1. oldal
Az áttetsző szavakból épült város (Leena Krohn áttűnés-prózája) Kérlek, Uram: tedd, hogy a dolgok azzá lehessenek, amik. Lásd, így örökké önmagukra vágynak. Tükörbe csak a halott lelke nézne, S nem rémítenék kormos, sűrű vásznak. A nevetés lehetne nevetés, S a boldogság - áttetsző, tiszta látszat. Talán nem helyes beszélni arról, aki épp hallgatni tanul; akinek szavai és gondolatai lassan átlátszókká válnak és ha hagynánk, elpárállnának a levegőben, mint egy illat, nem hagyva nyomot. Különösen nem egy rikoltozó világban, ahol már a tárgyak is egymás elé tolakodnak, egymás szavába vágnak, és szó, gondolat és tett olyan harsogó és hideg, mint egy neonreklám. Ahol a telefonfülkék nem zöld színű üvegtornyok,az éjszakai város világítótornyai, melyek, mintha csak víz alatti fényben állnának, üvegtiszta elszigeteltségükkel, áttetsző magányukkal a kapcsolat valóságát bizonyítják, hanem durva, vörösre festett, pillanatok alatt szétvert és szétrothadó fémépítmények inkább, amelyekben a kapcsolat többnyire nem olyan, mint a folyam csendje, hanem leginkább torz zajra, mentális berregésre hasonlít a benne zajló brutális hazudozás, rosszhiszemű játék, zsarolás és alku, fenyegetés és üzletkötés; ahol a beszéd nem meghitt érzelem- és gondolatcsere, hanem erőszakos magamutogatás, villódzó "megkülönböztető jelzés", önvédelmi fegyver torkolattüze; ahol a művészet már régen nem a múzsák ihlette önkifejezés, hanem az üresség burjánzása, a semmi törmeléke, az interpretáció interpretációja, bolhapiac, melyen úgy áruljuk (el) értékeinket, mintha bóvli lenne, és a bóvlit, mintha érték lenne; az alagútban, a világ elsötétült tükrei között hajótöröttként hányódva, ahol már úgy kattognak az idő kerekei, hogy hiába verjük tovább a blattot, mintha mi se történt volna, a dürrenmatti vonat pislákoló lámpái alatt, már senki nem érti, amit a másik kiabál, pedig talán épp azt mondja, nicsak, ennek az alagútnak nincs vége. Leena Krohn tudja, hogy kérdéseinket az élet maga válaszolja meg és oltja ki; nem akar hát válaszolni az élet helyett és már kérdéseit is inkább dúdolná vagy
2. oldal
2
fütyörészné, és legszívesebben már megtartóztatná magát talán a beszédtől is, ami, mint írva vagyon, kijőve a szájból jobban megfertőzteti azt, mint bármi, ami belémegy. Tudja, hogy a száj a bűnbeesés helye, "túlságosan intim testrész", "érzékeny és szemérmetlen,""gyönyörű seb, amely konokul tagad". Hallgatna és várna, mert tudna várni már az anyagban is, a "nagyzási mániában szenvedő pók vágyálmá"-ban kőbefaragva, mint Uta, "hétszáz esztendeje már-már megremegő ajakkal" - talán tudna már várni akár hétszáz esztendőt is egy ajakrezdülésre. Úgy tűnik, mintha csak nézni akarna már, szó nélkül. "...amikor sokáig nézek valamit, bármit, hasonlítani kezdek hozzá, mint testvér a testvérre. És tudom, mi szerettem volna lenni...Egy kék szempár, csak ennyi és semmi más." Ám (nem-görbe-)tükörképe és alteregója, aki az ő passzív beszédével szemben az aktív hallgatást gyakorolja, Donna Quijote (a gyúlékony fény-anyagú Szalmaszál) egyszer (másszor) tűzbejön és így szól: "Ne beszélj nekem szemekről!...Nem a szemek, hanem a látó tekintet..." Talán mert látni és látva lenni: kegyelem. De nézni annyi, mint bűnbeesni. A szemek almái (Rilke) a tudás fáján teremnek, és élvezetük torkunkon akad. Imé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Ám az ember nem isten (már/még): a szem elcsábul, az ártatlanság kora lejár, lángoló pallos őrzi a Kert bejáratát. A Világszínház függönye felgördült, a világtengely elferdült, a testek elfoglalták helyüket a téridőben ("s ahol áll valaki, ott más senki nem állhat"), a nézők elfoglalták helyüket a nézőtéren. Sötét lett, és a színpadon világosság lőn. Már régóta, nagyon régen folyik az előadás. "Mindig arra vágytam, hogy a nézőtéren maradhassak, mert ott sötét van és soha nem történik semmi." Mintha nem is Leena mondaná ezt, hanem maga Hamlet, a dán királyfi, aki csak nézni akar, nézni és gondolkodni, és nem akar kilépni a rivaldafénybe, ahol Don Quijote, a tettrekész, nemes, búsképű lovag vívja szívének örökös szélmalomharcát. Hamlet, a Szellem inkább színészeket hív, játsszák el helyette az életet, ő maga félreül a sötétbe, néz és gondolkodik, gondolkodik és néz. "Mindannyiunknak hamletivá kell lennünk, erre gondolsz?" Mert hiszen a nem-hamleti, hétköznapi tudat a megvilágított színpadon játszó azonosul, aki megpróbálja elfelejteni, hogy szerepet játszik és nem azonos az általa
3. oldal
3
megjelenített figurával; az fél az éjszakától, a sötét nézőtértől, a nyugalomtól, a névtelenségtől, a mez-telenségtől, a nem-cselekvéstől, a nem-időtől. Nem emlékszik rá, hogy a benne lévő lény-eg, az Entitás, a Szellem valójában a nézőtéren ül és sötétben van és figyel. Az európai kultúra, a mi kultúránk az éberséget a cselekvéssel és az elemző tudattal, tehát a nappallal, nem pedig a kontemplációval és a létezéssel, tehát az éjszakával azonosította be. És ez a mi "éber" tudatunk mindent elfelejt, ami rövidtávú érdekeinek útjában áll; azt is szereti elfelejteni, hogy az az egész kivilágított színdarab ott a színpadon a sötétben ülő néző kedvéért van, sőt általa jön létre: a színpadra irányuló vágya és figyelme nélkül az egész semmivé omolna. Nem emlékszik rá, hogy mindaz, amitől szenvedünk - az idő múlása, amely megváltoztatja a dolgokat -, csak a színpad világának törvénye, amit a megfigyelő tudat maga hoz létre és amit aztán - átélővé válva - valóságként kezd értelmezni. Ez a "valóság" az emlékezet révén tartalmakkal telítődik, melyek egyre inkább megszilárdítják formáit és kereteit és átlátszatlan, egyre sűrűbb anyaggal töltik ki. A részleges, felejtéstől súlyos emlékezés vaskos anyagával kitöltött formák világa a mi nappali tudatunk valósága. Ezért a "cselekedetek emléke" az a kulcs, amely az embert a tudat cellájába zárja. "Hé, gyere ki onnan!" - parancsolja Donna Quijote, a lovag. Ő tudja, hogy ha ki tudnánk kerülni önmagunk emlékező tudatából, akkor (az ítéletek/előítéletek szükségképpen részleges, korlátozó-bénító működéséből kiszabadulva) a tiszta jelenben találnánk magunkat ("a tágas világban"), s olyanok lehetnénk, mint az akvárium végtelen üvegei között úszkáló hal, amely a külső viszonyokkal való tökéletes összhang, a belső jóérzés és a nyugalom, a görcstelenség és az oldottság, a nem-cselekvés és a pontos cselekvés képe: keresztülúszni a dolgokon, amelyek símák és átlátszóak, mint a víz. Mi ehelyett úgy látjuk, "talán az lesz a legokosabb, ha leoltom a lámpát az akváriumban". Kioltjuk tehát a jelenlét fényét, a jelenben létezés reményének világosságát. Még a csinálmány lámpát is, ha már a fényességek fényessége olyan messze van. Pedig odakint közben nagyon "megváltozott ("kizökkent") az idő" (tengerbe zuhant a Szampo: új ég, új föld közelít); odakint "a hársak mögött a felhők kék perspektívája" sötétlik. Perspektíva: távlat, kilátás, szemszög, nézőpont, remény. Felhők: sötét távlat? Sötét nézőpont? Sötét remény?
4. oldal
4
Leena Krohn a dolgok szépségére lát rá, amikor közelre néz és a bennük rejlő kínt és szörnyűséget nézegeti óvatosan, amikor messzire lát. Mielőtt a szépség elvakítaná, emlékezni kezd a felejtésre, a banalitás árulásaira, és megmozdítja magában a múmiát, a minden-fájdalom önmagába-zárt, zokogás-leplekbe burkolt élőhalottját, az idő csomagmegőrzőjében felejtett bombát, "nemlétének pontját", "amely mintha csak tűszúrás volna, ám olyan mély, hogy mindent belé lehet hajigálni"... Ezért kérdezi Leena Krohn, akinek neve Szép Helénán és Kronoszon, az első Atyán, anyagi univerzumunk leláncolt teremtőjén keresztül a Szépség és Szörnyeteg archetípusait mutatja fel, ezért kérdezi kíváncsian és óvatosan mégis: Titkolnak-e valamit a dolgok? - mert valami mélyebb, szörnyűbb, igazabb valóságot sejt a természet és művészet, a szépség és szerelem benne élő istennője, Vénusz leplei mögött: az Idő és az egyéni sors, a személyiség, istenek és dolgok, világok és korszakok kifürkészhetetlen titkainak kérlelhetetlen urát, Szaturnuszt. "Amikor körülnézek és látom a tárgyakat... elcsodálkozom. Honnan jön ez a makacs érzés, hogy valamilyen titkot rejtenek?... Hogy a legjelentéktelenebb holminak is, mint egy ellobbant gyufaszálnak vagy összegyűrt buszjegynek saját, egyedülálló személyisége, egyéni élete van?..." És miután kemény pillantással belenéz a létezés törvényeibe, átélve a nagy erőkkel szembenálló végtelenül kicsi erő reménytelen hősiességét, az óriástörpe elárulását, az ember sorsát, akit, mint a napciprust, "folyvást gyötörtek, úgy nevelték, csipetnyi földben, megkötözve, megcsonkítva", és világot világ után felgöngyölít, halott bolygókat és rovarbolyok könyörtelen nyüzsgését, madár-emberek kalandjait, alkímisták rejtekező műhelyeit és az őrület emberi test által kiíródó szövegeit, "ne üss, már meghaltam", mondja gyilkosának, és dühtől és félelemtől reszketve szembenéz azzal, amivel nem tud azonos lenni, Halála Urával, akkor megérkezik a városba, Szaturnusz otthonába, a falak és láncok, a szobrok, az utak és a kövek, a halálra sebzett madarak és a hajótöröttek világába, a teremtés halott szívébe, és mindent megérint ott és mindent életrekelt és akkor így folytatja: "Nem, semmit nem rejtegetnek...Ha a valóságnak van titka, akkor az nem más, mint ez az áttetsző mezítelenség." Áttetsző mezítelenség. Az üveg tisztasága. Perspektíva: távlat, kilátás, szemszög, nézőpont, remény. Per-spekto: átnézni. Átlátni. Keresztülnézni? Átlátszani? Át-tetszeni?
5. oldal
5
Hát nem furcsa, hogy az, amit mi perspektívának nevezünk, az a mód, ahogy manapság látunk, a mi egyedül lehetségesnek hitt "perspektivikus látásmódunk" teszi a dolgokat átlátszatlanná? A gyerekek egymásba és egymás mellé rajzolják a dolgokat, mint az archaikus kultúrák, mint a naív művészek közül is sokan. A perspektivikus rajzon a dolgok egymás mögé kerülnek és takarni kezdik egymást. Ami a kép nézőjéhez, hozzám közelebb van, az nagyobb. Minél messzebb van egy dolog tőlem, annál inkább takarásban van és annál kisebb. Így hát elvesztettük a távoli dolgok hatalmasságának tudását. Elvesztettük a közeli dolgok kicsiségének érzékelését és a nagysággal való összefüggésüket. "Parányi veréb, határtalan béke" - mondja Donna Quijote. "Miért ne tudna egy lehullott kenyérmorzsa vallani arról, aki a kenyeret ette?" - kérdezi az írónő. " - Semmi nem létezik - mondja a Tükörfiú." "És beköszöntenek a napok, amikor Donna Quijote többé nem szólal meg." Hiszen a dolgok csendesek és kicsik, törékenyek és határtalanok is lehetnének, ha észre tudnánk venni azt, ami közel van, a csendes és kicsi, törékeny és határtalan dolgokat. És a dolgok átlátszóak és meztelenek is lehetnének, ha az ember nem vetítené beléjük saját minőségeit. Ahogy az ember néz, megtölti a dolgokat önmaga sűrű, zavaros voltával. Mi magunk vagyuk homályosak, turbulensek, nem-átlátszóak, titkolódzók, nem-meztelenek, és a dolgok tőlünk válnak sűrűvé és átlátszatlanná, tőlünk mozognak, mint kivilágított, mindenféle kacattal teli terek, melyek "az éjszaka és a nappal örökségét" szállítják "végtelen zónákon át", a téridő gyűrődéseiben, amelyek talán a mi tudatunk hepe-hupái csupán. A dolgoknak attól lesz sorsuk, hogy hagyják, hogy hassunk rájuk, megváltoztassuk, megöregítsük és elpusztítsuk őket, és ők kényszerpályát írnak le, hűségesen őrizve lenyomatainkat. A Tükörfiú, rámutatva a dolgok nem-létezésére, ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a kölcsönös függést számolja fel, és ahhoz segíti a dolgokat, hogy újra átlátszóvá és nem-létezővé váljanak, tiszta, tartalom nélküli formává, amilyenek ők maguk a saját természetük szerint. Ha az ember visszavonná kivetítéseit, ha látni kezdene, a dolgok áttekinthetővé, átlátszóvá válnának, és az ember megismerné őket a maguk mivoltában. Enélkül nem ismerjük egymást, sem én a világot, sem a világ engem. Pedig "ha ismernél, ha tudnád, valójában ki vagyok, örökké szeretnél engem." Az
6. oldal
6
önmagukká lett, önnön lényegüket feltárt, megismert és megszeretett dolgok áttűnnének az emberbe magába és az ember maga is átlátszóvá válna és eltűnne. Nem hagyni nyomot. "Talán eltűnök hirtelen..." Donna Quijote is eltűnik: az utolsó Szalmaszál, aki üresen ringatózott a szenny hátán, mint nagyon kicsi, nagyon törékeny, nagyon haszontalan dolog, mint valaki, akit elfelejtenek, ha átlép a Vízikapun, eltűnik a szemünk elől, holott ott van, áttűnik valahová, ahová nem tudjuk követni, mert ő már megérkezett a Városba, amelyet nem lehet lerombolni, mert helyét az istenek jelölték ki, a városba, amely nem a felejtés és az emlékezés helye, hanem a megszentelt létezésé; a falak nélküli városba, ahol a kövek átlátszóak, mint az üveg, ahol mindenki örülni fog, még azok is, "akik gúnyolódtak a kicsiny kezdet napján", amikor építeni kezdték a várost a megszentelt mérték szerint, tiszta szavak és gondolatok átlátszó tégláiból. Csorba Éva Budapest, 1998. szeptember 4.