Lenni

1. oldal

CSORBA ÉVA

LENNI

ÖSSZEGYűJTÖTT

VERSEK

1964-2007

1

2. oldal

2

3. oldal

Köszönet Annak, Aki belülről inspirált. Köszönet szeretteimnek, akik lehetővé tették, hogy szeressem őket; mestereimnek, akiktől tanulhattam és tanítványaimnak, akiktől tanulhatok mind a mai napig.

3

4. oldal

Köszönöm, Uram, szabad lelkemet,

Ki beszorult e kemény, sűrű testbe,

Hogy méltóságát s honát elfelejtve

Kincseit lassan, egyenként elejtse,

És ellenfelét odakinn keresve Magával küzdjön magát összeszedve,

Fejét felvetve harcoljon s elesve Sárban sírjon, kegyelmet esdekelve, S felállva mégis mindent újrakezdjen

E vad káosz-világban elveszetten, Nem tudva semmit, épp csak sejtve-félve,

Hogy a szabadság élet-harca tétje,

Hol félelem és vonzás űzi szerte, Míg végül bármit – mindent odavetne, Csak hogy egyszer lábadhoz térdepelve

Megőrzött kincsét könnyeidbe rejtse

4

5. oldal

I.

LENNI – A LÉT SZÍNE(i)

5

6. oldal

LENNI – A LÉT SZÍNE(i)

„Várának bástyafalán, amit ama mély szakadék fölé emelt az Úr,

amelynek neve Tér …nézte, az Idő vad pulzusa

hogy dobog át a világokon”

„Szóltál: Legyen világosság!

És lőn Idő. S csend volt sokáig.”

„Az öröklét kegyelme az Idő” –

„mert álma, hogy téged megérlel,

S te őt teljessé érleled.”

„Urunk, órád értelme égett, midőn formába forgás végett

az űrbe lökted alkotó Igéd, sajgó seb volt a semmi néked

s te a világgal hűsítéd”.

„Megszűnt a régi alvó nyugalom,

a test megindult, tett az új erő, s tettekkel és mozgással gazdagon

megnépesült a puszta tér s idő…

S királyi fejjel a lelkes porond,

az ember lőn … és amíg él, tűr és tűnődik, tudni, tenni tör”… „Lenni – képesnek lenni tenni.”

„Én vágyom a vágyam és végigiramlom

tettre vivő, nagy utait”…

de „minden dolognak oly sok színe van,

hogy, aki mindazt végig észleli, kevesbet tud, mint első pillanatra,

s határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás” –

…”mert végtelen munkával az Örökkévalók hálót szőttek s elnevezték Tudásnak”, …s azóta a tudat ott bolyong a tudásvágy hálóiba gabalyodva szabadság és rabság, emlékezés és felejtés, fény és homály, egység és kétség, kicsiség és nagyság, változatlanság és változás, ideál és

valóság, természet és társadalom színei és képei között, a teremtő tudat és az idő

labirintusában, a „titkos kijárat ősi jelét” keresve.

„Lenni – lehajolni a bogarakhoz s az Isten tenyeréből enni”

6

7. oldal

…„Kezed forró formákba vájta sok bölcs határral semmiből a létet;

holt-halkan és fennhangon, mint az élet csak mondtad: „Lenni” s ismételted újra”

„Minden csillag egy sejt az örökkévalóság elméjében”

„Ember vagy, több Isten se lehet – Tanuld imádni emberségedet”

7

8. oldal

LENNI

Lenni: képesnek lenni tenni. A szó csak pókfonál az álom és a cselekvés között. Az Élet az a Valami, ami úgy született, hogy a Semmi Semminek ütközött. Nincs hát másra időnk: teremteni, adni és adni hagyni, hogy amikor már hazudni is késő, ne kelljen semmit le- és megtagadni. Lenni: száj nélkül énekelni, láb nélkül is szaladni, tudni lenni akarni, zokogni és kacagni. Lenni: lehajolni a bogarakhoz s az Isten tenyeréből enni.

8

9. oldal

LENNI (II)

lenni lábnyom tócsában járdapúp lejtő hegyen lenni tányér tányérban étel lenni éhség hogy legyen aki megegyen (érett szívemből jól kitaposott vérmust áldozata testem-lelkem: vegyétek és egyétek harminchárom évem kerekedik és kireped a szögektől a lélek ráfeszített magvédő huzata)

9

10. oldal

LÉT-JEL lét-jel (mellékvers Noinak) szignál a létezésről élők jelzése élőknek vagyunk

legyünk akár agár nem futhatunk el semmitől ha már a Semmi jön négyszín lován… vagyunk mint ti mi ti vagyunk megszegjük a lét és légy akár- kenyerét ki vagy – te is s szabályait hogy itt legyél ha már lenni vagy nem lenni megosztjuk veletek az életet akarsz megosztjátok velünk az életet légy jel – vagy a egy kicsivel nagyobb karéj öröm jelen legyél kicsit kisebb karéj bánat s így lét és itt és mindig most mindenkinek maradsz

10

11. oldal

KŐRE KÖVET kőre követ fejemre követ kövekre házat vállamra világot majd ha megállok világgal a vállam telve szájam szóval torkom énekléssel akkor emeljétek szemeitek reám fületeket akkor nyissátok hallásra addig kőre követ fejemre is követ rakjatok rám házat be is költözzetek legyen szívem minden emelete lakott fészek tenyeremben vállaimon virág

11

12. oldal

NE LÉGY TÖBB MÁSNÁL

Ne légy több másnál – se magadnál kevesebb. Szeresd, amit tudsz, és ne gyűlöld azt, amit más szeret. Légy, akit holnapi magad szívéből megölel – ez a te gondod, ami csak rajtad áll;

hogy lesz-e, ki megölel érte, más is – ez már nem a te dolgod, de hidd, s majd megtalál.

12

13. oldal

AZ EMBER SZABADSÁGÁRÓL

Palackjában a dzsinn nagy úr: fenyegetőzik, dúlva-fúl, elrémít szilaj ereje. De ha kijöhet: szerteszáll, szétnyúlik, mint az ökörnyál, köddé foszlik nagy teteme. A szabadságvágy épp ilyen: börtönében sosem pihen, tíz körömmel váj kőfalat; ám szabadon vad élete megáll – nincs már mit kezdj vele, nagy lángjából csak füst marad. Szabadságban szabad maradni nagyon nehéz – s a tét komoly. Ha nem igyekszel, bekerít a komfortos megalkuvás – a tűzből-maradt füstgomoly.

13

14. oldal

A LÉT EMLÉKEI

mint álomban oly félelemtelen rádhullt évek szálai közt vakon álomtalan napokra nőve lebegve éjek fonalán órát órával összeszőve kúszol emlékek spirálvonalán és zsákmányod kiszáradt báb a lét erőivel finoman körbefonva minden szívdobbanásra megremeg még minthogyha élne s várna álmodozva

14

15. oldal

AKKOR ELENGEDNÉM Vakolatdarabka vagyok, fennakadtam a pókhálóban, himbálódzom a széllel. Néha meg reszketek. Jó így. . . . . . Még mindig fog a tollam, és van egy kis darabka engedelmes papiros. Így megszülethet ez a haiku is. Ha nem volnának, jó lenne az is. Akkor elengedném, mint egy madárpihét, sohase látnám többet.

. . . . . . Ráncba rángat, rongyol a fájdalom. Engedni kellene magam, mint felhők hagyják az esőt, hulljon, hulljon akárhová.

15

16. oldal

ÉLŐ KÖVEK

élő kövek közébe vízsodor árama ellen -állni: csak lehet? szabad? kell? száraz talppal által - kiért? hogyan? miért? S a bajba’ hajba-

kap(aszkod)ni – kiébe? Lesz? aki hagyja magát kéretlen menteni?

16

17. oldal

TALÁN HA HALLGATOK

Még egy-két lépés, mondom – pedig hát sosincs vége. Nincs út sem, amin járok. Nem vagyok én se. Nincs más, csak ez a képzet: hogy VAGYOK. Talán ha hallgatok, egyszer még odaérek az utam elejére.

17

18. oldal

IGAZSÁGOK VILLÁMA

Igazságok villáma abba csap, ki égre nyújtja karját, kér, vár vagy átkozódik. Meghúzza magát szépecskén a fű, tócsába lopva les, nem tudja, hogy így is föláldozódik. A szédülést ott fenn érezni csak, azt, hogy minden forog. Lenn mozdulatlan áll a tompa hűség, és befelé nyílnak az ablakok.

18

19. oldal

LÓTUSZ

Fáradt szemhéjam lassan leeresztem – ma már túl sokat láttam. Kavargó csöndbe, hűs homályba fekszem, borzong: a semmit érinti a hátam. Elszabadult lelkem zuhanni látszik, pedig repül: ez egy a végtelennél. Itt minden csupasz egészen a vázig – itt nincs már semmi, ami nem te lennél. De – bűvös lótusz – megnyílik az álom, húsa fölhasad s én a fénybe lépek. Mögöttem, a lehajló lila száron – mint varázs cseppje – csügg

a szirén-ének.

19

20. oldal

AKTUS

és EGYséged lelke lebeg vala KÉTségeim fölött és lőn a FÉNY

20

21. oldal

KRISZTUS

Szemed felgyújtotta szemem; ma is szelíden ég bennem tüzed, mint ünnepéji lángok – mint izzanak karcsú, fehér, fiatal téli fák, ha szikráikkal megdobálják őket az égen nőtt gyémánt-csillagvirágok. Rést ütöttél a lelkemen; ma is ömlik belőle, mint sebből a vér, szavaid fénye – mint téli éjszakán a nyitott ajtón ha kiárad a fölszikrázó hóra a lét világos, szívmeleg reménye. Lényem fölitta lényedet; ma is úgy őrzi létem létedet, mint föld őrzi egét; mint makacsul s elvehetetlenül és függetlenül minden változástól őrzi a test a maga melegét.

21

22. oldal

A LEGSZEBB Miféle testekbe szorult a Legszebb, milyen elapadt forrásokba rejtve, hogy virágzását mégis megjelentse – mi durváncsiszolt borús homlokokra forradt a kígyó, karmolt rést a rózsa, milyen kilyukadt, horpadt mellkasokra száradt szíve, az örök Dobogás – mégis jön és jön árnyak havasából, hazugság-hályogos egek alatt szürke gumihal-terror oldalán, Ő, kit világgá téptek, úgyhogy semmi nem maradt véle, csak önmaga-lelke; azt köti koszorúba kioldozódott cipő-madzagával, míg feje felett megreped az ég világgá-érett holdezüst gyümölcse s hajára hull a vére, s íme, akkor hajából hamvas patakok erednek, és amikor a feje lehanyatlik, a hegyek ránca langy völggyé simul s mikor a szíve végre elcsitul, elhallgatnak a barna csalogányok s a hajnal arca mélyen elpirul

22

23. oldal

HÚSVÉT

I (március) mellemben egy madár torkomban duzzanat ledér és lassú hívások a tél tüszős fehéréből kis kék kopogtatás igen szabad II (a szüzek)

Szürkés és érdes. Mi kis kék virágokról hallottunk a gyermekkor vége felé – Nem, ne! Még ne. Félelmünkből vak források fakadnak. Csak lassan, okosan. Így. Fordulj el. Gombolkozz ki. Lépj ki magadból – Mi várunk

23

24. oldal

III (várakozás)

tompa arany fekete mélyén térden amíg fölszívódik a zaj hamvas homályba-lobogás felnyúlni izzón láng-fehéren és kitárni és – fuvallat? IV (keresztvitel) a sehonnan s a sehová között kifeszített szavakon lépegetve a holnap alatt s a tegnap fölött könnyű kis kereszt a vállunkra vetve

V (mosolyogva beszélt a szögekkel)

mosolyogva beszélt a szögekkel ajka s ellökte az édes ecettel telt vígasz-émelyt s bár a legyek buzgón telezengték már az időt Ő lassanként elaludt

24

25. oldal

VI (a mennybemenetel)

Mikor a téboly elapad S az ítélkezők megpihennek, Mindig akad egy pillanat, Mikor a latrok égbemennek, Kapnak sonkát, kalácsot és Kedvesemnek nevezik őket, És meghallhatják ébredés Után hírét az Érkezőnek

VII (az asszonyok)

Most. Most aztán elkapták. Most aztán elkapták és meglesték a titkát. Most aztán elkapták és meglesték a titkát a fiúnak a fehér gyolcs alatt. Letették szótlanul. Sziklát gurítottak fölé. Azóta szülnek. Álomban és ébren. Mióta látták. S tudják, hogy hiába.

25

26. oldal

VIII (feltámadott) Fáradt, szelíd és szép és szomorú. Borzolódik a tócsa gyönge háta. Feszül az ünnep, fején koszorú, Az út eléje lép. Vérzik a lába. Földet csókol a talp és föld a talpat. Rés nyílik: hiány sebzi az időt. A tér remegve tágul. Nő a harmat, S egy perc kinyúl és megérinti Őt.

IX (március)

Szél és virágizom. Fehérre duzzadt lepedők repednek. Szeretem, aki eljön, nem szól, megáll a kapuban, megoldja saruját. Tejtől lucskos hajnal: madár sikolt, fordul a Föld. Fogan.

26

27. oldal

IRGALMATLAN SZELÍDSÉGED

irgalmatlan szelídséged arca elé vond ma a feledés hűvös hatalmát óvja fényedtől az emlékezés leomló lépcsőin hozzád halandót

27

28. oldal

MINT ISTENT Mint Istent, úgy szerettem minden embert, akit szerettem. S látod, újra s újra visszapörög a térbenyílt burokba (melyet méhednek hisz) s elbújik Benned szeretetem, gyámoltalan kis állat. És inkább megteremt a vízből és salakból, csak ne kelljen idő előtt meghalnia kegyetlen halálokkal, melyekre nincs bocsánat. Így teremti meg istenét az ember (magányból, mely harsogva zeng az égben, vágyból, mely már fehérben ég, fehérben), hogy szerethesse őrült szerelemmel. Így teremti meg aszott föld porából, kutak vizében így leli föl arcát, így hallja meg – csontjaival – a hangját, melyet izzása izzóvá varázsol. Kiket szerettem – Isten, istenek, leléptetek, nem illendően éppen. Bent laktok most egy kongó-üres égben, s én víg könnyekkel egyre nevetek.

28

29. oldal

MONDÁ A BOLOND AZ Ő SZÍVÉBEN „Mondá a bolond az ő szívében: nincs Isten.” Pedig tele az erdőalja fűszálakkal és gallyakkal, hogy fészkük legyen a kismadaraknak, s a rideg hegyen élő ragadozóvadak nagy sebeit meggyógyítja a nyáluk s a réti füvek, és az öreg fák törzseiben odú várja a télire gyűjtött makkot és sárga bogyókat, és ha a fagy jön, lehullik a hó bolyhos takarója, ne fázzon a mag se a földben, és a folyókban – a jég ha beáll – a halak elalusznak a lágy iszapágy melegében, és a vonító, vad szelek ellen megáll a sok emberi hajlék, ott a szikrázó fagyban a házak erdeje rejtekadó, melegillatú jó menedék, s míg kinn farkas üvölt, benn gyertyát gyújt a messzirelátó, őrzőszívű reménység. „Mondá a bolond az ő szívében: nincs pedig Isten.” Mert nem tudja szegény, a bolond, kit is őriz szíve meleg menedéke.

29

30. oldal

HITEM BENNED Hitem Benned, ki nem vagy, Istenem, mint a tenger szüntelen árapálya, oly nyughatatlan: ha órája jő, gőgöm megduzzad, szikláidra tör, haragvón ostromol jelért, egedre nő. Szelíd idején a nyugvó apálynak lelkem lassan lábadhoz térdepel, tenyeredbe hajtván fejét, elalszik, Te sóhajtasz, álmában beleborzong és sóhajodra sóhajjal felel. Szelíd hitem s haragvó tagadásom ellened s benned, ki nem vagy, Uram, ez az én ébrenlétem s álmodásom, legátkosabb, leggyönyörűbb utam.

30

31. oldal

URAM, TE NAGY VAGY Uram, Te nagy vagy, végtelen, Teremtésedben féktelen, Mint széltámasztó, nagy lovak – Mindenben, mindig önmagad. Vagy mindenütt, és vagy a mindig, Hő-valóságod fénnyé izzik. Én nem vagyok, csak múló másod, Árnyékképed, vak krónikásod, Nem vagyok más, csak hű hiányod, Hullongó porba írt feled. Hívsz és hívsz, s én még nem megyek. Te vagy, én még alig vagyok, Te énekelsz, én hallgatok. Fűszál vagyok. Égre növök. Egy szellőcsóktól megtörök. Kozmosznyi csend hasad belém. Sarló sóhaja hull felém.

31

32. oldal

TEKINTS LE RÁNK

Hegyek görögnek rám a te szemedből, sziklái a magánynak. Lesz-e elég könny a követ feloldani, lesz-e elég csönd a lelket eloldani zsivajától a boldogsághiánynak? Tekints le ránk, Uram, a Te hegyedről, mert kínja nagy egyedül a paránynak.

32

33. oldal

IMÁDSÁG

Kérlek, Uram: tedd, hogy a dolgok azzá lehessenek, amik. Lásd, így örökké önmagukra vágynak. Tükörbe csak a halott lelke nézne, S nem bódítanák kormos, sűrű vásznak. A nevetés lehetne nevetés – s a boldogság: áttetsző, tiszta látszat. És tedd, Uram, hogy minden úgy legyen, ahogy magától lenne: hogy vagyok, őneki ne fájjon; hogy nincs – nekem ne.

33

34. oldal

ŐSZINTE FOHÁSZ EGYSZUSZRA

nem panaszkodni és sírni kell és égreátkozódni a horpadtorrú krisztusok mögött és bámulni hülyén az árokparti rendetlen füvet s könyörögni csukott szemmel magunkhoz és gőgöt játszani (megőrülni megkorhadni megaszni) nem várni kell míg kockánként kaparják földbe boldogult játék-vár-magunk s árnyékaink színére hamvadunk nem állni kell míg örvénnyé vadul körülöttünk a hullám bölcs szabálya s belénkfullad a légy a por belénkfullad a fény csak elindulni kell az óceán szele ahogy elindul egy megkönnyebbült sóhaj a futása vibráló nyugtalanságok lélegzetté mosása

34

35. oldal

egy kitágult tüdő küldötte az

legyenek áldottak a kitágult tüdők és a fújó szelek a kitárult szívek a nagy lélegzetek egyetlen könyörgés csak a levegőm Uram lökj meg hogy elinduljak szétfussak a világba hűvösen orrfacsaróan mint a könny az arcban s átáramoljon rajtam az Egész és legvégül hatalmasan hogy megállítson valaki kinek megéri hogy utamba áll s fölszikrázva megütközik velem

35

36. oldal

HIT duplaüvegű ablakok mögött mint Nap vagyok magábaolvadó belül robbanó szép erőkkel fűtött új ház-elem – ékköves gyík-tetem fehér foggal és csukott kis szemekkel mély mozdulatlansággal telve ringó az érintetlen fűszálak között - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - költözzetek belém lakjatok jól belőlem azt is mi nem enyém vegyétek el ma tőlem kristályos sejtjeim plazmává boldogulnak én szép szeretteim a jók is megjavulnak - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Emeld fel arcodat s kapaszkodjál meg kristályos hitemben kezedet tedd kezemre áhítattal mint szentély csöndje mély a mozdulat hintázik köztünk néma félmosollyal a frissen fürdött szerelmes tudat

36

37. oldal

URAM, MI A TERVED VELEM

Uram, mi a terved velem, aki éppencsak létezem, kénytelen, alig-fényesen, hangtalan s szinte képtelen, szárnyalni már rég szárnytalan, teremni is virágtalan, buzogni forrása-apadt, menni talp-bőre is szakadt – hová tehetnél, kósza kincsed, valaha-voltod, mai nincsed? De ha úgy lenne, Istenem – ha mégis van terved velem – szeress nagyon, örülj nekem s tégy méltóvá hogy meglegyen

37

38. oldal

AZ ELJÖVENDŐKHÖZ emeljétek fel a napitta köveket szép őseink bálványait s építsetek egy boldog templomot ahol megél a fű ellakik a madár áldozzatok a bennetek lakó gyönyörű isteneknek naponta májatok és szívetek elálmosodó motorját tegyétek a Nap tüzes áldozóasztalára áldozzatok naponta egy őszinte gondolattal hogy a kígyó szemébe nézni gyermek- játék legyen – áldozzatok nehéz sírásotokkal hogy a könnyű lélek félelmek nélkül elnyugodjon szagoljátok meg a friss szagú földet s ne feledjétek illatát

38

39. oldal

a könny sós cseppjével mossátok arcotok s verejtéketek őrizze az ízét ivódjon sejtetekbe a molekulákban megkötődött igazság Emeljétek fel a napszülte fényes köveket s építsetek egy boldog templomot magatokból

a nyomorult s kiéhezett (Heine helyett Heine-Medinnel oltott aggódó és elaggott hamva- s porához visszaérkezett) mégis alig-alig emberiségnek

39

40. oldal

ITT ÉS MOST Itt bűz és sár, amott az égi harmat. S ez itt és most mind bennünk sír és hallgat. Magunk vagyunk, együtt a mindenekkel. Test és lélek, állat és Isten. EMBER.

40

41. oldal

AZ IDŐ MUNKÁJA

Nekünk munkál, lásd, az idő. Elárasztja a duzzadót, a csörgedezőt elapasztja, befújja porával a gyatrát és ami kincs, a föld alól is kivirágzik.

41

42. oldal

FÉLD AZ IDŐT

Életünk útja erre-arra fordul, ahogy vágyunk a vélt célt kergeti – de fölötte az idő szele mordul és perceinket porba pergeti. Megállna tán, ha félnéd vad futását és hagyná, hogy a percben megmerülj – de ha nem érzed kígyósurranását, hiába futnál, hogy megmenekülj. Féld az időt, mert ő urad; szelíd magánnyal áldozzál neki; cserébe hosszú pillanatot ad, s egy hosszú perc szépséggel van teli; féld az időt, mert ő – te vagy: életednek, ha néki áldozol; állítsd meg és gyönyörködj benne hosszan, mert anyád ő – s te, alig-embrió, méhében alszol s róla álmodol.

42

43. oldal

ÉVSZAKOK

Piruló rügyön reszkető sugár matat. Újszülött kis szellő kalimpál ág-bölcsejében, vacog, de a nyár hő sejtelme felfűti és elalszik... Álmában orkán: tízezer madár szárnyas örvénye - s felfakad a lusta, hevült mezőn lúdbőrző búzaár. És már feszül és kisajdul az édes, ragacsos nedv az újraszűz anyákból. Szélfútta arcát becsukja a fényes, kék-élű ég: már befelé figyel. A szűkülő tájban a szél beszédes, nagy kedve sorvad: té- és tova-szállong, s mint fázó hópihe, fáradt-fehéres. És ott a barlang, vak torka kitárva, s íme a szél megérkezik magába.

43

44. oldal

JANUÁR

Ó, antenna-lóbálgató lompos, ledér szelek, híg levegőben párálló fehér lélegzetek, ó, cifra dér fagyott fűszálak fűrészes hegyén, hópelyhek, halni hulldogálók pocsolyák jegén, ó, tiszta fagy, megmártózó a mocskos olvadásban, felhő-lepel mögé bújt Nap csatakos köd-palástban, ó, tétova, tompult tekintetű téli világ, kitárt karral halált kiáltó hámlótörzsű fák, himlőhelyes, halott földben fáradt, fagyott erek, ó, csúszómászó, pikkelyes őshüllő-emberek, bár vétkesek, selyem helyett rongyba nem öltözők, bár pusztulók, rútságukra hamut nem öntözők, bár bánatuk, e béka-bánat, sáros földön ül, bár nevetésük – szürke köd – házukra ráterül, egy sem lobbantja fel szemét és néz ki ablakán, hanem megül kis életén, mint varjú fenn a fán – hát meggyújtom a négy sarkán e bűzös januárt, ha senki nem segít megölni a közös halált – ó, lángnyelvek, felágazók, világ-nyalogatók, kisszerűséget, korcs közönyt összeroppantgatók, apró aljasságok levét mind felhörpölgetők, tűvel tűzdelt tekinteteket megölögetők, ó, antenna-lóbálgató szelek, segítsetek! lángot lobbantva, pernyét fújva sepregessetek, hogy zúgó, zengő, zuhogó tűz zárja karmait a világra s ne kímélje elfajzott barmait, hogy a leomló ég alatt pusztuljon minden átok – hogy szelídszavú szent Tavasz szüljön új, szűz világot.

44

45. oldal

TÉLVÉGI TÜZEK

télvégi tüzek parázsló füvek zöldujjú lányok gyűrött a szárnyuk

táncuk karéja kering köröttem kihűlő kemence koromlik mögöttem

45

46. oldal

ALSZIK A TAVASZ A tél mocskát cipeljük sarat a lábainkon didergető-undok utálatot porízű nyálat köpködünk csak zsebkendőnk sétál velünk s elnehezült ócska télikabátok lógnak a vállakon és megbetegszünk újra vége nem lesz vicsorít benn a láz az ész fegyelmez és döntenek erőtlen izmaink sápadt arcunkra sápadt fény vigyáz színtelen izzik kályhánkban a gáz szürke az ég

s tél-színű minden ing pedig hazudtok madárpiszkos ágak fehérlő csonk-karok a pesti utcán tavasz lesz mégis téli szél dacára tavasz lesz néhány hosszú óra múltán

46

47. oldal

csak kucorogjunk dermedt állatok köpjetek benzint romlott motorok szálljon a gáz

dagadjon meg a sár ragadjon le minden láb hogyha jár Nehogy kiálts! csönd legyen mindenütt! Hallgassátok! A város elmerült Hallgass város te bűzös juhakol PSSZT a tavasz most ébred valahol nyújtózkodik kinyitja a szemét mozdul a föld szag illan szerteszét a szél megül egy fény-bimbó kipattan s az öreg világ megmerül a napban

47

48. oldal

A HÓVIRÁG Tavalyi gyász nyirkos, hűvös köréből már emelgeti kis fehér fejét és ki-kinéz – mint gond alól a vágy – a hóvirág. S szerelmünk nem lesz ott, hogy tettenérje, amint kitör és megrázza magát, körülnéz, felsóhajt és megremeg. Sötétedik – nincs, ki harcoljon érte, s körészivárog a gyilkos hideg.

48

49. oldal

FOHÁSZ, TAVASSZAL

szeles terek szélessége tornyos egek tágassága föltámadó friss fuvallat szabadkedvű szárnyassága szívszorító szép szerelmek holdfényhímű hamvas éjek ezer kézzel áldó tavasz add hogy éljek add hogy éljek

49

50. oldal

MÁJUS május hamvas az aszfalt tűsarok feketéje villan a túldíszített gyász leple alatt pőrén, a kaján sugarakban tárja magát a valóság: a ma alatt békésen rothad a tegnap s fenn a magasban a holnap átlátszó terei szaporodnak kéktömör ragyogássá május barna pacsirta lépte nyomában rezzen a barna göröngy s megadón hevül estig hajló gyönge füvekben jár a szél fel-alá s emlékét tegnapi jó kenyereknek menti a hangya a hátán s meg-megbotlik a dolgok új sűrűjében s ráhull kíméletlenszép repülés árnyéka s a néma s tétova áhítatok szállongó bolyhai május túlcsordultvizű kút

50

51. oldal

MÁJUS VAN ÉS MA MINDEN LEHET

május van és ma minden lehet – csökönyös halottak feltámadása élők holnapi megváltatása vizek apadása partok áradása május van és ma minden lehet telesírja kezem a szél ádáz madarak virágzanak szerte remeg bennem egy sérült levél

51

52. oldal

MÁJUS HAMVAI egy hónap csak belédobott szavam gyűrűje túlgyűrűzik kőkeret visszhangzó hangok mélyről halkuló várakozás időbetárt terek közeledés egy pont felé szabad játszadozni a térrel vissza is? Vagy egyirányú utca – szűk avagy kanyarral: mégse? Vagy csak nem úgy? és ott a ponttá szűkölő vágy: koncentrált végtelen eléd? hulló remény varázsa félmosollyal tudón és rejtőn

május hamvai

52

53. oldal

EGY FORRADALOM HALÁLÁRA

Okosul a ricsaj. Az általános zsendülés csitul. Még egy-egy eltévedt dongó felzümmög és elhallgat: becsapódott. Fedezékük elhagyják a bibék. A Törvény éles, zöld tőröket állít bomlott virágok lábai közé. Ritkább és mélyebb érintések. Még néhány áramütés, és megered a föld nyála. Ó, május!... május!... Vége.

53

54. oldal

SZENTIVÁNÉJ szóló szellő sikló sellő bolygó lélek lápi lidércek futnak a fények marad a hűség árad az édes friss keserűség tűzben a tündér lepke-zsarátnok nézz bele! láss bele! s nem fog az átok könnyű könnyek mennek és jönnek hamvaz az ének vége a végnek bomlik a szépség szirma virágon harmat a hűs ég könnye az ágon és csendül a csendben a lélek harangja és néma a szél már és hallgat a hangya

54

55. oldal

NYÁRI VÁGY

a kék hegyek között és lejjebb ahol a szél megáll felhevült tág fennsíkokon ahol a fény aranysárgát virágzik s a tér szikrázó élein egyensúlyoz röptében a madár virágporos bibék álmaiban sétálva térdig hagynám hogy belepjen terméshordó könnyű bolyhaival a nyári vágy forró lélegzete s a szenvedély felizzott bélyegével jelzetten mennék az alkony felé ahol csöndesen hunyorogva széjjel a világ parazsa lassan kihűl

55

56. oldal

MI-IDŐNK TEREIN Mi-időnk terein kibomlik a búzamező, nevetésünktől felbillen a Nap s szétloccsan a fénye terített földeken és tócsába gyűlik a meg- borzongó zabban s lecsorran a földbe… Az őz felkapja fejét. Szívem így alít izzó, könnyű halált és szívedet érzi s reszket. Az árnyék óvakodik, lábujjhegyen fut szanaszét s egy ponttá szűkül a messze, ott érzed az ujjad alatt és vége a napnak is immár s csobban a csönd. És ahogy elmerülünk és a gyűrűk is szerteszaladnak, bezárul az éjszaka s távol a hajnal még.

Addigra begyógyul ajkam friss sebe is, s lecsukódik végre szemem. Te is álmodd újra időnk, melynek terein újrafeslik a búzamező s nevetésünktől ki-kidől a sugár a terített földekre… és ne ébredj fel, akarom.

56

57. oldal

AZ ŐSZ MÁR OTT LAPPANG

növényként nőni öntudatlan illat fátylába rejteni érett bibét

én elemző és harcos tudatot metszek magamnak s illesztem hiába

méhek dongása messziről az ősz már ott lappang a hűlő alkonyatban

57

58. oldal

NOVEMBER

Liluló szájjal legénykedő esték: várakozás a hosszan vérző Napra – őszülő ég, higgadtan tiszta kontúr, száraz vesszők és duzzadtfürtű lánynép s fanyartermő, himnikus bámulás – kisbabanyál és pergő, régi festék

58

59. oldal

ŐSZ VAN ősz van hűlnek a mosolyok elengedem kezed föld alá bújva álmodnak a tavaszi tüzek kezed repked fázik ficánkol zsebrevágod és fütyörészel

kezem reszket fázik s nagyon fáj zsebrevágom és fütyörészek

59

60. oldal

MÉG ÉLNI KELLENE Még élni kellene – súgják a fák és zöld ruhájukat lassan eresztik a könnyeiktől nedves föld fejére. Gyászuk vörös pompája megzavarja az együgyű kicsi madarakat, éneküktől reszket az őszi dér már. Fázik a nap, rekedt hangon dalol még, de szégyenli nagyon, hogy megkopott és elszökik – s így magára maradva siratóéneket szűköl a csend, a nedvek egyre lassabban keringnek – a nyár láza lehűlt. Gyógyul a seb. Szántások hegei jelzik a véres szülés nyomát. Nincs jajgatás se már, a vajúdás ideje rég lejárt. S e pihenő világban fájdalom motoszkál, mint bevarrt sebben a genny, a szenvedés kínéles tűiért, a nagy örömök lázrózsáiért, a mindig-más-pillanatért talán s a viharért, mely félelmet s csodát egyszerre szült, szépséget és iszonyt, kockázatot és holtbiztos jelent, virtust s halált – szép ikerszörnyeket.

60

61. oldal

De vége már.

A bölcs megalkuvás redői nyugszanak a föld hasán, s megkínzott méhében alvad a vér.

Ám nyugalmát felfeszíti a szép csodák utáni epedés –

s míg alszik, vedli lassan a béke lomha bőrét s egyensúlyának csöndje érleli a lázadás mohó, még szebb petéit.

Uralkodjon tehát a gondos ősz, regeneráló hatalma az észnek. Ne sírjatok, fák, lombotok után: része ez is az élni-szép egésznek.

61

62. oldal

ŐSZT ÁLMODTAM

Őszt álmodtam,

üvegen átderengőt, vendég-zsivajt s téged, ki benne áll, és mint sólymot,

vérittasan kerengőt, szívem láttam, ahogy kezedre száll.

62

63. oldal

ÉS KINT A LEVELEK

és kint a levelek egybeveri őket a szél egy pillanatra olykor összeérnek egymást megfogni nincs kezük

aztán közéjükcsap a fagy reccsenve adják meg maguk álmuk szertelebeg a széllel csak sebzett

fanyar

illatuk marad

63

64. oldal

OLYAN MA A HÓ

Olyan ma a hó, mintha hullna – s a fehér olyan, mint a hó – olyan a világ, mintha édes volna, pedig keserű, mint az altató. Fényes ma az éj, mintha nappal volna, pedig csupán a nappal volt sötét – úgy jön az álom is, mint hogyha volna, kinek felszítsa elhamvadt tüzét. Olyan ma a hó, mintha ellebegne, s mintha égni tudna, olyan az ég – olyan ma minden, amilyen lehetne, ha álmunk egyszer fölnyitná szemét.

64

65. oldal

TÉL A FOLYÓN

Szakad a hó a hídra, már mind lilák az árnyak; összeborul a két part, mint holt fecskén a szárnyak, közöttük dermedt álom, a halál jég-szaga – zuhog a hó a hídra, s rálép az éjszaka.

65

66. oldal

FEHÉR FÜSTÖT PIPÁL

Fehér füstöt pipál az ég a mélybe. Elér a földre minden hópihe. Hulltában bomlik virággá a léte, él és repül, repül s meghal bele. Jó lenne lenni s nem tudni, minek, álmodni háborítatlan fehéret, némán hallgatni csak a szél hideg, okos dalát s a szikrázó meséket.

66

67. oldal

NAPOK, ÓRÁK ÉS PERCEK És évszázadnál hosszabb ez a nap. És ablakomat belepték az órák. A percek sűrű rajban inganak, mint páfránylevélen a barna spórák. Minden spórában egy mozdulatod (lassan, lassan kinyújtod a kezed) – mint varázsgömbökben, látszik karod, és kézfejed, s a lüktető erek. Millió perc. Szemek. Bűvölve nézem: mind visszanéz rám, értetlen-merészen s szembehazudja azt, mi nem lehet – és közben kint, a valóságos égen egy üde perc bomlik ki épp a fényben és mosolyog és hív – s én nem megyek.

67

68. oldal

HUSZONNÉGY ÓRA : mint gyermekkézben megriadt tojás, a rezgő álom némán szétfolyik, és ím, a reggel kotkodál s tojik, hogy mégis legyen első felvonás: hogy a dolgok között a könnyű tér a kezdetek igéjét harmatozza s az angyalok szerelmét áhítozza a rossz reflexen elcsúszott tenyér: hogy torkig érjen a maró remény s megolvasván a világ kilenc sarka csókot formáljon isten édes ajka a teremtés hetedik reggelén: hogy éva riadt csuklóján a kéz az elfutót vér-dobjával marassza s míg a lusta, formátlan, kába massza sokasuló szemmel egymásra néz s magát lesvén az ezerarcú szörny virágkéstől szűköl szelíd vadállat – arcára vonván az angyal a szárnyat feltornyosuljon mint vak vízözön: ...mint sűrű harmat, úgy hullott a fény (emlékszik éva), mint a záptojás – ahogy lement a végső felvonás a teremtés nyolcadik reggelén:

68

69. oldal

HAJNALI VADÁSZAT

fut az őz menekül be a hajnali zabba sebzi a csöndet a vágy és szilánkokra hull a szabadság és elakadt az idő megtört a mozdulat átka hervadozó rózsa vér- csepp a kocsiülésen és a fehér zoknin mint kápolnában örökmécs béke halál belelépni a hajnali napba

69

70. oldal

MIRE MEGJÖN A HAJNAL

és a kertben a rózsák nyársrahúzott szívek csupa könny bársony bőrük mire megjön a hajnal

akkor elalszanak a szemérmes fény tenyerében s bevonják álmuk illatát mint az öbölbe tért hajók a zászlót

70

71. oldal

DIDEREG A REGGEL ajtónyílás kiömlő fény belőle várakozás lép ki lehajtott fejjel aztán lefoszlik a langyos remény a dolgokról lépcső húzó hideggel rikító célok korlátok kapuk egyszál magában didereg a reggel

71

72. oldal

MA REGGEL Ma reggel a Nap utánam futott, parázsló nyomokat hagyott az úton, a csupasz fákra tüzet borított s úgy hagyta őket égve, jött utánam. Előkacsintott minden ház mögül, tűzpillantását szemkáprázva vártam, kitündökölt rút vasvázak közül és úgy szaladt, hogy nem érte a földet. Én kellettem ma néki s megfogott, szemembe szúrt s kicsalt egy árva könnyet, fellobbant akkor s végleg elfutott, s én nem fogom az arcát látni többé.

72

73. oldal

DÉLI FÉNYBEN, ZSIVAJBAN Súlyos fürtökben csügg a fény az égen, vakító illatoktól szédül fenn a madár. Kell, hogy szeress, hogy kő-erős legyél és gyöngéd, mint a fű s ne gondolj satnya szót. Betonüstben forr a tarka tömeg, buborékok ezrét köpi a metró, örvénye felszív, feldob, szétterít, súrlódsz, oldódol s visszagömbölyödsz. Bontatlan álmod szivárványburokban, Hártyáin vágy üt át, remeg. Kell, hogy keress. Valahol itt vagyok. Rámismersz majd: úszom fényben, zsivajban, hajamban egy szál gyűrtfehér remény.

73

74. oldal

PIROSLÓ NAPPALUNK pirosló nappalunk falak közé zuhan csupaszon hagyja lehajtott fejünk a hóemberre visszafagy a könnye ujjaink között átfolyik a szél DE HOLNAPRA MÁS LESZ MINDEN MEGINT

ó ti kik nem látjátok meg a holnap arcát ránk virradó halottaink testvéreim sóhajt az éjszaka s barna szívében megpattan egy kis egy ér még egy utolsó dobbanás és a világon elömlik a hajnal

74

75. oldal

ALKONYODIK

Egy kései és halkdalú madár még szól, amíg nyugodni tér a fény; dalának édes íze a magány – keserűsége: a kínzó remény.

75

76. oldal

ÉJED HÁLÓJÁN szétgurult szavaid a résekben ragyognak nyomodba-gyűlt víz hűlt napot szeret a be-nem-zárult tér felsír utánad ki indulsz időd híját tölteni éjed hálóján általömleni ne űzz el álmod árkában ha várlak csillagfoltozni kilyukadt eged elsimítani redőit a Holdnak

76

77. oldal

HOLD-ISTENNŐ Eressz el, Hold! a pályád, telésed és fogyásod ne vonzza változásod már létem árapályát. Istennő, megkövetlek! Tündérek tükre fényed, lényekbe látó lényeg – tündökletes! szeretlek! Mert látni kezd a lélek és élnek mind a holtak s a mába ér a holnap, ha hűs hatalmad éled. Szerelem ezüst tükre, szeme szendergő égnek – szelíd trónján az éjnek uralkodj mindörökre.

77

78. oldal

A TITKOS KIJÁRAT

Álmunk árnya a tudaton: sötét rés a rabság kimeszelt falán. Ott mögötte szorong a végtelen (ha van ott valami egyáltalán). Világít a kicsinyes bizonyosság –

az álom a fényt elnyeli. A titkos kijárat ősi jelét kifakult, fáradt félelem fedi.

78

79. oldal

II.

A LÉT FONÁKJA –

A TUDAT POKLAI

79

80. oldal

A LÉT FONÁKJA – A TUDAT POKLAI

„Visszájára fordult a Minden színe”: „az ördög jár a vetésben”

„Minden-Egész eltörött” – „az ember százarcú tükör”, tudata a darabokra hullt Isten létezési tapasztalata a Földön. A létezőnek mint résznek szinte lehetetlen önmagát szeretnie ideálja, a Teljesség fényében, ezért

bújik a lélek a labirintus sötétjébe, s teremti meg ott a Démont, önmaga sötét mását, Lucifert, a

bukott fény-fejedelmet és Káint, önlelke gyilkosát, a meghasonlás, elkülönülés, tagadás, hazugság, rontás, pusztítás és félelem szörnyetegeit.

„A fényt előlem eltakarta,

arcomat kioltotta arca.

S most más nem él,

ő egymaga van”… „Magányos Démon, bús zarándok

repült a bűnös Föld felett. …Már rég hazátlan kóborolt…

mert lenn a földi bús határ nem állt ellen művészetének – …hamar tanult bűnt, vétkeket”

„az önmagát faló lélek” –

„… vad, önző rettenet, szabad szerelmek gyilkosa… és minden arcon…bűn és bánat marta jel –

s ha jaj sikolt, az értelem bilincse szól”.

„Ember! Ó, már nem emberek!”

„Sátán a halálnak állapota, nem emberi lét”. „Ő okozta megoszlásuk és visszariadásuk, üvöltő gyötrelemmel hogy építsék a különlét kőfalait”.

„Sötét és Semmi voltak: én valék,

és a világot szültem gyermekül… S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,

a Mind, előállt. Az ember lőn, és folytatá faját, a jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt”. „Ember, ki zsarnok és rabszolga voltál,

csaló és megcsalt, romlás teljesen”…

„Oly bús az ember élete. S nem csak kínnal és gyötrelemmel,

de annyi aljas, szörnyű tettel s oly sok mocsokkal van tele”…

Sok „ál, hideg s üres beszéd, a szív igen-jének fonákja,

szokás fertőzete”… „Mert a gonoszság állapottá teremtetett, hogy az embert megválthassák újra meg újra”.

„Dacolok véled, hasztalan ijesztesz.

Testem tiéd tán, lelkem az enyém.

A gondolat s igazság végtelen” – „tanúm a győzelem reménye s a fájó, gyötrelmes bukás”.

80

81. oldal

„Láng nap s korom éj

mint örök ár-apály

szántja az űrt” …s a két erő „egymás hatalmát mérve sötéten néz farkasszemet”

„Az élet mellett ott van a halál,

a boldogságnál a lehangolás, a fénynél árnyék, kétség és remény” „S az agy körül árkok és falak… a Sátán székel itt Hálóiban …(s) a Fény ellen zúdítja itt egy halálos éj rostjait”

…”s az Úr mély árnyban él.”

„Oh sírjatok testvéri könnyeket – győz a hazugság – a Föld elveszett!”

81

82. oldal

VISSZÁJÁRA FORDULT

visszájára fordult a minden színe nem mernek történni a dolgok megállnak az órák a küszöbön s elsomfordálnak behúzott farokkal nemlétük jóvátehetetlen szépségeik töltenék űr-időm megfulladok hiányukba temetten

82

83. oldal

A MEGVÁLTATLANOK Émelygünk, lázadunk. Nyakig magunkban gázolunk. Ha nevünkön szólítanak, megreszketünk. Csak magányunk alszik velünk. Fejünkön dudva: haj. Koszorú rajta: bánat. Benőtt a fű, mint lomha sírokat: elvadultunk! vigyázat! Gyertya ég hangtalan, hullik róla a láng, az is bizonytalan, tudja, hogy nincs anyánk, ágyunk hideg, agyunkban láz vacog, nem értjük e cifra kálváriát, hisz’ együtt kéne vinni a keresztet, Krisztust, meg az ő angyalát, együtt inni a keserű pohárt, együtt halni a rozsdás szögeken,

83

84. oldal

lenni hívő s megváltó lenni egyben, aki a Via Appián megyen,

„Quo vadis, Domine?” – mondani nékünk és válaszolni nékünk: „Itt vagyok.” Nem vesztegetni az ingyen kegyelmet, nem hozni hiába-áldozatot. Émelygünk, lázadunk a rosszaságban, fejünkön dudva: töviskoszorú, nyakig gázolunk ostoba magányban, éjszakánk kín, nappalunk szomorú.

(Akiknek fájnak a legszebb mesék, kikben szenvedést vetnek el az álmok, akik mégis mesetejért fejik a mesétlen, kőtőgyű valóságot – a legsötétebb éj azokra hull: tehetetlenség kínja száll azokra; szívükön egész éjjel ül a bánat – vedd őket, álom, megváltó karodba.)

84

85. oldal

ÉS ÍGY VAN MOST MÁR nem túl gyorsan s meglehetős önkéntelenül belehabzik a nyárba a lonc kapukon kihajolva bevárni a szél-akarást szakadás-szegülést alig is megadóbban mint egy üveg langyos kólában a lomha lilás buborék ahogy nézi csak egyre egy tétova

tompa tekintet kicsit habozón akarta-e ő vajon ő? s hogy akarta-e? vagy csak lett mintegy magamód puffadva csak úgy míg egyszer- csak feketén kilyukadt netalán és most van és így van már az egész

85

86. oldal

AZ EGYETLEN FORRÁS

A világ lassan megkeményedett, sziklává vált és emlékművet faragott magából. Elém állt, hogy csodáljam vagy ledöntsem. De én elmentem mellette lehajtott fejjel és rá se néztem. Akkor sírvafakadt. Sírt a világ. Könnye az egyetlen forrás, amely még iható.

86

87. oldal

A JÓSÁG VISSZALÉP A jóság visszalép, a vágy elnyeli a kilincset, az igazság szaglász, körbeszalad, lyukat keres. A boldogság elbújt egy vak tenyérben – a fény a tükrökről mind visszafordul. Nincs hova menni: szétszaladt az élet, szerelmem is kifolyt téveteg ujjaid közül

87

88. oldal

MENEKÜLÉS Abba menekülsz, amitől szaladnál – minden sarkon magadba ütközöl. Lásd el bajod. Verd véresre a képed. Utána szépen megtörülközöl.

88

89. oldal

NEHÉZ IDŐK a jelek visszabújtak a vonalak mögé bárki (azt hihetnéd) beléphet s azt mondhatja akár: én vagyok az és lehet hogy tényleg nála a kulcs de lehet hogy álmodat morzsolgatja a zsebében amíg rádmosolyog vagy elédlöttyinti poshadt magát s hiába hátrálnál (nincs már csak az ablak: a falakban kitöltve hiányod) – épp elférsz két mozdulatod közt a szűkös időben és ha dönteni kell: jó-jó repülünk de hová?... akasztott rózsa parancsol irányt vonalak jelrejtő hálójába csapódni remélve hogy érik érik közben a tágas nincsen-Idő

89

90. oldal

A TENGER KÖZÖNYE Ezeken az utcákon is az emberi egymásrautaltság e félelmetes és öntörvényű építményein és földjeinken ahol a gépek hangjai másodpercenként nem-is-tudom-mennyi frekvenciában tépdesik a legelemibb szálakat és egyben a legvastagabbik köldökzsinórt melyen át a Föld táplálta az embert s magányunkban melyben gyűrűzne és burjánzana a sok drága kapocs fantáziánk vértoluló és könnyű és nehéz és kéz-remegtető képein is ömlik s a sóvárgást is mind lehűtik nedves-büdös borogatásai és minden lázat lelohaszt tudatunkban s az egyensúly felett őrködik precízen s kibírhatatlanul még az egünkön is mely rendre lázad s inkább dideregtet semhogy hazudjon kéket üreset – még az egünkön is ott hömpölyög A TENGER KÖZÖNYE a síkos halaké a végtelené és az öröké a „mindez-teljesen-lényegtelen” racionális torz irrációja

90

91. oldal

az érzések teljes inflációja a gazdasági egyensúly s az ész nevében a legmeztelenebb embertelenség a humánum nevében az összezsúfoltság iszonyatos tenyérizzasztó-hidegverítékű könnycsatakos magánya a közösség nevében a szeretet kivégzése szavanként s mozdulatonként „társadalmi jólét” s „magasabbrendű” emberi kapcsolatok nevében az élet csontvázzá csupaszítása a „jobb élet” nevében A TENGER KÖZÖNYE UTCÁINKON ZUHOG MÁR

e félelmetes lassú sorvadás s tudom nem akarjátok de megfertőz ez az előregyártott kényelmes jó civilizáció ízlésesen tálalt pótszereit megszokta gyomrotok az IGAZIT kihányná túl erős és megemészthetetlen és fáradságos és nehéz nagyon és fájdalmat is okozhat s hiszen fölösleges mi kíméljük magunkat az élet árt a vérnyomásnak és mennyire a gyomornak!

91

92. oldal

szörnyű még rágondolni is milyen ostoba aki ma még értsük meg MA fölzaklatja esetleg önmagát s nyerset eszik (nem jó neki a pép) és sírással rontja el a szemét csöndben ülök látlak magam előtt látom a szívedet rohadt kívülről még nem látszik rajtatok szépek vagytok fényesek-színesek mint egy konzervdoboz de

VIGYÁZAT! FELBONTANI TILOS! nincs benne semmi

de az mérgezőbb bárminél ami tényleg létezik sírva ülök (így mennek el napok) szeretem ami lehetnél

ÚRISTEN MIT CSINÁLTÁL EMBEREDDEL

92

93. oldal

ÜTSZ Ütsz: másban önsebet légy irgalmasabb könyörgök magadhoz: elvenni se sokáig adatik

93

94. oldal

NEM LEHET

ha hirtelen letérdelnék s megölelném a földet vagy megkívánnék néhány korty meleg - még a fejéstől habos - friss tejet vagy egy felizzó ritka pillanatban megcsókolnék egy halványkék-erű egy idegen kezet rögtön kiderülne hogy nem lehet hogy sokszáz(ezer?) évek állnak őrt e kínokkal megszenvedett (és az emberiség kultúrájának nevezett) tabutömeg felett amit én meztelen vad vágyaimmal szörnyen meggyaláznék s nem átallanám mindezt ráadásul és esztelen boldogságnak találni mikor helyette ott a fejlett és szabályozott máris egyetemes s még egyre táguló testvériség

94

95. oldal

és nevében az egyelőre még nem szagos csak színes de kárpótlásul tervezett csodákkal-tele-vízió

MINDENKINEK! MINDENKINEK! új fogkrémet s a finom és okos szabványcsókok s szalonbeszélgetések fejlesztéséhez új elektromos fogkefét is ajánl kinek-kinek saját mérete s vágyai szerint ...de talán mégse csak – talán mégis lehet tán maradtak még érintetlenül kimondatlan/szabálytalan szavak s szabványon kívüli/őrült hitek várom hogy szólj hogy adj ha van neked vagy ints csupán talán azt még szabad – talán azt még lehet

95

96. oldal

KI HALLGATÁSSAL ÖLT Ki hallgatással ölt, szóba legyen temetve; őrizzék őrült angyalok sírva és énekelve; sírját dongják körül dalok, s mint komor katonák kerítsék szuronyos szavak, földbeszúrt kopjafák; ki hallgatással ölt, váljon hanggá a lelke, s legyen egy süketnéma is, aki kiénekelje.

96

97. oldal

EZENTÚL Nem járok álmok között nyitott szemmel – Úgy fogok élni, mint a többi ember, Kik nálam jobban tudják, mi a játék, S hogy az életben semmi sem ajándék, Kik soha el nem herdálnak egy percet, Kik álmukban is tesznek-visznek-vesznek – Nem ábrándozom többé a barátról, Ki majd leold a kín hideg vasáról, Ki erős és jó, s védettebb, szelídebb tájra von, Kinek kezében símogatás bújik, nem pofon – Nem járok legyek között nyitott sebbel, Nem fogok játszadozni vérebekkel, Folyton elcsúszni szavak símaságán, S felnyársalódni tettek durvaságán – De nekiállok sok-sok pénzt keresni, Ábrándokra időt nem vesztegetni, Fürgén hazudni, számolni sokat, Lehagyni mind a főokosokat – S akkor a boltban (nehogy már becsapjon) Jól megkenem majd a kereskedőt: Sok pénzemért olyan barátot adjon, Ki nem megy el köszönés nélkül az ajtóm előtt.

97

98. oldal

AZ ÁLMOK ARCA Ha egyszer álmaid arcába nézel, megdöbbent legféltettebb álmod arca – azt gondoltad, csak a te arcodon látszik meg sorsod sok kudarca, harca, nem hitted volna, hogy a legszebb álmok mindig együtt öregszenek veled, s ezért, ha egyszer mégis megtalálod, legdrágább álmod föl sem ismered.

98

99. oldal

A DAL LECSENGETT a dal lecsengett

a bűvös harang nyelve hűshangú testéhez nem ér el fölmocskolva becicomázva vérrel kezéből hullt kezem sebzett galamb tollavesztett sas föld felé körözve verébnevetség ő ki sántikál körötte nincs csak a kacér halál s az is faképnél hagyja elzörögve tébolyult szárnyalásban sziklahegyre hullhatott volna részeg szerelemben de szeretője kivel égbemenjen se szárnya nincs már ami eleressze hahol pihenne nyílik a mocsár fészketlen mozdul alóla a föld űzi a lent és lenyomja a fönt s a kettő között nincs egy gally se már

99

100. oldal

KERTEMBEN BEÉRT A BÁNAT Kertemben beért a bánat tudatom megfente kését megvolt a víg szüret is lehámoztam róla a reményt a levét lefőztem feldaraboltam az emészthetőség miatt felöntöttem könnyel egész az üveg pereméig s megcukroztam keserűséggel hogy jó sokáig elálljon átlátszó szép hazugsággal lefödtem rugalmas élnitudással jól begumiztam és most kamrám polcán díszeleg várván a ritkagyümölcsű unalmas téli időt

100

101. oldal

AMI MEGMARAD A vihar! vagy tán egy hangya vagy egy fűszál volt? ami fellökött és szerteömlött lényed kimart edényed énbelőlem a föld felitta szél szétfújta nap felszárította utolsó csepped is szalad széthordják a szorgos hangyák előlem nekem csak kimartságom csak kimartságom tudata csak kimartságom tudatának emléke ha egyáltalán megmarad

101

102. oldal

CSODA ÉS VALÓSÁG I. kitárul az idő rászáll a vágy beérik a csoda II. s a lepkeszárnyérintéstől újra-kinyílt virág az alkonyatban egy ganajtúrót fogadott magába

102

103. oldal

TALÁLÓSKÉRDÉS Adják: adom: Kötélen/pókfonálon: Feladni nem – feltenni megteszi; nem érvényes, csak kilyukasztva és/vagy: néha baloldalon nyilall: ejtő ágyékból feketedve fekszik hazug ujjak alá: legkisebb közös többszörös (mi életnek hívjuk, de mindhiába)

103

104. oldal

NAGYON VIGYÁZZATOK hozzám keserűvizet inni jár (koldushoz a király) – ő tudniillik boldog: egyensúly laza izmok minden reggel futás a hóban egyszál vékony gatyóban – „és – nem fázol?” – hogy én? Hogy ÉN?! HOGY ÉN!!!... ÉS ETTŐL DUGIG JÓLLAKIK aztán a meghajtó igazságot belőlem issza hagy a ragyogó üvegen zsíros nyomot azt mondja „ÉN BOLDOG VAGYOK” és ásít

NAGYON VIGYÁZZATOK

104

105. oldal

AZ EGYETLEN KÍVÁNSÁG Minél kisebb legyen – levélszélen kis gyáva szürke csík, egy szállongó pihe (hogy elhajthassad röptibe’ s kezedben ne maradjon semmise) és ne kerüljön semmibe se másnak, se neked – megüljön csendesen veled, ne kelljen látni se

105

106. oldal

A KÓBOR ÁLMOK Esténként téged is kapuig kergetnek a kóbor álmok. Csillogó kulcs, üveg… Néznek, ahogy kikaparod a postád – négyszögletes gondok, apró hírek… Elindulsz fel, a biztonság felé. Éhes, lázas szemük hátadba céloz. Valahol mélyen sajdul az ideg… Állnak és nézik, ahogy összegörnyedsz. Szíved helyén tűszúrásnyi hideg. És szétszélednek szűkölve. Az ajtó Nyílik s te odabotorkálsz a célhoz. A kedves zaj, a megszokott falak, a tapétán a szürkülő színek…

106

107. oldal

MOST LEHET FOLYTATNI megpördült a kerék kihúzták számodat neved kiáltják hallgatsz nem mered felmutatni szívedet félsz hogy letörlik hímporát félsz hogy kitűnik nincs mit letörölni számod koppanva visszahull nyerési esélyed nulla alá esett felsóhajtasz és elindulsz haza most lehet folytatni az életet a fridzsiderben a tegnapi pörkölt papucsodban saját lábad szaga

107

108. oldal

JÓL VAGYOK Jól vagyok: rég kiérdemelt halálom elkerül. Még nyomomba gyűl a víz s nem habzanak csókomtól a kutyák s a gyermekek. A levegőt ingyen veszem, s a konyhán velem veszekszik asszonyom. Vagyok.

108

109. oldal

NE LÓGJ KI A SORBÓL egyformára nyírott füveinken a kín rozsdás sebei és rajtuk a reggel könnye és a galambok lépte ragyog NE LÓGJ KI A SORBÓL éles a néma parancs de a fű nem hagyja magát míg szép nyara tart és újra kinő egyenes derekakkal mind a saját mértéke szerint mindaddig míg a Rend hideg kései nem lendülnek újra a vágyak zöld-eleven hulláma fölött és meg nem kapja újra ki-ki (saját mérve szerint) az „egyetemes harmónia” rája eső épp most esedékes friss sebeit

109

110. oldal

GÖRBETÜKÖR Görbetükörben egyenes derékkal áll világunk: felöltözünk a meleghez s levetkezünk, ha fázunk. Hitetlen hiteddé levék: ürügy a boldogságra. A szenvedés joga elévült vagy átruházták másra. A boldogság engedélyezve van: két aláírás, sorspecsét. Ma s holnap is… Retesz. Mámor üvegből. Hogy meg ne sántuljon. A bőr sápadt.

Sötét - - -

110

111. oldal

ESKÜVŐ virág fehér virág fátyol és gyűrű s öv s örök -re esküvés csók aprópénz csörög a járdaszélen piruló köpés

111

112. oldal

A TÁRSASÁG A társaság épp jól érzi magát, Apró játékok folynak körbe-körbe, S az ember egy szempárban a saját Magányába lát, mint ki néz tükörbe, S most veszi észre, milyen meztelen, Hogy körülnyalja nedves nevetés – S rádöbben megborzongva, hirtelen, A semmi mellett mily sok a kevés.

112

113. oldal

FÉRFILÉT Léted kerek, hibátlan, mint az alma: magábazárt, sértetlen férfilét. Járkálhatok halálig körbe rajta, nem érinthetem drága belsejét.

Nem ismeri belülről, csak a féreg, amely édes nedvéből tartja fönn nyomorult életét.

113

114. oldal

TARTSUK A FORMÁT Tartsuk a formát, gyerekek: Fel a fejjel, hasat be, ki a vállat – Ne legyünk fegyvertelenek, Még szembejöhet valami vadállat; Tartsuk a szintet, gyerekek: Mindenki vágja zsebre a kezét, S vegyük be a kitűzött szíveket – Még leszarhatja valami veréb.

114

115. oldal

ÉLEKTRA én kérem árva királylány vagyok anyám megölte apámat a kedvese kezével és most az ő szemével bámul engem

öcsém inkább varanggyá változott csakhogy ne kelljen megbosszulnia

dehát a többi ember mitől boldogtalan

115

116. oldal

A MADARAK NEM SÍRNAK Hogy’ felejthetted el, hogy tartozol emberi szóval? Fenn a dombokon nem sírnak a gyanútlan madarak, pedig holnap reggel lelövik őket. Sűrű, édes a harmat. Mind hiszünk, pedig köztünk jár az éber vadász. Rebben a szárny, emeli föl a létet, pompás célpont. Mégsem totyog. A vágy erő. Hogy’ felejtetted el, hogy megkeresd egy szóval én-szavam, mikor rajtad a célkereszt? s tudod?

116

117. oldal

Az alábbi két vers Makay Ida: Mélyvízben c. versének mintegy lehetséges folytatásai. Ezért először a motívumot hordozó idegen verset közlöm:

Makay Ida: Mélyvízben Kínos csapások. Nem szabályosak. Konok ítélet körben minden arcon. Már soha nem ér közelebb a part. És meg se moccan egy sem ott a parton. Ideje volna abbahagyni már. Mit bámultok ottan? Semmi se kell. Se könny, se szó, se öv, se szalmaszál. Csak annyi még, hogy forduljatok el.

NE FORDULJATOK EL Nem. Az se kell, hogy elforduljatok – majd megpróbálok megfulladni csöndben, föl ne szántsam részvéttel arcotok, és borzadályt se vájjak a közönyben. Nem kell semmi! – s hogy álomban, se ébren ne kísérthessen pusztulásom képe, elfordulok én – a célom bemérem, és igyekszem, hogy gyorsan legyen vége. DE HA MÉGIS MEGÁTALKODOM De hogyha netán megátalkodom iszkolhattok el akkor mind a partról ha megátalkodom utolér akkor mindenkit a hangom

117

118. oldal

úgy fogok hörögni ahogy egy erdő ha egyszerre minden fáját kitépik és vinnyogni akár egy asszonyállat mikor sárkányok a gyermekét kérdik

hiába futtok úgyis utolérlek felhőhasító éles bánatommal elfordulhattok elébetek állok zöldarcú síró véres fájdalommal

ha megátalkodom dobhattok akár hegyeket a vízbe küldhettek szót sikolyt mentőhajót megfulladok egy cseppnyi édes víztől a levegőtől is megfulladok hogy lássátok hogy halljátok hogy késő lett volna idő megmentésre áldott ha megátalkodom mind eszét veszti aki akkor ott kint a parton állott

118

119. oldal

LATINOVITS hiszen megölték volna úgyis hiszen megölték hisz nemcsak ők hanem mi hisz nemcsak őt hanem mindenki mást mindannyian mindannyiunkat hát mit lessük lenyomatát a vásznon mi adhatunk csak önfeloldozást

119

120. oldal

JÓZSEF ATTILÁHOZ kit megfeszített-ember-volta (emlékként) már-már istenné aláz ki láz immár örökre hűlhetetlen s vigasz s iránytű s dal és kotta és a világgal kibékíthetetlen csak-önmagával-azonos igaz te fogcsikorgásból összedalolt ház melyben kegyelettel fagylaltozó látogatók vagyunk kényelmesen és bármikor (meg)köve(t/z)hető „nemzeti halottunk” föl ne támadj vigyázz

120

121. oldal

FONÁK FELTÁMADÁS

I (ave) anygyalt látok könnyezik a huzattól húz a hasam holnap – feltámadás?

II (rosszkedvű születés) Puff. Egy bölcső? Milyen kemény. És az a sok szúrós meleg! Mások halála. Az a csillag is mit pislog. Zavarjátok el a királyokat III (a szög imája) „Láttam, Uram, hegyeid.” Édes Úr: Ki tudja kik keményedünk mivé? Kalapács-csók, ó ne, szűzcsont-sikoly, még! CSORDULJ, BŰNÖM KIONTOTT BORA, JÉZUS!

121

122. oldal

IV (a kalapács megint ütött) megcsókolta (még mielőtt) szelíden a halovány tenyér dobbanva nyílt sikoltás gyűlt szorongva és kibuggyant egy cseppje már piroslón a csók helyén mélyült a pillanat síkossá vált a jaj engedtek sorra a sejtek lágy-puhán sajdult a szög szíve aprócska himnuszt énekelt a kalapács megint ütött az égből szemerkélni kezdett a langy idő V (a szivacs panasza) ajkad mosolyogva beszélt a szögekkel s ellökött szótlan bocsánatos könnyű grimasszal – a kísérő katona mérgében jól kitörölte hónaljából az izzadt port

122

123. oldal

és lándzsahegyére tűzve dühét meg- büntetett engem aki mézédes ecettel átitatott voltam hűsíteni ajkad pórusaim véred lesimítva tapadtak volna pórusaidra de most keserűre száradok itt a vertarany égben ahol zöldeshasú döglégy hordja halálod halvány hűlt híreit

VI (most majd levesznek)

Forrón és puhán csöppentél, mint a viasz. A megbélyegzett bőr feszülő emlékkel barátkozik. Mától megcsókolhatja bárki tébolyodott szemed. Elengedtek. Lassan, lassan zuhanj

123

124. oldal

VII (Róma) és innentől már akármi lehet: mindenséghalmozás – csoda – kereszt (s aki mindezen pocakot ereszt) kehely (fenékig!) – váll – kendő – tamás (ma – kétezer év! – sem kell ami más) villám és anyakönny és sziklányi pecsét az ügy anyagain közöny – közlemény – közönség (talán) épp csak az nem lesz aki szembejönne a Via Appián VIII (kerestetik) Kicsit fáradt. És szép, és szomorú. Rendszerint szembejön és egy ital vizet kér. Megköszöni, továbbmegy, csupasz talpa nem hagy nyomot. Várjuk azok szíves jelentkezését, kik fentnevezettet nem látták valahol

124

125. oldal

IX (én nem hiszem) én nem hiszem hogy volt vagy hogy lehetett volna

hogy lehetne egyáltalán nem tudok semmit csak elképzelem törékeny csuklóit melyekből fény szivárog és sírok

125

126. oldal

ÁLARCOSOK A HULLABÁLBAN Azt mondanom sem kell hogy forgatag meg hogy kacagás kurjantás zsivaj tánc és mámor és gyöngyöző ital s minden más mit elképzelni szabad Csak mi járunk köztük álarcosan álarcunk alatt forró könny folyik álarcunkon a festett száj nevet neveti halottak játékait meg ne tudják a titkunkat hogy élünk még mindig élünk e nagy hullabálban álarcunk alatt patakzik a könny s szívünkön szám van kinn a ruhatárban

126

127. oldal

ÁLARCOSOK A HULLABÁLBAN II azt mondanom sem kell hogy forgatag fekélyek

táncok

tőr

lepel

lakat percízű álnedv műkristály-kehelyben atomórán megakadt pillanat

csak mi járunk köztük inkognitóban álarcosok e habzó hullabálban maszkunkon precíz festett műmosoly s szívünkön szám van kinn a ruhatárban

127

128. oldal

LÁTKÉP 1979 Az egyenes gerinc divatja elmúlt: amőba a divat. De ne bánkódj, korcs – csak egy pillanat, mindenkit térítésmentesen átkezel a társadalombiztosító automata prés. Úgy hívják: alkalmazkodás. Úgy értik: önzés és csalás, szembehazugság, hátbakés. Az asztalon terítve az igazság – s az asztal alatt megy a csencselés.

128

129. oldal

IN MEMORIAM NAGY LÁSZLÓ talyiga venyige lakodalom alászógája sokadalom ki ne maradjon senki a jóból újbor óbor támfázott szőlő jókoma-sógor szocializmust építünk jókor hajnalba’ kelve jót igyekezve beérjen a ház csurranjon a pénz és forrjon a nedv és gyűljön a sok lehetőség halomba’ a porta dísze a dolgos kéz meg a jópofa nótás kedv szaporodjon a jó a való- ság ez – hol a tegnap? – a háta se látszik puszta az elv és a holnap a ma hasa mélyén sakkot játszik szocializmus? – nagy feneség ház-kocsi-telek-gyerek-pénz-feleség mindenünk megvan újbor óbor támfázott szőlő jó magason a sógor

129

130. oldal

kaláka kóló lakodalom országraszóló sokadalom

menjen az elvtárs a búsharagosba alászógája nem érek rája élünk taposva fújva rohanva de lesz ami kell gyere csóró jut ha kaparsz hogyha nem hát jól kimaradsz tenekem énneked kézkezet istenke áldd meg a pénzemet ez itt a talpak zenéje a földön jobb lesz ha szárnyat álmodni se akarsz

130

131. oldal

DAL A JÓRÓL Ami nincs kissé bemázolva kosszal, ami nincs kissé bemártva a sárba, ami nincs érintkezésben a rosszal, annak a fehérnek a színe sárga, annak a jónak nincsen hitele, ami mögött nem fedezet az érdek – hogy ne bosszantson soká a jele, hurcoljuk meg az érintetlen szépet – jól beleköpni az egész világba, a tisztát jól bekenni friss ganajjal, belerántani minden pocsolyába – erős ember nem vesződik a jajjal, felnőtt ember nem pisál szembe széllel, nem kever össze álmot és valót – nem törődik vággyal, széppel, szeszéllyel, s amit megkíván, megveszi a jót. Ami nincs kissé meghúzva a koszban, aminek nincsen címkéje, se ára, ami nem vált emberivé a rosszban – azt a szegény jót senki ne sajnálja.

131

132. oldal

CSAK ELHITESD Felőlem lehet általad ilyen horpadt a pillanat, gombás a láb, langyos húgyíz az álom, világtalan a kéz, nyeszlett a károm- kodás, felvághatsz, vehetsz szamarat, járhatsz vizet, szaporíthatsz halat, bosszút állhatsz atyádon és anyádon (túlélve őket)

mind a két világon keresztül húzhatod saját magad – csak elhitesd velem,

akármi áron.

132

133. oldal

FARKASOK HÁZA Félek tőled, mert farkasok Laknak tebenned. Belőlem élnek. Éhesek. Mind engem követelnek. Szívem rágják, vérem szívják, Felfalnak lassan. Félek, hogy így élek tovább – Farkas-hasakban. Félek tőled, mert farkasok Háza a lelked: Üresre ették a világot És te észre se vetted.

133

134. oldal

A SEMMIRE NYÍLÓ ABLAK Bekopogtam egy sötét, bezárt ablakon. Nem felelt senki. Az ablak nem nyílt meg, és én tovább kopogtam. Kisebesedtek ujjaim, vérezni kezdtek, de azt gondoltam: nincsen semmi baj, ha majd kinyitja valaki az ablakot, s meglátja, hogy érte véreztem össze kezemet, megkeni édes írral, s nekem jobb lesz a tőle gyógyuló seb, mint volt a sebtelenség. Ám az ablak soká – sokára nyílt ki, amikor már szétroncsolt kezeimre hiába kentek volna sebkenőcsöt, mikor türelmemből, elhamvadóban, egy lobbanás: ütés futotta csak; az ablak akkor, csak akkorra nyílt ki, mikor betörni sem volt már miért, akkor kinyílt – s nem volt mögötte semmi, az égvilágon semmi. Akkor én becsuktam és elmentem messzire, ne kísértsen többé. De éjjel, álmom ha távolodik s a fény közelít, újra látom azt a semmire nyíló ablakot és vérzik belé szemem.

134

135. oldal

AVE Kikönyököltem magamból és láttam: legyek ették az ürülékét annak, ki boldognak hitte magát, s a hamvazó eső derék rózsát nevelt a sűrű tarackból, és megkívántam hirtelen, ne gyere el, akárhogy várlak. Mert akkor minden úgy marad, sűrűn és biztosan, mint a halál, s a körbeforgó álmok tengelye sem lesz újra csak pókfonál, amit szétszakíthat egy fojtott nevetés. De amikor magamrazárt az este, belédbotlottam mind az öt sarokban. Lábujjaim véreznek a sötétben, s az életből csak nyálkás nyom maradt ott, hová lépnék, vissza, nélküled. Álmom körül egy makacs pillanat döng, csapong a gondolat és elnyeli – fölsír a csönd. És megteremt. Én gyilkosom – légy üdvözölve.

135

136. oldal

AZ ÖRDÖG JÁR A VETÉSBEN Barna gömbölyű váll Akarom Látni akarom Menni Fel a hegyre Kisvasúton Pöff-pöff Erdők ligetek bokrok Halmok patakok Fel a hegyre Húz a vonat Fújtatva-lihegve Fennsíkok A mező viaszérésben Kicsordul a mag A váll a ruhából Gömbölyű váll Az ördög jár a vetésben Forrás jó vize Mind zavaros A poros Tikkadt vándor Eleped Kösd hátra kezed Az ördög jár a patakban S a gömbölyűvállú kavicsokon Szökdécsel A lenge halál

136

137. oldal

LEGVÉGÜL Utoljára eljött az ördög – Eljött, végül, a lelkemért; Szemüregei néma gödrök, S én belebömböltem: miért?! Miért kellett, hogy idejöjjön, Hogy meggyilkoljon engemet, Nyelvem kitépje, összetörjön, Leszúrja élő lelkemet, Miért kellett, hogy utoljára Fölmesse haldokló szívem, És gyötrelmeim homlokára Késsel szegezze föl hitem – Mire jó, hogy hitem sebéből Ajkamra sós kíncsepp csöpög – Mit vártatok e roncs-tetemtől, Nyomorult, gyáva őr-dögök?! Harcoltatok volna hitemmel, E gyémánt-tűzzel, amíg élt, Vívtatok volna meg szívemmel, A forró vérrel lelkemért – Lettem volna vég harsonája, Ördög-táncoltató duda – Most vagyok szentség törött tála, Győzelmetek poshadt bora. Legvégül még eljött az angyal Meggyilkolt, merev lelkemért; A lába görbe, szeme kancsal, És nyalja a fekete vért.

137

138. oldal

DMITRIJ KARAMAZOV Mitya te kedves gyilkos rettenthetetlen szelídségű vad

lelked határtalan táj s rajta forrás ritka szavad és fut előled összekapva göncét a mindennapiság púpos bohóca hol kóborol a véred izmos lelked nyughatatlan vadóca

138

139. oldal

KI LÉPETT RÁ A FÉNYRE Elpattant a szemed varázsa, kék álmok áldott áradása, ölemben fáradt mozdulat pihen; üveggolyóink féreg rágta széjjel, fakó a nap és tompán kong az éjjel, hűlten remeg fonnyadt szíved, szívem. Ki lépett rá a fényre?... A lelkünkre tetovált álmokat az élő hittel úgy ki nyúzta le, hogy fehér kesztyűjére nem freccsent vér és elborzadt füle nem hallott jégrepesztő átkokat?...

139

140. oldal

SORJÁZUNK FEKETÉN apró sziklák a tengerbe sorjázunk libasorban ahogy növünk

a víz is nő körénk mire fölnőttünk

elborít egészen (addigra – azt hisszük – megszoktuk épp) apró sziklák állunk a víz alatt éles kagyló csúszós moszat belep karunk hínár köti szemünk a félhomály lelkünk a mozdulatlan pillanat (s a mozgás már nem hiányzik neki) – halott sziklák a gyöngyös víz alatt reménykedünk hogy végünk szégyenét a röpködő víg sirályok elől a tenger fénye talán elfedi apró sziklák a tengerbe sorjázunk feketén minket nevet rajtunk dobol mámorosan az aranyélű fény

140

141. oldal

VÉDETTEN ÉS BEZÁRTAN A kagyló is a tenger fenekén (hiába kerülik játékos kis halak – ha hozzányúlnak, azonnal harap) belül lágy, de kívül zárt és kemény; a kagyló is a tenger fenekén úgy szárad el, védetten és bezártan, hogy héja óvja ott is, a halálban – de életében nincs egy csöpp remény.

141

142. oldal

FORDÍTOTT REMÉNY Tavaszi tő tavalyi fürtje, te fordított remény – mit érzel, mikor ostorával megcsap a fürge fény? Összetöppedt, vaksi szemedben nem ébreszt áramot – ne gyűlöld mégse, tavalyi, vén fürt, az új napot. Életre kelti gyökeredben Az édes nedveket; segít születni másoknak – és meghalni neked.

142

143. oldal

MÁJUSI DAL A MEGHALÁSRÓL

Mi erősek vagyunk mi nem félünk bennünk égszínkéket nyit a halál – mi mindig adunk mi nem kérünk szépen eldőlünk ha jön s lekaszál Én kedvesem mennyi a céltalan szó és az üres gesztus is mennyi – mire célja lesz mire telve lesz már nem lesz ki el tudja venni Én kedvesem mennyi a széthullott perc belepi az eget s a földet – aki összeszedi azt megsebezi mert az elvesztett percek is ölnek Én kedvesem mennyi a durva cserép kínozza a lelket s a térdet – aki maga marad a szíve szakad annak már csak az álmai élnek Mi erősek vagyunk mi nem félünk bennünk fényt virágzik a halál mi mindig adunk mi nem kérünk megköszönjük ha jön s lekaszál

143

144. oldal

GYÁSZ Esik az eső; valahol egy halott nő ázik, ázik; ó, pedig ő szerette az esőt, ő szerette csak igazán, úgy szaladgált föl és le az esőben, mint egy színes golyó a cérnaszálon, míg megőszült belé s még akkor is – nem, ne mondjátok, hogy őrült vagyok, ez még csak a kezdet. A kezdet. Ott jön a Gyász: feketén, talpig feketében; csupa ősz a haja, beleőszült ő is a korba; vén már, többezer éves; ott jön, talpig esőben, minden színe leázott, csak fehér s fekete, ne feküdj le vele! hideg ő, belehűlsz, belehalsz! gondold meg jól, mielőtt belebújsz, mielőtt belevágsz, mit akarsz! De vajon az eső! az eső! az eső mit akar, mit akar?! mit csinál?! Hisz a föld nedves amúgyis; csupa földigiliszta; ha alszanak, áll, ha mozdulnak, velük mozdul a rög; és bolyhos a bomlás, nyirkos a nyüzsgés,

és a hideg! a hideg! minek akkor még az eső? minek ömlik szétdobozolt hullákra? elázik mindenük így!

144

145. oldal

s odalesz az a drága láda is így! (de talán a szögek, a szögek még hátha megússzák!)... Kis dögök esnek fentről, mint az áldás és úgy, mint a halál. Belemásznak a földbe; szétrohad tőlük a föld is, erjed, cuppog , mint a mocsár. A mocsár. De még rosszabb. ha a Nap süt – még rosszabb, ha tavasz van – még iszonyúbb, ha virágzik a szél – a halál. Beleönti a lelkem a múlt mozsarába és péppé zúzza szívem, beleönti hitem és ép tudatom a vad virulásba és véresre darál. Kegyelem! Kegyelem! KEGYELEM! Inkább én, én se legyek, inkább odafekszem a sárba én magam is, de az álmot, az álmot! az álmot látnom kell, hova ásták!... Megkeresem.

145

146. oldal

KÖZÖTTÜNK JÁR A HALÁL Itt a halál úgy jár közöttünk éjszaka, mint csendesléptű nővér, ki a szomjazó ajkaknak soha meg nem poshadó örök vizet kínál. Kit lehellete meglegyint, eloldja annak gyötrelemből font vad kötelékeit s csontos vállára átveszi a kínt. Kit megérint keze, azt elhagyja lélekzetével emlékezete és eltűnik vele minden fájdalma a zord öntudatnak s a kedvesnővér halk lépteivel az áhított semmilyen semmibe viszi el őket innen, messzire. Itt a halál megadja azt, mit nélküle senki meg nem talál: a nyugalmat, hogy nem kell félni többé attól a perctől, amikor az ember elébe áll.

146

147. oldal

HÁLÓ A süllyedő egek alatt hallgatnak a súlyos tavak, partjaikon néma nád, benne élet, milliárd: ébredések, szunnyadások, születések, pusztulások, sárga örömök, barna gond; körül hallgat a két elem, csöndben úszik a napkorong, üres az ég, szürke a kék, s hálót fon rajta a félelem.

147

148. oldal

APOKALIPSZIS Hajh, de bűneink miatt...

A könyv, ím, nyitva. Nem én olvasom. Harsona szól. Halkabbra csavarom. Csillag hullik – féltőn eltaposom. És közben a gyilkos terek kezeit kötözöm; s a hosszúszálú, hajlékony idő gubancát bogozom; s a félelem barázdáiba évelőt vetek. S az ördög ha kacag, jó főzeléket borsódzik a hátam vacsorára épkézláb és gyanútlan kölykeimnek.

148

149. oldal

KÁNKÁN A CÉDRUS ALATT hiszitek? vagy csak úgy? pedig a hajnal átveri a rongyot félelem alatt lúdbőr meztelen rózsaszín kést márt magába a seb megálljatok: holnap valaki énekelni kezd hogy sikerüljön szertefoszlani

149

150. oldal

A SÁTÁN Néha puha, asszonyos mozdulattal Hajába szánt. Mind az öt ujja vers. Barázdáival lát valahová. Mikor elmosolyodik, kék az inge. Tegnapelőtt éjjel háború volt, Jött és elvette tőlem És megmentette gyermekeimet. Tegnap kisbaba volt, A cumisüveg túl nagy volt neki, Száján a tej kibuggyant. Ma szemként nyílt el mellbimbóm helyén. Hajnal felé így szólt: válassz magadnak Egy életigazságot tenyeremből. Fogaimra tapadt Langyos szava reggeli, lágy barackhéj. Mindezekért Már nem mozdulhatok: Nem indulhatok sehová, sehonnan. Talpam alatt lakik. Nincs több belőle.

150

151. oldal

KINYÚLHATOK AZ ÉG ALATT Futok – futok. Tüdőm zihál. Bolond dolog – tudom magam. Úgy tűnik, minden egyre áll, s légüres térben zúg agyam. Leégnek az erdők, a fák. A pocsolyákon szél remeg. Gödrökbe esem – jó puhák. Integethettek – nem megyek! A Vörös Démon itt lakik, tüze megcsapta arcomat. Őnála laknak mind, akik számára hely lent nem maradt. Jégpalotában tűzvirág: hűvös a Nap, forró az éj. Reszket, mint dúsvirágú ág a még áttetsző szenvedély. Hó gyilkolja a szürke port, belepi hajam, vállamat. Megéltem már, mi kell, a kort: kinyúlhatok az ég alatt. A háztetőt levetkezem – sok volt belőle, jó nagyúr. S a földre, hol szeretkezem, az eső szépen, zengve hull.

151

152. oldal

KEVÉS A KINCS

Egy élet van két hatalmas homály kellős közepén egy parányi fény

Egy élet van s mi egyensúlyozunk ebből veszünk meg abból is iszunk szolidan küzdünk rövid évekért s a hosszú perceket mind elszalasztjuk Egy élet van s kevés kevés a kincs s elmegyünk mellette jobbat remélve vagy egyszerűen mert gyávák vagyunk vagy mert mohón csak élni akarunk lapos napokat kásás éveket hosszúra nyúló üres életet s lassan gyűjtjük a fényt szemcséiből mert rettegünk hogy a nagy fény megöl Egy élet van szeretni sem elég s nekünk evésre és alvásra kell szeretkezésre és hazudozásra s gyermekeinkbe oltjuk ezt az átkot megtanítjuk őket időhúzásra

152

153. oldal

s hogy féljenek tűztől fénytől vihartól s a mennyországba igyekezzenek gyűjtögessék nagy szorgosan a poggyászt (s ne tudják hogy a kukac eszi meg)

Egy életünk van sírni sem elég szerencse hogy időben megöregszünk a szenvedést elrakjuk jó befőttnek vitaminját celofánnal befödjük

Egy élet van mi fogyasztjuk el azt is s nagyon vigyázunk tartson jó sokáig a szeretetet sürgősen kinőjük s felnőtt-ruhánkon a cippzárt bezárjuk

Egy életem van s mire az az élet meddő teje csak csurran-cseppen éppen forrásához kevesen járnak inni kiket itatnék elkerülnek szépen

Egy életem van s úgy tudok szeretni hogy orgonasíp nem zeng soha szebben

Egy életem van s nem baj ha rövid csak hagyjatok bolondul és erősen halálomig frissen szeretni engem!

153

154. oldal

NE LÉGY SÖTÉT SZIGET Gyújtsd ki a tüzeket Szemed lámpáiban, Hogy tudja a hajós, A jó part merre van, Ne lepje be a köd Tündöklő csúcsaid, Ne hozzanak halált Ártatlan partjaid – Adj a fáradt utasnak Megszolgált pihenőt, S ha újra útnak indul, Kísérd fényeddel őt; Ne légy sötét sziget A sötét tengeren – Égesd, ha van, tüzed, Hogy fény s meleg legyen.

154

155. oldal

FÁJ A FÉNY IS május van s fáj a fény is a felhők fodra is a lámpák gyöngyei (ahogy egymás után fűződnek fel a szürkületre s felfénylenek a fák sötét haján) május van s fáj a szél (ahogy megérinti kezem és megremeg mint félénk könnyű ujj) május van és a csönd is fájna most de égig ér a zaj mint kufárok a templomban káromkodik és zörög a világ és nem hallja ahogy a dolgok mélyén (a hűvösben a csöndben ahol nem leng az illat mert sűrű hogy megáll mint gyertyaláng ha becsukták az ajtót mint mézben a kanál) a május méhében

155

156. oldal

(ahol a fény él akácvirággal borított utaknak végein órjás-virágzatok legapróbb porzószál-hegyén pattanó fia-szöcskék lábnyomában egy fűszál könyökében hintázó vízcsepp fején) valami születik

s mert messze vagy (zörögsz-kattogsz-sietsz-beszélsz te is valamit valahol) NEM TUDOM MEGMUTATNI ahogy az a kedves gyűrött csoda világrajön egy május-éjszakán s bűnünkért (hogy nem állunk meg fölötte hogy nem adunk szívébe vért szájába szót lelkébe levegőt) ugyanabban a drága pillanatban (a Szentek Szentjében a szív zugában) hétszeres halállal lakol

156

157. oldal

NAGY LÁSZLÓ HIÁNYA csak ártatlan madarak dalai tartják hogy le nem szakadnak az ég terei csak fegyvertelen füvek álmai takarják hogy föl nem fakadnak a föld sebei az emberi lépés iszonyt görögtet rázkódnak a világ alapjai míg lehet még gyorsan e megindult földet jaj ölelje helyette eggyé valaki

157

158. oldal

MÉG HA ROSSZ IS

még hogyha rossz is – mégis jó ez a tönkretett sárgolyó csillag-poklok közt tűzfaló kozmoszba küldött kő-faló testet étető-itató lelket fürösztő tiszta tó gyilkost mámorral nyugtató szörnyeknek hű otthont adó velünk világba-talpaló bennünk élő

belénk-haló mitőlünk-rossz és értünk-jó létünk bárkája éghajó

158

159. oldal

III.

POKOLJÁRÁS –

A KÖLTŐ-LÉT SZÍNE ÉS FONÁKJA

159

160. oldal

POKOLJÁRÁS – A KÖLTŐ-LÉT SZÍNE ÉS FONÁKJA

„Én is Sátán keblében álltam és néztem sivatagait, romját ama várnak, amit Isten nem kézzel rakott…a kínok kohóit”.

„Szellemem mint szörnyű vad –

Ég s Nap őrzi utamat Sugár-lelkem sír belül” „…s különös, szeszélyes rebbenését a Szellem

szabadon átkölti, hisz mindenütt

saját tükrét s visszhangját keresi

s játéka a Gondolat”. „Értelmünket szakadatlanul hígítjuk, hogy éppen csak megfeleljen, pedig kiáltoznunk kellene közös ínségünk

fala után, amely mögött a Megfoghatatlannak elég ideje lenne, hogy összeszedje magát és megfeszüljön”.

„Te nagy mélység, felérsz az égig… A nagy rejtély vagy, tiltva titkod, Idő is félve illete.

Oh, mily pompás életre hívott egy órán, mely feszülten izzott,

kezem kevélyült ihlete! A költők Téged szerte szórtak…

De én megintcsak összegyűjtlek, edényt szentelve szent valódnak” –

„mert elérek egész a szent helyig, hol én is majd a Te zenéd leszek”.

„A mindenség partján állok, tűnődve,…mint egy beteg sas, mely az égre néz”

s „a vad kovács, a szenvedés …pörölye döngöl…tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké”.

„Élek megint – érzem, mert szenvedek”.

„Csak ülj a földre és beszélj az égre…

Az égre írj, ha minden összetört”! „És már új lapnak tündöklik le fénye,

amelyen még minden lehet”: …írhatok rá visszásat, színeset, didaktikusat, giccset, bugyutát, elvontat, szertelent, szentimentálisat,

abszurdat, túlírtat, túl-ilyet, túl-olyat – mindenfélét lehet,

és megpróbálhatom röptében elkapni a szürke köveket, melyekből égszínkék tekintetek tükrei néznek rám értetlenül,

„ki életének sok fáradt fonákját testvéries, boldog jelképbe fűzi” –

„határozd meg, ki vagy… Próbáld, hogy lényed lényegét megoldjad”!

„Vagyok szem s pillám óriási, s ez a szem végtelenbe lát ki”… „Csak lég és láng vagyok. Múló felem a sárba olvad.”

„A költők azokat a roppant árnyakat tükrözik, melyeket a jövő vet a jelenre.”

160

161. oldal

„Éden és Golgota egy helyen állt,

Ádám és Krisztus fája – ó, Uram,

arcomon Ádám verítéke van, lelkemmel Krisztus vérét hadd igyam” „Egy lélek csüng csigázva ím

idegek, erek láncain”

„A kövek – merő könyörület” …s „a kéznek könnye nem fakad”.

161

162. oldal

EGYENSÚLY

a sehonnan s a sehová között kifeszített szavakon lépegetve a tegnap alatt s a holnap fölött könnyű kis kereszt a vállamra vetve

162

163. oldal

KI AKAROM MAGAM FEJEZNI ki akarom magam fejezni fogom a tollat de nem azért írok hogy megszakadjak hogy a láz vörös foltjai kiüssenek de most is éppen meghalok s e vers úgy kell akár az utolsó kenet s mint végakarat-írás kell a kéznek

a toll mit írok nem vált meg világot de engem megvált bálvány-súlyú szépség varangy-iszonyatától két kezem nagyon hideg arcom egy lángban áll szeretném ha kín-vert szeretetem érintetlenül hagyná a halál (a tegnapi a mai és a holnapi) lesz egy perc

(és én egyre ennek élek) hogy hurrikánnál viharosabb csöndben egy fáról sem fog levél hullani

163

164. oldal

MA ÍRNI KELL MEGINT Ma írni kell megint: megőrjít ez a sugártámadás, a napnak ez a gátlástalanul vad ragyogása s a madárcsipogás, amely az ébrenlétre álmot hint – pedig kopog tudatom ablakán a zord valóság monoton esője, és hazugság, kisstílűség, hiúság s ostobaság és gőg s érzéstelenség langy pocsolyába gyűlik zabolátlan, néma, izzófehér ábrándjaim körül

164

165. oldal

MIRE TOLLAT FOGNÉK Zsivajjal zsúfolt csöndemet ha szép szó fölzavarja, nem jön elém a pillanat, hogy árját fölfakassza; rablott perceim szertefutnak, álmom szerteszáll – mire kezembe tollat fognék, nincs más belőle már, csak egy szakadt fonál, kezemre tapadt csillogó fonál, s én nem tudok mit kezdeni vele, hiába fogom szegény tollamat – talán majd később, este, ha a sötétben egyedül leszek, felveszi újra szakadt fonalát és édes, csilló hálót sző belőle az elalvó tudat mögött bújdosó félénk képzelet.

165

166. oldal

HÁTHA ELALSZIK A SZÍV IS Még jönnek, jönnek egyre a dalok, pedig ledobta rég hímét az ősz, levetkőzték a fák a nyári fényt már s még mindig nem szólal a búcsúének – hát mért nem tud kitörni ez a fájás, miért rezeg még mindig legbelül, mért enged útnak furcsa dalokat, mikor erőből már könnyre se futja? Szakadj ki, dal! Remegtesd meg a testem, hadd lepjen el a könnyítő veríték, hadd induljon a könny, a boldogító s pórusaimon szellőzzön a lélek, törd át a torok-kaput, fájdalom, hogy megzendüljön a világ harangja és elárassza fájdalmam dalával a tengerig a földet és eget, zengjél, bolond hang, hogy mindegyik ember, ki hétköznapjaiban elmerül, felkapja csak egy percre a fejét s gondolja: „talán történt valami”,

166

167. oldal

s világunk rendezetlen útjain kik találkoznak, fölismerjék egymást – zengj, fájdalmam bolond, bolond harangja, hogy az isten belássa tévedését –

s szállj meghalkulva, fájó búcsúének, hogy szél ne verjen össze két virágot, idegen két ág össze ne hajoljon, ne sóvárogjon tengerért patak; szállj csöndesen, mint őszi lágy eső hull, fájdalmam lázát mosd el észrevétlen, lepd be a földet, mint a hóesés, fehér álommal símogasd szemem – hátha elalszik lassan benn a szív is beletörődve rögösföldű télbe s meghal lassan a kínlódó remény: elmúlt, s nem lesz többé feltámadás.

167

168. oldal

ÁLOM-RÓZSA A földön, a füvek között már aludt a sötét; az ég sem sóhajtott, hűs volt és mozdulatlan, s e rezzenetlen, néma pillanatban egy álom elhullatta sápadt sziromlevelét. Álom volt az – egy álom-rózsa: fehéres, mint a korai halál, s a kertben, ahol szirma hullt, azóta nem mer dalolni semmilyen madár.

168

169. oldal

UTAK Szeretitek a felfelé-utat, hegyről hegyre, dicsőséggel övezve. Glóriátok a csúcsokon világít. Én a lejtmenet bajnoka vagyok: lefelé csúszni, vergődni a sárban, s mikor más érkezik már, akkor indulni el

169

170. oldal

A KÖLTÉSZET MÁSNAPJA

Hogy mórikálja itt magát az „új szó”: Föl- és le-pillog, sóhajt izzadozva, Hitet dülleszt, vállvetve oldalaz, Takargatón hadar, csápolgat puha tőrrel, Átlátszó gőggel vizet poharaz, Kínál hamvas hiányt s bevont vitorlát, Bő mezben hordja meg magát, falaz Festett naívságnak, bennfent-fölénynek És habozik és habzik és szavaz ………… Akartam: hogyha vagy, legyél kemény kővel teli, azonnal süllyedő, szikár körré se táguló arcú, világító vég- szó szívünkön, kész remény, hogy nem folytatható – most itt állunk elázott kék-fehér kezekkel, zöld-fehér hínár-hajad nyakunkra tekeredve és száradó szavak lábunk előtt

170

171. oldal

A MESTER

I könyörtelen gyöngédséggel gyilkol halomra szívettépő zokogással sír a kolomp a zakója kockás hátán kezéből a villám kipottyan folyton ahogy beleírná hitünket a kódis utókor félreeső tudatába hiába előttünk hogy keresi mikor tapsra és nevetésre mögégyűlt cifra jövőnk de íme kicsusszant szeméből a szikra s a falban pengve megáll

171

172. oldal

II Meggörnyedni csak lábujjhegyre állva tudott úgy hogy fejünk búbját elérje (így hát nem voltak gerincgondjai) Ha hagyja még tovább nő s véle látás rímek s kabátszárnyak feleslege de a mérték betelt (eztán vigyáz már) Csak szavai maradtak mind olyan egyformán kicsinyek hogy ha horpadt zsebéből egyet-egyet olykor csészénkbe tévesztett teánk remegve loccsant s keserű maradt bár (füllentésén) rögtön rajtakapva tűnődést mímelt s párologni tűnt a szék megingott

botorkált hadart sikoltozott az asztal s összedűlt mi könnyeztünk szabadkoztunk kacagtunk ő mosolygott szemüvegét levette s lehajtott fejjel (…mundi) elrepült

172

173. oldal

KÖLTŐI JÁTÉKOK

(versíró feladványok, tréfák) I. (Keats) Dombokon tétováz az ujja, Tavasz táncol az ághegyen, Szelíd szirmát nyers szélbe fújja, Hogy a szél is virág legyen, Habos fejét tűnődve rázza A fa s a meztelen barázda Lassú és sötét éneke Önnön húsát habozva vágja, Mint mikor szántja félve-fájva Arcot a könny, a vén eke.

II. „Szabadság, szerelem”

A falak közt négykézláb áll az asztal. Az ablak szeme nedves, epedő. Vacog az ajtó, távozni marasztal. Csúszik, vergődik, sír a lepedő.

173

174. oldal

Ne verd fejed. Visszhangtalan panaszfal Határol be, köszvény és epekő. Ne játssz soká a magad-volt kamasszal, Te álmainak rendelt temető.

Hisz pléhdobozban is ketyeg a rózsa, Ha felhúzza a lázas akarat. Hisz érvénytelen csikkel felkarózva Köpés nyílhat a részeg pad alatt, Hisz meghallhatnád, ha nagyon hahózna, Csaba vezért s a győztes hadakat.

III. „Hímiség” (Nyelvújítási paródia és „fordítása”) Büszménykednek a szép gedemék, Jössz te, delinke, ma átkupidollak, Tűnik már a hunorvány, Ránkpislant a derünnye, Bár tested nem holmi gulacs sík, S épp most kedvez a hajlag!

Férfiszerelem Csillámlódnak kecses csillagzatok. Jöjj nimfa, híved szerelemre hí’ ma, Hisz tűnt homályból szűz csillag ragyog: Szerelmünkhöz épp kedvező a klíma.

174

175. oldal

IV. AZ ÉJ Mállik a ház arcán a festék, Fény kutatja a réseket, S a sántáranyírt képzelet Követ kohol, hogy mentse estét;

Csúfolkodó szél szítja, űzi A tétován tüzelő estét, S a mámor lassan telő testét Mint plakátot, magára tűzi;

De jön az éj, s a fényeket Egy mozdulattal zsebregyűri, A kabátujját feljebb tűri S széttépi mind a képeket. V. AL-KÉMIA, avagy egy költő (kovászos uborka) megdicsőülése

Várok. Híggákutyult kovász: töppedt megváltás ernyedez levemben. Fölhabzsol majd egy loncsos őszi nap, Bizonytalanul nyalja szája szélét.

Megnyugszom. Mély, bugyogó, bugyros éj. Lassú és pontos, titkos kémia. Labirintus. Bolyhok. Átváltozások. A napfény (mégis) meglep egy kicsit

175

176. oldal

VI. LÉLEK ÉS FORMA, avagy a szépség etikai mozzanata a magyar szecesszióban

Fölbuzgott, pirosult s kiforrt a forma romló kényszere: lélek- től feslő fonalak: egy vég- zet-hát- tér-gyász- zene: a nemzet kör- vonala: hős- habosra vert köz- vér- ze- te

176

177. oldal

MINDENNAP ÍRNI KELL? Mindennap írni kell, ha rosszat is – mondja Ray Bradbury. Mert mindent megtanulhatunk, jól írni is, ha éppen azt muszáj: ilyen pompás gépek vagyunk, mondja Ray Bradbury. Gondold csak el: hellózni ott a száj, futni a láb, emészteni gyomor, ütni a kéz. Hát nem csodálatos? – mondja Ray Bradbury. És ennyi az egész. Hogy mindez netán egész másra termett, az gondolatnak túlontúl merész – végzetesen kevés hozzá a szív s nagyon kevés a képzelet s az ész. Nem tudja Bradbury, hogy annak, kinek mondandója van, beszéd és hallgatás egyformán szenvedés.

177

178. oldal

HALLGATÁS A levegőbe földobott szavak elúsznak, mint a léggömb, s a szalag – amely a lélekhez kötötte őket – elpattan és lassacskán elszakad és nem marad, csak egy parányi sebhely, mely alatt már látni a frissen keletkezőket. De ahogy sebre seb jön, soha más, s mind több a heg, lassúbb a gyógyulás, a levegőbe szórt szavak mögött érik a hallgatás.

178

179. oldal

NEM MONDHATOM Csak a harag szavait mondhatnám neked mert a szelíd szavak mind kiestek kezemből amikor belerúgtál véres cserepein járkál az önkínzó remény de én nem az vagyok akit te látni hittél s nem mondhatom a harag szavait mert végzett már a szív könnyel-haraggal ezért állnak kettőnk között a csönd falára írt kimondatlan szavakkal és pásztázzák érzéseink kín-börtönüknek néma sarkait

179

180. oldal

CSÖNDET! Hallgassalak vagy ne hallgassalak? Hangod olyan fülemben, mint a szú rágcsálása: monoton recsegés – és egyáltalán, hogy folyton beszélsz, az úgy mállasztja langy türelmemet, mint barlangok engedékeny kövét a lassú csepegés. Ide most, szél! a hallgatás arany zuhatagát zúdítsd zúgó fejünkre, hogy megtanuljunk csöndesedni már; mert hálóin hallgatva jár a pók s már néma csőrrel hordja fészke pelyhét az énekes madár.

180

181. oldal

A FÖLÖSLEGES SZAVAK

fehérben járni hogy lássék a kosz ne bújhasson szürkébe-feketébe kásás hamis fehérbe seszínbe-olvadóba se-hideg-se-meleg óvatos szóba amely akár a szél nem is gonosz mégis a rossz ott kuporog a fölösleges szóban álmunk fehérén ő a kosz átugrál rajta ébredés után és dúlt nyoma mint a lánctalpaké a szűzi hóban

181

182. oldal

LYUKAS SZÍVEMEN lyukas szívemen átfütyül a szél és didereg ha benne hál a lélek és tavasz lesz és félek hogy’ álljak így a virágok elé s a madarak hogy kinevetnek engem de tán megkönyörül a drága tél s velem marad

182

183. oldal

KIKIÁLTÓ Kikiáltó a szívem árverésén, kiabáltam: Jó urak, érdemes! friss ez a szív, nézzék, még egyre vérzik! és mily gyöngéd! s formára mily nemes! Kikiáltó a szívem árverésén, kiabáltam, míg torkom berekedt, és madzagon lógattam ki a szívem, amíg a fagytól végig nem repedt, akkor azután csöndben visszadugtam, ahonnan egyszer kitéptem, oda, és szóltam: Urak! tönkrement az áru, most már menjenek békével haza.

183

184. oldal

AJTÓM ELÉ GYŰLT A BÁNAT Ajtóm elé gyűlt mind a kósza bánat, Sok vad cigánygyerek, Kidobtam nékik, hátha odébbállnak, Szétmállott szívemet, Helyén olyan kongó a némaság most, Mint elhagyatott, ódon templomokban, Nem jut be fény, s elbújt minden öröm Feledés-sorsú, régi dallamokban, Mert ajtóm előtt összegyűlt a bánat, Széttépte és felfalta szívemet, De nem lakott jól, zsivajog tovább, S én ürességem szentélyébe zúduló zaját Reszketve hallgatom, mint bűn a vádat.

184

185. oldal

KÖVEK KÖZÖTT Kövek között - melyekhez van? vagy lehetett? közöd – fehérbe játszó gaznak öltözött kíméletlenkék virággá növök és az útszélre költözök, úgy térdelek Bárkifia elébe – de nem ezért. De ennek ellenére

185

186. oldal

SZILÁNK SZAKADT BELÉM Furcsa hogy a kövek között ott a tiéd Furcsa hogy követ is tudsz dobni Furcsa hogy repülés közben nem vált szirommá Furcsa hogy nem roskadt össze az ég amikor dobtad Szilánk szakadt belém – éles, ezer Szilánk – lassan kapargatom Szilánk-sebzett, szomorú ujjaimmal s kirakom Szilánk-képed:

a kőben benne voltál

Élesszegélyű véresszélű rút kép Megsímogatom – újra feltép Leköpöm – mocskom felszívja a Nap Sírok – véres a könnyem

186

187. oldal

187

188. oldal

A KENYÉR SEBE Küldöm a rámdobott kenyér sebét, hogy parádés mezed szívére tűzd s az ünnepélyes névsorolvasásnál helyettem mondd: igen. Nincs árulás: a csók nem vall a bőrre. És vissza sem: az ellenláz hamis. Aludj szépen: álmodd, hogy nincs kezed, vagy követ álmodj, nagyot, Káinét és takard ki meztelen izmaid s álmodban mosolyogj.

188

189. oldal

HA BEJÖNNÉL, VILÁG Szétrozsdált szíveddel béverve vágyaim. Szúette rossz-sorod fölsebzi vállaim. Jönnél ha bé, világ, semmiben állanék. Dőlnél szét, kín-torony – semmivé mállanék.

189

190. oldal

MEGMOSTAM LÁBAIM és megint egyszer arra készülök hogy teljesen védtelenné tegyem magam hogy bordáimon rést üssek a szóval amelyre nem biztos hogy válaszolnak hogy idegen kézbe tegyem vergődő szívemet azonmód csupaszon kézbe mit megéget talán mely undorral elejti meglehet megmostam lábaim felvettem legszebbik ruhám és nem iszom és nem eszem hogy méltó legyek az ütésre melyet már érlelnek nekem melytől minden reményem összerándul s a bennem-nőtt fehér virág véres péppé iszonyodik talán azután gyógyítani majd körbeáll óra – hónap – évtized (kerítés a szabadság peremén) kifolyik közöttük az élet és nem marad csak egy kicsiny nyitott seb az idő közepén

190

191. oldal

VOLTAM TISZTA FORRÁS

Voltam tiszta forrás, föld alá bebúttam. Hol vagy, hol vagy, jó víz, csobogásod hol van? Illatod hová lett, tiszta édes ízed? Nyomom friss avarban már hiába nézed. Csöppem zöld levélre utoljára hullott; karcsú ezüst testem kövek közé csúszott, köztük megtörettem, megsebeztek engem – voltam tiszta forrás, síró patak lettem. Voltam tiszta forrás, föld alá bebúttam; ha egyszer bebúttam, ki se jövök onnan. Ha mégis kijönnék, vesd le a csizmádat – vesd le a csizmádat, csupaszítsd le lábad, úgy lépjél vizemhez mezítlen egészen, mint kinek ez a perc legjobb perce lészen – úgy lépjél vizembe mezítelen lábbal, mint aki megbékélt végleg a halállal.

191

192. oldal

ÉN NEM SZERETNI NEM TUDOK Tél vége van, a galambok már párosával ülnek az antennákon, de a fény fakó s nagyon sekély még – mélyül mégis egyre s a felhők is fehérednek naponta egy kicsit; ma még nem bánt a vasból és kőből s üvegből össze- ügyeskedett szobányi börtönöm, amely az érzékelés üdvözítő örömétől foszt minden pillanatban – bőröm és a levegő közé éket ver és tüdőmre hártyaként borul s szememen köd s fülemben vatta és szívemen lepedék – de nem bánt úgy ma még, mint amikor egy hirtelenjött szél lerántja majd az égboltról a leplet és szemfájdító meztelenségéről ránk zuhog vadul a téboly zenéje, nagy kék zene, metsző, nagy távlatú, üde (a forróság ígéretével), szeszélyes (az egyhangúság után), húrpengető (idegek nagy zenéje), mélyen zengő (tüdő fúvása ez), verő dobot, erek falát, türelmet, izgatott nagy zene és szerteömlő, visszhangzik a test minden üregében s a lélek membránja berezonál és beszakad – szent termékenyülés! magzataid a nyár majd megszüli áldott-lassan, titkos nehezüléssel, forró éjszakák érett kínja árán - - -

192

193. oldal

ó, de ma még tápászkodik csak épp e fény-zene, fáradtan cseppen, csöndben távozik este a Nappal s félénk reggelente, ám én érzem: feszíti bőrömet, megnyílnék már, nem fér belém a kín, dalolnom kell, hogy torkom megszakadjon együtt azzal a nagy harmóniával – ha már senkinek nem kell az erőm, se gyengeségem – néma nem leszek! a Nap zuhanya alá odaállok és magamban (de olyan hangosan, mintha csak kiabálnék) elkiáltom az ének hangjain, a tavaszéin – borsódzzon csak a hátatok és egyetek meszet! én néma nem leszek és nem szeretni nem tudok! a tenyerembe piszkítottatok, de minden tavasz nekem dolgozik és minden egyes kis föltámadás – ha nem kellettem, a Napé leszek, ha nem értettétek, mit adhatok, annak adom magam, ki nem is érthet: a közömbös Mindenség elfogad, elcsavargott báránya, visszatérek –

193

194. oldal

mert nem hiszek neked és nem hiszek neki, hát hazudjatok csak, szaladjatok, szép ruhát öltsetek seszínű ünnepekre, füstben, borgőzben szeretkezzetek, meddő vággyal gyereket nemzzetek –

…amit szerettem, nem bírta tüzem, batyumban szög (ócskavas) elparázslott; EGY erős élet, melyben ép a nedv, se állt elém – mind hamu vagy salak; kerestem azt, ki nem átkoz, se áld, de énbelőlem inni megtanul és szerelmével új forrásokat fakaszt kiszáradni nem akaró áldott lelkemben – kár, hogy nincs sehol; hogy nem született, vagy tán már kiégett; ezért talál így megint a tavasz, ezért a panasz és a kín – de míg panaszkodom,

felöltözöm vagányul sok hetyke vágyba s komor szenvedélybe s a várakozás széppé mámorít.

194

195. oldal

HAJTHATATLAN HŰSÉG

Ebben az ocsmány forgatagban itt autóbuszok menetrendszerű bűze villamosok közönyös zötyögése és nyárspolgárok dülledt s bágyatag tekintetű mustrálgatása közt úgy állok szigorúan megvetve lábam a járdán erősen hogy a cigánygyerek eloldalog előlem s kettővel arrébb kunyerál forintért a dülledtszeműek zavartan félrenéznek s petyhüdt agyukban torz sejtés motoszkál ebben az ocsmány forgatagban itt az idegen (az elegáns) akit mohón s nem titkoltan falnak szemükkel az szeme sarkából engem figyel (meglátta rajtam saját bélyegét) s miért e sok furcsálkodás – azért mert hajthatatlan hűség húz feszesre s közöttük állva velük szembeállít s nem tűri hogy a meghunyászkodás meggörbítse vállaim büszke ívét hűség – mihez? a hűséghez való az igaz szépséghez mely szenvedés hűség a fájó súlyos és badar elgondolásokhoz miből vagyok kínlódó hűség csökönyös magamhoz örök harcban az agresszív világgal ez húz feszesre ez fest idegenné ez támad föl tekintetemben úgy hogy a nyáladzók nem tudják kiállni ez von körém varázsos kört magányból s a polgárból ez vált ki pánikot mely néha belső botránnyá fajul

195

196. oldal

és ez segít hogy a botrányaik ne érjenek hozzám ők elmesélik – életükben szörnyűmód megzavarva – miként is élek én:

botrányosan botrányosan mert érthetetlenül botrányosan mert őket megalázva mert létük fonákját kimutatón mert úgy élek ahogyan ők sosem ahogyan titkon vágyódnának élni ahogyan élni még képtelenek és ahogyan mindig rettegtek élni botrányosan – szép szenvedélynek élve botrányosan – érzés nagy szárnyain botrányosan – dacolva minden mással botrányosan – a mindennap felett úgy élek hogy őket a hideg rázza és nem mernek engem megérteni úgy élek hogy ki félremagyarázza az sem tud engem soha sérteni úgy élek – istenem – hogy ég az arcom úgy élek hogy élem az életet úgy élek hogy minél botrányosabban ítélnek meg annál tisztább leszek naponta fürdöm csobogó örömben és rejtettfényű szelíd áhítatban a Nap melyből vagyok hatalmas isten a Nap melyből növök meleggel átfon

drágagyöngyöt izzad opálos bőröm ha mosolyognék arany hullna rátok

196

197. oldal

ha szeretnélek – istenem segíts meg – nem ismerhetne rátok az anyátok mit adhatnék ti hamvasztókemencék szűknyakú urnák – kik vagytok – tinektek ha lapos szívetekbe férne vér még de ti csak rágtok de ti csak nevettek pénzt gyűjtötök és dús baráti kört és szépséget mímeltek céltudóan de fényesre csiszolt páncélotok kopogtatásra kong mint a halál hiába mentek egyre fölfele hiába van sírotok „magasabban” még szörnyűbbet zuhantok majd bele mikor a halál szokást bont az agyban

késő lesz akkor bánni az egészet az idomulás magasiskoláját a lélekvesztés eme rafinált és eredményes véghezvitelét ami az élet számotokra és amit most tőrként szegeztek nekem de késő lesz! de buzgólkodtok mégis hogy emésztéstek hibátlan legyen – Uram! mutasd meg nékik arcukat hogy lássák ők is és reszkessenek lássák magukat és borzadjanak és botránynak érezzék magukat és halálosan szégyenkezzenek Uram! tanítsd őket a Te nevedre

hogy az Igazság a Te szent neved és hogy neved a Kín is meg a Fény is hogy az igazi neved: Szeretet tanítsd meg őket Uram élve élni hogy kiigyák a poharad fenékig és szeressék a hű szigorúságot amely fölér egész a tiszta égig

197

198. oldal

„HOGY VAGY?” Hogy „hogy vagyok”?... halálomon, vagy épp virulva még – az én ügyem. Álnok, üres kérdésteket nem hallja már figyelmetlen, fáradt és bölcs fülem. Agyam bezárta kapuit tartalmatlan, tolakodó szavaitok előtt, s áll oly büszkén s magányosan, mint áll halálra sebzett, nagy királyi vad, mit hitvány, részeg orvvadász véletlenül lelőtt.

198

199. oldal

A KÜLSŐ KÖRBEN ÁLLOK Srácok, én bizony mindent beledobtam, mindent, amim volt, munkát és imát, nagy célokat s hitet s energiát, hogy nagy legyen, hogy jól égjen a tűz. Nem vettem észre, mások hogy’ csinálják – fillért dobnak drámai mozdulattal, vagy koldust játszanak levett kalappal, nem adnak, s mégis ég nekik a tűz. Gyerekek, én legatyásodtam csúnyán, semmim sem maradt, bizony cifrán fázom, s rámszóltak az előbb: „Hé, ott! vigyázzon! Ne menjen közel, éget az a tűz!” A külső körben állok mozdulatlan, várom társam, az új kivert kutyát, egy másikat, ki bedobta magát, hogy égjen mégis, lobogjon a tűz. Ha leég majd egészen, megkaphatom a részem: enyém marad a langyos, friss salak; és ki se tiltja nékem, hogy egyetlen reményem, téged, te volt-tűz – elsirassalak.

199

200. oldal

SZEMEIM – CSUPA SEB Szemeim – csupa seb; szívemen járkál a halál; mit akarhatna tőlem bárki még, kiben nem maradt egy köpetnyi nyál?! Se bánatom, se örömöm régóta nem függ semmi- s senkitől; engem az fog igazán megölelni, aki megöl. Néha azért foszló magamra nézek, s elfog a gyáva bánat: hisz úgy festek, mint halott anyja annak, ki megölte anyámat. Kedvesem, te vadállat, önimádatod bűzös ketrecében: mutasd kicsit a véres szívedet, milyen benne a késem? Jól áll neked, azt hihetné az ember, még a halál is (mint az őrület); vedd hát magadra (ha egyszer tiéd) elhordott, bő, színtelen szívemet. Rongyos szívembe vígan bújj bele, rojtos sebein átfütyül a szél – vagy fussak messzire vele, még amíg él?

200

201. oldal

Hiába futnék: sorsom bekerít, mint menekülő nyulat a vadász; már minden: gúny és szánalom s a vágy egyképpen megaláz. Egy megmenthetne még - talán, igen, meg: a magvaváló, hamvas szeretet; de azt hiszem, az ág, hol megtalálnám, nem bírná el kőlelkemet.

Nem töröm ágad, te talán még férges-se remény - hadd higyjen más még látatlanul benned (ahogy nem hiszek én). Túl sokat láttam máris – túl sokat, szemem attól sebes; pihenésre vágyik – lezárom – s aztán... elölről? Nem. Nem érdemes.

201

202. oldal

SZÍVEMBE SÜPPEDVE ÉLEK szívembe süppedve élek illatba-ájult virág elfutnak az utak előlem (a bejártak s bejárhatók) ha sorsomba botlom a sarkon és felbuknék nem nyúl utánam csak néha a madárdal s egy-egy járókelő ki addig még sose látott csak miattuk élek még s tőlük tudtam meg azt is hiába

202

203. oldal

ÉN TÜNDE VERSEM Én, gyermek-kornak naív gyermeke, félek s pirulok friss szívem miatt, mert e kornak is van vén szelleme, s az ártatlannal azok játszanak, keshedt-lelkűek lapot gyűjtenek kijátszani a védtelen szívet, hogy varjakként majd összegyűljenek károgni holt hit sírhantja felett, s azt képzelik, hogy e játék az élet, mert lelkük ráncos s tavaszát feledte, szebb játékot nem tud már és a létet rontás és gúny kártyáiba temette; légy tükre rút, fogatlan örömüknek, én tünde versem – hadd pukkadjanak meg.

203

204. oldal

A BARÁTOK, A BARÁTOK… Erre járunk, arra járunk, Kitörjük a lábunk. Vagy beszélünk, vagy hallgatunk, Sose kiabálunk. Úgy kell nekünk, jobb lesz nekünk Most már mindig félni, Útban vagyunk a világnak, Nem tud tőlünk élni. Mi vagyunk a részegek közt A figyelő józan. Mi vagyunk a fecsegők közt, Ki nem hisz a szóban. Mi vagyunk a józanok közt Szédültek a széptől, Szeretjük mi a világot, De az minket gyűlöl. Belénk esett minden kórság, Szeretet meg mifene. Jobb lesz most már, ha az útról Iszkolgatunk lefele. Az útszéli szilvafákon Terem szilva nekünk is – Egyéb úgyse jut itt nekünk, Ha kilóg a belünk is. Adjon isten könnyű halált, Jó koporsót, víg papot – Hadd mondják el: „Az élettől Minden szépet megkapott.”

204

205. oldal

A BOHÓC

Saját lábamban esek hasra – nincs ebben semmi póz; a grimaszok is én vagyok: bohóc vagyok, bohóc. Rángathat nézők ugratása, én meg se mozdulok; körbe-körbe saját hitem visz – büszke bohóc vagyok. Ha azt látod, hogy sírok – én sírok bizony; s a kés, amit szívemben látsz, az is valódi nevetés.

205

206. oldal

HÁT AKKOR – SZÜRET! Megértem, hogy megértem: láthatjátok. Nohát akkor – szüret! Elszántságom habozástokra nő. Vágjatok és ugráljatok: úgyis – mit szívemből kitapostok –

hitemtől lesz mámoros – lesz jövő a jövő.

206

207. oldal

JELENEM CSENDESEN ELFOLYIK Jelenem csendesen elfolyik de egy állandó jövőben élek csak az éltet amit megálmodok csak álmaim fényei fények ha akvárium mélyzöld vizét csodálom a cikkanó halak bölcs néma és síkos örökkévalóságán úszom saját megkötözött kicsi életemből kifelé s úgy él ez az álom hogy zenét is hallok sejtjeim isszák mint nemes italt és úgy bizsereg föl egész valóm mintha poshadt levegőjű kuckóból kirepültem volna a hóba – hirtelen minden világos szikrázó érthető lesz s hideg istenem úgy felizgat mint kicsi gyermeket első tündéri mese vérem száguld és hordja az örömöm széjjel és pórusaim mind tudásra sóvárognak egyre egész lényem a valósághoz símul mint szerelmes testhez és úgy inná a szagát mint az erdőét városi ember vasárnap ha kiszabadul

207

208. oldal

hangot és színeket szürcsölök kiéhezetten és szavakat várok és életet akarok látni nem adom magamat unalomnak vagy szürke közönynek a csillogás mélyén ott vágyom atomjait magamba szűrni a boldogság fény-anyagának a valóság mámoros mozgását akarom úgy megölelni hogy belészakadjak – s kezem álmaim üvegfaláról siklik a halott írógépbillentyűre le mert csak álmaim fényei fények de lesz-e erőm ott élni az álmokban egészen s befogadnak-e engem az álmok? lassú eséssel örülni fogok ha belep majd a lomha langyos eső

208

209. oldal

A HARMINCHÁROM ÉV VIRÁGA

Harmincegy éves vagyok, majdnem annyi és még nem találkoztam senkivel, aki képembe ne hazudott volna szóval, tettel vagy akár hallgatással. És görbe hátak, rejtett púpok mindenütt. Ebből a nézőpontból épp eléggé csábító egyenes a sín. Marx és Darwin is bebizonyította, hogy az érdek rugói mozgatják a világot. A pszichológusok arról beszélnek, ki minél több szerepet játszik el, annál érettebb, életrevalóbb. Ők például most a szemembe néznek, és bizonyítják fejlettségüket: sóhajtva együttérzést játszanak, bólogatnak, hogy így van, szörnyű, mennyire hazug, aszociális minden ember, s a lapomra suttyomban odajegyzik két erkölcsi felháborodás közt: „kóros személyiség” (hacsak nem költő, jegyzik meg, esetleg). Kérem, jó uraim: nagyon vigyázzanak a gyermekekkel. Az én szüleim még elég őszinték voltak, igazán nem törődtek velem. A pedagógusok általában azt játsszák, hogy „morális nevelést nyújtanak”. És így valahogy nem akadt, aki megtanított volna símán hazudni, hízelegni, elhallgatni, lakájként kiszolgálni saját érdekeim.

209

210. oldal

Így hát értetlenül és undorodva állok. S nem tehetek mást – szólok újra s újra:

nagyon vigyázzanak a gyerekekkel! Tanítsák meg őket, amire kell, kedveltessék meg a görbét velük, dolgozzák meg jól szép gerincüket, nehogy még megkívánják egy napon az egyenest, a keményet, a tisztát s ne találjanak, csak sínt vagy keresztet. Vigyázzanak, urak, a gyermekekkel: a harminchárom év virága könnyen letörik.

210

211. oldal

LEMARADT CSIKÓ

Úgy vagyok most mint lemaradt csikó az eldübörgő vad ménes mögött csikó kit apja fellökött csikó kit anyja hív de nem talál s megérinti a korai halál kit csukló lába megkötött szaladni-vágya meg nem hagyja állni kit megsebzett az anyaföld s még nem tudja hogyan kell – s mire – várni csikó bepárásodó óriás-szemű szájaszöge habos kit majd az újra elvágtató ménes kegyesen eltapos

211

212. oldal

NINCS ÉS NE KERESD már rég nem érzek semmit csak ami nincs ami mindig mindenhonnan hiányzik a meglévőben elviselhetetlen befejezetlenséget: az utolsó, még le nem írt betűt a soha meg nem tett mozdulatot az elemet ami a jóllakott sejtekből s a felépült házakból

és a jól kiépített kapcsolatokból és a rég lezárt gondolatokból és ami az ég csillagai közül is még hiányzik a nincset érzem mint kínt mint ha szülök világra hiányzót kivel betelne a mérték ám jaj nem soha mert

212

213. oldal

valahol megint felhólyagzik a hártya-idő és újra az űr a hiány vérző sebe gömbölyödik és örökké vajúdik a mindenség s minden sebe bennem üszkösödik soha – így hívják nincs és ne keresd így mondja a nyelv az alázat a mindenbe-beletörni-tudás de bennem nincs már nyelv se alázat se képesség hogy éljek úgy ahogy élnek bennem nincs már semmi csak ami nincs ami nincs AZ VAN s ami van az csak ami volt por és hamu csak lehetőségek temetője lét mankója a hiány mind-újraszülője: emlőjén ott duzzad a semmi s mit-se-tudó tenyerében védtelenül verdes s elvérzik a szív a szivem

213

214. oldal

ÜLÖK AZ IDŐ KÚTJÁN

Ülök az idő kútján – lábam lelógatom. Fejem a térbe nyúlik, de le is hajthatom, hallgathatom a csöndet, mely bánatomra ül, vagy mélázok egy csöppet, míg szívtüzem kihűl s vörös, lyukas salakja könnyű lesz, mint a hab – ülök az idő kútján, s lógázom lábamat.

214

215. oldal

VARJAK ÖRVÉNYE

Varjak örvénye fenn embernyi mélybe húz középpontja szemem tere a végtelen pereme téli zúz varjak örvénye fenn s egy ember idelenn segítségért kiált és űzi a halált a deres tereken varjak örvénye fenn lázak törvénye benn kétszemnyi csillogás egyszívnyi lángolás pokolvermeiben varjak örvénye fenn s egy ember idelenn magány fogja kezét hó hamvazza fejét és szíve megpihen

215

216. oldal

KIHŰLT FÉSZEKRE SZÁLLOK Kihűlt fészekre szállok, fiókáim sehol. Héja rabolta őket, vércse csapott le rájuk, vihar elrepítette, keresném még, de hol, idegen színek rajtuk, a szaguk idegen, nem ismernek már engem, idegenek nekem. Fészkem alatt az ágat rég kikezdte a szél: nincs már gond, nincs öröm se, szárnyam szegte a bánat, jön s békét hoz a tél.

216

217. oldal

NÉZ RÁM

Néz rám az én szememmel s én látom magamat: vagyok anya, nem-ember, hitének szent, ki mégis elszalad, vagyok kéz, megvonó, jóság: parancsoló, vagyok első tüske, első halál, legelső félelem – anya, kinek teje csak arra jó, hogy minden más étel undok legyen – néz rám az én szememmel s én látom magamat s félek, mert védtelenné tettem s hogy élhessen, nyüszítve megtagad.

217

218. oldal

BÁNATOM Bánatom már messze benn nem több, mint egy sejtelem, szélhajszolta füstgomoly, szétoszlatja egy mosoly, de én lágyan ringatom, két kezemmel altatom gyenge, édes gyermekem, szeme kínzó rejtelem, tiszta csillag homloka, drága álom ő maga – alvó terhe drága kincs, bennem-nyugta fájdalom, ébredése nyugalom – semmim, kívül rajta, nincs.

218

219. oldal

MICSODA KÚT micsoda kút az mélye jéghideg gyűrűs fájdalomnak micsoda önmagába zárt reménytelenség milyen gyökereket eregető szívós erő milyen földet maró robbanni-kész vágy kúti víz – száraz könnyet hullató síró víz – zengve hallgató akit meg nem hallgat a kő akit meg nem hallgat a föld akit meg nem hallgat a víz se már micsoda kút ahonnan buborékként száll a szó míg mélyén hallgat a homok és súlyosodik sok sötét erő micsoda kút de tükrébe se nézel buborékjain eljátszol gyerekként micsoda kút s de fáj de fáj de fáj de iszonyú hogy sose látta senki

219

220. oldal

ÉN NEM AKARTAM

Én nem akartam. Ide számkivetett születésem, a haragok fortyogó partjaira, az öntudat szikláin összeverődni, nem enni, nem inni, csak csúszni és mászni a sós fövenyen, hol nincs más italom, csak a háborgás tajtékja és nincs kenyerem, csak testvéreimnek húsa s okádok. Én tudom, én: nem akartam a szenvedés kietlen partjain állva leköpni rátok epét és nyálat, de (megkínzott állat) csak reszketek s nem is kiáltok: mert forró kövek az igazság a számban és csorog fejemről az átok.

220

221. oldal

MIT VÁROK MÉG minden mit várok még

minden amit reméltem szívemen egy gyémánt-ütötte seb hogy érezzem hogy éltem

221

222. oldal

ELHERVADTAK AZ ÁLMOK

Elhervadtak a költő szájában a virágok s az álmok már nem ülnek meg kezében víztiszta gyémánttá fagyott tüze ha lép bordáira piros sebeket rajzol

222

223. oldal

IDŐKERÉKBE-TÖRT MADÁR vagyok időkerékbe-tört madár derékbatört dal kétélű kés véres a vége belemártották a várakozó reménybe és kicsorbult (szerencsére) az éle végre különben újrametszené vele saját húsát a hústalan- és vértelen tudat a súlytalan szótalan indulat a lélek árnya öngyilkos kés kerékbetört madár kikötött szárnya kínok küllőin feszülő konok meghalni-sem-tudás reménytelen várakozás élő halottja vágyafeledni képtelen sehovarepdesés szárnyassá-átkozott hitek bolondja féktelen tértelen légtelen létezés

223

224. oldal

SUGÁRRA FÖLSZÖGELT egyszerűen nyugtatót kéne szednem nyugtatót a szerelem ellen a tavasz ellen a hit ellen ne kelljen megint megfeszített lennem sugárra fölszögelt ecetes széllel itatott dongó vággyal sebesre maratott torokkal dalolászó vak énekes- halott

224

225. oldal

NE LÉGY IZZÓBB Ne légy több önmagadnál! Ha könnyű vágy maradnál, Lebbenne lenge fátylad, Sóhaj szállna utánad, Illanó álom lennél, Sugár hegyén remegnél, Szédítő lenne léted, Epedne minden érted – Ne légy több önmagadnál! Ne légy izzóbb a Napnál, Ne akarj tűzár lenni, Gyújtani és teremni – Legyél inkább vasárnap Hétköznapok sorának, Légy szelíd, jó meleg – Tán az menthetne meg.

225

226. oldal

FELÁLLTAM MÉGIS Mikor a tegnap rászánta magát, hogy már beesteledjék, hasraestem a lámpák fénykörében és vágytam úgy maradni, aszfaltbataposottan, hogy rámköpjék a szotyolát s a csikket, ne lássék rekkenő szívem. És a Hold súlya rámzuhant, igen, s felálltam mégis, hogy holnap legyen.

226

227. oldal

HA KENYERET SÜTNÉK ha kenyeret sütnék mostan sótlan lenne a kenyerem s szótlan a versem így betegen kimeredve a kórházi ágyból gyökér a sárból gyökérből a fű sápadt-hegyesen mint aki épp csak arra elég hogy az ég emelődjön még kicsikét hogy alatta bomoljon a barka s legyen hol a szép deli szűz telitűz tulipán felvesse fejét

227

228. oldal

SZÜLETÉSNAPOMRA

Kígyósorsom merev szemébe nézek: holnapom múltbarágják fürge férgek. Holdja telvén, csendjét szüli a lélek. Méhében vérem véreddel beszélget.

228

229. oldal

A KÖLTŐ VILÁGA (Egy születésnap versei)

ha van hová sietned könnyű lesz egyszerre a lábad ha van kihez beszélned ajkad megérinti a szó ha van merre repülnöd kinő egy éjszaka a szárnyad ha hinned van miben lassan lábadhoz telepszik a jó . . . . .

Nem akarsz égő csipkebokor lenni, tűzvészt kiáltó harang nyelve lenni, estére száradt fügebokor lenni, kemencébe-tett aranykalács lenni, naptükrű délben sivatagba menni, homokhegyek közt gyémántport keresni, tüzet inni és izzó vasat enni, lángzuhatagot parázzsá szeretni? Szólj akkor, kérlek, ha utad van erre – Legyen időm a szemem földre vetni. . . . . .

Nem merünk fellobbanni és leégni, mint gyufaszál a kézben. Lehűt a hó, a félelem, a munka. Meghúzódunk a langyos, jó sötétben, s fel-felvillanva a mások tüze meleg fényeket rajzol ablakunkra.

229

230. oldal

Vagy: létemhez keret. Én kilépek belőle. Csak rájössz majd, hogy nincs tovább miért a falon függened… Vagy leakaszt a termek álmos őre. . . . . .

kezed kezeden az erek csókom nélkül oly gyermeteg-fehérek és tenyered évek ráncai halvány-hidegek ha kinyitod megfagy benne a lélek

. . . . .

Ez az óra sötét. Most nem hiszek erődben. Nem hiszem, hogy hihetsz. Sunyít a telefon. A vekkerem vakarja üstökét. Valahol felnevetsz. Maszatos könnyek folynak rajta és vakon bámul maga elé az ablakom.

. . . . .

Úgy döntesz, hogy nem döntesz. Egyremegy. A virágok nem várnak holnapig. Csak fölfelé nézhet, ki hegyre megy, de ne vágyjon föl, kit a tér vakít.

230

231. oldal

Lent béke van: a tegnapi tücsök húzza megint a holnap dalait – fönt szakadékok, sziklák és ködök visszhangozzák a csodák szavait.

. . . . .

Füzet vagyok, te írsz tele, vagy te hagyod üresen lapjaim. Végy kézbe és olvass bele – te vagy az öröm benne és a kín, léted a toll, mely más sorsokat rajzol, s rajzolnod KELL, mást nem tehetsz vele – vigyázz, ne remegjen kezed – egy rossz vonás, és meghalok bele. . . . . . Halott gyermeked mellett ülsz, a könnyet szétmorzsolod, mint híg kukoricát, fellök a temetőőr, nem kiáltasz, nincs hangod, nincs miért, a szótlan állat is hangosabb, mert vinnyog vagy vonít, te is játszhatnál tébolyodott szörnyet, de ahhoz is fáradt vagy, hogy megoldd léted övét, ahol nagyon szorít.

231

232. oldal

Holnap reggelre megint más leszek, minden halott sejtem helyére új lép, és új halottak és új emberek lesznek holnap és új felhők és új ég, új mozdulatok s frissen kelt szelek – mert holnap – holnap lesz megint és holnap újra minden lehet.

. . . . .

Ki kell nyitni a bezárt ajtót – ez a parancs a zártság rejtjele. Irígykedik a fal: őt nem lehet bezárni – így hát kinyitni se. De nélküle nem volna ajtó. Ha ezt megérti, könnyebb lesz sebét s a remény kínját elviselnie.

. . . . .

Abba menekülsz, amitől szaladnál – minden sarkon magadba ütközöl. Lásd el bajod. Verd véresre a képed. Utána szépen megtörülközöl.

. . . . .

232

233. oldal

Látlak. Nem látsz. Valami mást csinálsz. Kinyitsz. Becsuksz. Felállsz. Odébb teszel. Suttogsz, kiáltasz. Felemelsz. Leejtesz. Nem megy. Nélkülem holnapra megint egy egész nappal öregebb leszel.

. . . . .

Kötegbe vont erőm: varázslat. Félelmed zengő örömmé igézem. Rontó szemmel romlatlanná vigyázlak. Óvd szívedet: bordád alól kinézem, meggyújtom kétfelől, hogy nagy legyen a lángja, és kiakasztom arcod ablakába. . . . . .

Öltözni: külső hideg ellen, vetkőzni: belső hideg ellen. Vér hadserege, támadj! Hadd nézzük egy-egy percre még ágyúid torkolattüzét tűzhelyünk parazsának.

. . . . .

233

234. oldal

Nincsen erőmnek se hossza, se vége. Nem győzi le, csak mások gyengesége.

. . . . . Kezet se adtál búcsúzáskor. Kezemben maradt volna jobbkezed. Nem tudnád megírni, hogy visszajönnél. S én nem felelhetném, hogy nem lehet. . . . . . Várlak – hát jönnöd kell; és mert ennyire várlak, akárkinek jönnöd már nem lehet, csak eleven csodának, hétszer-haltnak, értem-feltámadottnak, halott mesékből életre-koholtnak, olyan szépnek, hogy már alig igaznak, s mégis igaznak, mert annak akarlak. Várlak, hát jönnöd kell, ha nem neked, hát másnak, hát próbálj meg te lenni, aki jön, ha már téged kívánlak.

. . . . . És ma megint ajándék volt e nap. Tejet ittam, nem fáztam, szép szavak álltak körül, és valaki ma is a tenyerembe hajtotta fejét, s egy dal zümmögött bennem egyre gyöngén. Kár, hogy késő van – már mindenki alszik –: ki ébren volna, néki megköszönném.

234

235. oldal

NEM IGAZ, HOGY NEM LEHET Az idő megfontoltan a nyakamra lépett karjával körülfonta a fejem szájával nyílásaimra tapadva szívja a lágy velőt agyamból és lenyalja lassan álmomról a színt szép perceim habját mohón felissza egy pillanat alatt fölszürcsöli forró nehéz borát a mámoroknak akácvirág-hangulataim némán szétmorzsolódnak fogai között esetlegesség-nyálával beköpköd örök-hitem szétzúzza perc-üllőjén viszonylagosság-satujába fogta lelkem keményhéjú élő gyümölcsét s hiába küzd független léteért acélsodronnyá feszült akarattal korláttalan és időtlen valóm – egyszer fölreped a csontos burok s a Szépség-méz hangtalan elcsorog idegen s vak emésztő-útjain a mindenható átkozott időnek hát nem igaz hogy nem lehet arcodat fordítod felém hát nem igaz hogy nem lehet szemedben csillog a mesém hadd meséljek még igazat hangom még zengő meztelen idő-polip rá nem tapad még vakon is hihetsz nekem

235

236. oldal

ha lennénk apró gyermekek kagylót keresnék akkor is korallágat hoznék neked gyöngyözne rajta tiszta víz nevetve játszanál velem s gyorsabban ennéd az ebéded hogy aztán szökhess nesztelen oda ahol én várlak téged s nem szúrnálak ha tüskétlen lelked kitárnád szabadon szép szárnyaid – ha védtelen csaponganál – le nem nyírom

sok az ember s testvér kevés alig van aki elfogad végtelen sok a szenvedés fölcserélték az utakat békét mely nyújt nincs már öröm s ha sebeinkbe öltözünk páncél véd mit nem vág köröm de benn elsorvad életünk nem éri kín nem éri fény nem érez kutató kezet így él az isten is szegény s így hal meg az emlékezet hát nem igaz hogy nem lehet mert bűn megölni ami él ha született egy szeretet nem címkét vár hisz kincset ér

236

237. oldal

MÁR NEM TARTOZOL

Csak csöves csontok árnyasuló kertje – már nem tartozol véle senkihez se, és nem nem tartozol érte senkinek se – dalod a lyukbaszorult szél szerelme.

237

238. oldal

KI POKLOT JÁRT

Leégett gyertyák fölött fénytelen Függsz, mint plakát, kegymázas renyhe gyász. Égi harmatként hulló véreden Kiéhezett bárányhad lakomáz. Az oltár tüzén ostyát süt az angyal, Füstjében sír a kristály-szűz ünő. Ki poklot járt szívében égi vassal, Csókjával hűtse homlokát a kő.

238

239. oldal

ANYASÁG I mit kigondoltam sejtjeimmel és mélyemben hordani vágytam s termő kínban világra-lepni: íme elhagyta énhomályom: kitűrte rendelt idejét és önként szakadt ki engedetlen elharapta kígyó-reményem vérem emlékeit kiköpte van/jár/repül/zuhan – én nézem II Hátul barlang-odú: bábság hosszútűrt otthona. Elöl a tér. És harc. Hiány. Kiáltás. Levált csonk. Vér. Kéz nyúl, sírás aranylik – meleg és ostoba. III Kék szárnyak árnya leplez: meghúzhatod szavad. Hogy kitágult a sors! már nem lenned is szabad. Sikítanod hiába: az üresség kiad. Véred sem ment. Foganj, vagy viseld el önmagad.

239

240. oldal

ÉLNI: CSAK HA NAGYON Nem nekem nem elég a kevés és a minden se több az elégnél nem engem az együttérzésen fölhízó önbecsülés- hullámok kíméletlen ki-kivágnak a semmi-kövekre tanítva keményen vállalni hogy amit magatokra vesztek a „törvényt” (:földreszegezve a szárnyatok) én nem vállalom el nem én nem azért mert énnékem a törvény épp a szegés nem rész AZ EGÉSZ kell és ha semmit kavar a szárnyam akkor is élni csak ha nagyon ha szertelen-szabadon ha szállhat-ölelhet-világbadalolhat a lélek homlokán hordozva széjjel a szégyen-pecsétet: a szépet ha éget is éjjel és nappal is álmodva s nem hullva le mégse előbb mint maga e másra-silány de repülésre még a határtalanig kitárulkozni tudó zengőterű élet

240

241. oldal

NÉZLEK, VILÁG

Nézlek világ megenni akarlak teljes-egészen s megszülni naponta fekete kínnal nézlek kívánlak s oly forrón szeretném hogy legyél amilyennek istenelmét öröklött szép emberlétünk kigondolt olyan hibátlanul gyönyörűszép s emberek benned úgy szerethetők (mért fáj ez így nekem) olyan jók s mind csodákkal lehetne teljes oly forrón szeretném s olyan hiába hogy kiszáradt torkom fekete üregében lávaként ömlik a sós megolvadt fájdalom

241

242. oldal

ÁLMOM álmom izzó lángcsap a lelken lyukat éget a Napra üszökké hamvasztja a reggelt fölolvaszt mint a vasat izzóvörös kínjainak lassanként hamvasodó gyönyörében lelkem fehér izzásban pottyan a hajnalba hidegében borzongva-remegve dermed kínban acélosodik elvágni mind a köteléket kezünk nyűgét mely lefog hogyha kinyúlnánk szemünk szürkítőjét mely tompa közönnyé fojtja a lángot izmaink bénítóját mikor mozdulnánk a másik felé aki vár mert őt is kötelek fonják így várakozóvá hazugság-kígyók hallgatás-kötelek őt is betanult normák és mozdulatok ezerszer elátkozott átka üli

242

243. oldal

hát segíts, álom! szabadíts meg szokványszürke szavaktól és száraz szemtől szabadíts meg

álom izzó lángcsap a lelken tenyerünkben a szorítás lenyomata reggel ég mint stigma és átlátszó könnyeibe a szem forrón lemerül add hát meg a szótlan ölelést a vállalás szépségét a repülést és szabadíts meg a tehetetlenségtől mert a lehetetlent akarjuk álom a te országodat és a te hatalmadat hogy éljen és uralkodjon rajtunk örökké ámen

243

244. oldal

KÖLTŐK VAGYUNK, BARÁTOM Vagyunk, akik vagyunk: saját lábunkba botlók; nagy csöndet érlelők, kőből forrást fakasztók; színig töltöttek dallal, hátunkon kőkereszt, vagyunk, kiket az élet meglógni nem ereszt; vagyunk kinevetettek, magunkba fordulók, vagyunk gazemberek közt jóságot koldulók; nagyon hiszünk a szépben, belénk se fér a hit, így hát úton-útfélen szórjuk szét kincseit; vagyunk pazarlók, bölcsek, ámuló gyermekek – költők vagyunk, barátom! a fene egye meg.

244

245. oldal

ARS POETICA

Legyek tükör, mely azt mutatja: milyen lenne ez a megveszekedett világ, milyen lehetne az emberi fajta, ha megállna a lábán szálasan, s nem hajtaná a szél jobbra meg balra, de nőne, mint a fák, a fény felé, akarattal is mindig magasabbra. Milyen lenne, ha ágas-bogas létét a többi lét felé kinyújtaná, hogy ne legyen magány – ápolná szépségét s a másokét, pompázna a jóság s a jókedély s egymásnak nem csak szeretője – szívbéli jóbarátja lenne a fiú és a lány. Legyek tükör, akár homályos is, mely álmokat mutat; de szomjazom, szomjaznak mások is, vágyunk a tiszta álmok friss vizére – hát építek hitem tégláiból

a forrásnak szentelt, élő kutat: ha mást nem, pillanatnyi enyhülést hoz, s erőt ad, hogy mégis-mégis bejárjuk a reánk váró képtelen utat.

245

246. oldal

IV.

A SZERELEM KAPUI –

„LÉLEKTŐL LÉLEKIG”

246

247. oldal

A SZERELEM KAPUI – „LÉLEKTŐL LÉLEKIG”

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.

„Arcom szemedbe és arcod szemembe” – így „kutatom gyökeremet s minden Szerelem gyökerét és csak Terád lelek” „égve a szerelem mély örvényében, hiányok központjában …virágba érve”.

„Szerelmem hajtott szüntelen feléd: Ő volt a látnok, én csak puszta szem” …„le, le, az elhabzott napok forrásfejébe,

a gyökér, az alap, az ok Mag-velejébe… törvényét tudni, hogy aki szeret, mért szenved” – jaj, „ki válaszol? Magamban van honom”, „hadd énekeljek, bűvöljek magamban.”

„A Pokol – a másik ember.”

„Bennem, mintha tükörben

magadat, aki lehetnél látod becsukott szemmel s gyűlölsz, mintha imádnál”

„Ó jaj, barátság és jaj, szerelem! Ó jaj, az út lélektől lélekig!” „Tőledtől hozzádig tapos az ösvény… kezem, kezed két párhuzamos végtelen”.

„Itatsz a könnyeim vizével, kongó reményekkel etetsz… S lihegve tartasz engem, embert, az isten és állat között…

…de mondd, miért e gyatra-elvű Földön nevelni ily hitet,

miért e fájdalmas remekmű, bennem mi végre építed?”

„Szent harc, melyben igaz s igaz

küzd a legigazabbért”. „A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást…

keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját… boldogtalan szemük…nagy csillagával,… hogy magukra öltsék

a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet”, „mint álomban a szeretők egymás karjába igyekeznek… Évszázadokká nő a nap, és nincs a csóknak vége-hossza”…

„Megcsókoltalak és megöltelek.” „Szeretlek s nem vagy… én vagyok: belédfogantan –

megenni akarlak teljes-egészen s megszülni naponta… bele a mába. …Megteremtelek aszott föld porából, magányból, mely fehéren ég, fehéren”… „Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága”

s most már „vagy, voltál és leszel”.

„Én gyilkosom – légy üdvözölve.” .

„Ó, áldott kincs, mit benned nyertem én: ha vagy, diadal – ha nem vagy: remény.”

„És bárhová nézek, te vagy.”

247

248. oldal

„Belőlem áradsz ebbe a világba – érintetlen forrásod őrizem. Pillanatonként vesztlek el, kiáltva, Kifolysz belőlem, tegnapból a mába…” „Testedbe áramló lelkemmel itattalak véremmel etettem borzongó sejtjeidet mozduló álmaidat rebbenő vágyaid még pihés seregét”

„A kín enyém, tiéd a diadal”.

„Szívd erőmet, legyen erőd – rugaszkodj az egeknek”

248

249. oldal

A SZERELEM KAPUI

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”… Ne lépj be hát. Ne közelítsd köröm. Hadd énekeljek, bűvöljek magamban. Léted, ha távollét is, élni enged – nézz messziről, ints, menj el. Köszönöm.

249

250. oldal

NE HARAGUDJ Kezed hideg. Te sem vagy már másképp: félsz és lemondtál; nagyonis jól tudod, hogy kapcsolataink lassan pergő homokszemek, miket lehord létünk dombjáról az idő. Nem marad körülöttünk végül semmi más, csak a sivatag emlékezet.

Kellettél nekem: gyémánt voltál. Elmenekülsz: felváltottad magad. Az élet egész hosszához elég aprópercekre tördelted kristályos éveid. Lettél volna király-kő, páratlan, tüzes ékszer az emberi léten. Lettél inkább ügyes kereskedő. Eladtad magad a világnak, s az megfizet. Hiányod olyan homlokán, akár a seb.

Ne haragudj se rám, se arra, kivé álmodtalak. Ő csak egy mindabból, ami lehettél volna; ne gyűlöld jobban, mint e mostani, esetlegességekből összeállt, éppen-olyan-amilyen önmagad.

250

251. oldal

BENNEM

bennem mintha tükörben magadat aki lehetnél látod becsukott szemmel s gyűlölsz mintha imádnál

251

252. oldal

MÁSRA GONDOLUNK

és ő most valami egészen másra gondol más vágyat dédelget és afelé siet és én elringatom a magamét aztán megfojtom s letörlöm magamról a kínt s a könnyeket aztán valami másra gondolok majd s elindulok felé és amikor találkozunk másról beszélünk s újra elindulunk mi ketten kétfelé (ma szerda van holnap csütörtök az is lehet hogy egyszer meghalunk) ő másra gondol másra gondolunk és mindketten elpusztulunk belé

252

253. oldal

A GONDOLATOK ÚTJA

Hogy elfáradnak a gondolatok, míg áttörik az agy vad burkait, mire kibújnak, csibe a tojásból és kiszállnak a szemből vagy a hangra amíg fölülve elhagyják az ajkat, míg sok-sok ellenséges, torz sugárzás bűvköréből mégis kiszabadulnak, míg ezer durva, erőszakos vonzás csápjával mind egyenként megharcolnak, amíg minden piszkot és port leráznak, amely az úton hozzájuk tapad, míg megütköznek minden gondolattal, mely rohanvást éppen nekikszalad, míg megtalálják a szétszabdalt térben az igazi, a nekik szánt utat, míg – megszomjazván – mégis kikerülnek minden csábító, mérgezett kutat,

253

254. oldal

hogy elfáradnak, mikorra elérik a vaspántos, vad, idegen kaput, hol válasz nem jön a kopogtatásra s nincs házigazda, ki elébük fut, míg őrök és bástyák védelmi rendjét sorra legyőzik csellel és birokkal, míg minden zárat fölfeszítenek már a fáradtságtól remegő karokkal – úgy elfáradnak, mire odahullnak, ahová küldték őket, a küszöbre, hogy nem is hallják a zár kattanását – pedig rabok s meghalnak mindörökre.

254

255. oldal

NEM FIGYELTÉL RÁM A Nap felhő mögül s rézsút sütött a színes házfalakra s a felhőben már útra készülődött a másnapi eső, hogy kedélyünket őszi szövetébe bebugyolálja s tompává tegye, de még a színek néha felragyogtak s a házakon csillogó hálót bontott a vasárnap délután puha csöndje. Házad előtt fehéres fény motoszkált s a kertben a nyírott bokrok aludtak a virágok között, és elmentem az ablakod előtt, s nem figyeltél rám. Ablakod sötét függöny-szemhéját lezárva aludt, s meg sem rezzent, hogy forró gondolat loccsant reá és kereső tekintet furakodott a szempillák közé –

PEDIG SÍRHATNA MINDEGYIK SZEMÉVEL A HÁZ AMELY ELŐTT ÍGY MENNEK EL HOGY EZER ÉGŐ GONDOLAT-VIRÁG LOBBANTJA LÁNGRA A HALOTT TETŐKET A NYUGVÓ ÉG ALATT – most eső hull a halál halk neszével, és a vizes leveleken vacog és fél a szél – fázom, de a figyelő gondolat izzó parazsa lázassá hevít s e meleget feléd sugározom.

255

256. oldal

FÉLÜNK A LÁNGTÓL

ó hogy félünk a lángtól egyszer hogy éget majd hogy csak görögtűz és óvatosan nézzük messziről nehogy felgyújtson nehogy megsebezzen felnőttségünkben játékról beszélünk a gyermeknek ki már körméig ég nyúlnál csak a szívemhez lejönne mind a bőr az ujjaidról de te inkább az ablakot csukod be hogy ne reszkessek úgy óvó szavad búgócsiga máglyám körül csodálkozva dől majd az oldalára ha elnémul a láng sírása fenn

256

257. oldal

NEKIADTAM EGÉSZEN nekiadtam egészen megfogta s visszaadta rajta még keze melege földobom visszahull eldobom visszaszáll nem tudom mit tegyek vele átlátszóvá tisztít a bánat könnyezve égek mint a gyertya lassanként elfogyok bele nekiadtam és visszaadta keze nyoma sziszegve hűl ki farkasszemet nézek vele

257

258. oldal

BELŐLEM ÁRADSZ Nagy, széljárta platókon élek én, ahol ha szél fúj vagy nap ég, erős, ahol ha ízlelsz, minden íz tömény, s arany izzásban hull a fürge fény. Nagy, széljárta platókon jár szemem szabad virágát nézni, dús csodát, és fölfogom lassan, mi vagy nekem: legősibb dalom, legszebb énekem. Ahol fakadtál, apró minden ér, tiszta és édesvizű mind a csermely. De mire a nagy hegy lábához ér, már lassú és zavaros, mint a vér. Belőlem áradsz ebbe a világba: érintetlen forrásod őrizem. Pillanatonként vesztlek el, kiáltva, kifolysz belőlem, tegnapból a mába, cseppenként vonod tőlem meg magad, de sosem veszíthetlek el egészen: hiányod ősi kútja nem apad – immár e víz örök szomjam marad. Nagy, széljárta platókon élek én, hol félni kell s szeretni cudarul, mert teljes arcát mutatja a vén vak Napgolyó, könnyhályoggal szemén.

258

259. oldal

KÖNNYEKBŐL FÜZÉRT Könnyekből füzért nem kötök, Nem dobálom a holdra – Hogy elhagysz senki-semmiért, Nem írom homlokomra;

Ha neked nem fáj veszteni, Mit egész életen Se tudhatsz visszanyerni már – Miért fájjon nekem? A diófa nem hal meg, mert Egy gyümölcse üres; Megtalálja az ép diót, Aki elég ügyes. Könnyekből füzért nem kötök, Nem dobálom a holdra – Hogy vesztettem vagy nyertem én, Nem verem azt se dobra. Addig jó, amíg mindenen Tudok sírni s nevetni – És amíg könnyem-kacagásom Nem látja senki. Senki.

259

260. oldal

KÉT PÁRHUZAMOS VÉGTELEN

csokoládét kenyérre éhezőnek könnyel fizeti szégyenem mosolyra vágytam ő kenyérre kezem keze két párhuzamos végtelen

260

261. oldal

KI FOGJA LE A SZERELMET

Ki fogja le a szerelmet

amikor kibomlik a szárnya ó, ki tartja vissza az álmot amikor fölrepül az ki mondja neki ne repülj térj vissza a föld közelébe ereszd le a szárnyaidat ó, ki tépi ki tollát a szárnyas szép szerelemnek ki mondja neki járj a földön ahol mi kétlábú önhitt férgek araszolgatjuk otromba métereink ki mondja neki ne repüljön vágva a kéket sas-röpüléssel ki mondja neki hogy lent csipegessen mint a tyúk a szemétben morzsát vagy maradékot és káráljon benn a sötét ól kényelmes tunya bűz-melegében bújva az alkony elől vagy ki mondja a sasnak a lángos egek szélszárnyú szabad madarának hogy jöjjön le a porba verébnek mert abból van több hát biztos övék az igazság

261

262. oldal

ki mondja a szép szerelemnek

aludj ne nyisd fel még a szemed ne repülj fel míg nem szólok hiába nyit a tavasz hiába süt fel az édes nap te aludj te ne tudd hogy kinn dalok ébrednek a reggeli fényben te ne tisztítsd tollaidat te ne halld mit sugdos a karcsú sugár ne repülj fel ülj lekötözve bágyadt téli homályban ülj csak a föld közelében a renyhe piszokban és várj nem ne röpülj ó, ki merte azt követelni a dús szerelemtől még ne repülj mert én még nem repülök lásd még nekem más a dolgom előbb – előbb fel kell építsem a házam előbb élnem kell az életemet előbb el kell ültetnem a fákat kötözni a szőlőt és telehordani pincém illatos jóízű borral

és meginni jóízű vén boromat és fel kell nevelnem a gyermekemet és unokáim és unokám unokáit igen

262

263. oldal

és majd ha elvégeztem dolgaimat majd ha befejeztem minden dolgom a földön akkor majd felrepülök akkor felszállok én is tán a magasba várj meg hát szerelem ne repülj addig

ne repülj addig szerelem sehová ó, ki mondja a vad szerelemnek hogy kezes bárányként a földre vesse szemét és árokparti poros füvön rágcsáljon a serdült nyár delein ó, ki mondja az ostoba hogy ne repüljön mikor a szárnya kinőtt le nem fogja senki akit anya szült a szárnyat bontott szerelmet és soha nem éri utol senki a szívet hogyha az egyszer fészkéből kirepült

263

264. oldal

KÉT NAGY, SZABAD MADÁR

Milyen magasra repülhet az ember, ha nem nézi, hogy mit hagyott oda? Két nagy, sebzett, szabad madár röptében csókol s aztán egymaga húnyt szemmel ül tajtékos sziklaszélen és egész életében arra a csókra gondol

264

265. oldal

TALÁLKOZÁS Az állomáson állt már egy vonat, s akkor melléje befutott egy másik; néhol lehúzták az ablakokat, s egy-egy utas nézte egymást sokáig; nézték tűnődő, bús, félénk szemekkel, amíg eljött lassan az indulás – az egyik erre, másik arra ment el, és kiürült a népes állomás; nem maradt ott, csak (jaj, kitől, kinek?) egy intés árnya s a csupasz sínek, és az a lassú, lassú pillanat, mikor elindult az a két vonat, s a pillanat a köztük növő térrel rohanva tágult s már sehol se fér el, mert magával vitte mindkét vonat, mert végtelen volt az a pillanat; s bár nem volt, csak sínek közt nőtt, még színe-sincs virág – már minden ez a pillanat, már maga a világ.

265

266. oldal

KÜLÖNÖS PÁR VAGYUNK Különös pár vagyunk: egymásban bentlakók, kik nem beszélünk, nem szeretkezünk, kint kétfelé kóvályog két felünk, mint erdőjáró, hallgatag manók;

mint rosszkedvű lidércei a lápnak a kába utast fölébreszteni – a vak világot megkísérteni úgy járunk itt éji szellemmadárnak;

s míg könny s kacagás egyként messzecseng s fura dalunkon a fogak kocódnak – minket megérint a mákszürke holnap s a csönd bennünk már egymásért eseng.

266

267. oldal

MÁR SZÓTLANUL Itt lassan minden csupa szó, S rettentő okosak vagyunk, De arról, mindez mire jó, Magunk is keveset tudunk; Én elindultam tegnap este, És lementem egész a vázig; És nyomaid nyomát keresve Nem azt néztem már, ami látszik; S nem találtam magamban semmit, Ami ne rólad dalolt volna; Nem láttam kételyt, egy szemernyit, Csak hitet, nőni gombamódra; És csak egyetlen szót találtam És az az egy szó sem beszélt; Hallgatott, én előtte álltam És néztem, néztem a szemét; Aztán megfogtam, idehoztam S most szépen leteszem eléd; Nézz rá, s megérted, miért mondtam, Hogy felesleges a beszéd.

267

268. oldal

NEM BÜSZKESÉG

Jól megjárattam büszkeségemet vaspatkós lovad lábai alatt; ami belőle a porban maradt, abból faragok vérző verseket; de, összeszedve a cserepeket, ami már versre, könnyre sem elég, más gyűlt kezembe, más: nem büszkeség, hanem szemérmes, szótlan szeretet.

268

269. oldal

EZ TÖRTÉNT I Tizenegy évvel ezelőtt – tavaly még tíz és egyszer: ötven éve, így fogom mondani – olyan tizenhatévesforma lényem ült egy pazar szobában és váratlanul (mert erre várni nincs elég mersz senkiben) térdre ereszkedett egy árny előtte (az én tizenhatévesforma, megriadt, könnybeboruló-szemű csöpp kis lényem árnya előtt) s megcsókolva kezét (kicsit talán könnyesen ő is) így szólt a levegőbe: - Szeretem magát - - - talán ennyit se tán többet de elmúlt a hang furcsa rezgése és tovább nem tartott ez sem mint bármely halál II

ez történt s én most elmesélem erről amit el kell mesélni: hogyan érik két szó tíz év másodperceiben és hogy szándékok szakadékai és hogy bizonytalanság és hogy kétely és hogy hit és hogy friss öröm – el kell mesélnem

269

270. oldal

III

Tizenhatévesen fájdalom öntött el s okos harag: hogy mit akar? hisz feleség s gyerek s úgysem szerethetne hiszen körötte rajzik minden korosztály legjava léptét lesik s ha madaras torkát dalra kinyitja sötét hullámokban lepi el a rajongás (úszóival a versenyt én fel sem veszem s ő tudja ezt) – de hát akkor mi ez? ez a kimondott s máris elfejetett üszke-sincs vallomás – micsoda felelőtlen játék egy lobbanni-kész fiatal virággal amely egy szótól elhervad egy másiktól bután kinyílik amelynek minden érintés még végzetes – hogyan lehet így beledöfni és otthagyni ezzel a pillanattal kettesben hogy kínnal egye s eméssze meg remélve hogy sose lesz folytatás s remegve az oktalan vágytól mégis legyen még akármi! csak ne múljon végleg így el ily értelmetlenül –

s aztán gúnyos dacos

zavar fogott el:

270

271. oldal

hogy miért néz madárnak? hogy miért játssza ennyire meg magát? ilyen butácska libának látszom? hát csak ennyit értett hosszú beszélgetéseinkből és hiába cseréltünk annyi dús gondolatot hogy óráink mind virágbaborultak? és aztán újra bánat: hogy miért kellett valamit így elrontani ami gyönyörű volt mint a barátság mindig ha spontán és mögötte nem áll az önzés és nem éri féltés csalás – tizenhatévesen habzó haraggal így töltött e két szó színültömig (ki nem csordult csak éppen) és mégis: édes íz maradt a számban édes zöld reménység (éretlen lelkem balga friss hite) hogy talán mégse csalt s rontott e szóval – hogy talán mindez sokkal egyszerűbb: csak szeretett (ahogy én is: lebegve a földi fogalmak fölött) s letérdelt

271

272. oldal

(ahogy szokta a színpadon s ahogy

gondolatban talán mindenki térdel e szavak előtt) és kimondta egyszer (ahogy félig csukott szemmel az ember ágyára dől ha meglepi az álom) – s hogy ennyi volt csak és minden bizonnyal így kellett lennie hogy holtomig gondolhassak reá

IV

Aztán szaladt tovább a gyors idő és ideje lett a beszámolásnak a végiggondolásnak az egyetlen nagy szerelem előtt és akkor egy kicsit megálltam s láttam:

fiatalságom nagy ködös vidék amelyen egy kóbor láng jár magában úttalan úton szüntelen lobogva távol a kertek tüzes illatától és a kacagástól és a tavaszi könnyű csókok első borzongása sem érte oly egyedül haladt úgy nem magáért égett e láng én aki voltam akkor –

272

273. oldal

de ebből az alaktalan homályból mégis útjelzőként előragyog egy pillanata hajszolt életemnek: zöldbeborult fa szép tizenhat évem sugaras ága élő glóriája fiatal létemnek: mikor megérett és kibomlott elébe az öröm – és ahogy láttam úgy találtam hogy mégis ettől a galád kis pillanattól lettem egyáltalán tizenhat éves és hogy boldogtalan ki meg nem éri hogy letérdel elé egy szép reménytelen „apám-lehetne”-férfi és azt mondja könnyekkel a szemében hogy

szeretem

V

Az évek – lassan bár – mennek tovább és mind jobban szorítja torkomat a korán-jött későn-megélt felismerés a csikorgó tudat: hogy minden élet csúnya játék könnyre-vérre

273

274. oldal

hogy elsősorban karmaink vagyunk ki hogy küzd jut előre s még előbbre s nem megváltás a szenvedés: a bölcs is megfizette egykor árát ha most mosollyal nézi torz világát mert a legfőbb törvény: FIZETNI KELL kinek mi van: előbb hittel reménnyel könnyel míg futja sebbel (míg seb érhet) és így tovább míg magad föl nem éled utolsó csepp romlatlan véredig – így e világban – hol mérlegre téve minden kis mozdulat s ingyen a Nap se süt ám reád (megfizetsz melegéért) s mindennek tétje célja ára van – nincs élő igaz öröme a testnek (minden megvehető minden előre kiszámítható) s éppígy nincsen a léleknek se már: minden szó mögött kinyújtott tenyér minden pillantásban érdek zörög minden tettben gáncs és tőr a közönyben hogy bekerítsenek –

274

275. oldal

s e bonyolult ádáz viszonylatokban lassan megőszülünk

és por lepi ódon szekrényeinket hol vattába csavarva őrizünk néhány érdektelen lomot a múltból aminek ára nincs ki-ki amije van amije megmaradt a hulló évek bombái alatt: egy lyukas lapos kavicsot amit egy nyár pazarlóan lábunk elé dobott – egy dallamot amit hátán egy délutáni szél véletlenül éppen felénk hozott – egy gondolatot amit ifjúságunk egy csodált bölcstől lázban ellopott s bár megkopott még a láz hamva rajta legalább – így mindegy már nekem hogy akkor hogyan s voltaképp miért is ölelt a szava át: csak azt tudom hogy ajándékba adta gazdag szíve féktelen luxusát hogy meggondolás nélkül így kimondta amire gondolt –

vagy talán nem is:

275

276. oldal

amit csak érzett – vagy csak érintette érzelme szárnya (fecskeszárny vizet ahogy fodroz) csak épp e szavak táját –

de gáncstalan merszétől úgy eláradt hogy szó és könny egyszerre lett belőle s nagylelkűen elém hullatta kincsét nevetéstől se félve – s nem csikart ki e bátorsága-szülte perctől semmit (pedig az csaknem szétfeszült) s e széles önátadás a térdelés regényes nagyívű gesztusát is mind kihordta – e pillanatból így születhetett meg amit nekem adott: amivé akkor lett mikor így semmiért közönyt és meg-nem-értést és gúnyt és félreértést s oktalan bánatot – MINDENT kockáztatott – azt a vegytiszta

magán-túlnövő pillanatból sarjadt szép magzatot (e nagylelkű érzelem magzatát): legszebb saját magát amit pazarló nemtörődömséggel elajándékozott –

276

277. oldal

ezt őrzöm én mert ez az eleven remény hogy ember és ember között mégsincsen veszve minden – és hogy lehet (ha ennyi év után így feltisztul) a kétségek felett kimondani (szabadon vagy sután de félelem nélkül szépen) amit nyelvünkre hoz s pazarlón adni kíván a gazdag szeretet

277

278. oldal

JÓZAN SZÍVÜNK

álom mámorba tűnsz lebegve szerettelek szerettelek volna ha nem te vagy pajkos véred vérembe csókolt volna csókja omló dacból szövődő háló kék erekké szétolvadt édesajkú szívem körül de nem: józan szívünk a szabadság szorítja s percein ül a fösvény türelem

278

279. oldal

EGYSZERŰ DAL

Mosolyodban akartam megfürödni, És te elvetted tőlem mosolyod. Tekintetedben vágytam melegedni, De te lezártad izzó szemedet. Benned kívántam végre elaludni, Ám te megvontad tőlem magadat. Hová legyek? Szíved elé leborulok, Könnyem lábadra rápereg És dalolok – Rólad énekelek.

279

280. oldal

ÉNEKELJ Ha énekelsz: a véremig, ha hangod izzik: csontomig, ha dalod kigyúl: csont- és vér- s velőig hatol belém, mint kés, a fájdalom. Varázsos, zárt, izzással telt magányod tűzgolyó-bombákat robbant agyamban, szorongó vágyak parazsát szívemben; dalodban föllobban s elég dalom. És mégis: hangodat, reményeim gyönyörű gyilkosát, e kinyújtott kezem lemetsző drága kést mindennél jobban vágyom: AKAROM.

280

281. oldal

ÉRINTETLEN VÁR Hogy érintetlen, vad vár még a lelked, Mit semmi ostrom, semmi csel be nem vett, Hogy nem jelezte biztos és szelíd fény Az ablakokban a kuckót, a termet, Hogy nem találtuk sehol azt a kulcsot, Amely kapuját megnyitotta volna, S a kapcsolót sem, mely a tiszta fénnyel Homályát, titkát eloszlatta volna, Hogy hallgatag és mély árok övezte, Melyben némán merült el, mit bedobtak – Hogy néha mégis láttunk tornyain szép, Sokszínű zászlót, mit ünnepre vontak, Hogy máskor féktelen és furcsa fény Világította át sötét falát, Mint bizonytalan, fátylas éjszakán A hold terjeszti fénylő udvarát – Hogy kertje súlyos, sűrű illata Néha átszállt a zord árok fölött S egy csodahordó, lágy dal jött vele Megülni zavart vágyaink között – Hogy érintetlen, néma s vad maradt S csodákat sejtet ismeretlen lelked – Ez vonz ma is falaid ostromolni, Ez harcoltat, könnyeztet s énekeltet.

281

282. oldal

MI VOLT AZ A DAL

MI VOLT AZ A DAL – csupasz padló, szedd össze, amid van – mi volt az a dal – szedd össze, vidd el, indulj, menj el! Mi volt az a dal – félelem, fájdalom, fegyelem – mi volt az a dal – mindegy, hogy mi az, keresd! mert drága nekem. MIÉRT KELL A DAL hogy jobb legyél mint ami lenni tudsz jobbak legyünk annál amik vagyunk hogy visszaadd mindazt mit elfogadtál s mi megköszönhessük amit kapunk hogy énekelj amikor hallgatunk s mi hallgathassuk amit énekelsz hogy megértsük egymásnak mi vagyunk s hogy mégse sírjunk mikor vége lesz AMIKOR ÉNEKELTÉL kizártuk a szobából a világot a mikrofon meg folyton leborult egy csupasz fehér fej görgött a visszhangos falak közt s kutya rágcsálta a csöndet a csöndet amit te kiénekeltél és nem vittél magaddal mégse a gépre amely már elberregett minden eföldi javaddal

282

283. oldal

a tóhoz se vitted mit álmodtál magadnak s amelyben még egyre álmodik az álom – egy hal álma csak és te kirántod onnan akaratod megfeszített zsinegével s úgy csúszik belőle a híg levegőre (az álomból ő is oly hirtelen) mint a szájból a káromkodás

VOLTUNK EGYMÁSNAK szék, pihenni tett, jó helyre vert híd rossz álom felett, fagyban jégkunyhó, ránkméretezett, voltunk a másik képén jó keret, mámorban ágy, épp időben vetett, milljó a bankban, egymásnak betett, egymás keze, mely fog testvérkezet – s most nincs tovább. A perc elérkezett. A lerágott csont a földre esett. A valóság keményen koppan. VAGYUNK, AMIK VAGYUNK: szélhordott levelek, büszkén hullók az ostoba és erős viharokban. ABBAN A DALBAN gyémántból voltak, kemények s fényesek voltak a szavak, azt a dalt hallották élők és holtak, kik ágyban vagy sárban alszanak – abban a dalban benne volt minden! az a dal nincs meg, de fölzeng, hiszem – figyelj hát nagyon és szólj, hogyha hallod, mert az a dal az élet nekem.

283

284. oldal

HIÁNYOD

Mint tudatlan virágot belepő tünde harmat tükröz külső világot és belső birodalmat – benned egész világom: fában rengeteg erdő; velem-jött ős-tudásom s mi körülöttem felnő, szavak szépsége, mérge, múlékonysága percnek, fájdalmak édessége, tudása szívnek, testnek, benned van minden álmom – s mióta nem találom seholse kincses léted:

eltűnt egész világom, mert csak hiányod látom bármiben, amit nézek.

284

285. oldal

SÍRÁS

naponta az ébrenlét tövises csapdáiba botolva így bolyongok diadalmas léted hiányának komisz rengetegében és a dögevő magány testvérem így lett amióta pompád árnya sivár utamra nem borul

285

286. oldal

NÉHA LÁTNI A NYOMÁT Néha olyan volt, mint a többi ember: akármilyen, reménytelen, fakó – de néha felmorajlott, mint a tenger, és néha felszikrázott, mint a hó, s olykor felizzott, mint tavaszi égbolt izzik, mielőtt felgyújtja a Nap – s néha átlátszó, meleg, tiszta kék volt, s néha veszett ló, mely zablát harap, egyszer hazudott, mint egy iskolás, máskor hős volt, kit felszentelt a harc – olykor maga volt a kézszorítás, s aztán nem volt, csak egy cinikus arc – időnként ivott s néha énekelt s akkor álltak röptükben a legyek, néha becsapott, lustán, késve kelt, pedig örültem, hogy hozzá megyek. S néha nem volt abszolút semmilyen, s néha nem volt senkinek, csak nekem – sokszor maga sem tudta, hogy milyen, néha barátom volt és néha nem. Nagynéha sírt is s olykor nevetett, ritkán szólalt és sűrűn hallgatott – aztán elment, amikor mehetett, semmit se vitt el s itt mit sem hagyott. És néha mégis látni a nyomát a friss havon, a meleg szőnyegen – valahogy mégis itthagyta magát, mint furcsa álmot téli reggelen.

286

287. oldal

MOST MÁR MINDEN CSUPASZ

Most már minden csupasz, poros lesz, minden hazugság rólad énekel majd, és szerelmünk, az újszülött halott mint könnyéoszlott, illatos tetem föl lesz ravatalozva minden sarokban minden pénteken.

287

288. oldal

MÁR NEM AKAROM Már nem akarok senkit úgy szeretni, Hogy nyomorék gyermekké legyek érte, Kit alig hagy törött hitén bicegni Ütött vágya, sebesre kínzott térde; Már nem akarom senki lábnyomát Kiemelni, hová való, a sárból, Sem építeni vadnak palotát Szívem súlyos, lángoló aranyából; Már nem akarok halálra feszített Húr lenni rossz, elhagyott hangszeren, S nem akarom, hogy aki elveszített, Annak árnyéka fény legyen nekem; Már nem akarom senki könnyeit Magamban óvni a kiszáradástól, Sem a magány vérző ág-ujjait Szorítani, míg csók fakad a fából, Már nem akarok senkit úgy szeretni, Hogy önnön gyilkosommá legyek érte; Nem akarok a remény sebe lenni, Se megváltás annak, ki sose kérte; És nem leszek a szentség törött tála, Se a győzelem kiömlő bora – Legyen bármilyen mély magány az ára: Így szeretni már nem fogok soha.

288

289. oldal

ÁTOK

Légy, ami vagy: szelíd mocsok; paskoljon vád esője; verjen agyon igaz torok bosszuló dobverője; óriásláb sárrá dagasszon, köpködjön le a törpe – hatalmat rajtad olyan kapjon, fehér virággá az fakasszon, ki piszkosszürke létedet – e mindenné-imádott semmit – gazdag sorsának csúcsain naponta megköszönte.

289

290. oldal

AZ ÁLDOZAT „Hogyan áldozzak – szóltam – néked?” S kezébe zárta kezemet. „Téged akarlak! Téged, téged!” S háromszor súgta nevemet. Aranytálon nyújtottam néki Parázsló-piros szívemet – „Más kell – kiáltott, – mást kívánok: A testedet! A testedet!” Aranyfátyolba becsavarva Lábához tettem testemet – Szemét lehúnyta, elfordult És reszketett, és reszketett. Aranypohárban hoztam néki Habos és forró lelkemet – „Nem kell – kiáltott, – mást nekem: A fejedet! A fejedet!” Akkor lábához gurítottam Kihűlt, vigyorgó fejemet – Ránézett, hátradőlt a székén És nevetett. És nevetett.

290

291. oldal

A ZARÁNDOK

Szép szemedre tüzet csókolt a Nap, szádra csókolták ízüket az álmok, de nincs benned egy hűs, ízetlen, áldott cseppecske víz sem, amely megitat.

Elfogná a gyönyör s az áhítat, de szomjanpusztul a jámbor zarándok.

291

292. oldal

JAJ, SEGÍTS, KEDVES Jaj, segíts, kedves, minden porcikámon Végigvert tüzes ostora a Napnak, Szememből forró fény-cseppek fakadnak S lángos csillagként kerülget az álom. Testem kénköves sárkány-tűz eszi, Jaj, hűts le, kedves, elevenen égek, Jaj, ments meg engem, könyörögve kérlek – Egy vödör hideg víz is megteszi.

292

293. oldal

BÚCSÚ

Elmégy, s én bánatos vagyok, de nem azért, mert elmégy; az fáj, hogy mindez egyremegy, s jelenlétednél többet ér egy kicifrázott emlék.

Eldalolgatom bánatom, s e buborék-jelenlét, habosra fölfújt fájdalom is szétpattan a friss napon s egyszerű, mint az egyszeregy, a létedből-lett nemlét.

Nem akartad, hogy léteden létem nyomokat hagyjon; nem akartad, hogy bármi szál (pókhálónál bár vékonyabb) közöttünk elszakadjon; nem akartad, hogy a halál (amit a távolság csinál s a valódinál igazabb) belőlünk gyászt fakasszon: így eshetett meg, hogy köréd magány vonta varázskörét és mert nem adtad át magad s én mitse kaptam tőled: a távolság egy perc alatt hullát csinált belőled.

293

294. oldal

MÁR MINDEGY

Túl sok volt már a gondolat, amit süket közönyöd gödreibe löktem; túl sok bennem a fájdalom, akit zártságod falán cserepekre törtem; így mindegy már a valóság nekem, kinek lassan a csoda is kevés – oly tündöklő, oly gazdag volt az álmom, hogy egyremegy, milyen az ébredés.

294

295. oldal

ELÉG Elég. Állj fel. Új az a kord, még kikopik a térde. Mit álmodsz itt álmomnak templomot? Nem harangszó: vérem óvatos vekkere. Hit se: csodálkozásom íve csak a megfeszített árnyékok fölött meg a könnyek szenteltvize, ahogy csöpög egy vak, profán tenyérbe. Állj fel, húzd le sapkám és sálamat. S ha letérdelnék – ne vedd észre.

295

296. oldal

AZ ÖRDÖG Jaj

május van és fáj a fény is zöld kalászból fekete por pereg ébredjetek az ördög jár a vetésben és azt mondják hogy hideg a magja vakító tiszta vagy (gyermekkorom sajduló ízei) hisz le lehetne térdepelni hozzád jaj összesímuló kezed csókkal magasztos ajkad arany hámló oltáriszentség ruhátlanul hogy’ hazudhattál volna (bőröd lenne az áruló?) Segíts

296

297. oldal

TE-ISTENSÉGED

te-istenséged ezer sebből vérzik cseppjeiből-nőtt szépségem körédvirágzom röptödből-hulltod fölfogom karomban aludj el bennem gyönyörűm álmodd eged

297

298. oldal

SZERELEM

virrasztok jutalma édesded álmod sírok önfeledt kedved törődöm téged nem törhet meg semmi

de szép is vagy mikor átlépsz fölöttem

298

299. oldal

FEKETEDJ CSAK

Feketedj csak – de másképp. Úgy – neki kötelesség. Ruhát csak azért vess le, Hogy levethesse testét.

Hadd csókolja cipődet. Törölgethesse lelkedbe a lábát. Ha azt hiszed, úgy könnyebb, te hallgasd a csigolyák roppanását. Így szólt: segíts. Te növesztettél szárnyat. Így szólt: gyere. Lefeküdtél a földre. Így szólt: elég. És gondosan kezet mosott utánad. Mire vársz? Mondjad szépen: Nem haragszom

299

300. oldal

PRÓBÁLD MEGBOCSÁTANI

próbáld meg nekem megbocsátani ha lesz még rá időd de nem tudom már tovább tartani (fáradt vagyok)

eged

300

301. oldal

HA VAN OLYAN MOZDULATOD Ha van olyan mozdulatod, mely gyógyít, mint az igézés és szavad, mely nem számol és nem fél és nem hazudik, úgy tedd rám most a kezed, mert mint vetélő állat húzom kínjaim vöröslő köldökzsinórját a földön és vinnyogva félek, és szólj hozzám, ha lehet, mert hogy elbúcsúztam, azóta már nem hiszek benne, hogy meghalok egyszer és nem érzem azt se, hogy élek.

301

302. oldal

A VALÓSÁG GLÓRIÁJA

Hová lett az ifjúság csodalángja, a valósággá szőtt álom-elem, tegnap és holnap fényei a mában, ragyogás az arcon, hajon, szemen – helyette a valóság glóriája: fáradt, csupasz folt fejeden világít a fiatal éjszakába gúny céljaként – de dicsfényként nekem.

302

303. oldal

LESZ, AKI SZERETNI FOG

ott egy lyukas fogad van s néha fáj s akkor bosszús vagy (szégyelled magad) én arra gondolok hogy én is leszek rosszkedvű s öreg fájósfogú és sántikálva lépő s tán mégis lesz aki szeretni fog nézni fog rám melegen és szelíden s én szégyellem majd hogy engem szeret

303

304. oldal

FORRÓVÁ FÁJDALOM CSISZOLT

Forróvá fájdalom csiszolt; bizalomhiány kalapált egésszé; szívedet, mely vállalni-büszke volt, kín érlelte lemondani-merésszé. Imádatom, lásd, törpe-csúf kobold, Bújt kincseidre himnusz-nyelvet öltöget. Bűvöld el őt: lesz éjeden a Hold, folt tükrödön – vagy felnő hozzád, úgy lehet.

304

305. oldal

BÁRMI IS VAGY, BÁRHOGY MESTERKEDEL

Mi nekem vagy, az nem lehetnél másnak. Engedd, hogy megőrizzelek e nekem-nőtt csodának. Bármit teszel s bárhogy, nem leszel másabb – nekem ez vagy, és így lehetsz más másnak. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Bárhogy mesterkedsz, megint lesz tavasz. Ha fű vagy, te kinősz, a ló megesz. Azért az ég egy kicsikét örül. Ne légy oly kishitű. Még rád is Sor kerül.

305

306. oldal

NEM AZÉRT

Hahó! Állítsd le a gépet! Leég a motorja, ha ennyire hajtod. Te is csupa víz vagy. Pihenj meg. Így. Figyelj rám. Szeretlek – hallod? Nem azért, amit tettél, nem is azért, amit nem tettél meg, hanem mindezek ellenére, ámen.

306

307. oldal

SZAKÍTÁS UTÁN megáll s biccent mogorván s elveszetten szíve megdermed agya számol de sejtjei már megbökdösték egymást már mind tud rólam már mind ujjong és engem kiált s ő akaratlan lép egyet felém én visszabiccentek dermedt-mogorván

s egész létem létére mosolyog

307

308. oldal

CSÁBÍTANÁLAK Csábítanálak hamvas zuhataggal – de te ne tudnád? mosogatni kell még. Hűlt tényekre ül behúzott szavakkal varázslatom és kiadja a lelkét. Köröznek egyenruhás, bamba tárgyak. Tegnapi ráncok bujdosnak kezedben. Hitté kövült csupasz fénnyel dobállak – árnyad se rebben. Akarom: énekelj, szél szabadítsa zsebedből a morzsát, akarom: talpig remegésbe öltözz, kulcsod a tegnap ajtaját ne nyissa, átkod, ha van, nedves zölddé bomoljon, ajkad sebesre szárítsa az álom, azt akarom: ne szólj, szótlan halj meg, ha megérintelek

308

309. oldal

HALADÉK

Különben nem te. Valami mástól remegett az asztal. Csak hitted, hogy te zörögsz ott a kulccsal. Tán a kilincs kapaszkodott kezedbe – elengedted. Süllyedt a perc, kiáradt – eltűnt minden, ami határt szabhatott volna kínjainknak. Azt mondják, aznap este

nem nyíltak ki az ajtók. Nem te voltál – nem te. Mondják, nyolc és kilenc között kialudtak egy percre mind a lámpák. Én nem tudom. De biztos nem te voltál: én láttalak. TE nem voltál SEHOL.

. . . . .

Gyűrtre-facsartan a szélbe szakadtam; keményre-feszesre, fehérre szeret. Már szárad a tócsa a szívem alól. Már csattog a hit. Vond vissza kezed.

309

310. oldal

HITED IS HINNÉM Hited is hinném, ha megsímogatnál. Én nem vagyok valódi hős – közönyt, kínzatást azért vállalok csak, mert nem tudok elbújni tenyeredben. Keresztem ha kettőnk közé teszem, ne hőkölj hidegétől – egy jó mozdulatodra felizzik és elég. Kisebb tűz nem elég, hogy igazán meglássuk egymás arcát az ábrándok mögött. Ne félj tőlem, ne dícsérj, ne alázz meg – szeress csak, jól szeress, ha van hozzá erőd.

310

311. oldal

FÁRADT, SZELÍD ÉS SZÉP Fáradt s szelíd és szép és szomorú vagyok ma, és oly félénken szeretlek, mint a november ezt a halk esőt, s mikor lassúdad, bölcs szavad szemerkél izzó szememre, s közben fájva-hűvös fegyelmeden fölszikráznak a vágyak váratlanul, s tág tavaszod, a fényes, megszárnyasodva pupilládba villan s aztán elül, fáradt fehér galamb, szeretnék akkor tenyeredbe bújni, sültgesztenye, illattal és meleggel, s fáradt, szelíd és szép és szomorú szívemmel szíved megvidítani.

311

312. oldal

MA MÉG LEHET

Fordulj felém – ma még lehet: megérintheted a valót – holnapra szavak szennyezik. Szaladj felém – ma még szabad! Most értsd meg, míg néma, a szót – a mát holnapok kergetik; borulj reám, hagyd el magad – fogadd el, mitől félsz, a jót – holnapra talán elveszik.

312

313. oldal

HOGYAN ÉBRESSZEM FEL Hogyan ébresszem én fel – oly halvány, oly fehér –

hogyan érintsem arcát – talán már nem is él – mi módon nyúljak hozzá – nem eszik, nem iszik – „Erős szóval kiálts: talán csak aluszik! Talán csak aluszik, csak lehúnyta szemét, talán csak álom lepte, az sápasztja kezét, erős szóval kiálts, hogy eszméljen s megértse, kiálts rá erős hangon, mert bizony jönnek érte, mert bizony elviszik, gödörbe is teszik, többé elő ne jöjjön, kővel is elfedik, bizony már föl nem támad, ha egyszer elviszik – erős szóval kiálts rá, hátha csak aluszik!”

313

314. oldal

Kiáltok erős szóval: „Nyisd ki a szemedet, ébredj fel, testvér, ébredj, ma még megteheted, talán csak aluszol még, talán még szíved él, nem verték még át szöggel megváltó lelkedért, nem itták még a véred bűnbánó ünnepen – erős szóval kiáltok: kelj fel, és jöjj velem!” Hogyan ébresszem én fel – a szóra nem felel – nem látom, él-e – szempilláját nem emeli fel – hogyan kiáltsak néki, hátha csak aluszik – hogy’ vehetném el álmát – tán szépet álmodik.

314

315. oldal

ÉS MÉGIS

S mégis folyik közöttünk drága áram, ha nem is a test forró útjain, s ha oly gyengén is, mint a könny szivárog a lélek kínzott, égő kútjain; s ez az áram mégis rövidre zárt egy kicsiny kört két emberszív között, ahol minden régóta erre várt s mégis ellenállásba ütközött; attól lett oly erős, hogy belesápadt a büszke lélek s remegett a kéz – megélni sem könnyű egy ilyen álmot, de túlélni – kegyetlenül nehéz.

315

316. oldal

ÚJRA MA IS újra ma is befutottam a várost utánad kimaródott lélegzetekkel mint a szakadt szél fuldokolva a hittől és a hiánytól amit léted hívott elő a dolgokban és a dolgok mögött ezért kereslek a kirakatüvegben az arcokban a tükrök túloldalán és a távolságok mélységeiben vízszintes zuhanásban melynek tébolya szítja a szomjam duzzasztja a szívem szikrám szikár lánggá lobogja sebbé szárítja szájamban a csókot és pőrére fosztja a szót – de lassan kifullad az őrület s minden elfoglalja újra helyét megállnak a házak a járókelőknek is újra van arca s a téren apró kupacokba emlékeket terelget a szél – a bizonyíték – hogy élni lehet – gyöngéd léted most egy árva kavicsban jelenti a szépséget csikorogva konok kínlódásom rároppant súlya alatt

316

317. oldal

MEGÁTALKODOTTAN

Megátalkodottan

visellek mint gazdag ember a rossz ruhát cipellek mint bölcs az egyetlen dolgot melynek értelme nincs őrizlek mint szegény ember terhes becsületét szeretlek mint az isten szereti sikerületlen alkotásait és megátalkodásom füsttelen szent áldozatát kegyelmedbe ajánlom

317

318. oldal

SZIKRÁZÓ ÉS SZOMORÚ Ha azt mondod: nem volt május, a zöldet elszürkítették álmos, bús esők, azt mondom: menj, és szagold meg a földet, hogy’ illatoznak az ázott mezők; ha azt mondod: alig volt holdas éjjel, felhők takarták az arany napot – azt mondom: menj, és ölelkezz a széllel, és nap süt, hold kél, ahogy akarod; ha azt mondod: nem szólt a csalogány sem, nem hallottál, csak hitvány verebet – azt mondom: a leggazdagabb magány sem oly dús, mint egy szép pillanat veled; ha azt mondod: nem volt május, hogy felgyújtsa a lelket – azt mondom: csak a május ad ily szikrázó és szomorú, szorongó-szép szerelemet.

318

319. oldal

AMIKOR VÁRLAK Elmondjam neked, milyen, mikor várlak? A tárgyak mind kihullanak kezemből, lelkemben riadt madarak tanyáznak repülni készen szorongó szívemből, belül verdes türelmetlen a szárnyuk, s ha ablakot nyit nékik az öröm, mind elrepülnek, s boldog suhogásuk – mint könnyű szél – röptükben rádköszön. Elmondjam neked, ha nem jössz, milyen? A dolgok furcsán, gyorsan távolodnak, a madarak megülnek betegen, az ablakok mind elhomályosodnak, a szél kezembe ülne, mint galamb, de ujjaim közt könnyemmel kihull – és szól egy vén, törötthangú harang, míg lassan minden, minden elcsitul, és lassan új nap jön, és a szelek felébrednek s velük a madarak, s én utoljára elmondom neked, milyen volt az, amikor vártalak.

319

320. oldal

HÍVLAK hívlak becsukott szemmel fölfakadt élet-sebbel virággal várlak vérrel pirossal és fehérrel tagadott hajadon vággyal álmot nem látott ággyal parancsolva és kérve az életből kilépve

320

321. oldal

SZEMEDBE TEMETKEZTEM Szemedbe temetkeztem, az élő sírgödörbe; rámzártad közönyöd koporsófedelét; öröklétű halálom őrzöd a szempilládon, nem szabadulsz meg többet – miattad-pusztulásom széthordod a világon, hiába sírsz, nem mossa le a könnyed.

321