A Magyar Hivatás

1. oldal

dr. CSORBA ÉVA

A MAGYAR HIVATÁS

AZ ÚR PEDIG A LÉLEK;

ÉS AHOL A LÉLEK,

OTT A SZABADSÁG.

(Templomkapu-felirat, Sukoró)

2021-22

1

2. oldal

TARTALOM

I. Felvezetés II. Sokféleség és egységesség – múlt és programok 1. A TOLTÉKOK 2. A KÍNAIAK 3. A HÉBEREK 4. TURÁN 5. IRÁN

a) Az indoeurópai (indoiráni, indoárja) népek, népcsoportok eredete és rövid történetük, valamint az ún. ,árja’-kérdés b) A perzsa vallási jelenségek és ezek hatása a magyarságra III. A magyar identitás: a MAG-lét

a) MIT JELENT A MAGYARSÁG MAGSÁGA? b) AZ IDENTITÁSRÓL IV. A magyar ideál: a VITÉZ LÉLEK a) A mi ideáljaink (Kossuth, Bethlen, Görgey) – Móricz b) A sárkány és a sárkányölő

V. A magyar álom: (ARK)angyal-férfi, tündér-nő VI. A magyarság és a GRÁL

a) A GRÁL MINT A TUDÁS KELYHE b) GRÁL-LOVAGOK, GRÁL-KIRÁLYOK ÉS A GRÁL ŐRZÉSE/KERESÉSE c) A GRÁL MINT A SZELLEM-LÉLEK-TEST EGYSÉGÉNEK KÉPE VII. MILYENEK HÁT A MAGYAROK és

,HOL LAKIK A MAGYAROK ISTENE’?

a) A NÉPTÁNC (meg persze a népdal, népzene, népművészet) ,ÁRULKODIK’ b) NAGY KÖLTŐINK, ÍRÓINK A MAGYARSÁGRÓL c) A MAGYAR FÉRFI : VITÉZ LÉLEK d) A MAGYAR NŐ : tündér vagy angyal? e) A SOKFÉLESÉG KÖVETKEZMÉNYEI f) HOL LAKIK A MAGYAROK ISTENE?

2

3. oldal

A FÉRFI-ISTENEK AZ ÖREGISTENEK AZ ÉRETTKORÚ (VAGY MÉG IFJÚ) FÉRFI-ISTENSÉGEK A GYERMEKKOR (A GYERMEK-NAPISTEN, FEHÉRLÓFIA, KISJÉZUS)

AZ ISTENNŐK („A magyarok istene az istennőkben lakik”)

Az ÉG-ISTENNŐK A FÖLD-ISTENNŐK VIII. ECCE HOMO

FÜGGELÉK A

FÜGGELÉK B

ÖSSZEFOGLALÁS

3

4. oldal

4

5. oldal

A MAGYAR HIVATÁS

I.Felvezetés

Ha nagyon sommásan akarnánk megfogalmazni, ez a könyv csak egy idősödő, búcsúzó ember elmélkedése a létről, az életről (e kettő nem teljesen ugyanaz!) és kiváltképpen az életről itt, Magyarországon, ahol megszületett és ahonnan elmenni szándékozik egy másik, még homályba burkolózó haza felé. Munkája elsősorban végső köszönet és tiszteletadás ennek az anyaföldnek, amely táplálta, legfőképpen pedig annak az anyanyelvnek, amelyen eszmélt, okult és amelyen megtanulta kifejezni önmagát. Hálája még ezen a csodálatos nyelven is kifejezhetetlen, mert annyi kincset kapott tőle, amit elhordozni nem emberi lénynek való vállalás (az emberi váll – {nyelvünk zseniális szava!} – nem elég erős hozzá). Ráadásul minél többet adott másoknak e kincsekből, annál több lett az ő zsákjában (≈szívében), úgyhogy egyszerűen nem tehet mást, mint hogy (végszóra) megpróbálja megfogalmazni, ami ennek a végtelen gazdagságú nyelvnek és saját eleven, szellemmel-tudattal átitatott lelkének a segítségével megszületett benne: földi tapasztalatai summáját a neki életet adó hazáról és az emberi lelkekről, akik befogadták maguk közé, amiért nem győz köszönetet mondani. Köszönete e könyv alakját öltötte, ami mélyen szimbolikus is: mert – ahogy Magyar Adorján kifejti egy lejjebb megidézett tanulmányában – a „lelkiismeret aranytükre” (a Nap- ábrázolásoktól a kézitükrökön át az ún. ,tükrös’-ökig, e notesszé vagy imakönyvvé transzformálódott proto-könyvekig) mindig is magyar kultúránk egyik legfontosabb, minket mindenkor és mindenhová elkísérő eleme maradt; a könyv jó esetben maga az önismeret tanítója, a lelkiismeret aranytükre. És mivel e sorok írója úgy látja, hogy amiképp minden egyes embernek saját útja, az útnak pedig (ebben a mi kauzális rendszerünkben) eleje és vége, oka és célja is van, az egyes népeknek éppúgy megvan az elhivatásuk, fejlődésük iránya és létük értelme; amit azonban nagyon nem könnyű a hétköznapi tudatnak az apró dolgok és történések szüntelen ostromában észlelnie és tudatosítania. Az életvég éppen alkalmas arra, hogy ezektől a zavaró zajoktól kissé eltávolodva, a tudat horizontjának akár jelentéktelennek tűnő kitágításával már lehetővé tegye egy átfogóbb nézőpont megtalálását és így valamiféle rálátásokat mindarra, ami az életnyüzsgés közepette nem került – nem kerülhetett – az emberi tekintet és feldolgozó apparátusa elé. Nem gondolom, hogy ezzel törleszthetők az adósságok; azt viszont remélem, hogy a gondolkodás, ami ezen írás nyomán elindulhat, olyan gyümölcsöket terem egyszer, amilyeneket ennek a népnek az értékei megérdemelnek, s amelyekkel az egész emberi nemet táplálni tudja majd. Fentiekből is következik, hogy nem tudományos dolgozat készült itt, és ennélfogva (is) hiába keresné bárki a szokásos kereteket és szabályokat. A szerző maga bőségesen megtapasztalta az amúgyis abszurd ,szellemi tulajdonjog’ gyakorlati következményeit (mint például a negyvenoldalnyi vagy annál is terjedelmesebb jegyzeteket, hivatkozás-listákat és citátum- beazonosító felsorolásokat) éppúgy, mint a forráskritika kötelező konszenzusait, a szellem kreatív, eleven működését gúzsbakötő kanonizált szempontrendszereket és a többi megnyomorító előírást, amellyel a még gyermekcipőben járó ,tudományosság’ igyekszik megvédeni ,komoly’ homokvárainak igencsak törékeny bástyáit.

5

6. oldal

Talán így kell lennie, és aki ezt az utat választja, lelke rajta, ez is egy lehetőség a végtelen sok között, és az emberi szellem képes a lemondásokra is – a lélek azonban nagyobb teret, nagyobb szabadságot igényel ahhoz, hogy elnyomott- háttérbeszorított életvalóságát végre megmutassa. Mert A LÉLEK MAGA AZ ÉLET, és ahogy az élet maga is ki-kitüremkedik a ráerőszakolt formák és struktúrák szorításából, úgy akar most már levegőhöz jutni a méltatlanul semmibevett lélek, az ember (és, tegyük hozzá, minden ,lelkes’ lény) életenergia-koncentrátuma, eleven magja, az ember szívébe rejtett élő igazgyöngy (főleg róla szól ez a könyv). Ezért hát ne háborodjon fel senki, aki olvasásra méltatja ezt az írást, hogy élő gondolatok szabad áramlását találja a pontosan adatolt hivatkozások és idézetek zárt sorfala helyett (ami az internet váratlan, mindent egybemosó információ-zuhataga alatt álló világunkban úgyis minden létjogosultságát elvesztette). Ezt kívánja pótolni a néhány konkrét idézet a Függelékekben, és az „Ajánlott irodalom” c. mellékletben megtalálható forrás-útmutató, amelyeket a további információkra szomjazó Olvasó remélhetőleg jól tud majd hasznosítani – de legfőképpen az, hogy sok helyütt többes számú igealakokkal találkozik.

Ennek a ,királyi többes’-nek éppen az az oka, hogy a szerző tisztában van azzal, hogy egyetlen gondolata sem kizárólag a sajátja (és az emberi elme többnyire nem is képes beazonosítani, hogy egy-egy gondolat vagy ötlet vagy képzet ugyan honnan is került belé); nem tehet rá jelzálogjogot és ha egyszer már megszületett (,meglátta a napvilágot’), nem zárhatja vissza többé még saját tudata csontos, anyagi börtönébe sem; ,szülötte’ innentől szabadon szárnyal és ott telepszik meg, ahol várták és ahol otthon fogja érezni magát. És ez abban az összefüggésben is igaz, ahogyan ma a szerény tudósok díjaik átvételekor bizonygatni szokták, hogy ők valójában mások vállán állnak (azaz elődeik ötletei, elgondolásai, kutatásai tették lehetővé, alapozták meg az ő eredményeiket). A gondolat munkásai pedig még sokkal inkább elmondhatják, hogy szellemóriások egész gúlájának aktuális csúcsára kapaszkodtak fel; nagyon elvárható tehát, hogy tudatosítsák és legalább néha kifejezésre is juttassák, mi mindent köszönhetnek mindazoknak (szellem-elődöknek, szellemi és lelki társaknak, vezetőknek), akikkel mintegy együttműködésben jöttek létre (és csakis így jöhettek létre) azok a mégoly személyesnek és újításnak tűnő szellemi alkotások is, amelyeket szeretünk saját érdemünknek betudni. Ennek a gúlának a tudatosítása jut tehát időnként szerephez az egyes számot váltó többes számokban… Végül bocsánatot szeretnék kérni mindazoktól, akik számára az olvasás ez esetben túlságosan nagy kihívásnak bizonyul. Ennek oka (ahogy mondani szokás) az ,én készülékem’-ben van. Éppen anyanyelvünk gazdagságának és komplexitásának az én egyedi személyiségjegyeimmel való találkozásából: eleven lelkem megérteni-akaró, nyughatatlan örök kíváncsiságából és szellemem mély átélés-vágyából adódik az a gondolat-tömeg, amely minden írásomban előtolul – és én, aki vagyok, nem tudok gátat vetni ennek. Talán túlzás azt hinnem, hogy bármelyik tudás-morzsácska fontos lehet valakinek, és ha elhagynám, ki tudja, talán egy fontos felismeréstől fosztanék meg valakit – de mivel ez a sok morzsácska szinte megmászhatatlan hegyekké tud összeállni, sokaknak nehézséget okozhat, hogy azokért a kis darabkákért ekkora erőfeszítést tegyenek. Ha azt mondom nekik, higgyék el, érdemes – talán méltó leszek a legyintésre. Az igazán nagy dolgok, mondják, egyszerűek. Ilyen értelemben ez itt talán tényleg nem valami nagy dolog. Ennek a megítélése semmiképp nem az én feladatom. Az én dolgom az volt, hogy leírjam mindezt a tőlem telhető legmagasabb igazságszinten, pontossággal és szeretettel. Ezt igyekeztem – erőim végső megfeszítésével – megtenni. Az eredményt szellemi vezetőim és emberi olvasóim méltányosságában bízva az ő kezükbe ajánlom.

6

7. oldal

II. Sokféleség és egységesség – múlt, programok és magyar identitás

Hogy már előre minden félreértést elkerüljünk: ennek az írásnak semmiképpen nem az a célja, hogy újabb koncot dobjon a magyarságkutatás (amúgyis igen felbolydult) darázsfészkébe. Nem vagyunk a megmondhatói, hogy a magyar hun származású-e, szkíta avagy török, kaukázusi vagy sumér (≈ „szumír” – még ebben sincs konszenzus!), rokonaink-e a finnek vagy a hantik és ha igen, milyen vonatkozásban és milyen szinten; mit hozunk az előázsiai sémi népektől, az árjáktól vagy a kazároktól, miért a hasonlóság a perzsa génállománnyal s kik nekünk a besenyők, a kazahok vagy a japánok, a baszkok vagy a han- kínaiak. Azt kell gondolnunk minderről, hogy teljes egészében egyetlen élő ember sem fog hiteles választ adni mindezekre a kérdésekre („Ki mindeneket tud, az tudja csak”…), de hiszen éppen az a lényeg: hogy nem is ez a lényeg. Nagy szolgálatot tehet a tudománynak (s talán még a magyarságnak is), aki megpróbálja felgombolyítani a sok szétszakadt, szétszálazódott, összegubancolódott fonalat, amit az (emberi módon) szétinterpretált adatok és információk, elnevezések káosza és az ,írástudók’ meg ,munkaadóik’ manipulált közlései, s még maga az ,idő vasfoga’ is rojtosra rágott (feltéve, ha nem bonyolódik maga is bele a mások és a saját ,problémamegoldó’ tudata által szőtt cafrangos hálóba) – bár még az sem baj, ha hisz is az önmaga által kreált változatban, mert a hitre igen nagy szükség van (ilyen esetekben is) – csak ne gondolja a ,megtalált’ rész-igazságot egésznek és főleg ne akarja ezt a tévedést ráerőltetni másokra. Mi sem akarjuk azt gondolni, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét (jóllehet elég sok minden fűződik hozzá ebben az írásban is…), vagy hogy rendet és csendet fogunk teremteni a darázsfészekben; csak azt az elgondolást követtük, hogy egy problémát soha nem a saját szintjén (ahol keletkezett), hanem egy kissé feljebb, olyan dimenzióban lehet megoldani, ahonnan rálátás adódik a probléma síkjára és a szomszédos kérdéshalmazokra is. Abban reménykedünk, hogy sikerült találnunk olyan felvetést, amely biztosítja ezt a teljesebb horizontot és ezáltal talán sikerülhet a reflektorfényt a csatamezőkről békésebb tájakra irányítani; olyan vidékére az emberi létezésnek, amely fontosabb lehet a jövő (jobb esetben a jelen) számára, mint a vándorlások, névváltozatok és identitás-látszatok, hamis krónikák és jóhiszemű (vagy éppen rosszindulatú) szóbeszédek, ál-adatok és félreértések által összekuszált eredetkutatás teljesnek deklarált részeredményei (mert, ahogy mondják, „a tények makacs dolgok, csak a csoportosításnak nem tudnak ellenállni”)… Így hát talán célravezetőbb az elérhető és már majdnem elérhető igazságaink útján haladni, megtisztítva minden ,talált tárgyat’ a rárakódott piszoktól (hazugságtól, énkép-igazoló torzítástól, mást besározó láp-fenétől…), szívbéli örömmel üdvözölve a kereső másikat, el- elfeledkezve célról, akarásról, hamis útjelző-táblákat kikerülve, utunkba-kerülő boldog- boldogtalan mindenfélére rácsodálkozva a szellem lélekkel átszőtt ős-erdejében – ezt az élményteli kalandozást szeretnénk megosztani mindenkivel, aki velünk tartana ,valahová’… bárhová… mindenhová.

7

8. oldal

Bizonyos, az emberiség múltjára nézve felállított rendszerekben fontos szerepet játszik a feltételezett atlantiszi civilizáció (történelmileg/régészetileg igazolható nyomait folyamatosan keressük, de még nem sok ilyet találtunk). Végső ,eltűnését’ úgy i.e. 10-12 000 év körüli időpontra teszik; és, ami számunkra érdekes lehet, különféle emberfajtákat eredeztetnek onnan; legalább öt olyat is, amelyekhez mi, magyarok is kapcsolódhatunk valamiképp (ha genetikai/etnikai szempontból esetleg nem is, a programjaik vonatkozásában akadhatnak megfontolandó összefüggések). Szó sincs arról, hogy eredetünket általuk határoznánk meg; más, sokkal szélesebb merítésben gondolkodunk. És mivel Atlantiszt mint a hatalmi/mágikus, gyarmatosító/beavatkozó, urbánus/civilizatórikus trendek megjelenítőjét látjuk elpusztulni, hajlunk arra, hogy a magyarságot a vízválasztó másik partján keressük. Lemúria harmonikus, fejlett lelkiségű világa (ahogy később Ataisz szeretet-vallást teremtő menedéke is) sokkal közelebb áll népünk azon karakteréhez és elhivatottságához, melyet éppen jelen könyvünk kíván felmutatni. Azok számára, akit ezek az előzmények érdekelnek, a „Függelék A”-ban csatolunk egy rövid, de annál velősebb hozzászólást ehhez a témához (köszönet érte Nagy Gábornak). Ám miután az érintett néptörzsek többnyire elég jól elkülöníthető, specifikus ,projekteket’ hajtanak végre, s éppen ezek a projektek határozzák meg ezen népek karakterét, tevékenységük különleges, csak rájuk jellemző irányultságát s individualitásukat (amely éppen úgy leírja egyediségüket, mint az emberi személyiség esetében), és mivel ezek a jegyek erős hatást gyakorol(hat)nak a velük érintkező emberfajtákra, népekre és társadalmakra, érdemesnek látszik kiindulásként alaposabban megnézni ezeket.

Ha ezeknek az „atlantiszi gyökértörzseknek” a sajátosságait közelebbről vizsgáljuk, az a benyomásunk támad, hogy nem ,véletlenül’ kerültek ebbe az ősi civilizációba, hanem mintegy ,szándékosan tették oda’ őket, hogy bizonyos programok általuk bekerüljenek az emberiségbe. Az az öt törzs, amelyekkel itt foglalkozni szeretnénk, a következő neveken vált ismertté: IRÁN, TURÁN, HÉBER, KÍNAI és TOLTÉK.

Az utolsónál kezdve:

1. A TOLTÉKOK, ahogy látom, egy olyan sámánisztikus/mágikus kultúra hordozói, amelynek lényege voltaképp az egész ezotéria lényege: hogyan tudja az ember meghaladni a „Sas emanációja” (Castañeda) státuszt. Az említett leírásból az derül ki, hogy a tolték sámáni hagyomány rendelkezett egy olyan tudással, amely szerint az ember a Sasnak (azaz a Napnak) egyfajta emanációja („tojása”), azaz a Fényistenség bizonyos megtestesülése, amit Ő azért küld ide, hogy a fénytojás – az eredeti energiáját megnövelve – majd az ő tápláléka legyen. Ezt a programot lehet bizonyos mágikus/sámánisztikus praxis segítségével felülírni úgy, hogy az ember mint új istenség kikeljen ebből a fénytojásból (maga is Sassá váljon). Ehhez (,csak’) olyan dolgokat kell elsajátítani, mint például a test(ek) valódi kiterjedésének észlelése; a test bizonyos pontjainak használata a magasabb (mélyebb) tudatállapotok eléréséhez, ugyanebből a célból drogok/főzetek helyes alkalmazása; vagy ún. „szövetségesek” megnyerése az elementálok vagy más alsóvilági lények köréből (mint a dzsinnek uralása az araboknál); a méretek/ nagyságrendek megváltoztatása (kicsivé vagy óriásivá válás) és ezen állapotok félelem nélküli átélése stb. Ez csak néhány azokból a (kvázi)mágikus praktikákból, amelyek tehát ahhoz segíthetik az embert, hogy ne csak az legyen a földi feladatunk, hogy kumuláljuk, erősítsük, ,felturbózzuk’ a magunkkal hozott fényenergiát és ezt visszajuttatva tápláljuk a kibocsátó/teremtő isteni entitást; hanem hogy mi magunk is fényadóvá (Sassá/Nappá), azaz istenné/teremtővé váljunk.

8

9. oldal

Ez rendkívül fontos (már ha valóban választható) alternatíva az emberiség jövője szempontjából. Most, amikor a fordulópont közelében vagyunk, nem elhanyagolható ez az út mint az emberi egzisztencia egyik lehetséges ,kifutása’.

Ez főképpen azért van így, mert egybevethető az analitikus pszichológia Jung által megfogalmazott egyik tudományos eredményével (amit ő az alkímiai írások 14 éven át tartó tanulmányozásával és pszichológiai interpretációjával hozott létre). ESZERINT AZ EMBERI LÉNY HÁROM FŐ ,ALKOTÓRÉSZÉT’ (NEVEZETESEN A SZELLEMET, A LELKET ÉS A TESTET) VÉGÜL IS EGYESÍTENI LEHETNE/KELLENE. ELŐSZÖR A SZELLEM ÉS A LÉLEK ,ÖSSZEHÁZASÍTÁSA’ („ALKÍMIAI NÁSZ”, „HYEROS GAMOS”) MEHET VÉGBE (AZAZ A TUDATI KAPACITÁS ÉS AZ ÉRZELMI KAPACITÁS ÖSSZEHANGOLÁSA ÉS EGYBEOLVADÁSA a tudatossá vált lélek és a lélekkel átitatott tudat, a ,szívgondolkodás’ révén), MAJD ezt – az ember normál, hétköznapi állapotához képest nagyon magas szintű új képződményt, A SELBST-ET – KELLENE BELEVINNI A FIZIKAI TESTBE, aminek természetesen ehhez megfelelőnek kellene addigra válnia; ugyanakkor eme ,végső fúzió’ által maga is fényesebbé és ,magasabb rezgésűvé’, finomabbá és élet-telibbé, energikusabbá és szublimáltabb energiákkal rendelkezővé válna.

Ebbe a témakörbe illeszkedik az a meglepő felfedezés is, amelyet a neves régész, M. Cotterell adott közre a Virakocha-kultusz kapcsán Peruban folytatott (igen eredeti) kutatásai kapcsán. Már a módszerek is sokat ígérőek: átlátszó lapokra másoltatta a legfontosabb ábrázolásokat, majd egymásra helyezte az egyes „rétegeket”, és azokat elforgatva, egyes részeket kiemelve az így keletkező ábrákból próbált következtetéseket levonni a képek ,üzenetével’ kapcsolatban. Ezek az úgymond olvashatóvá vált

,üzenetek’ mintha a kundalini lényegéről szólnának: eszerint a teremtés célja a Teremtő ,növekedése’, ami a ,megtisztult’ és ,visszatért’ lelkek számától függ.

(A toltékoknál hasonló a Nap fénytojás-emanációinak visszatápláló szerepe: az inkarnáció során megnövelt energiájú lelket a Sas(=Nap) ,visszaeszi’, hacsak nem válik az maga is Sassá). A lélek megtisztulása pedig a szusumnán felemelkedő ÉLETENERGIA FÜGGVÉNYE, ÉS A HÉTKÖZNAPI EMBERI GYAKORLAT EZT AKADÁLYOZZA OLYANNYIRA, HOGY AZ EMBERISÉG ma is csak AZ ALSÓ KÉT, maximum HÁROM CSAKRÁJÁT MŰKÖDTETI. Ennek oka is, következménye is az ember ,túlságos’ ragaszkodása a földhöz, a birtokláshoz, a megkötő, korlátozó, durvább rezgésekhez éppúgy, mint szexuális/ szaporodási gyakorlata. A fenti elmélet szerint ugyanis A FÉRFI-MAG EJAKULÁCIÓJA éppúgy, mint AZ ANYÁNAK A GYERMEKE IRÁNT ÉRZETT, rá koncentráló, hozzá lehajló szeretete (ami egyébként az önzetlen, legmagasabb rendű szeretet földi manifesztációja) visszafelé, azaz LEFELÉ ÁRAMOLTATJA A KUNDALINI-ENERGIÁT ahelyett, hogy az FELFELÉ irányulva végigtisztíthatná az ,eltömődött’ energiaközpontokat. (Ez energetikailag magyarázhatja a ,beavatottak’ {ld. tibeti lámák, katolikus papság, a katharok és esszénusok, a Vesta-papnők és egyes lovagrendek stb.} önként vállalt szüzességi fogadalmát és önmegtartóztató életgyakorlatát, amelyet maguknak tartottak fenn {az egész emberiségre ugyanis nem lehet kiterjeszteni, hiszen akkor a lelkek száma és így Isten ,növekedése’ is csökkene})…

9

10. oldal

Kissé más hangsúlyokkal, de hasonló alapzaton áll az az érdekes elmélet, amely szerint az egész Eurázsiai térséget uraló, lényegében ,keleti’ kultúra (melynek fő terjesztői a szkíták voltak) életképessége elsősorban a testi energiák, közöttük a szexuális energia uralásának köszönhető. Ezen elgondolás szerint a(z egyébként általuk megalapozott) nyugati civilizáció elvesztette ezt az ősi tudását és életenergiájának ily módon végbement drasztikus csökkenése okozza jelenlegi hanyatlását (népesedési problémáit éppúgy, mint morális és szellemi válságát).

Miközben Ázsia és Afrika a túlnépesedésből eredő óriási problémákkal küzd (sok helyen az exponenciálisan növekvő népesség élelmezése, sőt ivóvízzel való ellátása sem megoldott), a ,fehér ember’ esetében köztudottan csökken a reprodukciós ráta, amit korábban az USA, napjainkban pedig főleg Európa próbál a migráció támogatásával megoldani. Bár e mögött a politikai trend mögött a fokozódó munkaerőhiány megoldási kísérlete áll (ami a végletekig hajszolt termelés-kényszer miatt alakult ki az automatizálás és robotizálás rohamos felfejlődése ellenére), valójában a fehér civilizáció egyensúlyhiányos fejlődése, ezen belül a lélek, az érzelmi- és ösztönvilág tudatosodásának súlyos elmaradása okozza a problémákat és a válságos állapotot. Miközben ez a civilizáció (talán nem is egészen önmaga erejéből) mérhetetlenül felgyorsuló pályára került a technicizálás (azaz a legmodernebb, az embert pótló és lassan meghaladó eszköztár kifejlesztése) terén, az emberi mikrokozmosznak a kozmikus makrokozmosszal való kapcsolata, a valós viszonyrendszer megértése és az ember önmagára vonatkozó tudása, önismerete vonatkozásában alig történik előrelépés. Bár egy kis része az emberiségnek heroikusan küzd az emberiség valóságos és arányos fejlődéséért, a lélek és a tudat mára égetően szükséges harmonizálásáért, a (legalább) etikus, ill. a fölötte kifejleszthető tiszta és tudatos szeretet-energiákból élő emberfajta létrehozásáért, helyette a gátlástalan ösztönkiélés (harácsolás, „dőzsi-habzsi”, parttalan szex és kontrollálatlan hatalmi késztetések) torz világa terjeszkedik a különféle szabadság- és egyenlőség-ideológiák („tolerancia”, „lessez-passé”, „gender”, eltérés-nivellálás, „befogadás”) magasrendűnek feltüntetett és hófehérre mosott leplében, és okozza az apokaliptikus világkrízis jelen állapotát. Ez utóbbi pedig nem csupán az adatolt, médiapublikus problémákból (klímaváltozás,terrorizmus, környezetszennyezés, vízhiány, tömeges illegális migráció, kriminalizálódás, drog, a „demokráciáért vívott háborúk” stb.) áll, hanem olyan rejtettebb tényezőkből is, amilyen az űrfegyverkezés, az „idegenekkel” való titkos kapcsolatok, az „okos” készülékek és emberszerű robotok (androidok) fejlesztése, a klónozás és az élővilág genetikai manipulációja, a tudatmódosítási technikák vagy a fegyver- és gyógyszermaffia működése … (hogy csak néhányat soroljunk fel a létező ,titkokból’). Az előbbi, témánkat érintő elgondolások közös lényege az emberi testben működő energetikai rendszer tudatosítása és lehetőség szerinti uralása. Ezek között az energiák között az életünket leginkább befolyásoló energiafajta a szexuális energia, amely mára messze túllépett ,eredeti hatáskörén’, a differenciálódást szolgáló ivaros szaporodás biztosításán, az emlős-fiziológia eme számunkra is megkerülhetetlen részén: a lélekkel megáldott embernél a lelki-fizikai élet egyik központi elemévé vált mint a kapcsolatok és az egész társadalmi organizáció alig rejtett mozgatórugója. Tudatosítása jelenleg inkább hanyatlik, semmint fejlődne, ezért olyan fontosak számunkra a fentebb elemzett hagyományok.

A fenti elméletek (és praxisok) egyesítése egy olyan rendszerhez vezethet bennünket, amely egyfelől sokkal magasabb tudatosságot, tartós jó egészséget és hosszabb, boldogabb életet is biztosítana; másfelől lehetővé tudná tenni az emberi ,lelkes tudat’ vagy ,tudatossá vált lélek’ kiemelkedését a 3 dimenziós anyag, a durva-fizikai test és mindezek következményeinek (: mint a korlátozott vagy éppen hiányzó kozmikus tudat, önfelismerés- és önkontroll-hiány, torzulások és betegségek, teremtés-képtelenség és az öntudatlan/akarattalan „Halál”) fogságából.

10

11. oldal

Ez a sok kultúrában búvópatakként jelenlévő ,kígyó-tudás’ (amit talán ősanyánk kapott meg Lucifertől a Tudás fájánál, mint a földi élet titkát és legkívánatosabb gyümölcsét) lényegében a csakrák (forgó energiaközpontok) „megnyitását”, aktiválását jelentené a ,kundalini’ (Kínában a CHI), azaz a kígyó- energia ,felébresztésével és felemelésével’ az energiaközpontokon keresztül (kicsit úgy, ahogy az indiai ,kígyóbűvölő’ varázsolja elő kosarából az ott összetekeredve alvó kobrát), életre keltve ezzel az energetizálással az egyes szinteken megbújó lehetőségeket, mígnem eljut az ember a koronacsakrája szintjére, ahonnan ez a KÍGYÓ (a tudatosodó élet-energia) szárnyra kaphat immár mint SAS (!), maga mögött hagyva a fizikai/anyagi test kötöttségeit, magasabbrendű/finomabb test(ek)ben szárnyalva a felsőbb központok és végül az egész univerzum terében. Így ezek a – látszólag távoli, mégis összefüggő – tudások (a tolték sámánhagyomány, az indiai csakra-tan, az ősi európai misztériumiskolák és onnan származó ezoterikus/okkult tudományok, az eurázsiai/kínai/szkíta őstudás, valamint a legmodernebb tudományos, analitikus pszichológia) együttesen azt írják le számunkra (ha elfogulatlan szemmel tekintünk rájuk), hogyan léphetne előbbre az emberiség a neki rendelt úton, és hogy miként érheti el az egyes ember az isteniség színvonalát.

Említettük már, hogy az efféle ősi tudások csak a ,kiválasztottak’, vagy bizonyos beavatott rétegek körében hagyományozódtak, a nép szélesebb köre nem férhetett hozzájuk. Ezt biztosította ,titkos tan’ besorolásukon kívül a nehéz (sokszor szándékosan megnehezített) elsajátíthatóság, a hosszú életszakaszokra kiterjedő szabályozás- és tiltásrendszerek, a gyakran külön erre a célra kifejlesztett saját nyelvezet stb. Mindez elsősorban az exluzív tudás révén birtokolt hatalom megőrzését szolgálta, másrészt azonban köze lehetett az emberiséggel kapcsolatos Nagy Terv-hez is. Az ember ,sötétben tartása az uralhatóság érdekében’ vád gyakran felmerül úgy az uralkodó elit, mint a mindenkori papság vonatkozásában; ez nyilvánvalóan jogos, azonban nem kizárólag erről van szó. Éppen a fentebbi Virakocha-témában említett paradoxon világít rá erre: ha általánossá válna a világon pl. a tudatos önmegtartóztatással (is) járó szexuális megvilágosodás, a népességszám drasztikusan csökkenne. Bár ezt mintha (,magasabb’) szempontok (mint pl. a sokféleség fontossága, a lelkek energiatranszformálási képessége, az ,égi munkaerő-utánpótlás’ szükségessége és hasonlók) nemkívánatossá tennék, lehet, hogy mégis éppen ez oldaná meg a túlnépesedési problémákat éppúgy, mint egyes népességek kihalásának kérdését? A tudatosodás nem elkerülhető, sok vonatkozásban folyamatban is van, így tehát mi is többször visszatérünk majd minderre, hogy lássuk, mire támaszkodhatunk mint individuum és mint nép, ha szándékunkban áll felvállalni azt, amire hivatottak és remélhetőleg képesek is vagyunk.

A fentiek (és még sok hasonló elmélet) alapján egy olyan rendszer rajzolódik ki, amelyben (attól függően, milyen szintre jut az egyes ember tudata a reinkarnációk sorozatában megnyíló lehetőségeket jól-rosszul felhasználva)

az egyén lelke – a világkorszakok végén, az ún. „megítélési időszakokban” – ,selejt’ minősítésűvé, ,újrahasznosítható hulladékká’, a következő korszak nyersanyagává, a világegyetem gépezetének hasznos fogaskerekévé vagy a teremtő hierarchiák isteni tudattal rendelkező, megdicsőült tagjává válhat.

Talán nem lebecsülendő feladat megérteni, hogyan működik mindez és ezzel hozzásegíteni közvetlen és tágabb környezetünket, végső soron pedig az egész emberiséget ahhoz, hogy a megfelelő tudás birtokában az igényeinek, belső késztetéseinek és jövőképének leginkább megfelelő,

hazája, a bolygó és az egész univerzum számára is legjobb döntést készítse elő és tudja meghozni, amikor ,betelik az Idő’…

11

12. oldal

2. A KÍNAIAK Míg a tolték hagyományhoz való kapcsolódásunk nem igazán kézenfekvő (bár a majákkal való feltételezett rokonság révén nem tűnik lehetetlennek bizonyítékokat találni), a kínaiakkal fennálló ősi kapcsolatokra immár tudományos – régészetileg is alátámasztott – adatok utalnak. Itt elsősorban a hun/han házassági és egyéb szövetségekre lehet gondolni; Kína nyugati tartományainak etnikai jellege is feltűnő, de az Arvisúra (magyar ős-regénk) leírásai (korai törzsi központjaink helyei stb.) is alátámasztják ezt.

Kína a TAO-val és az univerzalizmussal olyan szellemi alapokat hozott létre, amelyek a földi természethez és az egész kozmoszhoz való nagyon mély, valódi kötődést artikuláltak. Mint az előbbiekben is említettük, a kínai/ázsiai világszemlélet elsősorban energetikai; nem az anyagra, hanem az azt létrehozó, mindenhol és mindenben jelenlévő energiára koncentrál. A JANG/JIN RENDSZERBEN nem jó/rossz hasításban (mint a perzsa), hanem komplementerként kezeli a fényes/szellemi és a sötét/fizikai energiát (ráadásul úgy, hogy a mindkettőben ott rejlő ellentétes csíra (vagy mag) dinamikus vetületben egymásba való átmenetük lehetőségét jelzi: a sötét Yin oldal a fény-mag növekedésével Yang-gá válhat és fordítva). Emellett ős-bölcsességük lehetővé tette, hogy hasonló elfogulatlansággal szemléljék az ősenergiákat is: így lett a sárkány, mely a megformálatlan (vagy éppen elsőként megformált) életenergia hordozója, a kínai identitás szimbólumává. Ennek a sárkány-energiának az emberi testben található megfelelője a CHI, amely a gerincoszlop belsejében haladó fő- meridiánokon és számtalan kisebb vezetéken áthaladva energizálja az egész organizmust a sejtektől kezdve a magasabb szervrendszereken át egészen a szellemet realizáló agyig és a lélek-reprezentáns szívig. Ugyanígy látták az egész világegyetem energetikáját le egészen a kövek és növények birodalmáig, és ezt a tudásukat – szívós gyakorlati tesztelés után – igen hatékony gyógyítási rendszerré fejlesztették. A nyugati világ által mostanában elfogadott akupunktúra csak egyike a számtalan módszernek, amelyekkel gyógyítóik (pl. külső testi jegyekből) villámgyors és pontos diagnózisra képesek, vagy egyszerű és természetes-természeti gyógymódokkal a számunkra gyógyíthatatlannak tűnő betegségeket is kezelni tudják. A taoista szemlélet ugyanis nem csupán az étertest energetikai/meridián rendszerére koncentrál, hanem a lélek és a test harmóniáját is szem előtt tartja

(pl. javasolja, hogy reggelente ,mosolyogjunk rá’ egyes szerveinkre, így tudatosítva nekünk nyújtott ,szolgáltatásaik’ értékét, ébresztgetve őket és feltöltve mindannyiukat szeretetünk és megbecsülésünk pozitív energiáival – miközben mindettől a lelkünk is rögtön jobban érzi magát és energikusabban, több bizalommal és frissebben kezd hozzá az elkövetkező naphoz). Éppen így tud arról is, hogy az ösztönös, tudattalan, lelkileg és tudatilag éretlen szexualitás hatalmas károkat okozhat; és a fentebb leírt kundalini (≈CHI)-kérdés megoldásához nem csak azzal járul hozzá, hogy feltárja pl. a spermium szabályozatlan kibocsátásával járó életenergia- veszteség tényét, mértékét és hatásmechanizmusát, hanem olyan mozgásrendszereket is kidolgoz, amelyek a kívánatos módon áramoltatják a testben az életenergiát (Chi-kung, Tai- chi stb).

12

13. oldal

Bár ez a hatalmas és praktizált tudás önmagában is szavatolhatná az egyén jólétét és az egész társadalom egészséges fejlődését és sikereit (amit Kínával kapcsolatban most már kénytelen észrevenni a modern Nyugat),

de lassan megérlelt, mostanra már feltűnővé vált eredményeit – érdekes módon – mintha éppen ezek egyfajta megtagadásával és megfordításával (Konfuciusz≈Lucifer) érné el:

ugyanis olyan mentális rendszert teremtett meg, amely a hétköznapi ember számára a mindenkori felsőbbségnek, a bármilyen szintű rendnek és törvénynek való feltétlen, engedelmes alávetését írja elő.

A konfucianizmus nemcsak egy 2600 éves elmélet, hanem egy mindmáig – csodával határos módon – működő társadalmi mechanizmus is, amely megtanította – és a mai napig tanítja – őket olyan erényekre, mint a társadalomba való minél tökéletesebb beilleszkedés, az állhatatos, lelkes és szorgalmas munka, az együttműködés és egymás tisztelete, az egyéni érzelmek és érdekek háttérbe szorítása a közösség boldogulása érdekében – és még számtalan hasonlót fel lehetne sorolni, amik a mai napig a konfuciánus iskolák szigorúan vett tananyagát képezik és (anélkül, hogy a Nyugat ezt megfelelően tudatosította volna), állami szintre emelve Kína sikereinek fő bázisát jelentik. Nemcsak az köszönhető ezeknek a lelki tulajdonságoknak, hogy a kínai állam – páratlan módon – kb. két és félezer éve fennáll és prosperál, miközben igencsak változó körülményekhez kellett alkalmazkodnia (és alkalmazkodott is, hol kinyitva, hogy bezárva határait), hanem az is, hogy mindezen történések közepette meg tudta őrizni eredeti jellegét, sajátosságait, értékeit, sőt, ezeket erősítve és alkalmazva a jelenkor hektikusan felgyorsult világában jelentős (és egyre erősödő) pozíciót harcolt ki magának. Talán ez egy komoly hasonlósági pont köztük és közöttünk (bár bőven lenne mit tanulnunk ebben a vonatkozásban is!!!): hogy a múltat nem ,eltörölve’, hanem a legnagyobb tisztelettel felidézve és megértve komoly útmutatást és biztosítékokat lehet szerezni a jövőre nézve. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy az előzőekkel szöges ellentétben ez nem a beteljesülő ember, az „Übermensch” vagy a megistenülő Önvaló keveseknek szánt útvonala, hanem sokkal inkább a ,tömegek’, a hétköznapi vagy átlagember lehetséges jövője, akinek sorsa az általa támogatott rendszer és közösség sikerétől vagy bukásától függ, és aki – szolgálókészsége, hűsége, erényei jutalmául és azok alapján – a kozmoszt irányító Rend önzetlen szolgálatának szentelheti majd magát.

3. A HÉBEREK

Bár hajlamosak vagyunk őket a sémi faj legfőbb képviselőinek tekinteni, sőt azzal azonosítani, sokan úgy látják, hogy egy külön ,törzs’-ről van szó külön, sajátságos megbízatással, amit ők maguk tudatosan vállalnak és a ,kiválasztottság’ legfőbb jelének tekintenek – ennek valódi lényegéről azonban (éppen úgy, mint eredetükről) nagyon eltérő vélekedések vannak forgalomban. A zsidóság elhivatottsága évezredes távlatban is a legnagyobb vitákat és ellenérzéseket kiváltó, máig egyik legkritikusabb pontja az emberiség (mondhatnánk: az emberi civilizáció) történetének, miközben a kultúra alapelemeinek egyik legfőbb hordozójáról van szó.

13

14. oldal

Az általuk megjelenített probléma részben rokon a kínaiakéval (:az alávetés), amit a népszellemükkel/istenükkel, Jahvéval való viszony igencsak viharos története tesz feltűnővé. Egyes források (pl. Steiner) szerint Jahve egy ún. „fényteremtő/formaszellem” csoport, a héttagú Elohim tagjaként ,szállt le’ a Föld közelébe azzal a céllal, hogy az izraeliták népszellemeként egy speciális projektet hajtson végre (e csoportra utal többek között Ábrahám Él-istenének neve is [ez az ,Elohim’ egyesszáma], akit Jézus is hívott a keresztfáról: „Éli, Éli!…” [vocativus]). E terv elsősorban (mintegy alapfeltételként) arról szólt, hogy ez a nép megtanulja magát alávetni Jahve akaratának, aki hűséget, odaadást, a törvények és szabályok betartását, etikus viselkedést stb. követelt tőlük

(ebben nagyon hasonlít a kínai elvárásokhoz, amelyeket a konfucianizmus tett a nép elé és ami valószínűleg legfőbb előidézője a ,Nagy Tigris’ fantasztikus jelenbeli és várható sikereinek; azzal ellentétben azonban) itt egyetlen isten (népszellem) elvárásairól, az ő szeszélyes, szenvedélyes, ellentmondásos, szinte emberi természetéhez való ,helyes’ viszonyulásról és kizárólagos, feltétel nélküli elfogadásáról van szó.

Ez a judaizmusként ismertté vált vallás tartalma: rengeteg előírás, viselkedési és életvitelre vonatkozó szabály, amelyek mind a teremtés törvény-mivoltának megismertetését és elfogadtatását célozzák, hogy a nép minden tagja ismerje és alávesse magát azoknak, ill. e Törvények Urának, Jahvénak. Ő részben jogosan (mint fényteremtő, formaszellem Eloha), részben kevésbé (magára véve a Legmagasabb Teremtő Atya attribútumait) olyan hatalmat vindikált magának, amely a Legfőbb, majd az Egyetlen Isten, az Atya szerepkörének járna, és amely (a Szövetség által) végérvényesen és teljesen önmaga alá rendelte a ,kiválasztott nép’-et.

A megkötött „Ó-Szövetség” lényege az a parancs, hogy „ne legyenek más isteneid előttem”, majd: „rajtam kívül”. Ennek tükrében talán a Korán és Allah – vsz. ,testvéri’ – lénye és munkája úgy is értelmezhető, mint Jahve nem túl sikeres programjának a korrekciója, kiegészítése vagy alternatívája. Jahve ugyanis látszólag épp az ellenkezőjét ,érte el’ annak, amit feltehetően akart: mert ugyan a mai napig fennmaradt a zsidóságnak egy kisebb, ,vallásos’ és így lényegében ,hűséges’ része, a zöme azonban szekularizálódott – valószínűleg éppen ezen túlzott kívánalmak miatt: nem tudták betartani a Szövetség-ben megfogalmazott követelményeket, még a Tízparancsolatot sem, nemhogy a Midrásban leírt többszáz életviteli szabályt; a Jahve által állítólag elvárt emberi ideált (a hűséges, mellette mindvégig kitartó, erényes ara szerepét) pedig nem voltak képesek még megközelíteni sem: nem tudták mindenek fölé helyezni a Vele kötött Szövetséget és így az általa adott törvényeket sem. Mindezeket az elvárásokat az emberi (és a zsidó) természet felülírta, és a birkatenyésztés sikeressége, a kiterjedt kereskedelem, a papság vagyonorientáltsága és a diaszpóra kényszereinek és lehetőségeinek következtében döntő szerephez jutó pénz hatalmába kerülvén és felette gyorsan uralmat szerezve a zsidóság fokozatosan szekularizálódott, eltávolodott Jahvétól és az Ő elvárásaitól, és alapja lett annak a pénz- és piacorientált zsidóságnak, amely a többi népből általános utálatot váltott ki – nyilván éppen azért, mert a fehér civilizáció (és mostanra szinte a teljes emberiség) belesétált ugyanebbe a csapdába, az általuk hangsúlyosan képviselt civilizatórikus folyamatok, a pénztőkén alapuló kereskedelem és az urbanizáció, a tudományos-technikai forradalom, a materializmus/ateizmus, az iparosodás és a fogyasztói társadalom (valószínűleg magas szellemi szinteken kifundált) csapdájába – amiért persze ő lett a felelős.

14

15. oldal

Ehhez a jelenséghez hozzájárulhatott nemcsak a bűnbakképzés pszichológiája (amely egyetemes), hanem valószínűleg az is, hogy

felismervén a megelőző történéseket, az ősidők, a neolitikum és a ,történelmi’ idők folyamatait és látva, hogy ezek eredményei a szemünk láttára pusztulnak a fenti irányzatok hatására, a jelen ,vívmányai’-nak hipnotikus varázsát leleplezve az ember a lelke legmélyén elkezdte érezni, hogy valami elromlott („Minden Egész eltörött”), hogy amit lát, merő hazugság, rontás, csapda és félrevezetés – és mindez kinek köszönhető?… EZ AZ ANTISZEMITIZMUS VALÓDI OKA. Másfelől egyre világosabban látszik, hogy úgy a zsidók, mint újabban (egyre fokozódó mértékben) a kínaiak is (és talán a ,nagy népek’ és birodalmak mind, ideértve pl. a mongolokat, amire még visszatérünk) KOMOLY GENETIKAI PROJEKTE(ke)t valósítanak meg. A világ még mindig nem látja tisztán, hogy Kína népessége (és így a faj genetikája, amely természetesen kulturális/társadalmi elemeket is hordoz) éppúgy folyamatosan terjedő, lassan az egész világot átszövő diaszpórát alkot meg, mint a zsidóság, csak sokkal számosabb, nagyobb léptékben. És bár ,szigetek’-ben élnek és egyelőre látszólag alig keverednek az őket befogadó fajokkal, így is lehet valami genetikai jellegű cél a háttérben: talán ők nem a keveredésre ,utaznak’, mint a zsidók, hanem ellenkezőleg, a saját vérvonaluk megőrzésén át annak elterjesztése, számszerű fölényhez juttatása és (majd) dominánssá tétele lehet a cél – nem beszélve életmódjuk, gondolkodásuk és belső kultúrájuk szorgalmas elhintéséről.

A zsidóság ezzel szemben majdnem átláthatóan teljesít egy genetikai programot: sajátos ,technikával’ (ami az asszimilálódás, majd a vissza-identifikálódás ciklusaiból áll össze) gyakorlatilag (alig észrevehetően) belekeverik a saját genetikájukat elsősorban a fehér fajba, majd visszahúzódva – ,belső házasságok’ révén – újraerősítik a genetikájukat, majd ismét az asszimilációs folyamatok, a nem-zsidókkal kötött házasságok lesznek a kívánatosak – és így tovább. Ezzel lassanként megvalósul egyfajta álom: az emberiség tagjai mind testvérek lesznek bizonyos dominánssá váló genetikai arculat révén – és így a világbékéhez már ,csak’ a testvérharcot kell majd felszámolni (bár az sem lesz könnyű, mivel annak is komoly hagyományai vannak)… Ezek azok a szerepek, amelyek felismerésével a zsidóság az emberiség egy részének szemében komolyan problematikussá vált (miközben a másik fele, észre sem véve saját ,átváltozását’, lelkesen támogatja programjaikat). A „követési kényszer”, amelyet az éppen őáltaluk megteremtettnek vélt világrend gyakorol az emberi lélekre, egyszerre vált ki tehetetlenséget és az ettől keletkező frusztrációt. A modern ember, ha nem akar meghasonlottá válni, vagy behúnyja a szemét, eltagadja az igazságot és teljesen behódol a felkínált hazugságoknak és élvezeteknek, vagy lázadóvá, renitenssé, renegáttá lesz, és mivel lehetetlennek látszik minden nagyobb változtatás vagy akár részleges lemondás is, esetleg megpróbál egészen hátat fordítani ennek a világnak, ami azonban nem csekély kihívásokkal jár (ld. BBC EARTH „Ben Fogle a vademberekkel”).

15

16. oldal

4. TURÁN

Ez a magyarság-probléma megértésének legmélyebb gyökérzete, amely a róla gondolkodókat leginkább megérinti. Nagyon szerteágazó területről van szó (amint földrajzilag is az), de legalább egy- két (inkább virtuális) középpont azért kijelölhető. Ezek egyike a mongolság és kapcsolata a hun- magyar múlttal.

A Turáni-alföld Közép-Ázsiában (annak is a közepén), Mongólia (és a ma Kínához tartozó Belső-Mongólia) azok a tájak, ahol – minden jel szerint – nem csak a nagy mongol hódítók birodalmai keletkeztek, hanem sokkal korábbi idők népei jelentkeztek valami szokatlan genetikával

(amelyet igen látványosan képviselnek napjaink sorra díjakat nyerő Dél-koreai zenészei, köztük a csoda- énekes Mario Bagh a maga csonkakúp-alakú fejével, ami mintegy közvetlenül a vállán ül elkülönülő nyakszerűség nélkül: az alapok a legszélesebbek, és a koponya felfelé erősen szűkül, de nem csúcsos, ellenkezőleg: valamiképpen lenyomott és ezért a szinte rémisztő sűrűség benyomását kelti).

Vannak, akik a turániakat egy korai mongol és egy ős-árja népesség kereszteződéséből származtatják. Ez azért érdekes feltételezés, mert e két fajta a legerősebben marsikus jellegű népesség a Földön. A magyar identitás pedig nagyon hangsúlyozza népünk vitézségét, bátorságát, harckészségét, szabadságvágyát – erre még többször visszatérünk; mindenesetre sem turáni, sem iráni-árja kapcsolódásainkat (ld. a perzsa génállományt) nem érdemes túlzottan tagadni.

Egy török forrás leírja, hogy a hunok (magyarok), mielőtt a kínaiakkal házassági kapcsolatba kerültek, fehér bőrűek voltak, magas orrnyereggel ( sírleletek is alátámasztják ezt);

azután viszont az orrnyereg ellaposodott (gyakorlatilag sokszor ki sem emelkedik az arc amúgyis lapos síkjából) és a bőrük is sárgásabb lett. Ez azért érdekes, mert a magyarból néha tényleg kiütnek mongoloid vonások, és nyilván nem véletlen, hogy sok hasonló ázsiai nép (mint pl. a kazahok vagy akár a japánok) rokonként kezelnek bennünket (nyilván azok is vagyunk, legalább szegről-végről). Említhetnénk itt a hantikat is, akiket bár (a nyelvük besorolása alapján) finn-ugor népnek tartanak, azért erősen mongoloid vonások vannak az arcukon.

Velük mi ősidők óta rokonságot tételezünk; több forrás szerint például a mongol-magyar kapcsolatok olyan erősek voltak (épp ennek okán), hogy IV. Béla királyunk a lányát, Margitot egy mongol hercegnek ígérte oda; ez a házasság azonban soha nem jött létre. Egyes források szerint a szerződés záradéka egy olyan átok volt, amely talán csak 10 év után veszti érvényét; mindenesetre az ún. tatárjárás, népünk egyik legsúlyosabb traumája, esetleg tényleg ennek a ,szerződés-szegés’-nek tudható be. Királyaink nem ok nélkül tipródtak Kelet és Nyugat, eleink és új ,szövetségeseink’ kultúrája között; mert ez népünk egyik sors-írta nehézsége, tragédiája és egyszersmind karmája, teljesítendő feladatának kerete. Ebből származott aztán Béla nehéz ,futása’ (amit olyan szívettépő beleérzéssel énekelt meg a mi ,látó-beavatott’ Juhász Ferencünk [A halottak élén]). És ennek következtében lett apáca és halt meg ifjúsága virágjában a mi szentté lett Margit hercegnőnk, bár nem egészen úgy, ahogy Ady megálmodta; szerinte ugyanis ő nem akart egy mongol felesége lenni, ha mégannyira herceg is, mert a nyugat nemes lovagi kultúrájára, a halkszavú trubadúrok énekére vágyott. És az való igaz: „A magyarság úri osztálya sokat megőrzött a TRUBADÚROK és LEVENTÉK jellemvonásaiból” (ahogy Móricz Zs. megállapítja). De bár hitelesként elfogadott források az ellenkezőjét állítják (hogy t.i. éppen a mongol herceget szerette és a szülei gátolták meg, hogy hozzámenjen), ez a vers (ld. Függelék B, 1) mérföldkő a magyarság megértésében. Ugyanis

16

17. oldal

azt a problémát érinti (lelki szinten), amit ugyan folyton ismétlünk, mégsem érett meg bennünk kellőképpen: hogy

a Kelet és a Nyugat között állunk (jó esetben mint híd, rosszabb változatban mint szakadék), mindkettő vagyunk és egyik sem,

s hogy a letelepedéssel annyira keresztényekké lettünk (mert előtte is azok voltunk jónéhány kutató és pl. az Arvisúrák szerint), hogy királylányunk érzés- és ízlésvilága már csak a keresztény (Grál-) lovaggal, a Luciferi/Apollóni szépség- és nő-imádat trubadúr-kultúrájával tudott volna azonosulni (és így aztán zárdába is vonult); mint ahogy Lajos királyunk Hedvig leánya is csak egy minden ízében ,megszelidített’ litvánnal, a teljesen kereszténnyé tett Jagellóval tudott frigyre lépni.

Mindez a magyarság mély, ősi ,keresztény’ alapjaira utal (ld. Uruki-Mani Egyház, manicheizmus), miközben letagadhatatlan másfelől a táltos-hit, a sztyeppei lovas nomád ,pogány’-sámánisztikus világképe és vadabb, ősibb ízlésvilága.

Mindemellett érdemes közelebbről megvizsgálni, nem tartalmaz-e a turáni vonal szintén egy genetikai programot; ha meg akarnánk érteni, miben áll ez, azt gondolnám, hogy a héberek által (főleg a későbbi időszakban) képviselt merkúri iránnyal szemben a mongol egyfajta marsikus visszalépés a harcosság, az agresszió területére.

Ezek nem igazán létezhetnek egymás nélkül: a Merkúrt bizonyos értelemben ivartalanított Marsnak és Vénusznak is lehet tekinteni, aki mintegy a nem-nélküliségben egyesülő (androgyn/hermafrodita), szublimált energiájú emberiség képviselője, aki/ami a dolgok kommunikációját, cserélhetőségét/cseréjét, egyenértékűvé válását, integrációját, végeredményképpen pedig összeolvasztását, egyesítését van hivatva végrehajtani;

szemben a Marssal, aki/ami egyértelműen az elkülönülés, a szembenállás, a harc, a versengés (a harc kifinomultabb, merkúribb) hordozója; a Vénusz pedig úgy értelmezhető ebből az aspektusból (ők ketten a Föld legközelebbi szomszédai, a földi ember belső fejlődésének iránymutatói), mint a férfias/marsikus attribútumok olyan ellentéte, amely a harccal szemben a csábítás, a hamis (látszólagos) egyesülés, a becsapás-megcsalás-megcsalatás stb. ,leszállt’ minőségeit hordozza.

Ezek az ellentétes minőségek kerülnek bizonyos jellegű feloldásra a Merkúrban, az általa képviselt ,alkímiai nász’-ban (higany!=mercurius) és kiegyenlítődésben/egyesítésben, ami/aki egyszersmind a Naphoz (a Selbst-hez, a beteljesedett/megistenült személyiséghez, a Fényisten megvalósításához) vezető ÚT. Ezen az úton (amely sokak számára egyetlen elfogadható alternatívaként jelenik meg) a merkuriális kommunikáció (≈manipuláció) és kereskedelem (≈szükséglet-gerjesztés és ennek folyományaként a pénz és a fogyasztás, az urbanizáció és technicizálás, a gyökértelenség és a tolvajlás, a kozmopolitizmus és a globalizáció) szükséges rosszként fogható fel. A magántulajdon és annak feloldódása a dolgok és emberek áruvá válása és állandó cseréje következtében, valamint a tömegcikkgyártás és a túlfogyasztás (amely jelenségek a Merkúr-i minőség hatásai) a személyes értékek és a személyesség, majd a létrejött individuum lassú (sokak számára észrevehetetlen – mert a megtévesztő szlogenekkel eltakart – ) felbomlását, egy tömegidentitásban való felolvasztását idézik elő.

17

18. oldal

A mongolok talán nemcsak egyszerűen egy sajátosan marsikus kultúra (amely a maga lovas/íjász hagyományaival erősen emlékeztet a mi szkíta/hun ősiségünkre) hordozói, hanem egyszersmind egy genetikai vérvonal megteremtői is;

a genetikusok ugyanis (a legújabb eredmények alapján) azt állítják (bár ez elég kevéssé hihető), hogy a világban ma minden 200. ember genetikailag Dzsingisz kán leszármazottja (azaz tehát hódításai során annyi magját hintette volna szét a világban, hogy ennyi emberben jelennek meg – igazolhatóan – az ő génjei…) Mi bizonyosan kapcsolódunk hozzájuk (bár nem világos, hogy a mongolok és a hunok milyen módon állnak rokonságban); és ma komoly kutatási eredmények vannak azzal kapcsolatban, hogy az ún. ,ázsiai hunok’ alapvetően Belső-Ázsiában, annak is a mai kazah és mongol sztyeppéin és sivatagjaiban tanyáztak, és ezért a mongolok sokszor hun- leszármazottaknak definiálják magukat, a kazahok pedig teljesen biztosak abban, hogy a mi rokonaink. De legnagyobb sámánképző központunk, Ordosz vagy az ujgur tartományok elhelyezkedése is mind ennek a

kapcsolatnak a fontos voltát erősítik.

Bár az ataiszi 24 hun törzs (ld. Függelék B, 2.) szétszóródott Közép- és Dél-Amerikától Észak-Afrikán és Európán át egészen Japánig, mindig kapcsolatban maradtak egymással elsősorban a rendszeres közös sámánképzések segítségével, amelyek egyszersmind alkalmat adtak a róvósámánok által lejegyzett részleges történelem-írások egyesítésére és központi megőrzésére is;

a sok szétszórt törzsi központ hálózatszerűen épül bele (alig észlelhető módon) a tömbösített, erődített, elhatárolt és jól-rosszul szervezett birodalmi jellegű struktúrákat képező indoeurópai civilizációba, annak réseibe;

így mi egy látható struktúra, határok és észlelhető identitás nélküli, hálózatszerű rendszert építettünk ki, amely éppen ezért rendkívül rugalmas és képes fennmaradni a világméretű kataklizmák, birodalmak keletkezése és összeomlása, hódítások és behódolások közepette, beleértve a kisebb-nagyobb klímaváltozásokat is.

Megjegyzendő, hogy mint turáni népcsoport, talán eredetileg Atlantiszról jöttünk ki (bár vannak, akik mongol és indoeurópai törzsek É-i irányú vándorlása következményének tartják a Turáni Alföld benépesedését); mindenesetre nem lehetetlen, hogy bizonyos paleolit emberi előzményekre ráépülve (pl. a Kárpátok mentén) a mi elődeink hozták létre a korai (mára jórészt feltárt) kőkori kultúrákat az eurázsiai területeken

(beleértve a szenzációnak számító Göbekli Tepét is, amely minden eddig feltárt neolitikus épületkomplexumnál előbb épült [i.e. 9-10000. körül], és ez egy kataklizma [vízözön] utáni időszak, mely eseménynek vsz. köze volt Atlantisz pusztulásához is, s amelynek építői talán éppen a mi jól kiképzett sámánjainkból kerültek ki) és talán itt kezdődik az a hun-szkíta-magyar történet, amit népünk közvetlen előtörténeteként már kezdünk alaposabban megismerni. Így közünk lehet azokhoz a problémákhoz, amiket A. Collins vetett fel Göbekli Tepe ősi neolitikus építményeinek tanulmányozása során.

Ez az anatóliai régészeti helyszín nagy jelentőséggel bírhat az emberiség története szempontjából, ugyanis minden jel szerint korábbra datálható minden eddig feltárt (és tudományosan időadatolt) emberi építménynél, mivel i.e. 9 és 10 ezer közé teszik a (valószínűleg több szakaszban zajlott) építés időszakát, ami – ahogy Collins ki is mutatja – megközelítően egybeesik azzal a nagy olvadással, amit a hagyomány vízözönként őrzött meg (persze rákopírozva több hasonló esemény történetét), és amit egyesek szerint egy nagyobb napkitörés, mások szerint egy üstökös- vagy meteorit-becsapódás (esetleg vulkánkitörés: erre is utalhat a világszerte fellelhető korom- és hamuréteg {az ún. Usselo-horizont} a kérdéses időpont talajmintáiban)

okozhatott a hirtelen hőmérséklet-emelkedés következtében.

18

19. oldal

Talán Atlantisz hirtelen elsüllyedésének legendáját is ez az esemény ihlette (miközben ez állítólag korántsem egy, hanem kifejezetten sok szigetből, ill. még korábban egy kontintensből és szigeteiből álló birodalom lehetett, amelynek utolsó darabjait – az ataiszi feljegyzések szerint – kalandozó eleink még látták i.e. 4000 körül). Vannnak, akik a központi szigeten dúló belső harcokkal, mások az atlintiszi mágusok ,törvénytelen’ tevékenységével (kristálypraktikák, technomágia stb.) hozzák összefüggésbe ezt a nagy kataklizmát, megint mások „idegen beavatkozással” és/vagy az ,istenek’ háborújával vagy az emberiség bűneiért való megtorlással magyarázzák mindezt (tegyük hozzá, gyakorlatilag egyforma jogosultsággal, hiszen bizonyítékok egyelőre semmire sincsenek és ha lennének is, az interpretáción nagyon sok múlik – szinte minden). Bármi volt is ez az esemény, olyan hirtelen klímaváltozást, mini-jégkorszakot, utána gyors olvadást és tengerszint-emelkedést stb. okozott, aminek következtében nagyon sok törzs, mindenféle népesség- maradvány menekülésre kényszerült és megőrzött néhány emléktöredéket ennek az időszaknak a megpróbáltatásairól (talán az apokalipszisek mint projekciók, köztük a skandináv mitológia Ragnarök-je is ezekben az emlékekben gyökereznek). Göbekli Tepe oszlopain olyan sokféle (nagyon jellegzetes! mégis más földrészeken is viszontlátott!) állat-ábrázolás van jelen, hogy némelyek szerint ez a „Noé bárkája”-történet egyik manifesztációja (az Elő-Kaukázus hegyei – Ararát? Bingöl? – nincsenek is túlságosan messze). Itt egy egész Eurázsiát (sőt talán a teljes Földgolyót) érintő kataklizmáról van szó, aminek következtében sok népesség-maradék menekült főként keletre, a magasabban fekvő hegyekbe és fennsíkokra, és G. Tepe mintegy ennek az esemény-sorozatnak az ,emlékműve’ lenne.

Ez azért érdekes (számunkra is), mert azon elmélkedve, hogy vajon kik építhették az említett ősi, nagy kiterjedésű épületegyüttest, Collins végülis oda konkludál, hogy létezhetett akkoriban egy ún. „sámánisztikus elit” (ő nevezi így) az adott területen (amin a Kárpátoktól az Észak-Mezopotámiai területen át legalább a Bajkálig húzódó vidéket kell érteni), akiknek sajátos, kifinomult öltözködését (pl. finom bőrruha csuklyás felsőrésszel) és szokatlan megjelenését (esetleges tollköpenyét, felfelé megnyúlt fejformáját) megpróbálták rekonstruálni és megformázni; ebből az ,derült ki’, hogy magas növésűek lehettek és a csuklya a különleges csúcsos koponyájuk eltakarására (is) szolgálhatott.

Megjegyzendő, hogy bár számtalan ilyen szokatlan koponyát találtak világszerte – és pl. a paracasi Etnográfiai Múzeumban egész kollekció van belőlük – , a tudomány csak mutációnak vagy kulturális szokás – fejelkötés – következményének tartja ezt, miközben pl. III. Amenhotep jól láthatóan nem fölfelé, hanem a nyak fölött hátra csúcsosodó koponyáját semmiféle elkötéssel nem lehet előidézni (ez közvetve bizonyítja Echnaton nem-földi származását, ahogy pl. Tutanchamon lábdeformációja és más genetikai betegségei, a sírjában talált elhalt magzatok múmiái stb. is erre utalnak); és arra sincs magyarázat, mi más indokolna egy ilyen fájdalmas és veszélyes ,vallási’ előírást, mint bizonyos ,isteni’ lényeken, uralkodói dinasztiákon megfigyelt sajátság?

Közben a mi eleinknél – hun sírokban – is találtak ehhez hasonlót, és megállapították, hogy „Európában a hun betöréssel együtt honosodott meg és velük együtt ,tűnt el’ a fejelkötés ,divat’-ja”… Azaz egy utánzandónak tartott ember{isten?-}csoportnál láthatták ezeket a fejformákat és azt próbálhatták ,lemásolni’. És eszerint hun őseink ilyen sajátosságokkal rendelkező példaadó, elit csoport voltak Európa számára (ahogy ezt pl. Pap Gábor a szkítákról régóta gondolja és mondja is – erre még visszatérünk).

Ez pedig közvetve arra is utalhat, hogy a mi valamelyik ősnépünk, őstörzsünk adhatta azt a bizonyos „sámánisztikus elitet”, amely amellett, hogy a csodálatos ősi (szakrális?) komplexum építőjeként feltételeződik, még az akkor legfontosabbnak számító ,cikk’, az obszidián kereskedelmének uralója is volt ( Kárpátok!). Így igen sok fontos ,mítikus’ történés (özönvíz, Ádám leszármazottainak sorsa {pl. a Kincsesbarlang}, az ún. „második Édenkert” stb.) is összekapcsolható lehet velük.

19

20. oldal

Nagy általánosságban itt egy olyan csoportról, sajátos népességről van szó, amely egy bizonyos időszakban ezt a Közép-Európától Közép-Ázsia sztyeppjeiig húzódó hatalmas területet lakta (beleértve a Kárpátok, a Zagrosz- és Taurosz-hegység, valamint a Dél-Kaukázus hegyeit, előhegyeit és a környező síkságokat), esetleg uralta is mint egyfajta irányadó elit; néha úgy látszik, mintha ez a terület egykor Eurázsia központja, egyik legfontosabb bázisa lett volna, ahol a legfontosabb történések végbementek. És itt szükséges megemlíteni a szkítákat, akik éppen ezeken a vidékeken nyargaltak oda-vissza Európa és Belső-Mongólia között, szállítva a maguk egyedi kultúráját a („szegény”) letelepedett népekhez – és akik (egyes kutatók szerint) mi magunk vagyunk, a legtisztább formában.

Annyi biztos, hogy ez a népesség (történelmileg is adatoltan) nagyon régen jelen van Eurázsia népei között, elsősorban a Dél-szibériai sztyeppéken; lovas nomádok, akiknek azonban itt-ott vannak telephelyeik; Csáji L. Koppány odaadó, személyes kutatása során például úgy találta, hogy egy jelentős letelepedett águk adta az É-indiai Radzsasztán uralkodóit, azaz a rádzsák szkíta nemesek lehettek, akik aztán a Himaláján átkelve beleszervültek abba a nyilazó lovas-nomád kultúrába, amelyet ma szkítaként azonosítunk be.

Annak alapján, amit ő látott és leírt, úgy tűnik, hogy a ,szittya’ nomadizálás részben másodlagosan létrejött jelenség. Némileg igazolni látszik ezt a feltevést az ókori Galileában épült Szkítopolisz (Szkítaváros) léte, amelyben Jézus szülei is megfordultak (az apa talán dolgozott is ott), és a serdülőkorú Jézus is járt ott Józseffel.

„Május közepe táján a fiú elkísérte apját egy üzleti útra Szkítavárosba, a Tízváros legfontosabb görög településére, Bet-seán egykori héber városába. Az út alatt József sok régi történetet mesélt Saul királyról, a filiszteusról, valamint Izráel viharos történelmének későbbi eseményeiről. Jézust nagyon lebilincselte ezen úgynevezett ,pogány’ város tiszta megjelenése és rendezett volta”. Más forrásokban is találunk adatokat erről a nagy és szép településről, ami önmagában is bizonyítja, hogy jóval a középkori Európát meglátogató szkíta lovasok előtt létezett ennek a népnek letelepedett, sőt urbanizált ága (amely talán sokkal ,fejlettebb’ volt [civilizációs szempontból legalábbis], mint a velük talán rokon kelta népek vagy az ő saját későbbi formációik). Ez utóbbiak úgymond a végtelen sztyeppék ,szabad levegőjét’ és ,mély kultúráját’ oltották bele szinte hivatásszerűen a szó szerint ,begyöpösödött’ és már elöregedőben lévő európai urbánusokba… Ehhez képest érdekes, hogy a ,szkítizmus’ nemigen akar tudomást venni a hun előzményekről (vagy csak mellékesen): néha azt gondolják, hogy a hunok a szkíták leszármazottai (esetleg – és akkor is csak a ,történelmi’ hun népességről és Attila birodalmáról lehet szó), holott ez lehet akár fordítva is: az Arvisúrák szerint az ataiszi hun törzsszövetség i.e. 4040-ben alakult újra Ordoszban 24 törzs részvételével (felsorolás a Függelék B-ben, 2.), Ataiszon pedig állítólag szkíták és hunok is voltak. Ordosz része lehetett akár annak a sokezer évvel azelőtt fennálló Ujgur Birodalomnak, amely talán a turáni-szkíta folytonosság bizonyítéka a legújabb ásatások alapján…

Ataisz (mint a nagy MU Birodalom maradványa a Csendes-óceánban Polinéziával, Mikronéziával, Új- Zéland-dal stb. együtt) nagy valószínűséggel egy kataklizmának ,köszönheti’ önálló létét. Nagyjából 20 ezer évesnek tekinthetjük, és ez a földrész-maradvány sziget adott átmeneti otthont teljes elsüllyedéséig azoknak a törzseknek és emberfajtáknak, akikhez mi, magyarok is soroljuk magunkat

(hozzátéve, hogy egyes nézetek szerint mi akkor még nem önálló törzsként, hanem a magasabbrendű életszemléletet és értékrendet vallók csoportjaként voltunk ott jelen)…

20

21. oldal

Egyáltalán nem mellékesen az ott lakókat földönkívüli tudáshordozók látogatták, akik magas színvonalú ismereteket és egy lélek-központú, alapvetően istennői eredetű szeretet-vallás alapjait adták át elődeinknek. Mindezekről az „Arvisúra” (≈(IGAZSZÓLÁS) című feljegyzés-gyűjtemény tudósít bennünket, melyeket korai törzseink rovó-sámánjai rögzítettek és a beavató-központokban (amilyen Ordosz is volt) gyűjtöttek össze és őriztek. Meglehet, mindez nem egészen a földi-fizkai síkon történt, és inkább étersík-szintű feljegyzések kerültek elénk, de ezeket az írásokat nem célszerű figyelmen kívül hagyni, ha valóban az ,igaz-szólást’ tűztük ki célul.

Az Ataiszról elszármazott törzsek az i.e. VI. évezredben (egy közelgő kataklizma hírére) áramlottak szét É-Afrikába, Európába és Ázsiába, létrehozván pl. a sumer Birodalmat és kultúrát (amit a mainstream tudomány a modern civilizáció bölcsőjeként kezel, miközben senki nem tudja, kik ők, honnan valók, mivel teljesen önálló népnek tűnnek saját, külön nyelvvel és kultúrával), és a lelkes sumerológusok szerint nem csak hogy tőlünk származnak a sumerok, hanem mi magunk vagyunk azok. Ezek az őstörténeti felvetések nagyon korai időkről szólnak (jóval a ,történelmi szkíták’ megjelenése előtt), és nem igazán adnak támpontot arra nézve, hogy a szkíták turániak vagy inkább indoirániak-e? Ugyanis ezt sokan és erőteljesen vitatják. A sumer-hívők között elfogadott nézet, hogy bár a szkíták keveredhettek iráni népekkel, nyelvük csak a sumerből vezethető le, és szokásaik sem indoeurópai jellegűek. Másoknak feltűnik a kelta motívum-rendszer hasonlósága, márpedig a keltákat (jóllehet az újabb kutatások szerint Ázsiában, a szkíta területeken is éltek) egyértelműen indoeurópai, árja népcsoportként kezelik.

További érdekesség, hogy a legújabb régészeti-történelmi kutatások során felmerült az a (bizonyíthatónak tűnő) lehetőség, hogy az egész Arthur-mondakör (amit leginkább a kelta druidizmushoz szokás kötni és így az európai lovagi kultúra alapzata is) egy velünk rokon kaukázusi etnikum, az alánok (jazigok, jászok) népregéit másolja le (ld. „Szkítiától Camelotig”); erről még szólunk a Lancelot/Szt. László probléma és a Grál kapcsán is.

A másik fontos furcsaság, hogy viszonylag kevés szkíta sírt találtak (hun sírt még kevesebbet), de valahol Kína és a délorosz sztyeppék határán nemrég rábukkantak egy jó állapotban lévő mumifikálódott holttesteket tartalmazó szkíta sírra, ahol is vörös hajtincseket, fehér arcbőrű europid arc- és fejformát és kockás szövetdarabokat találtak. Talán azzal magyarázható ez, hogy európai kalandozásaik során a szkíták eljutottak egészen Ny- Európáig és ott keveredve a ,bennszülöttekkel’ jött létre ez az emberfajta, esetleg fogolyként (vagy saját jószántából) egy echte nyugat-európai keveredett valahogy ide a sztyeppére – mindenesetre itt azért egyértelműen valami ír vagy skót beütésről van szó.

Eközben pedig az alánok fura útja

akik részben a Kaukázusból – ld. itt a ,magyar’ Dabosa, Paripa stb. településeinket és a korona származását! – kijővén fél Európát belakták, harcoltak Róma mellett és ellene, birtokaik voltak a frank területeken és nálunk is megtelepedtek mint rokonok (ezt Agócs Gergő a kaukázusi gyűjtőútja során be is bizonyította a sokszor ütemről ütemre azonos

népdalokkal, amiket össze is játszatott/énekeltetett egy bámulatos koncert keretében)

felhívja figyelmünket a ,nyugati szál’-ra, a keltákkal, a druidákkal és a nyugati tündérvilággal

(a Tuatha Dé Danan ,nem evilági’ népét is beleértve a maga Danu/Duna istennőjével)

való kapcsolatra. Mindezek (és sok hasonló tény) alapján a szkíták indoeurópai kapcsolódási pontjai nehezen tagadhatók.

21

22. oldal

Makkay J. az indoeurópai népekről írt fősodorbeli tudományos könyvében nem svájci, hanem inkább közel-keleti származásúaknak tartja a keltákat és a szkítáktól nehezen megkülönböztethetőnek írja le őket, nyelvészetileg és lelet-szinten is. Bárki láthatja, hogy a motívumkincs, az ornamentika megszólalásig hasonló egyes szkíta aranytárgyak és kelta faragványok esetében. Ezért (is) egyáltalán nem alaptalan azt gondolni, hogy ez a két nép hasonló, vagy legalábbis nagyon sok érintkezési pontjuk van, netán tán közös eredetűek. És minthogy a keltákat indoárja népnek tartják, ez a besorolás (legalábbis részben) a szkítákra is érvényes lehet, és aki – maga sem tudva róla – a szkítizmus felszínre hozatalával és ott tartásával ázsiai vonásokat vél felerősíteni, éppen a magyarság árja vonatkozásainak lehetőségét erősíti. Sokan az indoeurópai kultúrát és civilizációt en block a magyarság ősellenségének tekintik (aktuálpolitikai szinten ez nem is tűnik valótlannak), mert a hunokkal való rokonság és a turáni eredet az iráni hátterű civilizáció szemében vörös posztó.

De ebben a témakörben (is) éppen AZ A LÉNYEG, HOGY A MAGYARSÁG VALÓSZÍNŰLEG KÖZEL AZONOS ARÁNYBAN HORDOZZA EZEKET AZ ELEMEKET (beleértve akár a sémi asszimilációt is, különös tekintettel az iráni kusita előzményekre!), amit persze nagyon nem szeretünk ilyen formában beismerni. És ha hozzávesszük, hogy még a dél-amerikai indiánokkal is rokonságban lehetünk a maya (mag, Magya stb.) népen keresztül, akkor nagyon úgy fest a dolog, hogy MIND AZ ÖT FELSOROLT, ATLANTISZBÓL KIVÁNDOROLT NÉPCSOPORT SZOROSAN KÖTHETŐ A MAGYARSÁGHOZ, HAGYOMÁNYAINKHOZ (SÁMÁNSÁG/TÁLTOSSÁG), TÜNDÉR-MIVOLTUNKHOZ ÉS A KULTÚRA EURÁZSIAI BÖLCSŐJÉHEZ IS.

Bizonyára még döntőbb dolgok is ki fognak derülni az idő előrehaladtával, de már ezek is leírják A MAGYARSÁG RENDKÍVÜLIEN ŐSI ÉS KEVERT voltát, valamint azt, hogy ÉPP EMIATT hordozza a ,történelmi’ (azaz Atlantisz utáni) idők legfontosabb elemeit. Ha a Bunyevácz Zsuzsa által belátott őstörténetet is hozzávesszük (a Kárpát-medence folyamatos lakottságáról, valamint a jelenlét és kulturális hagyaték folytonosságáról), akkor a magyarság valóban úgy tekinthető, mint A JELENLEGI EMBERISÉG EGYFAJTA MAGJA, amely magába/magjába zárta AZ ÖSSZES különbözőséget és az eltérő programokat is; és anélkül, hogy bármelyikkel külön-külön (kizárólagosan vagy dominánsan) azonosult volna, mindezt beemelve készen áll arra, hogy egy nap felszínre hozza (ahogy a szükség diktálja – és mintha most lenne ez a nap! – ) és egy mélységi integrációban bemutassa MINDEZT a válságban lévő emberi civilizációnak azért, hogy (egészen más szinten, mint ahogy a mai politikum teszi) MEGELŐLEGEZZE, ELŐKÉSZÍTSE ÉS ELŐSEGÍTSE AZ EMBERISÉG ÚJRA-ÖNMAGÁRA-TALÁLÁSÁT, EGY RÉGI-ÚJ EMBERI ÖSSZTUDAT, EGY PLANETÁRIS NEMBELISÉG MINDEN EDDIGINÉL MÉLYEBB ÉS TELJESEBB MEGÉLÉSÉT.

És ennyiben (hozzávéve még a tündér/angyal vonulatot is) a magyarság ténylegesen rendkívüli jelentőségű hivatást teljesít (nem véletlenül van küldetéstudata), csak nem tudja egykönnyen beazonosítani a küldetését. Az elharsogott jelszavak csak nagyon szűk idő- és térspektrumban tartalmaznak rész-igazságokat. A politikai vádak pedig (hogy mi megengedhetetlen módon konzervatívak lennénk) csak annyiban valósak, hogy megőrizzük (mint minden olyan nép, amely valamit ér, valamit hordoz) a hagyományokat (sokkal többet is, mint amennyi most a felszínen van, noha ebben jeleskedünk). Bár a ,múltba-révedésnek’ mindig voltak veszélyei, ezek ma eltörpülnek a kaotikus jelen és a teljesen széteső, kiüresedő jövő reális rémképei mellett. A múlt struktúrái és értékrendjei képesek voltak összetartani a közösségeket és megalapozni az individuális értékek kialakulását és megőrzését is. Ezért csak ezeknek ismerete alapján tudhatjuk (ha akarjuk – és remélhetőleg akarjuk is) a jövőt felépíteni, egy olyan globális emberiség jövőjét, amely nem felejti mindazt a tapasztalatot és értéktömeget, ami összegyűlt a történelme folyamán. A magyar ott hordozza a LELKÉBEN is (mint egyre tudatosabb érzésvilágot) és a SZELLEMÉBEN is (mint egyre fejlettebbé és érzékenyebbé váló tudatot), sőt – mondhatjuk akár a modern genetika alapján is – még a TESTÉBEN is ŐRZI minden tapasztalás, tudás és elkülönbözött érték lenyomatát.

22

23. oldal

5. IRÁN

A téma szerteágazó és problematikus volta miatt legalább két alapvető kérdést kell megnéznünk ebben a fejezetben:

a) Az indoeurópai (indoiráni, indoárja) népek, népcsoportok eredetét és rövid történetüket,

valamint az ún. ,árja’ kérdést; b) A perzsa vallási jelenségeket és ezek hatását a magyarságra.

a) Iránt az indoárja (indoiráni, indoeurópai) etnikai és nyelvi csoport központi elemeként kezeli

a fősodorbeli tudomány.

Az indoiráni népek (vagy árják) az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni nyelvét beszélő népcsoport. Őshazájuk és onnan történt migrációjuk tekintetében nincs egyetértés; őstörténeti kutatóik egy része feltételezi, hogy legalábbis a nyelvek Anatólia felől indultak i.e. 6000 körül Európába, és azt is valószínűsítik, hogy más eurázsiai nyelvcsaládok (sémi és uráli) származásával is összefüggésbe hozhatók. Ugyancsak érdekes számunkra, hogy egyes elméletek az árja őshazát közel teszik a Kárpát- medencéhez. Az is felsejlik, hogy esetleg éppen a Kárpátok, ill. az itteni ,őslakosság’ állította le egy időre, ill. lassította az indoeurópai/ősárja terjeszkedést. De bármelyik elméletet vesszük szemügyre, az bizonyosnak látszik, hogy a kérdéses területek (akár az elő-Kaukázusról, akár a dél-orosz sztyeppékről, a Dnyeper-Volga közéről vagy a Kaszpin-túli vidékekről van szó) – legalábbis időnként – feltétlenül közösek lehettek.

Ez a megfigyelés oda vezetett, hogy nemcsak az indoiráni nyelvállapot és az uráli/finnugor nyelvek közötti erős kölcsönhatásokat vizsgálták, hanem egyes kutatók (Childe, Gimbutas) egyenesen azt állították, hogy a kurgánművelődés népe az árjaság, tehát az indoeurópai alapnépesség. Mások a kimmereket és a szkítákat iráni nyelvű népekként írják le (i.e. 8-9. szd.) Ezt mi természetesen nem fogadhatjuk el… Azt azonban már nehezebb tagadni, hogy pl. a sztyeppékig is eljutó (indoeurópai nyelvű) kelták motívumkincse nagyon hasonlít a szkítákéra – azaz legalábbis érintkezés zajlott közöttünk, ha rokonságba nem keveredtünk is.

Épp ilyen zavaros az ,árja’ elnevezés etimológiája és használata is.

A szanszkrit ,árja’ szó jelentése nemes, úr, igaz; másutt derék, becsületes, kiváló, mester, tanító jelentésekkel találkozunk. Mindez alapja lehet az ,árja ideál’ keletkezésének (amivel olyan brutálisan visszaélt Hitler és az ő náci ideológiája). Ami tény:

hogy az elnevezésekben is szereplő iráni és indiai vidékek, de a Földközi-tenger medencéjének sok északabbra eső területére is beáradt egy, az őslakosoktól mind külsőben (bőrszín, fejforma, ruházat), mind kultúrájában eltérő népesség, egyfajta harcos, „fehér” populáció, amely az említett területeken ,rátelepedett’ a sötétebb bőrű, ősi törzsi kultúrát őrző helyiekre, és hamarosan uralkodóvá vált (agresszivitás vagy valamiféle ,felsőbbrendűség’ következtében).

23

24. oldal

Mivel az ,ar’ tövet a földműveléssel is összefüggésbe hozzák, nem kizárható, hogy

(bár nomádoknak tartják őket – helytelenül, mert a rájuk is jellemző lovas nomadizálás nem kizárólagos –) sok általuk belakott területen ők voltak a mezőgazdaság elterjesztői és a fejlettebb uralmi és kulturális-erkölcsi struktúrák innovátorai (ez megmagyarázná az idealizált képek legalább egy részét).

Ami ez utóbbit illeti, egy északi őshaza eszményített világa áll a háttérben mint akár az Ember-ideál csodálatos ősföldje. Sokan a mítikus Hyperborea képével kötik össze ezt az őskultúrát, amit viszont nagyon különböző helyeken képzelnek el. A legáltalánosabban elfogadott elképzelés az, hogy ez az ország – Apollón isten birodalma – az Északi Sarkkörön túl helyezkedett el (ma is látható maradványai Grönland, Izland, a Spitzbergák, É-Szibéria). Míg a teozófusok szerint lakói egy még nem teljesen emberszerű, a mi szemünknek nem látható testtel rendelkeztek (fizikai test helyett még csak étertestük volt), addig a görögök és rómaiak valós, de idilli országot képzeltek el: „a boldogok országát”. Ez valahol az „isten háta mögött” (ti. a Boreasz-nak nevezett északi szél istenének a háta mögött) található, és klímája, dús növényzete és lakóinak kedélye is irígylésreméltóan derűs. Hogy miképpen lehetséges ez az Északi Sark közelében, az nem derült ki, de bizonyítékul szolgálhat az ókori leírások érthetetlen tájékozottsága a sarkkör viszonyairól: „Ott a Nap nem naponta kél és nyugszik… a nappal hat hónapig tart, és ugyanannyi hónapig a megszakítás nélküli éjszaka”. „Feltételezik, hogy ott van a világtengely és a csillagképek mozgásának a végpontja”… stb. Ugyanezeket az információkat találjuk szinte minden árja népnél, így a hinduk tudományos és szent könyveiben is. Ami számunkra különösen érdekes lehet, Manu törvényei-ben ezt olvashatjuk: „Az isteneknél egy nappal és egy éjszaka alkotja az esztendőt, amely két részre tagolódik: nappalra, vagyis amikor a Nap észak felé halad, és éjszakára, amikor déli irányba mozog.”

A legérdekesebb ebben a témában az, hogy az északi Édenről (az „árják mítikus őshazájáról”) szóló mítosz makacsul tovább él egészen napjainkig. Ennek egyik legfurcsább hajtása Byrd admirális fantasztikus kalandja az Északi Sarkon, amit megörökített állítólagos naplójában. A Titkos Napló 1957-ben jelent meg, és sokan kételkednek valódiságában. Ám többen védelmükbe vették annak ellenére, hogy a történés időpontjában (1947) Byrd éppen egy amúgy szintén ,fantasztikus’ elemekkel (nevezetesen egy Déli-sarki náci támaszpont elleni és csészealjakkal való hadakozás ,tényeivel’) teli, de egyébként valós történelmi küldetés vezetője volt a ,túloldalon’, az antarktiszi „Highjump” hadműveletben. (Ott láttak olyan járművet, amely képes igen rövid idő alatt átrepülni a két sark közötti távolságot, ez igazolhatná Byrd egyidejű északi jelenlétét). Mindenesetre Richard E. Byrd admirális személyében egy igen magas rangú és megbecsült amerikai tisztről és kiváló sarkkutatóról van szó.

Naplójában azt írja, hogy az Északi Sark fölött repülvén egy zöldellő területre lett figyelmes. Miközben repülőgépe „könnyűnek és furcsán lebegőnek” kezdett tűnni, szárnyai mellett „korong formájú és sugárzó” járművek jelentek meg, amelyek levezették őket egy föld alatt húzódó, gyönyörű városba. „Egész életem legcsodálatosabb látványa fogad. Valójában ez már leírhatatlanul tökéletes és gyengéd.” Ilyen a Mester modora is, aki fogadja őt. „Megengedtük, hogy belépj ide, hiszen nemes vagy és jól ismernek a Felszíni Világban, Admirális… Az ARIANNI uradalmában vagy.” Elmondják neki, hogy kultúrájuk több ezer évvel megelőzi a „felszíni fajokéit”, és ők sosem avatkoztak be, de most, miután az emberiség egy olyan erővel kezdett babrálni, amely nem neki való, kénytelenek erre. „A fajod most érte el azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút, mert közöttetek vannak azok, akik a világotokat inkább elpusztítják, mintsem hogy lemondjanak a hatalmukról.” Elmondta neki a Mester, hogy sötét idők jönnek, de azt remélik, hogy néhányan túlélik és újrakezdhetik… „Amikor ez az idő elérkezik, újra elő kell jönnünk, hogy segítsünk feléleszteni a kultúrátokat és a fajotokat. Ezzel az üzenettel kell visszatérned a Felszíni Világba, fiam…”

24

25. oldal

Ez, mint látható, egy nyilvánvalóan ,árja’ utópia („Arianni”) jelenkori változata egy felsőbbrendű fajról. De némileg hasonlít ehhez E.G. Earle Bulwer-Lytton „Az eljövendő faj” c. fantasztikus regényében leírt utópisztikus „Vril”-társadalom is, amelynek igen részletező képét adja a szerző. Számunkra azért lehet érdekes ez a könyv, mert

egyrészt maga a ,vril’ szó jelölte erő (energiaforrás), mely egyes értelmezések szerint maga az emberi akarat koncentrált ereje (amit a mindenkori mágusok egy része is a valóság manipulálására használt) kapcsolatba hozható az ,árja ideál’ egyik lényegi elemével, és ez egy rendkívül fontos ponton érinti témánkat: az akarat ugyanis az ,Én’ fő princípiuma (mintegy a fejlett öntudat következménye), és nélküle nem elképzelhető a tudatos lélek működése és semmiféle teremtő aktivitás sem, amelyről most mint a kor fő követelményéről és remélhető eredményéről beszélünk (amiben a magyarságnak fontos szerepe lehet); másrészt (az akarat hangsúlyos szerepének megfelelően) az árja-identitású náci rezsim is kapcsolatba került vele, méghozzá szintén elég meglepő módon: fennmaradtak ugyanis dokumentumok (még fényképek is) a (tényleg!) álomszép „Vril-lányok”-ról, akik – saját elmondásuk szerint – az Aldebarán csillagképből jöttek, egy nálunk magasabb civilizációból, ahol szintén a Vril- energiát használták pl. csillagközi hajóik meghajtásához (egy ilyen jármű tervrajza is előkerült, de azt éppúgy nem tudták realizálni a németek, mint sok más fantasztikus elképzelésüket sem – az emberiség nagy szerencséjére).

Nagyon érdekes (ebből a szempontból is), amit az antropozófia gondol erről a kérdéskörről. Ugyanis az Atlantiszról (mint az általunk ismert civilizáció bölcsőjéből) kiáramló néptömeg e nézet szerint alapvetően két vonulatban indult Kelet felé: az északi áramlat É- és Közép-Európán át, míg a déli D-Európán és É-Afrikán keresztül haladt Ázsia irányába, két szögesen eltérő spirituális megközelítést hordozva.

A déliek inkább befelé fordultak, saját lelki életük felé, azt akarták tökéletesíteni, emelni. Ennek a fősodornak a következményeit látjuk úgy Egyiptom, mint India ősi kultúrájában: a lélek túlélésére tett erőfeszítések következtében bensőségesség, művészetek, beavatási misztérumok, meditációs technikák stb. alakultak ki; a lélek megtapasztalhatta, hogy saját szintjének, moralitásának, motivációinak megfelelően istenségei (az ,alsó istenek’) lehettek ,magasrendűek’ (mint Ozirisz, az alvilág feltámadás- istensége), de lehettek démonikus, pusztító istenek is (mint Széth vagy Siva). Egészében véve ez az út Lucifer törekvéseivel harmonizál. Velük ellentétben az északi áramlat a külső, érzéki világ felé fordult, annak a ,függönye’ mögé akart behatolni (ahol a ,magasabb isteneket’ sejtette). Ez az út az öntökéletesítés útja: az északi népek odáig akarták fejleszteni mindhárom lénytagjukat: testüket-lelküket-szellemüket, hogy az ne csak egyszerűen az isteniség képmása legyen, hanem végülis alkalmas legyen a megistenülésre: az isteni princípium befogadására. (R. Steiner szerint így alakította önmagát az ős-Zarathusztra – egy egész vallás papi generációjának őse – inkarnációról inkarnációra egyre tökéletesebbé úgy testileg, mint lelkileg és mentálisan is, míg ,burkai’ alkalmassá nem váltak arra, hogy a Megváltó hihetetlenül magasrendű lényét egy ideig elhordozzák).

Fontos megérteni a magyarság lényegével kapcsolatban, hogy az erős, edzett test és a harcias tulajdonságokkal rendelkező büszke, egyenes mentalitás, az igazsághoz való istenítő viszony és a kihúzott tartású gerincből áradó hitelesség, tisztesség és testi-lelki bátorság (ezek az északi ideál- tulajdonságok) szorosan összefüggenek.

„Magyar vagyok, természetem komoly”… vallja Petőfi: nála világosan lelepleződik a természetet és a magasrendű emberi természetet – beleértve a testiség tökéletesítését – kultiváló keltákkal való lényegi rokonság. Mindez pedig sokkal nagyobb jelentőségű, mint gondolnánk. Mert ezzel nemcsak a nordikus ideál (az északi „árja tűz”) által való érintettségünkre derül fény, hanem új szempont kerül elő a magyarságnak a Grálhoz való kapcsolatára nézve. Ugyanis – anélkül, hogy itt teljes részletességgel belemennénk (a kifejtést ld. a „Grál”. c. fejezetben) – a fentiek tükrében jobban megérthető, mi köze népünknek ehhez a ,legfelsőbb ideál’-hoz.

25

26. oldal

A Grál kelyhe maga, röviden fogalmazva, a fizikai test. Ezt a vakmerő állítást Jung odaadó, 14 évig tartó alkímiai kutatásai teszik érthetőbbé: mivel

– megértve, hogy az ,alkímiai konjunkciónak’ (vagy a misztériumokban ,Hyeros Gamos’-nak) nevezett aktus lényegében a Szellem (tudat) és a Lélek (érzékelés és érzelem) ,szent násza’, amelynek során a szellem érzővé, lelkivé, átélővé válik, átvéve a lélek tapasztaló-képességét, a lélek pedig tudatossá, önmagát és a világot megértővé válik –

rájött, hogy a test, a fizikai test a folyamat végső nyitja, annak kell ugyanis befogadnia ezt a magasrezgésű, kifinomult alakzatot. Erről szeretnek még a ,szakemberek’ is elfeledkezni (az ezoterikusokról nem is beszélve), ami nem csoda, hiszen ez csaknem ,kivitelezhetetlen’ része az egész Selbst-képzésnek (ahogy Jung a teljes Én, az Önvaló kifejlesztését nevezi):

hiszen képzeljük csak el a mai emberi testet a maga betegségeivel, elkorcsosult ösztöneivel, összes hibás működésével, egyoldalú fejlesztése és másoldalú elhanyagoltsága következményeivel (főleg a kérdésben leginkább ,érdekelt’ fehér emberfajtánál);

ez nem egy isteni, de az átlagnál akár csak egy kicsit is magasabban fejlett személyiséget is nehezen, sok problémával ,vállal’ – hát akkor ugyan hogy’ lenne képes elhordozni egy ,szent nászban’ egyesült, kissé már fénytermészetű lélek/szellem egységet, az érző tudat és a tudatos lélek közössé vált magas rezgését, ideál-természetét?… Pillanatok alatt szétégne, mint egy halom papír.

Nem mondhatjuk, hogy a magyarság kész lenne minderre. Egyáltalán nem. De nem véletlen, hogy magyarság-kutatók mégis Grál-őrzőnek neveznek bennünket. Igazuk van: mert őrzők vagyunk: a lényegről szóló tudás őrzői. Legbelül, lelkünk magjában tudjuk, hogy mi az ember, honnan jön, hol tart és hová megy. Egyáltalán nem véletlen, hogy azt a nordikus őshazát, ahonnan a mítikus árjaság származik,

és amelyet az indiai árjaság szószólója, Bal Gandahar Tilak is északra helyez Az arktikus haza a Védákban c. könyvében, ahol ősi szent szövegek alapján állítja, hogy az indiai árják ősei egészen az utolsó jégkorszakig az Északi Sark közelében éltek,

néhányan (mai és korábbi szerzők is) a szkítákkal hozzák összefüggésbe.

Ezt részben ógörög források ,igazolják’, melyek szerint Apollón bölcs papjairól az a hír járta, hogy Hyperboreából jöttek le délre, hogy megtanítsák az akkor még barbár és műveletlen görögöket a szent misztériumok titkaira, és művészetre/tudományra oktassák őket:

„a hüperboreoszok országából érkezett szkítha Abarisz papi teendőkben igen járatos személy volt, aki az Apollón Hüperboreosztól kapott nyílvessző segítségével mintha a levegőben utazott volna… Tisztító szertartásokat végzett, pestist és más járványos betegségeket gyógyított… földrengéseket jósolt meg, viharos szeleket csendesített, háborgó tengerek hullámait szelídítette meg”…

Másrészről azzal magyarázták ezt, hogy a „Boreász-on túli” terület nem okvetlenül a sarkkört jelenti, akár a Kárpát-medencét is ekként írhatták le (ld. a ,sarkok vándorlásával’ kapcsolatos hipotéziseket), nem beszélve a szkíták sokkal északabbra fekvő útvonalairól; így aztán néhol a „szkíta Hyperborea” megnevezéssel is találkozhatunk. Tekintettel a szkíta kultúra magasrendűségére, ez nem is lehetetlen (bár vannak, akik élesen szembehelyezkednek a szkíta múlt őstörténeti szupercivilizációként való értelmezésével). Ugyanakkor sokan vitatják a ,sztyeppei népek’ indoiráni fajtához sorolását is (amit hívei elsősorban a szkítának tartott sírokban talált ,europid’ koponyaformára alapoznak).

26

27. oldal

A lényeg azonban megintcsak nyilvánvalóan nem is ez (bármennyire középpontba került is az etnikai hovátartozás kérdése):

hanem az, hogy az őseinkként tisztelt népek kultúrája, erkölcse, hitvilága hogyan hatott ránk, ill. milyen színvonalú spirituális tudást ,örököltünk’ tőlük (egybevetve a nordikus mítoszok és utópiák által meghatározott – egyébként szintén eléggé heterogén – ,elvárásokkal’ is). Egy ilyen elemzést Szongott Rudolf végzett el „A MAGYAR GENIUS-RÓL” szóló tanulmányában (Őshagyomány 17. szám, pp. 18-35). Szerinte

adott nép számára a nemzet génius-a önmaga ideáját jelenti… A tradíció világára az oikumené volt jellemző. Az adott népek, csoportok és emberek közötti különbözőségek szellemi alapokon állottak. A primordiális tradíció élő valósága a szó eredeti értelmében isteni boreális-árja species-nél jelent meg. Az ,árja’ szó szoros kapcsolatban áll a szanszkrit ,rta’-val, a rend szavával, a latin ,ritus’-szal, a kozmosz létét újrateremtő kultikus tettel és a ,Herus’-szal (Herr aristos) ≈ areté: erény. Árja az, aki magában HELYREÁLLÍTOTTA A LÉTEZÉS ORIGINÁLIS ÉRINTETLENSÉGÉT… AKI LÉTEZIK (,SATT’): BENNE TESTESÜL MEG AZ OLYMPOSI LÉT SZOLÁRIS PRINCÍPIUMA… A FÉNYNEK, A CENTRUMNAK, A KIMOZDÍTHATATLANSÁGNAK, A HŰSÉGNEK ÉS A MÉLTÓSÁGNAK A TESTETÖLTÉSE. …ŐK A FÉNY ISTENÉNEK HARCOSAI… akik a Teljesség korában – mert mindannyian uralkodók voltak – a ,királynélküli’ (!) (abasielos) jelzőt viselték. A nemzeti öntudat a népnek önmaga természetéhez való kapcsolódása.

(Milyen ez a természet a magyaroknál? A tanulmány szerzője szerint:)

A magyarság lényegét tekintve dyonysos-i, amely princípium ötvözi magában a szoláris (☼), lunáris és marsikus (♂) elemeket. Erőteljes szolaritás keveredik a fájdalom, a mámor, az ünnepi hangulat érzésével. A TŰZ FÉKEZHETETLENSÉGE ÖSSZEFONÓDIK A MAGYARSÁG PÁTHOSZÁVAL. Mulatás, harc apollóni uralom nélkül… Harcosok, akik inkább meghalnak, mintsem szolgaságba hajtsák fejüket… de szinte lehetetlen feltartóztatni a harcukban tombolókat. Nem tartható véletlennek, hogy a kálvinizmust tartják az igazi magyar vallásnak: a tekintéllyel való szembeszegülés, a konok lázadás, a titáni büszkeség. A genius szoláris oldala, az akarat, a szívósság és a törhetetlenség mellett a góbé ravaszsága, agyafúrtsága… tisztasága mellett a fortély, a megállapodottság szomorúságában szenvedő ember. ITT JELENIK MEG AZ EMBER UTOLSÓ LEHETŐSÉGE. VAGY VÁLLALJA A SZEMBESÜLÉST ÖNMAGÁVAL ÉS LEGYŐZI MAGÁBAN AZ ALACSONYRENDŰ VONATKOZÁSOKAT… VAGY A SÖTÉTSÉG ERŐIT TÁPLÁLJA. KEVESEN VANNAK, AKIK ERRE KÉPESEK. ŐK AZOK, AKIK HARC NÉLKÜL GYŐZNEK, MOZDULAT NÉLKÜL CSELEKSZENEK, MEGTESTESÍTVE AZ ÖRÖK SZABADSÁGOT, A CENTRUMOT, A FELÉBREDÉS PRINCÍPIUMÁT. A valódi harcos gyűlölet, kimozdítottság nélkül küzd… nem nemzetének felkorbácsolt, forró vére vezeti a csatában, hanem a fény békéje, a felülemelkedettség, a megérinthetetlenség. A HARCOS ESZMÉNYE: SZOLGASÁGBA HAJTANI FEJÜNKET HALÁL; FÉRFIAS KÜZDELEMBEN MEGHALNI: ÉLET.

Ez a tisztán szellemi (és ezért szélsőségesen férfias) ideál nyilván hatott ránk – és keveredett az említett ,lunáris’ (holdas) vonatkozásokkal, amelyek együttesen a magyarság összetett karakterét adják ki

(nem beszélve a többi bolygóprincípium nyilvánvaló jelenlétéről).

Ám Irán nemcsak ezen az úton hatott be népünk szellemi/lelki habitusába, hanem a perzsa vallás nagyon erőteljes és nagyjelentőségű hagyományain keresztül is.

27

28. oldal

b) A perzsa vallási hatások

Több őstörténeti koncepció alapján jogosnak tűnik azt gondolni, hogy – amint Eurázsia legnagyobb részén – Perzsia területén is barangoltunk, akár hosszasabban éltünk is, így a kontaktus ezen terület szellemiségével nyilvánvaló.

Elsőbben is a kusiták itteni megtelepedésére gondolhatunk, márpedig ők a Sárkány-dinasztia ősének, Hámnak utódai, és Kus fia, Nimród a magyarok mítikus ősatyja; régi, de valószínűleg fontos szál ez. Ők, bár a Turáni Alföldről származtak el, és ősvallásuk a kínai-mongol eredetű ős-T(i)en Ég-hite lehetett, pásztornép lévén tisztelni kezdték a ,Hódvilágot’ és a Kos csillagképet (a pásztorok gyakran nézik a csillagos eget) –

s ez utóbbi adhatta a népcsoport nevét: amikor Kr.e. 8 e. körül a Kaukázuson át Szíriába költözött, birodalmát ott a Kos és Hódvilág országának (Kus és Havilah a Bibliában), magát pedig kosinak nevezte.

És itt történt az, hogy feltűnt Zarathustra, aki az ókori világ egyik legnagyobb hatású vallási forradalmát hajtotta végre.

A korszak animista maradványai és kiterjedt politeizmusa ellenében (mely utóbbi kezelhetetlenül burjánzó és szipolyozó papi kasztokat hozott létre szerte a térségben) egy monoteista jellegű, ténylegesen azonban erősen duális szerkezetű vallást hozott létre, amely az istenséghez való meglepően személyes és bensőséges viszonyt jelenített meg (mintegy a keresztény Krisztus-hit előfutáraként).

„Életem legmélységesebb titka, óh én Istenem: hogy minden létezőnek bennső értelme Te vagy; hogy kezdet és végezet – e világ létele és benső valója mind Te belőled való; hogy e világ értelmének leggyönyörűbb gondolata

Te vagy, – legjobb érzetünknek a legbensőbb magja és örök forrása a hullámzó élet végtelen árjának.” Zarathustra: ZEND AVESZTA, Jasna 31.7 (Ford. Zajti Ferenc, Bp. 1919) Zarathustra Istene: Ahura Mazda (ha tetszik: a ,Nagy Aura/Dicsőség’), aki Napisten, s mint ilyen, a Fény egyetlen, szellemi forrása. Ám ő maga is megjelöli a saját energiáinak a forrását, és ez számunkra rendkívül érdekes – több szempontból is.

„Ahura Mazda szóla Zarathusztrához, mondván: Ajánlj fel áldozatot, óh, Zarathusztra!

AZ ÉN FORRÁSOMNAK, ARDVI SURA ANAHITÁNAK,

a hatalmasnak és az Egészségadónak…” (ZEND AVESZTA, Jast, 6. ABAN JAST II.)

28

29. oldal

Ennek a ,forrás’-nak a neve egyezik a ,mi Anyahitánk’ nevével (aki után az ősregénket Arvisurának nevezték el), s aki Ataiszra leszállva (a Szíriuszról) elhozta nekünk a szeretet tanításait, amelyek a ,Magyar Ősegyház’-nak tartott Uruki-Mani Egyház szellemi alapját képezik. Talán ez az idézet éppen arról szól, hogy Zarathustra is ebből a ,forrás’-ból merített? és nem fordítva?… Mint nőtől és magasrangú beavatottól származó eszmeiség bizonyosan nem volt olyan duális természetű, mint az a vallás, amelyet a perzsák hirdettek, ahol a fény hangsúlyozása maga után vonja a sötétség mint szinte egyenrangú ellenerő elismerését.

Mert éppen itt van a Gonosz, a Sötét Erő eredője: a Fény hozza létre az Árnyékot (ahogy a Jó a Rosszat: nélküle a másik sem létezne), s ezt a Nagy Ahura vállalja is:

„Először megteremtettem a Fény Birodalmát, amely minden Életnek alapja, éke, magja”, majd „Árnyékomat kivetettem, abból lett Angra Mainyu (Ahriman), aki maga a Halál.”

(Zarathusztra Zend Aveszta, VENDIDAD I. FARGARD I-II.)

És ezzel máris belefutottunk a magyar vonatkozások sűrűjébe. Szinte mindenki, aki ezzel foglalkozik, egyetért a magyarság mag-mivoltában, és az őstörténészek közül pl. a művészettörténész Pap Gábor adatolja is cáfolhatatlan kapcsolatunkat a Fény-üdvtörténettel: azaz hogy a Fény magjának hordozói vagyunk. Mint ős-manicheistáknak, nem is lehetne adekvátabb célunk és hitvallásunk, mint hogy megőrizzük magunkban a fény és a szeretet magocskáját (az isteni Lelket, teszem én hozzá) ebben a nagyon sötét korban (Kali Yuga), és amikor eljön az idő, keltsük életre szívünk melegével, hogy végre kinőjön belőle az Életfa, a Földet az Éggel újra összekötő tengely, a Tudás és az Öröklét kettős törzsű fája. A jelenkor pusztítóan lélektelen, technicista világa már sürgetővé teszi a megváltódás szükségességét a Magányos Cédrus öngyilkos világából az Élet és a Fény táncának Cédrusává… (Függelék B, 14)

Az Avatár c. zseniális (vsz. önmaga szándékain is messze túlmutató) filmben az Új Embernek (akár Neo- nak, ahogy a Mátrix c. filmben igen találóan nevezik) fel kell ébrednie a számára generált, őt fogságban tartó álomból, hogy megláthassa a mögötte lévő erőket és rálásson ezek gonoszságára, önzésére, élősködésére és nem utolsó sorban élettelen és lélektelen voltára. Csak akkor veheti észre, hogy létezik egy másik valóság-lehetőség ezzel szemben, amit a felébredettnek ezután már meg lehet közelíteni, meg lehet próbálni megérteni és megszeretni, újfajta igazságát elfogadva. Ez nyilvánvalóan az ISTENI FÉNY-SZIKRÁT HORDOZÓ LÉLEK-MAG igazsága: ők maguk is „Lélek-fának” nevezik azt a világfát, amelyen keresztül „Eywával”, az Élet Középpontjával és az egész végtelen Élő Mindenséggel kapcsolatban vannak. Természetesen csak nagy erőfeszítések, heroikus vállalások és önmagunkkal, a régi identitással és a régi valósággal vívott harcok árán, nagyon lassan lehet átlépni abba a másik identitásba, egy Fény-valóság realitásába.

Napjainkban nagyon sok lélek (és őket segítő szellemi erő) dolgozik azon, hogy a magyarságot ráébressze saját ,harci’ feladatára, fény-küldetésére. Sokan álmodnak egy ,Új Égről, Új Földről’, aminek megszületésében a MAG népének döntő szerepe lehet.

A sárkány-harc – ahogy írunk is róla, s amit a magyar hagyomány is ismer mint a táltos-beavatás részét – több változatban létezik: ld. fekete bika/vörös bika, ugyanez sárkányokkal az égben (analóg módon a druidáknál: fehér sárkány/vörös sárkány); ezért is fantasztikus telitalálat az Avatár-ban a sárkány-ló, mert a táltos paripa (a beavatott hordozója) akár sárkány is lehetett (mintha erről [is] szólna a Dínó-őrület!).

29

30. oldal

A lényeg pedig a (legfőbb, ős-) gonosz (a félelem és a Káosz erőinek) leigázása, uralása; ami – ahogy ezt itt leképezték a ,copf-kábellel’ – egyfajta összekapcsolódást jelenthet a Gonosz Lélekkel! NEM URALHATOM AZT, AMIVEL NEM HARCOLTAM MEG ÉS AMIT ILY MÓDON NEM ISMERTEM MEG. A kisebb harcosok (alacsonyabb beavatottak) a kisebb sárkányokon, a legnagyobb áldozatot vállaló, legméltóbb hős a fősárkányon lovagolhat (ami minden győzelem biztosítéka és a legnagyobb szabadság birtoklása is egyben). Azaz A GONOSZT, A BUKOTTAT, A „KEZELHETETLEN ROSSZAT” nem megsemmisíteni kell, hanem ÚRRÁ KELL RAJTA LENNI: elérni, hogy alárendelje magát a jónak, a tisztának – tehát INTEGRÁLNI KELL A FÉNYESBE, és EZ minden győzelem és A MEGVÁLTÁS TITKA.

Nagyon szükséges lenne, hogy a Zarathustra-i dualitásból ne az ellenség-keresés és az ellene való folyamatos harc, hanem A SZELLEM FÉNYÉNEK sötétség-megváltó és A LÉLEK MELEGÉNEK az ellenerők hideg racionalizmusát MEGVÁLTÓ KRISZTUSI ÜZENETE VÁLJON GYŐZEDELMESSÉ. És hogy jól megértsük: bármennyire komoly értelme és hozadékai voltak/vannak a hasításoknak-elkülönbözéseknek- szétválasztásoknak, a káosz szakadéka felett táncoló emberiségnek nem sok ideje maradt a teljes szétesésig, hogy megfordítsa a folyamatokat és megpróbáljon visszatérni a széthúzásból az együttműködés, a kirekesztésből az elfogadás, a félelem-gyűlölködés világából a szeretet elhagyott ösvényére. Zarathustra lénye és tevékenysége komoly segítség lehet ebben a magyarságnak (és, ha van füle a hallásra, az egész ,tévelygő’ emberiségnek, főképp a gőgös fehéreknek…),

mert

a dualitásnál sokkal többet üzen nekünk

A SZELLEMTUDOMÁNY ZARATHUSZTRÁJA

Az antropozófiának nevezett (a teozófiából kinőtt) ún. ,szellemtudomány’-ban egészen különleges helyet foglal el Zarathusztra személye. Nem akarnánk túlságosan elmélyedni ennek az okaiban, de egy keveset kénytelenek vagyunk felvázolni belőle, mert a várhatónál sokkal mélyebben érinti népünket. Ennek egyik aspektusa

SKYTHIANOS SZEREPE AZ ATLANTISZ UTÁNI EMBER-FEJLŐDÉSBEN Ő volt ugyanis az egyike a három nagy Bódhiszattvának, akiket Manes (Manu, Mani) ,összehívott’ egy nagy tanácskozásra a Kr.e. IV. szd-ban, hogy közösen meghatározzák a Krisztus utáni kereszténység beavató vonulatát. Skythianos (már a neve is mutatja) főleg az északi és keleti (szibériai) területeken dolgozott (a másik kettőnél ,rejtekibb’ módon), és ami számunkra olyan fontossá teszi őt: a fizikai test nagy beavatottja és beavatója. Márpedig – ahogy a Grálról szóló fejezetben részletesebben kifejtjük – a Grál kelyhe maga a fizikai test, aminek olyan magasrendűvé kell válnia, hogy képes legyen befogadni az átszellemült Lélek/átlelkesült Szellem ,fuzionált’ egységét (annak igen magas rezgése ellenére). Ha tehát a magyarság Grál-hordozó (ahogy megpróbáljuk ezt – másokkal együtt – igazolni), akkor nekünk éppen az ő beavatására volt/van szükségünk.

30

31. oldal

BUDDHA (≈Buda, mások szerint Béla) magyar (szkíta-szaka) vonatkozásait most csak érintjük; magáról a kezdeményező nagy MANI-ról (Uruki-Mani Ősegyházunk névadójáról, a magyarok

manicheista kereszténységének inspirálójáról) pedig többször beszélünk ebben a tanulmányban. Most

csak annyit említenénk meg, hogy őt A KRISZTUSI ÉN-SÉG HORDOZÓJÁnak tekinti a szellemtudomány, aki Parsifal („a tiszta balga”) alakjában A GRÁL-MISZTÉRIUM BEAVATOTTJA és (hosszú, fájdalmas vándorlás után) a Grál-kastély királya lett. ZARATHUSTRA viszont az a beavatott, aki számtalan inkarnációja során tisztította TESTI BURKAIT olyan szintre, hogy FELAJÁNLHATTA A NÁZÁRETI JÉZUS TESTÉBE LESZÁLLÓ KRISZTUSNAK (amiket ő maga ekkor elhagyott). Olyan individualitásról van szó, „aki már Atlantiszon magas beavatási fokozatot ért el… majd az i.e. 6. században A KÁLD-BABILÓNIAI (! ŐSMAGYAR!) KULTÚRÁBAN SZÜLETETT MEG ZARATHASZ NÉVEN, AKINEK HÁROM TANÍTVÁNYA A ,HÁROM NAPKELETI BÖLCS’-KÉNT (≈ ,MAGOI’ ≈ MÁGUSOK!) SZÜLETETT ÚJJÁ.” Hét korábbi inkarnációjában már elsajátította a szent rishik bölcsességének hét áramlatát, és SZINTÉZISÜKBŐL EGYFAJTA KELYHET FORMÁLT, AMELYBEN KÉPES VOLT FELFOGNI AZ ELJÖVENDŐ KRISZTUS önkinyilatkoztatását (ÉN-JÉT ≈ VÉRÉT), akit azelőtt Ahura Mazda, a nagy Nap-Szellem alakjában szolgált. Munkálkodásával azt tette lehetővé, hogy JÉZUS

(akit több kutató a szkíták alapította Pártus Birodalommal, ill. galileai mada/méd őseinkkel hoz összefüggésbe) EGYSZERRE LEHETETT A LEGŐSIBB TUDÁSOK HORDOZÓJA ÉS A TÖKÉLETES GYERMEKI ÁRTATLANSÁG SZÍVBÉLI JÓSÁGÁNAK MEGNYILVÁNÍTÓJA. Így Zarathustra Jézussal, Mani-val, Buddhával és Skythianos-szal való kapcsolata révén IS kötődik a mi programunkhoz. Ám van egy másik, igen fontos kép is, amelyet a Grál-elhivatottsággal hozhatunk összefüggésbe: a kettőstörzsű paradicsomi fáról van szó, amely – most már egyetlen Életfaként – egyszerre képviseli a Tudást (amely Zarathustrában felgyűlve Jézust gazdagította) és az Életet (az ártatlan, őseredeti Lélek-energiát, amit Jézus az Új Ember, a krisztusi ember jellemzőjeként tett elénk). Nemhiába mondta Jézus: „Én vagyok az Út (amit én is megjártam, a megTESTesülés útja), az Igazság (a SZELLEM Bölcsessége) és az Élet (a tiszta LÉLEK-energia)”.

Ha A MAGYARSÁG valóban Grál-hordozó, akkor a Szellem (Tudás, Bölcsesség, Igazság) és a Lélek (Élet, Ártatlanság, Szeretet) földi megtestesüléseinek útján ÉG ÉS FÖLD ÖSSZEKÖTŐJÉVÉ, A VILÁG TENGELYÉVÉ, A TUDÁS ÉS A LÉLEK KETTŐSTÖRZSŰ ÉLETFÁJÁVÁ KELL VÁLNIA (amint ezt Csontváry „Zarándoklás a cédrusokhoz…” c. képe ábrázolja:

e fa „kettős törzsű ikerfa… az isteni tökéletességet jelképezi… ősforrás… fenséges életfa” (Németh L.) A magyarok számára oly lényeges férfi-nő párosságot a tudás (bal oldal: lovas, sas) és az élet (j.o., növényi keletkezés) harmóniája jeleníti meg; a tündérek táncában nőiségünk, a lovasokban lovag- vitéz férfiasságunk képeződik le (ld. Csontváry Függelék B 14, az Avatar c. film Függelék B 12). Sokan azt gondolhatják erre, hogy milyen messze vagyunk ettől; és valóban nem túl közeli az a múlt, ahol pedig mindez még ,megvolt’…

A szkítákról mondták az ókori szerzők, hogy nemcsak a legrégibb, hanem egyenesen ,aranykori lelkületű nép. Náluk az igazságot nem a törvények biztosítják, hanem ,a nép veleszületett jelleme’… AZ ARANYKOR (Indiában a Krita yuga) A FÉNNYEL ÉS A JÓSÁGGAL JELLEMEZHETŐ, olyan emberekkel, akik nyugodtak, szabadok és áthatja őket a szeretet. A hagyomány szól a szkíták vagyontalanságáról és egyszerűségéről is; állítólag ,tejjel és mézzel táplálkoznak’

(egész könyvet lehetne írni a méh emblematikus jelentőségéről a régi magyarok Artemis- kultuszában, aki pedig Apollónnak, az aranykor és eleink Nap-istenének nővére!); de a hellének is nagy tisztelettel övezték a szkíta Anakharsis-t és Abaris-t (akik nem mellesleg Hyperborea-i papok voltak), „mivel a nyájasság, az egyszerűség és az igazságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük” (Strabón).

31

32. oldal

Ha el is távolodtunk, messzire is kanyarodtunk az aranykori ideáltól (… „akár a többi nép”), tudjuk még, ha csak homályosan, ha csak félálomban is, kik voltunk és mivé lehetünk;

és éppen ez a mi legnagyobb lehetőségünk: mi emlékszünk rá, hogy KÉPESEK VAGYUNK A SZELLEM ,SZOLÁRIS’, FÉNYES ASPEKTUSAINAK TELJESEN ÉRZELMI-LELKI ÁTÉLÉSÉRE. A magyar dzsentri közmondásos nekibúsulása és duhajkodása egyaránt a nemzeti sorskérdések, a sztyeppei harcos szabadságélménye és az igába hajtott fejű földműves anyaföld-kötése közötti feszültség, a manicheista fény-ideál és a dionysos-i mélység-érzékelés egyszerre való, együttes szellemi-lelki tudatosításának és átélésének megjelenése! A magyar ott toporog a küszöbén a Grál-eszménynek: összehozni, egyesíteni végre a szellemet és a lelket, a férfias Nap-szellemiséget és a női Hold-lelket (mivel a magyar ember gyermeke a Napba Öltözött Asszonynak, aki a Hold talapzatán áll és a születendő Fényt, az emberiség Napját hordozza méhében)…

És ha végrehajtani nem is mi fogjuk a szent aktust, a teljes ember megteremtését, azzal, hogy évezredeken át gyűjtöttük és híven megőriztük az ember lényegéről, útjáról és lehetőségeiről szóló tudást (csodálatos nyelvünkben, tartásunkban, törhetetlen hitünkben, befogadókészségünkben, lelkünk valószínűtlen, pazarló gazdagságában és szavunk szikár igazságosságában), EZZEL „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza” és a mi magyar szívünk, egész ember-voltunk. Mert a magyarra illik a tertullianus-i önjellemzés:

„SEMMI, AMI EMBERI, NEM IDEGEN TŐLEM” – és büszkén vállalhatjuk Móricz gondolatát is: „NINCS TÖBB TESTVÉRÜNK, CSAK AZ EGÉSZ EGYETEMES EMBERISÉG.” III. A magyar identitás: a MAG-lét

MIT JELENT A MAG-LÉT?

Nos, a MAG (általában) kettős szerkezet: van egy belső tartalom (az igazi mag), és azt védi egy külső burok (maghéj). Célja a megőrzés és a szaporodás, az átörökítés, a túlélés. Ismerünk ugyan szervetlen struktúrában is mag-szerű képződményt (atomMAG, de ez az elnevezés ebben az esetben inkább csak központot, középpontot jelöl, bár a teljes szerkezet megmaradásában az ő szerepe is hasonló lehet, mint a szerves magoké); ám a szerves struktúrák (növények, állatok, emberek) esetében a mag mindig az Életet, annak fennmaradását szolgálja, és a legmagasabb rendű és nagyságrendű energiákat tartalmazza. Megállapították, hogy az emberi mag, a férfi-mag (sperma) egy cseppjének vitális értéke felülmúlja száz csepp vér erejét; ezért életelixírként is gondolt rá a hagyomány. Nyilvánvaló, hogy a szexualitás transzcendálásával ezt a hatalmas élet-energiát fel tudnánk használni a testi-lelki-szellemi gyógyulás érdekében mint a leghatásosabb gyógyírt. De ugyanez elmondható a növényi magvakról is: csíra-erejüket használták állítólag (Atlantisz viruló időszakában) arra, hogy tökéletesen harmonikus és organikus lakó-épületeket ,növesszenek’. És nem utolsósorban

MAG A LÉLEK IS, ugyanolyan hatalmas növekedési erők őrző-helye, mint a többi mag. Nyilván nem véletlen, hogy az ázsiai pagodák csúcsán egy lángoló csepp, egy tűzmag áll, az összes fölfelé irányuló energia jelképeként. Mondhatnánk, ez is a MAG egyfajta apotheózisa (mint Amerigo Toth reliefjén is, ld. a Függelék B-ben, 3).

32

33. oldal

a) MIT JELENT A MAGYARSÁG MAGSÁGA?

Mondják ránk, pesszimista nép volnánk – nos, ez erősen összefügg a mag-sággal, mivel A MAGLÉT: PASSIÓ, SZENVEDÉSTÖRTÉNET is: A MEGVÁLTÁS SZÜKSÉGESSÉGÉNEK LÁTVÁNYOS BEMUTATÁSA. Mint másutt kifejtjük, a gabonatermesztés alapfeltétele volt az ún. ,civilizáció’-nak, az urbanizációnak (a megnövekedett és létfenntartással nem foglalkozó városi népességet csak a földművelés révén lehetett ellátni élelemmel). Ekkor kerülnek látótérbe a gabonaistenek-istennők, akik maguk is egyfajta feláldozódás hordozói

(mint pl. a gyermekét égen-földön kereső Démétér, akinek lánya, az ugyancsak föld-istennő Koré lekerül az

Alvilágba, hogy ott Hádész (rablott) felesége legyen) –

és ennek oka az elvetett MAG SORSA, AMIT FÖLDBE SZÓRNAK, AHOL ELHAL, ELROTHAD ÉS AZTÁN KICSÍRÁZIK, ÚJ ÉLETRE KEL, KITÉVE MINDENFÉLE VISZONTAGSÁGNAK (ASZÁLY, FORRÓSÁG, VIHAR, JÉGESŐ STB.), MAJD HA BEÉRIK, „MEGHAJTJA BÜSZKE FEJÉT” (MEGADJA MAGÁT A SORSÁNAK),

(Nézd a búzakalászt: büszkén emelődik az égnek, míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, míg a teljeseszű bölcs megalázza magát)… és ekkor LEVÁGJÁK, MEGTIPORJÁK, ÜTIK-VÁGJÁK (KICSÉPELIK), ÁTROSTÁLJÁK, ÖSSZEZÚZZÁK (,LEDARÁLJÁK’), MAJD GYÚRJÁK, DAGASZTJÁK, KELESZTIK, VÉGÜL KEMENCÉBE VETIK, AHOL SZÉP PIROSRA, ROPOGÓSRA SÜL, HOGY AZTÁN VALAKI MEGEGYE (LENYELJE, FELFALJA, MINT SZATURNUSZ A GYERMEKEIT)

– mi ez, ha nem maga az ÁLDOZATISÁG, az anyag keresztjére feszítettség drámája?

Ha pedig mi, magyarok, a mag-gal identifikálódtunk, a mag sorsát vettük magunkra, akkor érthetővé válik a ,sorsüldözöttség’-ből fakadó ,borúlátás’, a szenvedéstörténettel való azonosulás, a megváltás-igény.

Ugyanakkor ősminőségünk hordozója, a Nagyboldogasszony nem ennek a szenvedésteli létnek a képviselője, hanem – mint neve is mutatja – AZ IGAZI LÉLEKÖRÖM, AZ EREDENDŐ TELJESSÉG-ÉPSÉG- SZÉPSÉG, AZAZ MAGÁNAK A LÉTEZÉSNEK AZ ÁTÉLÉSÉBŐL FAKADÓ TÖKÉLETES BOLDOGSÁGé,

aminek legősibb regéinkben Tündér Ilona ősanyánk a megtestesítője, aki – többek között – a trójai Szép Heléna, Helene Tündareosz/Tyndaris (a görögnél sokkal régebbi) sumer, romlatlan megfelelője (tündér szavunk is vsz. a ,dingir’ sumer szóból származik).

Így, ha elég mélyre ásunk, az derül ki, hogy magságunk egyfajta áldozati út vállalása, amivel

az eredeti programjától eltérített ember és a Föld ,megerőszakolt’ életének helyreállításáról, meggyógyításáról, az üdvtörténet beteljesítéséről, az ember és Földanyánk boldog harmóniájának vissza-teremtéséről próbálunk gondoskodni.

Ám ez csak akkor válna lehetségessé, ha

33

34. oldal

– tekintettel arra, hogy milyen bonyolult az etnikai összetételünk, hogy hányféle néppel és kultúrával keveredtünk az idők során

(amely idők sokkal nagyobbak, mint sejtettük, mivel a magyar ősiség igen mélyre nyúlik vissza, legalább a neolitikum elejéig vagy még inkább Atlantiszig/Lemúriáig ) és mi mindenen mentünk keresztül, mit szedtünk össze, olvasztottunk magunkba és ezek hogyan egyesülnek valami egészen rendkívüli, autonóm identitásban, amelyben nagyon különböző minőségek integrációja történik vagy kellene hogy megtörténjen – képesek volnánk tudatosítani a múlt egész volumenét, mindezt feldolgozni és a tudatban tartani, és így olyan valamiként állna elő a magyarság (mint ahogy a tudattalanjában jelen is van), mint amely nép hordozza az egész emberiség teljes történetét (a kezdetektől) és az a hivatása, hogy MEGŐRIZZE A MAG-JÁBAN (a lelkében) mindezeket a dolgokat, A TELJES EMBERI TAPASZTALÁST, ezeket EGYESÍTSE, TUDATOSÍTSA és ily módon egyféle ELEVEN ENCIKLOPÉDIÁJÁVÁ VÁLJON AZ EMBERISÉGNEK, A JÖVŐ SZELLEMI-LELKI CSÍRÁJÁVÁ.

b) AZ IDENTITÁSRÓL

Elengedhetetlen röviden vázolnunk itt az identifikáció és az identitás kiterjedt (és az embervolt szempontjából kardinális) kérdéskörét (részletesebben ld. a Függelék B-ben, 4). AZ ,AZONOSSÁG’-PROBLÉMA

Olyan anyagi-fizikai téridőben létezünk, ahol semmiféle azonosság nincs. <A> kizárólag önmagával egyenlő, még bármilyen <A’>-vel sem

(könnyű ezt belátni, ha arra gondolunk, hogy két dolog nem foglalhatja el egyszerre ugyanazt a helyet: még az ikrek is csak egymás után születhetnek, a szomszéd ágyon esetleg ugyanabban a tizedmásodpercben születő kisbabának viszont mások a térkoordinátái… és így tovább). Az emberiség számára azonban adott A BEAZONOSULÁS LEHETŐSÉGE

(bár az előző tételből következően ez mindig csak részleges lehet).

34

35. oldal

Ha megnézzük, hogyan alakul ki egy ember egyénisége, látjuk, hogy először szinte AZ EGÉSZ VILÁGOT LEVÁLASZTJA MAGÁRÓL. Ha igaza van A. Belijnek, akkor a magzat tudata egy hatalmas gömb, szinte az egész világegyetem belefér (persze nem az agyunkban képződő reflektív tudatot kell elképzelnünk). Ennek a kiterjedt tudatnak kell aztán annyira ,összepréselődnie’, hogy valamiképpen ,beleférjen’ abba a csöppnyi kis létezőbe, aki hamarosan megérkezik a mi világunkba; és a sokk okozta kihagyás után megindul az újfajta tudat, az öntudat képződése. A folyamat úgy zajlik, hogy a kisbaba meglátja az anyját, és egy idő után megérzi/megérti, hogy nem azonos vele (odabent az anyaméhben még majdnem teljes volt az azonosság); ekkor mondja majd ki először, hogy „Mama” (ami azt jelenti: Tudom, hogy én nem Te vagyok; Te rajtam kívül vagy, valami más, mint én. Ezt a kezdő lépést próbálja visszafordítani minden Egység-elvű beavatás: „Tat tvam asi” – te is Az vagy {ami én vagyok}). Innentől fogva minden felismert és megnevezett személy, tárgy, jelenség, érzet stb. leválik a formálódó személyiségről („ez sem én vagyok”), míg egyre kevesebb és kevesebb fel nem ismert és megnevezetlen (megnevezhetetlen?) dolog marad benne

(és ezek is tudattalanok, többnyire pedig a kollektív tudattalan tartalmai, amelyek jelentős hatást gyakorolnak az ember cselekvéseire, de főleg a sorsára és a történésekre) – olyan kevés, hogy ez már nem lenne elég egy komplex személyiséghez; ezért folynak párhuzamosan beazonosulások szinte a legelejétől:

,De szép kislány vagy’ – mondjuk a kicsinek, és ő elfogadja és beazonosul vele: ,Kislány vagyok’; ,Szép vagyok’. Ilyen folyamat építi fel az énképet és egónk egész önvédelmi rendszerét, amely a beazonosulásokkal elfogadott minőségek és emberi csoportok, kategóriák, determinációk és lehetőségek bástyái mögül harcol a kialakult (a többitől – minden identifikáció ellenére is – különböző és ennek mértékében többé-kevésbé támadható) autonóm emberi személyiség megtartásáért.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy alapos végiggondolás után nem nehéz arra következtetésre jutni, hogy AZ EMBER LÉTÉNEK TALÁN ÉPPEN AZ ÖNTUDATTAL ÉS LÉLEKKEL BÍRÓ, MINDEN MÁSTÓL KÜLÖNBÖZŐ AUTONÓM SZEMÉLYISÉG KIFEJLESZTÉSE A CÉLJA ÉS MAGYARÁZATA.

Talán nem szükséges mélyebben belemenni, milyen nehéz útvonalon történik mindez, hány csapda és buktató várja az önálló Én-jének kihordásával és megszülésével bíbelődő emberi lényt. Itt csak utalni lehet arra, amit a mi korunkban mindenki megtapasztalhat: hogy a többmilliárd önfényező ego miképp vívja gyilkos/öngyilkos harcát, a „mindenki háborúját mindenki ellen” („az ő keze mindenki ellen és mindenki keze őellene”)… Ebben az összefüggésben az identitás mint az énkép állandósult változata értelmezhető; de természetesen a teljesen megmerevedett identitás mellett gyakori jelenség az identitás-korrekció is (minderről bővebben a Függelék B-ben). AZ INDIVIDUUM MINT RÉSZ-IDENTITÁS

A lélek szerepeket játszik; és hajlamos rá, hogy elfelejtse ezt. Pedig a dolgok körülötte nem azonosak az őáltala aktuálisan játszott színdarabbal. Valamikor régen

„a Világszínház függönye felgördült, a világtengely elferdült, a testek elfoglalták helyüket a téridőben ("s ahol áll valaki, ott más senki nem állhat"), a nézők elfoglalták helyüket a nézőtéren. Sötét lett, és a színpadon világosság lőn. Már régóta, nagyon régen folyik az előadás.”

35

36. oldal

Talán jó lenne, ha a Lélek nem aludna bele az éppen zajló előadásba. Ha felismerné, hogy ő a színész, és azt a szöveget mondja, azokat a gesztusokat adja elő, amiket a szövegkönyv írója, a darab rendezője, a nézőtéren figyelő Szellem alkotott meg. Az ébredező lélek már sejti ezt, és kezd terhessé lenni számára a „bohóckodás”.

"Mindig arra vágytam, hogy a nézőtéren maradhassak, mert ott sötét van és soha nem történik semmi… Mint Hamlet, a dán királyfi, aki csak nézni akar, nézni és gondolkodni, és nem akar kilépni a rivaldafénybe, ahol Don Quijote, a tettre kész, nemes, búsképű lovag (a Lélek) vívja szívének örökös szélmalomharcát. Hamlet, a Szellem inkább színészeket hív, játsszák el helyette az életet, ő maga félreül a sötétbe, néz és gondolkodik, gondolkodik és néz.”

Mert a nem-hamleti, a hétköznapi tudat a kivilágított színpadon szeret lenni, megnyugszik a rivaldafénytől, bármilyen szörnyűség történik is a színpadon. A nappali tudat a színésszel azonosul, aki megpróbálja elfelejteni, hogy szerepet játszik és nem azonos az általa megjelenített figurával; fél az éjszakától, a sötét nézőtértől, a nyugalomtól, a névtelenségtől, a mez-telenségtől, a nem- cselekvéstől, a nem-időtől. Nem emlékszik rá, hogy a benne lévő lény-eg, az Entitás, a Szellem valójában a nézőtéren ül és sötétben van és figyel. Az európai kultúra, a mi kultúránk az éberséget a cselekvéssel és az elemző tudattal, tehát a nappallal, nem pedig a kontemplációval és a létezéssel, tehát az éjszakával azonosította be. És ez a mi "éber" tudatunk mindent elfelejt, ami rövidtávú érdekeinek útjában áll; azt is szereti elfelejteni, hogy az az egész kivilágított színdarab ott a színpadon a sötétben ülő néző kedvéért van, sőt általa jön létre: a színpadra irányuló vágya és figyelme nélkül az egész semmivé omolna. Nem emlékszik rá, hogy mindaz, amitől szenvedünk – pl. az idő múlása, amely megváltoztatja a dolgokat -, csak a színpad világának törvénye, amit a megfigyelő tudat maga hoz létre és amit aztán - átélővé válva - valóságként kezd értelmezni. Ez a "valóság" az emlékezet révén tartalmakkal telítődik, melyek egyre inkább megszilárdítják formáit és kereteit és átlátszatlan, egyre sűrűbb anyaggal töltik ki. A részleges, felejtéstől súlyos emlékezés vaskos anyagával kitöltött formák világa a mi nappali tudatunk valósága. Ezért a "cselekedetek emléke" az a kulcs, amely az embert a tudat cellájába zárja. Kérlek, Uram: tedd, hogy a dolgok azzá lehessenek, amik. Lásd, így örökké önmagukra vágynak. Tükörbe csak a halott lelke nézne, S nem rémítenék kormos, sűrű vásznak. A nevetés lehetne nevetés, S a boldogság - áttetsző, tiszta látszat.” (in: Csorba Éva: Utószó L. Krohn: Donna Quijote c. könyvéhez, ld. a Függelék B-ben, 5)

Megjegyzendő, hogy a Léleknek a szerepekkel való részleges beazonosulása ott, a színpadon – átmenetileg, abban a téridő-szegmensben – lehet akár teljes (vagy látszólag teljes) is, és csak így szolgálja azt, amit szolgálnia kell: A TEREMTŐ SZELLEM MEGAJÁNDÉKOZÁSÁT MŰVE ÁTÉLÉSÉNEK TAPASZTALATÁVAL.

A MAGYAR IDENTITÁS: A MAG-LÉT Ma már közhelynek számít a „magyar” népnevet a „mag-nép” fogalomhoz társítani. Jól indokolható ez a Magya, Magor, magoi (a napkeleti bölcsek – mágusok – görög elnevezése) és még számtalan hasonló (a magyarsággal kapcsolatba hozható) név/elnevezés alapján. Számtalan szójáték és ,népi etimológia’ apropója ez a szógyök. Célszerű azonban még egy kissé körüljárnunk magát a „mag” kifejezést.

36

37. oldal

Ahogy Amerigo Tot is megfogalmazta a gödöllői Egyetem aulájában látható remekműve kapcsán, ebben ő „a mag apoteózisát” akarta megalkotni, és a mag szorosan összefügg a földdel, az élettel, a nővel. A mag – mint ez láthatóvá lett, ld. a Függelékben is – ,robbanó csíraerőket’ tartalmaz, amelyeket (akár az atommag, akár a növényi mag, akár a férfi-mag erőiről van szó) nem lehet elég mélyen tisztelni (és csak nagy bölcsesség birtokában lenne szabad ,használni’: atlantiszi eleink – boldogabb időkben – képesek voltak erre). Tegyük gyorsan hozzá: a Mag rokon fogalom a Lélekkel is. Témánk egyik kulcs-képzete a lélek valódi (energetikai) eredete (és itt nem a mítikus vagy pszichológiai értelemben vett psziché-ről van szó, amely a szubsztanciális léleknek egy szűken körülírt történelmi alakváltozata: ez a modern élet atrocitásainak kitett és részekre darabolódott töredék-jelenség csupán). Az egyéni LÉLEK – eredetét és struktúráját, valamint szubsztanciáját tekintve is – MAG.

„Kezdetben volt”… a LÉTEZÉS hatalmas ős-óceánja, végtelen kiterjedésű (HŐ-, SZÍN-, SZERETET-, ÉLET-) energia, a minden Jó tengere (Yo-Tengrit). Ebből kiszakadva a reflektív/önreflektív tudat – a Szellem – Teremtő Istenné lett; visszatekintve a maga mögött hagyott Élet-óceánra (a Lélek-szubsztanciára), az újraegyesülés végtelen vágyában belebocsátotta isteni magját (valahogy úgy, ahogy materialistáink elképzelik az „élet születését” az „őslevesbe” csapó villámtól). EZEK AZ ISTENI ,SZIKRÁK’ LETTEK MINDEN EMBERI LÉLEK MAGJA, AMI KÖRÉ VÉDŐ-ÓVÓ BURKOT VONT AZ ÉLET ANYAI SZERETETÉNEK ENERGIÁJA. Ez a szeretet-héj (a spektrum piros vége felé tartó rezgések) MELEG (HŐ-HŰ) burkát adja az isteni mag kékes-fehérbe hajló FÉNY-természetének. Így EZ A MAG KÍVÜL NŐI (NYITOTT-MELEG-BE(MEG)ENGEDŐ) TERMÉSZETŰ, EZ ŐRZI AZ ISTENI KINCSET, a teremtő beléje rejtett szellemi szikráját. Ezért az emberi lélek alapvetően nyitott (barátságos,

gondoskodó, befogadó), de lehet mégis zárt – a belső rejtett magot nem engedi megsérülni.

EZT A VELE ÖSSZEKEVEREDETT TÜNDÉR-LÉLEK ,FORDÍTOTT’ STRUKTÚRÁJA TESZI LEHETŐVÉ (ld. később). Így jött létre A MAGYAR EMBER LÉLEK-TERMÉSZETE, AZ EGYSZERRE NYITOTT ÉS MÉGIS ZÁRT, ÉRTÉKŐRZŐ MAGSÁG.

Ha a magyar MAG-TERMÉSZET-ről beszélünk, nem csak arról szükséges szólni, amire különösen összpontosítunk (az angyallal és a tündérrel való beazonosulás lehetőségéről és szükségességéről), hanem főként

arról a nagyon lényeges tényről, amit a világ jelenleg nem ért, hogy ti. A LÉLEK ELHALÓBAN van; a társadalmi struktúra éppúgy, mint az ateista/materialista világszemlélet uralkodóvá válása, és a lélektelen technika, pénz és árucikk-dömping eláradása egész életünkön apránként fojtja meg bennünk a lelket: olyannyira, hogy a nyugati világ a Szentlelket Szent Szellemnek nevezi, mert már nem tud a lélekről; csak mi, magyarok tudjuk, hogy János nem a Szellemről, hanem a Lélekről beszél („A Szellem az, aki megelevenít, a test nem használ semmit” helyett nálunk magyaroknál a valódi tudás szerint „A LÉLEK AZ, AKI MEGELEVENÍT, A TEST NEM HASZNÁL SEMMIT: A BESZÉDEK, AMELYEKET ÉN SZÓLOK NÉKTEK, LÉLEK ÉS ÉLET.”!… (Ján.6, 63.)

37

38. oldal

Ez azért olyan végtelenül fontos, mert A MAG NÉPE EGYSZERSMIND A LÉLEK NÉPE is. Azé a Léleké, amely nélkül minden halálra van ítélve, mert egyedül „a lélek az, aki megelevenít”, mert CSAK A LÉLEK HORDOZZA AZ ŐS-ÉLETÓCEÁN EREDETI ENERGIAMINŐSÉGÉT, A SZERETET/ÉLET LÉLEK-SZUBSZTANCIÁJÁT. És mi, magyarok tudjuk ezt!…miközben a világ halálos álomba merül…

Hagyományaink kristálytisztán hozzák ezt a tudást, nehogy elfelejtsük.

Példaképpen felidéznénk néhány gondolatot egy elemzésből, amely Lehel kürtjét vette górcső alá:

„Nimród (nem vadászik): a Teremtés fénymaximumát célozza, a LÉLEKTŐL ÚJJÁSZÜLETÉS avatását. Árpádkori templomaink oszlopfőin ma is ott található a Csodaszarvas a Lélekmadárral: a Beavatás jele. A Lélektől újraszületésé. …Beavatás: Az Istentől rendelt születés, a Lélektől újraszületés célcsoportja! A legfontosabb emberi cél a létezésben, a Teremtésben… régi szittya kereszténységünkben megvolt a beavatás, a Lélektől újjászületés aktusa is! (A keresztény főpapok felelőssége ennek a szintnek a kiiktatása a magyar kereszténységből)… Mennybe ragadás: a Lélekmadár avatásra viszi a lelket. … A fej fordított állása is minőségi váltást jelez. A beavatást, az Emberfeletti Ember, az Istenember megébredésének pillanatát, a puszta anyag meghaladását, a Lélektől újraszületés pillanatát…” és így tovább… (Tóth József, Bonyhád, in: MAGYAR VILÁGKÉP KUTATÓ, IV. évf. 1. szám )

Mindezek alapján,

tekintettel arra, hogy mag-népként feladatunk van, és arra, hogy milyen bonyolult az etnikai összetételünk, hogy hányféle néppel és kultúrával keveredtünk az idők során és mi mindenen mentünk keresztül, mit szedtünk össze, olvasztottunk magunkba; és hogy ezek hogyan egyesülnek valami egészen rendkívüli, autonóm identitásban, amelyben nagyon különböző minőségek integrációja történik meg (vagy kellene hogy megtörténjen), tudatosítani kellene a múlt egész volumenét, beleértve a keletkezés, a Teremtés kozmikus léptékű történéseit, mindezt átélő módon feldolgozni, tudatosan átélni és a tudatban tartani, hogy olyan valamiként élje át a magyarság önmagát (mint ahogy a tudattalanjában így is van), amely MINT NÉP HORDOZZA AZ EGÉSZ EMBERISÉG TELJES TÖRTÉNETÉT és az a hivatása, hogy MEGŐRIZZE A MAG-JÁBAN (A LELKÉBEN) mindezeket a dolgokat, A TELJES EMBERI TAPASZTALÁST, ezeket tudatossá téve egyesítse és ily módon egyféle ELEVEN ENCIKLOPÉDIÁJÁVÁ, A JÖVŐT REJTŐ CSÍRÁJÁVÁ és ÉLŐ LELKIISMERETÉVÉ VÁLJON AZ EMBERISÉGNEK (amint ezt Magyar Adorján ki is mutatta a „Lelkiismeret aranytükre” c. csodálatos művében).

Ehhez legelőször is arra van szükség, hogy a magyarban mint népi entitásban TUDATOSODJON A LELKE, ELHIVATÁSÁVAL ÉS ÖSSZES TARTALMÁVAL EGYÜTT. Semmi más élet-feladathoz nem kell akkora (és olyan minőségű) bátorság, mint ehhez. A SÁRKÁNYBÓL (az Ősidők elsőnek megformált ősenergiájából) ÖNMAGÁT KIVÁGÓ TUDAT: a mi János vitézünk mindenre elszántsága, végső hősiessége kell ehhez: A MINDENT-TÚLÉLÉS ÉS A MINDEN HALÁLBÓL VALÓ TUDATOS ÚJJÁSZÜLETÉS KÉPESSÉGE.

E. Canetti „Túlélője” az óriáskígyó gyomrában magasodó hullahegy tetején furulyál: az embernek az az érzése támad, hogy az olasz szerző ismeri és megértette a mi Tündérkirályunk történetét.

38

39. oldal

Azt azonban talán nem tudja, hányféle beavatást őriz a mi lelkünk, s hogyan kell ezeket felhozni a tiszta tudatosságba, hogy a szellem és a lélek valóban méltó társai legyenek egymásnak; a tudatossá vált lélek és az érző-érzékelő szellem a ,szívgondolkodás’-ban egyesülve egy merőben új, angyali-tündéri ember megszületését készíti elő.

Erre predesztinál bennünket manicheista múltunk is. Még mielőtt Skythianos az északi népekbe (köztük a szkítákba) oltotta volna a ,manicheista’ tanokat, mi már találkoztunk hasonlókkal Ataiszon (a feldarabolódott MU kontinens egyik kis maradék-szigetén), ahol Anyahita Ardvisura, a szíriuszi 24 karéjos bevatott megismertette eleinkkel az érdek nélküli szeretet, az együttműködés és a Teremtő(k) iránti tisztelet és odaadás értékeit. Ezek tovább éltek az Ősmagyar Uruki-Mani Egyház alaptételeiben (sőt az sem zárható ki, hogy a MU utód- birodalmaként hosszú ideig a Takla-Makán és a Góbi területén terjeszkedő Ujgur Birodalom is hasonló impulzusokkal szolgált szkíta és hun őseinknek). Végül a történelmi Mani (Máni) ,eretnek’ tanításai olyan mélyreható nyomokat idéztek elő népeink tudatában, hogy még a nem túl távoli múlt alkotásaiban is tettenérhetők ezek (fénykerekek egy XVIII. szd-ban Magyarországon épített templom kazettás mennyezetén – Pap Gábor közlése). Mani tanítása volt a magyarság ősi vallása.

„Mani, a pártus próféta Kr.u. 216-276-ig élt. Jézus Krisztus apostola, a Világosság Birodalmának küldötte volt. (…) Egy a lélek új fejlettségi fokán nyugvó keresztény beavató tanítást hirdetett meg. (…) Tanítása a Csendes-óceántól az Atlanti óceánig visszhangzott, a szépség és a tisztaság tanítása volt. Helyreállította az összetört tanítást, az egyetemes kereszténységet. (…) (Ezek a kincsek) a szív krisztusi beavatásának ösvényére lépett tanulót kísérik, mint a fény GYÖNGYEI.” (Máni: Kelet Krisztusa, Nyugat Buddhája, François Favre) A Manitól ránk maradt írások között ott vannak a Gyöngy-himnuszok: „Szeretteim, hát küzdjetek s buzgólkodjatok, hogy tiszta IGAZGYÖNGGYÉ váljatok…” és

„Ó, lélek, ragyogj, és emelkedj fel az istenek közösségéhez”! Ezek, mint a következő (manicheista beavatásra vonatkozó) sorok is

… „a Szellem-Lélek újjászületési folyamatának kiindulási pontja…a szív rózsájában található mágikus GYÖNGY. Itt szunnyad a tökéletes ember képe”… a Lélek ébresztéséről szólnak. Mind ugyanúgy a szellemi fényt hordozó Lélekről beszélnek, mint a szívcsakra kelyhének (általunk megfigyelt és leírt) Grál-képe a borban/vérben lévő Gyönggyel.

„Az igazgyöngy szenvedésből születik” – hirdeti könyve címlapján korunk szent Ference, Böjte Csaba testvér, aki többet és igazabbat tud a keresztény lényegről, mint sokan mások; így megértette, hogy a lélekbe került porszemből, piszokból is GYÖNGY születik, ha a szenvedés vállalásával (a fájdalomtól való félelem helyett) a szeretetnek engedjük át azt; és A SZERETET KIIZZADJA MAJD MAGÁBÓL A GYÖNYÖRŰSZÉP, VÉGTELENÜL FINOM GYÖNGYHÁZ-BEVONAT FÉNNYEL ÁTITATOTT SZIVÁRVÁNYOS RAGYOGÁSÁT: A MEGTISZULT-MEGGYÓGYULT LÉLEK ISTENI FÉNYÉT. Ez a fény a Grál-lovag és a Grál-közösség lényege; s bármilyen távolinak (sokára elkövetkező nagy korszakok eredményének) látszik is a megvalósulása, ennek az előkészítése a mi feladatunk, mert régóta hordozói vagyunk ennek a tudásnak.

… a „régi embert” elhagyhatjuk… mert a mikrokozmosz, a „tökéletes lakhely” közepén (manicheus kifejezés) már áll „Isten új fia”, Mani vagy Manu, az igaz ember…

39

40. oldal

Sokak számára már magában az nevetségesnek tűnik, hogy a magyar lehetne valaha is egy ,tiszta’ és igaz új ember mintapéldánya, a Sacro Amore megvalósítója, a lovagi szerelem bajnoka,

amikor legtisztább lelkű dalnokai úgy zengenek „az élet tüzes virágját fölnövesztő hullámzó asszonyi láng társkérő mámoráról … megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével”, mint a ,szent nőstényiség’-ről, amely egyedül az élet forrása… Reggeltől estig idézhetnénk költőinket, akik a testi szerelemről énekelnek ódákat és népdalainkról, amelyek a legtündéribb és legszemérmetlenebb pajzánsággal írják le eme mámor- és boldogságkereső nép szerelmi szokásait. És mégis…

nem erről van szó. A Grál-lovag éteri szerelme – ha jól megértjük, mi a lényege – nem az aszketizmus Pál-i intencióiról szól (aminthogy az apokrifek közé sorolt Jézus-tanítások sem olyan szigorúak, mint azt a katolikus egyház sugalmazta megfélemlített híveinek, nem beszélve az újabban agyonreklámozott Mária-Magdolna kapcsolatról). NEM A FÖLDI ÉLET MEGTAGADÁSA, HANEM ÁTSZELLEMÍTÉSE-ÁTLELKESÍTÉSE VOLNA A FELADAT.

Az ún. ,bűnbeesés’ teológiai fikcióját megérteni akarók két problémába ütköznek: az egyik a ,Tudás’, a másik a ,szexualitás’ kérdése. Nagyon előrevivő (témánk szempontjából is), ha felfogjuk, hogy e két kérdés lényegében ugyanaz. Ugyanis (ahogy a KÍGYÓTUDÁS c. részben és több más helyen is érintettük) a ,rejtett’ tudás lényegi elemei a Teremtés működéséről szóló ismeretek (amelyeket csak mostanában lehet ,legitim’ módon közzétenni, miután az emberi tudat elérte a megfelelő fejlődési szintet). A magára az emberre vonatkozó ,titkok’ egyik legfontosabbika pedig éppen a nemiségre, a szaporodásra és az azt elősegítő asztrális érzékelésre vonatkoznak. Ma az emberiség – elvileg – képes lehet megérteni, miért és hogyan kerültek belé azok az érzékek/testi apparátusok, amelyek a szex felé mozgatják olyannyira, hogy végülis a nemiség messze túlnőtt szaporodási feladatán és az öncélú örömszerzés (egyik) legfontosabb bázisává vált. Aminek korábban az volt a funkciója, hogy biztosítsa egy nép/népesség/nemzet(t)ség fennmaradását és egészséges szaporulatát/továbbélését (ld. lejjebb Magyar Adorján leírását a magyarok Boldogság-sziget hagyományáról), az napjainkra a minden hagyományos vonatkozásától megfosztott egoista gyönyör-kultusz tárgya. Ez a folyamat visszafordíthatatlannak tűnhet, de remélhetőleg nem az.

Mert itt is ugyanarról a problémáról van szó, ami az emberiség – és benne a magyarság –

,elkorcsosulásának’ oka: a tudatosság hiányáról. Nem tudatos bennünk sem a Lélek, sem a Szellem, a testünk pedig még kevésbé: hiába hisszük azt, hogy az iskolai biológia-órákon megismerkedtünk legalább a testünkkel, csak a keleti tudással összehasonlítva döbbenünk rá, milyen szánalmasan keveset tudunk arról, hogyan is működünk a fizikai síkon (ennek a katasztrofális öntudatlanságnak a következménye az orvoslásban a tüneti kezelés különféle kemikáliákkal az okok feltárása és felszámolása helyett, a párkapcsolatokban a szex éhségcsillapításként való kezelése az egyesülés annak minden dimenziójában való – kozmikus nagyságrendű – átélése helyett és még sorolhatnánk). A tudatosság hiánya vezet ahhoz is, hogy a magasrendű (krisztusi) Én-tudat helyén ma az emberek többségénél egy felfújt, hamis énképet projiciáló, izgága, agresszív és önző kis egócska ágál (és akarja elhitetni magáról, hogy különb az összes többinél és ő a világ közepe). Mindennek az ellenszere pedig a tudatosodás: annak a fel-, meg- és elismerése, hogy kik vagyunk valójában. Sok-sok nagyon kemény szembenézés önmagunkkal AZ IGAZSÁG szenvedélyétől hajtva – ez az ÚT, amely a Krisztus által előjátszott teljesebb, tisztább, igazabb ÉLET felé vezet.

Ezen az úton megérthetnénk a TEST-LÉLEK-SZELLEM HÁRMASEGYSÉG lényegét, az Én tudatosságának fontosságát, és ezzel megfordítanánk azokat a folyamatokat, amelyek az individuális én-tudat kialakulásának érdekében az emberiség mélypontra-zuhanását eredményezték („A mélypont ünnepélyét”, ahogy Pilinszky nevén nevezte a dolgokat).

40

41. oldal

Rájönnénk, hogy „az emberi öntudat a léleknek a fizikai agyhoz történő kötődése” során születhetett meg és ez az anyagba való végletes leszállás homályosította el a Lélek és a Szellem valódi eredetének és működésének tudását, idézte elő a szakadást az eredendő ,fényközösségben’, amely a Szellemet és a Lelket, a férfit és a nőt összekötötte, s aminek újra-átélése lenne a szexus valódi, ,szakrális’ célja (amelynek nem-beteljesülése hozza létre az állandó szomjúságot, és a folytonos rész-kielégülések a teljesség utáni öntudatlan sóvárgást).

Ez az ,egyszerű’ felismerés máris közelebb hozná a Grál-lovagság nemesebb, tisztább, fényesebb attitűdjét az azt keresőhöz. És mivel a magyarság szinte mániákus igazság-kereső, vannak ,esélyei’… Ennek igazolására (jóllehet költészetünk legjava áll glédában) most csak Magyar Adorján tanulmányára hivatkoznánk ismét, amely igen láttató módon „A lelkiismeret aranytükre” címet viseli.

Ebben részletesen leírja, hogy a magyar Nap-vallás (tehát az istenségnek a Nappal való beazonosítása, legyen az Apollón Napisten vagy éppen Héraklész, a Naphérosz) hogyan vezet – eredetileg arany-, később réz- vagy egyéb – kerek tükrök megformálásához, amelyek jelen vannak a régi magyarság hétköznapi életében szószerint lépten- nyomon (övre akasztva, ajtótáblákba illesztve, ruhákra applikálva stb.), hogy világosan értésre adják: mi igazságszerető nép vagyunk, mi nem félünk szembenézni önmagunkkal. Ehhez már szinte semmit nem lehet hozzátenni (az sem ütősebb bizonyíték, amit Strabón ír a szkítákról, hogy „az igazságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük”). És nem is kell más ahhoz a programhoz, amit itt felvázoltunk:

hogy tudatosodván és tisztulván (mint Parsifal a maga küzdelmes Grál-kereső útján) HELYREÁLLÍTSUK A KOZMIKUS SZERETET (HŐ-) ÉS A TEREMTŐ (FÉNY-) ENERGIÁK KÖZÖTTI HARMONIKUS VISZONYT, és ennek révén

AZ EMBER A MAGA FELTISZTULT, TUDATOS ÉN-JÉVEL AZ ISTEN-EMBERI SZELLEM ÉS LÉLEK GRÁL-KELYHÉVÉ VÁLJON. A megújult, érző-gondolkodó, szellemi-átélő szívnek azonban méltó helyet kell biztosítani az emberi testben.

(Ez lenne a korábbi idézet „tökéletes lakhelye”:

a mikrokozmosz, a „tökéletes lakhely” közepén {manicheus kifejezés} már áll „Isten új fia”, Mani vagy Manu, az igaz ember…)

És mi valószínűleg joggal tartunk attól, hogy semmiféle kondizás és jelenkori testkultusz nem alkalmas eszköze az új, magasrezgésű Szellem-Lélek, a tudatossá lett LÉLEK BEFOGADÁSÁRA KÉPES TEST LÉTREHOZÁSÁNAK. Hagyományainkban azonban vannak nyomok.

A magyarokról köztudott, mennyire jó a konyhájuk, mennyire szeretnek terített asztalnál ülni, tósztokat mondani, borozgatni (mert mi tudjuk, mire jó a bor: kimondani végre az igazságot!). Azt azonban csak a népköltészet/népművészet/néptánc/népdal jó ismerői, meg nagy gondolkodóink tudják (s akkor sem verik nagydobra), hogy a magyar (a szabadságon kívül) a szerelmet is mennyire szereti… („Szabadság, szerelem – e kettő kell nekem!”) Népdalaink telis-tele vannak annak nyomaival, hogy a magyarság valaha tényleg úgy élt, mint a tündérek a maguk paradicsomi szigetein:

41

42. oldal

…amíg el nem kötelezte magát, szabadon válogatott (a szüzesség nem volt úgymond házassági előfeltétel), aztán ha megértek a dolgok, akkor váltak hűséges (mai szóval ,monogám’) párokká – akkor azonban belső késztetésből és ezért valódi értékválasztás mentén. Más szóval, a házasságkötés előtt igazi párválasztás (,szabad szerelem’) zajlott: fiú és lány tényleg megismerték és ,kipróbálhatták’ egymást (ahogy erről számtalan népdalunk pikáns volta és szókimondó szövege tanúskodik: „Nem úgy van má’, mint vót régen, nem az a Nap süt az égen; nem az a Nap, nem az a Hód – nem az a szeretőm, ki vót”. „Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni – szabad az én szeretőmnek egypár csókot adni”… „Édesanyám, huncutok az ácsok: méregdrágán mérik a forgácsot. Kilenc csókot adtam neki érte,

a tizediket ráadásul kérte”… stb.). A zseniális Magyar Adorján így ír erről: Csodaszarvasunk egy boldogság-szigethez, tündér-nász-szigethez vezeti Hunort és Magort. Sok keszkenőn, gyolcs-szélen ábrázolták ezt szinte mértanivá vált, egymást kézenfogó figurák alakjában, amelyekről már senki se tudta, hogy „ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelynek a Szent Szigeten volt helye. Ábrázolta ez természetesen a leányok nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése előtt), de ábrázolta magát a násztáncot is, amidőn a leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerelmi előjátékok táncait járták, amelyek alatt… a párválasztás is történt. („Ezt szeretem, ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem”.) Hol a legények választottak a leányok közül, hol meg a leányok a legények közül, a játék menete szerint (s a választottat mindig meg kellett csókolni). De a játékok alatt idővel aztán létrejött az igazi párválasztás olyanok között, akik úgy testileg, mint lelkileg valóban vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt, vagyis ,egymásba szerettek’… (ezek) kezdették egymást egymásután mind többször választani, viszonosan, míg végre valóban egymás ,választottai’, vagyis szerelmespár lettek. Ezek aztán a szigeten együtt töltötték a „mézes hetet” vagy „heteket”, amely idő után már házaspárként jöttek ki a szigetről.” Ez rögtön magyarázatul is szolgálhat azokra a – nem teljesen jogosulatlan – vádakra, hogy a magyar valahogy ,elkorcsosult’, már csak árnyéka önmagának („Régi dicsőségünk…”). De lehetséges más magyarázat is. Ha megnézzük a magyar népdalokat, nem egyben találkozunk azzal, hogy az éneklő pár valamelyik tagja a másikat (akár a legényt is!) ,gyengének’ nevezi: több magyar népdalban a párjára mondja az éneklő: „Repülj, madár, repülj, babám vállára ülj, …babám gyenge vállára”, „gyenge derekad” stb.). Ez nagyon megdöbbentő, hiszen azt jelenti, hogy a magyar tudat (egyik) legmélyebb rétegében (ami a népdal) van egy ,GYENGESÉG’-kultusz, ami valószínűleg a ,ZSENGESÉG’-et jelenti, így a növényiséggel, a virággal, a madarak törékenységével hozható összefüggésbe, azaz a lélek zsenge, törékeny, éteri mivoltáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a népdal a szerelemben részt vevő partnereket növény/madár (lélek) tulajdonságúnak érzékeli. A mellérendelő társadalomban a szerelem mindennek a mércéje/mértéke, és a szerelem lényege az összemérhetőség, a lények egymásra hangolt, egybe-való valósága, össze-illősége, egybe- illeszkedése: „Se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy. Csináld, csináld, jól csináld, Nehogy szégyenbe hozzál”… Ez a szöveg nyíltan szexuális tartalmú, ugyanakkor jelzi a sem alá, sem fölé nem rendelődő (esetleg az éneklők nemét is fölcserélő) partnerséget, az egymással való kompatibilitást, az egyenrangúságot (ami nem egyformaság!) – és ez a mi ősiségünk alapzata: EGYMÁSHOZ ILLŐ (=ILLESZKEDŐ) EMBEREK EGYMÁST KIEGÉSZÍTŐ/TELJESSÉ TEVŐ CSOPORTJAINAK HARMONIKUS EGYÜTTÉLÉSE A SZERELEM (SZERETET) ENERGIÁJÁBAN, amely az illeszkedés terepe egymás és a tápláló Földanya viszonylatában. A test a magyarság számára egyszerre fenséges, kozmikus objektum

„Naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben… minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.” (Juhász Ferenc)

42

43. oldal

és az állati ösztönöknek kiszolgáltatott lélek fájdalmas esendőségének oka:

„Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el nagy bajom” és „Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is – ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni KELL. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.” (József Attila) A lélek, bár ősi, égi-isteni eredetű, ezen a földi ,keresztúton’ minduntalan szembetalálkozik ennek a fényes, szépséges származásnak és az őt hordozó állati test ,szörnyeteg’-voltának kínzó ellentétével. Ennek a feloldása nélkül pedig egy tapodtat sem léphetünk előbbre. Juhász Ferenc tudta, hogyan kiáltozik anyagtól-nemzett szarvasfiúságunk a „titkok kapujában”, és azt is tudta, hogy „csakis a szeretet az, amely a titkok kapuját ki tudja nyitni!” A hétköznapi tudat azonban ma még csupán próbálkozik, hogyan tudná akár csak megközelíteni ezt a problémát, amely „a szépség és szörnyeteg” típusú mesékben, vagy populáris filmekben kerül a szeme elé.

Ezekben a tükrökben kettős lényként szemlélhetjük magunkat: felsőbbrendű, szinte tökéletes, királyi lényként (általában ezzel azonosulunk), mint Gilgames az ő nevét viselő eposzban, és erősen testi, ösztönös, akár állati lényként (akit ,külső’, velünk semmiképp nem azonos létezőként, szörnyetegként látunk), ez itt Gis barátja, Enkidu. De bármilyen ősi legyen is ez a mű, már itt megjelenik a tudat, hogy ez az erős, vademberes test a benne lakozó megrontatlan, gyermeki lélekkel valami nagy érték, a ,magasabbrendű hős’ másik (talán jobbik?) fele, akivel beazonosulni voltaképpen megtiszteltetés, elszakadni tőle elviselhetetlen veszteség. Az öntudatos és önmagát nagyra tartó „Szellem-Én” nem lehet teljes a testhez tartozó „Ösztön-én” nélkül, az ,istenember’ az ,állatember’ nélkül – a Szépség a Szörnyeteg nélkül. Ám ez a konjunkció még a „Szent Násznál” (a lélek-szellem fúziónál) is nagyobb kihívás. Példaképpen „A barlangi medve népe” c. filmben egy gyönyörű, kecses és finom, szőke és kékszemű kislány egy kataklizma (földrengés) során elveszti a kapcsolatot az övéivel, anyja a szeme láttára tűnik el a meghasadt földben, és ő hosszú bolyongás után – melynek során megsebzi őt egy barlangi oroszlán – félholt állapotban egy horda útjába kerül. Az ő népénél sokkal alacsonyabban álló ősemberek közül a fejlettebb tudatú sámán és az ő gyermektelen javasasszony-„felesége” befogadják és szeretettel bánnak ugyan vele, de a törzs idegennek, következésképp veszélyesnek tekinti, a durva és fékezhetetlen törzsfőnök-fi pedig megkívánja, így rengeteg megaláztatásban van része (nem beszélve a szintkülönbség miatti szenvedésről). Végül a segítővé és harcossá is váló kislányból anya lesz – és ekkor rákényszerül, hogy fiát hátrahagyva egyedül nekivágjon az ismeretlennek, hogy megtalálja az övéit. Itt tehát csak úgy tudtak a film készítői megbarátkozni a vadsággal, a ,szörnyeteg’-séggel, hogy a ,hibrid’ gyermek egyfajta megváltásként, jövőbeli integrátorként és felemelő prófétaként benne marad az állati szintben, miközben a „szépség” megpróbál visszakerülni a saját közegébe. De mint minden hasonló történetnél, a lényeg A SZÉPSÉG ÁLTALI MEGSZERETÉSE A SZÖRNYETEGNEK, azaz AZ ÁLLATI- vagy ÖSZTÖNÉN ELFOGADÁSA (INTEGRÁLÁSA) a magasabbrendű Én-be. A szellemember csak EZUTÁN INDULHAT EL A SAJÁT HAZÁJÁBA.

43

44. oldal

Másutt már megjelenik annak a tudata is, hogy az ellenfél, a ,szörnyeteg’ én magam vagyok. Egy Seaquest- epizódban a kapitánynak meg kell győznie (le kell győznie, amihez meg kell értenie és valamiféle megbocsátó elfogadáson keresztül magába olvasztva megszüntetnie) saját éretlen, értetlen, ezért gonoszságra képes ifjúkori énjét (a bölcs, szellemi embernek az ösztön-embert), hogy megakadályozza egy nagyváros értelmetlen pusztulását. Ez a film egyben azt is jelzi, hogy az idő megérett arra, hogy tetteink, sőt gondolataink következményei is egyre kisebb időkülönbséggel jelenjenek meg, és ezzel a felelősség önmagunk minden korszakának tetteiért és gondolataiért rohamosan növekszik!

A test tehát (szörnyeteg-ként) az integráció feladatának új, nagy kihívásokkal teli objektumát jelenti. Többek között még azért is, mert a ,szépség’ fogalma is hozzáköthető – éppen a magyarok ősi Nap- istene, Apollón révén: hiszen a szép férfitestet nemcsak adoniszinak, hanem apollóinak is szokás nevezni. Hogyan lehetséges a szörnyetegből szépséget csinálni? A ,farkasarcú’ Apollón talán ad erre egyfajta választ…

„Sajnos, a „vissza a természethez” jelszó gyötrelmes, reménytelen tévutakra csalogat. (...) Például a farkas sem egyszerű, kezdetleges, hanem végtelenül összetett, bonyolult lény. A farkas keblében is két vagy talán még több lélek lakozik, és aki farkas-létre vágyik, az éppúgy a feledékenység áldozata, mint aki az „Ó, boldogságos gyermekkor” kezdetű dalt zengi. A rokonszenves, ám kissé szentimentális dalnok, miközben a boldog gyermekkorról énekel, és a természet, az ártatlanság és a kezdet után sóvárog, megfeledkezik arról, hogy a gyerekek sem boldogok, hanem állandóan küszködnek és szenvednek.

Nincs út visszafelé, sem a farkashoz, sem a gyermekléthez. A kezdet kezdete sem ártatlan és egyszerű; minden teremtmény, a látszólag legegyszerűbb is bűnös és bonyolult, a létezés mocskos árjába vettetett, és az árral szemben nem lehet úszni. AZ ÁRTATLANSÁGHOZ, a meg nem teremtetthez, Istenhez NEM VISSZAFELÉ VISZ AZ ÚT, HANEM ELŐRE, egyre tovább a bűnben, EGYRE MÉLYEBBEN AZ EMBERRÉ VÁLÁSBAN. (...)

Nem szűkítheted le világodat, nem egyszerűsítheted lelkedet, egyre többet és többet fogadsz be a világból kínok közt táguló lelkedbe, míg végül magadba nem fogadod az egész világot, hogy egyszer talán célba érj és megpihenhess. Ezt az utat járta Buddha és minden nagy ember, ki tudatosan, ki ösztönösen, és addig jutott, ameddig merészkedett.

Minden születés elszakadás a Mindenségtől, elhatárolódás, elkülönülés Istentől, gyötrelmes megújhodás. És akkor térsz vissza a Mindenségbe, akkor szűnik meg a gyötrelmes egyénné válás, AKKOR VÁLIK AZ EMBER ISTENNÉ, AMIKOR ANNYIRA KITÁGÍTOTTA A LELKÉT, HOGY ÁT TUDJA ÖLELNI A MINDENSÉGET.”

„EHESS, IHASS, ÖLELHESS, ALHASS – A MINDENSÉGGEL MÉRD MAGAD!” Ez a legemberibb követelés – add meg a testednek, a szellem és lélek gyermekének, ami neki jár, és NÖVEKEDJ UNIVERZÁLIS LÉNNYÉ. Mert ma …„MÉG NEM NAGY AZ EMBER: DE KÉPZELI, HÁT SZERTELEN. KÍSÉRJE KÉT SZÜLŐJE SZEMMEL: A SZELLEM ÉS A SZERELEM”!

(József Attila)

44

45. oldal

c) A magyar ideál: A VITÉZ LÉLEK

(A LOVAGSÁG: A bátorság, hűség, becsület, szabadság szépsége)

Íme, a) A MI IDEÁLJAINK,

egy nagy ,emberlátó’ megfogalmazásában: Kossuth Lajos

Egy gyönyörű férfi, egy ideálisan szép, ábrándos férfiarc néz rám gyermek- s ifjúkorom minden falairól. Nem valami vad, tetterőtől lángoló fej, nem is az önkínzó alázat lelki vértanúja: férfiarc, amelyben jóság és okosság, akarat és szárnyas képzelem van. Nincs egyetlen arc sem, csak az édes Jézus Krisztusé, aki ilyen közel volna minden magyar szívéhez. Ó, hogy sikoltaná és mennydörögné (ma): „magyar, térj eszméletedre, Sorsod hív: TE VAGY A MAG, s e mag körül kell kijegecesedni e rónák és hegygerincek minden népeinek… MAGYAR LELKIFÁKLYA, MAGYAR SZELLEMI S FIZIKAI VEZÉRLET ALATT SZÖVETSÉGET TEREMTENI EURÓPA TESTÉBEN! Napóleon a kard erejére támaszkodott, Kossuth a gondolatéra. Kossuth korának központi gondolataival át- s átjárta az emberiség lelkét, s előkészíti a késői s távoli egyesség megérzésére s megértésére. Kossuth Lajos a világpolitika áramköreibe kapcsolta be a magyar eszmét: Magyarország rendeltetése itt keleten, évezer óta az, hogy A KELETI BARBÁRSÁG ELLEN VÉDJE AZ EURÓPAI KULTÚRÁT… S KOSSUTH LAJOSNAK SIKERÜLT AZ EGÉSZ VILÁGON FENNTARTANI AZT A HITET, HOGY A MAGYAR NYELVSZIGET ÉS ETHNOSZ AZ EURÓPAI KULTÚRA KELETI VÉDŐBÁSTYÁJA. Jaj lesz nekünk, ha Európa ezen a ponton elveszti a hitét bennünk.

Bethlen Gábor

„Akárki akármit írjon s mit mondjon, az igazság ez!” Az ember azonnal érzi a lélegző, kemény, cselekvő embert, aki tele van önérzettel, büszkeséggel, okossággal, ravaszsággal. A cselekvő akarat hat. Megépíti romjaiból egy kis ország gazdasági s kulturális nívóját. Egyensúlyban tartja kelet és nyugat világát. S hatalmasan lobogtatja ki a magyar erőt hódító s mégis egészséges útján. (Elámult), az emberek mennyire örülnek, ha segíthetnek magukon: a fejedelemnek nem kell semmi mást csinálni, csak felébreszteni a hitet a rendben, s a rend maga megteremti magát. Azt akartam, hogy a magyarnak önérzete támadjon, hadd tudja meg minden magyar, hogy vagyunk valakik. Minden kézbe munkát adtam, s egy embert nem hagytam, hogy elheverje az életét. Az az egyszerű nép imádattal és csodálattal nézett rám: ez volt az én igazi királyságom. Abban az időben még egyéniség volt mindenki: de mikor nagy nemzeti célért kellett síkra szállani, egy testté vált a tömérdek egyéniség, és egy lelkesedéssel ragadott kardot és kapát. Az én életideálom a nyugodt és eredményes munka volt. Föl kell szabadítani ezt a nemes népet, politikai és társadalmi rendet, nyugalmat, a fejlődés minden lehetőségét megadni neki.” …(Ő) a megtöretett magyarságnak akart megváltója lenni. Valóban a magyar faj géniusza uralkodott felette egész életében, s az védelmezte meg, elképzelhetetlen veszélyek között. Szimbolikus jelentősége van a magyar etnosz értékteremtő kvalitásai szempontjából. A ,magyar jelentése’: EGY ŐSERŐKKEL TERHELT FAJTÁNAK, a fantázia szédületei közt, a szigorú realizmusba menekülése. Egyfelől rendet teremteni a kontinensen, másfelől megmenteni a maroknyi lehetőséget. Ez több az Attila álmánál: Isten ostora lenni. EZ A KEMÉNY ERDÉLYI ISTEN ÁLDÁSA AKART LENNI.

45

46. oldal

GÖRGEY ARTÚR (a jövő Én-tudatos angyala, a magyar árja harcos),

aki megtanult a minimumból megélni, az élet minden javait lenézni s önérzete maximumát élvezni. Semmi igénye nincs testiekben, de a legmagasabb követelményekkel áll szemben önmagával, s az élettel úgy szegül szembe, minden ponton s minden irányban, hogy CSAK A LEGNAGYOBB MUNKA S A LEGNAGYOBB ÉRVÉNYESÜLÉS* ÉRDEKLI. (*nem hatalmi vagy anyagi, hanem önmagának, önmaga lényegének érvényre juttatása – szerk.megj.)

Semmiben sem bízik, csak önmagában. … Semmi segítségre szüksége nincs, csak önmagára. Valósággal ki van cizellálva, mint a damaszkuszi (!!!) penge. Hajthatatlan egyéniség, amely csak egy irányt ismer, a harcot. … Villámgyorsan ítél, s ítélete mellett kitart. A döntő szót ő mondja ki, s vaserő és acélfizikum szolgálja. Amit akar, arra életét játszva teszi fel. Egyszál kard: ez ő. Megmarad katonának, megmarad eszköznek. Megmarad l’art pour l’art művésznek a csatamezőkön. Görgeyben meg lett volna a képesség rá, hogy Dzsingisz kán legyen belőle. De egy magyar nem robbanthatta szét Európa kereteit.

A MAGYAR, MINT A MESEBELI SÁRKÁNY, HARCOL AZ ÉLETÉRT, ÍME, EGY FEJÉT LEVÁGTÁK S ÖT NŐTT HELYETTE (Móricz Zsigmond) A LOVAGSÁG:

b) A SÁRKÁNY ÉS A SÁRKÁNYÖLŐ

A sárkányról sok mindent gondolnak az emberek – a legtöbben mégis azt, hogy valami félelmetes, rettenetes lény, és hogy ősellensége az embernek (esetleg ő maga az Ősellenség). Ezt elsősorban abból gondolják, hogy János Jelenései-ben meg is van ily módon nevezve: „a Sárkány, ama ősi kígyó”:

Mihály harca a sárkánnyal 7. És az égben viaskodás támadt: Mihály és az õ angyalai viaskodtak a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodott és az õ angyalai; Dán. 10,13. 12,1. 8. De nem vehetének diadalmat, és az õ helyük sem találtaték többé a mennyben. 9. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az õ angyalai is õvele levettetének.

46

47. oldal

A nyugati civilizáció sárkányai általában gonoszak, és az őket megölő lovagokat hősöknek szokás tekinteni. Az analitikus pszichológia szempontjából a sárkány a tudattalan tartalmának felel meg (beleértve annak emberfeletti és emberalatti aspektusait is): Jung szavával a numinozitásnak, azaz minden olyan erő-képviseletnek, amit nem értünk, amely nem fér be a hétköznapi tudat keretei közé, így megtapasztalásának emléke automatikusan elfojtásba kerül, legyen túl jó vagy túl rossz vagy csak túl nagy az ember számára: valójában bennünk van, de úgy teszünk (önvédelemből), mintha nem tudnánk róla.

Így például ,nem tudunk’ arról, hogy a sárkány eredetileg teremtetlen lény, illetve hogy ő az Ősenergia első manifesztációja: magának a létezés energiájának első alakja, aki fantasztikus ereje miatt az őrzés-védés nagyszerű feladatát kapta a Teremtőtől: a magyarok egének középpontját, a „Tündérasszony” palotáját például DRACON, a csillagsárkány őrzi: „a harcos szíve”. És mindig sárkány őrzi a legfontosabb ,kincseket’ (és nemcsak az aranyat meg a drágaköveket): az élet elemeit (ezért van vízőrző-, tűzőrző-, levegő- meg földsárkány), de fontos szellemi kincseket is (régi írásokat, ereklyéket, elrejtett tudást és a kor emberére veszélyes régi eszközöket stb.). Eredetileg magát az Isteni Rendet kellett volna védeniük (csillagbölcsőjük az Ω Orionis, tehát a Törvényt is), aztán a kezdetet és véget, rejtett ősi tudásokat, vagy például az örök ifjúság aranyalma-fáját, mely Héra boldogság- kertjében állt (ld. Éden, egyéb tündérkert-variációk: valójában talán nem is almákat, hanem az embert óvja az almával jelképezett hatalmi, tudás-kísértésektől). A kapuk őre is: „Ki itt belépsz…” Ezért köze van a halál- újjászületés ciklusokhoz éppúgy, mint a tudatszint-váltásokhoz. És bár eszünkbe se jut, bizony Sárkány őrizte Tündérországot is a ,betolakodóktól’ (akiknek bizonyítaniuk kellett, hogy nem ,betolakodók’, tehát méltók a belépésre); és könnyen lehet, hogy „nőrablásaik” mögött is inkább a női méltóság vagy egyenesen a szüzesség védelme húzódik meg. Elgondolkodtató (lehetne), hogy még meséinkben is előfordul, ahogy a női minőség mintegy „összejátszik” a sárkánnyal:

és itt nemcsak a sárkánytojást dédelgető királykisasszonyra gondolhatunk a nagyon mulatságos Szent György- filmben, de sok példát láthattunk erre a „Variációk a sárkányra” c. magyar rajzfilmsorozatban is. Példaként hadd említsük itt olyan meséinket, amelyekben az egyedül otthonmaradt asszony (akinek persze megtiltották, hogy kutakodjon a házban) megtalálja az elrejtett (pl. a pincében falhoz szögezett) sárkányt, és persze kiszabadítja (mondjuk inni ad neki, vagy más módon segít rajta), mire a sárkány persze elrabolja (magával viszi), és az asszony nem is sikoltozik (annyira biztos nem, hogy bárki meghallja). A férjnek pedig hosszú (beavatási) utat kell bejárnia, sok mindent meg kell tanulnia, mire megtalálja (ezúttal talán megérdemelten és véglegesen) asszonyát… Ugyanilyen meglepő lehet, hogy (még nyugati) festményeken és falikárpitokon is látunk úrhölgyeket, akik pórázon tartják a (láthatóan szelíd) sárkányt, miközben a mindenre elszánt lovag harciasan tartja döfésre kész lándzsáját… Ez inkább a két nem hozzáállásáról szól, mint a sárkányról: amit a férfi (a tudat) ellenségnek tart és el akar pusztítani, azt a nő (a lélek) megszelídíti a maga elfogadó szeretetével… Így történhetett meg, hogy a női lélek (megszelídítvén a harcos férfit) képes lett felébreszteni kincsőrző sárkányainkat és azok újra őrt állnak a Kárpátok karéjában, vigyázva a Magyarokra mint féltett kincsre… Talán megpróbálhatnánk kiérdemelni.

Az előzőekből talán kiderült, hogy a sárkány többnyire női energia, mivel az Élet energiája inkább női jellegű, befogadó és világra-szülő

(pl. a sumérok TIAMAT-ot az Őskáosz nőnemű megtestesítőjeként, minden dolgok ősanyjaként, az emberi faj

aranykígyó-anyjaként tisztelték, az Élet forrásaként, a legősibb kódkészlet hordozójaként); a nő ezért is boldogul vele könnyebben. Ez a hatalmas női energia könnyen beazonosítható az anyával, akitől minden lét és emberi lélek annyira függ itt a Földön, hogy a róla való (több fázisban lezajló) leszakadás az első és legnagyobb sérülés az emberi lélekben („szeparációs trauma”);

47

48. oldal

annál is súlyosabb esemény ez, mert az „első hasítás”, a tudatnak a létről való leszakadása (a „semmi”, az „Űr-Úr” első megtapasztalása) tükröződik benne (mint a Teremtés ősoka):

„S nem érzéd-é eszméid közt az Űrt, mely minden létnek gátjaul vala, s teremtni kényszerültél általa?” (Madách)

A nagy hősök nem-gyógyuló (és többnyire sántítást okozó) lábsebe (Philoktétés–é, akit ezért kiközösítenek, és Achillés saroksebe, amely a sebezhetőség szinonímájává vált) ugyanezt a nőtől-kígyótól származó sérülést jelzi, amely a sérültet örökre az Anyához köti (a sántaságot a földhöz-láncoltság jeleként szokás értelmezni a szimbológiában, azaz ők a kígyómarás által a Földanya rabjaivá lettek), és ebből nincs menekvés; kivéve, ha egy „balga szent” a részvét őszinte gesztusával meg nem gyógyítja, mint Parsifal Amphortas sebét – a Grál-királyok témánál még visszatérünk erre. Ettől a ,seb’-től is érintetlennek kell lennie annak, aki a Grál hordozójává akar válni (alkalmasint tudnia kell, fel kell ismernie és el kell hárítania a veszélyt, vagy meg kell gyógyítania a sérülést). A seb néha (mérgezett) nyílvesszőtől származik, de ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: több ábrázoláson a kígyó nyelve nyílhegyben végződik. Ennek számunkra, Nyilas-nép lévén, különösen nagy jelentősége van, főleg, mivel éppen a nyíl az első eszköz, amely alkalmas az emberi hatóerő szinte mágikus megnövelésére, az idő vektor- természetén keresztül a távolság csökkentésére (tehát manipulálására), ennek minden következményével együtt. Hogy a nyílhegy (eleve) mérgezett, az ebből már világos kell legyen. Nem véletlen, hogy Asklépiost, a gyógyítás istenét az ókorban nem csak kígyós bottal, hanem egyenesen sárkánykígyón lovagolva is ábrázolták: azaz ennek az őserőnek az uralása (akár a megmaratás/mérgezés vállalása és az önerőből való kigyógyulás) a feltétele a gyógyító erő (az ellenméreg) birtoklásának; ez pedig a (lehúzó-„tellurikus”) földtől való elszakadás feltétele. (Fontos, hogy a magyarság (Föld)anya-képe sokkal emelkedettebb, nem mérgező és lehúzó, hanem ellenkezőleg: szoláris/felemelő, mint a Napba öltözött Asszony vagy Tündér Ilonánk, Nagyboldogasszonyunkról nem is beszélve.) Korunkban a sebző/visszahúzó anyafüggést a fiatal férfiak „mamahotel”-betegsége jelzi: az anya mindent- elfogadása és gondoskodó szeretete „mérgezi meg” az eredetileg önálló (sőt: harcos-) létre predesztinált fiúkat, akik nem tudják feladni a lelki-fizikai kényelmet a „kinti világ” ,csábításaiért’ (főleg mert így kockázat nélkül egyikből a másikba menekülhetnek). És mivel így tulajdon anyjukat sohasem látják ,kívülről’ (hiszen még mindig ,benne vannak’), ha mégis megnősülnek valahogy, az anyósukra (esetleg a feleségükre) vetítik ki a sárkányt, a ,negatív anyát’ (ld. a „nők elsárkányosodásáról” szóló filmet). Ha tisztán erről a nézőpontról szemléljük, a „sárkányharc” egyértelműen leleplezi, hogy A FÉRFI (TUDAT/SZELLEM) ,ELLENSÉGE’ (AZAZ LEGMÉLYEBB FÉLELMEINEK TÁRGYA) MAGA AZ ÉLET az ő hatalmas erejével, kontrollálhatatlan burjánzásával, folytonos kihívásaival, ,irracionalitásával’; ezt érzékeli a nőben (a lélek működésében) és ezt projiciálja a sárkány alakjába is, aki ezért lesz a Gonosz megtestesítője.

Persze (mint a bibliai idézetből is kiderül) a sárkány gonoszsága is ,szakosodott’, a fő ellenség pedig a „régi kígyó” (≈sárkánykígyó), aki ellen Mihály (és az őt megjelenítő Szent György is) háborút visel. És itt nagyon fontos témához érkeztünk. Hiszen ez A KÍGYÓ az, aki Évát (szimbolikusan a Lelket) ,bűnre” csábította; és a történet nem hagy kétséget afelől, hogy a lelket a kíváncsiság, a mindenre-nyitottság (ami a romlatlan Élet-jelenség fő attribútuma) tette-teszi ,kiszolgáltatottá’ az effajta ,kísértéseknek’. (Éva Luciferhez: „Én lelkesülök, szép s új dolgokat mondsz”…) Akár az aranyalmák esetében a Hesperisek vagy Tündér Ilona kertjében, itt is egy Sárkány- minőséget találunk a ,kéttörzsű’ Életfa titkos gyümölcse mellett (ez a gyümölcs pedig a Tudás). Ez a sárkány-arkangyal-kígyó minőség azonban „elbukott”: a Tudást akarja, pontosabban: a tudás Hatalmát (legmagasabb aspektusában egyenesen a Teremtés kódjait akarja megszerezni, hiszen számára a Teremtés lehetősége a legkívánatosabb kincs); őrzés helyett inkább birtokolni szeretné a Teremtő (vagy legalább a Teremtés) ,javait’… És lázadásában kitaszítottá válva az embert is erre készteti: kíváncsiságától hajtva kutassa az isteni titkokat, váljon tudóvá, akarjon isten lenni… Ő lett a bibliai Édenkert kígyója, akit Isten megátkozott

48

49. oldal

(ugyan mi az, amire „az erő, tudás, gyönyör egésze” (Madách) ilyen nem-isteni módon reagál?…): „Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (Mózes I. 3, 14-15) Nem mellékesen a lábaitól megfosztott, „port evő”, megátkozott kígyó a kundalini kígyóenergiája is, és ennek a tudása szinte biztosan egyike a legféltettebb teremtési kódoknak – de erről már többször szóltunk. A kígyó ugyanakkor egyszerre az egyenes (a bot Mózes kezében), a kör (a saját farkába harapó kígyó, az Uroborosz, az Ureusz-kígyó a fáraók fejékén), a lépcső, a bioritmus sinus-görbéje (haladásakor) és a DNS kettős spiráljának (Aszklépiosz kelyhén látható) UNIVERZÁLIS SZIMBÓLUMA is. Azaz valóban nagy titkok tudója…

A KÍGYÓ-TUDÁS

Ősidők óta így nevezik a ,rejtett tudást’, ami a létezés, a teremtés, a tér, idő és anyag, az élet (és a halál), a magasabb ,dimenziók’ (rezgés-, tudatszintek) és az emberi lét értelmét, célját, múltját és jövőjét is magába foglaló titkos információk összessége. Ez a tudás minden időkben csakis a beavatottak számára volt elérhető, mert birtoklásához a normál emberi kondíciók meghaladása, komoly ezoterikus iskolázottság és mély szellemi/morális elköteleződés szükséges (különben mind a jogosulatlanul birtokló, mind környezete számára veszélyessé válik – akár kozmikus léptékben is, amint arról számtalan világkataklizma tanúskodik). Ezért misztériumiskolákban, sámánképzéseken, papneveldékben készítették elő a jövőbeli hordozókat, őrzőket és továbbadókat (adeptusokat), hogy a tudás se el ne vesszen, se idő előtt ki ne kerüljön a ,laikus’ (exoterikus) közegbe. MINDIG CSAK A (nekik, az ő tudatszintjüknek és a kornak) MEGFELELŐ INFORMÁCIÓKBA avatták be a jelölteket, így a teljes tudás mindig rejtve maradt (hogy senki ne élhessen vissza vele. A VISSZA-ÉLÉS (!) A ,GONOSZ’ FŐ MŰKÖDÉSMÓDJA). A különböző részkérdésekre vonatkozó tudáselemeket női és férfi tudók is hordozhatták:

az életre, a halálra, a szaporodás titkaira, az álomra, a lelki működésekre, az egészségre/betegségre stb. vonatkozó információkat főleg női ,kígyó’-beavatottak, míg a szellemre, az istenre/istenekre, a teremtés titkaira, a világegyetem törvényeire stb. vonatkozó kérdéseket elsősorban férfi ,kígyó’-beavatottak (az ún. melkizédekek) őrizték és osztották meg az arra érdemesekkel különböző misztéiumiskolák szentélyeiben és tantermeiben. Mivel ezek az információk lényegében isteni tudást képviseltek úgy az energia/anyag, mint a kozmikus lényiségek és az emberi lény mibenlétéről, lényegéről és manipulációjáról – a birtokába jutó ember megistenülésének lehetőségeit, útját, módozatait is tartalmazták (ha többnyire csak szimbólumokba rejtve is). A tolték sámán- hagyományokból (és a Virakocha-emlékek elemzéséből is) ugyanaz a kundalini-elmélet bukkan elő, amit mi az indiai csakra-tanból ismertünk meg: az életenergia (Kínában a CHI) a test alsó energia-központjában fekszik összetekeredve mindaddig, amíg az ember spirituális tudata fel nem ébred, és koncentrációval, meditációval, önmaga tudatának és testi-lelki-szellemi lényének sokoldalú önfejlesztése útján el nem kezdi ezt az alvó energiát felébreszteni és felemelni a csakrák (éteri energia-örvényeinek) során keresztül egészen a fejtetőn lévő korona(!!!)-csakráig, ahonnan ez a(z eddig álom által lekötözött) kígyó-energia immár mint sas szállhat fel az éteri világ szellemi szabadságába, hordozóját a teremtő istenek sorába emelve. A perui régészeti leletek újszerű tanulmányozásával (a bonyolult ábrázolásokból készített ún. ,kompozit’-képek analízisével – egyes részletek kiemelésével, ill. elforgatásával) mintegy olvashatóvá vált ,üzenetek’ ugyancsak a kundalini lényegéről szólnak: eszerint a teremtés célja a Teremtő ,növekedése’, ami a megtisztult és ,visszatért’ lelkek számától függ (a toltékoknál uagyanez a Nap fénytojás-emanációinak visszatápláló szerepe: az inkarnáció során megnövelt energiájú lelket a Sas{=Nap} ,visszaeszi’, hacsak nem válik az maga is Sassá). A lélek megtisztulása pedig a szusumnán felemelkedő életenergia függvénye,

49

50. oldal

és a hétköznapi emberi gyakorlat ezt akadályozza (úgy a férfi-mag ejakulációja, mint az anya szeretete gyermeke iránt vissza-, azaz lefelé áramoltatja a kundalini- energiát): ez energetikailag magyarázza a ,beavatottak’ (ld. a tibeti lámák, a katolikus papság, a katharok és esszénusok, a Vesta-papnők stb.) önként vállalt szűzességi fogadalmát és önmegtartóztató életgyakorlatát, amelyet maguknak tartottak fenn (az egész emberiségre nem lehet kiterjeszteni, hiszen akkor a lelkek száma és így Isten ,növekedése’ is csökkene). A fentiek (és még sok hasonló elmélet) alapján egy olyan rendszer rajzolódik ki, amelyben attól függően, milyen szintre jut az egyes ember tudata a reinkarnációk sorozatában megnyíló lehetőségeket felhasználva, válhat a lelke – a világkorszakok végén, a „megítélési” időszakokban – ,selejt’ minősítésűvé, ,újrahasznosítható hulladékká’, a következő korszak nyersanyagává, a világegyetem hasznos fogaskerekévé vagy a teremtő isten-hierarchiák megdicsőült tagjává… Azt ne higgyük azonban, hogy az embernek a tudással való elcsábítása a Teremtő akaratával szemben történik így. A kísértés éppúgy része a Tervnek, mint a Tudás megszerzése és az ember megistenülése. Hiszen a saját képére teremtett minket az Alkotó… Miért akkor a Sátán kirekesztése, a „megátkozás”, a büntetés? Már magukból a kifejezésekből is kitűnik, hogy ez csak a lefelé menetel következménye, az egyre alacsonyabb tudatszintek tükröződése. A LEFELÉ-ÚTBAN VAN A LEGNAGYOBB LEHETŐSÉG: A SAJÁT-AKARATI VÁLASZTÁS LEHETŐSÉGE.

(A teológia „szabad akarat”-nak nevezi ezt, azonban egy ennyire determinált valóságban nem létezik valódi szabadság – az majd a sok-sok küzdés, önfelszabadító hőstett, lassú érés boldog következménye lesz mint a Cél

végső beteljesülése… ha… és valamikor). Ami adott: a lehetőség felismerni a polárisan ellentétes minőségeket és pillanatonként dönteni egyik vagy másik mellett – vagy meglátni az ellentét lényegét és harmadik utat választani – vagy egymást kiegészítő pólusokként az egész dinamikus valósággal beazonosulni

(ami tulajdonképpen a mozgó, egymásba átmenő minőségekként felfogott Yin/Yang, ahol a Yinben lévő fénymag benövi a sötétet és az az oldal átmegy Yangba – és fordítva! Ez lehet a Lélek/Szellem minőségeinek valós képe, dinamikája, szerves egységük képlete – ha jól megértjük). A Sátán az elfojtott Ős-Sárkány félelmi képe, ahogy azt a rettegővé-gyűlölködővé vált, elrontott és intézményesített judeo-kereszténység megteremtette magából.

„Lépj elő, sötétség szelleme, ha e szent helyen rejtőzködöl! TE VAGY A HAZUGSÁG ATYJA, az igazság ellensége, minden igazságtalanság szülőoka (…). Ó, te átkozott szellem, nem veted magadat alá Teremtőnk akaratának? Mikor nagy, halálos bűnödet elkövetted, a szent hegyről a sötét szakadékokba és a pokol mélységeibe taszíttattál! (…) Ó, ŐSI KÍGYÓ! Kiátkozunk téged, kiűzünk téged (…), tetteidtől elkülönítjük magunkat, erről a helyről kitiltunk, hogy megalázva, megnyomorítva, számkivetve menekülj rémséges, szikkadt helyekre (…), és ott bujdokolva, s GŐGÖD ZABLÁJÁT RÁGVA VÁRD BE AZ UTOLSÓ ÍTÉLET RETTENTŐ NAPJÁT!” (Brjuszov: Tüzes Angyal) Ez a Jahve erősen hasadt jelleme alatt sínylődő zsidóság félelmének tükröződése ("ÁLDOTT AZ ÚR, A NAGY, A HATALMAS ÉS SZÖRNYŰSÉGES ISTEN, AKI IRGALMAT ÉS KEDVESSÉGET MUTAT”…), ami az egész Ószövetséget átitatja és kiáltó ellentétben van a Jézusi szeretet-vallással. A Sárkánykígyó-nak nevezett Sátán pedig az ő hatalomtól és tudástól való félelmüknek a szimbolikus képe

(miközben éppen egyfajta tudás által szerezhető hatalom praktizálása révén váltak maguk is félelem és gyűlölet tárgyává a megvezetett népek körében…). Így aztán a sárkánykígyót megölni dicsőséggé vált: aminthogy a sárkány fejeit is sorra vagdossák le a mesehősök (pedig a ,tűzokádó’ tudat, a Szellem tüzét árasztó fej mindig „visszanő”!…).

Itt láthatóvá válik a ,rossz Sárkány’ félelmi háttere. Ő a „külső sötétség”-nek nevezett hasadék, ami valójában persze belső: arról az iszonyatról van szó, amit a tudat szeparációjának következtében előálló sötétség (mélység, szakadék, űr) vált ki a tudat ,világos’, ,fényes’ természetéből; az ő számára félelmetes és gyűlöletes minden, ami

nem olyan, mint ő – azaz sötét, átláthatatlan, kiismerhetetlen.

50

51. oldal

A tudatot a Lét Egészétől elválasztó sötét, üres hasadék (az Űr, az Üres Tér, amelyet jelenleg végtelenül tágulni és terjeszkedni ,lát’) maga a ,sötét sárkány’, a Sárkánykígyó, a tudattalanba száműzött (mert elviselhetetlen) tudások feneketlen sötétsége és káosza, egyszersmind az összes vállalhatatlanul ,negatív’ projekció vetítővászna is.

A ,külső sötétségről’, az Űrről ma azt gondolják a fizikusok, hogy rohamosan tágul egy ún. ,sötét energia’ hatására. Ez természetesen csak hipotézis, aminthogy vsz. üres tér sincs, csak a részecske-gyakoriság kisebb (vagy éppen csökken). De valószínűleg helytelen a ,sötétség’-fogalmunk is, mert fotonok (azaz fényrészecskék) mindenütt előfordulnak (állítólag a meglehetősen ,kivilágítatlan’ emberi testben is csak úgy hemzsegnek), sőt, a teljesen szétesőnek vizionált utolsó kozmosz-fázisban is ők lesznek az utolsók, akik eltűnnek – tehát a fény (a remény) hal meg utoljára, ahogy mondjuk is…

A bevilágítatlanság, a fénytelenség (vagy éppen az átlátszatlanság) minőségei a nyugati kultúrában a tőle való félelem révén a ,nehezen kezelhető’ sárkány-alakzatra vetültek. Természetes, hogy ez ellen a „Fény harcosa” minden fegyverével (,fény-kardjával’, ahogy láttató módon ma megjelenítik az ismeretlen sötétséget átvilágító eszközt) küzdeni fog.

Ám a ,sárkány’ külsőként értelmezése és ,megölése’ oda vezet, hogy a sárkányölő maga válik sárkánnyá: az elpusztítottnak vélt minőség éppen ezzel az aktussal kebelezi be őt magát. (Jung észrevette, hogy az észak-amerikai fehérek tudattalanja tele van indián elemekkel…) Így aztán mégis önmagában kell megvívnia a harcot ezekkel a „sötét” minőségekkel – vagy talán nem harcolni kellene, hanem felismerni, megismerni és integrálni?…

(Jelenleg talán plusz segítség ehhez az a széles sugárzási zóna (az ún. Foton-öv), amelybe a Föld állítólag már egy évtizede belépett és ami segíthet ,felfényesíteni’ az emberi testet-lelket-szellemet – a sámánok legalábbis így gondolják…)

Mindenesetre AZ EMBERNEK MINDIG IS VOLTAK ESZKÖZEI A ,FÉNYES’ IDEÁLOK: AZ IGAZSÁG, A TISZTASÁG, A SZÉPSÉG, A JÓSÁG, AZ ŐSZINTESÉG, A HŰSÉG, A BÁTORSÁG, A MEGBÍZHATÓSÁG (és így tovább…) MEGVALÓSÍTÁSÁHOZ. Egy példa erre a már sokat emlegetett lovagi kultúra (a maga ideáltipikus formájában).

A lovagi kultúra egyik legbámulatosabb fejleménye a trubadúrok megjelenése. Ők leginkább olyan vándordalnokok voltak, akik várról várra járva és ott a nemeseknek énekelve keresték meg a kenyerüket (mint nálunk pl. Tinódi Lantos Sebestyén). Mindenféle aktuális témát összeszedtek az úton, ezeket aztán – mint a korszak ,hírközlői’ – megosztották a lovagvár (meglehetősen elszigetelt) lakóival. Eközben kialakult az a szokás, hogy – dalaikkal úgymond ,hízelegni’ akarván a várúrnak – az elképzelhető legjobban feldícsérték a várúrnőt: legszebbnek, legerényesebbnek énekelték meg. Ebből – német nyelvterületeken – kialakult a MINNE, ami már nem egyszerűen egy műfaj, hanem – végsőkig kifinomodott formájában – a legtisztább lovagi szerelem értékrendje, amelynek megsértését a minnesängerek a legnagyobb bűnnek tartották és elkövetőjét azonnal kizárták maguk közül. Ennek az értéknek a kiművelésére születtek meg a dalnokversenyek, amelyek – amellett, hogy értékes szórakozási lehetőséget nyújtottak a lovagságnak – valóságos sárkányharcok voltak a szó legnemesebb értelmében. Ugyanis a legmag(v)asabb szinteken már nem egymás ellen harcoltak a résztvevők, hanem egymásért: mindenki azért próbálta meg kihozni a legjobbat saját képességeiből, hogy a többieket ugyanerre késztesse; a versengés a lehető legmagasabb rendű minőség közös erőfeszítéssel történő létrehozásáért folyt; az ,győzött’, aki a leginspirálóbb, a többiek számára legfelemelőbb dalt tudta létrehozni és előadni. Ilyenképpen a VERSENY tulajdonképpen A VERSENGÉS ELLEN folyt, az ,elválasztás’ és a ,győztes-vesztes’ című HATALMI JÁTSZMA MEGSZÜNTETÉSÉÉRT: azaz az embert mérgező tudattalan ambíciók tudatosításáért, a szellemet és lelket egyaránt elsötétítő hatalmi késztetések sárkányának felismeréséért és a szellem/lélek legcsodálatosabb megnyilvánulásainak, dalainak, himnuszainak életrekeltéséért A SÁRKÁNY ÁTVILÁGÍTÁSÁRA ÉS MEGSZELÍDÍTÉSÉRE – a legnagyobb közös Jóért…

51

52. oldal

A magyar mint turáni nép jól ismeri a sárkányokat és gond nélkül vállalja a „sárkányságot”. Kevesen tudják, hogy sok nemzetségünknek volt sárkányos zászlaja (a hun csapatokat sokszor erről ismerték fel, és őket a „sárkány fiai”-nak nevezték); a középkorban szentélyeket, templomokat és kolostorokat is sárkányok védtek (láthatók az oszlopfőkön, záróköveken, kapu- és oromdíszeken stb.). Főúri családi címerek sokaságában is megtaláljuk őket, és az egyik legismertebb Sárkányos Lovagrend megalapítása Zsigmond királyunk nevéhez fűződik. Mátyás is létrehozza a maga sárkányos lovagjainak a körét; az 58 lovagból a hun sárkány-nemzetség odaadó kutatójának, Kiss Maotun Istvánnak közülük 46 adatait sikerült megtalálnia.

Lawrence Gardner (sokak számára forrásértékű) műve, „A GRÁL-KIRÁLYOK EREDETE” egy döbbenetes teóriát vázol fel ezzel kapcsolatban. Ennek lényege az, hogy a ,sárkányság’ az Anunnaki istenekre megy vissza, és ők – ahogy ezt Z. Sitchin is felfejti sumer források alapján pl. az „Istenek DNS-éről” szóló könyvében – saját DNS-ük felhasználásával, ,mesterséges megtermékenyítés’ útján hozták létre azt a hibrid fajt, amely az első sumer királyokat adta – az ,Adamát’, aki így (Enki kígyókirály leszármazottjaként) az első Grál-királynak tekinthető; ugyanis szerinte a Sang Royal (Sangréal, Szent Grál ≈ a Királyi Vér) valójában a Sárkány-vérvonal, amelyet azóta is védelem és titok övez. Legféltettebb titkuk a fénytest táplálására szolgáló ,álló tűzkő’, amely részben azonos lehet az alkimisták által keresett ,Bölcsek Kövével’: ez lényegében egy fehér fémpor, amely porrá hevített aranyból, de más, a platina- csoportba tartozó szupravezető fémekből is készülhetett; ezzel pótolták a halhatatlanságot (vagy legalábbis igen hosszú életet) biztosító eredeti anunnaki-táplálékot. Ez a „csillagtűz”-nek nevezett étel mindemellett fenntartotta az „isteni” (mágikus-mentális) képességeket is. Ez a történet több ponton érintkezik a magyar ősmúlttal: szerepel benne Hám (vagy Kánaán), aki Kus (a kusiták!) és Nimród ősapánk közvetlen őse, és akit G. A GRÁL-VÉRVONAL NAGY ARKHÓNJA néven említ, míg másutt őt és Nimródot a A GRÁL-KIRÁLYSÁG ÖRÖKÖSEI-nek nevezi. Azt is megemlíti, hogy 1408-ban a magyar Zsigmond király alapítja újra az „igaz és tiszta testvériséget” (Societas Draconis, Ordo Draconis): a sárkányos lovagrendet… (A szerző nem magyar és nem tudunk ilyen irányú elfogultságáról. Művéből szemelvények olvashatók a Függelék B-ben, 6.sz. Néhány informatív sort itt is közlünk:) A SÁRKÁNY MA „a SÁRKÁNY Császári és Királyi Udvara” formáját veszi fel, de az ókortól fogva létezik. Nimród unokája, NEBRÉ (i.e. 2852-2813): al-khame (alkímia-) műhelyeket alapít (a fénytest táplálása, a Grál- vérvonal megőrzése céljából). „Dávid és Salamon Grál-dinasztiája már nyugaton is megvetette a lábát Gallia Meroving uralkodói személyében, más ágak Írországban és a kelta Britanniában gyökereztek meg; házassági kötelékek erősítették a vérvonalat Szkítia és Anatólia királyi házaival.” Nagy-Britannia első pendragonja Cymbeline király (i.sz.10) az utolsó: Cadwaladr of Gwynedd (+664) – angolszász betörés 1408: A SÁRKÁNY-UDVAR ÚJBÓLI LÉTREHOZÁSA: luxemburgi ZSIGMOND magyar király (a jeruzsálemi Sárkány- királyok leszármazottja) – 23 nemes „megőrzi az igaz és tiszta testvériséget (Societas Draconis, Ordo Draconis – jelük a körbe zárt sárkány vörös kereszttel, az eredeti rosi crucis embléma, i.e. 3000-ből) A ma működő „Grál-királyságok Sárkány-szervezete” oktatási-nevelési célokat tűz maga elé („hogy mindenki egyformán szolgálhasson”) … Ez a felvetés A ,SÁRKÁNY-KÉRDÉST’ A GRÁL-TÉMAKÖRREL KAPCSOLJA ÖSSZE, ami jelen munka központi problémája, és a magyarság elhivatottságának sarkalatos pontja… Korábban már említettük a Grál-király Amphortas nem-gyógyuló sebét, amely Achilles sarkához hasonlóan egy (akár képletes) kígyómarás következménye; most kiegészítenénk azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy egy Arthur király utolsó éjszakáját ábrázoló preraffaelita festményen (E. Burne-Jones) a haldokló Arthur felett imádkozó angyal lábánál – egyértelműen – a Magyar Szent Korona látható!

52

53. oldal

Ennek kapcsán az a feltételezés látott napvilágot, hogy Arthur valójában Aladárral, Atilla Nagykirály elsőszülött fiával lehet azonos, és ő vihette ki Magyarország területéről az i.sz. 410 körül készült Koronát, amikor megalapította a wessex-i Etheling/Atilla uralkodóházat (475-1066). De míg ez a szál kissé bizonytalan, akad sokkal ,biztosabb’ is: az MTA hivatalosan közzétett kutatási eredményei azt látszanak bizonyítani, hogy Szent László, akit – nem véletlenül – lovagkirályként ismer a történelem, összefüggésbe hozható az Arthur- és Grál-mondakör Lancelot-jával: vagy ő maga volt az, vagy legalábbis róla mintázták a Grál-lovag figuráját (ld. később). Mindemellett a ,sárkányos’ Bakonyban van egy Szentgál nevű helység, amely talán nem teljesen alaptalanul hozható összefüggésbe a Grál-őrzés kérdésével. „A szakrális Bakony”-ról írt könyvükben (Somlai Nikolett Rózsa, Nagy Gábor, 2021) a szerzők feltételezik, hogy egy Jézus-ereklye volt Atilla birtokában, amely a Képes Krónika egyik sérült iniciáléján is szerepel (ez Atilla halálát ábrázolja). Ezt valószínűsíthetően egy bakonyi, Szentgál-i szentélyben rejtették el annak idején, amikor még Veszprém (Vepszerém) volt a város neve. A Magyarországon ,Vörös Barátok’-nak nevezett Templomos Lovagok monostora volt ott, akiknek fő feladata, mint tudjuk, a Szent Grál őrzése volt… A tatárjárás után ezt a helyszínt már Szentgálnak nevezik – ugyan miért?… Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy a történelmi Szent Kelyhet rejtegették itt – a Grál általánosságban a tudás és szentség hordozója – , de mindenesetre érdekes, hogy A SÁRKÁNYSÁG, A LOVAGSÁG ÉS A GRÁL MILYEN GYAKRAN FORDULNAK ELŐ EGYÜTT, de legalábbis egymás közelségében. Végül: ha jól meg akarjuk érteni a ,sárkány’ mellett a ,sárkányölő’-problémát is (ld. részletesebben Függelék B, 7., Coomaraswami), ez úgyszintén a lovag, méghozzá a feddhetetlen, ,szent’ lovag témájához irányít bennünket. Ő pedig Az, aki – egyre tudatosabbá váló lelkében – a sárkánykígyó, azaz a Gonosz benne lakozó árnyékminőségének felismeréséért és megváltásáért küzd. Érdekes ebből a szempontból (is) a rábaközi ,tudó’-hagyomány Máté Imre által összegyűjtött anyaga, amelyben a sámán/,tátos’ harc egy lényegi oldala lesz világos. Sárkányok is harcolnak így egymással (jellemzően a színek döntik el, melyikük micsodás), de a rábaközi sámánok bikaként jelenítik meg magukat. Az ősi szövegből azonban kiderül, hogy ilyenkor a ,naporcájú’ Tengrit isten FÉRFI ASPEKTUSA HARCOL ÖNMAGÁVAL: jó oldala a rossz oldalával!

Miután női oldala (az anyaistennő) számonkéri rajta a pusztításokat (pl. kiperzselés), és emiatt el akar válni tőle („Elválunk! Benned sok rossz lakozik”…), az istennek „eszébe jutott, hogy ő maga az ISTEN és nekibuzgólkodott. TENGRIT férfi része ketté vált. Rossz része piros bikává változott, Jó része kékké. Hét kört körözvén bömbölve összecsaptak”…

– de nem bírtak egymással. Az istennő ezt nem tudta sokáig nézni, beavatkozott és az aranyhajából font ostorral a rossz piros bikát elkergette”…

Emiatt aztán férjéből a Rossz „elrohant Nyugatra”…(Vajon miért a piros a rossz? az Élet, a Vér színe? Itt vsz. azért, mert a férfi istenségnek tisztán szelleminek, azaz egyszínű kéknek, és így az élet kaotikus voltától meg nem zavartnak, azaz JÓ-nak illik lennie. Tengritből a ,rossz’ Nyugatra szaladt…) A tanulság itt persze az, hogy A HARC MAGÁNAK A SZELLEMNEK A HASADTSÁGÁBÓL KELETKEZIK, ÉS A NŐI OLDAL (A LÉLEK) LEHET AZ, AKI A KEZELHETETLEN/LEGYŐZHETETLEN ,ROSSZAT’ ,NYUGATRA’ (A „HALÁL VÖLGYÉBE”, A TUDATTALANBA) SZÁMŰZI. A SÁRKÁNYHARCOSNAK TEHÁT FEL KELL ISMERNIE, HOGY SÁRKÁNY-ELLENFELE ÖNMAGA ÁRNYÉKA, EDDIG NEM VÁLLALT OLDALA, KIPROJICIÁLT MÁSIK FELE, A MEGTAGADOTT GONOSZ –

53

54. oldal

márpedig „Ne állj ellent a gonosznak”…, mert A GONOSZ A TE ELLENÁLLÁSODBÓL, FÉLELMEDBŐL ÉS DÜHÖDBŐL TÁPLÁLKOZIK (EZ AZ Ő ÉLETELEME, EZ Ő MAGA). Ebből a szempontból a leginkább megszívlelendő tanítás a tolték sámán, don Juan szájából hangzik el, amikor elmeséli tanítványának a saját beavatását az ún. ,szövetségesek’ világába (Carlos Castañeda: Belülről izzó tűz).

A történet szerint a ,szövetségest’ (egy ember-alatti lényt) egy vízbe merített tükör segítségével lehet észlelni, de a saját dimenziójában tartani is. Az első alkalommal persze rögtön kiszabadul, és kergetni kezdi a leendő sámánt, aki a legtotálisabb félelemmel rohan előle körbe-körbe. „ – De miért kergetett téged olyan sokáig? – kérdeztem. – Ebben nincs semmi rejtély – válaszolta don Juan. – A szövetségeseket vonzzák az érzelmek. A legjobban az állati félelem vonzza őket, az ugyanis nekik megfelelő energiát bocsát ki. Mivel félelmem nem akart csillapodni, A SZÖVETSÉGES A FÉLELMEM UTÁN JÖTT. Vagy inkább azt kellene mondani, hogy a bennem lévő kioldhatatlan félelem horgára akadt, és nem tudott szabadulni tőle… A régi látók odáig mentek, hogy szövetségeseiket céltudatosan táplálták állati rettegéssel… ELŐSZÖR A SAJÁT FÉLELMÜKKEL EJTETTEK EL MAGUKNAK SZÖVETSÉGESEKET, AZTÁN A FÉLELEM ADAGOLÁSÁVAL TARTOTTÁK RABSÁGBAN ŐKET. Az új látók viszont… úgy látják, hogy az állati félelemhez hasonlóan hatékony a szeretet, a gyűlölet vagy akár a búbánat is”… Magyarán: ha félelmet érzel, az táplálni fogja félelmed tárgyát (voltaképpen ez teszi őt azzá, amitől félsz); azt a másságot, amit nem ismersz fel önmagadként, ,gonosz’-ként éled meg. Így A SÁRKÁNYHARCOS LOVAG AZZAL, HOGY ELLENFELÉT AZONOSNAK ISMERI EL ÖNMAGÁVAL, A LEGNAGYOBB EMBERI HŐSTETTET HAJTJA VÉGRE; ÉS MIVEL MEGÉRTI, HOGY EZT A MINŐSÉGET NEM ELPUSZTÍTANI, HANEM BEFOGADNI ÉS MEGSZELÍDÍTENI KELL, EZZEL A LOVAGI KULTÚRA LEGNEMESEBB TRADÍCIÓJÁNAK HORDOZÓJÁVÁ VÁLIK, AKI MÉLTÓ A GRÁL-LOVAG CÍMÉRE. Itt érthetjük meg legtisztábban Tamási Áron zseniális kifejezését, amely a magyarra olyannyira jellemző: mert bármennyire kevert nép vagyunk, mégis van egy összetéveszthetetlen, sajátos karakterünk, és azt a „VITÉZ LÉLEK” kifejezés írja le a legpontosabban.

d) A magyar álom: angyal-férfi, tündér-nő Mint minden embernek (és vsz. minden népnek) nekünk is vannak (ideáljaink mellett) álmaink is – ezeket még nehezebb megközelíteni, mint ideáljainkat, de azért nem lehetetlen. A magyarság éppenséggel igen jó álmodó, nagyokat tud és mer álmodni. Megnézzük most, „miről álmodik a lány” (és a fiú), ha magyar… Meg fogunk lepődni.

Előre kell bocsátani, hogy nem ,csodákról’ lesz most szó, hanem lehetségességekről. Mert EGÉSZ KULTÚRÁNKBÓL, HAGYOMÁNYAINKBÓL KÖVETKEZIK EGYFAJTA IRÁNYULTSÁG, A MAGASRENDŰ DOLGOKHOZ VALÓ ERŐS KÖTŐDÉS; példaképpen álljon itt egy rövid kivonat Magyar Adorján „A lelkiismeret aranytükre” c. (már idézett) tanulmányából, amelyet szigorúan a magyar néprajz és népszokások témakörében írt.

A görög hyperboreus-mondák szerint (ők) a messzi Északon, az Isztrosz (Duna) országában éltek. Ez az ország az északi hegységeken túl képzeltetett, amelyben a hyperboreusok boldog, bűntelen és igen magas műveltségű szkytha nép voltak. Húst nem ettek, csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkoztak. Háborút, betegségeket nem ismertek, több száz esztendőt éltek. Odaadó szeretettel tisztelték Apollónt és Artemiszt, amely istenségek kultuszát a görögök, saját bevallásuk szerint, tőlük örökölték.

54

55. oldal

Apollón Napisten minden esztendőben tavasztól őszig közöttük élt és náluk királyként uralkodott. (Hogy ez az ország a Kárpát-medencében lehetett, azt a sarkok és kontinensek „vándorlásának” tudományos hipotézise alátámasztani látszik. )

A Napkirály, Napfejedelem, azaz a nemzeti istenség: Magor vagy Magyar Napisten „egy napig” uralkodott (ld. az északi 2 évszak ≈ 2 nap analógiát). Őseink odaadó szeretettel a Napistent, és nejét, Tündér Ilonát a Föld istennőjeként tisztelték, akiket a nemzet regebeli ős-szüleinek is tekintettek. Apollón hosszú aranyhaja a Nap sugarait jelképezte, de Héraklész is napisten volt: eljutott Hyperboreába, ahol Artemisz istennővel, Apollón nővérével szerelmi viszonyt kötött. Héraklész a szkíták ősapjának tekintetett (Mátyás királyunk szobrot is állíttatott neki). Őseinknél ugyanis a Nap eme két megszemélyesítése (FÉNY és ERŐ) még nem volt különválva (Szép Magyar Miklós/Toldi Miklós, Világszép Úrfi/Erős János stb.). Szép Miklósról még azt is elmondták, hogy a reátörő nagy jégeső ellen önmagát és a lovát nagy aranyhajával takarja be. Ereje ugyanis sugaraiban, azaz ,hajában’ van, amelyekkel a világűr örök sötétsége és hidegsége ellen diadalmasan küzd (mint Sámson, aki ősrégi szemere/sumer törzseink Samas/Sam/Szem Napistene)… Megjegyzendő, hogy bár a mi napisteneink férfi- istenségek, ez nem mindenhol van így. Ennek oka akár az is lehet, hogy a mélytudatban van ismeret arról, hogy a Nap nemcsak fény (≈Szellem), hanem hő-adományozó is (≈Lélek), ebben az értelmében pedig istennőként is megjelenhet.

Ebben a tanulmányban a szerző kimutatja Nap-kultuszunk egyik fő aspektusát: hogy t.i. a NAP (pl. kapuszárnyakon, bálványokon stb. fémkoronggal ábrázolva) nem más, mint a „lelkiismeret aranytükre”, amelybe belenézve mindenki azonnal láthatja, milyen is ő, jó vagy rossz úton jár-e stb. Mindezt olyan alaposan adatolja, hogy kétség nem férhet hozzá; ha pedig mindez igaz, akkor jogos a felvetés, hogy magasrendű eszmeiségünk és lelkiségünk (amit népművészetünk és népszokásaink megőriztek) alapján nekünk, magyaroknak talán AZ IS FELADATUNK LEHET, HOGY MAGUNK ÁLTAL EGYESÍTSÜK A FÖLD-PROJEKTBEN RÉSZT VEVŐ KÉT NEM-EMBERI, de az emberhez közel álló/élő, ALAPVETŐ LÉNYISÉG-CSOPORT SAJÁTOSSÁGAIT, TÖREKVÉSEIT ÉS MÓDSZEREIT: AZ ANGYALOKRÓL ÉS A TÜNDÉREKRŐL VAN SZÓ, akikhez alighanem igen sok és komoly közünk van.

Itt – és a továbbiakban is – az ,angyal’ szó azokat az Égi Teremtményeket jelöli, akik – a Teremtővel együttműködve, a Teremtés szolgálatában, teljes hűséggel odaáldozva létüket – viszik a vállukon a Teremtés minden idői és térbeli fázisának különböző (létrehozó, fenntartó, felszámoló- és megújító, összegző, kommunikációs, ellenőrző, segítő, védelmező stb.) részfeladatait, ki-ki a maga képességeinek, erővolumenének, aktuális hierarchikus helyének megfelelő ,beosztásban’. (Azért áll itt az ,aktuális’ szó, mert az angyalok talán – tiszta, magasrendű természetük szerint – NEM MINDIG VOLTAK/VANNAK hierarchiába kényszerülve, hanem – amint azt a magyar ősiséggel kapcsolatban is látjuk – alapvetően mellérendelő jellegű ,társadalmat’ alkottak.)

A romantikus angyal-elképzelések helyett végig kellene gondolni, milyen hatalmas apparátus szükségeltetik végtelen (számunkra legalábbis annak tűnő) univerzumunk, sőt a sokszorosan hatalmasabb multiverzum folyamatos működtetéséhez; és jó lenne megérteni azt is, milyen képességek, értékek és ,erények’ állhatnak ennek a felfoghatatlan volumenű intelligens teremtésnek, megújításnak, ,karbantartásnak’, működtetésnek, fejlesztésnek – egyszóval: irányításnak a hátterében: mennyi alávetés, lemondás, odaadás, pontosság, elkötelezettség, hűség, erőfeszítés, áldozat – amiért cserébe ki-ki átélheti a „legnagyobb részének lenni” boldogságát mint jutalmat.

55

56. oldal

Meg lehet próbálkozni azzal, hogy az ember elképzeli: mit élnek át azok, akik a Teremtő Intelligencia közelében, a Középponttól ,nem messze’ (?) beleláthatnak az Eredeti Tervekbe, a Tökéletes Elme leírhatatlanul összetett gondolataiba és az első megvalósítás viszonylagos tökélyébe – azokkal szemben, akik a ,perifériákon’, a manifesztáció felszabaduló káosz-elemei közé rendeltettek, hogy megpróbálják az eredeti elképzeléseket, AZ EREDETI RENDNEK AZ ADOTT TÉRBEN ÉS IDŐBEN MÉG FENNTARTHATÓ ELEMEIT – amennyire ez lehetséges – MEGŐRIZNI, a spontán bomlások és burjánzások zűrzavarában a Teremtői gondolatot képviselni és szolgálni.

Ehhez meg kell érteni – mert szorosan ide tartozik –, hogy az általunk annyira-amennyire megismert világnak két alapeleme van (ezek egyszersmind ennek a Teremtésnek a nyersanyagai, amelyekből a mi háromdimenziós fizikai világunk felépült):

az egyik az energia (amely magának az Életnek, a Lélek-szubsztanciának és a Szeretet-működésnek az energiája, első fizikai jellegű megjelenésében hőenergia),

a másik pedig az anyag (a mi háromdimenziós világunkban létező atomos szerkezetű fizikai anyag, ami a világegyetemet kitöltő szubsztanciák egyike, az általunk ismert formák, struktúrák, objektumok alkotóeleme és hordozója).

Az Élet mint energia és mint a lények teremtésének nélkülözhetetlen ,alapanyaga’ lényegét tekintve kaotikus; abból a hullámtermészetű hő- és színóceánból származik, amely talán maga a Létezés örökkévaló alapminősége, az Egy és Osztatlan Ősprincípium.

Ebből (a mindent, így a tudatot is minden cseppjében hordozó lét-tengerből) vált ki és ébredt önmaga létezésére az a reflexív tudat, amit leginkább Szellemnek szokás nevezni;

ez a hasadás értelmezhető úgy, mint minden elkülönülés ős-mintája, s így előbb a KETTŐ, majd a MÁSságok (a struktúrált SOKság) létrejöttének (létrehozásának) előfeltétele.

Ez az elkülönült tudat válik Teremtő Szellemmé éppen a Létezés teljességétől való eltávolodása miatt.

(Itt a magyarázat Madách furcsa soraira: „S nem érzed-é eszméid közt az űrt {≈a távolságot}, mely minden létnek gátjául vala {≈ami elválaszt a Lét-től}, s teremtni kényszerültél általa”?{≈a Létezés teljességéből való kiválás traumája váltja ki a teremtés vágyát és kényszerét}.)

A ,magára maradt’ Szellem és ,a tudat esszenciális energiájától megfosztott’ Lét (≈az Élet) találnak egymásra a Teremtésben: a szellemi energia (a színspektrum kék vége felé) rendező/alkotó potenciálja és az életenergia bősége és kaotikus hullámtermészete (a spektrum piros vége felé) egyesül olyan energetikai bázissá, amely az alakzatok, mintázatok, struktúrák és működőképes formák, valamint megformált élő-lények létrejöttét (a forma-teremtő szellemek művét) lehetővé teszi.

(Nem egészen zárójelben: a Fény Hierarchiája az anyag/energia – oda-vissza átléphető – határát képező [kettős: részecske- és hullámtermészetű] fény [ ≈ a színek fehér, szellemi szintézise] segítségével alkotja meg a látható/látszat (Maya) ,valóságot’: a mi (látszólag) háromdimenziós, valószínűleg holografikus szerkezetű világunkat.)

56

57. oldal

Az általunk ismert VILÁG leírható úgy is, mint AZ Ősenergiából lett örök és mindenütt fékezhetetlenül terjedő/burjánzó/növekvő/virágzó ÉLET BESZORÍTÁSI KÍSÉRLETE A REND KERETEI KÖZÉ: mindenféle – egyre bonyolultabbá váló – anyagi struktúrákba, rendszerekbe, működésmódokba, evolúcióba, felépülésbe/leépülésbe való elrendezése. Mi az életet ilyennek látjuk (még ha nem tudatosítjuk is, mit látunk valójában), és nem az eredeti, a teremtés igájába még be nem fogott ősenergiát érzékeljük benne. Az angyalok egy része viszont pontosan tudja mindezt: látják, hogy miből mi lett. Néhányan ismerik a Tervet, sokan látják a megvalósulást. Elképzelhetetlen az örömük, amikor az ő munkájuk nyomán megvalósul valami az eredeti elképzelések szerint; és nagy lehet a bánatuk, amikor látják a tervek félresiklását, meghiúsulását, eltorzulását. De azt végképp lehetetlen átélnünk, milyen lehet ott állni a ,tervezőasztalnál’ és tudni, hogy valójában nincs megvalósulás és nincs kudarc sem; hogy minden, de MINDEN JÓ: MINDEN LÉTMOZDULAT A TÖKÉLETESSÉG FELÉ TETT LÉPÉS és

(éppen azért, mert az Élet odaadta magát a Teremtés anyagául, HOGY A SZELLEM értse meg és HASZNÁLJA FEL egyre bonyolultabb, egyre gazdagabb és egyre szabadabb világok – azaz ÖNMAGA – MEGTEREMTÉSÉHEZ)

MIND ÚJABB ÉS ÚJABB, MIND NAGYOBB ÉS NAGYOBB LEHETŐSÉGEK FELÉ VALÓ KITÁGULÁS. Az angyalok így tehát a tudók: a tudás hordozói és a teremtő szándék megvalósítói, a Teremtő Tudat hűséges szolgái és ,tettestársai’. És ahogy mondtuk, mivel nincs félresikerült teremtés, nincs ,bukott angyal’ sem; mert bár lehetnek közöttük is lázadók és a „rossz oldalra” állók, mindez végül ugyanazt a fölfoghatatlanul hatalmas célt szolgálja: A SZÉTVÁLÓ ÉS ÚJRAEGYESÜLŐ SZELLEM (≈TUDAT) ÉS LÉLEK (≈ÉLET) ÁLLANDÓAN MEGÚJULÓ MŰVÉT, A TEREMTÉS CSODÁJÁT.

Természetesen az angyalok tudása annyiféle és olyan különböző szintű, ahányfélék ők maguk. Ahogy a mi róluk való ,tudásunk’ is… Vannak emberi lények, akik koncentrikus körökben látják az angyalok Hierarchiáját, és a ,külső kör’ angyalait szomorúaknak írják le, mert ők a Fénytől, a Középponttól a legtávolabb és ráadásul annak ,háttal állnak’. Ezek ugyanis – ,hivatásuknál’ fogva – a világ és az ember felé fordulnak: a Teremtő megbízásából ránk vigyáznak, mint őrangyalok minket kísérnek, bennünket próbálnak megóvni – tőlük telhetően – az általunk elkövetni szándékozott hibás tettek, vétkek, esztelenségek, ballépések és bűnök következményeitől. (Bűn azóta van, mióta áthágható törvény létezik…)

Ez önmagában elég lenne ahhoz, hogy szomorúak legyenek (kevesen érzékeljük és tudjuk értékelni ezt a munkát, amelyet ők szüntelen éberségben, ugrásra kész odaadással, lankadatlanul és elképesztő felelősségtudattal végeznek a nap minden percében és ami nélkül a legtöbb ember a csecsemőkorát sem élné túl). De azzá teheti őket a velünk való szoros érintkezés más szempontból is: hiszen a velünk való együttélés nem csak dőreségünk látványával kínozza őket, de érdemtelenül megkapott ,szabadságunk’-at (a ,szabad’-nak ugyan nem mondható, mivel ezerféle módon determinált, de legalább ,saját’ akaratunkat, amely Én-lény voltunk adománya) is nehéz lehet ,helyretenniük’; mert bár ők alapból nem vonják kétségbe a Teremtő egyetlen döntését sem, az ember quasi önállóságának, hebehurgya döntéseinek és az ebből származó következmények pimasz negligálásának (ami az ő terheiket növeli), egyszóval az emberlét felelőtlen ,könnyedségének’ nagy vonzereje is lehet számukra. (Ebből – is – fakad a ,leszálló’, ,leugró’, ,lebukó’ angyalokról szóló történetek, filmek [Berlin felett az ég, Az angyalok városa stb.] nagy népszerűsége; nemcsak azért, mert az angyalok emberi inkarnációja tudomásunk szerint valós tény, mi több, az „emberfokozat teljesítése” a rendszer része – hanem főleg azért, mert ezek a történetek megnyugtatják azokat is, akik még magukban érzik az angyal-lét bizonyos elemeit és talán visszavágynak, meg azokat is, akik így nem érzik olyan nyomasztónak az angyalok ,felsőbbrendűségét’…

57

58. oldal

Érdemes átgondolni, miből is áll össze ez a ,felsőbbrendűség’ (miközben AZ EMBER-LÉT – HA ,LEJJEBB’ VAN IS – MÉGISCSAK A KÖVETKEZŐ LÉPCSŐFOK A SZELLEM EVOLÚCIÓJÁBAN). Milyenek hát az angyalok? Mi jellemzi őket leginkább, ami tőlünk annyira különbözővé teszi őket?

Nehéz ezt meghatározni, mert csak a hozzánk legközelebb állókra van egy kevéske rálátásunk, ráérzésünk, a magasabb Hierarchiákról lehetetlen fogalmat alkotnunk. Szinte semmit nem tudhatunk eltérő finomságú burkaikról, alakjukról, mozgásukról a kozmikus terekben és a különböző dimenziókban, egymáshoz való viszonyukról, ,érzelmeikről’ (vannak-e egyáltalán?), tudatállapotukról – de még a kozmosz teremtésében és működtetésében vállalt feladataikról is csak homályos sejtéseink lehetnek. Talán mégis lehet néhány közös jellegzetességük, amelyeket megpróbálhatunk – előre megbocsátást kérve nyilvánvaló tudatlanságunkért és merészségünkért – csekélyke és csak vélt ismereteink alapján körülírni. (A részleteket ld. a Függelék B, 8. „Angyal” fejezetében.) Ami a mi magyar férfi-alkatunkhoz legközelebb esik, az a ,HARCOS’ ARKANGYAL, vagy mások által ,kerubi’ angyalnak nevezett lény. Bár jelenleg inkább vak és mámoros, egyszerre kába és ugyanakkor túlságosan felajzott íjhoz hasonlatos a magyar ,harciasság’, annyira mégsem esnek olyan távol tőlünk ezek a magasrendű, szkíta vagy ,nordikus’ erények, mint gondolnánk; így Vörösmarty lángoló sorai sem lehetnek túlságosan idegenek a magyar férfiszívnek:

„Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál És szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sovárgó. (…) nem hitvány póri nevendék, A villám lelkű Etelének gyermeke.(…) Nyitva legyen neked a természet kincse (…) És legyen öltözeted felhőkből s tiszta sugárból; ÉS HA MERÉSZ VOLTÁL MAGAD ÚR NEVET ADNI MAGADNAK, A VAD ELŐL NE SZALADJ, VAGYON ISTENED, AKI MEGŐRIZ. És kel az ifju: sugár termettel szép jegenyére, Válla hatalmával vas erű sziklára hasonló, Bátorság magasítja fejét, magasítja virító Arca vidámságát, az ver kebelére, szemébe Az teszi villámát, s erejével párosodottan A viadalmak mennyköveit készíti kezébe”… ÉS ENNEK A HARCOS ANGYALFIÚNAK A PÁRJA A TÜNDÉR-LEÁNY: „…félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja Lenge szelíden elő. (…) Gyengéd tagait betakarni leszállt a Csillagos esthajnal, s szűz harmat tejjel itatta; Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára. (…) Végre fehér köde változván tündéri ruhává, Lány kele lassan elő, a legszebb testi valóság. Lábai mint az öröm zengése, lebegve röpülvén, Teste kicsiny súlyát hordozták mennyei bájjal; Arca mosolygás volt, szeme pillantása virág, kék Parti virág” …

58

59. oldal

Ismerős nekünk ez nagyon; ha máshonnan nem, hát a János Vitézből. Már kisgyermek korunkban belénk csöpögött, vagy inkább áradt a vitéz férfi és a tündéri (ténylegesen tündérkirály)lány képe.

„Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsú termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére”… Ám aki itt még szegény juhászbojtár, meg ruhát mosó leány – arról megtudjuk végül, hogy „Be szép volt Iluska! a tündérleányok Gyönyörködő szemmel mind rábámulának, Őt királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyukká.” Ehhez persze sok mindenen át kellett menni – egy nehéz beavatási útvonalon, mely Iluska számára a sanyarú sors és a korai halál volt, Kukorica Jancsi számára pedig a kalandok hosszú sora, ami végül a Sárkány gyomrában végződött volna, ha nem lett volna ő addigra Jancsiból János vitézzé: bohó fiúból meglett hős férfivá, aki végül újjászületik a sárkánygyomor-anyaméhből, hogy tündérkirálylány-párjának méltó tündérkirály-hitvese legyen. (A Sárkány szerepét és megölésének jelentését ld. korábban és a Függelék B-ben). Sokan mások pedig a Csongor és Tündé-ből tudnak arról, hogy milyen komoly közünk van a tündér- valósághoz és hogy milyen az valójában: mert ez a (korántsem gyermekeknek szánt) ,tündérmese’ valójában beavatási történet: a „Varázsfuvola” kevésbé misztikus, földközelibb, magyar változata.

Vörösmarty: CSONGOR ÉS TÜNDE (A MAGYAR VARÁZSFUVOLA)

A téma legalább kétfelől közelíthető meg: az azonosságok (hasonlóságok) felől; és a különbségek, eltérő elemek és szemléletmód felől. Bár természetesen meg kell említeni a (gyakran meglepő) egybeeséseket és a tematikus párhuzamokat, itt most inkább az eltérésekre helyeznénk a hangsúlyt. Mert a lényeg éppen az, hogy a Csongor és Tünde a magyarság tündér-eredetének szó szerint legékesebb bizonyítéka – annak ellenére, hogy nem annyira tündérmeséről, mint amennyire beavatási történetről van szó éppúgy, mint a Varázsfuvolában; csak míg az UTÓBBIBAN A SZELLEM (vsz. egyiptomi/szabadkőműves eredetű) férfias Napkultuszába nyerünk (legalább) betekintést, ELŐBBIBEN végigjárjuk A LÉLEKben lejátszódó ember/tündér (és nem mellesleg férfi/nő, tudat/érzelem) viszonylat megpróbáltatásainak igencsak rögös útját.

Ez a különbség már a tudatosság szintjében is megjelenik. A Varázsfuvolában a magasrendű beavatott Szellem szándékos, beavatást előidéző cselekvési tervének megvalósulását követjük nyomon, miközben fény derül az indítékokra és célokra; a Csongor és Tündében viszont a kereső Lélek minden behatásnak (főleg a Gonosznak) való ,kitett’-ségét (ld. Ámor és Psyché: a pszükhé vagy psziché a hegyre kitett, magára utalt lélek), a látszólag véletlenszerű bolyongás hepe-hupáit és tanulságait élhetjük át (ismerhetjük fel magunkban).

59

60. oldal

A lélek, miközben a boldogságot (önmaga tündér-arculatát) keresi, folyton akadályokba botlik, a ,Gonosz incselkedéseibe’, amelyek végül kétségbeesésbe kergetik, miközben a létezés egyéb értékei (pénz, hatalom, tudás) két lépcsőben is lelepleződnek előtte. Itt alig látszik a Szellem felsőbbrendű, szervező akarata, annál inkább a Sötét Erő egyszerre kaotikus és célratörő működése, amely a lélek boldogságának létező legnagyobb, legyőzhetetlennek tűnő ellensége.

Amíg a Varázsfuvolában (ha kissé ,képes beszédbe’ rejtve is) látható a beavatandók útja, fejlődésük az út folyamán és az egész folyamat célja (hogy tisztázódjanak az értékválasztások), addig a Csongor és Tündében mindez kissé ködös (nem világos, hogy ki a fő kezdeményező kettejük között, hogy melyiküket mi akadályozza jobban és hogy mi segítene rajtuk, amint az sem, hogy végül minek köszönhetően oldódik meg a megoldhatatlannak látszó helyzet; végülis a ,manók’ semlegesítik a boszorkányt, és ők, a korántsem ártatlanok ,állnak át’ a Jó oldalára – nem mellesleg a várható jutalomért –, miközben nem látjuk, fejlődnek-e hőseink vagy csak valami ,véletlenszerű változásnak’ köszönhető-e a happy end).

Ez a különbség igen fontos, mert leírja, hogy míg a Varázsfuvolában (minden meseszerűség ellenére) egy szellemi út hierarchikus misztériumaiba történő beavatást figyelünk, addig a Csongor és Tündében azt a folyamatot érzékeljük, ahogy az emberré vált (halhatatlan létéről lemondott) TÜNDÉR ÉS a tündérlétre szomjazó (a földi élet örömeiről az éteribb gyönyörökért lemondó) EMBER EGYMÁS FELÉ TÖREKSZIK. A TÜNDÉR MEGPRÓBÁL EMBER LENNI, AZ EMBERIFJÚ PEDIG MÉLTÓ AKAR LENNI TÜNDÉR- SZERELMÉRE, és voltaképpen ez az, ami mindkettejüknek rengeteg bánatot és nehézséget okoz. Ezen az úton a segítők sem valami pozitív figurák: a Varázsfuvola három angyal-fia (akik a bűvös hangszereket ajándékozzák a két férfi-hősnek) nálunk három gézengúz manó, ördögfiókák, akiktől el kell csalni a mágikus eszközöket (és ők persze hatástalanítják, ,visszalopják’ azokat: „A bocskor nem csizma bár, lopni mégsem illik azt is; és az ördög visszaváltja, ami hozzá tartozik.” IV. felv.). Még a tükrözött szereplő-páros is kissé ,emeltebb’ amott: a (sokszor tündér-figuraként megjelenített) madarász Papageno – bár ugyanúgy szívesen hódol az evés-ivásnak és eped az ő ,asszonykája’ után, mint Balga – kevésbé otromba, és vágya a családra (a sok kis Papagénóra és Papagénára) is ,tisztultabb’, mint Balga reménytelenül, szinte állatmód csak a legdurvább földire irányuló érzelmei (jelzői Csongor felől: „Hát te, lomha dög”, „Oh, te medvecímer”, „Oh, vadállat”, Ilmától: „Majom”, „lehullott férges alma”, „Szomja-éhe mondhatatlan. E nagy föld kenyér ha volna, s hozzá sajt a holdvilág, már eddig felfalta volna” stb.). Még Tündét is („aki álmaimban él, a dicsőt, az égi szépet”) ,lehúzza’ kissé a kaotikus bolyongás, a kétségbeesések és a – meglehetősen emberinek, földinek látszó – szerelmi vágy, ha Paminával hasonlítjuk össze, akinek egyenesen a kozmikus sötétséggel mint tulajdon szülőanyjával kell rendbejönnie, és aki végül vállalja a szerelmével közös utat, a beavatotti lét küzdelmeit. Az Éj királynője ott maga a Gonosz (a fény ellenfele, könyörtelen intrikus, aki gyilkosságra bújtja saját gyermekét apja ellen), és Paminának, az ő gyermekének ezzel személyes dolga van; míg itt egy közvetlenül nem is befolyásoló, nem leküzdendő, éppencsak érintőleges, a megismerés lehetőségét sem nyújtó figura (Mirígy) az, aki ugyan a fényhaza, az ,üdlak’ ellentéte, de nem muszáj róla tudomást venni. Így hát az emelkedettség különbsége lényegi, ,dimenzionális’ eltérést jelez: amott a Nap-hierarchia angyali minőségéről, emitt az emberhez közel élő, az életteret vele megosztó tündér-valóságról van szó. OTT A FÖLDI PÁR IS TÜNDÉR-SZERŰ; ITT CSAK NŐI TAGJA VÁLT AZZÁ (?…Böskét Ilmává ,emelték’, hogy Tünde szolgálója lehessen; de nevetésre ingerlően földies maradt mégis: Már a hajnalcsillag int, s míg hattyúvá változom, ahhoz is csak kell idő”… Balga: „Oh, ez a láb láb lehetne, csak ne volna oly temérdek”…) . A némasági tilalomra (ez is közös elem) Ilma így reagál: „Ily bohó kis rendelést nem találni hét megyében. Férfihoz nem szólni lánynak! Szörnyűség az”… És még fokozza ezt a különbséget Csongor sok gyengesége, brutális megszólalásai, fenyegetései, meg aztán a rengeteg „(félre)”: ezt a (hazugságot, átlátszatlanságot, ,mást-mondok-a-háta-mögött’- gondolkodást tükröző) színpadi utasítást nem csak a boszorkánynál, hanem szinte minden szereplőnél megtaláljuk, miközben amott még a gonosz Monostatos, de Pamina sötét anyja is ,átlátszó’, minden szándékuk világossá van téve.

60

61. oldal

Mindez nem a két mű értékét írja le – ebben a vonatkozásban elmondható, hogy Vörösmarty kozmikus gondolkodása (ld. például az Éj-monológot, Függelék B, 9.) messze fölötte van a Schikaneder-szöveg sablonos miszticizmusának, bármennyire fogyasztható is az a Jó és Rossz, a Fény és Sötétség közhelyes harcának individualizált megjelenítése okán. Inkább arról van szó, hogy a mi beavatási történetünk KÖZELEBB VAN AZ EMBERI VILÁGHOZ, AMELY A TÜNDÉR-VALÓSÁGHOZ MINT ÖNNÖN EREDETÉHEZ PRÓBÁL KÖZELÍTENI. Elég, ha a János vitézre gondolunk, ahol a nagyonis földi Kukorica Jancsi fölküzdi magát tündérkirálynő Iluskájához (azaz TÜNDÉR ILONÁHOZ, a magyarok ősanyjához). ITT NEM HERCEGEKRŐL ÉS MÁS KIVÁLTSÁGOSOKRÓL VAN SZÓ, HANEM ÁLTALÁBAN A MAGYAR FÉRFIRÓL, AKINEK NŐI FELÉHEZ (A TÜNDÉR-LÉLEKHEZ) FEL KELL NŐNIE; ám ehhez KI KELL VÁGNIA MAGÁT AZ ALACSONYSÁG, A LENT-LÉT SÁRkány-GYOMRÁBÓL, hogy áldozatos fölfelé-törekvése, szerelme, hőssé-varázsoló hűsége jutalmául maga is tündérkirállyá legyen. Ha a férfi a tudat, az útját tévesztett, lebukott SZELLEM, a nő pedig a ,fölfelé’, a tündérségbe menekülő LÉLEK, akkor kettejük egymás felé vezető útjának ,végállomása’, nehezen kiküzdött kölcsönös elfogadásuk és EGYESÜLÉSÜK LESZ A SZENT NÁSZ

(AZ ALKÍMIA ÉS A JUNGI PSZICHOLÓGIA „HYEROS GAMOS”-A, A GRÁL VALÓDI TARTALMA: A SACRO AMORE BETELJESÜLÉSE, AZ ÖNVALÓ, A SELBST TELJESSÉGÉNEK MEGSZÜLETÉSE). Megint mások – ismerői a magyar Csodaszarvas-legendának – úgy vélik, hogy Hunor és Magor olyan tündérkirálylányokat vettek feleségül, akik – nem mellesleg – mintha rokonai lennének a Hattyúk tava TÜNDÉR-HATTYÚINAK és azoknak a hattyúknak is, akiket a nővérük értük hozott áldozata (a csalánból szőtt ruha!) vált meg – és még sorolhatnánk meséink számtalan tündér-alakzatát, Tündér Ilona ősanyánkról nem is beszélve…

Talán nem mindenki tudja, hogy tündéreket bárki, bárhol láthat, ha elég nyitott hozzá. Somlai Nikolett Rózsa így vall erről:

„Istenanya jelenléte a Tündéreken keresztül is megnyilvánul… ,Tündér’ szavunk mögött ne elementálokat lásson az olvasó, hanem olyan csodálatos létezőket, amelyek küldetése és létezése túlmutat a földi születésen… akik segítették, segítik Földanyánk és a rajta élő lények fejlődését… Csallóközi mondáink egyikében Tündér Ilona megelégelte az emberek gonoszságát, kivonódott ebből a világból, s olykor Hattyú képében visszatér és sírdogálva úszik a Duna vizén, várva, hogy az emberek szívét újra a szeretet-szerelem vezérelje.

Azok, akikben kihúnyt a fény, ne is keressék ezen Tündérek jelenlétét, nem fognak velük találkozni. Akiknek szíve tele szeretettel s szemükben az Élet szikrája lobog, azoknak sem kell keresniük, mert azokat megtalálják maguk a Tündérek.

Miért szükséges találkozni a tündérekkel? Azért, hogy emlékezzünk tündér-eredetünkre, azért, hogy tudatosodjon bennünk az Élet szentsége. Azért, hogy visszataláljunk a természet erőihez és önmagunkhoz”…

Vannak helyek, ahol talán ,többen vannak’, és/vagy többen érzékelik őket – ilyen Erdély hegyvidéke, ahol manapság is látják-érzik jelenlétüket az arra érdemesek. Generációk nőttek fel például Török Sándor tündérmeséin (Kököjszi és Bobojsza), de azt nem mindenki tudja, hogy ő valóságosan kommunikált is velük. De a szépirodalom hívei is megérzékelhetik ezt Tamási Áron írásaiból vagy Dsida Jenő verseiből (szokás ezt az írásmódot ,tündéri realizmus’-nak nevezni, magát Erdélyt pedig Tündérkertnek – nem véletlenül).

Az sem véletlen, hogy bár a tündér-nép sokfelé él a Földön, talán nincs másik nép, aki Tündér Ilonát ősanyjának tekintené.

61

62. oldal

„Magos a rutafa, Ága elágazik, Selyem sárhaja, Magyar Ilona Haján fölyű GYÖNGY, koszorúja GYÖNGY. (!) Még a tengeren is Átalhajladozik, Selyem sárhaja, Magyar Ilona… Igen, Tündér Ilona a mi Lélekanyánk (il≈levegő, ona≈anya, sum.), lelkünk felső, fénnyel teli/levegős aspektusának ős-szülője. Csallóközt (az Aranykertet) és Erdélyt (a Tündérkertet) mondják Tündér Ilona hazájának. Vénusz istennő≈Szép Heléna≈Magyar Szép (Tündér) Ilona – az öröm, a gyönyörűség élet-szülő istennői. (Talán nem érdektelen ezzel összefüggésben, hogy Vörösmarty Tündéjének szolgálóleánya, ILMA neve finnül azt jelenti: levegő, ég, lég, mindenség; ,ilo’ ≈ öröm, jókedv, gyönyörűség…) A levegő pedig olyan vidám, akár a fa (világfa) ágai közt játszadozó gyermek – a világtengely (férfi-isten) égi-éteri játszótársa (a gyermeki-ártatlan istennő)… TÜNDÉR SZÉP ILONA A MI LELKÜNK LELKE, A MAGYAR NŐISÉG MEGTESTESÍTŐJE, EGY BENNÜNK ÉLŐ ,ARANYKOR’ KÉPVISELETE. Aki gyakorlott a vizualizálásban, megláthatja ennek a visszfényét: zöld- arany tájat tele élettel, tündérekkel, najádokkal és nimfákkal, sellőkkel és szilfekkel, s mert minden él ÉS MINDENBEN LÉLEK VAN, még a fák szellemeit is érzékelhetjük (akár úgy, ahogy a Gyűrűk Urában megjelentek), és a levegő hancúrozó lényei is megmutatják magukat… Napistenünk: egy fénylő angyal-férfi, Hold-istennőnk: egy őt tükröző, az ő fényétől elbűvölt tündérleány (ahogy Madách a szerelmes Évát elképzelte:

„Hol is lehetnék másutt kívüled, kit létre is csak hő vágyad hozott, mint fényárjában fejedelmi Nap a mindenségben árván hogy ne álljon, a víz színére festi önmagát

s enyelg vele, hogy társa van…” )

Mert az aranykor emberének minden tükör, amit csak lát maga körül, a Természet minden egyes jelensége élő lélek, aki/ami az ő és a Teremtője csodálatosságát, igaz voltát tükrözi. És ehhez az aranykorhoz tartoznak a tündérek, akik maguk is fehér-aranyosak, fénylőek, s mindig délben lehet látni őket, amikor legmagasabban áll a Nap, s áldozni is akkor szoktak nekik: fehér kalácsot, lisztet, sót, tejet, mézet – fehér-arany áldozatot az ő tiszta fénylényüknek…

A negatív viszony a tündérekhez nem olyan régi: csak ahogy az ember kilépett az aranykorból, kezdte nem érteni, amit azelőtt értett, nem látni, amit azelőtt látott, s kezdett durva és önző módon viszonyulni a Természethez és a természeti lényekhez. Ők pedig, az eredetileg csupa-szeretet tündérek (akiket a Galaxisnak az a csillaga teremtett meg, amely a legmagasabb szinten képviseli a legtisztább, isteni szeretet rezgéseit: az Antares) egyre hátrább húzódtak, egyre inkább elvesztették eredeti bizalmukat az ember iránt, s idővel – hogy megakadályozzák az embert az ő pusztító, ártó tetteiben – talán gorombább eszközökhöz is nyúltak, mint ami rájuk jellemző szokott lenni; ,szövetségeseik’, a manók pedig egyáltalán nem riadnak vissza a gonoszkodó csínyektől, ha a garázda ember ,megleckéztetéséről’ van szó. Nagyon szomorú, hogy ezek a pozitív indítékú, alapvetően jóságos lények megint csalódtak (hosszú történetük során sokadszor) és ezúttal mi vagyunk újra- felfakadó sebeik oka. A mai ember nem is érti, mit okozott és okoz a mai napig ezeknek a gyönyörű lényeknek (és Földanyánknak) a lelkében.

62

63. oldal

Mert bármilyen kicsinyek és törékenyek is ők, azért valódi, teljes lelkecskék, és ha őket bántjuk (a természettel szembeni közönyünkkel és kíméletlenségünkkel), mintha önlelkünket bántanánk.

A téma csodálatos ismerője, „A magyar tündérvallás” c. könyv szerzője, Bíró Lajos azoknak ajánlja írását, „akik keresik még a világból kiveszőben levő csodát, látomást és extázist; azoknak, akik még hisznek az isteni Lélekben és az Ő titokzatos országában.” Nekünk, magyaroknak fontos üzenet ez; mert TÜNDÉRHITÜNK (más is látja ezt) LÉLEK-HIT; s nekünk ezzel van dolgunk. Már csak azért is, mert akik foglalkoztak valaha ezzel, megtapasztalhatták így-úgy, hogy a tündérek valamiképpen az Időhöz tartoznak (hasonlóképpen, mint ahogy a Szellemi létezők a Térhez): a közelükben lévő ember idő-érzékelése teljesen megváltozik, valamiféle idő-lassulást vagy időtlenséget él át; így tehát tőlük lehetne megtanulni az idő uralását.

(A tündérekről ld. a Függelék B 10. fejezetét)

És megint ugyanott vagyunk:

ha AZ EMBER valaha is lazítani akar a téridő (és vele a háromdimenziós anyagi világ) bilincsén, akkor ugyanazt kell tennie, amit ez az írás szüntelenül ismétel: egyesíteni a Lélek és a Szellem erőit (tudatossá téve a Lelket, érzékennyé a Szellemet), hogy a kettejük uralási képességeivel felül tudjon kerekedni az egyesült tér-idő fogságban tartó hatalmán.

A Lélek-Szellem nász – akárhonnan nézzük – elkerülhetetlen; s mi, éppen mi vagyunk alkalmasak rá, hogy népként elsőnek véghezvigyük és megtanítsuk rá az egész emberiséget.

Bármiről látszott is szólni, valójában ez volt a XX. századi magyar népi↔urbánus vita lényege is: hiszen amíg A ,NÉPIEK’ a lélekkel teli természet mágikus-bukolikus derűje, az egymással összhangban élő természeti lényekkel való rokonságunk mellett tették le a voksukat,

addig AZ ,URBÁNUSOKat’ az épített (,második’) valóság vonzza, az Istenség Építőmester- arculata, a földi hierarchia, a racionalitás, az anyagi világ, az önérdek és a hatalom.

Sürgetően szükséges, hogy a két ,áramlat’ összeérjen, megismerje és elfogadja a másikat és végül harmonikus kapcsolatba kerüljön egymással. Mert ha nem, örök lesz a háborúság…

Természetesen szó sincs arról, hogy mai magyar férfiúink arkangyalok, nőink mind habfehér tündérek lennének; ez a múlt és (remélhetőleg) a jövő látomása csak. És még hozzá kell tenni, hogy vannak férfi-tündérek is, arról nem is beszélve, hogy a nők között hány angyal testesül meg.*

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy MÚLTBELI KÖTŐDÉSEINK, úgy tetszik, valami MAGASABB RENDŰ FELADATRA PREDESZTINÁLNAK BENNÜNKET, mint amit álmodni merünk; mert talán nekünk kell megtalálnunk és felmutatnunk a Szent Grált.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- * Egy galantériájáról ismert úriembert bemutattak egy meglehetősen csúnya, de éleselméjű nőnek, aki azt szerette volna tudni, hogyan vágja ki magát az illető a kényelmetlen helyzetből. – Remélem, nem azzal kezdi, milyen szép vagyok. – Asszonyom – felelte a gáláns úr –, maga is földreszállt angyal, mint a többi nő, csak maga az orrával fékezett.

63

64. oldal

VI. A magyarság és a GRÁL

MI A GRÁL?

Lehetetlen itt a sokféle értelmezést akárcsak megemlíteni is (valószínűleg ehhez hasonlóan agyon- interpretált fogalom nincs is az emberi elmeszülemények között). Végsőkig redukálva a kérdést,

a Szent Grál

1. kő (Lapis philosophorum) 2. kehely (kupa, csésze, tálka)

1. KŐ: ,lapis excellis’ ≈ drágakő, ,lapis ex coelis’ ≈ égből hullott kő; mindkét esetben a Selbst, az Önvaló, a Teljes, Égi ember szimbóluma; zöld smaragd, ami a szívcsakra színét jelzi, és így a mi szív- imaginációnkkal éppúgy harmonizál, mint a Kehely; a rege szerint ez az a smaragd, ami Lucifer koronájából hullott ki, amikor Mihály csatározásuk közben kiütötte onnan. (Angyali közlések szerint két egyformán hatalmas hierarchikus lényről van szó, akik közül Mihály megkapta a Teremtési Kódokat, Lucifer pedig nem, és nagyon szerette volna megszerezni. A ,tudás hatalmá’-ért folyik tehát a harc, és itt a leglényegesebb elem a hűség, amely Mihályt tette alkalmassá e titkok megőrzésére.) Lucifer végülis Prométeusz-i szerepet játszott a rendelkezésére álló tudásrész idő előtti átadásával az emberiségnek.

Ez az elvakult, büszke szellem ma sem tudja elfogadni azt az állapotot, amelybe a Föld emberisége – éppen az ő vezetése mellett – került… Lucifer az anyagi valóságtól független, szárnyaló ideák inspirátora. Kedves emberideálja egy olyan lény, akit leginkább egy éteri angyalként ábrázolhatnánk, egy tisztán lelki-szellemi entitás, aki teljesen maga mögött hagyta a földi lét megkötéseit… ennek imaginatív erejét az isteni bölcsességből, Szófia lényéből lopta el a bukott szellem. (P. Sophia is tévedett, és sokáig zuhant lefelé…) Isten ragyogó bölcsessége Lucifer kezén át csábító káprázattá torzult: „olyanok lesztek, mint az istenek” – mondta ez a kísértés.

E kísértés fontos része az alkímia, amely az anyag manipulálásának rejtélyeit csepegtette el, és mivel az ember még nem volt készen rá sem agyilag, sem morálisan (például az aranyat képtelen volt az anyagi gazdagság ideájáról leválasztani), ezért a bonyolult művelet sem sikerülhetett. Amikor pedig a ,Bölcsek Kövét’ keresték, a szellemi hatalom káprázata vakította el a kutatókat. Könnyen lehet, hogy azokat a kristályokat kellett volna megtalálniuk, amelyek a tobozmirigyben segítik a magasabb világgal való kapcsolattartást és a (Hórusz-) ,harmadik szem’ aktiválódását, vagy amelyekben a kozmikus információk tárolódnak a különböző tudatszinteknek megfelelően (,Akasha-krónika’). De a smaragdot is hiába keresték volna, mert az már átalakult Grál-kehellyé. Abból a smaragdból

»földi kezek formálták a „szomjúság edényét”. Az egész földi emberiség földi szomjúsága mélyítette ki ezt a kelyhet, hogy a Golgotán beleömlő krisztusi vér – a kozmosz legmagasabb szellemi esszenciája – ezt a szomjúságot elolthassa. Így lett a Szent Kehely, a Grál, amely magában hordozta a Nap szellemi esszenciáját, az éteri vér misztériumát.«

Ami itt megjelenik, a legmagasabb lehajlása a legalacsonyabbhoz, a szellem odahajlása az anyaghoz, hogy megválthassa. A luciferi zuhanás villámszerűen történt, innen (is) a menny-kő, és ezért párja a kehelynek a lándzsa (nem csupán eredetük okán), ami a villámmal is jelképezett maszkulin szellem termékenyítő voltára utal. A buddhisták szent mantrája pedig („OM MANI PADMÉ HUM”) Nagy Tanítónk, Mani (≈ ,drágakő’) nevét recitálja…

64

65. oldal

2.KEHELY (KUPA, csésze, tálka)

A magyarság (a maga elkülönülésének folyamatában) sok (többé-kevésbé öntudatlan) identitás- képző attribútumot, szimbolikus tartalmú jelzést magára ,aggat’; szó szerint ilyen a szkíták övön hordott csészéje vagy ivókupája. Ez a hunoknál talán tényleg koponyából is készülhetett (egy frissensült magyar Attila-filmben is láthattuk ezt a horrorra-vágyók kedvéért), ami persze tovább értelmezhető úgy, mint a tudás kelyhének kissé éles megfogalmazása

(ld. még hétszünyű koponyányi monyók, aki egymagában jelzi a hétszintű világképet {a Világfa hét ágát, a Tóremek hét világát a hantiknál stb.}, a „világtojás” [mony≈tojás] keletkezés-elméletét és a tudat, a tudás fontosságát eleink értékrendjében. Erre is hivatkozik Bunyevácz Zsuzsa a maga magyar Grál-könyében, amelyben a magyar Grál-hordozás mint tudás-hordozás értelmeződik, s ennek feltételeit az e ,célnak megfelelő’ nyelvi struktúrában, a ,ragozó’ nyelvben látja a szerző). De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ezek az övön függő edények nem csak az Élet Vizéhez való mindenkori hozzáférést biztosították (a VÍZ amúgyis az Élet és a Lélek-energia ,alsóbb’, ösztönös’ érzelmeinek eleme), hanem KUPÁ-kként KAPUk is voltak: tudat-kapuk, szív-kapuk, test-kapuk (ha pedig nem használtuk őket, KUPAK-okká változtak, elzárva tőlünk a dimenzió-kapukat, az átjárókat: „Tilos az Á…”)

a) A GRÁL MINT A TUDÁS KELYHE

A szellem oldaláról nézve a legmagasabb minőség a TUDÁS.

De a tudás lehet „átkozott” (Madách), sőt egyenesen a bűnbeesés ,hordozója’: mert

1. az a ,tudás’, amely a világra vonatkozik és nem az emberre önmagára, valójában a

Teremtés/Teremtők titkainak a kifürkészése, ,idegen toll’ az emberen, és a kellő önismeret (így a rosszról, az árnyékról, a Gonoszról való tudás) hiányában szinte törvényszerűen visszaéléshez vezet; és minden vissza-élés maga a bűn, az Élet meggyalázása, a jó rosszba fordítása, teremtés helyett rombolás;

2. csak a tökéletes morállal (lelkiismerettel) rendelkező ,tudó’ lehetne képes megkülönböztetni

a rossz tudást a jótól

(annál is inkább, mert a jó és rossz fogalma maga is bizonytalan, relatív, interpretációs kérdés, hiszen az ún. ,rossz’ gyakran (mindig?) jó célokat (is) szolgál, sőt bizonyos célok meg sem valósíthatók az árnyék hiányában);

de az ilyen tökéletes morál nem igazán jelenlévő princípium a jelenkor anyagi világában;

3. ezért (ha a tudat túljut „jón és rosszon”) csakis a Lélek ,anyaga’ (az ős-szeretet és az Isteni

szellemszikra) birtokolhat olyan tudást, amely nem vezet visszaéléshez.

Botticelli képén Aphrodité a tengerből kiemelkedő kagylóból születik. Ez pontosan A LÉLEK ,születési képlete’, amely A SZERETET-ÉLET TENGERBŐL SZÜLETIK MINT EGY GYÖNGYSZEM; és Aphrodité szűz, tiszta istennői mivoltának vénuszi csábítássá degradálódása is pontosan leírja, hogy a szeretet/szerelem derivált formái, amelyeket mi ismerünk, bűnre – visszaélésre – csábítanak. És ez a ,nem-bocsánatos’ bűn: a Szentlélek {a Szeretet, az Élet és a Teremtő} elleni vétek.

65

66. oldal

A Grál története tehát egyes értelmezések szerint a bölcsesség, a tudás története, ami nem más, mint „tükrözött fény”. Ez a tükrözött fény azonban ismét a Lélek fogalmához vezet bennünket.

A Lélek ,lebukásáról’ szóló eredeti (gnosztikus) Pistis Sophia-történet egy ,fénykincs’-tükröződés miatt történt ,megtévedésről’ szól: a Lélek (P.S.) meglátván ezt a tükröződést, azt hiszi, hogy az istenit látja, és elindul lefelé, hogy megkeresse. (Azaz a lélek mindig Istent, az Ő bölcsességét keresi, akármerre járjon is.) Az út értelemszerűen egyre mélyebb bugyrokba viszi, mígnem a Földön az ,Oroszlánfejű Erő’ (a hatalom alvilági ura, Authades) veti uralma alá, és ez szenvedéseinek betetőződését jelenti. Csak Krisztus tud segíteni rajta, aki meghallva fohászait érte jön, és eónról eónra megteszi vele (!) az egész utat visszafelé, azaz fel az égi birodalomba, az eredeti Otthonba (: a lelket csak apránként és csak Krisztus által lehet ,hazavinnni’). Ott ismét ,egyek lesznek’ (ahogy mindig is volt), és AZ ISTENI SZELLEM (KRISZTUS) és a sokat-tanult, MEGSZENVEDETT LÉLEK (Pistis Sophia, a hűségessé-bölccsé nemesedett Tudás) már nem elválaszthatók többé egymástól: Ők ketten EGYÜTT A BÖLCSESSÉG ÉS SZERETET ÉLET-ELIXÍRJE.

(PISTIS SOPHIA – A LÉLEK REJTÉLYE)

Mi a Grál-tudás?

A még meg nem romlott őstudás a Teremtés okáról, mikéntjéről, az ember teremtéséről, istenképűségéről, feladatáról és útjáról; és az ember saját, egyéni tudása önmagáról, önnön isten- mivoltáról és árnyék-mivoltáról, arról, hogy ő maga mit hordoz, mit ront el, mit tud megjavítani és mivel tud személyesen hozzájárulni a világegész kiteljesedéséhez. A GRÁL-HORDOZÁS RÉSZBEN ENNEK A SZENT TUDÁSNAK AZ ŐRZÉSÉT JELENTI MINDADDIG, AMÍG A VILÁG, AZ EMBERISÉG ALKALMASSÁ NEM ÉRIK ARRA, HOGY EZT AZ ŐSTUDÁST MEGKAPHASSA.

Vannak olyan gondolkodó, kutató elmék, akik szerint a magyarság bizonyíthatóan ilyen őstudás-hordozó; és így a Grál őrzése is népünk feladata lenne – lehetne, ha az önismeret (és nem csak az egyéni, hanem a nemzeti és globális önismeret is) igaz, megbízható módon a sajátja lenne. De ezt mindenkinek magának kell kiküzdenie magából, az összes gátló ellenerő ellenében. Világunk tele van ilyen erőkkel; maga Lucifer is úgy működhet (az ember döntéseinek függvényében), mint Lucifer Falsus, a Vénusz sötét, éjszakai arca, a ,lélek sötét éjszakájába’, a ,külső sötétségbe’, a tudat teljes szétesését előidéző kaotikus vizekbe taszító erő. Ha mi megismerjük a világ negatív oldalait, a pusztító erők férfi (Síva, Ahrimán≈Ármány stb.) és női (Káli, Iszonya, Fekete Ősanya) aspektusait, és e felismerések ezen aspektusok felfényesítéséhez és integrálásához vezetnek bennünket, akkor a Grál mint

KŐ ≈ A VILÁG ALAPKÖVE, A „SZEGELET-KŐ” és a „ZÁRÓKŐ” (az alfa és az omega) lehet számunkra, azaz KRISZTUS, a KEHELY pedig saját megdicsőült testünk, mint a krisztusi SZELLEM ÉS LÉLEK, A LEGMAGASABB RENDŰ TUDÁS ÉS AZ ÉGI TISZTASÁGÚ ÉRZÉS-VILÁG hordozója.

Ennek jelképe pedig már A KÍGYÓS KEHELY (Hermész, Aszklépiosz), ami a gyógyulás útját mutatja: a DNS-spirál, ill. Kundalini-kígyó aktiválását, ami – mint jelen írásunkban többször említjük – feltétele a Lélek/Szellem testi-fizikai hordozójának felemeléséhez és ,méltóvá tételéhez’ vezető (hosszú és nem könnyű beavatási) útnak, amelynek során a Kehely maga beavató/keresztelő medencévé válik, ahonnan AZ EREDENDŐ/ÚJ EMBER, A TERVBEVETT UNIVERZÁLIS-ISTENI LÉNY A MEGÚJULT TESTBEN ÚJRA MEGSZÜLETIK.

66

67. oldal

A Grál: az Élet kelyhe. Az elfogadás/befogadás (minden élő), az emberi rendeltetés, a isteni szeretet, az őstudás, a jézusi vérvonal kelyhe;

a SZÍV-CSAKRA mint Grál-kehely: (kupa, koponya: a tudat helye, a test mint tartóedény): benne bor: a VÉR, az ÉN-tudat szubsztanciája (aki megrészegül tőle, bolonddá, használhatatlan egoistává válik), abban pedig az igazgyöngy: a szenvedés/tanulás, megpróbáltatások révén kifejlődő, belsejében az isteni szikrával, kívül az Élet szeretet-burkával védett TUDATOS LÉLEK.

b) GRÁL-LOVAGOK, GRÁL-KIRÁLYOK ÉS A GRÁL ŐRZÉSE/KERESÉSE

A GRÁL MINT KEHELY – A TEST: A LÉLEK ÉS A SZELLEM TARTÓEDÉNYE. A TARTALMA ADOTT: A VÉR/BOR, AMI AZ ÖNMAGÁT FELISMERT TUDAT, A SZELLEMI ÉN SZUBSZTANCIÁJA. ÉS BENNE EGY IGAZGYÖNGY VAN (AKIKNEK VAN SZEMÜK A LÁTÁSRA, LÁSSÁK): AZ EGY-ÉN-I LÉLEK, AMI AZ ÉLETENERGIA HŐ-SZÍN- ÉS SZERETET-ÓCEÁNJÁBAN A TEREMTŐ SZELLEM ATYAI SZIKRÁJÁNAK (MAGJÁNAK) BEFOGADÁSÁVAL SZÜLETIK ÉS FÁJDALOMBAN NÖVEKSZIK TÖKÉLETESSÉ („MINT A TI MENNYEI ATYÁTOK”).

Ez minden emberi lény szívcsakrájának kincse. Nem keresni kell tehát, hanem FELISMERNI ÉS MEGŐRIZNI. Akik már ezt teszik, azokat nevezik úgy, hogy Grál-királyok (és ők voltaképpen Sárkány- királyok: mert a ,Jó Sárkány’ a kincs őrzője, és ennél nagyobb kincs nincs); de ehhez tökéletesen tisztának és vétlennek kell maradniok; az pedig az emberi egzisztenciának ritkán sajátja. A (tisztesség, hatalommentesség stb. ellen) vétő önmagát sebzi meg, és elveszti a Grált (a Grál őrzésének jogát): Jó Sárkánykirályból ,rossz’ (szenvedő) sárkánnyá válik; minden vétke egy-egy seb (akár egy-egy új fej, mert minden a tudattal függ össze). A lovagnak a tisztasága gyógyírjával, a szeretet együttérző és mindent megbocsátó gesztusával kell őt (A SÉRÜLT GRÁL-KIRÁLYT, ÖNMAGA BETEG ÉNJÉT) meggyógyítania.

Erről szól Amphortas és Parsifal története. Parsifal a Tarot ,bolondja’, a „tiszta bolond”, akit (az egyik változat szerint) anyja az erdőben nevelt fel, nehogy apja nyomdokaiba lépjen, aki egy lovagi összetűzésben halt meg. Ezért tökéletesen ártatlan tudott maradni; és megőrizte lelke eredendő kíváncsiságát (mert a lélek alapműködése az exploráció, a mindent felfedezni- és megismerni-akarás). Folytonos kérdezősködése miatt azt a tanácsot kapta – amikor mégiscsak elment világgá, hogy lovag lehessen, mert a sorsát senki sem kerülheti el –, hogy inkább hallgasson és figyeljen a kérdés-feltevések helyett. És amikor bonyolult kalandok során eljut a Grál-várba, és együttérzésével meggyógyíthatná a sebzett és beteg Grál-királyt, Amphortas-t – aki kígyómarástól ,nem gyógyuló sebet’ kapott, mert nem volt beavatva – , nem kérdezi meg (a régi tanácsra hallgatva), mi baja a királynak; és ezzel ő maga is, a király is elveszti a gyógyulás, ill. a Grál-őrző szerep lehetőségét.

Ha tehát a gyógyítás≈gyógyulás nem sikerül, kezdődnek a próbatételek, az ,elveszett Grál keresése’: kinek-kinek önmagában kell a hiányokat/hiányosságokat/sérüléseket/betegségeket feltárnia, felismernie és legyőznie. A sárkányfejek ,levágása’ nem segít: visszanőnek, hacsak a lovag rá nem ébred, hogy a sárkány és ő azonos, és neki nem elpusztítania, hanem ,megváltania’ kell a sárkányát – azaz önmagát: ÖNVALÓJÁBAN A RENDET HELYREÁLLÍTANI, AZ ELCSÚSZOTT HATALMAT MEGGYÓGYÍTANI, A SZENVEDÉS ÉS A HIÁNY OKÁT MEGSZÜNTETNI – és akkor egyszercsak minden kizöldül, minden kivirágzik, és előbukkan a Grál:

A KRISTÁLYKEHELLYÉ TISZTULT TEST A TÖKÉLETESSÉ LETT SZELLEMI-ISTENI ÉNNEL (VÉR/BOR), BENNE AZ ÁTSZELLEMÜLT LÉLEK MEGSZENVEDETT IGAZGYÖNGYÉVEL.

67

68. oldal

A LOVAGSÁG ÉS A TRUBADÚR-, ILL. MINNESäNGER-KULTÚRA ÖSSZEFÜGGÉSEI

„A magyarság úri osztálya sokat megőrzött a TRUBADÚROK és LEVENTÉK jellemvonásaiból” (Móricz) A LOVAGSÁG CSÚCSPONTJÁT A GRÁL-LOVAGGÁ VÁLÁS JELENTI. Ahogy a Grál-királyoknak, a Grál-t őrző lovagoknak is ,feddhetetlennek’ kellett lenniük (egy bizonyos szintig). Éppen ezért nem volt könnyű bejutni a Grál-várba, és még akkor sem volt biztos, hogy a lovag látni is fogja a Grált magát (még akkor sem, amikor mások számára éppen láthatóvá vált). Ezért is előzik meg ,beavatások’ (többnyire harc formájában) a Grál-lovagságot, ahogy a lovaggá ütést magát is,

ld. a P. Coelho által leírt, nagyon jellemző történetet, amikor egy jelölt – a sok próbán sikeresen túlkerülve – végre megkapná a kardját a Mesterétől, de mihelyt átvenné, az a földre dobja és rálép: mert az utolsó próba éppen az volt, hogy bármennyire jogosnak érzi is, alkalmasnak tudja is magát a lovaggá ütésre, nem lett volna szabad érte nyúlnia (ezzel elárulva az alázat hiányát).

A beavató ,harcok’ nem annyira a látható (külső) ellenfél, mint a saját (belső) hiányosságok, gyengeségek, méltatlanságok ellen folynak. Ezek közül a legsúlyosabban esik latba a nő (végülis – mi már értjük – az Élet és a Lélek) iránti legmagasabb fokú tiszta imádat és tisztelet megsértése (pl. a földi szerelem artikulálásával). Ez éppen a lovagi lét célja, a ,sacro amore’, a Szent Nász meggyalázásának számít, de ilyen a lovagi közösség elleni vétség (hiúság, saját értékek előtérbe helyezése, versengés stb.) is, amely szétzilálja a magasrendű harmóniát és együttműködést a tagok között.

Ez a jelenség a Wartburgi Dalnokverseny eseményeiben jelent meg legpregnánsabban, ahogy azt E.T.A. Hoffmann leírja H. von Ofterdingen és a híres mágus-költő, Klingsohr történetében (ennek a két figurának igen ,megemelt’ változatával és a költő-dalnokok szárnyaló szellemiségével Novalisnál is találkozhatunk, már-már nem földi magasságokban). Ofterdingen a maga különleges tehetségével ,szétrobbantja’ az addig teljes harmóniában együttműködő, egymás arculatának és teljesítményeinek utópisztikusan örvendeni képes dalnok-csoportot, akiket a thüringiai tartománygróf gyűjtött össze nemes udvarában s akiket legmegbecsültebb kincseiként dédelgetett. Az ifjú titánt saját tehetségének tudata s egy kísértő a Gonosz (: a felülkerekedni-akarás [egyáltalán az akarás!…], a vetélkedő és győzelmi szellem) útjára csábít s ezzel mindenkit és minden értéket veszélybe sodor. Bámulatos, ahogy ezek a magasrendű értékek megharcolnak (minden eredendő béke-természetük ellenére) a viszálykeverő szellemi erő mágikus képességeivel, bénító tehetségével, és egyre magasabbra és magasabbra jutván a harc folyamán végül ,elsöprő győzelmet aratnak’:

a gonosz terv a visszájára fordul, a versengés nem leépülést idéz elő, hanem – ellenkezőleg – minden résztvevő megtisztulását-felemelkedését-gyógyulását-beteljesedését, azaz megváltását hozza magával:

így a Minne (az énekesek hitvallása, ami dalaikban kifejezésre jut) a lovagi értékrend csúcsa, a szellemi-lelki Grál legmagasabb szintű kifejezése lesz.

Ez az értékrend – ha megkísérelnénk röviden összefoglalni – az emberlét által elérhető legnemesebb tulajdonságokat jeleníti meg: bátorságot, szabadságot, a legtisztább szerelmet és odaadást a női princípium (a Lélek és az Élő Természet) iránt, bajtársiasságot, hűséget, együttműködést, együttérző jóságot, és az igazságot mint minden cselekedet, érzés és gondolat abszolút mércéjét.

68

69. oldal

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a lovagi kultúra – a trubadúr-dalnokok

„Nyugatról várt sokáig valakit. Nem nagybajszú, lármás, mokány nagyúr, Dalos, törékeny, halk fiú legyen, Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr”… ( Ady Endre: Szt. Margit legendája, ld. a Függelék B-ben, 1) és a Minnesängerek által a legmagasabb szintre emelve – egy utópia képviselőjévé vált, amely az emberi fejlődés magasabb fokának, az egyedi lélek és a tudat harmonikus kapcsolódásának és egyfajta emberfölötti tisztaságú Én-tudatnak, a krisztusi Ember kialakulásának a modelljét adta az emberiségnek. Bár első ránézésre valószínűtlennek látszik, mi, magyarok nagyon szorosan kapcsolódunk a GRÁL- lovagok történelmi vonatkozásaihoz is, legalább három témakörben.

1. A SZENT KORONA mint A BEAVATÁS KELYHE

A GRÁL-KEHELY egyik olvasata: ,kratér’≈keresztelőmedence, azaz a beavatás kelyhe.

Lehet úgy tekinteni a Szent Koronára, mint olyan (lefelé fordított) kehelyre (kupára), mely a beavatandó király fejére (koponyájára) borul, átadva neki a benne kódolt szent tudást (hasonló célra utalnak a sámánbeavatásokra emlékeztető csüngők is).

Önálló, személyes volta olyan nagy jelentőséggel bír, hogy vannak, akik a Trón körül ülő „24 vén” (bölcs) között látják (a 6.sz. széken!) helyet foglalni, mint megszemélyesült erőteret. Vannak olyan feltételezések is, hogy a korona – „amit Karaton hun nagykirály készíttetett i.u. 410 körül” – eredetileg Atilla birtokában lehetett, és talán az ő Aladár fia vitte magával Nyugatra (aki Dél- Angliában uralkodói dinasztiát hozott létre, az Atheling wessexi királyi házat, 475-1066). Ezzel kapcsolatban ,tárgyi bizonyítékul’ szolgál két igen meglepő nyugati festmény. „Érdekes megjegyezni, hogy mindkét festmény (Friedrich Kaulbach: Nagy Károly megkoronázása; Edward Burne-Jones: Arthur király utolsó éjszakája, itt a MSZK az imádkozó angyal lábánál látható) nem csak olyan részletesen mutatja a Koronát, hogy lehetetlen nem felismerni, hanem a részletek pontosak is. Burne-Jones (1833-1898) még a csüngőket is odafesti, pedig ebben a korban nem valószínű, hogy fénykép állt volna rendelkezésére, a Korona pedig lakat alatt volt elzárva.” (dr. Balogh Sándor: A Szent Korona az európai művészetben, in. Kiss Mao-Tun István: A TEREMTŐ SÁRKÁNYA – a hun Sárkány nemzetség)

Ide kívánkozik a magyarság közismert hagyománya, a vérszerződés, aminek során a szövetkező törzsek vezetői kupába csorgatott vérük összekeverésével (esetleg elfogyasztásával) szentelték meg hűségesküjüket. Legfelsőbb olvasatában ez voltaképpen a testvériség magasrendű, nemesi/lovagi értékének közös megerősítése volt. (Ennek az értékrendnek a történelmi alakulásáról ld. a Függelék B-t: a Mátrix és a Grál). Ugyanez szerepel a szkíták és hun-magyar elődeink Anyahita/ manicheista hitében mint a testvéri szeretet és egymás támogatásának a hitvallása, ami tökéletesen egyezik az Arthur- i Kerekasztal Lovagjainak értékrendjével. (A hegyükkel a Középpont {a NAP, a GRÁL} felé letett kardjaik a – főleg egymás elleni – harcról való lemondást szimbolizálják, így a harci eszközökből az életadó FÉNY és MELEG sugarai válnak.) Sokan úgy gondolják, hogy ez a Kerekasztal az elsőnek a megismétlése, az pedig az ,Utolsó Vacsora’ asztala volt, ahol Jézus ,utolsó kívánsága’ az volt, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Mai napig ez az elérendő kitétel a Grál-beavatás esszenciája.

69

70. oldal

2. AZ ARTHUR-MONDAKÖR ÉS AZ ALÁNOK (JÁSZOK)

Ezt a megdöbbentő összefüggést két (a magyarságtól teljesen független) amerikai kutató tárta fel. Lényege, hogy az Arthur-mondakör és több szereplőjének alakja valójában azokkal a szarmata és alán lovagokkal került a II. századi Britanniába, illetve az V. századi Galliába, akik a Kaukázusból hozták magukkal ezeket az ősi regéket, miközben Európában harcoltak a ,barbárok’ betörései ellen a Római Birodalom légióival együtt, és aztán - megtelepedve a mai Nyugaton – lassanként ,közkinccsé’ tették ,egzotikus’ kultúrájuk ezen elemeit.

C. SCOTT LITTLETON a Los Angeles-i Occidental College Embertani Tanszékének vezetője és LINDA A. MALCOR író és néprajzkutató (doktori fokozatát a Kaliforniai Egyetemen szerezte) jegyzik a magyarul SZKÍTIÁTÓL CAMELOTIG címen megjelent könyvet, ami

„Az Arthur királyról, a Kerekasztal lovagjairól és a Szent Grálról szóló legendák eredetének radikális újraértelmezése” alcímet viseli. A kutatók az Északkelet-irániak (szkíták,szarmaták, alánok és oszétok) történetét vizsgálva fedezték fel, hogy a sztyeppéről kiszorítva ezek a népek szétszóródtak, és egy részük eljutott a Római Birodalomig, sőt a szarmata-jazig (magyarul jász) törzs egyenesen Britanniába vándorolt, míg pl. az alánok nagyobbik része a mai Olaszország, Franciaország, Spanyolország területére menekült. De ugyanígy találunk alánokat az Észak- Kaukázus középső területein is, ahol a XIII. szd-ig létezett egy Alánia nevű terület. Egy részük később oszét népnévvel tűnik fel, és így ismerjük őket a mai napig (Észak- és Dél-Oszétia jelenleg vitatott hovatartozású terület Oroszország és Grúzia között). Bölcsész-körökben az ún. ,nárt-regék’ révén váltak ismertté, melyek meglepő párhuzamokat mutatnak nemcsak az ősi India és Görögország hagyományaival, hanem az Arthur- mondakörrel is. Ez utóbbi tény keltette fel a kutatók érdeklődését, és ez indította el azokat a vizsgálódásokat, melyek eredményei számtalan összefüggést igazoltak a szkíta-szaka-szarmata, valamint alán-jazig törzsek hagyományai, európai története (menekülés, harcossá válás, letelepedés) és az Arthur-mondakör egyes elemei között. Teljesen lehetetlen, hogy itt belebocsátkozzunk ennek az igen szerteágazó témának a taglalásába, úgyhogy itt csak néhány, minket különösképpen érintő példára szorítkozunk:

az Arthur (walesi Arthyr) név a szerzők szerint legvalószínűbben a Birodalomhoz csatlakozó jazigok első római parancsnokának, Lucius Artorius Castusnak, a VI. Legio Victrix prefektusának nevéből származhat; a ,lovagi kultúra’ a szarmatákra és az alánokra is jellemző szkíta lovas harcmodor hatására fejlődhetett ki (Arthur népe a rómaikkal és a kelták többségével ellentétben legszívesebben lóháton harcolt, és legfontosabb fegyvere a hosszú. éles kard volt (nem a lándzsa vagy gerely); a ,szarmata’ népnevet a görög szaurosz≈gyík szóval hozzák összefüggésbe, ami megmagyarázza „szélzsákszerű, kígyó alakú” zászlóikat (ld. még a sárkányokról szóló részben); ez pedig összeköthető Gardner elméletével a ,sárkánykirályok’≈Grál-királyok azonosságról (ld. ott); Gallia vallása keleti kultuszok (alán hatás), druidizmus és a római hagyományok keveréke; Remete Szent János Marseille-be érkezve „kifejezetten szkíta jellegű hatást hozott Galliába”; Arimatheai József pedig (akit Lancelot ősének tartanak!!!, ld. később) szintén Marseille-en át érkezett, és „keleti katonák kíséretében” (akik alánok lehettek) vitte Britanniába (jelenleg azt gondolják, Glastonbury-be) a Grált. És ehhez csatlakozik a következő témánk:

70

71. oldal

3. SZT. LÁSZLÓ, A LOVAGKIRÁLY ÉS LANCELOT

Szent László királyunkat már a most ismertetendő felfedezés előtt is ,lovagkirály’-nak nevezte a történelmi és népi emlékezet, nemes kiállása, nagyszerű harci és emberi tulajdonságai okán. Nem fogunk itt belemenni a „Leányrabló kun legyőzése” címen közismert történet elemzésébe (az olvasó több nagyszerű elemzéssel találkozhat az „Ajánlott Könyvek” között is) – csak annyit hadd említsünk meg, hogy a történetet könnyen lehet beavatási rítus leírásának látni. A „fejbenézés” sokat tárgyalt eleme (a hős – esetleg az ellenfél – feje az ,elrabolt szűz’ ölében) számos párhuzamot idéz meg (pl. az „egyszarvú és a szűz” típusú ábrázolásokon, amelyek között szintén sok a falikárpit, mint esetünkben is). De az a tény, hogy egyes változatokban az ,elrabolt’ leány az elrablója fejét tartja az ölében, felveti azt a lehetőséget, hogy itt valójában valamiféle beavatás folyik – alkalmasint éppen a lovagi értékrendbe való beavatást látjuk, amely a ,kunt’-t is érinti, esetlegesen a beavatandó (a királyfi) árnyékszemélyiségeként. Az érdekes azonban az, hogy ez a beavatás olyan sikeres volt, hogy László királyunk a jelek szerint bekerült (,Lancelot’ néven) a Grál-lovagok közé – amint ezt a Magyar Tudományos Akadémia kutatói kiderítették. Az első közlések szűkszavúak:

„Hogyan lett Szent Lászlóból Sir Lancelot?

December 7, 2018

A történelemtudomány már régen felismerte, hogy III. Béla uralkodása idején rendkívüli mértékben felerősödtek a magyar- francia kapcsolatok. Ezek a kulturális hatások azonban korántsem voltak egyirányúak, minthogy magyarok is szép számmal érkeztek ekkoriban Franciaországba. Egy új elmélet szerint pedig eme magyar hatásoknak volt egy igazán látványos eredménye is – ami nem más, mint a hős lovag, Sir Lancelot alakjának megszületése. [...] A CEU doktorandusz kutatója, Stephen Pow a közelmúltban egy új elmélettel állt elő, amelynek lényege, hogy Lancelot alakját Chrétien de Troyes az egy évszázaddal korábban élt magyar uralkodó, a „lovagkirály” Szent László legendájáról mintázhatta. Az első hallásra talán meglepő teóriát most megjelent tanulmányában számos érvvel támasztotta alá. [...]” A későbbiekben kiderül, hogy Sir Lancelot alakja mindig is találgatások tárgya volt, annak ellenére, hogy történetét ismerni vélik – ám miután csak a 12. századi író munkáiban tűnik fel (rögtön központi alakként), és semmiféle előképét nem sikerült azonosítani, jogos a feltételezés, hogy „Lancelot nem tartozott a mondakör eredeti szereplői közé, személyét később illesztették a kánonhoz.” Annak pedig, hogy éppen a mi László királyunk lehet ,az utolsó lovag’ (ld. Richard Geer megformálásában az azonos c. filmben) mintája, egyik legfőbb bizonyítéka a nevek hasonlósága: „a ,László/Ladislaus’ név könnyen torzulhatott az újlatin nyelvterületen Lancelot-ra”. („V. László neve is rendszeresen ,Lancelot’ formában jelenik meg kortárs francia és olasz szövegekben, így François Villon műveiben is.”) Vannak tartalmi összecsengések is: Lancelot éppúgy megmenti Guinevrát az elrablójától, ahogy László történetében látjuk a kerlési csata során. De találtak olyan megfeleléseket is a mondakör és a magyar történelmi alakok között, mint ami III. Béla fiatalkora (aki Bizáncban nevelkedett) és egy bizonyos Sir Sagramore között van. Ezt azért is érdekesnek tartják, mert ő tette I. László kultuszát uralkodása központi elemévé (saját gyenge legitimitása ellensúlyozására), sőt szentté avatását is ő kezdeményezte. Mivel uralkodása alatt felvirágzottak a magyar-francia kapcsolatok (olyannyira, hogy 1186-ban a francia király nővérét, Capet Margitot vette feleségül), megvan a lehetősége, hogy „a legendás ős szerepeltetése valójában egy kedves gesztus volt az újdonsült rokon és udvari írója (Chr. de Troyes) részéről”.

71

72. oldal

A Grál-lovagok: keresők.

A Grál-királyok: a Grál-minőség (tudás, test-lélek-szellem egység) hordozói, feddhetetlenek, legmagasabb (az Arvisúrában 24 karéjosnak nevezett) beavatotti minőséggel rendelkeznek.

EZEK megsértése Amphortas sebe: „Akiben a fennkölt vágy nem apad,

sebei sohasem hegednek” (Novalis) Nem elég megszerezni a tudást – az megsebezhet –, hanem a következményeit át is kell élni: mert

CSAK A LÉLEK VÉDHETI KI A HATALOM KÍSÉRTÉSEIT.

c) A GRÁL MINT A SZELLEM-LÉLEK-TEST EGYSÉGÉNEK KÉPE

Nekünk, magyaroknak a Grál olyan edény, amelyben a nemzetté-emberiséggé egyesülő egyének tudása folyik össze (vérszerződés≈Én-szerződés: a sok Egy-Én céljainak, tudásának, képességeinek egybe-áldozása egy magasabb cél érdekében).

A magyarság – ősisége és genetikai komplexitása folytán is – különlegesen mély, sokféle tudás hordozójának tekinti magát. A régiek övön hordott kupája (,ivócsészéje’) is a koponyára mint a gondolat hordozójára és tartalmára, a tudásra utal; de talán Szent Koronánk fordított kehely-alakja is erről beszél. Sámánjaink, a táltosok a számukra kinyílt, tárt (tátos) kapukon át megszerezhető különleges tudást hozták le törzseiknek-népeiknek; és nem mellékesen anyanyelvünk szerkezete olyan bámulatos, ,titkos’ összefüggéseket rejt magában, hogy még külországbeli nyelvészek is meg- megsejtik: itt valami nagyon szokatlan, nagyon ősi, nagyon nagy jelentőséggel bíró ismeretanyag lehet a háttérben.

Mi hát az a tudás, melynek hordozása az emberi tudat számára a legnagyobb szentség erejével bír? Mi a magyar Grál-kehely tartalma, amelynek egyenértékűnek kellene lennie a Fiúban manifesztálódott Teremtő, Jézus Urunk szent vérével?…

Ő maga nyilatkoztatta ki magáról: „ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET.”

A mi tudásunknak tehát a szó legmagasabb értelmében útjelzőnek kellene lennie minden népek és minden idők számára; a jelenben pedig ez fokozottan érvényes, amikor a teljes út- (sőt: fej-) vesztettség állapotában, a félelemtől és az azt elfedni akaró felajzottságtól félőrült állapotban futkosnak össze-vissza a világ népei, mint a hangyák, amikor egy sötét láb közéjük tapos.

Krisztus Teremtő-Fiúi (az atyai Tervet manifesztáló) lényének leszállása a 3. dimenziós anyagi világba, az általa megélt jézusi élet – az emberileg megvalósítható, ,hétköznapi’ magasrendűséggel, éber tudattal, tanító szeretettel és felvállalt szenvedéssel együtt – mintegy ,előjátszása’, bemutatása annak az útnak, melyen az embernek járnia kell ahhoz, hogy a Terv megvalósuljon, és az Ember az legyen, amire rendeltetett:

a Teremtő legkedvesebb gyermeke, a Teremtés céljainak beteljesítője, Isten álmainak koronája, a Lét öröme…

72

73. oldal

Ám nem lehet útjelző az, ami nem az Igazság felé mutat. Az Igazság A SZELLEM célja. Bármennyire elérhetetlen az emberi tudat számára az Igazság Teljessége (olyannyira, hogy sokak számára ezért magának a fogalomnak sincs valódi értelme), LÉTEZIK A MINDEN EGYES TEREMTMÉNY ÉS MINDEN TEREMTMÉNYI CSOPORT SZÁMÁRA AKTUÁLISAN ÉPPEN ELÉRHETŐ LEGMAGASABB IGAZSÁG: ezért igazat szólni (a magyar őshagyomány: Arvisura≈Igazszólás) mégis lehetséges, ha ki-ki a számára – akár ,nyújtózkodva’ – (aktuálisan) elérhető legigazabb igazságot, a maga legsajátabban ,isteni’ felismerését gondolja, mondja, cselekszi.

És mi másra vonatkozhatnának ezek a az igazságok, tudások és felismerések, mint a legfelsőbb lényegre: a Teremtő és a Teremtés céljára és terveire, azokra az értékekre, amelyeket ők képviselnek, az Ember teremtményi mivoltának elismerésére és az ebből következő elvárások és lehetőségek megértésére és megvalósításuk mikéntjére? És itt kerül a képbe az ,angyalság’ mint abszurdnak tűnő kihívás: mert ennek az elérhetetlennek látszó minőség-együttesnek olyan viszonya kellene hogy legyen a mi tudatminőségeinkhez (és a belőlük következő cselekvés-spektrumhoz), mint az Abszolút Igazságnak a mi saját igazságainkhoz. Az emberi tudatnak (és fő hordozójának, a férfi- tudatosságnak) a Szellem (a Szellemi Teremtés) minőségeit kellene hordoznia,

s ha ez nem lehetséges, legalább közelítenie ehhez. Az angyal-lét ,erényei’ a Szellem által privilegizált értékek, melyeket a Teremtő az Emberben szeretne viszontlátni: ahogy az ember felfogja, ahogy beazonosul velük, ahogy kibontakoztatja ezeket a maga képességcsíráiból – e munka minden nehézségével szembeszállva. Mert a Teremtő pontosan tudja (főleg a lélek ,tapasztalás- jelentéseiből’), mit jelent egy polarizált világban az egyik oldal mellé állni, az eredeti Tervet, a Jóságot, a Rendet, a Szépséget, az Igazságot szolgálni teljes odaadással, amikor a másik oldal teljes erővel ,támad’, a (,rossz’) lehetőségek egész kincsestárát dobja az ember elé, és az is, a ,Jó’-val együtt, mind a megélendő teljesség, az élet része…

Mert AZ ÉLET MEGÉLÉSE ANNAK MINDEN ASPEKTUSÁVAL A JÉZUSI ÚTVONAL MÁSIK FŐ ÉRTÉKE; ÉS AZ ÉLET MINDEN ÉLŐLÉNYT HAJTÓ EREJE AZ EMBERBEN A LÉLEK, AMELY MAGJÁBAN A SZELLEM TEREMTŐ ISTEN-SZIKRÁJÁT, BURKÁBAN AZ ÉLET-ÓCEÁN MINDENT-TERMŐ SZERETET-ENERGIÁJÁT HORDOZZA. AZ ÉLETENERGIA A TEREMTÉS ANYAGÁVÁ LETT, A LÉLEK PEDIG A TEREMTŐ ÉRZÉKSZERVEIVÉ: FÜLÉVÉ, SZEMÉVÉ, TAPINTÁSÁVÁ… MERT A SZELLEM CSAK RAJTA KERESZTÜL KÉPES ÁTÉLNI SAJÁT TEREMTÉSÉT. Így hát az emberi Léleknek legszentebb joga és vállalt kötelessége, hogy MINDENT ÁTÉLJEN; jót és rosszat, szépet és csúnyát, fényt és árnyékot… megáldva/megverve a ,szabad választás’ adományával.

Bár döntéseit ezer körülmény, élettény, múlt és környezeti hatások tömkelege, valamint tudáshiánya és tudattalanja egyaránt determinálja (így tehát ,szabad’-nak nem igazán nevezhető), ahhoz joga van (és így lehet ,saját akarata’), hogy a kínálkozó lehetőségekből bármit válasszon (ebben sem felsőbb törvény, sem lényiség nem akadályozhatja) – ám döntése következményeit vállalnia kell. Minden átélése – bárhogyan dönt is – gazdagítja a világ megismerését, tágítja a tapasztalat tudás-mezejét akkor is, ha személyesen túl nehéznek, netán meddőnek, értelmetlennek érzi vagy kudarcosnak tűnő sorsot eredményező, hibás választásként éli meg döntése következményeit. Mindez egyfelől a világ minél teljesebb kibomlását és annak a lehető legtágabb megtapasztalását és átélését segíti, másfelől az emberi tudatosodást, a lélek szellemmel való átitatását (tudatosulását) és a tudat átlelkesítését szolgálja (jövőbeli ,szent nászuk’ érdekében):

73

74. oldal

mivelhogy minden ,elhibázott’ döntés feltárja az emberi működés azon hiányosságait, amelyek azt előidézték, LEHETŐSÉGET ADVA a karma (az okok és következményeik) és a dharma (a Teremtést mozgató alaptörvények) felismerésére, tudatosítására és ezek alapján korrekciók végrehajtására (a hiányosságok pótlására, a hibák kijavítására); s így az egész SZELLEM-LÉLEK-TEST ORGANIZÁCIÓ MŰKÖDÉSÉNEK TÖKÉLETESÍTÉSÉRE ÉS MIND MAGASABBRA EMELÉSÉRE.

Az Élet megtapasztalása, sokféleségének, változatosságának, örömmel és bánattal teli gazdagságának megélése pedig éppen a választás viszonylagos szabadságának következtében lehetséges. És erre a legjobb lehetőség a tündérlét megismerésében nyílik: mert ők aztán a természet minden rezdülését saját örvendező és gondoskodó érzéseikkel kísérik, olyan szeretettel érintve mint lényt, olyan szabadsággal repkedve a megvalósult, a megvalósuló és a lehetséges között, amilyennel sehol másutt nem találkozhatunk. Mi, magyarok, igen jól ismerjük ezt is. „Szabadság, szerelem” – ezt a két szót, egy igazán magyar költő hitvallását akár felírhatnánk szent jelszónak nemzeti lobogónkra is (ha még mindig tündérleányaink hímeznék a zászlókat, mint hajdan, amikor még emlékeztünk minderre).

És amiként a Szellem elkötelezettsége az Igazság, a jellem és a fénylő, éber tudatosság értékei (azaz tulajdonképpen az angyallét) iránt a férfi tudatának legmagasabb célja és felső oktávja, úgy lehet célja és felső oktávja a Léleknek a női létben megvalósítható tündér-nyitottság, -szabadság, -boldogság, -együttérzés, -játékosság, -felfedezőkedv, érzelmi gazdagság. E kettő közös megélése, integrálása, egyesítése pedig a legmagasabbrendű, követendő utat jelöli ki az Ember számára: az Isten és az Istennő, és a nászukból született, testbe költözött emberisten – a Krisztusi Ember útját. A magyarság ezt a tudást – a Teremtés legnagyobb, mégis mindenki számára nyitott tudás- kincsének gyógyító-feltámasztó, „élő-haló” vizét, megszentelt borát tartalmazó Grál-kelyhet nyújthatja a világnak.

Minden népnek, minden embercsoportnak, sőt minden egyes embernek megvan a maga sajátos értéke, jellegzetessége, egyedi elhivatottsága. Ezek egymásba érhetnek, nagyobb halmazokat alkothatnak, segíthetik (és persze gátolhatják, árnyékolhatják is) egymást. A mi elhívásunk – minden jel szerint – ez. Képviseljük hát az elhívót, a hívást és az elhívottat megillető méltósággal. „Sokan vannak az elhívottak, kevesen a választottak” – legyünk tehát valóban elhivatottak, tudatosak a feladat választásában és hűségesek a vállalásában, s így érdemesek a választottságra is.

Mindezek tükrében – és kicsit túl is mindezen – érdemes elmeditálni a többször említett szívcsakra- imagináción. (Ördöngősen hangzik, pedig nagyon egyszerű; mindenkinek ,bejön’, ha alaposan el tud lazulni és megtanult kissé koncentrálni. Ha a csakráira összpontosít és ezen belül a szívére irányítja a figyelmét, látni fogja ennek az energiaközpontnak valamilyen képét. Nem biztos, hogy hasonlót lát majd, mint amit itt elemezni szeretnénk, de az biztos, hogy aki lát ott valamit, tudásában gazdagabb lesz és sokáig nem felejti el.)

A KÉP, A SZÍVCSAKRA SZIMBOLIKUS KÉPE, EGYSZERSMIND A GRÁL-KEHELY EGYIK LEGFONTOSABB KIÁBRÁZOLÁSA IS.

74

75. oldal

LÁTHATUNK EGY ÉKES ARANYszínű KELYHET, AMELYBEN BOR VAN; EZ A BOR SZINTE VILÁGÍT, FÉNYE ÁTTŰNIK A KEHELY ÉTERIEN ÁTTETSZŐ FALÁN; A BORBAN, A KEHELY ALJÁN PEDIG EGY IGAZGYÖNGY TÜNDÖKLIK.

Azoknak, akik elolvasták az eddig írottakat, talán nem is lesz túlságosan váratlan az, ahogy értelmezzük ezt a képet.

A bor, mint sokan tudják, a vér megjelenítője, az pedig az öntudat, ha tetszik, az Énség hordozója. A vér, a vérség, a rokoni kapcsolat, a leszármazás csak egyik (bár nagyon lényegi) vonulata a vér/bor szimbolizmusának.

Valójában a vér az alapfeltétele annak, hogy a külvilágtól a belső hő segítségével függetlenedni képes tudatban megjelenhessék az öntudat; a lény innentől önmagát mint a világtól elkülönült (ha nem is teljesen független) létezőt érzékeli és elindul önmaga felépítésének, autonómmá tételének, megerősítésének (énkép: az ,ellenséges’ külvilág felé mutatott persona/álarc) és (majd, egyszer, remélhetőleg) önmaga felismerésének útján:

ennek a (részben önmaga által, bár többnyire öntudatlanul és tudatlanul létrehozott) Én- struktúrának (amely sokszor csak kis-én, önző, egoista, egocentrikus tákolmány, már bocsánat) a megismerése, feltárása – AZ (ókori bölcs görögök által is annyira ajánlott) ÖNISMERET felé.

(Dionysos/Bacchus, a bor istene éppen a természettől elkülönült, de azzal szorosan együtt élő lény énségi mámorát jeleníti meg.)

A borban rejlő igazgyöngy sem igazán titokzatos. Mindnyájan megtanultuk keletkezéséről, hogy a kagylóba bejutott szennyezés, betegség nyomán létrejött betokolódásról van szó: „Az igazgyöngy szenvedésből születik” (ahogy Böjte Csaba testvér összegezte élettapasztalatát – és nála hitelesebben senki nem tehette volna ezt).

Ami bennünk szenved, és ami a szenvedése révén növekszik az emberben, az a LÉLEK. Az egyéni emberi lélek, mint korábban már mondtuk, voltaképpen egy MAG, az egész emberi lény központja, amiből az ember-mivolt kisarjad, amiből adottságaink, hiányosságaink, észlelő- és átélő- képességeink, kíváncsiságunk, tudás- és megértésvágyunk, érzelmeink és hangulataink fakadnak. A valóságot a mi emberi lelkünk éli át, érzi át és ő tudósítja minderről a tudatot (Szellemet), amely teremti ezt a valóságot, de (érzékelés híján) nem képes megtapasztalni saját teremtését. Ebben a lélek-magban az isteni Teremtő szikrája/magja él az Élet-óceán sokszínű szeretet-burkával körülölelve; és ez a mag, éppen ezért, nyitott és sérülékeny. Nem csoda, ha előbb-utóbb belekerül valami, aminek nem ott lenne a helye, valami piszok, valami seb, aminek be kell gyógyulnia. És a Lélek belsejében lévő Isten-szikra és a burok szeretet-hője együtt próbálja a szenvedő/beteg lelket meggyógyítani, a sérülést-bajt körbevenni saját fényével és színeivel/melegével: így keletkezik a LÉLEK-gyöngy a maga fénnyel átvilágított, éterien finom színeivel. „Az igazgyöngy szenvedésből születik”: az eredeti/érintetlen lélek így lesz tapasztatai/sérülései nyomán a legbecsesebb kinccsé, amely az öntudat (legmagasabb értelemben a Krisztus-Én) vérének/borának tiszta tengerében fürdik. És ebben már benne van a jungi „alkímiai konjunkció”, a hyeros gamos lényege: szellem és lélek egyesül a közös munkában.

75

76. oldal

A SZELLEM-FÉRFI (A TUDAT) ÉS LÉLEK-NŐ NÁSZA a legmélyebb ősi tudás: arról szól, aminek meg kell történnie, hogy a tudat érzővé, a lélek pedig tudóvá, önmagáról is tudatossá váljon. Enélkül a teremtés egész műve elveszítené a legfontosabbat: a lehetőséget, hogy az emberi lény felemelkedjen teremtője és önmaga legjobb lehetőségei magasságába.

Ez már eddig sem olyan egyszerű folyamat, mint ahogy itt leírva megjelenik; évezredek nehéz és örömteli megtapasztalásai és az önmagunkról alkotott kép folyamatos felülírása, a felismert igazságok elfogulatlan szemlélete és a szembenézés következményeiből fakadó állandó önkorrekció véghezvitele szükségesek hozzá. Az emberiség nagy része még meglehetősen távol van ettől a gyakorlattól, de még a tényleges cél és a mindenkori helyzet valós felismerésétől is. Pedig ezzel nincs vége. Hátravan még a kehely mibenlétének értelmezése; és ez a legnehezebb. Mert ahogy ez az eredeti képből is következik, a kehely a legkevésbé éteri, a leginkább súlyos, ha tetszik, ,legvalódibb valóságot’ hordozó eleme ennek a történetnek. A kehely az, ami magában tartja a két ,éteri’ kincset, Krisztus értünk adott vérét (lét-esszenciáját, tulajdonképpen saját Én-mivoltát, eddig megtett útjának gyümölcsét, jövőjének biztosítékát…) és lelkünket (isteni magunk és szeretet-energiánk szenvedéssel átszellemített drágagyöngyét). Magában tartja, azaz megakadályozza, hogy szent borunk kiömöljön, igazgyöngyünk elguruljon; egyben tartja, visszatartja, megtartja a mi kincsünket. MI tehát EZ A SZENT KEHELY?… Bármilyen nehéz rálátni (mert bevallani nehéz): ez A MI (oly sokszor ócsárolt, másszor meg agyonistenített, túldédelgetett/elhanyagolt, talán ,túságosan fizikai’) TESTÜNK. A SZELLEM-LÉLEK ama TEMPLOMA, aminek lerombolásáról és három nap alatti újjáépítéséről Jézus beszélt.

A magyarság hagyományaiban a testnek, a test tiszteletének, ápolásának, egyáltalán a fizikai valóság tiszteletének komoly nyomai vannak. Példaképpen a Yotengrit-hagyományban a bácsák-táltosok-javasasszonyok egész hada segített az embereknek gyógyulni, számtalan receptjük volt a füvekkel, fürdőkkel-lemosásokkal-borogatásokkal, füstölésekkel-melegítésekkel és sok más módszerrel való egészség-helyreállításhoz, de a betegségek megelőzésére, a test-lélek-szellem harmóniára legalább akkora figyelmet fordítottak; a megbetegedést valami mulasztás következtében előállt egyensúly-borulásként fogták fel, erről tanúskodik az a szokás (amit a mai orvosok is átvehetnének sok egyéb hasznos tudással együtt), hogy a gyógyításért csak akkor lehetett bármit elfogadni, ha a beteg kigyógyult a bajából és háláját akarta kifejezni valamilyen ajándékkal.

A TEST-LÉLEK-SZELLEM hármasság tudata mélyen gyökeredzik az ősi magyar gondolkodásban és vallási rendszerekben úgy, hogy mindhárom egyformán fontos tagja ennek a ,szent (emberi) hármasság’-nak: mintha tudták volna, hogy ezek arányos és harmonikus részvétele az emberi életben az egészség és a kultúra elemi feltétele, minden jó és természetes lét kulcsa.

A magyar őstudás nemcsak a yang-yin párosság értéksemlegességével tűnik hasonlónak a kínai TAO-hoz, hanem ennek következtében azzal is, hogy a ,fekete≈ fénynélküli’ minőséghez sem köt negatív/pejoratív értékítéletet. A ,fekete’ is a ,felső/szellemi világ’ része, az életfa egyik oldala, önmagában egyáltalán nem ,rossz’, hiszen

a Hold-uralta éjszakai oldalon éppoly magas istenségek, szellemek, szellem-ősök ülnek, mint a Napfényes másik oldalon – csak éppen ezek nőneműek. Ám ettől nem ők értékelődnek le, hanem a nőiség kerül egy sorba a férfi- értékekkel.

76

77. oldal

A test kapcsán – amit eleink a szerelemmel együtt tiszteltek és kincsnek tartottak – újra felmerül az az ,eretnek’ gondolat, hogy az éppen az átszellemült lélek, ill. az érző szellem fényének hordozója:

A GRÁL-KEHELY – maga A TEST!

Az a test, amely ugyanakkor Jézus (és minden emberi lény) szenvedéseinek ,KESERŰ POHARÁ’-val azonos. Mert a test és vér – ami az én-ség, az öntudat hordozója a testben – egyszersmind a szenvedés, a keserűség közege is.

Az Apokalipszis babiloni szajhájának kezében lévő serleg (kehely) a szentek vérével van tele: mert ők a test örömeinek megtagadásán keresztül tapasztalták meg a testben lakó öntudat kínjait. Ezeknek oka pedig éppen a szellem és a lélek testbe-szorítottsága (ahogy ezt a gnosztikusok, a katharok és végül – megszorításokkal – az anyaszentegyház is tanítja), aminek következtében a test a gonoszság, a sötétség, a fájdalom, a félelem, az elhagyatottság, a kísértés és akadályoztatás színterévé válik a kereszténységben. Magának az isteni Krisztus- lényiségnek is meg kellett tapasztalnia ezt az érzést (a kereszt hordozása során és a keresztfán biztosan), és kevés emberfia kerülheti ezt el, bármennyire törekszik is erre: legkésőbb a halála körüli időben biztosan szembesül az anyagban-lét árnyoldalaival (leépülés, veszteségek, betegségek, gyengülés, búcsú, agónia). Éppen a testben önmagára ébredt ,ego’ számára olyan fájdalmasak ezek a tapasztalások, a ,mélypont’ tragikus ,ünnepélye’-i, amelyeket a tudatosabb ember már szinte keres az egész élete folyamán, mert megtanulta, hogy ezek a mélybemenések a bölcsesség kútjának hol itt, hol amott felfakadó forrásai. Ezek nélkül, az életnek csak a napos oldalán járva az ember lehet elégedett, kiegyensúlyozottnak tűnő vagy akár boldog is, de el van vágva a valódi megismerésnek, önmaga, a világ és a létezés megértésének még a lehetőségétől is. A falon kívül tenyésző ártatlanság mit sem tud arról a teljességről, amit a falak közé zárt lélek lassan megtanul érzékelni börtönében

(mert az élete múlik rajta).

A vér (az öntudat: a Szellem), központi helye (a szív: a Lélek) és anyagi hordozója (a test: a Kehely) együttesen a teremtő örömök, a múlandóság fájdalmai és az örök megújulás képessége: az emberi létezésé, amely csak mindezek integrálása révén válik az isten-álom teljességévé.

A GRÁL-KEHELY MINT A LÉTEZÉS TELJESSÉGÉNEK SZIMBÓLUMA a születő-kibomló-lebomló- újjászülető földi ÉLET, AZ ANYAGI-TESTI/LELKI/SZELLEMI lét, a fény és az árnyék egyidejű elfogadásának és harmonikus integrálásának képe, amihez a magyarság ősidők óta szorosan kapcsolódik.

Ma, a test mindenen túlnövő kultuszának idején ,a szellem emberei’ ódzkodnak attól, hogy túlságosan közel menjenek ehhez a témához. És most, a világjárvány napjaiban keservesen tapasztaljuk, hogy ez a test és az ő egészséges/ép volta nagyonis törékeny valami, talán még esendőbb, mint a sokat tűrő lélek vagy a magára oly büszke szellem. Mintha hiába mondanák, akik belelátnak a lét mélyebb titkaiba, hogy a teremtés remekműve éppen az emberi test a maga végtelenül bonyolult és kifinomult működéseivel, összetett és együttműködő élő struktúráival, és hogy milyen lenyűgöző annak a látványa, ahogy az élet a szellem tervébe illeszkedve létrehozza a maga eleven és differenciálódva alkalmazkodó rendjét. Pedig hát így van; és a jó hír az, hogy ez egyszersmind a rejtély megoldása is. Mert Jung is oda jutott (a ,titkos tudományok’ másfél évtizedes tanulmányozása eredményeképpen), hogy az alkímiai nász nem a végpont; az egyesült lélek-szellemnek vissza kell térnie a testbe (a dicsőséges, gyönyörű nászútról – képletesen – az átmenetileg hátrahagyott, esetleg kissé ,lelakott’ otthonba).

77

78. oldal

Ez néha nemcsak lelombozó lehet, hanem többnyire tényleg nagyon nehéz is: az igencsak ,elszállt’ tudat/érzés egységnek a túl magas rezgéseivel valahogy helyet kell találnia a fizikai test súlyosabb, ,alacsonyabb’ (némi jóindulattal ,mély’-ségibbnek is mondhatnánk), sűrűbb, anyagibb rezgései között, be kell oda vinnie önmaga megélt ,magasabb’ valóságát, miközben körülveszik az anyag és az állatiról épp csak levált létezés ,kigőzölgései’ (hogy kissé sarkítsuk a problémát a jobb érthetőség érdekében). Lehetséges-e egyáltalán ez? És mit történik, ha megtörténik?

Azért reménykedhetünk, mert az ember már sok efféle lehetetlenséget megcsinált; és talán vannak olyan lény- testvéreink, akik már túl vannak ezen és segítenek majd. Mert ha nem ,szállunk el’ a kiharcolt eredmények nyomán (és csak lesz abban a magasságban annyi magasrendű belátás, hogy a realitásnál maradjunk), akkor nyitottak is maradunk, mint a lélek és tudatosak is, mint a szellem, és figyelni tudunk arra, ami A FELADAT: hogy

BEFEJEZZÜK A TELJES, A BETELJESEDETT EMBER, A SELBST, AZ ,ISTENEMBER’ MEGVALÓSÍTÁSÁT A 3D- S FÖLDÖN, A SŰRŰ-FIZIKAI ANYAGI VALÓSÁGBAN. És ez fantasztikus lenne. Mert ez a nekünk otthont adó valóság maga is velünk változna, növekedne saját magasabb lehetőségei felé.

Ahogy testünk finomodik majd a beleköltözött fényesebb Lényege hatására úgy, hogy fokozatosan eltűnnek belőle, átalakulnak alacsonyabb ösztönvalóságai, felépítésének atavisztikus vonásai és lehúzó szokásai, ugyanúgy fog átváltozni környezetünk is szép lassan valami világosabb, tisztább, áttetszőbb, ha tetszik, éteribb valósággá, s mint a jól visszametszett növény, fog egyre szebb, dúsabb virágokat hozni és gazdagabb termést érlelni. Mindez egyre harmonikusabb összhangba kerül majd, és a tökéletesedő ember a gyógyuló Föld jó gazdája és egyre inkább isteni teremtője lesz majd. Így nem lesz ráutalva az alsó hatalmak csábításaira és ígéreteire, sem civilizációs poklának csili-bili külsőségeire, eszközeire és ún. ,vívmányai’-ra, melyek csaknem észrevétlenül ma már a puszta létét is fenyegetik, hanem egyre jobban kiegyensúlyozva önmagát és egész környezetét, a problémák okos és egyszersmind érzékeny kezelésével, saját lényének kiharcolt egységével és harmóniájával valóban megteremti a Paradicsomot itt, a Földön, ebben a 3D-s nehéz anyagi világban.

MAGYARORSZÁG MINT AZ ELJÖVENDŐ GRÁL-KIRÁLYSÁG HELYE

Mára spirituális közhellyé vált, hogy országunk (a Pilis hegység révén) a VILÁG SZÍVCSAKRÁJA. A szívcsakra pedig a Lélek lakhelye, és az egész Grál-misztérium középpontja. Többen felismerték ezt a nem-magyarok között is, fontos tudó-emberek, akik csodálatos jóslatokat mondtak rólunk.

„ÖNÖK, MAGYAROK ELKÉPZELNI SEM TUDJÁK, MILYEN BÜSZKÉK LEHETNEK NEMZETÜKRE, MAGYARSÁGUKRA. MI (TIBETI BEAVATOTTAK) BIZTOSAN TUDJUK, HOGY A VILÁG SZELLEMI, LELKI ÉS SPIRITUÁLIS MEGÚJULÁSA AZ ÖNÖK ORSZÁGÁBÓL FOG ELINDULNI. A VILÁG SZÍVCSAKRÁJA AZ ÖNÖK ORSZÁGÁBAN, A PILISBEN TALÁLHATÓ. …MOST VAJÚDIK A FÖLD ÉS A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN SZÜLI A JÖVŐT”…

„MAGYARORSZÁGRÓL EGYSZER CSODÁLATOS MADÁR FOG FELSZÁLLNI… IRÍGYLEM A MAGYAROKAT, MERT ÁLTALUK NAGY BOLDOGSÁG ÁRAD MAJD AZ EMBERISÉGRE.” (részletesebben ld. később)

78

79. oldal

Talán nem mindentől elrugaszkodott idealizmus abban bízni, hogy egy olyan nép, amely ugyanúgy szenvedésből született és kerekedett egésszé, mint az igazgyöngy; amely keresztjével elhordozza a világ összes ,bűneit’ és gyakorolja erényeit és zokszó nélkül tűri, amit a sorsa rámér; amelynek lelkei megőrizték magukat, isteni szikrájukat és szeretet-gyöngyházukat saját mag(j)ukba zárva minden idők ,vérzivataraiban’; amelynek vátesz költői előre látták a múltat és visszaemlékeztek a megváltó jövőre – hogy egy ilyen nép meg tudná tanítani az emberiségnek, amit tud, amit tudott és tudni fog: hogy „az Élet szent okokból élni akar”, s azt is tudja, hogy „ha Magyaroszágra dob ki valakit, annak ezerszer inkább kell akarni.” (Ady)

Ha ezt tudjuk és értjük is, és tudjuk, hogy sokféleségünk és viszonylagos zártságunk egyaránt a legnagyobb érték, az isteni energiaközpont, a Lélek megőrzését szolgálta, szolgálja és fogja szolgálni mindörökké, akkor mások is meg fogják érteni nemcsak a mi hivatásunkat, annak miértjét és hogyanját, hanem a saját létük értelmét, a Teremtő szándékait és mindnyájunk lehetséges, fényes jövőjét is.

A lélek feladata és „vállalása” az érzékelés-érzés képessége útján a manifesztumok megtapasztalása és átélése, az érzéki/érzelmi információ átadása a szellemnek. Ők ketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz: a szellem a lelken keresztül ,megtapasztalja’ saját teremtését: ez A SZELLEM ÖNISMERETI EVOLÚCIÓJA; a lélek a szellemen keresztül megérti tapasztalásait: ez A LÉLEK ÖN- és VILÁGISMERETI TUDATOSULÁSA; a két folyamat egymáshoz közelíti a tudatot és a lelket, a tudat érzékennyé válik, a lélek tudatosodik: SZÍVGONDOLKODÁS, UNIO MYSTICA → TUDATOS LÉLEK. A MAGYARSÁG MINT MAG: LÉLEK-REPREZENTÁNS, a lélek evolúciójának letéteményese, az eredeti szeretetburokban élő isteni/szellemi szikra megőrzője. A magyar: még zárt kagyló

(nem véletlenül KAGYLÓ – bár sokan nem értik, miért – a Szent Jakab zarándokút szimbóluma: hiszen az út átélései, örömei és szenvedései a lélekhez vezetik a zarándokot, a SZÍV GYÖNGYéhez),

amiben alakul az igazgyöngy, amit nem kivet magából, hanem érlel – és egy nap kinyílik fölfelé és felismeri és az egész világnak felmutatja isteni, szent kehely-mivoltát.

VII. MILYENEK HÁT A MAGYAROK és

,HOL LAKIK A MAGYAROK ISTENE’?

A) A NÉPTÁNC (meg persze a népdal, népzene, népművészet) ,ÁRULKODIK’

Nem lehetséges a magyarságról beszélni úgy, hogy meg ne említenénk azt a páratlanul gazdag, sokszínű, mély és változatos népművészetet, ami nemcsak hogy réges-régtől ,megvan’ nekünk, de mai napig eleven – olyan élő és eleven, mint kevés népé, akik belezuhantak (anélkül, hogy valójában megértették volna, mit jelent ez) a kozmopolita-városi létmódba.

A városi ember, akár ott született, akár csak úgy odasodródott, észre sem véve, hogy elvágta maga alatt a fát (lemetszette a saját életfája gyökereit – s ezzel lehetséges majdani ,szárnyait’ is – sivatagi, száraz szélben bukfencező ,ördögszekérré’ változva) – egy ,felvilágosult’, racionális és modern életszemlélet birtokosának és egy nagyratartott, jómódú és ,korszerű’ életmód haszonélvezőjének gondolva magát telepakolja testét-lelkét- szellemét előregyártott, ego- és test-hízlaló műpapival, és mélységesen lenézi a hasonló ,javakkal’ nem vagy kevésbé ,rendelkező’, ,elmaradott’ és ,tudatlan vidékieket’ (pláne ha még falusiak is!)…

79

80. oldal

Számukra a népzene és a néptánc, meg a kézművesség legfeljebb ha divatból ér valamit, kirakodós vásárokon meg-megmártóznak a hangulatában (főleg a ma igen népszerű ,népi gasztronómia’ ínyencségeit szeretik kóstolgatni) – és annyi. Fogalmuk sincs, milyen elmondhatatlan kincsünk az a néhány nagyszerű ember, akik már a XIX-XX. században ráébredtek, hogy micsoda értékek rejlenek a Kárpát-medencében – nemcsak arany meg ezüst, hanem régi, sokat-élt, tudó emberek, akik egészen mélyről, a lélek és az idők mélyéről hozzák fel egy ősi, nagymúltú nép mézzé sűrűsödött óborát: balladáit, dalait (amelyek szinte mindig tánc-dalok is) és táncait, amelyeknek rendje, mintái, fordulatai és ritmusai kozmikus rendeket és mintákat, pördületeket és energia- örvényléseket, az egymás-mellé-rendeltség és az önkifejlesztés egymást váltó ciklusait jelenítik meg (lehetetlen felsorolni, de még átlátni is)… Mintha Apollón isten nemcsak Pythagoras-nak, hanem szkíta papjainak is átadta volna a kozmosz szám-összefüggéseit, hang-harmóniáinak és égitest-táncainak szent geometriáját, úgyhogy ezek a kódok eleinktől átkerültek a mi sejtjeinkbe, a mi vér-ritmusunkat rezegtetik, a mi izmainkat bizsergetik, a mi lábainkat dobbantgatják… Ha mind az EGY felől jövünk is, az élet csodája éppen a SOKszínűség, és mi olyan ,egy’ vagyunk a sok másik ,egy’ között, amely különösen szín-gazdag, hang-gazdag, érzés-gazdag, mozdulás-gazdag és lélek-gazdag.

EGY OLYAN INDIVIDUÁLIS EGY-NÉP VAGYUNK, AMELYNEK ÉPPEN A ,SOK’ A LEGFŐBB JELLEMZŐJE.

Nem mellékesen a magyart asztrológiailag Nyilas-népnek tartják, a Nyilas csillagkép ura pedig az a Jupiter/Zeusz, aki nemcsak az istenek királya, hanem éppen A ,SOK’-SÁG, A BŐSÉG, A GAZDAGSÁG uralkodója és birtokosa! A MI GAZDAGSÁGUNK PEDIG A LÉLEK GAZDAGSÁGA, BŐSÉGÜNK AZ ÖNKIFEJEZÉSI ESZKÖZÖK ÉS MÓDOK BŐSÉGE, ,SOK’-SÁGUNK PEDIG A MINDEN ÉRTÉKET MEGTARTÓ, FÖLNEVELŐ ÉS HÁLÁSAN MEGNYILATKOZTATÓ isteni, belső BŐSÉG (ld. ,Bősárkány’…).

Mert akármit álmodnak is az Egység-hívők (és akármilyen nivellálást-fűnyírást végeznek is a kedvenc szlogenjükre hivatkozva), AZ ÉLET-ÓCEÁN A SPEKTRUM ÖSSZES REZGÉSÉT, SZÍNÉT, HŐJÉT ÉS SZERETETÉT ÁRAMOLTATJA ÖNMAGÁBAN ÉS AZ EGYEDI LÉLEK EZZEL BORÍTJA BE, EZZEL ÓVJA ISTENI-TEREMTŐI SZIKRÁJÁT, MAG-LÉTE SZÍVÉT; és az Élet-energiából születő Világ az egyre többfélévé alakuló, egyre differenciáltabb és egymástól egyre inkább szétkülönböző létformák felé ,fejlődik’, gazdagodik, terebélyesedik. És egyáltalán nem mindegy, hogy amikor a „tékozló fiak- lányok” majd nemző-atyjuk, szülő-anyjuk elé járulnak, mit hoznak magukkal hálaképpen: mit gyűjtöttek, milyen sokféle kincset halmoznak majd szülőházuk (-hazájuk) asztalára/oltárára.

Nos, a magyar fiúk/lányok megmutatják, hogy nem hiába szóródtak szerte a világba – magok mindahányan, de egész ,erdőségek magvai’ lettek: népeké, kultúráké, szépségeké, mély és nemes hagyományoké

(bármi rosszat gondolnak is mások a ,nemes’-ségről: mert ez a világ itt kétnemű, és éppen így a csak eme világban lehetséges lehetőségek kincsesháza! Mi élünk és élni akarunk a nemiség nemességének lehetőségével, a testi/lelki szerelem gyümölcsöző, isteni adományával, aminek minden kincsét felismerni, begyűjteni – mint jó gazda a termést – és hűségesen haza-adni vagyunk itt. És ezek a kincsek azok a képességek, amiket itt felnövesztett ez a kicsi nép, és amit szájtátva bámul a világ, amikor a táncainkat látja és alig hisz a szemének; amikor zenészeinket hallgatja, és szinte kitárja a füleit, mint egy elefánt, hitetlenkedésében. (Megértük, hogy nyugati zenekar Bartókot vagy Kodályt vesz fel a repertoárjára és ámuldozva hallgatja az ,eredetit’ Szalonna és bandája előadásában…)

Nézzük a szívünket bizsergető/rezegtető magyar táncosokat,

80

81. oldal

és ilyennek látjuk a magyarságot:

kemény, elszánt, vad, drámai, hajthatatlan és erős, kontúros és határozott, eleven, mindenfelé nyitott, de belül zárt és bensőleg koherens, súlyos, mély és szenvedélyes, összefogott és mégis szilaj, önmagát tragikusan kitáró és ugyanakkor vígságának forrását ki nem adó, hiteles, őszinte és szakralitással átitatott élete minden percében. Ez utóbbi egészen megrázó módon tárul elénk a magyar falu hétköznapi életében. Hogy vasár-vagy ünnepnap ünneplőbe öltözve (néhol a mai napig népviseletben) elmennek a templomba, az egészen magától értetődik. De ahogy a szántó-vető ember dolgozik: ahogy felkel hajnalban és megmosdik, ahogy rendes ruhában felveszi az eszközeit és áldást kérve elindul a földekre

(e sorok írója látott olyan józsibácsikat, akik minden áldott nap fehér inget vettek fel a munkához, legyen az a munka bármilyen ,piszkos’ is, gyönyörűen felhajtogatták az ing ujját könyök fölé, s így dolgoztak hajnaltól estelig fütyörészve a más földjén, amit ,felesbe’ műveltek meg…), ahogy az asszonyok ropogósra vasalt kendővel letakart kosárban viszik a nagy gonddal megfőzött ebédet, hogy az a déli harangszóra az emberük elé le legyen téve, de még a déli pihenőben, az esti hazaballagásban, a vacsorában és az éjszakai nyugalomra való rákészülésben is

(archaikus esti imádság: „Én lefekszem én ágyamba, minden (t)esti koporsómba…”) ott van ugyanaz a KOMOLYSÁG, A DOLGOK VÉGSŐ ÉRTELMÉNEK TUDÁSA, ELFOGADÁSA ÉS SZENTSÉGÉNEK ÁLLANDÓ ÉRZÉKELÉSE, állandó fölajánlása „az édes Jézusnak” (ahogy még Móricz szájából is kiszalad) és a boldogságos Szűzanyának, a „fehér rózsa Máriának” … – ez talán soha, sehol máshol nincs, ez nem tanult viselkedés, hanem a magyarság ősi, szinte ,zsigeri’ szakralitás-érzéke, lelkiségének legalapvetőbb vonása.

„Mert nékem az Élet Krisztus és a halál nyereség”… „Áldott Napunk, aki a mai napot megvilágosítod”! (Hímzett háziáldás-szövegek) Csak ha erre ránézünk, ha ezt átérezzük teljes mélységében és magasságában, érthetjük meg, mit veszített az ember, amikor a városi (≈vásári) létmódot választotta. Idézzük itt fel nagy tisztelettel Tóth József (Bonyhád) örökérvényű sorait a magyarság lényegéről (a tanulmány megjelent A MAGYAR VILÁGKÉP KUTATÓ c. folyóirat IV. évf. 3. számában):

„A tudás nem az ész, a memória teljesítménye, hanem a Léleké! Ez életformaként megélt, a lélek és a szellem indulatától fűtött, mély emberi meggyőződés volt és nemzedékről nemzedékre szállt, megadva az életszemlélet gerincét, vázát. (…) Minden külsőség, minden bensőség, minden tevékenység egy irányba mutat. A létezés metafizikai törvényessége, a Teremtő Isten irányába. (…) Különös, ma jóformán fel se fogható csoda az ünnepkör, ami életformájukat végtelen spirálba struktúrálja. Ez egyszerre hangolt az időjárás változásaira, az ember biológiai szükségleteire, a Napútra, az éves, ciklikus fényintenzitás változásra, a csillagos ég változásaira, a lélek és szellem útjárására, a lélek napi szeretet- szükségletére, az ősök tiszteletére, a rokoni viszonyokra és természetesen Isten Igéjére. (…) Az Isten-közeli, vallásos életútban a csúcspontok az ünnepek. Indítják és lezárják az élet szakaszait, az élet- fenntartó munka fázisait. Hitvallásai annak a közösségnek, amit a magyar ember Teremtőjével, teremtett világával, nemzetségével, hazájával, nemzetével, országával átél. (…)

81

82. oldal

A család imával kezdi a napot és a munkát, tevékenységét Istennek ajánlja, segítségét kéri. (…) Nem panaszkodik, a fáradtságot az élet természetes velejárójának tudja. A bőséget, szükséget Isten adományának. (…) Senki nem mondja meg neki, mit csináljon, hogy csinálja, miért csinálja. Tudja Ő azt. Ezerévek óta. Az országnak minden időben megvolt a kenyere, bora, többnyire fölös mennyiségben. (…) Összefoglalva: A régi magyar társadalomban az ember felemelkedését a lelki-szellemi szférában, önmagán belül találta meg. Életformáját, környezetét szerves egységbe foglalta, összejelölte az állócsillagokkal és Isten irányába állította. Mély és intenzív hitéletet élt, szigorú erkölcsi, emberi, isteni normák szerint, mindez egybeesett napi élet- fenntartó tevékenységével. Életformája százéveken keresztül állandó volt. Vizuális környezete bensőséges, szokatlanul dús, konkrét szakrális jelentéseket hordozó. Vizualitása célorientált komplex rendszer, mely egybeesik a lét metafizikai törvényességével. (…) Az önzésnek nem voltak társadalomba szervült formái. A magyar ember egyenes gerincű, jellemes, a legnagyobb szegénység közepette is becsületes. (…) NÉPÜNK MINDENKOR BOLDOGASSZONY NÉPE, A SZERETET NÉPE.” Nem véletlenül mondjuk: VAN, AMIT EZ A NÉP (ÉPPEN ÉS CSAK EZ A NÉP) KÉPES VISSZAADNI AZ EGÉSZ EMBERISÉGNEK. Ami AZ EMBERI LÉLEK LEGEGYETEMESEBB LÉNYEGE – és ami mára szinte egészen kiveszett az emberiségből. Hiába vagyunk „bűnösök, akár a többi nép” – mi megszenvedtük már a „múltat s jövendőt”, és ezért most már készen kell állnunk arra, hogy amit megőriztünk, azt megosszuk mindenkivel. Nemhiába mondta Makovecz Imre: „… az egyetemesség fölvállalása egybevág a magyarság fölvállalásával.”

B) NAGY KÖLTŐINK, ÍRÓINK A MAGYARSÁGRÓL

PETŐFI SÁNDOR

„Magyar vagyok. Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” (Az egész verset ld. a Függelék B-ben, 11.) „Börtönéből szabadult SAS LELKEM, ha a rónák végtelenjét látom”. „Feleletet egyik sem ad; Felhörpintik boraikat, Végét vetik a zenének, s hazamennek a legények.”

82

83. oldal

MÓRICZ ZSIGMOND

Szívós és konok munkadüh s a minden helyzetből talpra állás:

a magyar faj annak köszönhette fennmaradását, hogy a legnagyobb sorscsapásokat követően – vagy akár közepette – mindig kész volt a munkára. Mintha az emberek narkotizálni akarnák magukat az élet igaz bajai ellen a sok apró nevetéssel… Ha kenyér nincs, van krumpli: a legegészségesebb ember az, aki egész életében aludttejen és zabliszten él. Ezer év óta mégis itt vagyunk; itt van a magyar egy kulturális oszlopban. Ez a kultúra keleti, ezeréves ősi népkultúra, ősibb s erősebb, mint a vér. Faji tömbünknek sokszorosát tudta beolvasztani, s mégis fiatal, életrevaló s bűbájos maradt. A magyar nem engedi magát belesodortatni a gyűlölködésbe, alávalóságba, a sötétségbe. A magyarság dalos szájjal, vidám szívvel akarja tovább folytatni azt a kultúrmunkát, amelybe oly szépen beleigazodott: A NAP FELÉ TÖRÉST. A(mikor) magyar költők belső kórról beszéltek, a nép milliói ugyanakkor vidám, egészséges, ruganyos fiatal tömeg volt. A falut a világpolitikai romok között s azokhoz képest imponáló s megindítóan bölcs nyugalomban találni. A magyarság meg fog maradni tovább rendíthetetlen öntudatában. Velünk élő más nyelvű testvéreink előtt ez fogja dokumentálni a magyar kultúra vezetőszerepét, (s hogy) a magyar kultúra az övék is. Együtt teremtettük azt meg s minden itt lakó fajnak kincsei s javai vannak beleépítve. A MAGYAR KULTÚRA ÉL, S MIKOR A MAGYAR KULTÚRA VÉDI ÉLETÉT, EZZEL ELŐHARCOSA AZ EMBERISÉG ÚJ KULTÚRKORÁNAK. A sors arra jelölt ki, hogy évezreden át tehermentesítsük Kelet felől Nyugat kultúráját. A MAGYAR NÉP dolgozik, s amíg dolgozik, él. EREJÉT AZ ÉLETRE KONCENTRÁLJA: AZ ERŐ A RENDELTETÉSE. HOGY MARADHATOTT FENN MAGYARORSZÁG EZER ÉVEN ÁT? A magyarság összessége kemény s életerős volt… Egyetlen hibánk, hogy nincs alapgondolatunk egy valódi nemzeti életre. A MAGYARSÁGNAK EGY LEHETŐSÉGE VAN: BIRTOKBA VENNI EZT AZ ORSZÁGOT, S KITERMELNI BELŐLE A LEGMAGASABB ÉRTÉKET, AMIT LEHET. FÖLDÜNK JÓ. NÉPÜNK EGÉSZSÉGES, MUNKABÍRÓ ÉS JÓRAVALÓ. (Ám ugyanakkor): Nagyon nehéz a magyarral. Nyakas, nem hajlítható, s dühében vesztébe rohan… (És mégis): (Trianon után) sehol egyetlen adatot nem kaptam, amely a kihaló élet nyoma volna. Mintha a szél felszítja a lángot, úgy lobogott fel a magyar együttérzés tüze… ezer apró benyomásból kialakult az egységes, biztos alapérzés, hogy a magyarság lelkiélete egészséges és acélos. DE BE KELL KAPCSOLNI A LELKEK RÁDIÓJÁT, HOGY MINDEN TANYA ÉS MINDEN EMBER FOLYTON HALLJA S ÉREZZE A MAGYARSÁG LELKI EGYÜTTESÉT, ÉS LÁSSA A MAGYAR JÖVŐT! Nem hittem, hogy a magyarság képes bármiféle kollektív érzésre. Dehogynem képes!… csak nem okosságból, nem bölcs előrelátásból, nem a jövő iránti lelkesedésből: de A NEMZETI SZERENCSÉTLENSÉG SÚLYA ALATT.

(Éppen ennek vagyunk tanúi napjainkban (2020-2022-ben) a KOVID járvány és az ukrajnai háború kapcsán: hihetetlen összefogást és odaadást, a legtisztább lelki motiváltságot láthatja bárki, akit érdekel, kik is vagyunk valójában!)

83

84. oldal

A magyar életrevaló. Szegénységében és letiprottságában is emelt fejű és vidám és bátor és irigyelt… mert akármilyen groteszk tréfája is a sorsnak, hogy azt az egy kis magyarságot, aki volt: most ötfelé vágta, s ezzel a fajt magát egy új lehetetlenségbe taszította: a magyar faj a sír szélén megmutatja, hogy őserő van benne… mert A MAGYAR, MINT A MESEBELI SÁRKÁNY, HARCOL AZ ÉLETÉRT, ÍME, EGY FEJÉT LEVÁGTÁK S ÖT NŐTT HELYETTE. A MAGYARSÁG egy olyan FRISS, ELHASZNÁLATLAN ŐS-SZÖVET, mint azok az őslények, amelyeket ahány darabba vágnak, annyi új állat lesz belőle. Hacsak ki nem vágják, testi halállal meg nem ölik A MAGYARt: MINDIG MEG FOGJA TALÁLNI A SZELLEMI EGYSÉGÉT. (A) MAGYAR JELENTÉSE: EGY ŐSERŐKKEL TERHELT FAJTÁNAK, A FANTÁZIA SZÉDÜLETEI KÖZT, A SZIGORÚ REALIZMUSBA MENEKÜLÉSE. AZ ŐSERŐ KIROBBANÁSA A KULTÚRÁBAN. A MAGYAR LÉLEK: A MAGYAR ÉSZ DERŰJE ÉS EREJE. A MAGYAR NEMZETNEK VOLT S VAN EGY SAJÁT KÜLÖN EGYÉNISÉGE. VALAMI ÖNÁLLÓ, EREDETI, VÁLTOZHATATLAN. VALAMI TÖMÖR, EGYSÉGES ÉS HŐSIES MAGYAR FAJI SZELLEM HATOTTA ÁT AZ EGÉSZ MAGYARSÁGOT. A jellemvonások, amelyekkel a magyarság dicsekedni szokott: a nagylelkűség, a nyíltszívűség, a bátorság, vitézség, a bravúrok imádata, a könnyelműségnek sok kedves kvalitása. A magyarság jövője szempontjából mint alapvető tényezőt kell a magyar közszellemnek ezeréves szilárdságát és megrendíthetetlenségét felismerni és számításba venni. EZT AZ ORSZÁGOT EZER ÉV ANNYI BALSZERENCSÉJE KÖZT VALÓBAN SAJÁT KÜLÖN NEMZETI EGYÉNISÉGE ŐRIZTE MEG. Soha, egy pillanatra sem rendült meg a bizalmam a faj nagyszerű erőiben, értékeiben s nagyra hivatottságában s a nagyra való képességében. Amelyik nép nem engedi feltárni a bajait s betegségeit, az nem fog meggyógyulni, az el fog veszni. De amelyik nép elfordul a lelkében és életében felderülő örömöktől, az nem fog soha nagyra lelkesülni, mert megszűnik az önbizalma. A magyart a legnagyobb bajok és veszélyek emelték legjobban. A magyarság ott mutatta meg, mit tud az életakarata teremteni, ahol legkevésbé várhatta a nemzetgazda… A MAGYAR ŐSERŐ magától, minden központi irányítás és erőszakos kedvezés nélkül csodálatos eredményeket ért el. ÚTJA A NEMES VIRTUS, ÉLETE A DICSŐSÉGET KERESŐ MUNKA, ÉS JÖVŐJE A MAGYAR BECSÜLET. Keménység és önérzet… Ha a magyar karaktert meg akarjuk keresni, legelőször a debreceni embert kell jól megvizsgálni. ENNEK A VÁROSNAK A MAGYARSÁGA A LEGMAGYARABB, MERT A LEGJOBBAN KEVERT MAGYARSÁG. ŐSZINTESÉG, EGYSZERŰSÉG, ÖNFELÁLDOZÓ SZERETET, AZ IGAZSÁGÉRT VALÓ LELKESEDÉS, BÁTORSÁG, VITÉZSÉG, AZ ERŐ TÚLTENGŐ ÁRTATLANSÁGA… A debreceni karakter a magyarnak érces és kemény tulajdonságait is felmutatja: …a szívós munkaképességet; a vasat, mely csak használatban fényes; az ércet, mely aktív életszerkezetek megépítésére való. Neki soha kőfalai nem voltak… ami erő csak van, ami ész csak kerül, azt mind ki kell csiholni és állandóan készen tartani. Az a magyarság, amely lassan ég, mint a tapló, s tudja, hogy mindennek megjön a maga ideje. Ezzel a néppel nem lehet oly könnyen elbánni.

84

85. oldal

A magyar éppen úgy szereti a békét, a vidámságot és a csöndes munkát, mint a fejedelmi ifjú (Rákóczi). Ő, a gáncs nélküli lovag, a legjobb s legnemesebb fejedelem tudott volna lenni. Békében.

De: Képtelen bármi erő magyar tömböket összekovácsolni, bármilyen közös célra. Idehaza sem fűzi össze szorosabb kötelék a lelkeket, legfeljebb a szülőföld hangulata s odaadó imádata, de semmi gyakorlati, sem valami ideális cél jegyében összekapcsolni soha senki nem tudja ezt a fajt. Hiányzik a lelki kötelék. Soha nem kötözi őket egy kötegbe bármi közös gondolat. Miért jellemzi a magyar életet az egyéneknek ez a kísérteties magáramaradottsága? …

(MAG-ÁNY: kódolva van! ugyanakkor a bajban, ha segítséget kell nyújtani, azonnal tökéletes összefogás – ld. napjaink ukrajnai háborúját…) Pedig egyénenként hallatlanul tehetségesek. Valamennyi hős, erkölcsi magaslaton van, a legnemesebb gondolatokkal, hazaszeretettel, faji érzéssel, morális tartalommal; (megannyi) Toldi Miklós, és valamennyien azzal vannak színig telítve, hogy egynek sincs senkije-semmije a saját testi-lelki erején kívül. Ebben a végtelen magánosságban minden emberi édességgel is el vannak látva: tele szerelemvággyal s önfeláldozással, s tele humorral… mintha e fajnak legfőbb életeleme volna a veszély, s a legfőbb veszélypillanatokban az élet fölé emelkedő humor. Egyetlen vallásuk a magyarságuk. AZ, HOGY MAGYAR, SZÁMUKRA AZT JELENTI, HOGY MINDENT VÁLLALNI, FÉRFI LENNI ÉS EMBERFÖLÖTTI EMBER.”

Móricz Zsigmond: A magyarság rendeltetése (Részletek. Szerkesztés és kiemelések a szerzőtől)

C) A MAGYAR FÉRFI : VITÉZ LÉLEK

TAMÁSI ÁRON: VITÉZ LÉLEK

Szellem, Lélek, Test: egy (nagyon) magyar színmű tanulságai

Ez a színdarab igen sokat ad az elemzésem alcímében szereplő hármasság megértéséhez. Bár itt a férfi főszereplő (egy megváltó figura) jelzője a cím, a darabban már nem csak a (férfi által reprezentált) Szellemről, de nem is a női Lélekről van szó, hanem a hősies, feladatát felvállaló, szellemmel átitatott és tudatossá vált szellem-lélekről, vagy még inkább (mivel férfi a hősünk) egy olyan Szellemről, amely teljesen átitatódott a Lélek érzékelő és érző mivoltával, ezért képes érzékelni és átélni a körülötte kialakult új világot;

ez a képessége gabalyítja szét, gombolyítja fel az összekuszálódott szálakat, és felmutatva az igazságot, ezért lesz hiteles az ő ,vitéz lelkének’ a megváltó elhivatottsága. A ,vitéz’ jelző itt valóban a hős(!)re, ha tetszik, a vállalt értékeihez mindenkor hűséges (hív, hő!) lovagra utal.

85

86. oldal

Péter a háborúból hazaérve mindent ,felborulva’ talál: háza nincs, szerelme elhagyta egy törtető bíróért, aki a falu első embere akar lenni, őt magát pedig kiveti az az amúgyis bomlófélben lévő ,közösség’, ami valaha a falu volt. Péter erre minden pénzét arra szánja, hogy vesz egy (mélyen szimbolikus értelmű) szamarat, amiért aztán végleg köznevetség tárgya lesz. Az amúgy (rangja és helyzete magaslatát élvező, de) lojális arcát mutató Kristóf bíró (Krisztus-hordozónak kellene lennie a neve alapján!) ki is oktatja a jövőről, ami a gépeké ugyebár (az oktalan állatok helyett), lejelezve ezzel, hogy semmit nem ért sem a ,legyőzött’ Péterből, sem a keresztény értékrendből. Pedig Péter egyre kevésbé rejti véka alá, hogy ő (mint Hamlet) a ,kizökkent időt’ helyretolni jött, vagy mint az (ideáltipikus) keresztesek, a szent életrend visszaállításán fog fáradozni. Ám a szamár eltűnik (ómen? vagy a Gonosz mesterkedése? vagy lehetőség?…), és nem elég, hogy szerelmét ,más karján találja’, még egy öregember is felkeresi házassági ajánlattal: szép fiatal lányát adná hozzá szerelmetes apai rajongással (hozzá és csak hozzá, mert lám-lám, mégiscsak van, aki felfogta, micsodás ez a Péter: a legméltóbb ember ebben a [világ-] faluban), életen át gyűjtögetett nagy hozománnyal, házat is építtet nékik – csak annyi hiba van a történetben, hogy a lány régtől ,csak lélek’ immár, mert ötéves korában meghalt.

Az apa története és ennek előadásmódja annyira meghatja P-t, hogy elkötelezi magát: „szívébe fogadja” halott menyasszonyát, és érzi, hogy ezzel nagy ajándékot kapott a hivatásához vezető úton. Ám amikor az ácshoz mennek a ház dolgát megbeszélni, ott meglátja annak lányát, Borókát, és persze rögtön egymásba szeretnek. Péter azonban igaz ember, hát elmondja, hogy ő elkötelezte már magát (ha csak egy órával előbb látlak meg!), de aztán kiutat vél találni: ő az én lelki menyasszonyom, te meg a testi leszel – hiszen ember vagyok én is! De Boróka kikéri magának, hogy ,egy lelket ültessenek a nyakába’, hiszen neki is van lelke, nem csak merő test…

Végül aztán (egy horroros gyermekhalál és -rablás felszínre kerülésével – mert Péter rendcsináló szerepkörének épp az a lényege, hogy a közösséget megrontó, rejtegetett gonoszságokra fény derüljön –) világos lesz, hogy a két lény egybeesik, a ,meghalt gyermek’ él és éppen Péter új szerelme az. Most már a közben megkerült szamarát is elajándékozhatja (átadhatja a ,stafétabotot’), mert nincs többé szüksége rá: a falu újra összefogott (hogy megtalálják – a mit is?…),

neki pedig újra van háza és kedvese, az egymás közös tragédiájában szereplő két öreg pedig – a mindent megbocsátás jeleként – együtt állítja a keresztet az új házra (hazára): a keresztes lovag küldetése beteljesedik. (A kereszt-et állítjuk: az út, az igazság, az élet és az ember szimbólumát.)

Szép tiszta, világos a ,leosztás’: Boróka a szerető LÉLEK, Péter a megváltó tudat (SZELLEM), a harcos, a vitéz, aki a Jóért, az Igazságért mindenre kész, és – a TEST valójában a gyermek, aki meghalt, aki túlélte a halált és aki születendő: mert a gyermek a szüleitől a fizikai burkot, a genetikát és a létfenntartási eszközöket (táplálékot, védelmet) kapja (a többi az ő saját, független lelke és kialakuló tudata, a testében működő szellem).

Természetesen a halhatatlan Lélek van középen (a Test és a Szellem között), egyszerre közvetítő és középpont: a nő, ha jól működik, nem téríti le útjáról a ,szent célokért’ küzdő férfi-szellemet, a vitézt

„Vitézek! mi lehet… szebb dolog az végeknél? holott kikeletkor az sok szép madár szól”… (Balassi Bálint),

de szeretettel táplálja a férfi lelkét (mert neki is van: jó esetben lovagi≈lovagias lelke),

és szerelemmel és jó étellel a férfi testét (mert az is van neki).

ÉS HA SZELLEM ÉS LÉLEK TALÁLKOZIK ÉS SZERELEMBEN/SZERETETBEN EGYESÜL, ÚJ TEST(EK)ET HOZHATNAK LÉTRE AZ ÉRKEZŐ LELKEK BURKÁUL, HOGY AZOK IS MEGTALÁLHASSÁK LÉTÜK ÉRTELMÉT ÉS LÉNYEGÉT.

86

87. oldal

Ugyanakkor Tamási zsenialitásából előbukik a magyar férfi ,lovagság~vitézség’ lényege is: az ún. ,lovagi erények’, a vitéz-ség kritériumainak betartása minden körülmények között (ld. János vitézt pl. a francia királylány-epizódban):

a lovag-vitéz (a vitéz lovag) nem hátrálhat meg, bátorsága le kell hogy győzzön minden akadályt, becsületesnek és tisztességesnek kell lennie a boldogsága, de akár az élete árán is, tisztelnie kell a felettevalókat, de szabadságát oda nem adni senkinek, és soha senkit és semmit nem helyezni magasabbra, mint Teremtőjét – és legfőként illik meghajolnia a tiszta nőiség: a Lélek előtt.

Mintha A VITÉZ LOVAG lenne az a szellemi erő ebben a világban, amely AZ IGAZSÁG ÉS A TISZTASÁG ANGYALI MINŐSÉGEINEK HORDOZÓJAKÉNT KÉPES FELISMERNI A NŐBEN A LÉLEK HORDOZÓJÁT és azt, hogy A SZELLEM ÉS A LÉLEK EGYENRANGÚ TÁRSKÉNT kell egyesüljön a ,Szent Nászban’, hogy aztán ebből megszülessék AZ ÚJ TEST, A SZELLEMTŐL VALÓ ÉS LÉLEKKEL ÁTITATOTT FÉNY-BUROK, A GYERMEK, és így megvalósuljon A TEREMTŐ ÁLMA, A TEST-LÉLEK-SZELLEM új, MAGASSZINTŰ HÁRMASEGYSÉGE – A GRÁL.

D) A MAGYAR NŐ Ez – szándékaink szerint – rövid fejezet lesz: mert a magyar nő (lényegét tekintve) annyira archetipikus, annyira hasonlít ideálképére, a tündérre és a magyarok istennőire (ld. a következőkben), hogy e témát aligha kell külön részletezni. A női őskép hármassága szépen lekövethető az egyedekben: a Kislány≈Királykisasszony/Szűz (amely minőség egyik fő őrzője a Jó Sárkány), aztán az Amazon (Artemis-Diana)/Csábító (Aphrodité-Venus)/Anya(Nagy Anya-istennők), végül pedig a Banya (Bölcs Öregasszony), amelyek megfeleltethetők a 3 Grácia, a 3 párka (és analogonjai), de akár a hindu Trimurti (Brahma – Keletkezés, Visnu – Megtartás, Siva – Lebontás és újjászületés) hármasságának is. A magyar nők ugyanakkor angyalok, tündérek és boszorkányok is sokszor akár egy személyben – ez szépen kirajzolódik a magyar (és főleg az erdélyi magyar) irodalomban. A téma megér néhány kötetet… Végül: talán sehol a világon nem válik annyira nyilvánvalóvá, hogy elsősorban A NŐ A LÉLEK- MINŐSÉG hordozója, mint nálunk. A LÉLEK MINDEN LÉNYEGI JELLEMZŐJE (a kíváncsiság, a teljes nyitottság, az érzelmek áramoltatásának igénye és képessége, az önfeláldozó (krisztusi, Antarész-i, anyai) szeretet megélése, a sokoldalú kreativitás, a természet-közeliség, a férfi-Szellem odaadó támogatása és az istenihez/istennőihez való állandó, magától értetődő odafordulás) mind-mind megtapasztalható A MAGYAR NŐISÉG ünnep- és mindennapjaiban is. E sorok írásakor a kincstári TV éppen egy olyan sorozatot ad le, amely a ,legkiválóbb’ magyar nőket sorjáztatja (az egri nőktől Teleki Blankán keresztül Karikó Katalinig). Bár nem gondoljuk, hogy ők az abszolút magyar női ideál, valami nagyon fontosat felmutatnak: hogy nálunk a nők nagyon ,előreszaladtak’, és a férfiak nem igazán tudják beérni őket…

87

88. oldal

A sok évszázados patriarchális (,történelem’-nek csúfolt) rémtörténetben (bocsánatot kérek) a nőknek kellett helytállniuk férfi-szerepekben is, őrizni a ,lángot’ (az életet), védekezni, fenntartani, újraépíteni, jövőt teremteni – mindezt mindennek ellenében, a fennálló rend(nek nevezett káosz) ellenében, a gyilkolás, a hatalmi játszmák, a pusztító technicizálás és fegyverkezés, az el-lelketlenedés és ezzel párhuzamosan a nők lenézése, kifosztása és meggyalázása közepette, a folyamatosan tönkretett természet és a materialista/ateista világszemlélet okozta válságok között – és mindezt megtették, megtettük… de sok áldozat árán, amelyek között nem a legutolsó a női közösség felbomlása. Mert a ,női nem’ egyetlen közösség volt, az Élet és a Lélek közössége, évezredeken át egymásnak adva a tudást és a jövő felelősségét, szeretettel gondozva és segítve egymást és a világra hozott újabb és újabb generációkat, akiket a legodaadóbb szeretet örökké érvényes törvényével és kincseivel ruháztak fel. Cinkosok és egymás legjobb barátai és segítői voltak (aki nem hiszi, nézze meg a „Chantilly-i csipke” c. filmet)…

Ez ment tönkre a férfiak generálta alá-fölé-rendelés kegyetlen viszonyai között, amikor a nőket rivalizálásra kényszerítették, prostutúcióra, önmaguk legnagyobb értékeinek feladására, testük-lelkük árulására, a szeretet helyett a vetélkedés és gyűlölködés gesztusaira… Ezért van az, hogy már alig emlékszünk az anyával való mély beazonosulásra, ami már kislány-kortól kijelölte az utat, amelyen járni nem ,megalázó’ volt (manapság olyanokat hallani, hogy „én nem vagyok szülőgép”), hanem a legtermészetesebb és ugyanakkor legörömtelibb, ,legdicsőségesebb’ ajándéka az életnek (aki szült, tudja ezt, aki nem, sínyli vagy negálja…). Így anyák és lányaik

szeretet-láncolata megszakadt, tudás-láncolata szétpergett, tudatlanságra és szeretetlenségre kárhoztattak. De a magyar: nem és nem!… ha igazán magyar, utat talál ebben a sivatagban is. Mert sokáig voltak (nem ,anyajogú’! itt a jognak semmi helye!) ,nőelvű törzseink’, településeink (pl. Keszthely is ,aranyasszony-székhely’ volt, beavatóhelye a női tudásnak),

és ősiség-kutatóink pontosan tudják, hogy A MAGYARSÁG ALAPELVE A HIERARCHIKUS HATALMI BERENDEZKEDÉS ELLENÉBEN A MELLÉ-RENDELTSÉG VOLT, AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS TISZTA KÉPLETE.

CSER FERENC és DARAI LAJOS: KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR ŐSISÉG c. tanulmányukban például szintén arra következtetnek (amire a szerző is szokott), hogy a földművelés kívülről, valamilyen civilizatórikus program részeként került a Földre (a város- és templomépítés, írás és törvénykezés stb. kísérőjeként, hiszen anélkül nem lehet biztosítani az építők és a városlakók élelmezését), méghozzá valóban éppen ott, a Tigris-Eufrátesz vidékén, ahonnan aztán (a Fekete-tengert is érintve) észak és nyugat felé eljutott az egész világra. Ez azt jelentené, hogy az ,átmenet’ a Földön nem található meg (csak néhány elszigetelt és kudarcba fulladt kísérletről tudunk, mint pl. Ausztráliában a köles-projekt). És bár a fémmegmunkálást a fegyverekkel kötik össze (kés, kard), lehet, hogy az ekevas volt az első szükséglet, amely legalábbis a vaskohászatot létrehozta. De időben ez egybeeshet, hiszen a földművelés feleslegtermeléssel jár, az pedig raktározást, vagyonkeletkezést és kereskedelmet jelent, mindez védelmi szükségletet hoz létre, azaz harcosokra van szüksége az ilyen – lényegét tekintve már alárendelő szerkezetű, az emberek közötti különbséget legitimáló – társadalomnak. (A vadászok pl. nem ölnek embert, jóllehet vannak fegyvereik, de azok – legalábbis sokáig – nem is fémből készülnek.)

Így tehát a letelepedés, az urbanizáció és a vele járó civilizatorikus ,vívmányok’ alakítják ki az addig mellérendelő/együttműködő társadalmi struktúrák helyén az alávető/hierarchikus/patriarchális rendszereket. A fenti szerzők leírják, hogy e műveltségek elemzésénél (mítoszok, vallás, asztrológia stb.) az alá-fölé rendeltség mint a társadalom legfőbb szervező eleme jelenik meg, viszont – a szerzők azt állítják – a magyarság egyértelműen egy mellérendelő típusú társadalom képét hordozza (a mai napig?), és ez pl. a nyelvében is kimutatható. Azt is állítják, hogy a mellérendelés ősibb, mint az alárendelés (ezt én is így hiszem, mert a lélek mellérendelő), és kimutatják, hogy

a MEGSZEMÉLYESÍTETT EGY-ISTEN-KÉPZETEK egyszerre jelennek meg az ALÁRENDELŐ/HIERARCHIKUS TÁRSADALMI SZERKEZETEKKEL.

88

89. oldal

Mindez akár konkrét időpontokhoz is köthető (szerintük), amikortól is olyan sírleleteket találnak, amelyekben társadalmi különbségek figyelhetők meg (azelőttről nincsenek olyan sírok, amelyekben nem egyformán kezelt halottak lennének). Az időpontot nagyjából i.e. 5000-re teszik, ami egybeesik a Fekete-tenger medencéjének feltöltődésével, amit a Würm utolsó felmelegedési időszaka hoz létre, amikoris egy óriási kanadai jégsapka-darab belezuhan a világ- óceánba és legalább 5 m-es tengerszint-emelkedést okoz. És természetesen ez az általunk ismert első (?) földművelő/városépítő ,magaskultúrák’ „váratlan felbukkanásának” az időpontja is.

Nálunk sokáig (remélhetőleg mindmáig) fennmaradt egy EGYüttműködő, mellérendelő társadalom emléke (ahol az egyenlőség nem politikai szlogen, hanem gyakorlat: a közösség tagjainak különböző, de EGYenértékűen fontos EGYéni képességei EGYenlő mértékben járulnak hozzá a család- nemzetség/törzs EGÉSZének boldogulásához).

Talán mondani sem kell, hogy egy ilyen társadalomban a lélek értékei dominálnak (úgymint kölcsönös megbecsülés, együttérzés, segítségnyújtás, együttműködés stb.) a férfi-tudat harci, versengő, hatalmi dominanciája helyett.

Így aztán amíg a magyar férfinak legalábbis „sas”-lelke van („Börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom”), a magyar nőnél ugyanez már „galamb” („Gyere ki galambom, gyere ki gerlicém, A csókot, ölelést hamar elvégzem én” (!) – [itt rögtön ízelítőt kaptunk a szerelmi valóságból is…]). És a galamblelkűség mellett még kiváló anya és tüzes szerető és hűséges feleség is legyen… szóval komplett istennő. Aki élővé szereti a holtat is, aki – a legvégső határokon is túllépve – meg tudja tenni és meg is teszi azt, ami csak Ízisz (az egyiptomi/szíriuszi/kozmikus istennő) mítoszában fordul elő (amikor a darabjaira tépett fivér/férj Ozirisz testét összekeresgéli és újra összeállítja és megfogan tőle, hogy a Hórusz-sólyom istenséget világra hozhassa):

Mit tudhatott ez a pusztai kicsi nép a sorsról és időről, hogy gyásza fehér lett, fehér virágzás, fehér kegyelem?… Tudtak a halandóság létet-újjászülő hatalmas erejéről… a halandóság élet-szülő fehér tüzéről… végtelen élet- kegyelméről, a megmaradásról a halandóságban. És tudtak nemcsak kuporogni és sírni fehér gyászban, de vad élet-táncban újjászületni, mint a csillag… amikor a halál fehér közönyéből az élet tüzes virágját fölnövesztve a hullámzó asszonyi láng a halottra borúl, a halálra hull társkérő mámorával… megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével a halott férfi-ágyékból a teremtő életet kinöveszti, mert a szerelmes szent szilajság az élet forrása csak. Mert az Asszonyiság húz a Jövőbe minket. (Juhász Ferenc)

e) A SOKFÉLESÉG KÖVETKEZMÉNYEI Csak remélni tudjuk, hogy a magyar sokféleség-jellege már nyilvánvaló az eddigiekből is.

Ha bármely dícséretet jogosnak érzünk is a magyarságról, azonnal odakívánkozik mellé az ellentéte (vagy árnyoldala is):

a sokat emlegetett SÍRVA VIGADÁS

(ld. Petőfinél: „Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok”), vagy az emblematikus IKER-MINŐSÉG

(fekete/fehér hun, Hunor/Magor, vállvetve harcolás a közös ellenséggel/testvérharc stb.).

89

90. oldal

OPTIMISTA A MAGYAR VAGY PESSZIMISTA?

(A Magyar Himnuszban van lefestve a legborúsabb nemzetkép, amit el lehet képzelni: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, s elsújtád villámidat dörgő fellegedben”…, a Szózatban pedig a legsötétebb jövőkép, ami megszülethetik egy hazafi lelkében: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”. Mégis, „A magyarság dalos szájjal, vidám szívvel akarja tovább folytatni azt a kultúrmunkát, amelybe oly szépen beleigazodott: a Nap felé törést” és „A MAGYAR, MINT A MESEBELI SÁRKÁNY, HARCOL AZ ÉLETÉRT, ÍME, EGY FEJÉT LEVÁGTÁK S ÖT NŐTT HELYETTE. A MAGYARSÁG egy olyan FRISS, ELHASZNÁLATLAN ŐS-SZÖVET, mint azok az őslények, amelyeket ahány darabba vágnak, annyi új állat lesz belőle. Hacsak ki nem vágják, testi halállal meg nem ölik a magyar fajt: mindig meg fogja találni a szellemi egységét” stb. PROVINCIÁLIS A MAGYAR – VAGY…?

Itt folytatni kellene a 70-80-as évek népi/urbánus vitáját, mert ma sem kevésbé aktuális. A ,vállalhatatlanul’ provinciális vidéki Magyarországgal szemben terjeszkedik-terpeszkedik a fölényes kozmopolitizmus a maga ,globális’ elit-tudatával, ami a tőke profitéhségén alapuló globális fogyasztás ideológiája, leöntve a ,világpolgár’ turista-mentalitásának vaníliasodójával {szeretem az egész világot – felfalni… ld. még „dőzsi-habzsi kultúra”}. Mint az ördögszekér és a tölgy. A tölgy provinciális, mert mély gyökérzete van az időben is, a térben is? A tudók tudják, hogy A MARADANDÓ ÉRTÉK MINDIG LOKÁLIS EREDETŰ, JELENTSEN AZ A LOKALITÁS CSALÁDOT, TÁJAT, ORSZÁGOT, FÖLDRÉSZT, BOLYGÓT, CSILLAGRENDSZERT, GALAXIST… és így tovább. A népzene és néptánc harcosai pedig megtapasztalják, hogyan tud az eltérő nemzeti jelleg is mély lelki integrációba kerülni a másikkal – mert mégis közös a gyökérzet, ha a szülőföld különbözik is: az emberi lélek és a lelket szolgáló, sokoldalú test, amely a maga legnagyobb mélységeit a népzene és a néptánc örömében tárja fel. Nálunk avatottabb őrei szellemi-lelki örökségünknek beszélnek arról, milyen univerzális értékeket fedeznek fel külhoniak a magyar hagyományban, nyelvünkben és egész kultúránkban…

És hát a legnagyobb vitatárgy: BEFOGADÓ VAGY KIREKESZTŐ nép A MAGYAR? Akik akarnak, szintén mindkét jellemvonásra találnak példát. Amit talán senki nem tud cáfolni: az a magyar „tömb” rendkívül keveredett volta.

„…a debreceni embert kell jól megvizsgálni. ENNEK A VÁROSNAK A MAGYARSÁGA A LEGMAGYARABB, MERT A LEGJOBBAN KEVERT MAGYARSÁG”. (Móricz)

Már ,turáni’ mivoltunk is (mint említettük) sajátos fajkeverék: egyes kutatók szerint a korai mongol és ősárja együttélés van a háttérben (részletesebben az „IRÁN” c. fejezetben). Ugyancsak erőteljes fajtakeveredést írnak le a palóc ősregéknek a 24 (!) hun törzs (kétszer is létrehozott) szövetségéről szóló rovásai (a törzsek listáját ld. a Függelék B-ben, 2); valamint az egész vándorlás-történet Európa közepéről (:a paleolit-bronzkori Kárpát-medencéből [Bunyevácz, Czeizel]) Ataiszig, majd onnan az É-Afrikától É-Kínáig terjedő hatalmas területre – egészében és részleteiben is – szokatlanul nagyarányú népkeveredést feltételez. Ezt tovább erősíti a magyar őstörténet számtalan újabb törzs-szövetségi aktusa és „vérszerződései” (amelyekről a Grál- témakör kapcsán is szóltunk). A „hazatalálás” szóval (Pap Gábor) oly találóan és szellemesen jelzett sokadik ,honfoglalás’ során pedig szinte az összes környező népekkel mélységi kapcsolatba kerültünk; így – bár a magyarok több mint 90 %-a rendelkezik őseurópai génekkel (ez sokkal több, mint a magukat európainak deklaráló népeknél kimutatható) – génállományunkban igen sok más elem is megtalálható (többek között perzsa gének is, ami pedig a sokat cáfolt indoiráni kontaktust igazolja).

90

91. oldal

Erről többet nem is érdemes beszélni. De tanulságos megemlíteni – a jelenkorhoz közelebb – a 13 aradi vértanú névsorát, ami igen ékesszólóan bizonyítja, hogy A MAGYARSÁGTUDAT MILYEN KÜLÖNBÖZŐ GYÖKÉRZETŰ EMBEREKBEN IS KIALAKUL olyannyira, hogy életüket is áldozzák érte. Itt azonban már nyilvánvalóan éppen az a lényeg, hogy MAGYARNAK LENNI NEM ETNIKAI, HANEM SZELLEMI-LELKI-MORÁLIS-KULTURÁLIS IDENTITÁS KÉRDÉSE. A moralitásról már szóltunk a lovagiság és a „Vitéz Lélek” kapcsán is; a szellem és lélek kérdése pedig a Grál-kérdéskör alaptémája. A magyarság kulturális zászlóvivő-szerepéről azt mondja Móricz:

„A magyarság meg fog maradni tovább rendíthetetlen öntudatában. Velünk élő más nyelvű testvéreink előtt ez fogja dokumentálni a magyar kultúra vezetőszerepét, (s hogy) a magyar kultúra az övék is. Együtt teremtettük azt meg s minden itt lakó fajnak kincsei s javai vannak beleépítve. A MAGYAR KULTÚRA ÉL, S MIKOR A MAGYAR KULTÚRA VÉDI ÉLETÉT, EZZEL ELŐHARCOSA AZ EMBERISÉG ÚJ KULTÚRKORÁNAK.” Ez nagyon fontos felvetés. Mert elmondható (akik ismerik, elismerik, ,külföldön’ is), hogy a magyarok kulturális megnyilvánulásai – népművészete-népzenéje-néptánca, egyéni művészei (írói-költői, zenészei, képzőművészei) éppúgy, mint tudósai-kutatói – világszínvonalúak, sőt, ami annál is több: univerzális-kozmikus léptékűek. Erre (is) alapozva lehet jogosnak tekinteni azt az elgondolást, hogy A MAGYAR ALKALMAS LEGINKÁBB AZ ÖNGYILKOS VILÁGTREND MEGFORDÍTÁSÁRA, EGY ÚJ VILÁGKORSZAK – ÉS BENNE AZ ÚJ EMBER – LÉTREHOZÁSÁRA.

A magyar kevertség lélekszerű nyitottság-természete mellett azonban kétségtelenül jelen van egyfajta zártság; a magyar közmondásosan vendégszerető, tehát elfogadja-tiszteli a másik embert, de eme tártlelkű magyar ember arcképének háttere-mélysége mégis mutat valami különös, befelé forduló vonást, ami a lényeget elzárja a

kíváncsi tekintet elől. Ennek a kulcsa pedig az identitásában keresendő. Mert A SOKFÉLE BEAZONOSULÁSI LEHETŐSÉG, SŐT KÉNYSZER ELLENÉRE a magyarság soha nem vett fel más identifikációt, mint az ÖNMAGÁVAL ÉS A TELJESSÉGGEL VALÓ BEAZONOSULÁSt.

Mivel a cél nemigen lehet más, mint a Lélek teljes felébredése, azaz átitatódása a Szellemmel – amint a Szellemnek is újjá kell születnie a Lélek szenvedés- és örömteli átéléseinek tüzes vizében: így hát végül a sok-sok rész-beazonosulásból

a teljességgel való teljes identifikációnak kell létrejönnie. És a népek között talán egyetlen sincs, aki közelebb állna ehhez, mint a magyar. Mert nála EZ NEM MÁS, MINT AZ ISTENNŐ (A LÉTEZÉS EGÉSZÉNEK) SZERETET-ENERGIÁJÁVAL VALÓ TELÍTETTSÉG : A MAGYAR ŐSERŐ.

91

92. oldal

Mi is az ún. „ELTORZULT MAGYAR ALKAT?”

Bár genetikailag teljesen indokolatlan (mivel többször emlegetett kevertségünk kifejezetten előnyös a biológiai alkalmazkodóképességre s így az alkati determinációra nézve is), sokan beszélnek „eltorzult magyar alkatról” (így pl. Bibó István, de Németh László is azt kérdezi: „Hol veszett el a magyar a magyarban?”).

Ennek okát sokan éppen a fajtakeveredésben, mások inkább társadalmi-politikai-történelmi helyzetünk tragikus elemeiben keresik (ide számítva nem utolsósorban pl. a politikai elit kontraszelekcióját, a nemzeti öntudat szándékos elnyomását stb.), de mindez inkább a depresszióra és öngyilkosságra való feltűnő hajlamot magyarázza (amely normál esetben semmiképp sem volna jellemző ránk – ezért erre visszatérünk), mint a testi „korcsosulást”, a valaha kifejezetten daliás magyar férfi és tündérszép (nádszálkarcsú, aranyhajú) magyar nő középszerűvé válását…

Ám amit Magyar Adorján ezzel kapcsolatban leír, az szolgál némi magyarázatul. Mert népünktől nem csak bensőséges Jézus-hitét próbálták elvenni (pl. a XX. szd-ban), hanem ősi tündér-és táltoshitét is (ezer évvel korábban), s bár sem ezt, sem azt nem adta fel végleg, azt minden porcikája megsínylette, hogy kényszerűen megváltozott mindkét alapminőségéhez való – valaha szabad – viszonyulása. Mert ahogy nem volt mindegy, hogy a saját Jézusához a maga módján tudott-e ki-ki kapcsolatot építeni, úgy szintén sorsdöntő volt, hogy a szerelem-párválasztás-utódteremtés vonatkozásában gyakorolhatta-e régi szokásait. Márpedig ezek a szokások biztosították korábban az optimális feltételeket annak a régi, „dicsőséges”, életteli és szépséges magyar fajtának a fennmaradásához, amely annyira hiányzik mindannyiunknak…

„Csodaszarvasunk egy boldogság-szigethez, tündér-nász-szigethez vezeti Hunort és Magort. Sok keszkenőn, gyolcs-szélen ábrázolták ezt szinte mértanivá vált, egymást kézenfogó figurák alakjában, amelyekről már senki se tudta, hogy „ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelynek a Szent Szigeten volt helye. Ábrázolta ez természetesen a leányok nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése előtt), de ábrázolta magát a násztáncot is, amidőn a leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerelmi előjátékok táncait járták, amelyek alatt… a párválasztás is történt.”

„…Ma tudjuk, hogy a kölcsönös igazi vonzalom és szerelem egyrészt lélektani okokon, de ugyanilyen mértékben fizikai okokon is alapszik… Márpedig nem vonható kétségbe, hogy az ilyen játékok, a kölcsönös enyelgésekkel, csókokkal rendkívül helyes, sőt tökéletes módját nyújtottak annak, hogy az egymással lélektanilag és fizikailag is összhangban lévő egyének egymásra találjanak és így valóban harmonikus és boldog házasságok jöjjenek létre. Ez természetesen aztán az utódok nagy javára is válott, mert hiszen a fizikailag összeillő szülők gyermekei testileg is tökéletesek, harmonikusak lettek, viszont lelkületük kialakulására is üdvös befolyással volt az, hogy kicsi koruktól kezdve maguk körül mindig harmóniát és szeretetet láttak”… (Magyar Adorján: A CSODASZARVAS, 316-317). Mindez már önmagában is mutatja, mennyire nem légbőlkapott elképzelés az, hogy a magyarság – ha visszatérne ahhoz, amit elvettek tőle – képes és alkalmas lehetne, hogy sorsfeladatát beteljesítse, hogy a valóban visszafejlődő, eltorzult, halódó egész fehér emberiség elé ideált állítson, megvalósítva a test-lélek-szellem HARMONIKUS hármasegységében megjelenő BETELJESEDETT EMBERT. Ebben nagy szerepe lenne úgy férfias (táltos-, szkíta harci-), mint nőies (tündér-, Boldog- asszonyi) hagyományainknak, amelyek mindegyike nemcsak szellemi-lelki, hanem figyelemreméltó fizikai-testi vonatkozásokat is ránk örökített.

92

93. oldal

Mindennek kapcsán érdemes néhány sorban beszélni arról, hogy az öngyilkos dekadencia nemcsak ránk, hanem az egész fehér (sőt lassan az egész ,civilizált’) emberiségre jellemző kezd lenni (olyannyira, hogy az embernek az az érzése támad, hogy magából a civilizáció tényéből ered mindez). Mindenesetre a fehér ember komoly népesedési problémákkal is küzd (ezért tört ki a ,migrációs válság’), és hovatovább úgy tűnik, mintha el akarna tűnni a Föld színéről. A (színesbőrű fajtákkal való) vérkeveredéstől a politikusok (és cinkosaik, a genetikusok) valamiféle fiziológiai megújulást várnak, ami nagyon ráférne a Nyugatra, mert neki bizony mintha ,bealkonyulna’ (az „istenek…” és a „Nyugat alkonya” zajlik egyszerre).

E sorok írója emlékszik egy döbbent felismerésre, amikor egy impozáns termetű afrikai lépett egy magyar fürdő medencéjébe. Nem véletlenül vonzotta magához minden jelenlévő ámuló tekintetét – mintha Tarzan jött volna el meglátogatni minket: úgy bánt a vízzel, úgy símult bele, mintha édesanyja öle lett volna, és alkata (testének minden aránya, izmai, bőre) olyan hibátlan és lenyűgöző volt, hogy nem lehetett nem észrevenni a saját aránytalanságaink, gyengeségünk, szinte korcs petyhüdtségünk és betegességünk, idomtalanságunk és életidegenségünk megannyi jelét agyondédelgetett önmagunkon… A nyugati civilizáció emberének nemcsak a tettei és gondolkodása, de még a külseje is végletesen-végzetesen dekadens (nyilván emiatt is alakult ki a konditermek és szépségszalonok virágzó üzletága – valami azért dereng)… A magyar őstörténet kutatói nem véletlenül mutatnak rá, hogy a keleti bölcsesség hátrahagyásával az ember (így a magyar is) öntudatlanná, dekadenssé és felelőtlenné válik. Nem tud többé az életét (és a testét, szaporodását, túlélését) kormányzó erőkről és törvényekről (MAAT, DHARMA, TAO stb.), és így nem képes a saját (és utódai) életéért felelősséget vállalni; egyfajta álságosan naív, infantilis, egoista létbe süllyed, amit csak a pillanatnyi és éppen csak felismert önérdek motivál. Így alakul ki az emberiség egyik felének ,kollektív öngyilkossága’, ami a saját jövőnk (fajtánk, civilizációnk és a bolygó) tönkretételét jelenti. Mindez pedig (mivel minden összefügg mindennel) végső soron az egész környező világtérre is súlyosan kihat; nem kell hát csodálkozni sem a beavatkozások fokozódásán, sem a közeledő ,végítélet’ egyre szaporodó jelein, hiszen a döntő (megjósolt) időszakban nem voltunk/vagyunk képesek megállítani és megfordítani a regresszív folyamatokat saját és világunk életében…

És éppen itt van a mi különleges elhivatottságunk egyik kulcsa. Mert nekünk, akik bár belesímultunk a Nyugat leromlásába, megvannak az eszközeink, hogy kiemelkedjünk belőle (és remélhetőleg magunkkal tudjuk ,rántani’ a már saját sírjukat ásó fehér testvéreinket…). Nekünk ugyanis még rendelkezésünkre állhat az a tudáskincs, amit a Kelet (ha nem csábul végleg bele a nyugati öntudatlan, felelőtlen és dekadens hedonizmusba) felhasználhat saját túlélése (és ,győzelme’) eszközéül – és mi is élhetnénk vele… Ez pedig a lelkünk és szellemünk (érzéseink és tudatunk) mélyén megőrzött tudás a lényegről (az élet, a szellem, a teremtés, a lélek és a test titkairól, törvényeiről, működésmódjáról). Mindez a tudás – ha nem is mai ,tárgyiasult’ formájában – már a miénk volt: sámánjaink, tátosaink, bácsáink, tudóink megkapták őseiktől és azok őseitől mindazt az ismeretet, amire a népnek szüksége volt, hogy egészségben, testi-lelki-szellemi épségben gyarapodjék, ép-üljön, szép-üljön.

Tudták, hogy az emberi szellemnek hogyan kell uralnia a testet; tudták a táplálkozás, a test erejének karbantartása és fokozása, a testi szerelem helyes gyakorlása, test és szellem gyógyítása minden csínját-bínját

(szégyellnivaló, hogy mi magunk hol tartunk mindebben, a mi ,felvilágosult’ korunkban…). A sámánizmus egész Ázsiában elterjedt volt, és magába olvasztotta mindazt a tudást, ami a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban és taoizmusban, a buddhizmusban – vagy akár a hatalmas mongol birodalom (nemcsak hatalmi, hanem érzelmi) kozmoszában létrejött; és

a szkíták mindennek örökösei és terjesztői voltak. Nem kell tehát túl messzire mennünk a megújulásért.

Sámánjaink-táltosaink igen ,komoly’ beavatásokon mentek keresztül, már ha ,kiszemelték őket’ erre születési jellegzetességeik (különös időpont, légköri/kozmikus ,jelek’, többlet-csontok {ujjak, fogak} stb.) alapján.

93

94. oldal

Ezzel összefüggésben kiderült, hogy a már a nevében is velünk összekötött SKYTHIANOS (mint bodhiszattva-lény) A ,FIZIKAI TEST BEAVATÓJA’. Hogy jobban megértsük, mit jelent ez, tudnunk kell róla egyet s mást.

Sk. Egyiptomban kapott beavatást és ott négy ,manicheista’ könyvet írt (még mielőtt a névadó, a történelmi Manes-Manu-Mani megszületett volna): ennek különös jelentősége van, mert az őstörténet kutatóinak egy része megegyezett abban, hogy a magyarság már a honfoglalás (azaz a nyugati típusú kereszténység felvétele) előtt is keresztény volt, éspedig manicheista. (Ezzel egybeesni látszik az Arvisúrák közlése arról, hogy az Ősmagyar Egyház az ún. ,Uruki-Mani egyház’-zal azonos, amely keresztény hitelvekre épült.) Ezek a könyvek örökség útján a fiatalember Mani birtokába kerültek, és tanításai és művei részben innen eredeztethetők. (Ez eléggé látványos összefüggés köztünk és a két nagy tanító/beavató között.) Skythianos-t A NYUGAT ÉS A FIZIKAI TEST NAGY BEAVATOTTJÁnak nevezik, hozzá még „a titkok megőrzőjének” is. A Nyugat itt egyértelműen a ,fehér ember’ szinonímája. Sk. működési területe leginkább az északi vidékek, Kelet-Európa és Szibéria volt, a titkok pedig (amiket csak a legmagasabb fokú beavatottak ismerhettek) – másoknak talán meglepő módon – éppen a fizikai testre vonatkozhattak. (Kevésbé meglepő ez, ha ismét arra gondolunk, hogy az alkímiai konjunkció nagy beavatásának végső állomása is A TEST, azaz a tiszta arannyá vagy bölcsek kövévé transzformált Szellem-Lélek konjunkciónak kell helyet találnia a fizikaiban. És hogy akik látó szemmel néznek, azok számára világos, hogy az emberi test a maga hihetetlen összetettségében és szinte lehetetlen működőképességében valóban a Teremtés (egyik?) legnagyobb csodája.)

A mi Skythianos-unk olyan módszereket használ a beavatáshoz, mint amilyen például a révülő sámánok éneklése. Ezt mi is jól ismerjük táltosaink regölés-hagyományaiból vagy a hanti medvetorok felvételeiből. És itt jön a képbe a Kalevala, a finnek (suomák – ősi törzsszövetségünk tagjai) fantasztikusan mély beavató eposza. Ennek egyik (bennünket most érdeklő) szereplője a fiatal, felületes Leiminkeinen, aki elindul megkeresni a „Nap-lányt” (Nap- lényt?), hogy vele egyesüljön. Ezért Északra kell mennie (ld. a nordikus Nap-kultusz, Apollón, Hyperborea témánkat). Bátran nekivág, a három próbából (ami a beavatását jelenti) kettőt teljesít, a harmadikba azonban belehal. És ez a fizikai testi beavatás legmagasabb szintje: a halál átélése és újjászületés a halálból. Mert L. anyja megkeresgéli és összerakja (mint Ízisz Oziriszt) a fia testét darabról-darabra, és az egész elemi világ, a föld, a csillagok, a Nap meg a saját gyógytudománya segítségével feltámasztja és meggyógyítja őt, úgyhogy „még szebb lett, mint azelőtt”.

Számtalan feljegyzés tanúskodik a sámán-beavatásokról. Ezek elemei között szerepelnek a meghalás és feltámadás változatai, köztük a csontról-csontra szétszedetés és újra-összerakás (nyilván súlyos) élményei: mindez azt a célt szolgálja, hogy egészen új konstrukció, a testi szinten is új ember szülessen meg a beavatás révén. Felismerhető, hogy nekünk, magyaroknak nem idegen az effajta újjászületés; ,csak’ azt kell most már megértenünk, hogy miért olyan nagyon fontos és szükséges népünk újjászületése, beavatottá-tudóvá válása éppen most. Egyszerűen fogalmazva a választ: azért, mert A TUDATOSULÓ LÉLEK KORÁBAN ÉLÜNK; ÉS NEKÜNK, A MAG (A LÉLEK) NÉPÉNEK VAN ESÉLYÜNK ARRA, HOGY MÉG IDŐBEN FELÉBREDJÜNK, MEGÉRTSÜK A LÉNYEGET ÉS FELMUTASSUK A VILÁG TÖBBI NÉPÉNEK IS.

Sokan azt gondolják, hogy a magyar éppenséggel nem lelki lény. Ez önmagában sem igaz (számtalan lelki működés: a figyelem, a befogadás, a mély érzelemvilág stb. nagyonis jellemző ránk), ám az mégis tény, hogy a magyar ember nem szereti ,kitenni a lelkét’. Zárt mag-voltából is következik ez. És épp így van jól: mert a lelkileg nyitottabb lényeknek/népeknek sok gondjuk lesz azzal, hogy befoltozzák a lélek szeretet-burkán éktelenkedő lyukakat. Ma a lélek százféle sortűz túlélője, és nem túl egyszerű ezeket a sebeket begyógyítani. Ilyenformán a visszahúzódó, önmagát megvédeni képes lélek éppen a legjobb ahhoz a feladathoz, amely a magyarságra vár:

mivel a TÜNDÉRI ÉS ANGYALI EMBERLÉLEK KETTŐSE ÉPEN TARTOTTA AZ ÉLET-SZERETET PRINCÍPIUMOT ÉS AZ ISTENI SZIKRÁT EGYARÁNT, ez most majd ÁTVILÁGÍTHATJA A MAGA SZELLEMI/LELKI FÉNYÉVEL AZ EGÉSZ TEST-LÉLEK-SZELLEM ÉPÜLETET, A TELJES EMBERI VALÓT.

94

95. oldal

Nem zárójelben mondjuk, hogy a tündértől való leszármazás segít nekünk ebben: tündér-királykisasszonyainkon megtapasztalhatjuk a zártság egy magasrendű fajtáját. Néha még ridegnek, érzelemmentesnek is tűnhetnek egy- egy érzékenyebb szülő, testvér, társ vagy barát szemében. Szó sincs erről, de van egy lényeges különbség az ember és őközöttük, méghozzá a lélek szerkezetében. A tündérek mintha fordított lélekkel rendelkeznének: a szeretet lakozik lényük legbelsejében, és azt védik egy ,külső’ szellemi páncéllal, amiről sok fegyver és támadás (de sok kíváncsiság vagy közeledés is) lepattan, lesiklik. Nem véletlenül szimbolizálja lényüket, beavatottságuk szintjét a hattyú (csillagképük közelében van az ún. ,Tündérek fordulója’ a Tejúton). Mindenkit elbűvöl szépségük, kecsességük, fehér tisztaságuk (nemhiába Apollón sugárzó Nap-lényének emblematikus madarai), ragyogó tollazatuk, amely lepergeti még a legtisztább vizet (≈ ösztönt, érzelmet) is magáról; de ha valaki látott már megsértett, sziszegve harcoló hattyút, az azt is tudja, hogy nem jó ujjat húzni velük: életük árán is megvédik családjukat és önmagukat. A megsértett tündér is így képes fúria-arcot mutatni az őt (vagy természeti védencét) megbántó embernek. Márpedig állandóan megbántjuk őket saját démonizált ösztöneinkkel, erőszakosságunkkal, közönyünkkel – és az emberiség éppen most kezd tudatára ébredni mindennek (többet ld. a Függelék B-ben, 10).

Tündér-eleink tehát nemcsak a tiszta nemességet, hanem ezzel együtt a sérthetetlenséget, erőt és szellemi öntudatot is belénk oltották, és ez hatalmas előny lesz, amikor a világ felébresztésén munkálkodunk majd:

a sok kilyuggatott lélek, halódó szeretet-potenciál és elhalványult isteni szikra között a magunk épségének- szépségének-erejének nem hivalkodó, de biztos tudatában.

Hogy milyen lesz az ,új ember’ újfajta teste? Nos, sokan máris ragyogó fehér fénytestet álmodnak maguknak. Talán túlságosan fel- és elszálltak (az ellenerők épp ezt akarják) – vajon egy áttetsző, gyöngyházfényű test nem lenne elegendő nekünk?…

Vajon fel kell-e cserélni a sok színt, a sokszínű élet tarka ruháját (amilyet Jákób ajándékozott Józsefnek, akit minden fiánál inkább szeretett, „mivelhogy vén korában nemzette őt; és cifra ruhát csináltatott néki” Móz. I, 37,3) a (szellem) fehér (egyszínű, élettelen? ld. ,sápadt, mint egy halott’ vagy ,fehér, mint a fal’, a fehér mint gyász-szín az egész Keleten stb.) ruhájára? a homogén (,tiszta’) fény-burokra, amely a ,magasabbrendű’ szellemi régiók lakóinak ,öltözete’ (identitása), ahogy ezt számtalan közlésből tudjuk?…

A tanítások alapján úgy képzeljük: ahogy az ember ,feljebb lép’ (esetleg már a ,vég’ előtt, mártíromsága vagy életszentsége révén), úgy ölt fel másik, fényesebb (tisztább, magasabb rezgésű), fizikai szemünknek ,fehér’-ként megnyilvánuló ruhát (identitást):

„Ezek, akik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek?…Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért…nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, pásztorolja és vezeti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet”. (Jel. 7, 13-17)

Azaz meg lehet szerezni, ki lehet érdemelni, fel lehet ölteni egy új ruhát, egy új, magasabb rendű identitást, és Krisztus fel is ajánlja ezt:

„Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen; és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (Jel. 3, 18)

Ezek a tisztább identitással rendelkezők a fény, a világosság gyermekei, akik már földi életükben is törekedtek a jóra: „akik nem fertőztették meg a ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.” ( Jel. 3, 4). Ez azonban a sötétséggel, a káosszal, az öntudatlansággal, a kísértő ellenerőkkel való hosszú harc eredménye lehet csak: mert az ember valójában nehezen azonosul a fénnyel. Mert bár a tudósok azt állítják, hogy testünk jórészt fotonokból áll (ahogy lelkünk közepén is fénymag található), a külső burok, a sokféle beazonosulás ezerféle, sokszínű ,ruhája’ nehezen válik ,színtiszta’ fehérré. Csak a tudatosodásért, a ,megvilágosodásért’, a megértésért és a ,megtérésért’ vívott kőkemény küzdelem után történhet meg ez az ,IDENTITÁS-KORREKCIÓ’. Aki legyőzi magában a káosz erőit és a sötétséget, az új, tisztult fény-identitást ölthet magára. Nekik ígéri az apokalipszis ura, Krisztus:

„Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt.” (Jel. 3, 5)

95

96. oldal

A fény azonban csak fenn, nehezen elérhető magasságokban öltöztet – itt a Földön vetkőztet inkább. Mindnyájan tudjuk, mi minden húzódhat meg az árnyékban, a tudattalan ,jótét’ homályában, ami a nappali tudat fényében alig elviselhető látvány… Mennyi hamis szerep, álarc, smink, nárcisztikus jel-mez hullhat le egy megvilágított pillanatban! Nem véletlenül riogatnak az utolsó ítélet képei a mez-telenség fenyegetésével:

„Minden szem látni fog engem a felhőkön, és akkor meghajol minden térd…, s fölsorakoznak előttem meztelenül és födetlenül.” (Teológus Szent János apokalipszise, 17). Azért olyan félelmetes ez, mert mi, emberek, színészek vagyunk és jelmezekben játsszuk az élet színdarabjait (sorsunkat); játék ez, tele ,kegyes hazugsággal’, melyeket jótékonyan eltakar a mesterséges megvilágítás, a kedvünkre beállított rivaldafény. Az igazság kiábrándító, sivár nappali porosságát elfeledteti velünk az esti ujjongás. Aki az igazságot keresi, az a tiszta, éles fényt, a tudat világosságát keresi. „Embertől nem nyerhető el az igazság, csak a fény segíthet hozzá” – mondja Zosztrianosznak égi tanítója, a Tökéletes Férfi, az Atya Fia (Zóroasztér tanításai, NHC II.). Az ember számára, meglehet, az igazság – azaz a fény – ijesztőbb, mint a hazugság (a sötétség, a Sátán). Erre célozhat a keresztrefeszítés után tanítványai előtt megjelenő Jézus, amikor megkérdi tőlük, miért nem hittek a feltámadásában, holott ő előre megjelentette nekik. Azok azt mondják, hogy ,a Sátán tévesztette meg őket’. Jézus ezt válaszolja:

„A SÁTÁN NAPJAI ELMÚLTAK, DE A SZÖRNYŰSÉGEK MÉG EZUTÁN JÖNNEK” (Márk ev. az 5. szd-ból). A ,szörnyűségek’ valószínűleg éppen a ,lelepleződések’(≈Apokalypsis), amelyek a ,világvége’, azaz a nem uralt, elrontott korszakváltás fenyegető (és napjainkban már egyre látványosabbá váló) velejárói. Valószínűleg ésszerűbb és életszerűbb is azt gondolni, hogy AZ ÚJ TEST – ha majd valóban eljutunk odáig lelkünk-szellemünk nem csekély munkát igénylő feltisztítása után – talán több fényt fog tudni befogadni, illetve kisugározni magából, mint a jelenlegi, igencsak bepiszkolódott, elsötétült test; talán egy kicsit átlátszóbbá válik (mint a hazugságaitól megszabadult Szellem-Lélek is); és kicsit éteribbnek tűnik majd, hasonlóbbnak a fák fölött a látók számára megjelenő éteri aurához, amely kijelzi a jövőbeli növekedés kontúrjait. Valószínűleg kissé könnyedebbé is válik (sok fölösleges anyagot, mérget eltávolítunk majd belőle), és a neki ajándékozott sok gondoskodás és szeretet hatására táncosabbá, lebegőbbé lesz (tündéreink körtáncaira emlékeztetve minket). Talán még repülni is megtanulunk majd egyszer (hogy jobban hasonlítsunk minket őrző csodálatos angyalainkra – és nem kell majd lecsatolható szárnyainkat „szögre akasztani”, mint a technicizált vril-utópia szűzeinek a házasságkötéskor)… És remélhetőleg olyan test lesz, amely nem még inkább elkülönül, hanem még jobban belesimul majd Föld-anyánk világába, AMELYNEK MINDIG IS RÉSZE VOLTUNK/VAGYUNK/ LESZÜNK, ÉS AZ Ő VILÁGA IS VELÜNK SZÉPÜL, TISZTUL ÉS NEMESEDIK, S VÁLIK MIND ÉPEBBÉ, EGÉSZSÉGESEBBÉ ÉS TELJESEBBÉ. Tartozunk neki ezzel. Azonban addig is van mit tennünk ebben az irányban: például tanulhatunk a delfinektől, akik – a legújabb kutatások szerint – kihasználatlannak tűnő óriási agykapacitásukat emlékezésre fordítják, csodálatraméltó szonár- képességeikkel pedig nemcsak környezetük feltérképezését végzik, hanem társaik belsejének pásztázását és minden észlelt anomália, betegség-csíra azonnali gyógyítását is… Van hová fejlődnünk (és ilyen lehetőségek kuruzslóvá degradált gyógyítóink közül az ,igaziakban’ már most is vannak). Összefoglalva a fentieket:

A magyart kevertsége és Mag-mivolta egyaránt alkalmassá teszi arra, hogy a jelenkor legnagyobb feladatát, a Lélek tudatosulását és a Szellem lelkesülését, majd e kettő (s egyszersmind a tündér-nő és az angyal-férfi) egyesülését, a „Szent Nász”-t önmagában végrehajtsa és a többi népnek megtanítsa, megfordítva és Jó-vá téve ezzel a világ rohanását a végpusztulásba. Beavatottsága révén képes lehet ezt a tökéletesedett Önvalót egy tökéletesebbé tett fizikai testbe ágyazva megteremteni egy olyan Földet, amely végre megtestesítené Teremtője álmát: egy új Paradicsomkertet, benne az újjászületett Ember-ideállal (talán még szebbel és magasabb rendűvel, mint az „Avatár” bolygója és népe, elemzését ld. a Függelék B-ben, 12).

96

97. oldal

Ez volna a GAIA-ÁLOM FIZIKAI-ÉTERI MEGVALÓSULÁSA:

„KERTED A VILÁG… MINDEN, AMI KISARJAD, ÉS AMI SZERELEMTŐL ÉS ÖRÖMTŐL SEM MOZDULNI, SEM MEGSZÓLALNI NEM TUDVA, NÉMA, NYUGODT NÖVÉNNYÉ MAGASLIK”… (Novalis) Bár a magyar keveredik, de nem azonosul be egyetlen rész-identitással (néppel, törzzsel, birodalmi ideológiával, civilizációval, kultúrával) sem. Ennek hatalmas jelentősége van eljövendő feladata szempontjából, de az aktuálisan lehetséges rész-beazonosulások hiánya vagy gyengesége okoz némi elbizonytalanodást, tájékozódási zavart: ki is vagyok én? Kik is vagyunk mi?… És ehhez a problémához kapcsolódik egy nagy pozitívum és egy nagyon ,rossz hír’ is: a magyarság közismert zsenialitása – és lassan ugyancsak általánosan tudni vélt önpusztító hajlama. A két dolog pedig összefügg úgy az identitás-kérdéssel, mint a történelmi-társadalmi tradíciók alakulásával.

Ez utóbbi tulajdonképpen egyszerűbben belátható: a magyar őstermészet-ősalkat ahierarchikus, együttműködő (alapvetően tehát ,nőelvű’ és lélek-központú) társadalmakat hozott létre és működtetett az ősiségben (ld. fentebb). Amikor a társadalom átváltott a hím-dominanciára, és ezzel a harc és versengés ,kultúrájára’, akkor sokak számára lezárult az ,élhető’ világkorszak. A magyar – rejtett, de nagyonis élő lelkisége okán – különösen nehezen emésztette meg (igazából a legjobbjai meg sem emésztették) ezt a változást: máig szeretnének egy elfogadó-támogató közösségben élni. (Amint egyébként minden – el nem csábított – emberi lélek.) Különösen érinti ennek hiánya a sok ,zsenit’ (ez nem önfényezés: nálunk a 100 főre eső feltalálók-innovátorok- müvész-zsenik száma valószínűleg a legmagasabb a világon, még ha az a világ sokukról nem is tud, részben az itthoni elismerés-hiány, részben pl. a ,nyelvi-kultúrális akadályok’ miatt). Ők – amúgyis érzékenyebbek, a külső nehézségeknek kevésbé ellenállóak lévén (mint ezt genetikailag igazolták is) – hajlamossá válnak feladni a küzdelmet, amit képességeik érvényre juttatása érdekében fel kell(ene) vállalniuk, és (éppen ők, akikre kincsként kellene vigyáznunk) depresszióba, önpusztító sorskörökbe süllyednek. Az identitás-probléma valamivel összetettebb. Mint mondtuk, a magyar nehezebben azonosul be rész-feladatokkal, rész-szerepekkel – minket a teljesség érdekel: az érint meg igazán, ami világ- léptékű, kozmikus hatókörű, aminek az egészhez van köze (ld. részletesebben a Függelék B „Identitás”-fejezetében, 4). Amilyen hasznos ez (a fő feladat, a MAG-lét és -hivatás szempontjából), annyira problematikus a hétköznapi élet folytonos alkalmazkodási kényszereinek viszonylatában. Mert a rész-beazonosulások rögtön célokat határoznak meg, és ezek nélkül a jelölőpóznák nélkül majdnem lehetetlen tájékozódni a modern világ kaotikus téridejében. Természetesen a magyarnak ott van a célja a lelkében (aminthogy istenei sem templomokban laknak). De ennek a rejtett MAG-nak és szerepének TUDATOSULNIA KELL ahhoz, HOGY MEGÉRTSE CÉLJÁT: KÜLDETÉSÉT A RÉSZ-EMBER TELJESSÉGGÉ-TÉTELÉBEN.

Ennek a teljesség-válasznak a megtalálása nem egyszerű; ebben próbál ez az írás erős támasztékot, megbízható segítséget nyújtani. És itt megint el kell mondani (nem először és nem utoljára) A LÉLEK FELÜLMÚLHATATLAN JELENTŐSÉGÉT a Világegész szempontjából. Egyrészt ,keletkezés-története’, másrészt ,feladata’ teszi olyan rendkívüli létezővé – a Teremtő és az Ember létezésének kölcsönös zálogává, legnagyobb kincsévé.

Kevesen értik, hogy a Teremtés nem egyetlen Isten műve. Bár az Abszolútum létezik, és Kozmoszunk Tervét is bizonyára egyetlen univerzális Elme alkotta meg, manifesztációjában számtalan elme és szellemi entitás vett/vesz részt, akik mind az Egy teremtményei.

97

98. oldal

Ám a Lélek nem teremtmény, hanem nemzett-ség: a Teremtő ,lelkéből-lelkedzett’ sarja. Mert – jól értsük meg ezt – A TEREMTŐ ISTEN A SAJÁT SZELLEM-SZIKRÁJÁVAL TERMÉKENYÍTETTE MEG (MINT SOK-SOK SZELLEM-ENERGIA-VILLÁM) AZ ŐS-ÉLETÓCEÁNT, A CSUPASZÍN HŐ- ÉS SZERETET- ENERGIA-TENGERT, HOGY ABBAN KIALAKULJANAK AZ EGYEDI LÉLEK-CSEPPECSKÉK. AZ ŐSEREDETI (EGYEDI, EMBERI) LÉLEK TEHÁT SZERETETBUROKBAN ŐRZÖTT ISTEN- SZIKRA. Ez a mi MAG-lényegünk. Ha ezt megértettük, és tudjuk, hogy bennünk, mag(har)okban pedig ez a létünk lényege, akkor világossá válik a magyar identitás – és egyszersmind a cél és a feladat is. A LÉLEK: a teremtő szívének gyermeke, egyszersmind szeme, füle, orra, minden átélési és érzékelési lehetősége, önmaga megismerésének kulcsa, megváltásának biztosítéka.

(Hogy a Teremtés – minden teremtés és alkotás – ,szabadságvesztés’, a lehetőségek tömegsírja és kényszer IS – erről már esett szó. Ezért A TEREMTÉS LÉTREHOZÁS, ÖNMEGISMERÉS ÉS ÖNMEGVÁLTÁS IS EGYBEN. Függelék B, 13) A MAG-LÉT AZ EREDETI LÉLEK-MINŐSÉG MEGŐRZÉSÉNEK ÉS MŰKÖDTETÉSÉNEK VÁLLALÁSA. Ezért van a rejtőzködés, a nem-nyilvánvalóság; innen ered az önpusztítás dekadenciája – mert nem lehet(ett) megnyilvánulni, nehogy a kincs – a Szent Grál – megsérüljön. És most eljött a feltárás- megértés ideje. Ez sem könnyű – de tudjunk róla, hogy legádázabb ,ellenségeink’ a mi leginkább értő testvéreink, akik felfogták (legalább egy kicsit), hogy mi van itt, és irígykednek (talán nem is kicsit) ránk, azért acsarkodnak. Majd minden világos lesz, az is, hogy testvérek vagyunk, lelkek mindannyian, és mi, magyarok épp ezért lettünk azok, akik vagyunk, és éppen azt végezzük el, hogy mindez beérjen, kisimuljon, tudatossá váljon és végre megbékéljen minden mindennel…

A magyar csak önmagával és a teljességgel (az isteni renddel, a Kozmosz egészével) azonosul. Programja és létérzése sohasem a részekhez – mindig az Egészhez köti. A magyar az isteni származású LÉLEK-MAG, a LÉNYEG-MAG őrzője. És mivel AZ ÉLET A LÉLEK (mert közvetlenül az Élet-energia megformálatlan ős-szubsztanciájából lett), MI ŐRIZZÜK AZ ÉLETET FÖLDÜNK ÉS AZ EGÉSZ EMBERI FAJ SZÁMÁRA.

„Nincs több testvérünk, csak az egész egyetemes emberiség.” (Móricz)

f) ,HOL LAKIK A MAGYAROK ISTENE’?

Egy biztos: nem a hatalmas (római bazilikák mintájára épült, hatalmat megjelenítő, istenfélelmet gerjeszteni-fenntartani akaró, csupa-kő) székesegyházakban, dómokban, merő-arany templomokban. A mi hitünk nem a gazdagsággal, a monumentalitással van összekötve, nem az élettelennel, nem a hatalommal és félelemmel – sokkal inkább mindazzal, ami él, ami természeti, ami csöndes, ami kicsi. Kicsit taoista, kicsit buddhista, kicsit animista ez A MI RÉGI HITÜNK, EZ AZ ŐSRÉGI, A TERMÉSZET ÉS A MINDENSÉG ÉLŐ ÉS LÉLEKKEL MEGÁLDOTT VOLTÁRÓL MINDENKOR TUDÓ, SZERETET-KÖZPONTÚ MANICHEISTA ŐS-VALLÁSUNK TALAJÁN NŐTT FÉNY-HIT, LÉLEK-HIT, ANYA-HIT, GYÖNGY-HIT…

(„Ha a nagy megbékélésre vágysz, készülj fel arra, hogy igazgyöngyöt verítékezz”)!

98

99. oldal

Jobban szereti a mi lelkünk az öreg fák odvában lakó Mária-szobrocskákat, az út menti kegyhelyeket, a hegytetőkön álló kicsiny kápolnákat az örökké égő Jézus-szívvel vagy a csodaszarvas gyújtatlan- oltatlan gyertyáival, a belül fehérre meszelt kis fatemplomokat mélyértelmű mennyezet-kazettáikkal, csillagos ég-tartó világfájukkal – de nagyon otthon vagyunk a bükkfaerdő hamvas templomában is, ahol a zúzmara-csipkés ágak boltívei között dér-ruhás angyalok repkednek hangtalanul…

Ezt az áhítatot legjobban talán a fűzfa-kápolnák jelenítik meg, amelyek a természeti tájban leszúrt és kihajtó fűzfa- ágakból ,épülnek’ fel a maguk eleven (,organikus’) módján, hogy egyszerű, de annál méltóbb helyet adjanak egy kis oltárnak, szentélynek, kegyhelynek, és azoknak a lelkeknek, akik szer-etnek ott lenni, létezni, énekelni, köszönetet mondani az Életnek, amely befogadta őket, és a Léleknek, amely érez, átél, átérez, együttérez, bánatában földre borul, örömében az égre repdes bennük. És bár nem vagyunk mindig és egészen tudatában – érezni érezzük, hogy van nekünk saját, nem-emberkéz-építette templomunk – a szívünk Szent Grálja. És ott lakik a lélekgyöngy közepén a mi Istenünk/Istennőnk. Istenanyánk-Istenatyánk. Boldogasszony-anyánk és Teremtő Öreg- ŐsTenünk. ,Kettő az Egyben’ – ikerörvények, egyesülve és teremtve/teremve a szerelemben. És – igen – ez az üzenet a Nyugat számára: a testesülés nyomában járó testi szerelemben is.

A legfontosabb számunkra maga a kettősség (NEM szembeforduló, ellentét-manifesztáló, hanem) egyesítő, kiegészítő polaritás (yang/yin)- természetével, a változatosságot (a ,sok’-ságot, bő-séget) teremtő/termő voltával

(kis zárójel, bár fontos: a Bő-ség egyik fő képviselője Tiámat, a Sárkány-Ősanya, bizonyos forrásokban maga az Ős-Föld, aki AZ EREDETI JÓ-SÁRKÁNY MINŐSÉG képviselője [akkor is, ha később Ős-Káoszként, ős-Gonosz-ként kezdték értelmezni]; és bár a magyar/palóc hitregében ,Bősárkány’ egy fontos női elődünk neve, aki i.sz. 410-452. között a Hun Törzsszövetség 265. aranyasszonya volt, s nem átallotta a „Népek Csatájába” induló hun sereget maga-vezette élelmező hadtesttel megerősíteni,

talán a – legtisztábban mindig a helységnevekben megőrződő – név itt egyszersmind az emlékezet legmélyén

rejtőző Tiámatra is utalhat: ő maga lehet a BŐSÁRKÁNY! [Győr-Moson-Sopron megye]),

miközben ez a kettősség-szerkezet azonos azzal, amiről mindvégig beszélünk, a Lélek/nő és a Szellem/férfi kettősének szétválásával és újraegyesülésével („Szent Nász”), ami nélkül sem az eltagadott-elhervasztott Lélek újjászületése, sem az EMBERI NEM újjászületése nem képzelhető el

(és, ha tetszik, ez a NEM egy valódi „nem”-et mondás az emberiség és a világ ikerörvény-törvény-szerűségét negligálni akaró ,felsőbbrendű’ nem-telenségre egy földi/kozmikus NEMESSÉG vállalásával, a test nemiségében kivirágzó lélek-szellem tudatosításával),

ami a mi szülőföldünk, hazánk, Földünk kincse, a mi Grál-kincsünk:

a Földanya-szülte eleven test kelyhében/szentélyében megbújó öntudatunknak (vérünk: a bor) és lelkiségünknek (az igazgyöngy: az Életóceán és a Teremtő Istenatya közös gyermeke) Szent Násza.

Talán nem lett teljesen világos az előzményekből, miért is vagyunk mi magyarok különösen alkalmasak arra, hogy ennek a folyamatnak a hordozói legyünk: ezért még néhány bekezdés erejéig most ismét visszatérünk az egyéni Lélek születésének folyamatára. Mint mondtuk, az emberi lélek mag-szerkezetű; mivel a Teremtő nemzette: az ő magja, isteni Szikrája hatolt be a Szeretet-energia szín/hő óceánjába és termékenyítette azt meg úgy, hogy magocskái köré Élet-burkok, Szeretet-burkok rendeződtek és így lélekcseppecskék keletkeztek a még formák nélküli Élet-energia belső áramlásában.

99

100. oldal

Ezek a cseppecskék kerültek aztán a már (formateremtő szellemi lények által) megformált struktúrák és alakzatok világába, hogy ott a Teremtés átélőiként mint Isten érzékszervei és érzőszervei adjanak számot élményeikről, örömeikről és bánataikról, a ,jóról’ és ,rosszról’, amit ez a világ nyújt számukra.

De nálunk, magyaroknál van egy plusz tényező – nevezetesen a tündér-származás mássága. Nemcsak a legendák, eredet-történetek, hanem konkrét pszichológiai megfigyelések is tanúsítják, hogy a magyarok lelke valami furcsaságot mutat: nyitott is meg zárt is, szeretet-teli is meg hidegen racionális is, egyszerre nőiesen lágy és férfiasan szilaj (szinte függetlenül a tényleges aktuális nemtől) – és még sorolhatnánk a kettősségeket.

Ennek okát pedig abban kereshetjük, hogy keveredik bennünk az emberi mag-lélek és a tündérek másféle lelke, amelyben a mi szeretet-burkunk mintha belül lenne, és kívülről valami hideg szellemi burok védelmezné. Ezért az ő szeretetük-melegségük nincsen ,szem előtt’, rejtettebb és kevésbé ,látszik’, ezzel párhuzamosan viszont sokkal jobban megőrződik, nem cincálódik szét a mi léleknyűvő kultúránk malomkövei között. (Nem mellesleg az ellenerők számára nincs ideálisabb célpont, mint az emberi lélek burkának lágy, befogadó szeretet-energiája. Ez az energia szószerint mindent – így az alacsony rezgésű ,gonoszt’ is – befogad(ja), és az – a maga késztetéseinek megfelelően – visszaél a szeretettel .

Tulajdonképpen ez az a legfőbb ,bűn’, ami a bűnök közül egyedül nem nyer bocsánatot, a „Szentlélek káromlása”: „Aki az Atyát káromolja, megbocsáttatik neki, és aki a Fiút káromolja, megbocsáttatik neki, aki azonban a szent Lelket káromolja, nem fog megbocsáttatni neki sem a földön, sem az égben.” (Mt 12, 31-31). Mert a Lélek maga a szeretet, mindenek Anyja: „Megragadott engem az én anyám, a Szentlélek…” (Origenes, Comm. in Joh. II, 12)

De mivel a zártabb, tartózkodóbb és ,védettebb’ tündér-lélek keveredik (és egyesül) bennünk a nyitottabb és sérülékenyebb ember-lélekkel:

A ,SZENT NÁSZ’ BENNÜNK, A MAGUNKBAN VÉGBEMENT MÁR réges-régen!

LELKÜNK MAGJÁBAN OTT VAN AZ ISTENI-SZELLEMI SZIKRA ÉS A SZERETET-ÉLET ÉPPÚGY, AHOGY A BUROKBAN IS OTT VAN MINDKETTŐ!

A MI LELKÜNK EGYSZERRE ZÁRT (MAG-TERMÉSZETŰ) ÉS NYITOTT (SEJT-TERMÉSZETŰ) ÉLETCSEPP … Minket tényleg „két szülőnk” kísér: „A SZELLEM (≈ISTEN≈TUDAT) ÉS A SZERELEM (≈ÉLET≈LÉLEK)” – még/már (örökre) EGYÜTT!

Ha megnézzük, ki az örök istenpár férfi-alakja, akkor azt látnunk kell, hogy a magyar őstudat ismeri a tisztán szellemi, abszolút ősenergia titkát – legalábbis néhány nyomot találunk erre. Egyrészt az alapszavunk, az ,Isten’ szó legvalószínűbben az ŐS-TEN alakra vezethető vissza, ahol a ,Ten’

(ami semmiképpen sem az újkeletű ,tény’ szavunkra utal, bármilyen vicces is az ,Őstény/Nőstény’ szójáték (amely az ,N’ hang negáló jelentésén alapul, ld. még ,Ember’(a.m. férfi)/,Némber’ (a.m. nem-ember, nő) jogosan azonosítható lehet a kínai Tien≈Ég kifejezéssel (jap. ,ten’, mongol Ten-gri), miközben az ,Ős’-,Is’ a szellemre, szellemire is utal (és majd látjuk, hogy a magyar őstisztelet milyen mélyen benne van gondolkodásunkban és nyelvünkben is). Így a legáltalánosabb, legmagasabb tisztelet az Égnek, az Ég szellemi urának szól, aki egyszersmind az ,Úr’ (≈Nap, Tűz, Világosság Istene ) – mindenki más az Ő megnyilvánulása, teremtménye, aspektusa (az anya/atya istenpár is).

Ő maga, az első és Egy (akit ősi írásunk a legfontosabb ,I’ rovással jelöl) talán a Csodaszarvas alakjában ölt testet őseink életében, a csillagos ég színeit, az életfát, az örök megújulást és a szakrális hatalmat (a koronázottságot) jelképező agancsot is hordozva. Így személyesen a Legmagasabb ÉGI AKARAT vezeti ikerfiú-őseinket, Nimród fiait oda, ahol számukra az élet forrása fakad – a Tündér- Hattyúk tavához.

100

101. oldal

I. A FÉRFI-ISTENEK

alapvetően három életkort reprezentálnak:

1) öregkor: atyai minőség (Öregisten, Tengrit, Jó-Isten, Van-Isten, Él-isten, Nimród stb.),

2) érett vagy ifjúkor (az ős-hősök {Héraklész/Apollón, Hunor-Magor}, a Magyar Napisten {fényvallásunk Jézusa, Világszép Magyar Miklós, Világügyelő Férfi/Aranyfejedelm stb.}),

3) gyermekkor (a gyermek Napisten, Fehérlófia, Kisjézus).

Amíg az ifjú-, érett- és öregkorú isten-alakoknál a megjelenés, az életkor nem valamiféle ,biográfiai adatként’ értelmezendő, hanem inkább a férfierő teljességének, ezzel együtt az időtlen létezésnek, ugyanakkor az istenség tulajdonságainak, lényegének ábrázolata,

addig a gyermek-istenségek elsősorban a keletkezés és elmúlás, kezdet és vég, a határok és paradoxonok (pl. árvaság↔különleges ellátottság, játékosság↔tragikum, kivetettség↔imádat) attribútumait hordozzák;

és érdemes itt (Kerényi meglátását is figyelembevéve: „a gyermek a király felettünk”)

visszaemlékezni a Földdel játszó gyermek képére M. Jackson-nál, aki megérezte, hogy a Vízöntő korszak egyik fő jellegzetessége a gyermeki kreativitás és játékosság lesz: s valóban, a gyerekek gyakorlatilag átvették a felnőttektől az irányítást (ld. a modern technikához való viszonyt stb.)…

1) AZ ÖREGISTENEK

Témánk szempontjából talán az a legfontosabb, hogy nálunk már az atyaisteneknél is feltűnik a HŐS- ŐS fogalompár, amely nemcsak ikerszó (a ,H’ itt protetikus hang), hanem tartalmában is feltételezi egymást: csak azt tekintjük ősünknek, aki hősünk is, és hőseinket automatikusan legfontosabb elődeink közé soroljuk; mivel – ahogy már beszéltünk róla – a magyar férfi-ideál a vitéz (hősi, lovagi) lélek, a magyar csakis tőle eredeztetheti magát.

Az ,öreg’ ősök közül most – terjedelmi okokból is – csak Nimróddal fogunk részletesebben foglalkozni, annál is inkább, mert őt nemcsak a magyarság ősatyjaként tiszteljük, hanem – bár történelmi személynek tekintik – alakja a mítoszok ködébe veszett és sok ellentmondást is hordoz az egyes történetírók érdekszférája szerint: így hol isteni, hol démoni vonásokkal ruházzák fel.

Szinte az egyetlen dolog, amiben mindenki egyetért, hogy Nimród létezett, király volt és Hám (Khám) fia Kus fiaként tartják számon. Ez azt jelenti, hogy kusita (kusán, kos-i) származása révén a magyarok őseihez köthető. Egyik fia, Magor (Mah-gar, Magyar) Napistenként jelenik meg a magyarság szellemi horizontján, aki egyenesen a mi Föld-istennőnkkel, Tündér Ilonával nemzi népünket a Csallóközi Gyöngyvirágos Édenkertben.

Már ebből a néhány mondatból is kitetszik, milyen mélyen összefonódott mítosz és quasi-történelem ebben a csodálatos ős-hagyományban.

101

102. oldal

Teremtés könyve, 10:8-10: Itt bukkan fel először Nimród neve, mint Noé unokájának, Kús-nak a fia: „Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.” „Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén.” A Nimród szó egyes rabbinikus kommentárok szerint a „lázadás” jelentésű héber szóból származik. Ez a ,lázadás’ torzítás ugyan, de összefügg azzal a ténnyel, hogy egyes források neki tulajdonítják a Bábel-i torony építését, amit könnyű volt az Ég urának (urainak?) hatalma elleni lázadásként értelmezni. „Khús nemzette Nimródot. Ez volt az a Nimród, aki Noé utódait rávette az Úr elleni lázadásában ama híres torony és város építésére. A hagyomány azt tartja, hogy e torony építése Káldeában az Eufrátesz folyó mellett volt Babilonban. Ugyanez a Nimród volt a hunok és a magyarok ősapja”.

Az Ószövetségben Noé leszármazottai között szerepel a neve, és az is, hogy hatalmas vadász, városalapító. Ezután sem Nimródról, sem az utódairól nem esik több szó. Más keleti források Nimródot tartják Bábel tornya építtetőjének, de a Biblia ezzel kapcsolatban nevét sem említi. Sőt a továbbiakban a leszármazottairól is hallgat, pedig a magyar krónikák, például a Thuróczy-é részletesen, Noétól kezdődően apáról fiúra haladva közli Khám, Kus, Nimród, Hunor stb. leszármazottainak a nevét, összesen 42-t.

Egybevetve a Bibliát és a Gilgames-eposzt, kiderül, hogy valószínűleg egyazon személyről, bátor vadászról és harcosról, utazóról van szó. Mindkettő birodalomalapító, mégpedig az első (kis)ázsiai birodalomé. Izdubar (Gilgames) királyságának központi magja Sinear (=Sumer) és Akkad, Babilon, Erech (az örök város) és Nippur. „Nimród birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén”. Tehát Izdubar és Nimród első birodalma ugyanazon terület volt. A magyarság Noéig visszavezethető származási vonalának mind a mi krónikáinkban, mind az ékiratokban írásos nyoma van. Az összekötő kapocs Nimród, a magyar krónikákban Nimrót, Nemrót vagy Ménrót.

Mindezt pedig korunk egyik legjelentősebb semitológusa, a sémi hagyományok hiedelmeit tanító biblikus, G. S. Langdon is elismeri: Nimrudot ő is Isten Fiának, EN-LIL-nek nevezi és az összes Nimruddal kapcsolatos nevet visszavezeti a valóban élő-uralkodó Nimród-Gilgames uruki királyhoz. Ma már a kutatók az egész eposzt a Bibliában említett hatalmas uralkodó, Nimrud nevéhez kapcsolják.

A Gilgames-eposz viszont nagyon komoly kérdések egész sorát veti fel. Egyrészt – mint ezt ott többször megemlítik – ő 2/3 részt isteni származású (Anunnaki?). Másrészt az eposz egyértelművé teszi az ő városépítő tevékenységét, ami lényegében a ,NEOLITIKUS FORRADALOM’-nak is nevezett CIVILIZÁCIÓS/URBANIZÁCIÓS FOLYAMATra utal. Odáig – mint a mai régészet kimutatta – lényegében egyenlőség volt a nemek között, a nők gyűjtögető tevékenysége biztosította a törzs élelmiszer-ellátását és az utódok felnevelését, amihez a férfiak vadászó (és nemző) tevékenysége tulajdonképpen kevésbé jelentős hozzájárulás volt csak – ezt tükrözik a feltárt sírleletek. Az egyenlőtlenség – a férfi dominancia – a mezőgazdaság és a városi lét folyománya: A MAGÁNTULAJDON LÉTREJÖTTE ÉS MEGVÉDÉSÉNEK SZÜKSÉGLETE A FÉRFINEMET HOZTA ,HELYZETBE’, MÍG A GABONATERMESZTÉS ÉS ÁLLATTENYÉSZTÉS RÉVÉN ,EMELKEDŐ ÉLETSZÍNVONAL’ NAGYOBB SZAPORULATOT TETT LEHETŐVÉ, AMI AZ ASSZONYOKAT ODALÁNCOLTA A ,TŰZHELYHEZ’, a gyermekneveléshez olyannyira, hogy minden társadalmi elismertségüktől (és jórészt a ,javaktól’ is) megfosztva szinte rabszolgái lettek a férfiak uralta új, hierachikus társadalomnak (még a testméretük is megfogyatkozott). Ráadásul a férfi-társadalom a lélek nyitottsága helyett egyfajta ,importált’ tudás szellemi monopóliumát birtokolta és marsikus ,erényeket’, agressziót és hatalmat jelenített meg úgy a társadalmi berendezkedésben (jog, intézményesített/központi vallás, számonkérhetőség az írásos feljegyzések alapján, csak a kiváltságosok iskoláztatása stb.), mint magában a város struktúrájában és építészetében (,falépítés’: az emberi lelkek köré vont védelmi apparátus, a szabad energia – érzelem, információ – áramlásának akadályozása).

102

103. oldal

Mindemellett Gilgames elcsábíttatja (egy prostituálttal!…) a ,vadember’ Enkidut, az eredeti embert, saját tükörképét (árnyékát vagy jobbik felét, lelkét?), ,megrontja’ a hatalom és jólét eszközeivel, később együtt – a ,férfi-barátság jegyében’ – megölik a Cédruser(d)ő őrét/tulajdonosát (Hu(m/n)babát) – nem tudni, milyen jogon –, majd az Égi Bikát is; amely tettet ugyan lehet a földhözkötött ösztönvilág elleni fellépésnek minősíteni Mitrász bikaöléséhez hasonlóan, de csillagmítoszi értelemben összeköthető a Lyra renegát erőinek az Orionról indított támadásával a Bika nyakán lévő Plejádok papnői ellen (ami egyébként Atlantisznak Lemúria – a szellemi/mágikus erőfölénynek az érző lélek – elleni hadakozásával rokonítható):

mindezen dolgok következtében nemcsak Enkidu hal meg, hanem maga Gilgames is eljátssza önnön halhatatlanságának esélyeit. Mindebből látszik, hogy a két személy (Gilgames és Nimród) beazonosítása nem oly egyszerű, és nem elhanyagolható következményekkel jár. Mindez azonban nem sokat változtat azon, hogy Nimród atyánkat mindenki egységesen a magyarok őskirályának tekintse, és mint Hunor és Magor atyját, egész népünk és testvérnépeink mítikus és valós eredetét tiszteljük benne. Annál is inkább, mert – szerencsére – vannak olyan elemzések, amelyek már a ,nagy vadász” kifejezésnek is új dimenziót nyitó értelmet nyújtanak. Így például azt állítják, hogy Nimród magas beavatott, aki nyilával ,a teremtés fénymaximumát’ célozza meg; a beavatást, a Lélektől való újjászületést jelzi azzal, hogy egy ikonikus célcsoportra ,lő’: a Csodaszarvas hátán ülő Lélekmadárra (Árpád-kori oszlopfőkön); mezopotámiai ábrázolásokon pedig mint célzó a céllal egyben jelenik meg: szárnnyal (≈Lélekmadár), kerékben (Nap-Teremtő), a célt kijelölő íjjal. A beavatás a Nimród által kijelölt ,királyi út’… (Tóth József: Lehel kürtje)

Izdubar (Gilgames) apja Samas (≈ Szemes≈Magos), a napisten, nevét Kusu-nak is lehet olvasni. E név azonosnak tűnik a Kus névvel. A Biblia szerint Nimród Kus egyik fia, tehát kusita, vagyis etióp: a kutatók többsége a kusitákat Etiópiából származtatja. A magyar néphagyomány Árpád népét, az erőteljesebb alkatú és sötétebb bőrű ,fekete magyarokat’ kusitának tartja, szemben a kisebb, kissé mongoloid hunokkal.

A kusok, kusiták voltak a sumeroknál azok, akikhez „alászállt a királyság az égből.” Ők voltak annak a tudásnak birtokában, amit utódaik, a mágusok képviseltek. (Itt meg kell jegyezni – talán már volt is szó róla – , hogy a kereszténységben ,háromkirályok’-nak nevezett betlehemi Kisjézus-látogatók egyes forrásokban ,napkeleti mágusok’, akik csillagismeretük alapján találták meg a gyermek Megváltót. Nincs okunk elvetni annak a lehetőségét, hogy ezek a ,magoi’ (gör.) néven is nevezett tudók a mi népünkből valók lehettek a tudáshordozás és az ún. „eurázsiai sámánisztikus elit”-hez [A. Collins] köthető, a Göbekli Tepe-ben feltárt 12 ezer éves szakrális építmény vélhető építőinek antropológiai sajátosságai miatt is.) Nimródról úgy tudjuk, hogy miután ,fentről’ beavatkoztak a bábeli torony építésébe (és nagy káoszt okoztak), ő Asszíriából elindulva hatalmi központját Perzsiába, a hajdani Evilátba helyezte át. Érdekes, hogy a hagyományok a térség első honfoglalóit mindig kusoknak nevezték. Ezzel kapcsolatban pedig meg kell említeni, hogy a régi sumer nyelvemlékekben is megtaláljuk a KUS és KÁM szavakat. (K/H/ám fia Kus, aki nemzé Nimrudot). KÁM azt jelenti, hogy a Tudás Isteni Tökéletessége. A sumer szótárak KUS jellel értelmezik az Isteni rendelkezést, és a KUS ékjel jelentése ,szarvas állat’ (vsz. Kos). A sumernak nevezett ékírásos agyagtáblákból kiolvasható a káldeus hiedelem teremtéstörténete. Eszerint KÁM-ból, az Isteni Tudás Tökéletességének a világából származik KUS-KOS. Magyarul NIMRUD NAGYKIRÁLY VOLT A KUSI-KOSI NÉP, ŐSEINK ÉS A VILÁG ELSŐ TANÍTÓMESTERE. Ide kívánkozik Bakos Attila közlése, ami szerint ő indiai élményei alapján be tudta azonosítani Nimródot Manu-val, India ősatyjával, az egész hatalmas szubkontinens kultúrájának nemző szellemével.

De éppígy fontos Nimródnak az Orion csillagképpel való összefüggése. Az égen ugyanis az ORION játssza a ,NAGY VADÁSZ’ szerepét: íját kifeszíti, lábainál ott a vadászkutya (Canis Major, Kutyacsillag, Szíriusz, Ízisz istennő, Ozirisz hitvese-húga!). Ez a vadász – ha a látvány felől közelítjük a kérdést – az égen tőle jobbra látható Bika csillag-képet, annak is a nyakát veszi célba (Mitrászhoz hasonlóan, mint már említettük), ahol pedig a Plejádok (Fiastyúk) csillagrajt találjuk. Ezek a magasrendű, tündéri-papnői világok a kozmikus memória szerint valóban súlyos támadást éltek át az Orion irányából a II. Galaktikus Háború idején.

103

104. oldal

Ezt azonban nem az eredeti Orion (amely köztudottan a Rend, a Törvényesség, az Igazságosság Központja, az isteni felhatalmazású feddhetetlen uralkodók beavatásának helye), hanem AZ ORIONT MEGSZÁLLÓ, LYRA-BELI LÁZADÓ ANGYAL-CSOPORT, a hatalomért fekete mágiához folyamodó sötét erő hajtotta végre. Ám mivel hosszú ideig tartott a törvénytelen állapot (és sok orionida ,átállt’, ahogy mondani szoktuk: „amint fent, úgy lent” és vice versa), az Orionon is foltot hagyott ez a sok pusztulást és sérülést okozó ,vadászat’; sok földi ,menekült’ lelke őrzi ennek (és az ezzel rokon Lemúria elleni támadásnak) a sebeit mind a mai napig.

A Nimród-i ,vadászat’-szimbólumnak egészen más, magasrendű aspektusát tárta a világ szeme elé Pap Gábor, amikor asztrálmítoszi szempontból vette szemügyre a kérdést. A Cantata Profana elemzésekor nemcsak a szarvas- motívummal talált összefüggéseket (ami ismétlődik a Hunor-Magor-féle Csodaszarvas-történetben, ,aki’ az Ég Istennőjének képviselete csillagokkal telehintve, és nemcsak jövőjükhöz vezeti el Nimród fiait, hanem azok nyilvánvalóan tőle is származnak: Enéh≈Ünő), hanem a ,nyilazás’ gesztusának is új értelmét tárta fel: egy minőség megcélzásáról van szó, ami esetünkben a Zodiákus Nyilas(≈Nimród) csillagképével szemben elhelyezkedő Ikrek. Így érthetővé válik, hogy a valódi Nimród nem azért ,nyilazott’, hogy levadássza a tündéreket az égről, hanem olyan fiakat (≈népet) nemzett ilymódon, akik a testvér(i)ségnek a nyugati világ értékrendjét felülírni képes új paradigmáját képviselik: az egymással fenekedő, egymást ki- és letaszító nyugati ,testvér’-kép helyére az egymással/egymásért vállvetve harcoló, egymást szerető iker-fiúk ideálját. (Talán nem ártana emlékezni erre!) Mint a Grál-lovagok témája kapcsán is felmerül, az Arthur-i Kerekasztal ennek az egymást mindig segítő, szeretetteljes közösségnek a szinonímája, amelynek megvalósítása a Lélek lovagjaira vár (ránk, magyarokra, ha végre hajlandók vagyunk felébredni Csipkerózsika-álmunkból)… Nyilván nem véletlenül találunk utalást erre még a híres „Nyirkai Jóslat” sámán-próféciájában is: „Nemes lovag-ősök fehér liliomán tipródik a nemzet”… (Ez többet mond minden ,tudományos’ bizonyítéknál.)

Az Arvisura szerint (az időszámítás előtti ötödik évezred legvégén) Nimród nagy hatalomra tett szert a Közel-Kelet ősi világában. Nimród – talán akaratán kívül is – birtokolta a világkirály címet. Óriási birodalom ura volt, amelynek területe Mezopotámiától Egyiptomig, a Káspi-tengertől a Kárpátokig (Melegvizek Birodalma) terjedt. A birodalom népeit az egységes magyar nyelv és írásbeliség tartotta össze. A Gesta Hungarorum szerint Árpád és Álmos őse, Atilla a Hun Birodalom királya; s azt is megjegyzi, hogy Atilla Király és Árpád is Nimródtól származtatta magát. A „magyarok királya” titulus szerepel nemcsak István és Atilla, hanem Nimród esetében is. „És minden nemzet és nép hallotta hírnevét és összegyülekeztek hozzá és meghajtották magukat a földig és ajándékokat hoztak neki és ő lett az uruk és királyuk és mindannyian ott laktak vele Sineár városában. Nimród Noé minden fián uralkodott a földön, és mindannyian az ő hatalma és törvényei alatt voltak. És az egész földnek egy nyelve és egységes beszéde volt.” A nyelvészek körében kialakult és állhatatosan tartja magát az a nézet, amely feltételezi és indokolja, hogy valamikor egyetlen Ősnyelv létezett. Ennek az Ősnyelvnek a legtöbb maradványa ma éppen a magyarban található meg.

A magyar krónikák és a káld-sumir szövegek egybevetése, gondos tanulmányozása azt sugallja, hogy a magyar nagyon-nagyon régi nép. Eredete a vízözönig, de akár a vízözön előtti időkre nyúlik vissza. A szkítát többen a világ legősibb népeként említik. A szkíták nyilazó harcmodora (amelyet népeink jellegzetességeként ismernek) egybecseng a magyarság ,Nyilas’ csillagképhez tartozásával. Az íját feszítő Ősatya (Nimród, Orion) Pap Gábor szerint az Ikrek-ség nemes minőségét nemzi (célozza meg). Az ,Iker’ minőség mindvégig él a szkíta értékrendű társadalomban, hatalomban. E kettősség látható a szkíta birodalom földrajzi képében is. Keleten a Tarim-medence, míg itt Európában a Kárpát-medence ad hont e kettősségnek. Az íjfeszítő népek kelet-nyugati mozgása a két medence között sem más, mint a szkíta nemzetségeknek a két gazdasági, katonai és szakrális központ között, egymást éltetve, megújítva történő mozgása. Élet áramlik a két medence között. Amíg az egyik nyugalmi állapotú, addig a másik aktív.

104

105. oldal

A szkíta kultúra, erkölcs, társadalmi modell tovább élt a pártusok, hunok, avarok, majd a magyarok tudatos fénykereszténységének felvállalásával. A kettősség – mint egymást támogató iker-minőség – ismétlődik történelmünkben, kultúránkban, de a szakrális földrajzunkban is. Nimród (a Hunor- Magor testvérpáros nemzőatyja) ennek a tudásőrző, magasrendű ,fény-morált’, szellemi magasrendűséget teremtő és hordozó ikerminőségnek az istensége. Neki is köszönhető, hogy a magyarság – minden megsemmisítési kísérlet ellenére – a mai napig itt él Európa közepén és mindig újra feltámad poraiból, mint a főnixmadár. EZ NEM LEHETSÉGES MÁSKÉPP, MINT AZ Ő VALAMIKORI VÁLASZTÁSÁNAK (DÖNTÉSÉNEK EGY EMBERIBB, FÉNYESEBB JÖVŐ MELLETT) ÉS JELENLEGI ŐRZŐ TEVÉKENYSÉGÉNEK ÉGISZE ALATT. 2) AZ ÉRETTKORÚ (VAGY MÉG IFJÚ) FÉRFI-ISTENSÉGEK

között röviden megemlítenénk Apollónt, ő ugyanis (Héraklész-szel együtt, akivel a Szépség/Erő párosát alkotják) nem igazán van jelen a magyar történeti köztudatban (sőt, mint ,átkos’ árja istenségről, sokan nyilván hallani sem akarnak róla). A magyar ősiségben azonban számtalan összefüggés mentén rajzolódik ki szerepe az istenségről (főleg a számunkra fontos Napistenről) alkotott fogalmainkban. Mint említettük, már a „Szkíta Hyperborea”-val kapcsolatos felvetésekben is szerepelt az ő és ismert szkíta papjainak a neve, akik sok (adatolt!) tudást közvetítettek elődeink felé; és az ő hattyúk-vontatta szekerének képe jól összehangzik tündér-vallásunk hattyúival éppúgy, mint Tündér Ilona ősanyánk hattyú-képével vagy a Hunor-Magor történet ,Hattyúk tava’-szerű feleség- találási változatával… Az már csak hab a tortán, hogy nőtestvére, ARTEMISZ (aki meglepően sok vonatkozással köthető a magyar istennő-kultuszokhoz) éppen A NYILAS CSILLAGKÉPHEZ TARTOZIK, MÍG APOLLÓN AZ IKREK KÉPVISELŐJE! EZ AZ ISTENPÁROS A SZÉPSÉG-TISZTASÁG-SZÜZESSÉG VONALON RÁCSATLAKOZIK A MI LOVAGI ELŐZMÉNYEINKRE IS.

Természetesen nem kizárólag Apollón magyar Napisten-i szerepét vitatják (vagy hallgatják agyon), hanem még a Nap-imádatot magát is megpróbálják kétségbe vonni (jóllehet annak mindenütt jelei, sőt tárgyi bizonyítékai is vannak). Éppígy nem kerül szóba például a hantik Világügyelő Aranyfejedelme sem mint ősi Nap-képviselet, mert a finn-ugor rokonság kérdése (a politika belekeveredése miatt) sehogy sem tud a normális helyére kerülni (miközben nagyon örülhetnénk, ha mondjuk a finn [őstörzsük, a suomi az ataiszi 24 hun törzs szövetségének tagja volt!] Kalevala legalább egy kicsikét a miénk lenne…). Világszép Magyar Miklósról sem beszélnénk itt többet, mint hogy megemlítjük rengeteg arany haját (azaz a napsugarakat, amelyekkel a viharban teljesen be tudta fedni magát); Tündér Ilonánk magához hívta világhíres szépsége miatt, s feleségül ment hozzá…

Azt azonban nem kerülhetjük el, hogy ne részletezzük a magyarok viszonyát Jézushoz, manicheista ősvallásunk és egész ,fénykereszténység’-ünk központi alakjához – aki, mint látni fogjuk, nem igazán azonos a ,hivatalos’ (intézményes, evangéliumi, judeo-krisztián) kereszténység Ítélő Krisztusával.

Kezdjük ugyanott, mint Nimródnál: napjainkban még a mainstream tudomány is elismeri Jézust mint történelmi személyt, aki a hagyomány szerint jelen időszámításunk elején született valahol Palesztinában (a régészek máig keresik a születés helyét éppúgy, mint a sírját). Újabban felbukkant (részben az asztrológiai feltételezések és a jelenleg már elérhető számítógépes ,égbolt-visszaforgatás’ alapján keletkező) adatok alapján a születés i.e. 7-8-ra tehető (tehát a 2000. év valójában 1992-93-ban lehetett). Néhol még a hónap, nap is szerepel: i.e. 7. augusztus 21. (Oroszlán-Szűz forduló?)…

105

106. oldal

Nagy polémiák folynak a születés helyét illetően is (két Betlehem van, vannak, aki a názáreti születést erőltetik, a jászolos-istállós helyszínt sokan a mítosz részeként kezelik, jóllehet akkor és ott gyakori volt a jószágoknak a lakóház alsó szintjén tartása stb.) – ezekbe itt nem megyünk bele, csak azokat az elemeket részletezzük, amelyek szorosan kapcsolódnak a Jézushoz való speciális magyar viszony megértéséhez.

Ebben a vonatkozásban a legfontosabb természetesen a szülők kérdése. A „KAL(d)” és „MAH” szavak értelmi azonosságának alapján többen (a magyar szerzők közül főleg Bobula Ida és Badiny Jós Ferenc) foglalkoznak behatóan a káld mágusok tudáshordozó szerepével és ősnépeinkhez való kapcsolódásával. Említettük már Zarathustra fény-vallását, amely sokban rokon a miénkkel (ezt majd az Istennők témakörében alaposabban megnézzük, hiszen Anahita, a méd vallás ,Fény-Szüze’ és ,az Élet forrása’ a mi Palóc regevilágunk egyik legfontosabb alakja). Márpedig a Pártus Birodalom mindezeket a (sumir-káld-méd) tudáselemeket összefogta és továbbfejlesztette. Ebből a talajból bomlott ki az az életfa, amelyből – az említett szerzők szerint – Jézus édesanyja, ADIABENE-KHARAX MÁRIA származott (az Edessa fővárossal rendelkező ADIABENE KIRÁLYSÁG uralkodó dinasztiájának tagjaként). Ezek alapján Jézus a MÉD-MADA mágus-vallás ANYAHIT-világából érkezett a zsidók megváltásra szoruló törzséhez.

Több kutatónk szerint az ún. „Háromkirályok” elnevezés is ennek a mágus-vallásnak a képviselőit álcázza. Szerintük három ,napkeleti mágus’ volt az, aki felismerte a világtörténelmi jelentőségű születést és felkerekedett, hogy köszöntse a Világ Világosságát… Nézzük, mit ír a ,hivatalos’ Wikipédia erről a kérdésről:

A bibliai napkeleti bölcsek a csillag vezetésével keletről Betlehembe érkeztek, hogy hódoljanak Jézusnak, a zsidók új királyának. Szokás háromkirályoknak is nevezni őket, ám a Biblia nem nevezi királyoknak őket, arról sem szól, hogy hárman volnának. A Biblia szóhasználata alapján helyesebb a napkeleti bölcsek elnevezés. A keresztények névvel is illetik őket: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Máté evangéliumának gyermekségtörténetében (Mt 2,1–16) olvashatunk egyedül a keletről érkezett mágusokról, bölcsekről (Μάγοι από ανατολών – magoi apo anatolón – ,mágusok keletről’), (esetleg Anatólia felől? ahol az A. Collins által feltételezett „sámánisztikus elit” élt évezredek óta?) akik egy csillagot követve, a zsidók újszülött királyát keresték Jeruzsálemben, Heródes palotájában, aki meghagyta nekik, hogy majd visszatérve mondják el pontosan a Kisded tartózkodási helyét, hogy majd ő is leborulva imádhassa. Az itt kapott útbaigazítás után tovább haladtak a csillag vezetésével Betlehembe, ahol megtalálták Jézust, de álmot láttak, s nem tértek vissza Heródeshez. Mivel a ,magoi’ kifejezés a perzsa papság legfelsőbb „kasztját” illette, innen valószínűsítik, hogy perzsa papok vagy babilóniai csillagászok lehettek, Mezopotámiából, Babilóniából vagy a párthus területekről. Johannes Kepler 1604. október 10-én egy új csillagot fedezett fel, ami nem más volt, mint egy nóvarobbanás. Ez az új csillag nagyon közel helyezkedett el az éppen akkor történő Jupiter és a Szaturnusz együttállásától (coniunctio) a Halak csillagképben. A két bolygó együttállása húszévenként megismétlődik, ekkor általában a bolygók hátráló mozgása miatt háromszor. Számításai alapján hasonló együttállás volt Kr. e. 7-ben is, mégpedig az év folyamán 3 alkalommal. Kepler szerint ez lehetett a betlehemi csillag. Kepler számítását a szippari, közel 2000 éves ékírásos agyagtábla is megerősíti, melyen ugyanerre az évre ezt a csillagászati eseményt előre jelzik. Ez a tábla is 3 együttállást jelez. Ezek alapján, tudva, hogy Jézus valamikor i. e. 6-8 körül született, elfogadhatónak tűnik ez a magyarázat. Ma már asztronómiai számítások bizonyítják, hogy a betlehemi csillag a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt a Halak csillagképben. Az ókori babiloni csillagászok a következő megállapításokkal éltek: A Jupiter az ég ura, s a királyok királyának jele. Fölkelte idején, vagy amikor legmagasabban áll az ég közepén, jóságos és igazságos uralkodók születnek. A Szaturnusz az „éjszaka Napja”, a nyugati országok és királyok jele, különösen Izrael csillaga. Esti kelte idején bölcs törvényhozók és erős kézzel kormányzó uralkodók születnek. Ez a két hatalmas vándorcsillag különösen jelentős a Halak csillagképében, amely a közeledő tavasz jele, új élet és új remény égi hírnöke. Nyugati ága alatt áll Judea és Jeruzsálem, keleti ágához tartozik Mezopotámia és Babilon.

106

107. oldal

A háromkirályok ereklyéit a kölni dómban őrzik egy díszes síremlékben. A hagyomány szerint az ereklyetartóban a bölcsek csontjai találhatók, melyeket Nagy Konstantin édesanyja, Szent Ilona talált meg a Szentföldön, majd vitette Konstantinápolyba, a Hagia Szophia bazilikába. Innen később Milánóba kerültek, majd 1164-ben I. Frigyes császár vitette Kölnbe. Január 6-át, az ún. Urunk megjelenésének ünnepét (magyar kifejezéssel élve: Vízkereszt napját) Németországban, Ausztriában és Svájcban a Háromkirályok ünnepének (Dreikönigsfest) is nevezik. A hagyományos három név szír forrásokban fordul elő először: Karsudas, Hior és Bazantor, amelyek biztosan későbbi jelképes elnevezések. Ezekből alakult ki az V. században az arám és görög nyelvjárásokban a Kaspar, Melkhior és Baltazar. GÁSPÁR Kaspar az iráni-perzsa Gathasphar rövidített formája lehet, amelyben a Szaturnusz elnevezése rejlik. A 3. századból fennmaradt az eredeti szír nyelven írt Tamás-akták szövege: az apokrif Tamás apostol cselekedetei c. irat. Ez arról is beszámol, hogy Tamás megtérítette és megkeresztelte az indo-parthus királyt, akinek neve Gadaphar, görög átírásban Gathasphar volt. Emlékét őrzi egy érme és egy sziklafelirat a nyugat-pakisztáni Kush hegységben. Nevéből alakult ki a latin Caspar, amelyet a legöregebb mágusnak tulajdonítottak. Ennek a hagyománynak alapján jött létre a középkori legenda arról, hogy Tamás apostol keresztelte meg a Betlehemben járt mágusokat is. A legendától eltekintve nincs kizárva, hogy keleti missziós útjai közben találkozott a babiloni mágusokkal és Mátéval is. Tamás apostol a Kr. u. 70-es években szenvedett vértanúhalált a nyugat-indiai Madrasz közelében. Ma is ott tisztelik első síremlékét és templomát. MENYHÉRT Melkhior kifejezetten héber név: melekhi-or = királyom-fény, vagy Fény-király, ami már Jupiterre emlékeztet, a királyok csillagára. Úgy látszik, hogy egyes ókeresztény hagyományok is héber származásúnak tartottak legalább egyet a három mágus között, akit Melkhiornak neveztek. BOLDIZSÁR Dániel próféta babiloni neve, aki a legfőbb mágus volt Babilonban, és látomásai voltak a Messiással kapcsolatban. A perzsa és görög uralkodók mágusoknak hívták a kaldeus papokat. Babilonban a papok sokáig a kaldeus népcsoporthoz tartoztak. A babiloni csillagászok pedig a papi osztály legelőkelőbb tagjai voltak. Dániel gyerekkorában került Babilonba a száműzött izraeliták első csoportjával, Kr. e. 597-ben. Nabukodonozor kiválasztott néhány nemes családból származó izraelita fiút, akik hároméves kiképzést kaptak. Megtanulták a kaldeusok nyelvét, írását és minden tudományát, hogy aztán a királyi udvarban teljesítsenek szolgálatot. Köztük Dániel volt a legtehetségesebb, látnoki képességgel rendelkezett, ezért új nevet adtak neki: Bel-tsar-uzur = az Úr-óvja-életét. (Ez a név a görög és latin átírásban Balhasar, magyarul Boldizsár. Újabb fordításokban Béltsacár.) Nabukodonozornak (Nabukadnezárnak) egyszer valami igen jelentős álma volt az ország jövőjéről, de nem emlékezett rá pontosan. Hívatta mágusait és azt követelte tőlük, hogy mondják meg, mit álmodott. Egyikük sem tudta, csak Dániel, aki az álom értelmét is megmagyarázta. Ekkor Nabukodonozor kinevezte őt „az összes babiloni bölcs elöljárójává és minden tartomány kormányzójává” (Dán 2,4-48). Később, amikor a király látta, hogy Dániel minden jóslata szó szerint beteljesedett, a legfőbb mágus rangjára emelte őt (Dán 4,6; 5,11). Ezek az elbeszélések a 8. fejezetig arámiul vannak írva a héber Bibliában. A kaldeusok nyelvjárása is arámi volt. Az arámi kifejezés (ráb-haretumíja és ráb-hartumí) megfelel a babiloni elnevezésnek: nagy tudós és mester. Az ószír és görög szövegben ennek jelentése: a kaldeus mágusok legfőbb elöljárója. WIKIPÉDIA

107

108. oldal

Ennek a világszerte ismert epizódnak a jelentősége messze túlmutat azon, amit általában tulajdonítanak neki. Maga a történet is világossá teszi, hogy bár Jézus a zsidóság körében élt (nem véletlenül, hiszen ,orvosra ott van szükség, ahol a beteg van’), ő maga (legalább részben) egy másik népcsoport és egy egészen más, ősi tudás-hagyomány képviselője, amit ,hivatalosan’ is a „káld- babiloni-pártus” megnevezésekkel írnak le. Így Badiny Jós Ferenc több könyvben kifejtett és eredeti forrásanyaggal is alátámasztott elmélete Jézus pártus-magyar vonatkozásairól lényegében elfogadottá lett: hiszen a ,mágusok’ nem tették volna meg nagy (és jelentőségteljes) útjukat, ha csak egy ,idegen királyság (Judea) belügyéről’ lett volna szó; ők azonban tudták, hogy lelkükből lelkedzett vérüket, az emberiség leendő világkirályát fogják meglátni.

Mint ezt korábban már említettük, a szellemtudományi kutatások szerint ZARATHUSTRA tettei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a hatalmas Krisztus-lény földi testben, Jézusként megszülethessen és emberként a Földön közöttünk élhessen. „Manu kedvenc tanítványaként már az ősi Atlantiszon magas beavatási fokokat ért el.(…) HÉT egymást követő inkarnációja során sajátította el a szent risik bölcsességének hét áramlatát, hogy azután egy nyolcadik megtestesülése folyamán a saját lelkében hozza létre ezen áramlatok szintézisét (…): vakon és süketen jött a világra, s így csak a saját belső világával szembesülvén, vissza tudott emlékezni a szent risik bölcsességének hét áramlatára, s egyfajta KELYHET alkotott belőlük, melyben képes volt felfogni az eljövendő Krisztus hatalmas kinyilatkoztatását Ahura Mazda, a Nagy Nap-aura alakjában. (…) A KRISZTUS ELŐTTI HATODIK SZÁZADBAN BABILONBAN TESTESÜLT MEG ZARATHASZ NÉVEN. EBBEN AZ INKARNÁCIÓBAN HÁROM TANÍTVÁNYA VOLT, AKIK KÉSŐBB A HÁROM NAPKELETI BÖLCSKÉNT PALESZTINÁBA MENTEK…” (Sz. O. Prokofjev) Így függenek össze a dolgok a legmélyebb szinteken.

Az Arvisura-teoretikusok elmondják, hogyan lett Jézus 25 karéjos (legmagasabb szintű) beavatott 24- ben Ordoszban (a saka-szkíták által oda menekített Beavatott-Központban); mint működött ,Világhónap-beavatott’ tanítóként úgy, hogy már 12 évesen („5 órás nagy szellemi csatában”) legyőzte az írástudókat a jeruzsálemi templomban (ahol és amikor a szellemtudományok szerint végülis két gyermek ,helyet cserélt’); hogyan alapította meg 29-ben az uruki „Egyistenhívők Közösségét”, amely az égiek érdeknélküli szeretet-vallását hirdette. Ezt a „Nyék törzs teljesen átvette… papjai váltig hirdették, hogy a magyarság nem népet jelent, hanem vallást, az egyistent hívő ősmagyar vallást”. Mások a manicheista ,magyar fénykereszténység’ középpontjaként látják Őt, ismét mások pedig az egész világegyetem (vagy az adott teremtésrész) Teremtő Isteneként (vagy a Teremtő Istenfiak egyikeként) definiálják azt a szellemi entitást, aki Jézusként egy rövid ideig emberi formában élt a Földön. Többen az igazi Nap-királyt, ill. magát a Napistent látták Benne megtestesülni. Ami az igazán elgondolkodtató ebben a történetben, az az, hogy tekintsék akár tanítónak, avatárnak, prófétának, beavatottnak, Messiásnak, Felkentnek, Világkirálynak, apokaliptikus istenségnek, Világmegváltó Istenfiúnak vagy a Teremtőnek magának,

SEMMIBEN NINCS OLYAN MEGDÖBBENTŐ EGYETÉRTÉS AZ ÁLTALUNK ISMERT VILÁG KAOTIKUS VISZONYAI KÖZEPETTE, MINT ABBAN, HOGY MILYEN RENDKÍVÜLI SZEREPET JÁTSZOTT Ő AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉBEN.

Legyen az illető ateista vagy teljesen anyag-hitű közember, politikus vagy tudós, mindenki legalábbis óvatosan nyilvánul meg, mintha ezt az egy dolgot teljesen lehetetlen lenne tagadni – és ez sokkal, sokkal több, mint egyszerű ,bátortalanság”: ez a végső bizonyosság Őfelőle, az Ő (valójában bemérhetetlen) jelentőségének tükröződése.

108

109. oldal

Az azonban talán még ennél is fontosabb, hogy az egyszerű emberek, a vidéki magyar földművelő gazdaemberek hogyan viszonyulnak Hozzá – és ez, hála a közvetítőknek, tudható, felfogható. Mert az egyszerű nép mit sem tud ezekről a fenti ,úri huncutságokról’. Ő egész egyszerűen tudja és szívéből szereti az Ő Jézusát, akit mint rokonát szólít meg, akinek megterít az asztalfőn. „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk” – és úgy hiszi, hogy Jézus egyszercsak, bármikor beléphet az ajtón és odaülhet közéjük, és – mint ők – odarajzolja a keresztet a kenyér hajára, mielőtt megszegi. Hallottam felnőtt embert, aki úgy beszélt Róla, hogy „Jézuska” – és nem a kisdedet érintette meg ezzel a szóval (ahogy „Máriácska” sem egy kislány, hanem maga a „hétfájdalmas Szűzanya”, a „titkos értelmű rózsa” az egyszerű asszonyok szívében). És ezek az asszonyok Nap- szépségűnek látják az ő fiát, Jézust, s el is mondják: „Mü megváltó Jézus Krisztus Urunk Kimene paradicsom kertibe. Szent szinyivel meghirdetve, Aranyhaja leeresztve. Meglátá három asszony. Az első mondá: –Olyan szép a Jézus,

Mint az áldott nap! Második azt mondá: –Olyan szép a Jézus, mint az áldott hód. Harmadik azt mondá: –Olyan szép a Jézus, mint az áldott csillag”… (Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága) Úgy dícsérik, mint kozmikus istent, de mint a görögök a maguk Apollónjában, mégis földi valóságot, testben közöttük járó szépséget látnak benne… De az ,emberük’ sem a teremtésrész uralkodóját, a ,Teremtő Atya egyszülött (≈ elsőszülött) Fiát’, mégcsak nem is a ,Megváltót’ hívja asztalához, hanem azt az emberi lényt, aki olyan, amilyennek neki magának is kellene lennie, aki azért volt, hogy ő lehessen, akinek örökre adósa az életért (ahogy fentebb idéztük, az „Élet fényéért” és melegéért – mint a Napnak). Régen a búzát mondták Élet-nek – tudták, hogy a Földből sarjadó és a Napból áradó, kétféle életerő táplálja az embert itt a Földön. De ezt nem az agyukkal tudták, hanem a szívükkel, a gyomrukkal, a zsigereikkel; és a hála és szeretet Őfelé, akit mindezen dolgok kútfejének éreztek, ugyanennyire mély szintekről fakadt. „Fehér rózsa Mária! Engem Jézus talála; Ajtómon Uram Krisztusom…” „Begyütt Jézus a házamba, Házam közepén megálla, Piros vérét hullajtotta, Egész házamat befolyta, Szűz Mária helyét hatta, Ide nem mer semmi rossz, Ha lefekszek én ágyamba, Mint Úrjézus koporsóba, Fejem felett három angyal, Egyik őriz, másik vigyáz, A harmadik szegén bűnös lelkem várja.”

(Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék…)

109

110. oldal

A magyarságnak ugyanerről a rendkívül bensőséges, az egyháztól elég ,távolra gurult’ népi vallásos érzületéről mesélnek az „Amikor Jézus Urunk Péterrel a földön járt” típusú történetek. Valamiféle példabeszédek ezek azzal kapcsolatban, milyen is az ember ahhoz képest, amilyennek lennie kellene. Ahogy a „lelkiismeret aranytükre” Magyar Adorján szerint a Nap legfelsőbb minőségébe tekintés révén rajzolja ki az ember aktuális állapotát, úgy jelenik meg az emberiség sok hibája-vétke Péter apostol szemében, aki Jézussal a köznapi emberek között járkál ,inkognitóban’, mint a mesék ,igazságos Mátyás király’-a – hiszen csak így lehet megismerni, ki micsodás is valójában…

Szent Péter az egyik legnépszerűbb mondai, mesei alakunk. Ő – mi vagyunk! Ő az, aki az Úrral a földön járván kíváncsi és akadékoskodó; a teremtés, a Mindenség titkait igyekszik kifürkészni (figyelem! ezek a Lélek attribútumai!). Elégedetlen azzal, amit lát és tapasztal: „Majd megmutatnám én, ha Isten lehetnék!” A végén azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza. Az első magyar irodalmi emlék (1649) tanúsága szerint Péter kíváncsi a világ folyására, szét akar nézni a földön. Az Úr hiábavaló lebeszélése után, egy hónapi szabadságra lejöhet ide. Két hét elteltével felháborodottan tér vissza a mennybe, s kéri az Urat, hogy csak egyetlen napra lehessen kormányzó lent; majd elbánik ő azzal az elvetemült emberiséggel! Isten azonban a mennyország kapujának gondos őrzésére utasítja”… (MOLNÁR V. JÓZSEF) A menny kapujának őrzése (kulcsokkal a kezében vagy az övén ábrázolják) szinte ugyanazt jelenti, mint a tükör: megítéltetést; beléphetsz-e a jobbik világba, vagy nem. Mint a mennyország bölcs kapusa jelenik meg tréfáinkban, meséinkben; szinte már ő dönti el, ki érdemes az üdvösségre. A magyar ember tehát azt gondolta, hogy élete bármelyik pillanatában bekövetkezhet a szembesülés tettei és gondolatai minőségével, és ezt Péterhez kötötte (aki ugyanolyan gyarló ember, mint ő maga), de Jézushoz is, aki bölcsességével, irgalmasságával mégiscsak mindnyájunk fölött áll (még ha mezítláb jár is a sáros magyar dűlőutakon). Példaképpen álljon itt két szemelvény ezekből a népi elbeszélésekből:

SZENT PÉTER ISTEN SZERETNE LENNI „Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus Krisztust: – Mégis szép dolog istennek lenni! – Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus. – Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát; megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne egy rossz ember se a föld kerekségén! Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek: – Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki tudja? hátha még hasznát veszszük. Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakodott. Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az egészet. – Mi lelt Péter?, kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál? – Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem szárát! – Miért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett? – Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan egyforma mint a lencse meg a lencse. – Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az egyért a többi ártatlanokon is boszut állani.” (Török Károly gyűjtése. Hódmezővásárhely, 1860-as évek) KRISZTUS URUNK MUZSIKÁJA

Egyszer volt egy szegény ember s annak három fia. „Édesapám – mondja a legidősebb fiú – kimegyek a szőlőbe, hogy elhessegessem a seregélyeket, mert különben nem szüretelünk.” Kimegy a legény a szőlőbe, ott pattogtat, durrogtat ostorával. Éppen akkor talált arra menni Krisztus urunk meg Szent Péter, s vizet kértek a legénytől. – Ott a forrás, igyanak kendtek, ha szomjasak.

110

111. oldal

Krisztus urunk egy szóval sem kérte többet a legényt, csöndesen továbbmendegélt, Péter meg utána. De egy jó hajításnyira sem mentek, úgy ellepték a seregélyek a szőlőt, hogy minden fürtre jutott kettő-három…

Másnap a középső legény ment ki, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja.

Harmadik nap a legkisebb legény ment ki, akit a bátyjai félkegyelműnek tartottak, pedig több esze volt, mint az egész falunak. Ahogy elkezdett pattogtatni, durrogtatni, jött Krisztus urunk Péterrel, s vizet kért. – Nem adok – mondta a legény –, mert a korsómban megmelegedett a víz, de csak várjanak kigyelmetek, egyszeriben hozok a forrásról.

Azzal elszaladt, s egy pillantásra már hozta is a jó forrásvizet. – No, fiam – mondta Krisztus urunk –, ez igazán jó víz, mit kívánsz érte? (Némi szabódás után) – Hát – mondta a legény –, akkor adjon nekem olyan muzsikát, hogy ha fújom, még az égi madarak is táncoljanak a nótájára.

Krisztus urunk csak a köpönyege alá nyúlt, s mindjárt kihúzott onnét egy furulyát. – Fújj belé, fiam!

Belefúj a fiú, hát, uramteremtőm, a seregélyek mind fölrebbennek a szőlőből, s kalimpálnak, firegnek-forognak a levegőégben, éppen mintha táncoltak volna.

Krisztus urunk továbbment Szent Péterrel, a legény meg csak fújta, fújta a furulyáját s többet egy seregély sem tudott leszállni a szőlőbe. De lett is azon az őszön annyi szőleje a szegény embernek, hogy az csupa csoda… (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)

Hogy miért éppen Péter? Talán mert – a ,szegényemberek’ Jézusával együtt – ő is annyira ,ember- szerű’ volt (persze ő az árulásával, sok gyarlóságával látszott annak: pl. egyes apokrifek szerint ő féltékenykedett legjobban Mária Magdolnára, de még a kanonizált evangéliumok szerint is ő akart a vízen járni, ahogy Jézustól látta… szóval egészen gyermeki módon tudott viselkedni). Ez együtt: a gyarlóság, az éretlenség-értetlenség s hogy mégis nála vannak a kulcsok – tehette olyan közelivé, szinte az ember barátjává és ugyanakkor a remény forrásává őt. Jézus pedig – ahogy előbb írtuk – ott volt/van az emberek hétköznapjaiban is, a házukban, a földjeiken, ott jár a dűlőutakon és ismeri mindenki szívét-lelkét, legbenső gondolatát… Mint tudjuk, napjainkban is ezt teszi, csak ma hiába megy be a nyitott ajtón, észre sem vesszük, mert rátapadtunk a TV-re, lógunk a NET-en, és ha észre- vesszük is, nem ismerjük fel, ki is jött vendégségbe hozzánk: nem vesszük az adást – az Ő adását! (Szakonyi Károly: Adásszünet)

PÉTER – ezekben a mesékben – olyan figura, aki nagyon egyszerű lélekkel, nagyon közvetlen módon reagált a jézusi jelenségre: mondhatnánk, igazi halászként, aki A VÍZEN, A LÉLEK ,ALSÓ OKTÁVJÁN’ ÉRZI JÓL MAGÁT (még akkor is, ha szeretne ezen szint – az ösztönök szintje – fölött ,járni’). Ez önmagában a történeteket befogadó/továbbmondó NÉP LELKÉNEK A TESTI-FIZIKAI VALÓSÁGGAL VALÓ ERŐS ÖSSZESZÖVÖTTSÉGÉRE UTAL. MINT EMLÍTETTÜK, A MAGYAR IGAZSÁGÉRZET IS SZINTE ,ZSIGERI’, ANNYIRA ELVÁLASZTHATATLAN A TEST, AZ ANYAGISÁG MÉLYSÉGEITŐL.

A legmegrázóbb módon tükrözi ezt a tényt a magyar archaikus népi imádságok központi témája: a jézusi TEST megkínzatása miatt érzett ősi, anyai fájdalom folyton ismétlődő átélése. Mind ismerjük az Ómagyar Mária-siralom hatalmas sorait: „Keservesen kínzatol, vas szegekkel veretel”…

Ha nem is ilyen színvonalú, de legalább ennyire átélt képekkel lépten-nyomon találkozunk, mintha a magyarok tudnák, hogy A TEST KÍNZÁSA A LÉLEK ÉS A SZELLEM MEGGYALÁZÁSA EGYBEN, a legmegbocsáthatatlanabb, a legmélyebb szenvedést kiváltó tett.

111

112. oldal

„Én fölkelék én ágyamból

Kimenék az ajtóm eleibe, Letérbélék térgyig vérbe, Könyökig könnyűbe, Föltekinték napjövetre… Ott vala aszzonyunk Szűz Mária, Mit sírsz, mit keseregsz? Honne sírjak, honne keseregjek, Harmadnapja az én áldott szent fiamat nem láttam, Pokol zsidók kergették, Kűlábakhoz kötözték, Vaskesztyűkvel markeslák”…

„Vasárnap reggel Kisüt a Napocska, Sétált a Szűz Mária Mennyországba. Szencséges szent fiát Karján hordozza, Éjféliről éjfélire, Hajnaliról hajnalira, A harangok megszólalnak, A gyertyák meggyulladnak, Az Úrjézus az ő szűz szent koporsójábul felszólal: Jertek ide megtért lelkek, Nézzétek meg az én oldalamat! Zsidó vérrel be van kenve, Vasszegekkel át van verve”… Ezekben a népi imádságokban tisztán megképzik, miért hívják nálunk sok helyütt „népénekek”-nek a templomi énekeket: mert a forrásuk ott van, ahol a népdaloké. A bibliai ,történés’ csak alkalom arra, hogy a nép ,költői-tudói’ (a többiek helyében beszélők) elmondják a lélek érzéseit ott, ahol a ,kanonizált szentírás’ csak száraz ,tényeket’ közöl. Az egyszerű magyar ember a maga józan érintetlenségében hiszi is, nem is, amit a templomban hall, amit a Bibliájában olvas – megvan neki minderről a maga képe, a maga hite, s szíve ártatlanságában ki is mondja, ki is énekli, ki is imádkozza, amit lát, gondol és érez. Márpedig

azt látja, hogy Jézus testét kínozzák a gonoszok; azt gondolja, hogy tudja, kik követték el a megbocsáthatatlant; és Mária, az anya kínjait érzi fia kínzatásának, ,elveszejtésének’ láttán

– mintha ott lennének, úgy élik át a Golgotát ezek az egyszerű lelkek szívük ártatlanságában. Itt újra utalnunk kell arra, hogy a magyar igazságérzete zsigeri, vagy inkább azt kellene mondani, sejtszintű mindentudás van benne, s ez felülírhatatlan bármiféle dogmával, bármilyen rafinált ideológiával-magyarázattal – az úgy van. Ám ugyanebből nem csak a legmélységesebb hit és együttérzés következik a ,jó’ iránt, hanem éppoly konok engesztelhetetlenség a vélt ,rossz’-szal szemben. Itt jelennek meg a magyar tüzes (Nyilas!) természetének zoroasztriánus (tűzvalló, Nap-imádó) gyökerei: a jó az jó, a rossz meg rossz, és ebben nem ismer tréfát.

112

113. oldal

Ösztönszinten való azonosulás a jóval, elfordulás a rossztól – ez egy mélytudati minta, ami ijesztő az exegézis modernkori népeinek. Mert természetesen ,semmi sincs úgy” (…ahogy tanultuk, ahogy elképzeljük, ahogy észleljük, ahogy érteni véljük), és ha a világot szövegnek fogjuk fel (mint mostanában szokás: ,narratíva’), akkor benne bárminek annyi olvasata van, ahány olvasója… De ezzel már minden létezhető értékrendet szétmagyaráztak, minden lehetséges szörnyűséget elkövettek és – fájdalmas módon – ez jelentősen hozzájárul a lélek jelenkori elhalásához, a lélek szeretet-burkának elrongyolódásához, az apátiába és hedonizmusba meneküléshez… A MAGYARSÁG EGYFAJTA FALANX-nak, legyőzhetetlennek tűnő „FAJI TÖMB”-NEK LÁTSZIK azok szemében, akik magukat ezeket a fogalmakat (a Rossz létét, az ellene folyó harcot, a Jó értékrendjét) is tagadják a gondolatszabadság nevében – egészen addig, míg bele nem kerülnek a küzdelem közepébe, s akkor (mindig) – a saját létérdekeik felismerése után – egyszercsak mégis beleállnak a megtagadott értékrendnek akár a szélsőségeibe is. Mint látjuk, nekünk a tündér-voltunk segít abban, hogy jó-akarásunkban, harcainkban ne málljon szét a lelkünk

(ezt is Nimród atyánknak köszönhetjük, kinek fiai a hattyúk tavának mesebeli tündérleányait – esetleg magát Tündér Ilonát – vették feleségül…), és hogy tudatunkat ne tudja szétcincálni a sokféle értéknivelláló ideológia. De elkerülhetetlenül tudatosítanunk kell mindezt: igazság-ösztöneinket éppúgy, mint a belőlük fakadó szeretet-hiányokat (mert e két magasrendű érték nehezen békül meg egymással, főleg, ha egy-ugyanazon lélekben tanyáznak); és ez nehéz és hosszú út lesz. Az Igazság Szelleme és a Szeretet Lelke kísérje áldásával ezt az utat!

3) GYERMEKKOR (a gyermek Napisten, Fehérlófia, Kisjézus)

Bár Fehérlófiát nem igazán nevezhetjük istenségnek, nem áll távol attól, hogy mint a magyarság (lovasnemzet, Nyilas jegyű nép) totemisztikus ős-hősét és mint Nap-gyermekisten megjelenítőt (ld. Jankovics Marcell filmjének szőke, lángoló-hajú figuráját) annak tekintsük. E ,mese’ sokszor hősmonda-formában való előfordulása egész Ázsiában

(legpontosabban illeszkedő változatait Belső-Ázsiában, főleg türk nyelvű területeken, pl. Anatóliában, valamint Kínában gyűjtötték fel) arra mutat, hogy fontos mese- vagy hősrege-típus-ról van szó. „A rendkívüli testi erőt a legény születésének története, táplálkozásának adatai (évekig szopott, kilenc emberre valót eszik) már eleve megokolják. Medve volt az apja vagy – mint a somogyi mese ázsiai visszaemlékezése tudja – kanca az anyja, vagy tehén, vagy tündér; tojásból kelt ki vagy vasból kovácsolták” (Kerényi).

Anatólia azért különösen fontos itt is, mert a már többször említett Göbekli Tepe (i.e. 10000 körüli) többszintes romjainak ma is zajló feltárása egy olyan lehetőséget vet fel, amely végső konklúziójában talán bizonyító erejű lehet az Eurázsiai népesség (részben) atlantiszi eredetének vonatkozásában. Ugyanis a téma egyik fő kutatója, Andrew Collins hosszú vizsgálódások eredményeképpen feltételez egy világméretű katasztrófát („özönvizet”) a kérdéses időpontban, az utolsó jégkorszak végén (egyesek szerint üstökös-becsapódás, mások szerint extrém erős napkitörés vagy hasonló okozhatta), amelynek nyomait megtalálták a megfelelő talajrétegekben, s ami talán a sokat emlegetett atlantiszi katasztrófával, egészen pontosan a központi sziget, Poszeidonia elsüllyedésével is összefügghet.

113

114. oldal

Ez után az esemény után keletkezik az említett (szinte biztosan szakrális célú) hatalmas épület-komplexum Anatóliában, melyet a feltételezések szerint egy igen magas kultúrájú, kozmikus tudású csoport, a szerző által „sámánisztikus elit”-nek nevezett ,idegenek’ építettek (a kataklizma hatásától rettegő helybéliek segítségével és megnyugtatására). Hogy ezek a nagytudású, külsejükben is eltérő (magasnövésű, csuklyás öltözetet vagy tollköpenyt viselő) emberfélék honnan kerültek elő, rejtély (ezért merül fel, hogy Atlantiszról menekültek el, esetleg az ő nyomaikat találták meg nemrég a Gyenyiszova-i barlangban).

Számunkra azért érdekesek ezek a tények, mert felvetik annak a lehetőségét, hogy a mezo- és neolitikumban rendkívüli fizikumú (erejű) és kozmikus tudással rendelkező népcsoport(ok) kezdték irányítani a még megmaradt emberi népesség életét – és ez talán részben közös gyökérzete lehet az eurázsiai-sztyeppei nomád népek sámán-, ill. a kisázsiai letelepedett népek mágus-hitének, tudásuk egy részének. (Természetesen főleg ez utóbbi származhat a jégkorszak alatt máshová (pl. Ataiszra) menekült és i.e. 5000 után őshazájukba visszatérő törzsek és népcsoportok eltérő gyökerű kultúrájából is.) Ami azonban igazán érdekes ebben, hogy ezek a különböző gyökérzetű tudások meglepően hasonlítanak egymásra a nagy földrajzi távolságok és más-más eredet ellenére (jó példa lehet erre a babiloni mágussá lett „háromkirály” Boldizsár, akit a Biblia Dániel prófétaként emleget – látnoki tudása rokon számtalan mágus és sámán tudásával Egyiptomtól Kínáig, a mayáktól a keltákon át a japánokig). A magyar sámán-táltos-mágus hagyományokban pedig mintha összefolynának ezek a rétegek és a Fehérlófia ,mesében’ naphős-mítosszá és világ-beavatási rítussá nemesednének.

Témánk szempontjából különösen fontos, hogy A SOKSZOR LENÉZETT SÁMÁNISZTIKUS HAGYOMÁNYOK (ÉS NÉPMESÉINK EGY RÉSZE IS) A LEGLÉNYEGESEBB DOLGOKRÓL SZÓLNAK:

1. csak az tud segíteni az embereken, akinek ez az életcélja, aminek mindent alárendel és

amiért mindent beáldoz (ld. a sámánbeavatásokat);

2. a beteg ember (társadalom) meggyógyításának, az egész-ség helyreállításának fő

mozzanata a beteg LELKÉNEK visszaszerzése (többnyire az alvilágból, ahová elrabolták, és talán mondanom sem kell, hogy a modernitásban a ,tudattalan’ az az alvilág, ahol a ,jóléti táradalom’ lelkeinek többsége raboskodik, miközben gazdája – erről nem akarván tudomást venni – vígan ,dőzsöl-habzsol’); ezért fontos a sámánbeavatásban (és pl. a művészek útjában is) a ,pokoljárás’, azaz a 7-rétegű ,alvilág’ (,hetedhét ország’, „elindult hét ország ellen” stb.) megtapasztalása;

3. ezért jutalmul a hős (a sámán, a királyságot kiérdemlő legkisebb fiú stb.) – tehát a Szellem –

megkapja a közben kiszabadított királykisasszony kezét – a Lelket; íme A SZENT NÁSZ legősibb alakváltozata, ŐSTÍPUSA!

Ahol még viszonylag érintetlen a hagyomány (mint Koreában volt a Shilla-korban) , ott az uralkodó egy szakrális sámánfejedelem, akinek a társadalomból kiemelkedőnek, bizonyos értelemben emberfeletti képességekkel rendelkezőnek kellett lennie, lényegében beavatottnak (avatárnak), akit a szent ősök támogatnak és látnak el erővel és információval (ld. a „Tavasz, nyár, ősz, tél… és megint tavasz” c. zseniális koreai filmet). Ezért ezek a sámánisztikus uralkodók OLVASNI TUDTAK A JÖVŐBEN (jósok, próféták és gyógyítók voltak egyszemélyben) – talán MERT MEGISMERTÉK ÉS MEGÉRTETTÉK A MÚLTAT…

Az ún. Akasha-krónika tartalmazza a világ egy-egy ,dimenziójára’, valóság-szegmensére vonatkozó információkat. Minden szinten van egy ,információs központ’, tulajdonképpen egy elképzelhetetlenül hatalmas adatgyűjtemény vagy ,könyvtár’, egy információ-mező, amelynek az ,olvasása’ (még a hozzánk legközelebbi szinten, a Naprendszer szintjén) sem emberre méretezett feladat (mélységes tisztelet azoknak, akik mégis felnőttek ehhez az elhivatottsághoz).

114

115. oldal

Különösen igaz ez azért, mert a mi 3+1 dimenziós téridőnk (a távolság, és az idő egyirányúsága miatt) a kauzalitás minőségében létezik (az okság az események egymásutániságából adódik).

Tudatunk ezen beállítottsága miatt képtelenek vagyunk felfogni mondjuk a visszafelé-olvasását az eseményeknek, ami a jövő-látás előfeltétele, vagy a téridő holografikus szerkezetét, amiben bármely esemény többféle kifutása létezhet egyszerre (aszerint, hogy milyen szögből nézzük), ill. hogy gyakorlatilag lehetetetlen egy dolog térbeli és időbeli paramétereit egyszerre meghatározni (működik az ún. ,határozatlansági reláció’, ill. a kvantumfizika törvényei érvényesülnek stb.),

ráadásul ez a közeg számunkra elképzelhetetlen módon reagál az összes szereplő tudatváltozásaira (a sajátakaratból adódó kvázi-szabad döntések szerint…).

És akkor most még nem is beszéltünk a ,látott’, ,észlelt’ dolgok interpretációjának felfoghatatlan nehézségeire (hiszen egy teljesen ismeretlen közegben megjelenő ,tények’ értelmezhetősége a nullához közelít). Gondolhatunk itt olyasmire is, hogy vannak olyan elképzelések, amelyek szerint például az ún. 5. dimenzió egy ,spirituális dimenzió’, ahol a távolság mércéje a „jó és rossz” egymástól való távolsága, és ami a fizikusok szerint (ha egyáltalán létezik) bár kisebb egy atommagnál, a mi egész világunkat (az összes ,alsóbb’ dimenzióval együtt) a belsejében tartalmazza…

Ebből (is) következően a jövőbelátás sokat vitatott képessége nem lehetetlen ugyan, de a hiteles jósnak nemcsak ,beavatott’-nak kell lennie (és az sem mindegy, milyen beavatást kapott), hanem legfőképpen segítséget kell kapnia olyan entitásoktól (leginkább ősöktől), akik a maguk magasabb képességeivel és tapasztalataival valóban ,bele tudnak olvasni’ a – folyton változó – jövőbe (és az ugyanilyen [!] múltba is), és a látottakat értelmezve iránymutatásokat tudnak adni az arra érdemes vezetőnek/uralkodónak. „Ezért is oly jelentős az ősök tisztelete a keleti sámánista népek körében… még akkor is, ha az ős ismeretlen, vagy akár állat-ős.” (Hoppál Mihály)

Ezt fontos volt elmondani, hogy még inkább alátámasszuk a magyar őstisztelet istenség-képző vonulatát (ld. Nimródot vagy a majdnem-gyermeknapisten Fehérlófiát), amivel egy már-már feledésbe merült archaikus társadalom (a jelenleginél sokkal egészségesebben működő, mert kifejezetten ,szakrális’) rendjét szerettük volna feleleveníteni. Egy ilyen közösségben a feltétlen bizalom légköre nem kényszeríti a lelket arra, hogy önvédelmi célból a háttérbe (,inkognitóba’, a tudattalan lomtárába) vonuljon, ahogy ez ma történik; ellenkezőleg, a lélek természetes nyitottsága, kíváncsisága, szeretet-természete és isteni eredetének még meglévő tudata a kapcsolatok ép és viruló formáit eredményezi egy ép és viruló társadalom talaján. Ma azért nem tud ez létrejönni, mert jelenleg az ember minden lehetséges dolgot leválaszt magáról (ld. az identitás-problémát). Márpedig az ember

„ha bármit elvet magától – tanítja St. Germain –, például eldob egy követ: teremt. Távolságot teremt önmaga és a kő közé. S a távolság ettől kezdve van. Bejárható, benépesíthető, játszó- vagy küzdőtérré tehető, öröm vagy fájdalom: konfliktus forrásává.

Az ember nem tud mást teremteni, csak távolságot. S azt sem teremti, csak ,előhozza a Semmiből’… Ezért áll hatalmában ,visszaküldeni is azt a Semmibe’: vagyis megszüntetni.

S ha megszűnt a távolság, megszűnik az, ami elválaszt két embert. Ami marad: az egyedül Létező (vagyis a távolság ellentéte) – a szeretet.”

(Rákos Péter: A titkos név könyve)

115

116. oldal

A GYERMEK-NAPISTEN JÉZUS

Éppen ez – tehát a távolság megszűnése jellemzi a magyar ember és Jézus viszonyát. És ami igaz a felnőtt (mártírhalált halt) Megváltóhoz való rendkívül bensőséges kapcsolódásra, az fokozottan jelen van a kisded-hez való teljes szívvel való odafordulás esetében. A Lélek (a női-anyai szeretet ,szerve’) ösztönösen, mélyen beazonosul nemcsak az anyával (Máriával, ahogy láttuk és még érintjük ezt a témát), hanem boldog, szinte önfeledt örömmel köszönti évről-évre a meleg elevenek közegében megszülető Napistent, a Világ Világosságát – a jászolban fekvő Kisjézust. Mindnyájan ismerjük (még a városon élő ,hitetlen’ világpolgárok is) a ,népénekek’ közé sorolható karácsonyi dalokat, mint pl.

„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok: Istennek fia, aki született jászolban, jászolban, Ő leszen néktek üdvözítőtök valóban, valóban.” „Ó, gyönyörűszép titokzatos éj, égszemű gyermek, csepp rózsalevél, Kisdedként az édes Úr jászolában megsimul szent karácsony éjjel.”… De talán kevesebben ismerik a Ghymes együttes elgondolkodtató dalát, amely egy gyűjtött, hiteles karácsonyi nép-ének és Ady „Ifjú szívekben élek” c. versének meglepő ,fúziója’. A verset egy szavalókórus mondja, egyre inkább teret adva az együttes által elzenélt-elénekelt kis Jézuska-népéneknek. A szöveget (az ismétléseket részben kihagyva) itt közöljük: Ghymes: Ifjú szívekben élek

„Ifjú szívekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igaz életű.”

Jó estét, jó estét, Ég s Föld fia, Te vagy a Jézuska, ő Mária, Bátyád aranyos Nap sugara, Húgocskád ezüstös Hold sugara. Csicsíja, baba, csicsíja, baba, Ne sírj, Máriánál van vacsora! Tejet iszik az Isten fia, Édes tejet iszik Isten fia. Falu végén van egy házikócska, Falu végén van egy házikócska, Abban van egy rengető bölcsőcske, Abban van egy rengető bölcsőcske,

116

117. oldal

A lábával rengetgeti vala, A lábával rengetgeti vala, A szájával fújdogolja vala, A szájával fújdogolja vala:

Aludj, aludj, Istennek báránya, Aludj, aludj, Istennek báránya, Szerelemből jöttél a világra, Szerelemből jöttél a világra. Keres már a katona, hogy elvezet, Keres már a gazdag, hogy kinevet, Keres már a halál, hogy megszeret, Keres már a halál, hogy megszeret. Zöldellik ágacska - a keresztfád, Ébred a magocska - töviskoronád, Szeretne mégis ez a világ, Szerethetne mégis ez a világ. Falu végén van egy házikócska, Falu végén van egy házikócska, Abban van egy rengető bölcsőcske, Abban van egy rengető bölcsőcske, A lábával rengetgeti vala, A lábával rengetgeti vala, A szájával fújdogolja vala, A szájával fújdogolja vala: Aludj, aludj, Istennek báránya, Aludj, aludj, Istennek báránya, Szerelemből jöttél a világra, Szerelemből jöttél a világra. Adjon igaz álmot az éjszaka, Meleget a jászol kicsi szamara, Áj, áj, aludjál, csíja, baba. Áj, áj, aludjál, csíja, baba.

Aludj, aludj, Istennek báránya, Aludj, aludj, Istennek báránya, Szerelemből jöttél a világra, Szerelemből jöttél a világra.

Aki nem ismeri, hallgassa meg – soha nem fogja elfelejteni, még álmában is dúdolni fogja. És még ha nem is érti meg az elméjével, mit jelent itt a magyar Ady rákapcsolása erre az univerzális gyermekisten-témára – és ha nem figyel is fel a szent születés tabu-romboló leírására, a „szerelem” szó merész használatára – akkor is elkapja a dallam és a szöveg igazsága, közvetlensége, szívmelege. EZ ITT A MAGYAR LÉLEKNEK A DOGMATIKUS JÉZUS-KÉP FELÜLÍRÁSÁRA FÖLESKÜDÖTT KIVIRÁGZÁSA… A kezdet: az újjászületett Fény megjelenése földi alakban – és a vég: a zöldellő ágacska keresztfává elhalása – az isteni gyermek ,prezentációja’ az Életről és a megváltás mibenlétéről: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” Mi, magyarok, tudjuk ezt. Átéljük a bölcsőt ,rengető’ anya boldogságát és a fiát sirató anya szívtépő keservét egyszerre; és azért tudjuk ezt megtenni, mert nem az elménkkel, hanem a szívünkkel, a lelkünkkel értjük, érezzük át mindezt. És ez így van elejétől fogva – és reméljük, így is marad mindörökké.

117

118. oldal

II. AZ ISTENNŐK

A fejezetcímben feltett (kissé tréfás) kérdést (hogy ti. „hol lakik a magyarok istene?”) itt most rögtön meg is válaszolhatnánk nem kevésbé tréfásan, hogy ui. „a magyarok istene az istennőkben lakik”… És korántsem volna merő „tréfaság e beszéd”, mivel – mint látni fogjuk – a magyarság egészen szokatlanul ,istennő-párti’ (ha szabad így mondani): akármiben hisz amúgy, előbb vagy utóbb egy istennő-alaknál ,köt ki’ (leggyakoribb példa erre a „Jézus Mária!” felkiáltás, amit olyan ösztönösen használunk, hogy egyáltalán észre sem vesszük, mi hagyta el a szánkat). Komolyabb példaként álljon itt néhány archaikus szöveg:

„Sátán ne kísérgess engem, mer van nekem fejem

Úrjézus velem, Mária mellettem, senki ellenem, amen.” „Én lefekszem én ágyamba, Úgy mint testi koporsómba Őrizzetek szent angyalok, Forogjatok szent keresztek, Hadd aludjak Máriának kebelébe” „Az Úr Jézus Krisztus ablakomon Boldogságos Szűz Mária szobám közepibe” (Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése) A MAGYARSÁGBAN nagyon régről, nagyon MÉLYEN GYÖKEREDZIK AZ ISTENNŐKHÖZ, a Boldogasszonyhoz, Földanyánkhoz és a Szűzanyához, Jézus anyjához VALÓ BENSŐSÉGES VISZONY. Bármilyen hihetetlennek tűnik, akár a sumer eredethez is visszanyúlik ez, ahonnan a következő legendát örököltük:

Ahogy a magyarság egésze, úgy maga az Árpád-ház is Nimródtól ered. Nimród a csillagokból, méghozzá az Orion csillagképből érkezett a Sumer Birodalomba. E földre szállt isten nemcsak Gilgames néven uralkodott a későbbiekben, hanem feleségül vette Innanát, a Boldogasszonyt, és az ő nászukból született meg Jézus is… A legenda szerint Innana beleszeretett Nimródba, ezért kérte isteni atyját, hogy leszállhasson hozzá a Földre. A Napisten azt felelte: „Akkor a Földnek törvénye szerint kell élned, és holtoddal az alvilágba kerülsz, ahová az én fényem nem ér le. Így segíteni nem tudok rajtad.” Innana mégis leszállt, feleségül ment Nimródhoz és két gyermeket szült neki: Hunár-t és Magár-t (Hunor és Magor). Amikor Innana meghalt, fiainak szeretet-energiája támasztotta fel, hogy aztán újraéledve Csodaszarvasként vezesse őket a boldogság földjére – ide, a Kárpát- medencébe. Az istenfiú pedig a hun-magyar-pártus nép vérével öltött testet. Annak, hogy nálunk ilyen fontos szerepet játszanak az istennők (istenek leányai, anyjai, feleségei), minden bizonnyal olyan oka van, amit összefüggésbe hozhatunk a Lélekkel: mert amíg a FÉRFI- istenek SZELLEM-képviseletek, a női istenek, az ISTENNŐK a LÉLEK eredendő ÉLET-ENERGIÁJÁT hordozzák, és a testi lénnyé születés misztériumának beavatottjai – s MI, MAGYAROK, ERŐSEN KÖTŐDÜNK A LÉLEK, AZ ÉLET ÉS A FIZIKAI/TESTI VALÓSÁG MINŐSÉGEIHEZ. Korábban említettük már az istennő-archetípus (életkorokat is reprezentáló) aspektusait : a Kislány≈királykisasszony/Szűz (amely minőség egyik fő őrzője a Jó Sárkány), az Amazon (Artemis-Diana)/, a Csábító (Aphrodité-Venus)/ az Anya (nagy Anya-istennők, Földanya), végül pedig a Banya (Bölcs Öregasszony/kortalan kozmikus Istennők, Ég- és Éj-királynők stb.),

118

119. oldal

amely minőségek megfeleltethetők a 3 Grácia, a 3 párka (és analogonjai), de akár a hindu Trimurti (Brahma – Keletkezés, Visnu – Megtartás, Siva – Lebontás és újjászületés) hármasságának is. Mivel többkötetes könyvet kellene írni erről a témáról, itt nagyon röviden csak két – a jelen téma szempontjából különösen fontos – típust különböztetnénk meg: az Ég-istennőket és a Föld-istennőket; végül pedig foglalkozunk egy nagyon lényeges magyar sajátossággal, a Boldogasszony-hit és a Szűzanya-kultusz összefonódásával.

a) Az ÉG-ISTENNŐK között elsősorban Íziszt kell kissé szemügyre vennünk – mint univerzális

kozmosz-istennőt, ahhoz hasonlót, aki Vörösmarty Csongor és Tündéjében „AZ ÉJ” képében szólal meg (a teljes monológot ld. a Függelék B-ben, 9): „Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem gyermekűl.” Ez a kép éppoly félelmetes, mint amilyen nagyszerű (mint Goethe Faustjának II. részében az Űr mélyén trónoló „ANYÁK” látványa, amire a szegény halandó ember nem tud egyebet mondani, mint hogy „hátborzongató!”)…

AZ ÉJSZAKA, AZ ŰR, A KOZMOSZ ISTENNŐI, AZ ÉJ KIRÁLYNŐI A Varázsfuvola elején az Éj Királynője három udvarhölgye öli meg a sárkánykígyót, amely halálra rémítette Tamino herceget („Halj meg, te csúnya szörny, Te csúnya rém! (Megölik a kígyót.) Kimúlt! Kimúlt! A szörnynek vége! Győzelem!”), ami elég különös, hiszen Királynő maga is erősen sárkányos jellem, aki hölgyei és a tévelygő herceg, sőt saját jóságos lánya szemében is pozitív színben tud feltűnni, és negatív oldalát (kíméletlenségét, kegyetlenségét, bosszúszomját) csak időnként láttatja: PAMINA „Anyám! Anyám! Édes jó anyám!” (keblére borul) ÉJ KIRÁLYNŐJE Köszönd az erőszaknak, amellyel elragadtak, hogy még anyádnak mondom magam (tőrt vesz elő). Látod ezt a pengét? Sarastro (az apa, a Nap birodalmának ura) számára köszörültettem. Megölöd őt és kezemre adod a Nap hatalmas birodalmát. (Ráerőszakolja a tőrt.) „A bosszú vágya lázadozva zaklat, Zord bosszú vágya árad rajtam át! Bosszuld meg őt és kínzatlan ne hagyjad, Mert minden kínom átka szállna rád. Én megtagadlak, eltaszítlak téged, soha többé lányom nem vagy nekem, Ha kín, ha bú Sarastrót most nem éri. Gyász, átkomnak szárnya, szállj mint az éj!”

(E. Schikaneder: Varázsfuvola)

Ugyanilyen félelmetesek a „sötétben” trónoló nagy Kozmikus Anyák:

„Nagy istennők trónolnak végtelen magányosságban, túl időn s teren; őket a szó leírni képtelen. Az Anyák!

- Anyák! - Megdöbbent e szó? - Anyák! Anyák! – Mily hátborzongató!

119

120. oldal

- Valóban az. Nevük nem ismeri halandó, és ritkán ejtjük ki mi. Mélyek mélyére szállj, ott lelsz nyomukra. (…) - Sebaj! Gyerünk! Lássuk, mi van a mélyben, Semmid rejti a Mindent, azt remélem.” (Goethe Faust II p. 68)

A pszichológia nagyon is sokat tud erről a félelemről, amit az anya archetípusának „rettenetes anya” aspektusa vált ki éppúgy, mint az idézetben is szereplő ,sötét és semmi’: a legmélyebb egzisztenciális szorongást a nemléttől, ami voltaképpen azonos az anyától származó, belőle eredő melegség és szeretet tápláló-éltető életenergiájának megvonásával. Ez pedig (az emberi létben mindenképpen) szükségszerű, mert másképp lehetetlen lenne a gyermek felnőtté válása, az az individualizációs folyamat, amiben a leszakadás, a leválás döntő szerepet játszik, és ,szeparációs szorongást’ vált ki (éppen úgy, ahogy a reflektív tudat kiválása az eredeti Lét-teljességből is máig ható hasonló ős- trauma, ami – ahogy már említettük – a ,külső sötétségbe’ való kivettetéssel vagy a sárkány által való lenyeletéssel azonosul be a félelmi pszichében). Ez a megkerülhetetlen lelki tény hozza létre a ,rettenetes anya’-aspektust (amit csak fokoz a férfi-psziché hatványozott kiszolgáltatottság-tudata, hátrányosként átélt helyzete egy alapvetően női valóságban). A pszichológia úgy tartja, hogy az elutasításként megélt szeretetmegvonás „a kezdet kezdetétől meghatározza minden élőlény viszonyát a Nőiség archetípusához”: az anyaméhben megélt ,participáció’, misztikus szimbiózis helyett minden lénynek az elkülönültség és végső soron a halál jut osztályrészéül, s ez mind a mindent-szülő Anyára vetül.

A magyar őstudás sem az anyasághoz, sem a ,fekete ≈ fénynélküli’ minőséghez nem köt negatív/pejoratív értékítéletet. A ,fekete’ is a ,felső/szellemi világ’ része, az életfa egyik oldala, önmagában egyáltalán nem ,rossz’, hiszen a Hold-uralta éjszakai oldalon éppoly magas istenségek, szellemek, szellem-ősök ülnek, mint a Napfényes másik oldalon – csak éppen ezek nőneműek. Ám ettől nem ők értékelődnek le, hanem a nőiség kerül egy sorba a férfi-értékekkel.

Ez a tény ,fényt vet’ a ,Fekete Madonna’ kérdéskörre (amit könyvünkben tárgyalunk): azt jelentheti ugyanis, hogy a nőhöz tartoznak azok a kozmikus (üres, sötét) terek, melyekről pl. az ,Éj királynője’ típusú istennőktől tudunk (ld. Vörösmarty, Mozart stb.). Itt a férfi-oldalnak a fénnyel, így a jó-sággal, a fényteremtéssel való beazonosulásáról van szó, minek következtében az árnyékminőség értelemszerűen (és utólag!) a (befogadó/elfogadó!) női oldalra vetül. (Ez összecseng akár a férfi-dominanciájú rendszerek, akár a ,nő-párti’ szemlélet eredetével, amennyiben mindkettőben egyfajta kisebbségi érzés játszik szerepet, amely vagy elfogadja az élet női természetét, vagy tagadja ezt és ekkor az így keletkező elfojtást, Árnyékot kivetíti a megtagadottra.)

A magyarság nő-pártisága azonban mindvégig töretlen; a magyarok Boldogasszony-hite olyan alapvető, hogy ehhez tudnunk kellett a létezés és a valóság őstermészetéről, arról, hogy az egész teremtés alapjául szolgáló ősenergia (a hőenergia) maga is inkább női (fluid, hullám-) természetű, míg a férfias teremtő szellem (a fény) egy belőle kivált, önmagára ébredt része annak; s éppen ez a rész-ség tudat indukálja a teremtésben való önmegvalósítás és önmegismerés szükségletét éppúgy, mint – kielégítetlen formájában – a kompenzációét, s vezet a negatív énkép pusztító/romboló tendenciáihoz (és azok kivetéséhez/kivetítéséhez). Példaértékű a hinduizmus Trimurti-ja, ami (leegyszerűsítve) a teremtő Brahma, a fenntartó Visnu és a pusztító/újjáteremtő Siva istenhármasságát foglalja magában; és e három aspektus egyenértékű, azaz egyképp szentek és megkerülhetetlenek a funkcióik egy olyan felépítésű világegyetemben, mint a miénk (tegyük hozzá, számtalan másfajta univerzum is létezhet). Következésképp a pusztító ,negatív’ szerepköre – már amennyiben az újjáteremtés/újjászületés feltétele, és ez nemigen képzelhető el másképp ott, ahol a keletkezés és elmúlás ciklusai váltják egymást – éppen úgy tekinthető ,pozitív’-nak (elfogadhatónak, szükségesnek, sőt ,jó’-nak), mint a teremtő vagy megtartó szerepek.

120

121. oldal

E kérdéskörrel szorosan összefügg a ,sötétség’ (és vele természetszerűleg a fény) problematikája, amiről másutt is szólunk. Világunk érzékelhető-látható valóságának teremtői olyan magasrendű szellemi lények (a mi szempontunkból istenek), akik a fény révén alkotnak látszatot (ami érzékszerveink kalibráltsága révén válik – olykor szép – ,valóság’-gá): struktúrákat és formákat, alakzatokat és arányokat hozva létre így. E ,fényszellemek’ szubsztanciája is, eszköze is a fény, mint energia és anyag, e kettő határán mozgó, a határt meghatározó jelenség (ld. fénysebesség, részecske/hullám természet stb.). Mivel mi e határon belül kizárólag struktúrákat és formákat érzékelünk, és ez jelenti számunkra a valóságot, az ő teremtésüket tartjuk valóságnak és magunkat is ekként határozzuk meg. Ehhez képest tűnik félelmetesnek a sötétség, a formátlanság vagy a struktúráltból az amorfba, azaz az ismeretlenbe való átmenet világa.

De természetesen AZ ANYAI VILÁGEGYETEM NEM CSAK AZ ALSÓ SZINTEK VAGY A SÖTÉTSÉG VAGY A MÚLANDÓSÁG BIRODALMA: AZ ÚJJÁSZÜLETÉS MISZTÉRIUMAIBAN AZ EMBER A FÉNYBE EMELKEDIK és halhatatlanná válik: öröklétű csillagként „maradhat kapcsolatban a Nagy Éj-Anyával, akár fényes gyermekként ragyog anyja sötét hasában” (mint Hórusz Íziszében), „akár tündöklő pontként szikrázik anyja éjjeli köntösén” (mint a Fekete Madonnák éj-palástján lévő csillagok). Mint Kozmosz-istennő, Ízisz természetesen minden ember istennője, de számunkra külön érdekes egyiptomi változatában is. Nemcsak azért, mert őstörténetünk sok ponton kapcsolódik az egyiptomi kultúrához (pl. a kusita fáraókon keresztül), hanem a palóc regevilág kapcsán is. Ugyanis Ízisz (konkrétabb kozmikus szerepében) a Szíriusz csillagrendszer képviselője, aki az Orion-képviselet Ozirisz húgaként/hitveseként döntő szerepet játszik az emberiség sorsában: sok forrás egyértelműen utal arra, hogy úgy szellemi/lelki, mint fizikai-genetikai vonatkozásban ,beoltották’ az emberi lényt saját ,magasabbrendű’ kódjaikkal. (Golenya Ágnes „A kék vér gyermekei” c. könyve II. kötete egyenesen „Az ÍZISZ-kód” címet viseli, és arról értesít bennünket, hogy az ember-projektnek egy olyan alapvető, eredendő programjáról van szó, amely – bár az idők folyamán károsodott egy kissé – a jövőben is meghatározó lesz az univerzumban, legalábbis ebben a szegletében.) De – kisebb léptékben ugyan – hasonló ,beavatkozásról’ kapunk hírt az Arvisurákból is: ezek szerint i.e. 12 280 táján – a sorozatos szíriuszi földreszállások során, amelyek akkor már csaknem ezer éve tartanak – öt férfi és három nő érkezik Ataiszra ,Kaltes asszony szekerén” (azaz űrhajóval). A hunok, sakák stb. közé érkező egyik nő Anyahita, egy „25 fénykarátos Óm-jelű beavatott”, aki – miután egy meghibásodás következében nem tudott újra felszállni – csapatával együtt itt maradt a Földön, és nemcsak tanította és emelte eleinket, hanem – keveredve velük – genetikailag is módosította őket. Tiszteletét később Zarathusztra és a Közel-Kelet több vallása is átvette, az Uruki Magyar Ősegyház hitelvei pedig az ő tanításán alapulnak. Anyahita – a szíriuszi tudásnak megfelelően – Ízisz- kegyhelyet építtetett az Ataiszi Bálvány-hegyen. Az egyiptomi Ozirisz-Ízisz-Hórusz háromság a magyar világkép szentháromságának megfelelő képlet: Atya-Anya-Gyermek (Fiú).

Ízisz az akkor már halott (Széth által szét-tépett és Ízisz által újra ,összeállított’) férjéből ,csihol magot’, így az maga is mintegy újjászületik (ezért mondják ,kétszer-született’-nek néhány más istenséggel, pl. Dionysos-szal együtt) s a ,mag’ (így a gabona, mint a földbe – az alvilágba – kerülő élet-csíra) isteneként a halottak országának ura is lesz, míg Ízisz, az életadó, az örök Anyaistennők archetípusaként vonul be a mitologikus tudatba. Ha már Oziriszt említettük, nem kerülheti el a figyelmünket az a furcsaság, hogy miközben ő a férfiistenek sorát gazdagítja (mint az Alsó Világ Ura, de pl. mint fa-istenség is [Frazer: Aranyág]), az előbb említett okból (elsősorban a mag-téma, a meghalás/újjászületés motívum kapcsán) ő egyszersmind GABONA-ISTENSÉG is. Pedig tudjuk, hogy

121

122. oldal

a gabonának mindenütt ISTENNŐi vannak (mindentudó nyelvünkön maga a ,gabona’ szó is erre utal: gab/kap+ona/anya): Démétér, Ceres, a mexikói kukorcaistennő Chikomecohuatl stb. Ozirisz eme szerepköre két lényegi dologra is ráirányítja a figyelmet:

1. A mag föld alatt végbemenő elhalásának és újjászületésének (az új növény kikelésének)

misztériumára.

Ez azért rendkívül fontos, mert egyrészt segít megbékélni a sötétség, a számkivetettség, végül pedig a halál tényével (ld. a ,Rettenetes Anyáról’ írtakat), másrészt a reinkarnáció gondolatának elfogadásához is hozzásegíti azt, aki beavatást kap ebbe a misztériumba (hozzátesszük, hogy a reinkarnáció bonyolultabb, nem ,öröktől fogva’ létező és nem is annyira általános jelenség, mint a populáris ezotéria hiszi). Mindamellett a kikelt gabonanövény további ,sorsa’ (növekedés, az időjárásnak: aszálynak, forróságnak stb. kitettség, beérés, learatás, kicséplés, összezúzás/őrlés, meg-rostáltatás, bedagasztás/megkelés, végül a kemence forrósága – csupa erőszak és áldozathozatal) szinte kínálja magát, hogy az emberlét metaforája legyen, ahol is a szép pirosra sült kenyeret: a minden áldozatot meghozott, tökéletes embert végül megeszik: azaz – végső örömeként – táplálékká válhat valaki/ valami számára… Ez a tragikus/altruista világkép – a beavatott szemnek – leírja azt a brutális változást, amit a letelepedés/urbanizáció hozott az addig a természettől táplált eredeti földi emberiség számára. Ez a társadalmi formáció ugyanis nem tud meglenni a mezőgazdasági termelés nélkül, mivel a ,dologtalan városlakókat’ (akik úgymond a ,civilizáció felépítésével és fenntartásával’ vannak elfoglalva mind a mai napig) a földművelés (nem mellékesen az ekevassal felhasított, megerőszakolt földanya) rabszolgaságába kényszerített ,vidék’-nek kell eltartania (szintén mind a mai napig, ezer évek óta). Ez utóbbi sorsokat (a Földanya, a – valószínűleg máshonnan ideplántált - tápláló növények és a ,földet művelő ember’ hasonló áldozati sorsát) írják le azok a rituális cselekmények, amelyeket a legtöbb archaikus földművelő társadalomban legalább évente egyszer elvégeztek s amelyek során egy istenséget helyettesítő személyt ünnepélyesen feláldoztak az adott istenségnek. Csodálatos és megrázó egyszersmind, hogy az ember ebből az élethelyzetből is képes volt öntudatot és gazdag, mély, gyönyörű kultúrát kicsiholni! Ebben a magyarság különösen jeleskedett… 2. Ozirisz tehát gabona-isteni minőségében átvette a női szerepkört,

és önmagában ezzel arra tanít, hogy a férfi-nő megkülönböztetés nincs kőbe vésve (inkább bizonyos dimenziók és létkörök sajátossága). Mivel mag-adományozóként atyai jellege van, viszont a mag elhalása és főképp a halál birodalmának uraként inkább a ,rettenetes Anya’ szerepkörét viszi (ebben az összefüggésben a halál helye a Földanya méhe, ahonnan kiszületnek az új létezők), mint istenség androgyn jelleget hordoz. De a Hórusz-gyermeket szoptató Ízisz is megjelenik teremtő- és világbíró hatalommal rendelkező istenségként is (egy középkori ábrázoláson pl. a földrészek és a tenger fölött állva uralja az egész föld-bolygót): így hát mindketten kétneműek (is), és ezzel nem annyira a nemiség felesleges voltát (hiszen a nemző aktust hangsúlyozottan eljátsszák), hanem inkább A LÉLEK/SZELLEM EGY LÉNYEN BELÜLI KONJUNKCIÓJÁT ÉS AZ ÍGY KELETKEZŐ TELJES EMBERT ÁBRÁZOLJÁK SZÁMUNKRA. Hasonló következtetésre juthatunk Ízisz kapcsán a Rudolf Steiner által felvetett „Ízisz-Szófia keresés” témájában. Felvetése szerint az embernek valójában ez a minőség hiányzik (nem Krisztus, aki ,megvan’)… Itt tulajdonképpen Szófia értelmezése a lényeges, akit a Bölcsesség istennőjeként ismerünk (filo-sophia: a bölcsesség szeretete). Ám nem szabad elfelejteni, hogy van egy teljesen központi jelentőségű gnosztikus irat, amely magyarul a „PISTIS SOPHIA, A LÉLEK REJTÉLYE” címmel jelent meg (a ,Pistis’ itt az ,ismeret’ fogalmát jelöli). És valóban,

122

123. oldal

itt a lélek útját látjuk, ahogy – magasrendű entitásként – az ún. „fénykincs” nyomába szegődik, nem fogván fel, hogy az csupán tükröződés. Egyre alacsonyabb világokba száll le emiatt, míg végül a legalsó eónba jut, a Földre, ahol az „Oroszlánfejű Erő” hatalmába kerül (másképpen Authades-nek nevezik – erősen beszélő név ez is!). Csellel-erőszakkal tartja fogságban a földi hatalom, míg végül – könnyes könyörgéseire – Krisztus érte jön és eónról eónra kísérve őt felfelé (a lelket tehát) visszaviszi a saját otthonába, ahol az Ő társa volt és lesz. Ez pontosan ARRÓL SZÓL, AMI A LÉLEKKEL TÖRTÉNIK: EGYRE LEJJEBB SÜLLYED A DURVA FIZIKAI ANYAGBA, MÍG A HATALOM RABUL NEM EJTI; ÉS ONNAN NINCS VISSZAÚT, CSAK KRISZTUS ÁLTAL. Ebből a történetből kiviláglik, hogy Sophia maga a Lélek, amely tudást (ismeretet: pistis-t) nyer szenvedésteljes útja révén: azaz tudatossá válik (bölccsé, Szófiává). És amikor Steiner arról beszél, hogy Ízisz mintegy szétterült a kozmoszban (kozmikus istennőként) és ott megpillantható a maga „aurikus sokszínűségében”, akkor AZ EREDENDŐ LÉLEK-ÓCEÁN SOKSZÍNŰSÉGÉRŐL BESZÉL: MERT A LÉLEK SOKSZÍNŰ. ÉS ITT VAN A MAGYARSÁG RENDKÍVÜLI LÉLEK-MIVOLTA: A SOKSZÍNŰSÉGÉBEN. Sokat beszéltünk már erről, most csak egy témazáró információt osztanánk meg az olvasóval: ez pedig egy magyar hölgytől származik, aki MAAT-képviseletként szolgálja népünket (MAAT a Törvény és Igazságosság istennője). Blogjában ezeket írja:

„A lélek lehetővé teszi az egyedi teremtő jelleg megnyilvánulását és közvetlen kapcsolódási lehetőséget nyithat a világ minden megnyilvánulásával… A magyarság különleges nyitottsága a teljesség-boldogság tudatosítására sok színes egyéni kiteljesedéshez vezet: az egyéni megnyilvánulások számára sok lehetőséget adó és nagyon sokféle érintésben megjelenő megnyilvánulás lesz a ,MAGYAR’… A FÖLDANYA ÉRTÉKESNEK ÍTÉLI A MAGYARSÁGBAN az érdeklődést, a ,VÁGYAT’ A TELJESSÉG MEGISMERÉSÉRE és a megismertek lehető legpontosabb megértésére és kifejezésére… A KIFEJEZŐ ÉS TUDATOSÍTÁSI ESZKÖZÖK GAZDAGSÁGÁT (és például) A NYELVBEN MEGNYILVÁNULÓ JÁTÉKOSSÁGOT, ami különlegességnek számító szépséget hoz létre…” (OMAH-G-PORTÁL) Ez a ,legmagasabb’ elismerés figyelmeztetés is, hogy SOKSZÍNŰSÉGÜNKET SEMMI ÁRON NE ADJUK FEL, mert az maga a Lelkünk (az ezer színben csillogó GYÖNGY a SZÍVÜNK GRÁL-KELYHÉBEN). És hogy el ne tévedjünk: az a kísértés, hogy a Fényt (az egyszínű FEHÉR FÉNYT) imádjuk mindenek felett, valójában a (bukott) Szellem, Lucifer törekvése, aminek nem szabadna alámenni a lelkünk rovására. Ha tisztán megértjük, hogy a fehér fény a sok-sok szín összessége, akkor közelebb jutunk annak a megértéséhez is, hogy a ,SZÉP LÁTSZAT’-ot (A FÉNY ÁLTAL LÉTREJÖTT KÁPRÁZAT-VILÁGot, amelyet a speciálisan erre kalibrált ,érzékszerveink’ észlelnek, ill. vetítenek ki, és amely a sokszínű hő-óceán életenergiájából struktúrák és alakzatok megformálása útján lett létrehozva) annak kell felfogni, ami: fény- és formaszellemek hatalmas munkájának, ami mögött ott van az ős-elem, a sokszínű élet(LÉLEK)-óceán, AMIHEZ NEKÜNK, MAGYAROKNAK, A MI SZÍNES ÉS GAZDAG ŐSMAG- LELKÜNKNEK MÉLYSÉGES-MÉLY és TUDATOSÍTHATÓ KÖTÉSÜNK VAN. Ennek alátámasztására még szólnánk pár szót Anyahitáról, aki (a Szíriusz rendszerből érkezett beavatottból) istennővé vált (előbb az ataiszi hunok-szkíták-magyarok, majd Ázsia sok népe számára), s akit maga a nagy Zarathustra is az élet forrásának tekint:

123

124. oldal

Zarathustra Istene Ahura Mazda (ha tetszik: a ,Nagy Aura/Dicsőség’), aki MAGA a Napisten, s mint ilyen, a Fény egyetlen szellemi forrása. Ám ő maga is megjelöli a saját energiáinak a forrását, és ez számunkra rendkívül érdekes – több szempontból is.

„Ahura Mazda szóla Zarathusztrához, mondván: Ajánlj fel áldozatot, óh, Zarathusztra! AZ ÉN FORRÁSOMNAK, ARDVI SURA ANAHITÁNAK, a hatalmasnak és az Egészségadónak…” (ZEND AVESZTA, Jast, 6. ABAN JAST II.) Ennek a .forrás’-nak a neve egyezik a ,mi Anyahitánk’ nevével (aki után az ősregénket is elnevezték Arvisurának), s aki Ataiszra leszállva (a Szíriuszról) elhozta nekünk a szeretet tanításait, amelyek a ,Magyar Ősegyház’-nak tartott Uruki-Mani Egyház szellemi alapját képezik. Talán ez az idézet éppen arról szól, hogy Zarathustra is ebből a ,forrás’-ból merített? és nem fordítva?… Mint nőtől és magasrangú beavatottól származó eszmeiség, bizonyosan nem volt olyan duális természetű, mint az a vallás, amelyet a perzsák hirdettek, ahol a fény hangsúlyozása maga után vonja a sötétség mint szinte egyenrangú ellenerő elismerését. Ez a korábban leírt (itt csak megismételt) passzus azt a nagyon lényeges összefüggést tárja fel, amiről az előbb beszéltünk: hogy t.i. a fényforrásnak (itt Ahura Mazdának, a Napnak) is van ,saját forrása’, ahonnan az energiáját nyeri és ami életforrás is egyszersmind; a szöveg folytatása nem hagy kétséget a mögöttes ,forrás’ természete felől: … „aki érdemes a fohászra, A földi világban Életet szaporító és Szent… Aki megtisztítja minden férfi magvát, Aki megtisztítja és megáldja minden nő méhét AZ ÉLET TEREMTÉSÉHEZ… Aki éjjel és nappal Éltető Vizekkel öntözi a Földet”… (u. ott) És már ott is vagyunk a sokszínű életenergia (Yóság)-tengerénél, amelyből az emberi Lélek és a világ minden élő megnyilvánulása származik: ez az az istennői/istenanyai minőség, amely mindennek a forrásaként, életadó és életet tápláló mivoltában a nőiség minden más aspektusát ,felülírja’. Nyilván nem véletlen, hogy A ,MI ANYAHITÁNK’ ebbe a magasságba emeltetett, hiszen az ő SZERETET-TANÍTÁSAI

(amelyek elárulják az Életóceán-hoz, a legtisztább szeretet-energiához s így a Lélekhez való közvetlen tartozását) HOZTÁK LÉTRE – az Arvisúrák tanúsága szerint – AZT A HIT-FORMÁCIÓT, ESZMEISÉG-CSOPORTOT, AMELYET KÉSŐBB ,MAGYAR’ NÉVEN EMLEGETNEK, S AMELY NÉPBEN URALKODÓ AZ ,ANYA-HIT’, HA TETSZIK, AZ ANYAI SZERETET HÍD-SZEREPE még a nem-nőelvű törzseknél is. Bizonyos értelemben híd-szerepű az az Istennő is, akit leginkább „Fekete Madonna”-ként ismer a magyarság. Ő pedig éppen az általunk tárgyalt két csoport, az Ég- és a Föld-istennők között, így a fény és a sötétség közötti átmenetet is leképezi. Ami ez utóbbit illeti, sokan úgy gondolják, hogy a káoszból/sötétségből a fény által teremtődik ez a világ, így a Fény Urai hozzák létre ennek a valóságnak a struktúráit és formáit.

124

125. oldal

Az ,univerzum csecsemőkori fényképeként’ emlegetett NASA-térképen a kezdeti állapot hőeltérései láthatók a pirostól a sötétkékig terjedő színfoltok formájában. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a pirosas árnyalatok a melegebb, míg a kékek a hidegebb területeket jelzik; és hogy ahol több a hő (az energia), ott keletkezik elsősorban anyag, tehát struktúrák (pl. az első galaxisok), míg a sötétebb kék területek az Űr maga (amit mindmáig leginkább a feketébe hajló mélykékkel szoktunk érzékeltetni). Itt tehát hideg van (meg „sötét és semmi”), a pirossal jelzett csomókban pedig meleg és színek és ,valami’: a születő világ; itt válik el a lélek/szín/hő/szeretet-energia, A LÉTEZÉS ŐSÓCEÁNJA önmaga ellentététől. MINDEN, ami van (lenni látszik), az EBBŐL VAN: apró differenciák mentén keletkeznek a valóság mai (,aranykori’, tudományosan is ,fénykorát élő’) gazdagságát létrehozó először ,nagyobb’, majd az evolúció fonalán egyre finomodó, egymástól egyre jobban eltérő ,kisebb’ különbségek (melyek a kreatív szellemi energiák játszóterei, nyersanyagai is egyben). E különbözőségek elsődlegesen hő-természetűek tehát: a melegebb, sűrűbb energiájú területek lesznek az élet bölcsői, a sötétebb-hidegebb foltok pedig a Világűr alapját képezik.

Nagyon furcsának tűnhet tehát az az asszociáció, mely a Kozmosz sötét és üres területeit mégis az élet keletkezésének gondolatával köti össze. Így a Fekete Madonnák csillagos éj-palástja, sőt (a mintegy szintén ruhaként viselt) sötét bőrük is mintha csak külső takarója lenne fényes-színes, élő belsejüknek, amelyből a Gyermek (≈ a Világ, a Világ Világossága) sarjadt (…”Sötét és Semmi voltam… és a világot szültem gyermekül”!): azaz a ,Külső Sötétség’ éppen a ,Belső Fény’ rejteke.

A „Külső Sötétség” fogalma a teológiában a Gonosz egyfajta birodalma, ahová azok a lelkek vettetnek, akik ,vétkes’-nek találtatnak. Bizonyos értelemben így az Űr lesz a hazájuk, amelyben azonban (mint valami levesben a tészta) üldögélnek a csillagok, akik a fényből megformált élet hordozói, lélekkel/szellemmel teljes gócpontjai. Így AZ ÉJSZAKAI ÉGBOLT (amit mint ,kényes igazságot’ a nappali égbolt atmoszféra/napsugárzás összjátéka, a gyönyörű kék illúzióbuborék üdvösen kitakar előlünk) valójában SÖTÉTSÉG ÉS FÉNY-SZIGETECSKÉK EGYÜTTESE, AMELYBEN NEM A FÉNY FOLYTONOS, HANEM A SÖTÉTSÉG, míg a fény diszkrét, egymástól jócskán elkülönült részecskékként reprezentált (pl. a csillagokkal). Ez fontos tény lehet számunkra, mert gondolkodásunk általában az elkülönült részekre irányul: mintha az lenne a gondolkodás [a tudat, a szellem] alapfunkciója, hogy a dolgokat elválassza egymástól.

Maga a Teremtés is elválasztásokkal kezdődik: … „és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől”… „és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől” stb.; sőt nézetünk szerint a szellem és az öntudat maga is úgy jön létre, hogy leválasztja önmagát a Létezés egészéről: azaz elkülönült részeket, eltérő minőségeket, határokat és tartamokat határoz meg, és ezt a folyamatot teszi a mindenség működésének alapjává. A struktúra- és formateremtés is egy ilyen gesztus; azaz a földi/fizikai valóságot teremtő szellemiség eleve az elkülönítés, a hasítás és különbségtevés elvét követi, és ez a szellemi működés jelenik meg a csillagokban, amelyek – az elkülönbözés példáiként – az űr, a sötétség, az éjszaka állandó közegében tartják fenn elszigeteltnek tűnő, önálló fény-karakterüket. A Fekete Madonnák csillagos éj-palástja az Ég-istennőt sejteti, magának a ,fekete’ színnek azonban mély köze lehet a természeti népek általában nem-fehér arcszínéhez vagy akár a termőföld sötét árnyalataihoz is . De vajon sötét-e a föld? A nőiség/termékenység/jóság attribútumait a sötéttel összemosó elképzelések furcsának tűnhetnek, és csak tovább növeli a rejtélyt az ún. ,alsó világ’ helye ezekben a rendszerekben. A világfa- ábrázolásokban a ,sötét’ minőség helye a ,felső világban’, a világfa ágai között van, ám ezeknek a fáknak nincs gyökérzete, ami pedig a lombozat, a felső szféra tükörképe kellene legyen, ahogy az általunk ismert valóságban van; ekkor a fa struktúrája leginkább egy súlyzóhoz hasonlít, aminek rúdja a törzs és a két félgömb a lomb és gyökér, összecsúsztatásukkal pedig tökéletes gömb-formát idéznének. Ha az univerzumot gömb alakúnak képzelnénk (ez a leglogikusabb), annak kettéválasztásával (ld. a Teremtést!) és eltávolításával máris a FA mint struktúra állna elő, leképezve a hármas világrendet (alsó-felső-középső világ). Mi, emberek leginkább a középső világban élünk. (Látni olyan ábrázolásokat a modernitásban, ahol pl. fejjel lefelé fordított fát látunk, a gyökér- lombozatban madárfészekkel…)

125

126. oldal

Táltosaink ezért úgy vélték, hogy a szimmetria jegyében a fának igenis van gyökérzete, és ott az alsó világ lényei lakoznak (közéjük kerülhetnek holtukban a nagyon elbitangolt emberek is). A kérdés tehát az, milyen viszony lehetséges a sötét (a nem-fény, a nem-forma, a Yin természetű élet) és az ,alsó világ’ között

(amely egyébként nem feltétlenül sötét, ha csak abban az értelemben nem, hogy a föld alá nem süt be a Nap, a fő fényforrás; a föld közegének fotonokkal való átjártsága nyilván csekélyebb, mint a levegőé. Ez elvileg a testről is elmondható lenne, amelyet a kereszténység kimondottan a sötétség és a gonosz territóriumának tart, de tudósok kimutatták, hogy a fotonok jelenléte a fizikai testben olyan nagy arányú – a víz-molekulákét is meghaladva –, hogy aki azt állítaná, hogy testünk fényből van felépítve, nem is nagyon túlozna). Aki/ami tehát a testben vagy a földben lakozik, nem a sötétségben lakozik, jóllehet a fény-arányok mások. És meggondolandó, hogy a föld sötét színét leginkább a felszívódott víz adja (az ,alsó, ösztön-lélek’?)…

Ugyancsak érdekes itt a ferencesek barna csuhája, amiről korábban írtunk már:

Ferenc a földközeliség szentje, aki fölvállalta a Földet/földet mint bolygót és mint elemet is, s akihez a testiség az összes szent közül a leginkább kapcsolható: nem tagadja meg az anyagot, a fizikai anyag manifesztálódott lényeit: a növényeket, állatokat, embereket; az egész Természet és az élővilág felé nyitott szívvel odafordul. Nagyon érdekes, hogy egy látó a köztes létben a szívcsakra zöld (ez az eredeti energia színe, nem mellesleg a földi természet alapszíne) és rózsaszíne (amit valószínűleg a tudatosodás alakít ki a földcsakra piros {élet-} és a koronacsakra fehér {szellemi} energiája keverékeként {egyébként a tej és a vér is – igen látványosan – ugyanígy keveredik!} mellett felfedezte a barnát mint magszínt (ezt a színt pedig éppen a zöld és a rózsaszín keverésével hozhatjuk létre!). Ez azt jelentheti, hogy a föld a lélek magjának szerves, integráns része lett! Vele pedig a Föld mélye által hordozott ,alsó világ’, a tényleges gyökérvilág integrálódott a lelki működések és elfogadott területek közé mintegy azok esszenciájaként.

A néhány (még megmaradt) ábrázolás szerint ez az istenanya nem ,fekete”, csak fekete köpenyű és ,szép sötét arcú’. Ez utóbbi valószínűleg nem valami mediterrán jelleg vagy déli eredetre mutató jegy, sokkal inkább utal az ősiségére, és a Föld eredeti népességéhez tartozására. Mert bár ezt nem lenne könnyű (,feketén/fehéren’!) bizonyítani, mégsem zárható ki, hogy a fehér faj nem igazán ,őshonos’ a Földön: azt látjuk, hogy bárhol is él egy ,őslakos’ embercsoport (akiket a gyarmatosítás idején ,bennszülötteknek’ neveztek), azok mindig sötétebb bőrűek, mint a (gyarmatosító!) fehérek. Napjainkban már, amikor a genetika megmagyarázhatatlan ,csomókat’, anomáliákat talál a DNS- spirálunkon, nem annyira abszurd vagy rebellis a gondolat, hogy talán ezek a rendellenességek okozták a Homo sapiens sapiens hirtelen felgyorsult evolúcióját, vagy az Ádám-i (fehér) ember (nem is olyan régen történt) ,megteremtését’, amely jelenségek esetleg genetikai manipulációkra vezethetők vissza, és egy ,magasabb rendű’ emberfajta létrehozását célozták meg… Ilyenformán az ősibb ember sötétebb bőrű, és természetes, hogy az Istenanya legősibb „ábrázata” is rájuk hasonlít.

Nem lehet véletlen, hogy a régi pálosok istenanya-ábázolása sötét arcszínnel bír. „Ennél az egyetlen magyar alapítású férfirendnél az istenanyának egyértelműen sötét arcszíne van. Ezt a pálos Szűzanya-ábrázolást előszeretettel faragták fára, amit aztán a megfelelő technikával sötétítettek. Ez az Istenanya-kép legalább annyira különleges a többi európai ábrázolásokhoz képest, mint ahogy a magyarok különlegesek itt Európában a nyelvüket, szokásaikat, testformájukat és elveszett vallásukat illetően”. (Nagyházi Ede) Óhatatlanul felmerül az a gondolat is ezzel kapcsolatban, hogy ennek az istenanya-képnek a tisztelete (különösen a fehér kámzsát viselő pálosok részéről!) egyfajta tudatos vállalása az ellenpólusnak, a sötétnek, a lélek nem-hófehér voltának, amely mindent magába foglal, mindent tartalmaz, az egész „élő mindenséget” a színekkel, a fénnyel és a sötétséggel együtt.

126

127. oldal

Néha hallani a „fekete magyarok”-ról, akik kapcsolatban lehetnek a Szaturnusz ,sötétebb’ minőségeivel (akadályoztatás, lebontás, sűrűség, bűnbakság, áldozat stb.). Ezzel szembesülnek azok a lelkek is, akik szolgálatra jelentkeztek a Föld bolygóra, s a Bak jegyében („Küszöbőr”) születnek le, hogy ennek a ,nehéz’ jegynek a rendkívüli energiáival dolgozhassanak.

(Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni a buddhista pszichiáter, Pressing Lajos tanulmányára a zodiákus- jegyekről, aki úgy találta, hogy az utolsó három jegy {a Bak, a Vízöntő és a Halak} annyira ,transzcendensek’, hogy emberi elme nemigen tud érvényeset mondani róluk.) A ,sötét’ vállalása (az alkímiában a ,nigredo’) nyilvánvalóan a legnehezebb minden feladat közül (különösen a jelenlegi fény-kultusz idején), de megkerülhetetlen állomás az emberi lélek és tudat fejlődésében (természetesen nem az öntudatlan beazonosulás, nem a ,mérgezettség’ tudattalan halál-állapota a megoldás). A Fekete Madonna lehet a hasítás-előtti ősi teljesség (most különösen aktuálissá váló) BEAVATÓ megjelenése.

„Az Istenanya nem más, mint az élő mindenség maga. …A mindenség úgy változik, hogy mindig ugyanaz marad. Szent és Örök.” (Baghy Vilmos) „ A régiek istenanyának, a magyarok esetében a Nagyboldogasszony „égköpenyes változatának” tartott Fekete Istenasszony természetéről való elszórt információk arról beszélnek, hogy egykor létezett női tulajdonságokkal bíró élőlény-kozmosz tudat. Ami aztán a folyamatos (testben és lélekben való) egyre gyengébb leszületések eredményeképpen elhomályosult az emberi tudatban. Így aztán könnyű volt azt a későbbiekben manipulálni és elveszteni”… (L. Kass Ferenc) „Az Öregisten… istenpárja a Földanyából lett Fekete Istenanya a gyermekistennel a karján”. (Gaál Lajos) „Van egy régi legenda arról, hogy az ég egyre közelebb és közelebb hajol a földhöz. A Fekete Madonna egykor leszülte ide önmagát, hogy világosságot adjon a földnek. És egyre közelebb és közelebb kerül az, ahonnan ő lejött ide közénk. Már egyre jobban látszik, hogy amit leküldtek ide az istenek, az nem azzá lett, amivé szerették volna, hogy legyen… Az istenanya ezt nem hagyja, magára húzta égköpenyét és csak annak világol már, aki azt megérdemli” (Vargyas Endre) ( A szemelvények Gönczi Tamás könyvéből valók) Látnivaló, hogy EZ AZ ISTENNŐKÉP EGYSZERRE ÉGI ÉS FÖLDI. Csillagos palástja (vannak, akik szerint ez eredetileg valóságos csillagtérkép volt) Égi Nagyanyává teszi, aki maga a Létezés ősforrása, akiből (a köpeny alól) az isteni-égi MELEG FÉNY „világol”; de arculata, elhivatása a Földhöz, a föld (még romlatlan) lelkeihez köti. Az ő számukra őrzi a visszaút világosságát. Ezért neveztük Őt hídnak: összeköti a legősibbet az újjal, a fényt a sötétséggel, MAGÁBA FOGLALVA MINDENT, ŐSI NAGYASSZONYUNKKÉNT AZ EGÉSZ ÉLŐ MINDENSÉGET. És nem véletlen, hogy egyik megjelenésében ez az ős-istenanya gyönyörű, fénylő aranykelyhet emel a magasba:

AZ EMBERT, az Ő legdrágább gyermekét, AKI MAGA A TEREMTÉS FOGLALATA, AZ EZERSZÍNŰ LÉLEKENERGIA MINDEN MANIFESZTÁCIÓJÁNAK KELYHE, az emberi Lélek SZENT GRÁLJA.

127

128. oldal

Ez az Istennő-alak vezet át bennünket a következő témakörhöz:

b) FÖLD-ISTENNŐK

GAIA Nem igazán van tudásunk arról, hogy a görög mitológiában e névvel illetett Földistennőhöz

(akinek Uranosz égistentől született gyermeke az a Szaturnusz, aki Naprendszerünk küszöbőre, és aki – egyes elképzelések szerint – saját fényét és hőjét, minden ,pozitív’ tulajdonságát kivetítve hozta létre a Napot, míg önmagának megtartva ezek ellentétét, vállalta a zord, földies beavató szerepét) kötődött-e a múltban a magyarság, de a jövő szempontjából nagyon érdekes lehet számunkra, mivel az Ő nevével fémjelzik azt az utópiát, mely egy minden eddiginél szervesebb, életenergiával (tehát lélekkel is) feltöltött földi jövő-konstrukció alapját képezi.

Az ún. GAIA-HIPOTÉZIS kidolgozója a most 101 éves (és ebben az életkorban magát az eddigieknél boldogabbnak érző) J. E. Lovelock, aki elméletét először 1979-ben, majd 1987-ben jelentette meg könyv formájában (a második variáns kidolgozottabb). Mivel ő maga hivatásos tudós (biológus, kémikus), munkája azonnal a tudományos viták középpontjába került. Sokan egyfajta vallásos érzületet éreztek ki belőle, mások sci-fi-nek tartották (és való igaz, hogy Asimov 1986-ban írt könyve, az Alapítvány-trilógia folytatásaként megjelent „Alapítvány és Föld” c. sci-fi bestseller könnyedén vette fel és tette példátlanul népszerűvé ezt az elgondolást). A hipotézis lényege az a (tudományos érvekkel alátámasztott) szemlélet, amely úgy tekint a Földre, mint egyetlen, saját tudattal rendelkező élőlényre, egyfajta ,szuperorganizmusra’, amelynek minden része függ az összes többitől és kapcsolatban is van minden másikkal. Lovelock így ír erről: „A Földanya – vagy ahogyan a görögök nevezték, Gaia – fogalma a történelem során végig fennmaradt és alapjául szolgált egy olyan hitnek, amely még mindig együtt létezik a nagy vallásokkal. A természeti környezetről gyűjtött ismeretek és az ökológia tudományának fejlődése során keletkező adatok alapján nemrég olyan elképzelések születtek, melyek szerint a bioszféra valószínűleg több, mint csupán a természetes környezetet alkotó talajon, tengeren és levegőn belül élő dolgok összessége. Ősi hit és modern tudomány egyesül érzelmileg abban a tiszteletteljes bámulatban, mellyel az űrhajósok saját szemükkel, mi pedig közvetett úton a Földet néztük, amint a Világűr mélységes feketeségéből kiemelkedve felfedte ragyogó szépségét.” ASIMOV-nál ez az élő szuperorganizmus már egy galaktikus tanácsos választása az emberiség jövőjéül, de benne magában a megtapasztalás kétségeket és ellenállásokat gerjeszt. „Igen! (…) Gaiát, a szuperorganizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én/mi/Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia (…) - és a végén megszületik Galaxia, a szuper- szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat. (…De) én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni… alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek. (…) Mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy A FAL tudja, mit mondok vagy mit teszek?” És Gaia így reagál a FAL-civilizáció emberének felvetésére: „ – Az elkülönülésnek számunkra nincs semmi értéke. Én/mi/Gaia ezt megfoghatatlannak tartja… Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?… ÉN/MI/GAIA SEMMIT SEM REJTEGET, S HAZUDNI SEM SZOKOTT. Egy szigetember – az az egyén, aki elszigeteltségben él – mondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van FÉLELEMMEL. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen magáról.”

128

129. oldal

Természetesen mindebben van némi túlzás (az egész leginkább a FAL-ember említett félelmeinek látványos kivetülése), de figyelmen kívül hagyja azt is, hogy a Földanya eredeti működésmódja

(ami éppen napjainkban próbál visszarendeződni a maga saját programjába a hosszas és megbetegítő hatású

letérés után) mindenképpen valami ilyesmi, akár tudunk róla, akár nem (és akkor már jobb, ha tudatosítjuk). Sok érzékeny ,természetvédő hajlamú’ ember már most is olyan fájdalommal reagál az ökoszisztémát durván sértő emberi beavatkozásokra, mintha valóban (az egésznek szerves részeként) őt magát érte volna támadás (és ez tulajdonképpen így is van!). Éppen ez a tény ad reményt a jövőnek, hogy egy sokkal empatikusabb, lelkibb, az Egésszel folyamatosan kommunikáló és együttérző ember fog kialakulni a mai „sziget”- vagy „fal”-ember helyén, s éppen ez az, amerre a magyarok múltja, Földanya-hite és alapirányultsága is mutat. ÉS AMENNYIBEN MEG TUDJUK TARTANI MAGUNKAT A GRÁL-ESZMEISÉGBEN, ÉLETKELYHÜNK MEGŐRZI AZ ÉGI EREDETŰ LÉLEK ÉBER TUDATOSSÁGÁT – A FALAKKAL és FÉLELMEKKEL KÖRBEVETT ÉS HAZUGSÁGOKKAL TELI MAI EMBER ÁLOMSZERŰ ÖNTUDATLANSÁGA HELYETT.

A MAGYAR FÖLDANYA: A BOLDOGASSZONY-HIT

Napatyánk mellett, az ellipszis másik fókuszpontjában találjuk a kettős Boldogasszony-égitestet. Ez egy gázokból álló, ma még a látható fény tartományán kívül eső, nem látható égitest. Fekete-fehér Madonna, Babba Mária a magyar szakralitásban. Ez az eredeti női isteni minőség és erőtér a kettős naprendszerben. A két égitest együtt mint Teremtő Anya és Atya értelmezhető.

Bár a sumer-magyar párhuzamok egy erős „ÉG-KIRÁLYNŐ”-kultuszra engednek következtetni, és (pl. Badiny Jós professzor úr is) a BAU-DUG-ASAN≈BOLDOGASSZONY istennevet ezzel kötik össze, talán nem áll messze a valóságtól az az elgondolás, hogy a Magyarok Boldogasszonya – bár égi eredetű istennő – az évkör egyik legfontosabb pontjának ,ünnepeltjeként’ olyan szorosan kötődik a földi (termékenységi) ciklusokhoz, és olyan bensőséges kapcsolatba került a föld népével, ahogy azt csak a föld-, termékenység- és gabonaistennők (Démétér, Koré, Ceres stb.) esetében látjuk. Az a különbség, hogy Ő nem ,szakosodott’ a földművelésre, hanem – mint az Ég-Nagyanya, a Fekete Madonna karon ülő gyermekével – Ő is a transzcendens ,termékenység’, a gyermek-áldáson keresztül megvalósuló örök újjászületés, az Élet kifogyhatatlan szeretet-energiájának képviselete.

A csodálatos magyar nyelv a nép ajkán ,Élet’-nek nevezi a búzát, a gabonák anyját (ld. a korábbi gondolatmenetet Oziriszról, ill. a mag szenvedéstörténetéről). Ez az az élet, amit mi ismerünk… az ,eltérített’, eredeti boldogságából kifordított, áldozativá lett élet. Ám úgy tudjuk, hogy a csillagok és bolygók ,közepén’ egy-egy Szentlélek-képviselet él, aki az adott égitest élő középpontja, és már csak LÉLEK-mivolta miatt is az Élet-energia esszenciális hordozója, a boldog élet szülőanyja – Ő pedig a régi Földanya, a magyarok ősi, eredendő, égi-földi Boldog Istenasszonya. Ő a nemzedékről nemzedékre átadott örök asszonyi bölcsesség, a valóság lelki/női/anyai átéléséből származó boldog mindentudás foglalata, A LÉTEZÉST önnön-magában, A MAGA TELJESSÉGÉBEN ÁTÉLŐ MINDENSÉG ABSZOLÚT BOLDOGSÁGA. Ő mindazon nők égi-földi anyja, akik elevenen megőrzött lelkükkel a mai napig óvják-védik a Földanya tereit a végzetes sérülésektől, a technika és a háborúk, a gőgös terjeszkedés és a könyörtelen kiszipolyozás erőitől. Az asszonyok a Föld eredeti útjának, a Lélek és a Természet közös boldogságának, a (civilizáció előtti, ,aranykori’) romlatlan és haláltalan Élet tudásának az őrzői.

129

130. oldal

Ők/mi voltak/voltunk azok is, akik Jézus kataklizmatikus halála idején is fenntartották a remény és a megváltott, örök életbe vetett hit szakrális tereit, hogy a feltámadás valósággá lehessen. A korábban már idézett Somlai Nikolett Rózsa így ír erről: „…mert Jézus tudta, hogy meg kell halnia, tudta és emlékezett élettervére, emlékezett az utolsó pillanatokban, vagy talán már jóval előtte? És akik körülötte voltak, édesanyja, Mária, Mária Magdala és a többi nő, ők is tudták és emlékeztek. Az asszonyok tudatában voltak, szívükben lüktetett Istenanya, az Élő Mindenség dala. Együtt táncoltak ők a Nappal, a Holddal, a Csillagokkal. Ismerték a föld, a tűz, a víz, a levegő titkait. Tudták, bennük van a kezdet és a vég, a kiegyenlítődés lehetősége; az Élet megszülő, tápláló és lebontó ereje lüktetett méhükben. Képesek voltak időben és világok között utazni. Képesek voltak gyógyítani, erőket mozgatni. És igen, tudták, hogy feladat vár rájuk, még nincs vége, sőt csak most kezdődik. Igen, Jézus földi halála után, mikor lelke a világok között járt, ők tartották az erőt, a teret, nyitottak és zártak kapukat, ők segítették, hogy Jézus Krisztusként feltámadhasson, visszatalálva a testébe, megmutatva, hogy nincs halál, hogy az csak illúzió.”

Ugyanennek a könyvnek (amely A SZAKRÁLIS BAKONY címet viseli) a SZAKRÁLIS IDŐ RENDSZERE c. fejezetében minden fontosat megtalálunk Boldogasszonyunkról és Szűz Mária alakjának hozzá való viszonyáról is.

A magyar hagyományban a vízözön utáni korokban az Istenanyai minőség mint Tündér Ilona, majd Boldogasszony, és később mint Szűz Mária jelenik meg. Ez a folytonosság észlelhető a Bakony szakralitásában is. És igen jól felismerhető a szkíta, hun, magyar hitvilágban, de történelmünk vezérfonala is ez. Népünk, nemzetünk üdvtörténelme (…) nyomatékosan képviseli az eredeti Istenanyai értékrend megőrzését minden időkben.

Boldogasszony-hitünk jóval a Jézus előtti időkre vezethető vissza. Bizonyosságot nehéz találnunk a ránk hagyományozódott gyűjtésekből, iratokból, hiszen a Római Katolikus Egyház térhódítása után Szűz Mária tiszteletében élt tovább, s az szinte egybeolvadt Boldogasszonyunk tiszteletével. Az összeolvadás lehetősége a néplélekben abból adódhatott, hogy az ókori Anyaistennőkben megnyilvánuló minőség, Boldogasszony Anyánk alakja (az Ő személyiségének írásos megjelenése is ezekre az időkre tehető, vagy még előbbre, ha a sumer kutatásokat elfogadhatónak találjuk) és Szűz Máriában megújult képe is ugyanazon forrásból fakadnak.

Szűz Mária az időrendben hozzánk legközelebb álló istennői minőség testet öltése. Időben távolodva népünk hagyományai megőrizték Nagyboldogasszonyunk számtalan arcát: Tündér Ilonát, Fekete Madonnát, a Magyarok Nagyasszonyát, a Napba öltözött asszonyt – és még számtalan megnevezési formával illette a népemlékezet a lélekben lakozó ősanya-képet.

Boldogasszony: ősvallásunk Istenasszonya. Gellért püspök javaslatára a „térítők” Szűz Máriára alkalmazták Boldogasszony nevét, így szinonim szavakká váltak a nyelvi emlékezetben. Gyakran Mária ünnepélyesebb megszólításaként jelenik meg archaikus imáinkban, énekeinkben.

Ki hát a Boldogasszony?

Boldogasszonyunk magában foglalja a Fény Őrzését, annak visszaadását. Ő a kapuja életnek-halálnak és az újjászületésnek. Ő az, aki Földanyai (Gabona-Istennői) minőségeket hordozva befogadja a magot, s belőle sarjad minden földi élet. Ő az, aki óvja, védi a Föld valamennyi teremtményét. Ő az, aki táplálja testünket, lelkünket, szellemünket és a Föld valamennyi teremtményét. Ő az, aki elengedi s lebontja azt, aminek elérkezett az ideje, hogy visszakerüljön az Élet örök körforgásába.

130

131. oldal

Hogyan nevezték Őt elődeink (a teljesség igénye nélkül)?

• Fénymadártól foganó. • Isten szántóföldje. • Tengernek csillaga. • A rét, a mező virágai. • Ő van jelen a csillagos éjszakában. • Ő van jelen a Holdban. • Ő a vizek Úrasszonya. • Ő mindenek anyaméhe. • A kezdetektől való. • A csillagos ég köpönyege. • Nemzetünk védasszonya. • Mindenség Úrnője.

Boldogasszony-ünnepeink az esztendő körén ciklikusan megjelenő időpillanatok, mindig szorosan összekapcsolódva a női princípiumokkal, a hét bolygóval, Holdanya erejével, a természet rendjével és kozmikus energiájával. A magyar néphagyományban Ő a magyar föld, amely össze van kapcsolva egy Égi magyar földdel, melyből folyamatosan újjászületik a magyar Élet. A magyar néphitben ,Nagyboldogasszony’ vagy,Nagyasszonyunk’ leányaként jelenik meg;máshol Nagyboldogasszony szűzi leányaként Kisasszony-nak nevezik. Egykor ,Boldogasszony’ és ,Kisasszony’ neve összeolvadt, s megjelent a népi hitvilágban a ,Kisboldogasszony’ névhasználata. A keresztény vallásban Nagyboldogasszonyunkat Szent Annával, Kisboldogasszonyunkat Szűz Máriával azonosítják. A magyar néplélek 7 Boldogasszonyt tart számon. Valójában úgy kellene helyesen fogalmazni, hogy 6+1-et. A +1 mindig Nagyboldogasszonyunk, aki magában összesíti az asszonyélet, a női megnyilvánulási forma mindenségét.

A hét Boldogasszony ünnepének időrendi sorrendje:

1. Földtiltó vagy eketiltó Boldogasszony: december 8. 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony: február 2. 3. Gyümölcsoltó Boldogasszony: március 25. 4. Sarlós Boldogasszony: július 2. 5. Nagyboldogasszony: augusztus 15. 6. Kisboldogasszony: szeptember 8. 7. Olvasós Boldogasszony: október 7.

Egyéb Boldogasszony-ünnepek:

• Angyalos Boldogasszony (Porciunkula): augusztus 1. • Csomóoldó Boldogasszony • Fogolyszabadító Boldogasszony: szeptember 24. • Havi vagy Havas Boldogasszony: augusztus 5. • Hétfájdalmú Boldogasszony-Fájdalmas Szűzanya: szeptember 15. • Kármelhegyi Boldogasszony: július 16. • Magyarok Nagyasszonya: október 8. • Nádi Boldogasszony • Segítő Boldogasszony: június 24. • Szülő Boldogasszony

131

132. oldal

Boldogasszony-ünnepeink társítása Szűz Mária ünnepeivel:

• Földtiltó vagy eketiltó Boldogasszony – Szeplőtelen fogantatás • Gyertyaszentelő Boldogasszony – Mária tisztulása, Jézus bemutatása a templomban • Gyümölcsoltó Boldogasszony – Szűz Mária fogantatása • Sarlós Boldogasszony – Szűz Mária látogatása Erzsébetnél • Nagyboldogasszony – Szűz Mária mennybemenetele • Kisboldogasszony – Szűz Mária születése • Olvasós Boldogasszony – Rózsafüzér Királynője

Kisboldogasszonykor legszebb a Napkelte, mert benne megláthatjuk a bölcsőben fekvő Máriácskát. Ezen a hajnalon a Napba-nézés – szitán vagy szőttesen keresztül – országszerte szokás volt. Egykor minden jószándékú ember igyekezett hegyre, dombra, szent helyekre, folyópartra, patakpartra kimenni, hogy láthassa Máriát. A néphit szerint csak az láthatta meg a Napot szülő Máriát, aki arra érdemes volt. Ezen a hajnalon a nap sugarai rózsát szórnak, angyalok zengenek a mennyekben.

Ki is Kisboldogasszony?

Máriát ,Kisasszony’-ként tartja számon a mi hagyományunk, Szent Annát ,Nagyboldogasszony’-ként. Nem lefokozás ez, hanem egy minőség jelölése: vagyis Máriát a szűz-séggel, a tisztasággal, a makulátlansággal kapcsolta össze a néplélek.

Mária: Nagyboldogasszony mindig Szűzen maradt leánya.

Kisboldogasszony: ő, aki könyörületes, jóságos és tiszta. Ő a fénynemző Fényszűze, aki méhében hordozza a Fényt, a Világ Világosságát, Jézus Krisztust. A Fényszüzesség csodája és misztériuma tartozik Máriához.

A szűz-ség magában hordozza a ,MINDEN LEHETSÉGES’ princípiumát. Ez a Nőiség legmagasabb állapota, egy megtisztított/feltisztult lelki minőség.

Bár esetleg erőltetettnek tűnhet a két szentalakzat párhuzamba állítása, ha szívünkkel keressük az azonosságokat, a közös minőségeket, akkor mégis kincsekre bukkanhatunk.

Az emberi szív tévedhetetlen!”

Ennek tanúságaként álljon itt egy réges-régi fohász, amelyben tisztán megjelenik, hogyan fonódik össze az egyszerű emberek szívében Nagyboldogasszony alakja a „Fehér rózsa Máriá”-éval:

Égen menő szép madár De nem madár, szárnyas angyal Szárnya alatt a szent ótár Szent ótár alatt az igaz hitbe Igaz hitbe Boldogasszony Boldogasszony kitekintett napkeletre Piros hajnal hasadá Mennyország ajtaja megnyittatik Ott áll a Krisztus urunk Térdig vérbe könyékig könnybe Akkor mongya a szent fia Kel’föl, kel’ föl Boldogságos Szűz Máriám

132

133. oldal

Megfogták a te szent fiadat Dárdával dárdázták Koronával koronázták… Fehér rózsa Mária Engem Jézus talál Szent ige látóm Szent halálom a megváltóm Ajtómon a Szentasszon Tűzhelemen Boldogasszon Szobám közepén az aranszál kereszt Kerűjjetek keresztek Őrizzetek angyalok Mert elnyugszom a Jézus Mária nevébe…

VIII. ECCE HOMO Mindnyájan tudjuk, hogy Krisztusról van szó. Ő az Ember – aki volt, aki van és aki eljövendő. Kettős természetéről is tudni vélünk: isten és ember egy személyben. Azt már kevesebben tudják, hogy másképpen is kettős volt: ha tetszik, lelkileg és szellemileg. Azt esetleg gondoljuk, hogy szelleme a legmagasabb rendű, mindentudó isteni szellem volt. De azt legfeljebb sejtjük, hogy lelke a legártatlanabb, legérintetlenebb gyermeki léleknél is tisztább volt. De hát hogyan lehetséges ez?

Azok, akik egy kicsit belátnak a dolgok mögé is, így magyarázzák ezt: testi burkait és magasrendű tudatát a nagy beavatott bölcs, Zarathustra készítette elő az Ő számára, összesűrítve bennük reinkarnációk hosszú sorának minden tapasztalatát és bölcsességét. A Teremtő Fiú fölfoghatatlanul hatalmas individualitása csak így tudott leszállni egy halandói testbe, hogy megtapasztalja a földi lét minőségeit. Ennek a nem-emberi megtapasztalásnak is feltétele volt azonban: az, hogy egy eddig még teljesen érintetlen lélek legyen a megtapasztaló. Ezt a lelket az idők kezdete óta őrizték a Kozmosz egy védett zugában arra kijelölt hűséges lények (ahogy angyal-lények magát a Grált is időről-időre elvitték a Földről, hogy a méltatlanná vált emberi őrzők ne szennyezhessék be tiszta minőségét). Így ez a lélek védett maradt az inkarnációról inkarnációra bukdácsoló hétköznapi lelkek megpróbáltatásainak és elbukásainak romboló/szennyező/betegítő hatásaitól; szinte újszülött volt (ami az ártatlanságát és tapasztalatlanságát illeti): azt mondják, ezért volt a gyermek Jézus (káprázatos okosságával egyidőben) ügyetlen a hétköznapi készségek tekintetében (amelyek az inkarnációk során összegyűlő tapasztalatoktól függnek), és végtelenül sebezhető is, amit csak a Zarathustrá-tól megörökölt bölcsesség (és egyéb védelmek) segítségével tudott valamennyire semlegesíteni (és azt sem sokáig: a nyilvánosság elé való kilépése életveszélyes volt és nem tarthatott túl hosszú ideig).

133

134. oldal

Nekünk, magyaroknak ez a történet nem teljesen ismeretlen. Ha mi nem kaptuk is meg Zarathustra vagy Mani tudatát egy-az-egyben, sokat tanultunk tőlük. Ráadásul testbe-beavatónk, Skythianos nemcsak a fizikai szint tanítója, hanem – ahogy R. Steiner említi – felőle (és egy ún. ,lélektörzs-impulzus’ felől is) jön egy olyan hatás, amely az emberi lélek isteni-szellemi léttel kapcsolatos tudatát eredményezi mint az ,egységes természetű lélek-minőség’ ereje…

A szkíta a legősibb nép, mondták a civilizált görögök, így mi egy igen ősi nép leszármazottai vagyunk (bizonyos értelemben sok ősi civilizáció szellemi kincseinek örökösei), akiknek legmélyebb tudata mindentudás, életszemlélete egyszerre holisztikus-kozmikus, földi-realista, sokszor gyermekien ártatlan és a legmagasabb ideáloktól fehérizzásig felfűtött.

Tüzes a föld, levegő, éden s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden… Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul… Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szűköl a táj, de terem…

Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. EZ ITT A SZÁRNYAK ZENÉJE, ne feledd. Soha nem feledem. (NAGY LÁSZLÓ: SZÁRNYAK ZENÉJE – a teljes verset ld. a Függelék B-ben, 15.)

Ugyanakkor magságunkból valami más is következik: hogy lélek-magunk (a vele való ős- beazonosulás következtében) egyfajta megőrző funkciót vállalt. MEGPRÓBÁLTA MEGŐRIZNI A LÉLEK ŐSÁLLAPOTÁT, A TISZTA KÍVÁNCSISÁG ÉS BEFOGADÁS minőségeit úgy, hogy az a lehető legkevésbé szennyeződjön, fáradjon el, betegedjen meg a tapasztalások súlyos hatása alatt. Ez csak azáltal vált lehetségessé, amiről korábban már szóltunk: hogy népünk jellegzetessége a rész-minőségekkel való nem-beazonosulás. (Nem mellékesen segíthetett ebben lélek-reprezentáns leányaink tündér-lelke is, amely az eredendő szeretet-energia védelmében külön pajzsot növeszt…)

Ezen keresztül lelkünk legbelseje alapvetően gyermeki, tudatunk pedig a mindentudó kozmikus bölcs tudata maradhatott.

134

135. oldal

„…nem tudom kikerülni elfogódott és kölyök-alázattal telt, de világteremtő indulatból táplálkozó vallomásomat…: Te legyőztél bennünket… mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal… mert csak AZ EMBERI vallomás ad érvényt a világegyetem szükségszerűségének, mert az élet, még a legmagasabb szervezettségű élet is önmagában embertelen, s csak a művészettel válik emberivé. Mert a mi emberi végzetünk a Ragyogás”… (JUHÁSZ FERENC: SEBESÜLT HARCOS ANGYAL) És itt a fő oka annak, hogy a (rosszhiszemű) vádak és a sokszor lehangoló ,realitás’ ellenére is merjük állítani: legjobb minőségünk, belső magunk olyan képességek és lehetőségek megőrzött kincsesládája, amely képessé tesz minket arra, hogy a világ jelen apokalipszisében (≈lelepleződésében)

ahol az idő (a történések) felgyorsulása miatt hirtelen láthatóvá válnak az eddig elrejtett dolgok (a valódi okok és összefüggések, az álságok és az igazságok), és ettől az érinthetetlennek tartott értékrendek úgy zuhannak össze, mint a fapálcika-házacskák az ,amerikai álom’-ra zúduló valóság-tornádók és szökőárak levegő- és víz-(: LÉLEK!)-zuhatagában – felmutassuk az emberiség szent Grálját: a magát megőrzött (vagy tisztává szenvedő) lélek – Én-tudatos szellemmé, az öntudat szellemi szikrája – érző/tapasztaló lélekké transzformálódását e kettő Szent Nászában, az emberi TEST megszentelődő, FÉNYLŐ, áttetszővé világított JÖVŐ-KELYHÉBEN. Felmutatni az embert, amilyen lehetne: szellemnek és léleknek, férfiangyalnak, tündér-lánynak, isteni teremtőnek, isten-szülő kozmikus istenanyának, akik voltunk és akik leszünk, mi, magyarok, mi, emberek, istenfiak, a Teremtő álmának hordozói, istenszikra-lelkek, őstudatúak, mindenség-tudatúak, az eleven Mindenség tudatosult gyermekei… akik TUDJUK A SZELLEMET, A LELKET, A TESTET.

Ahogy Klingsohr, a ,varázsló’ tanítja: „Másképpen viselkedik a természet érzékeinkkel és kedvélyünkkel, másként

értelmünkkel, világerőink vezérlő képességével. Bizony, őrizkednünk kell attól, hogy megfeledkezzünk az egyikről a másik rovására. Sokan vannak, akik csak az egyik oldalt ismerik el, a másikat alábecsülik. Ám a kettőt

egyesíteni lehet, és az lesz boldog, aki megteszi.” (Novalis: Heinrich von Ofterdingen) ENNEK AZONBAN A FIZIKAI TEST KERETEI KÖZÖTT KELL VÉGBEMENNIE. A magyarság ebből a szempontból is egészen különös kvalitásokkal rendelkezik. Mert a már emlegetett kozmikus-, sőt egységtudata (sokszor explicit ,istentudata’ is) sajátosan ,mélyen’ (ahogy mondani szoktuk, „zsigeri szinten”) gyökeredzik. A nép embere nagyon mélyről, tényleg a zsigereiből löki elő sokszor egymondatos kozmikus ős-igazságait, mert benne az igazság a testhez és egyáltalán a fizikai valósághoz kötött, attól teljességgel elválaszthatatlan. A magyar egészen a krisztusi úton jár, jelmondata akár az „ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET” LEHETNE. Mint mag-nép nemcsak az UTat jelöli ki, hanem számára a Szellem az IGAZSÁG, a Lélek az ÉLET, és EZ EGYÜTT Ő MAGA A MAGA TESTI VALÓSÁGÁBAN, attól elszakíthatatlanul. Legigazabb voltában semmi köze sincs a szellem (tudat) hazugság-természetéhez, ahogy az ellenerők egyéb manipulációihoz sem. Számára minden valóság élet és igazság, és minden lehetséges élet és igazság a valóság része: de ez a valóság fizikai és testi – még angyali vagy tündéri mivoltában is.

135

136. oldal

Mélységes kötődése a földhöz/anyaföldhöz/szülőföldhöz ebből az attitűdből ered, ezért van, hogy a ,kívülállók’ számára még a magyar spiritualitás is (vö. tündér- eredetünk regéit más hagyományokkal) ,földhözragadt’-nak tűnik. A VÉNUSZI BIKA-FÖLD („A bika a női szaporodás igájába fogott hím nemzőerő” – Paneth G.) és KÍGYÓ→SAS (azaz A BIKA-SKORPIÓ TENGELY) ezért A MAGYAR LÉLEK TEST-KÖZPONTÚSÁGÁNAK (A FIZIKAI, 3-DIMENZIÓS FÖLDI LÉTHEZ KAPCSOLÓDÁSÁNAK) a tükre. De teljesség-attitűdjéhez hozzátartozik, hogy ez az érzület nem kizárja, hanem egyenesen tartalmazza a világegészhez mint saját identitásához való kozmikus-egység viszonyát. MINDEN EGY: ÉS ENNEK AZ EGYSÉGNEK A SZENTHÁROMSÁGA A MAGYARSÁG TEST-LÉLEK-SZELLEM HÁRMASEGYSÉGE. És sejtszinten sejtjük azt is, hogy ez a fajta tiszta tudatosság és egyesítés az emberi, fizikai testben – ez voltaképpen a Megfeszített levétele a keresztről …

Korábban már sok szó esett a Kundaliniről. A manicheus beavatásban a 3 pályán (ida, pingala, szusumna) futó energia egyesül a szusumnában (kígyótűz), és e HÁRMAS-EGYSÉG az agy mágneses rendszerén keresztül összekapcsolódik a Szellem terével, a „Fényhonnal”. (Korona-csakra: a beavatott megkapja „az Élet koronáját”, és tobozmirigye ragyogni kezd, mint egy „nyitott kapu”). A tudat (Szellem) tüze és a kígyótűz harmonikusan magukévá teszik a finom spirituális rezgéseket… s kialakul egy új étertest, amely a dicsőség és feltámadás teste. Ezzel megjelenik egy új, finom, nemes formájú és szerkezetű ANYAGI hordozóeszköz is.

„Ez a Természet és JÉZUS KRISZTUS VÉGLEGES MEGSZABADULÁSÁT JELENTI. Ezt a finom folyamatot az evangéliumok szimbólumrendszerében úgy írják le, mint a KERESZTRŐL VALÓ LEVÉTELT…”, mivel Krisztust a ,romlott anyagi világ’ négyességére feszítették fel, hogy mindenki megértse e világ természetét és saját helyzetét. Ezt mutatják nekünk már kétezer éve úton-útfélen a horpadt bádogkrisztusok…

Erről beszél jelen tanulmány szerzője gondolatfolyam-regényének alábbi részlete is:

…„és arra is elég lehet egyetlen szemvillanásnyi idő, hogy az ember jóvátegye, amiről eddig azt hitte, immár jóvátehetetlenül félresiklott… és akkor Jézus leszállhatna végre a keresztről és kimehetne a templomok elé az ő atyjafiaihoz, az emberek pedig örömmel üdvözölnék Őt, mint saját megváltott és feltámadott lelküket…”

Ekkor váratlanul egy hang hasított a visszhangok közé, egy férfi feldúlt hangja, aki ezt kiáltotta: „És így is van, a Föld igazi gyermekei tudják, hogy Krisztus valóban feltámadott és én magam, a saját szemeimmel láttam Dél-Amerikában, ahogy minden húsvétkor leveszik őt a keresztről és nagy vigyázva kiviszik a templom elé és örömujjongások és hálaadó énekek közepette körülhordják a városban és végül a templom kertjében, a virágzó fák között készítenek helyet neki (mint ő minékünk az ő Országában, amely nem e Földről való), hogy a virágok között lehessen, a Földanya karjai között, mert Ő a virágzás és az élet… ámde a papok (és ezt is a saját szememmel láttam) megfogják az éj leple alatt az ő szentséges testét és titokban újra beviszik a templom félhomályába és halkan, nehogy az igaz lelkek észrevegyék, újra felszegzik őt a keresztjére, óvatos kalapácsütésekkel verik át újra szegény meggyötört csuklóján és lábán a szögeket…”,

ezt kiáltotta feldúltan valaki a padokból, és a pap – „…mert még nem jött el az idő, mert az Embernek fiai még oda vannak szögezve saját félelmeik szögeivel a saját életük keresztfájához, és amíg mi magunk le nem jövünk onnan, amíg a halál előli menekülést fel nem váltja a halál tudatos vállalása az életért cserébe adott hálaajándékként, és amíg meg nem értjük, hogy ezt nekünk magunknak kell elérnünk – és itt nagyot sóhajtott a szegény pap – , addig Krisztusnak is ott kell maradnia a maga keresztjén fölszegezve általunk és érettünk, általunk és érettünk…”

– ezt motyogta megfakult hangon ott a templom túldíszített falai között, ahogy lassan mindenki elindult kifelé, a kevéske csoszogó hang fölerősödött a kongó ürességben és a nyitott templomkapun át beömlő fényben kifakultak a barokk aranyozások és az angyalok hófehér szárnyai a félhomály tartóoszlopai között, amelyek olyanok voltak, mint egy későnyári délelőtt napsütött párájába temetkezett sírkert fái, ahogy óvatosan és védelmezőleg ráhajolnak a tökéletesség angyalainak hallgatag szobraira…” (Csorba Éva: A Démon hagyatéka)

136

137. oldal

Azoknak, akik a ,magyar’ szótól piros pöttyöket kapnak, és akik azt gondolják saját kozmopolita ideológiájukról, hogy az valami magasrendű tudatszint a bezápult és provinciális nemzettudathoz képest; akik semmivel sem becsülik többre anyanyelvüket, mint a többit; édesanyjukat, mint a haverjaikat vagy elvtársaikat; környezetük erőfeszítéseit, mint a távoli kontinensek életideáljait és manipulatív értékrendjét – mindazoknak innen üzenem (bár éppen ők úgysem olvasták el ezt a sok súlyos és nagyon meggondolt gondolatot): jobban tennék, ha felismernék az igazságokat a rengeteg nagyképű hazudozás közepette, mert előbb- utóbb mindenre fény derül, és a mai kor éppen a lelepleződésekről szól. És lehet, hogy mások jobban értenek a fegyvergyártáshoz és az üzleti alapú egészségügyhöz (aminek következtében a szegények tömegesen pusztulnak a járványokban és az egyre gyakoribb természeti csapásokban) – MI VAGYUNK ARRA TEREMTVE, HOGY ELŐMOZDÍTSUK, MAGUNKON KERESZTÜL MEGVALÓSÍTSUK AZ ELKÖVETKEZENDŐ ÚJ EMBERT, AZ ÚJ FÖLD ÉS ÚJ ÉG FIÁT. A MI UNIVERZÁLIS TUDATUNK nem azon dolgozik, hogyan tudná elhagyni szülőföldjét, szülőbolygóját és Naprendszerét, hogy minél hatékonyabban gyarmatosítsa a világűrt, hogy minél több hasznot csikarjon ki a szűkebb és tágabb környezetből. Ellenkezőleg: ÖNMAGÁT AKARJA A LEHETŐ LEGMAGASABB SZINTRE EMELNI, HOGY MINÉL NAGYOBB HASZNÁRA LEGYEN SZÜLŐFÖLDJÉNEK, SZÜLŐBOLYGÓJÁNAK, CSILLAG- RENDSZERÉNEK – ÉS, IGEN, HA TETSZIK, AZ EGÉSZ GALAKTIKUS ÉS INTERGALAKTIKUS KÖZÖSSÉGNEK, AMELYHEZ TARTOZIK. Megpróbálja megérteni, kimondani és tetteivel építeni ezt az odatartozást az egész egyetemes emberiséghez, a kozmosz egyetemességéhez. Lám, a „provinciális” magyar Móricz Zsigmond és Juhász Ferenc ilyeneket szólnak: „Ne féltsetek, elszánt vagyok és hajthatatlan. S ha érdem ez, nekem elég. Feltör ajkamról a kimondhatatlan emberiség”. (Juhász F.) „Nincs több testvérünk, csak az egész egyetemes emberiség.” (Móricz Zs.) Ám a mi lelkünk-tudatunk először a saját házatáján (hazája táján) kezdi ezt az önjobbító-önszépítő munkát, ahogy tanították a bölcsek eleitől fogva. Az otthonnál. „ »Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne«… Ezt mondja minden műved… halhatatlan szavakkal halhatatlan nyelvünkön. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv sorsunk, menedékünk, reményünk. MŰVED A VILÁGEGYETEMET BENÖVŐ KRISTÁLY-LEVELŰ ÓRIÁS-FA, AMELY A MINDENSÉG MINDEN TERÉT BENŐTTE ÁGAIVAL ÉS GYÉMÁNT-LOMBJAIVAL. A VILÁGEGYETEM ÖRÖK GYÉMÁNT-ZIZEGÉSE A TE MŰVED. Kristályfád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-virágok. …Menj, drága Barátom és add át magad a Földnek. Vár a Föld. Mert a Föld jó. Add át konok és elfoszló szíved a Földnek. Hogy tested legyen fű, gyökér, virág, föld. …Menj, most téged hív a Föld és hív az emberi Ősidő.”

137

138. oldal

Vajon tényleg provinciális ez az ős-mindenség-tudás? Vajon a magyar nyelv, a magyar zene amolyan tudatlan-falusias? A magyar költészetet szinte lehetetlen lefordítani, olyan komplex és univerzális tartalmak organikus szövevényétől telített a nyelvünk. Még szerencse, hogy a zenéhez nem kell tolmács, ezért a gőgös és sznob Nyugat kedvére rajonghat Bartókért – de mit ért belőle? Láthattuk, hogy menő zenekarok hogyan tátják el a szájukat, amikor néhány népzenész kotta nélkül játssza… és hogyan! az összes gyökeret kiásva és felmutatva az áldott magyar anyaföldből! „Bartók Béla zenéje… a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kuszaságában és szent zűrzavarában végülis keményen harmonikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása… Ő a történelem hangjait is hallotta… a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót… Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Ezek a fiatalok csodát csináltak Bartók zseniális zenéjével, a Cantátával, ezzel az óriás csillag- robbanásos, zöld növényrobbanásos, dacos, mítikus, zsoltáros, himnikus époszi vallomással és tisztaság-hittel, ezzel a mámorító lázadással és szarvas-szabaddá váló vad, gyönyörű szabadság- döntéssel, ezzel az áradó, hömpölygő, űrbe-csipkésedő gótikus természet-éposszal, zene- katedrálissal. Ó, csodálatos élet! Ó, csodálatos szabadság! Ó, Bartók zöld óriás-lángokat lövellő szarvas- szíve, váltsd meg a mi törékeny, árva, mindig-újat-akaró szívünket, kőben, fában, zenében, betűben.”

Amikor ezeket a sorokat írom, a megváltás műve éppen szárba szökik. Sebő Ferenc (aki fél életét annak szentelte, hogy a bartóki életművet sajtó alá rendezze) 75 éves, és elmondja, mit akart: hogy a népzene és néptánc és az ,énekelt versek’ megváltsák ennek a szegény népnek a lelkét… és íme, a még mindig zenélő Muzsikás együttes (az örökifjú Sípos Misivel) most együtt koncertezik a Müpában a komolyzene rangos képviselőivel, akik mélyen megrendülve attól, amit hallanak, olyan eleven zenét akarnak hangszereikből kicsiholni Kodály kapcsán, mint amilyen dől ezeknek az elnyűhetetlen ,öregek’-nek az elnyűhetetlen hangszereiből… Nem lehet eléggé hálásnak lenni mindezért azoknak, akik nagy küzdelmek árán, hősiesen véghezvitték ezt, megépítve a magyarság, a magyar lélek föltámadásának ezt a nélkülözhetetlen alapzatát. És már ott szunnyad százezrekben és csÍrázik és növekszik, gyökeret ereszt és szárnyat növeszt – mert, ahogy Goethe tudta, egyik a másik nélkül nem ér semmit, és ahogy Nagy László érezte, látta: „Ez itt a szárnyak zenéje”… és ahogy Pio atya megjósolta: „Magyarországról egyszer csodálatos madár fog felszállni… Irígylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre…”

A kételkedőknek, a magyart lekicsinylőknek hadd álljon itt még egy utolsó nagy megjövendölése a magyar küldetésnek (Tanpei Rinpocse, 2007):

„Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi (tibeti beavatottak) biztosan tudjuk, hogy A VILÁG SZELLEMI, LELKI ÉS SPIRITUÁLIS MEGÚJULÁSA AZ ÖNÖK ORSZÁGÁBÓL FOG ELINDULNI. A világ szívcsakrája az Önök országában, a Pilisben található. …MOST VAJÚDIK A FÖLD ÉS A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN SZÜLI A JÖVŐT”.

És ez így VAN.

138

139. oldal

Köszönöm a Sors angyalainak, hogy megengedték befejeznem ezt a munkát. Remélem, nem csalódtak bennem sem ők, sem ,az édes Jézus’…

„Hát dolgoztam hiven, zümmögve, mint a rét. Milyen könnyű a menny! A műhely már sötét.

Fáradt és együgyű, vagy tán csak jó vagyok s reszketek, mint a fű és mint a csillagok.”

(József A. HARMATOCSKA)

139

140. oldal

FÜGGELÉK

A

140

141. oldal

A magyar hivatás

(gondolatok Dr. Csorba Éva kötetéhez)

A magyar gondolatiságot elsődlegesen a nemzethez szokták társítani, én emellett még további értékekhez is csatolom. E további értékek között a magyar lelkiségnek nálam primátusa van. Ahhoz, hogy eljuthassak idáig, meg kellett ismernem a Föld eltitkolt történelmét, és ebben azt az örökséget, amely folytonosságot mutat legalább Lemúriától a szkíta kultúrán át egészen a mai magyar hagyományig.

Mert hivatása a magyar nemzetnek, a magyar lelkiségnek és kultúrának van, így együttesen. Egy rendszer részeiként – modern kifejezéssel élve – komplexitásban vannak. A mély megértés alapját szerintem a történelmünkből eredő szakrális alapköveink és több tízezer éves helytállásunk adják.

A legutolsó civilizációs ciklus azzal kezdődött, hogy az addigi éteri síkon itt létező emberi faj a Föld gondnokaként vigyázta az életet, annak energetikai körforgását, áramlását, más életformákkal karöltve (mint a tündérek, sárkányok, szellemi entitások is). Az eredeti Isteni Terv az volt, hogy az emberi faj legyen a Föld oltalmazója, gondviselője. A naprendszeri háborúk során a Galaktikus Konföderáció felszabadította térségünket, és új kolonizálás kezdődött. Ennek lett a központja Lemúria. A civilizációt (valóban demokratikus elven) a Lyra-beli-Szíriuszi és Plejád-i emberi civilizációs minták segítették. A bolygó bioszférájának helyreállítása után lehetőség adódott arra, hogy az éteri sík szeretetrendszerét kiterjesszék a fizikai síkra is. Az ember, mint egyébként eredetileg kozmikus faj, megjelent a fizikai síkon is, igaz, szoros és állandó összeköttetésben éteri valóságával.

A Lemúria-i központból nagyjából ötszázezer éve megkezdődött a népesség és kultúrájának kiáramlása a Föld többi régiójába is. Leánybirodalmak születtek: Atlantisz, Yű birodalom (a mai közép-Kína, Tibet), Líbia-Egyiptom, stb. Százezer éve a spirituális evolúció által a leánybirodalmak egyenlő jogot kaptak a gondviselésre. Majd ötvenezer éve újra megjelentek hódító, gyarmatosító fajok (reptilián, dino, Alpha Centauri és Plejád-i renegátok), hogy az addigi, mellérendelő társadalmi berendezkedést leváltsák, és helyette a tekintélyelvű, hierarchikus hatalmi struktúra bevezetésével megszerezzék a kizárólagos uralmat a bolygó felett. A leánybirodalmak közül Atlantisz vált elsődleges partnerükké. A vezetői rétegben lassú, fokozatos tudatbefolyásolással elérték a kétség felkeltése révén a megosztottságot. A megosztott papságban megjelent a félelem energiája, amelyet manipulációkkal és egy „fals flage” (hamis támadás) eseménnyel a kontinens egészére kiterjesztettek. Ez volt a háború kezdete, huszonötezer évvel ezelőtt. Ezért pusztult el Lemúria.

141

142. oldal

Ez a háború és Lemúria pusztulása sokkolta a többi leánybirodalmat. A líbiai-egyiptomi leánybirodalom – kényszerű szövetségek során – együttműködött Atlantisszal, de megváltozott korábbi vallásuk, hierarchiájuk.

A Yű birodalom nem volt hajlandó behódolni. Követelték, hogy Atlantisz vezetése kérjen bocsánatot a többi leánybirodalomtól, és szüntessék be a háborús, gyarmatosító műveleteket. Atlantisz válasza – a mögötte álló idegen fajok technikai támogatásával – a háború és a rombolás lett.

Ez a Földi háború valójában spirituális háború az eredeti, szeretet-alapú társadalmi berendezkedés és kultúra (mely maga az élet szentségének és biológiai sokszínűségének szolgálata) és a gyarmatosítás között. Ez a háború máig tart. A háttérben megbújó idegen fajok állnak a piramis csúcsán. Alattuk a gyarmatok vezetői, és így tovább lefelé a hatalmi hierarchiában.

A huszonötezer éve zajló gyarmatosítás állandó háború. Változó erőviszonyokkal, változó területi uralommal. A lényeg nem változott, a gyarmatosítók az erőszak útján próbálták a szakrális rendet felszámolni, régi értékét és hagyatékát eltüntetni, eltitkolni. Ez ma is így van.

A magyar hivatás megértéséhez számomra ezek a történelmi események adtak segítséget. A magyar szellemi és genetikai örökség valójában Lemúriában kezdődik. A kontinens elpusztítása után a civilizáció túlélői átmentek az akkori Yű birodalomba, mely az ellenállás központja és egymást követő háborúk helyszíne lett. A brutális atlantiszi háborúskodás során a YŰ birodalom illegalitásba vonult: részben a föld alá, így jött létre Agharta és Sambala is. Az így átmentett magas erkölcsiségű és értékű kultúra itt élt tovább, majd megjelent a Szkíta kultúrában és birodalomban, később ezen keresztül a Kárpát-medencében is.

Kevesen ismerik Júnia történelmét. A Lemúria-i túlélők (mint ellenállók a gyarmatosítással szemben) folytonosságukat a Yű birodalom, majd a Szkíta birodalom által tartották fenn. A háború során (kb. tízezer éve) az ellenállás központja a Földközi-tenger északi partvidéke és a Kárpát-medence lett: ez volt Júnia. Egészen az utolsó vízözönig (kb. hatezer évvel ezelőttig) fenn tudott maradni. Itt összpontosult a korábbi leánybirodalmak ellenállási társadalma, technológiája és kultúrája. Valójában ez volt a mai Európa civilizációs bölcsője. Később az ismert szkíta birodalom és kultúra legnyugatibb tartománya lett belőle. Állandó kapcsolatban állt a szkíta birodalom keleti központjával, a Tarim-medencével. Mindez pedig az előbbiekben leírt Yű birodalom hagyatéka és keleti felségterülete.

Valójában hagyatéki folytonosság áll fenn Lemúria, a Yű birodalom, Júnia és a szkíta birodalom révén az ismert magyar őstörténelmen át napjainkig. Ez a hagyaték elsődlegesen az említett spirituális háború, ami felismerhető az ellenállás vándorlásán át az ismert történelmi háborús eseményekben is.

142

143. oldal

Amikor keressük a magyar hivatás küldetését és szerepét, megkerülhetetlen a több évezredes történelmi és identitásbeli háború létének és céljának megismerése. Ne feledjük, hogy az idegen gyarmatosító fajok teljesen tisztában voltak és vannak a háború valódi, spirituális jelentőségével. A földi hatalmak, uralkodók és birodalmak csupán zsoldosai ennek a háttérhatalomnak. Alacsony szintű tudatosságuk csak a zsákmányszerzést látja célként mint jutalmat a folyamatban. Mára kialakult a teljes hatalmi hierarchia.

A legfelső szinten álló intézmények mindegyike saját monopóliummal rendelkezik. Így uralják a világ népességének, az emberek többségének a tudatát. Monopóliuma van a tudománynak, a vallásnak, a pénzügyeknek, az államszervezésnek, az államjognak és persze a médiának. Tematizálták az egész világot. Az ember észlelését nem tudják behatárolni, ezért a monopóliumok által kisajátították az észlelésre adott értelmezés jogát. Mára kizárólagos narratívákat működtetnek. Ez a mainstream.

A magyar hivatás spirituális és etikai alapjait a fentebb leírt örökség adja. Júnia, mint történelmi tájegység, örökre bekódolta a területén a folyamatos ellenállást a mindenkori gyarmatosítás energiájával és szándékával szemben. Ez szinte genetikailag kódolva újraíródik az itt élő népek viselkedésébe és értékrendjébe. Az ismert magyar szabadságszeretet valójában nem kizárólag a magyar lélek ismérve, bár – történelmi és számbeli okok miatt – a legnagyobb mértékben nálunk mutatta meg magát. De a legtöbb ide betelepülő nép, nemzetiség vagy etnikum felveszi idővel és beépíti saját kollektív tudatába és viselkedésébe. A tizennyolcadik században betelepített svábok, németek döntő többsége a harmadik generációjukra már magyarnak vallja magát, és kész volt a világháborúban harcolni és meghalni érte. De megemlíthetem az itt élő zsidó etnikumot is, akik – sokadik generációjuk során – mára inkább magyarok és csak másodlagosan zsidó identitásúak.

Csak az említett szabadságszeretetünk nem tesz minket különlegessé vagy kivételessé. De ennek megértése Júnia nélkül nehézkes. Mert a magyar mindvégig spirituális nép, nemzet is. Ha csak a kereszténységben betöltött évezredes szerepét nézzük, ott is kiemelkedik az európai nemzetek közül. Álláspontom szerint ez egy még korábbi és sokkal konkrétabb kapcsolat miatt van így. Filozófiai hagyatékunkban már Jézus születése előtt is kiemelkedő a mi fény- vallásunk, és egész fény- és szeretet-alapú hagyományunk, kultúránk. Jézus születésének és családja valós történetének vonatkozásában közvetlen örökségi kapcsolatot vallok. Egyáltalán nem elfogadott Jézus családjának és házasságának valódi igazsága, sőt gyermekeinek és vérvonalának ismerete sem.

Akit ténylegesen érdekel ez a terület, javaslom, menjen el Csíksomlyóra, a kegytemplomba. Keresse meg a jobb oldali oltárképet, amelyen Mária Magdolna látható a három gyermekükkel. A magyar szakralitást ez annyiban érinti, hogy a legfiatalabb gyermek, egy leány, akit Máriának hívtak, nálunk nevelkedett öt és tizenöt éves kora között a dunántúli, szkíta alapítású ,huszonnégy karéjos sámán-képző’ központban. Ez valójában aranyasszony- képző volt.

143

144. oldal

A Jézusi vérvonal örökségébe tartozik Atilla királyunk is, aki a Pártus Birodalom területén lévő Úrfa városában született. Ez Jézus édesanyjának, Máriának a szülővárosa is… Eltitkolt, de fontos epizód, hogy Atilla őrzi Jézus feltámadási leplét (,Torinói lepel’), és ő hagyja ránk, mint a Szent Grál egyik megnyilvánulását. Az Árpád-ház kihalásáig nálunk van, a Magyar Apostoli királyságban.

És Atillával elérkezünk a magyar nemzet üdvtörténelméhez, abban is a nemzet keresztútjához. Atilla királyunk által felvett kereszt ez, a nemzet nevében vállalt keresztút. A Magyar Szent Korona mint beavató korona – mely mint ilyen egyedülálló a világon – pontosan ebbe a vállalt keresztútba avatja be mindenkori királyainkat. A jelen írás nem ad lehetőséget e keresztút bemutatására – annak terjedelme és fontossága miatt –, de ez adja a kulcsot a magyar hivatás megértéséhez.

A nemzet által felvett kereszt, mint a magyar történelemben megismétlődő Jézus-i keresztút, az egész bolygónak és minden népének ad megváltást. Az önként vállalt áldozat, amely egy egész nemzet évszázadokon keresztül betöltött spirituális küldetése – függetlenül attól, hogy a nemzet minden tagja nem volt ennek tudatában – pont az Isteni Kegyelem kiáradása által juttat el minden más nemzetet is a megváltásba. Magunkat is, de minden más népet is.

A magyar nemzet keresztútja tehát nem csupán egy nemzet-szintű vállalás, hanem egy több tízezer éves spirituális hagyaték folyamatos működtetése és méltó befejezése. Ez maga a magyar hivatás.

Nézhetjük ezt a kérdést szakrális történelmünk és hagyatékunk, tudományos eredményeink, kultúránk (kiemelten a népi kultúránk), szabadságharcaink, a körülöttünk élő nemzetek történelmi zsákmánytudata, a háttérhatalom szándékai és akár konkrétan Trianon szemszögéből.

Az eredmény mindig ugyanaz lesz. A magyar nemzet, mint folytonos örökségviselő, hivatásszerűen élte meg feladatát. Ezt szolgálta a Szent Korona tana és jogrendje, társadalmának mindenkori vezetése, királyai. És ezt élte – ha megadatott neki, tudatosan –– bármely tagja.

A mai korban sokan keresik a nemzeti stratégiát. A politika nyilván hiányos és korlátolt szemszögből próbálja néha megfogalmazni (ezt is inkább csupán a nemzeti politikai oldal). A civil társadalom nem tud és nem képes ebbe bekapcsolódni. A magukat spirituális iránymutatóknak vallók csak történelmünk legutolsó fázisát látják, és ebből indulnak ki.

Ha végigkövetjük a Lemúriával kezdődő történelmet mint spirituális háborút, összekötve és folytonossá téve napjainkig egy tágasabb nézőpontból és a szakrális Rend kihagyása nélkül, látható a nemzet hivatása. A valós nemzetstratégia ebből a hivatásból kell eredjen. Tehát a nemzetstratégia valójában a magyar hivatás folytatása és beteljesítése.

A magyar nemzet tudatos tagja hivatásszerűen áldozott, mintát, példát adott, kitartóan képviselte az Isteni Rendet.

144

145. oldal

Áldással adom át gondolataimat, tapasztalatomat és hitvallásomat a magyar hivatásról – remélve, hogy ennek hatására egyre többen rendelkeznek majd igaz hivatástudattal.

Nagy Gábor

Kutatási területek: szakrális földrajz, Magyar Szent Korona, magyar nemzet üdvtörténelme, a nemzet keresztútja, Galaktikus Konföderáció, titkos űrprogramok, bakonyi történelmi tájegység, szkíta önkormányzatiság.

Hivatás: hivatásos katona (repülésirányító), közigazgatás: polgármester, szakrális őrző, Magyar Ufószövetség alapító tagja, Veszprém Megyei Szkíta Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.

145

146. oldal

FÜGGELÉK

B

146

147. oldal

1. ADY ENDRE: SZENT MARGIT LEGENDÁJA

Vallott nekem a Nyulak szigete Regék halk éjén. Íme a titok: Királyi atyja klastromba veté Legendák szűzét, fehér Margitot. Álom-leány volt: egy fojtott sikoly. Ájulva hullt egy durva szó miatt. S robogtak a királyi udvaron Hajrázó, vad, bozontos férfiak. Nyugatról várt sokáig valakit. Nem nagybajszú, lármás, mokány nagyúr, Dalos, törékeny, halk fiú legyen, Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr. Már régen várt s megbénult a szíve. Zúgott a vár, prüszkölő, kún lovak Hátán érkeztek hetyke magyarok. Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag. Ő nem járt a Duna táján soha, Egy halk dalú és halk csókú legény. És Jézusnak áldozták Margitot, Ki ott halt meg a Nyulak szigetén. 1906.

147

148. oldal

2. AZ ATAISZI 24 TÖRZS SZÖVETSÉGE tagjai:

kaza-hun (kazah), széki-hun (székely), türk, jász (jazig), lett, bolgár, manysi (/hanti), kabar, úz (gara- úz: grúz?), mari, tatár, mongol, kun, mandzsu, suoma (finn), vót, baskír, ujgur, avar, észt, komi, csuvas, vepsze, mordvin

3. A MAG APOTEÓZISA részlet AMERIGO TOTH

( a gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában látható) RELIEF-jéből

148

149. oldal

4. AZ IDENTITÁSRÓL (részletek a szerző „Entrópia” c. könyvéből)

A) AZ ÖNFÉNYEZÉS

A teremtés jóságába vetett hit (a teremtő hite: „És látá Isten, hogy jó” (Móz. 1, 10) és a lélek ősbizalma) a civilizációnak is nevezett társadalmi formációkban átélt borzalmak hatására megrendült. Az utóbbi évezredek során az emberiség egésze olyasmit élt át, ami csak Jób igazságtalan megpróbáltatásaihoz hasonlítható: hiába minden jó szándék, igyekezet, bizakodás, hiába a törvények betartása, a világ rosszal fizet a jóért, a tisztességet meghurcolják, az igaz ember belerokkan saját jóságába, a gonoszság tort ül, dőzsöl és pöffeszkedik, parancsol és kifosztja a szorgoskodókat, elveszi életük munkájának gyümölcseit és végül magát az életet is. A létezés minden területét átszövi a hazugság, a csalás, az átverés, az erőszak és a pusztítás – a lélek pedig értetlenül szenved: ha isten megengedi ezt, akkor vagy nincs, vagy legalábbis nem mindenható, ,nem ura a helyzetnek’, talán magával ,az ördöggel cimborál’. És bár „az élet szent okokból élni akar” és ezért az egyes ember maga is beáll a hazudozók és csalók közé, maga is megpróbálja kizsákmányolni és kifosztani testvéreit, hogy ha már igazság és igazságosság nincs, legalább ő maga ne a lúzerek között, hanem a szerencsések között sétálgasson ,az élet napos oldalán’ – azt azért legbelül még a legmegátalkodottabb ,vétkes’ is érzi, hogy valami nagyon nincs rendben a teremtésben. Olyan erőknek és olyan lényeknek adatott hatalom a lelkek fölött, amelyek és akik biztosan nem a ,jó’ oldalán állnak.

Ilyen körülmények között voltaképpen érthető, hogy az isteni-szellemi létezők kultuszában döntő szerepet játszó, mintegy tőlük maguktól eredő dicsőítés (pl. az Énok-kulcsokban az Elohim öntömjénezése) sokakban kelt ellenszenvet és némi joggal azt is gondolhatják erről, hogy ez a valószínűsíthető eredője az emberi társadalmat alapjaiban aláásó egocentrizmusnak, nárcizmusnak, önbizalom-túltengésnek és önfényező magamutogatásnak. Nehéz megmagyarázni, hogyan lehetséges az, hogy ilyen magas színvonalon álló entitások azzal vannak elfoglalva, hogy önmaguk nimbuszát építgessék (miközben tevékenységük emberfeletti szintje, isteni célja és kozmikus volumene egyfelől magától is nyilvánvaló, másfelől azonban ezek ,eredménye’ legalábbis kétségeket ébreszt az átélő lélekben. Talán ezzel függ össze, hogy vannak, akik szerint itt valójában az alacsonyabb aiónok entitásaival, olyan arkhónokkal van dolgunk, akik annál hatalmasabbnak szeretnének látszani és annál inkább elvárják a tömjénezést, minél lejjebb vannak a ,felsőbb egekhez’, a ,tiszta fény hazájához’ képest). Ez a hiúságnak tűnő folyamatos öndícséret ugyanakkor nemcsak visszatetsző, hanem mélységesen amorális is, amennyiben igen rossz példát szolgáltat az embereknek (akik úgy tekintenek isteneikre, mint akiket utánozni maga az üdvösség). A rábaközi magyar hagyomány nem is takargatja véleményét ezzel kapcsolatban: „JÓ ISTENEK nem várnak imádatot, csak cselekedetek összhangját várják… Jó istenek részeink, mink részeik vagyunk. …Ki dicsőítené önmagát tehát, orcáját nem pirítandó? Mondja-e, ki dolgát jól végezte: ajnároljatok, dicsőítsetek? A sikerében bizonytalannak fontos ez! Jó uralkodók, NÉPEK ELEI, utálnak hízelkedést, talpnyalást. ROSSZ ISTENEK, gyarló istenek hízelkedést, tömjénezést áhítanak. Rontják a jót, hamisítják az igazat, haragjuknak sem urai, mérgüket világgá fújják. Így támad káros kötés, káros oldás.”

149

150. oldal

Ugyanakkor mintha ősi törzseknél is lenne valami ilyesmi: a vadászok mindig is szerettek eldicsekedni vadejtő képességeikkel és máig igyekeznek minél jobban kicifrázni a történeteiket, hogy elbeszélésük elszórakoztassa a közösséget, példát adjon és őket magukat magasabbra emelje az otthon maradottak szemében, a törzs pedig mindig is arra törekedett (érthető okból), hogy tagjait megbecsülje és teljesítményeiket a lehető legjobban elismerje; a ,hőstettek’ regékben és legendákban, mítoszokban és különféle rítusok, szertartások, dalok és táncok által való megörökítése, megőrzése, átadása a következő generációknak a törzsi kultúrák alapja. Ezzel emelik ki azokat a tulajdonságokat az individualizálódás folyamatából (ügyesség, bátorság, hűség, okosság stb.), amelyek leginkább alkalmasak a túlélés biztosítására és így továbbadandók a jövő nemzedékeinek. Ez azt is jelent(het)i, hogy a dicsőség mint mentális tényező eredendően hozzátartozik az emberi (és így az isteni) státuszhoz.

De mivel vannak olyan emberek (elsősorban nők), akik nem hogy nem fényezik magukat, hanem rosszul tűrik a dícséretet és ezért (is) igyekeznek (hol jól, hol hibásan felfogott ,szerénységből’) lefelé kerekíteni érdemeiket; akik pironkodnak az őket érő elismerések miatt – érdemes megnézni, milyen okai lehetnek ennek az eltérő viselkedésnek.

Az egyik ok magában a nő nemi jellegzetességeiben kereshető: a nő sokkal inkább a lelkében él, mint a férfi (aki elsősorban szellemi – vagy legfeljebb fizikai/testi – lénynek tartja magát és a lelkét néha annyira szégyelli, hogy el is feledkezik róla), márpedig a lélek nem tartja érdemnek azt, amit csinál (bármi és akármilyen minőségű cselekvés legyen is az); egyáltalán az érdem mint olyan a lélek számára irreleváns fogalom, mivel az nyilvánvalóan egy hierarchikus, tehát hatalmi beállítódással függ össze, azaz a szellem sajátja. Ezért van az, hogy a tudatnak szinte lehetetlen még észrevenni is, nemhogy igazán megérteni, hogy

a nehéz, igaz életet élő, segítőkész, ezerfelé teljesítő, pozitív élet-alapokat és légkört teremtő nők milliói teszik a dolgukat az elismerés legcsekélyebb igénye nélkül (legfeljebb szeretet-kölcsönösséget várva el azoktól, akikre jótéteményeiket pazarolják). Ez voltaképpen így normális, mert a lélek számára a harmonikus, a jó és szép érzékelése, megteremtése és fenntartása örömöt jelent, ez az ő táplálékforrása és működésmódja, így meg sem érti, miért kellene ezért dícséretet kapnia. A férfi számára azonban nem maga a (,jó’) cselekvés okoz örömet, hanem a teljesítmény és a vele járó ,dicsőség’: ő állandóan bizonyítani akarja (a maga számára is, de főleg mások előtt), hogy mire képes, tehát az elismerés a legfőbb létszükséglete, eredendő motivációja. Ez gyakorlatilag rögzíti a férfiember gyermek-státuszát (a ,külső kontroll’, a megfelelni-akarás és a dacos ellenszegülés viselkedésmintáit), és az oka is hasonló: az eredendő önbizalomhiány, vagy ahogy a pszichológia nevezi, egy ,ab ovo’ (tényszerűen már a magzati korban is meglévő) ,kisebbségi komplexus’ (az egész női/anyai/lelki jellegű természetes valósággal szemben). Ennek nyomán alakul ki a lélekműködés leépülése, a (hatalmi) túlkompenzálás, öntúlértékelés és narcisztikus önfényezés gyakorlata.

A FÉRFI-VILÁG ELLENPÁRJÁT, AZ EREDETI (női-anyai jellegű, magáért a világ javáért való) ÉLETET ÉS CSELEKVÉST NAPJAINKBAN EZERNYI TÉNYEZŐ AKADÁLYOZZA, teszi csaknem lehetetlenné, FORDÍTJA ÁT SZENVEDÉSBE, sötétségbe, végül sokszor betegségbe és halálba (ld. ,a sötétség szentje’, Teréz anya vallomásait).

150

151. oldal

A természetes (és ezért ,könnyű’ és ,boldog’) létezés helyett hajszolt, a nőtől alapjában idegen képességeket és sokszor emberfeletti (szellemi és fizikai) teljesítményeket igénylő, lélekölő és minden vonatkozásban ,emberpróbáló’ életet vállal az, aki nem akar végleg beleprostituálódni ebbe a ,szép új világba’… Szinte senki nem akarja megérteni, hogy a ,civilizált’ fehér ember ,könnyű és boldog’ élet utáni vágya azért jogosulatlan (és végső soron természetellenes), mert hiányoznak hozzá a képességei; és ezek (nyilvánvalóan sok munkát és alázatot igénylő) bepótlása, az önmagán való lassú és fáradságos munka, az önismeret-tanulás és önképzés helyett a társadalom olyan struktúrájának felépítésén ügyködik, amely mások képességeinek és munkájának kihasználásával (magyarán mások kizsákmányolásával) biztosítja számára (lehetőleg fölös bőségben) a könnyű és boldog élethez szükségesnek vélt javakat. Mindeközben persze olyan értékrendet alakít ki, amely mindezt legitimálja és garantálja a kívánatos társadalmi elismerést is azok számára, akik (tudatosan vagy öntudatlanul, akár legjobb meggyőződésük vagy ,belső hangjuk’ ellenére) elfogadják és fenntartják a rendszer alappilléreiként szolgáló hazugságtömeget.

Az ,igaz’ embernek ezért olyan nehéz együtt ünnepelnie az emberiség többi részével (pedig ő szeretne igazán egy közösség részeként hálát adni az élet jóságáért): hiszen a legtöbb mai ünnep csak cécó, ócska és cifra hecc, az emberiséget orránál fogva vezető hatalmasok cirkuszi mutatványa a ,grundfals’ megerősítésére, egyszersmind eltitkolására; a káprázat kétségbevonhatatlanságát sulykolja a boldogságra vágyó lélek gyermeki életakarásának manipulálásával. Így aztán az ünneplés korunkban csak mélyalvó tudatállapotú lények számára öröm; egy nem korrumpálható lélek számára a dícséret/öndícséret egész fals rendszerének ismétlődő, disszonáns hangú lelepleződése. És amíg az ilyen lélek végig nem járja (rettenetes szenvedések árán: „nem ember kezébe való/ nagy kínok késeivel játszom”) a tudatosodás minden lépcsőfokát és be nem hatol az összes elrejtett, elhazudott, nem ember szemének és szívének való kínzó és elborzasztó igazság mélyére, addig az élet szépséges, könnyű, boldog oldalai (amelyek a ,rendszer’ kiszolgálóinak kifordult módon bár, mégis elérhetőnek tűnnek) konokul elzárkóznak előle: csak akkor tárul fel előtte az élet titkos kincsestára újra, ha sikerül az utolsó szöget is kihúznia a jelenkori lét sugallta illúziók és hazugságok palotának álcázott disznóólából, és akkor megérti, miért történik mindez, hogyan és milyen Kirkék varázsolták disznóvá a testvéreit és barátait; megérti a Szellem – mint férfiprincípium – kisebbségi komplexusát az Élet, a Lélek, az Anya és a Természet elsődleges valóságával szemben, és hogy ezért a legtöbb férfilélek és szellemi létező elemi szükséglete a „hatalom akarása” és megszerzése, az elismerés, a dícséret, önmaga ,fényezése’ és ünneplése. EBBEN A VILÁGRENDBEN CSAK A LEGTISZTÁBB LÉLEKENERGIÁK KONCENTRÁLT KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL, A SZELLEM (AZ ELTORZULT FÉRFI) FELÉ IRÁNYULÓ MEGERŐSÍTŐ/FELEMELŐ SZERETETTEL LEHET FELVENNI A HARCOT A KÁOSZ ENERGIÁI ELLEN. A léleknek tudatosítania kell a saját helyét és szerepét a teremtésben, hogy tudásával, tapasztalatai és ősbizalma erejével helyre tudja hozni szellem és lélek, teremtő és átélő, férfi és nő megbillent egyensúlyát, fel tudja ébreszteni a zombiként pusztító vagy mélyalvásban vegetáló, önimádatba merült és/vagy transzvesztitaként prostituálódott, a léleknek csak ,az infrastruktúráit használó’ (és kihasználó) férfi- (és elférfiasodott női) lelkeket.

151

152. oldal

Összefoglalva:

jelenleg olyan nagyok a világunkat romboló-hátráltató-kaotizáló erők, hogy most legnagyobb szükség a HIT-re van, egészen pontosan arra a hármas érzületre, amit Pál fogalmaz meg: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három” (Pál 1. lev. kor. 13,13); mert csak ezekkel az energiákkal lehet a „Sötét Kor” plutonikusan robbanó káosz-energiáit megfékezni; és bizony most is a HIT az első (jóllehet „legnagyobb a szeretet”, ld. u.ott), mert a léleknek a teremtésbe, a teremtő és őt irányító szellembe és saját magába vetett hite és bizalma nélkül a világ (kinek-kinek a saját világa és ezen keresztül a világegész) igen gyorsan össze fog omlani. Ahogy a lélek önmagában hisz ,ab ovo’ (nincsenek kétségei sem önmagával, sem a teremtett világgal, sem az élet örökkévalóságával kapcsolatban), és ahogy ez a hit valójában tudás (tudja, hogy az élet – amivel azonos – végtelen), úgy kellene a tudatnak is hinnie önmaga teremtő küldetésében, annak jóságában és erejében, és kettejüknek éppen az ebben a hitben való egyesülése lenne a Szent Nász, amely nélkül a testnek sem értelme, sem túlélési esélye nincs. Ezért A LÉLEK AZ IGAZODÁSI PONT, A KÖZÉP, MERT AZ Ő EREJE AZ ÖRÖK ÉLET, A SZERETET ÉS A GYÓGYULÁS EREJE, AMIRE A TESTNEK ÉS A SZELLEMNEK IS MÚLHATATLAN SZÜKSÉGE VAN; MERT A LÉLEK győz harc nélkül, mert ő AZ ÉLET és az élet nem csinál semmit, mert ő AZ, AKI VAN. Az Élet jelen-léte, a Lélek mindent átható örökkévaló jelene lehetne – ha a tudat nem félne befogadni – az a világot megtartó oszlop, a világnak az a tengelye, amire biztonsággal támaszkodhatnának a teremtőerők a káosszal, a fényerők a sötétséggel való harcukban. Csak abban lehet reménykedni, hogy az igazságok fényének kiterjedésével a tudatalatti régiók homályos zugai felé, a tudattalan kaotikus energiáinak átvilágításával és az élet valódi természetének mély megértésével fokozatosan csökkennek majd úgy az egyes ember, mint világunk egészének működési anomáliái egészen addig, míg egyszer majd a létezők mindegyike – együtt és külön-külön – joggal fogja megint az életet és önmagát ünnepelni az idők végeztéig –

MERT A LÉTEZÉS (LÉNYEGÉT TEKINTVE) MAGA A FOLYAMATOS ÖRÖMÜNNEP

(ám ez nem azonos a káosszal körülvett és megtöltött, folyamatosan küszködő, hit- és önbizalomhiányos tudat hatalmi öntömjénezésével, felfényezett énképének profán-kultikus ünnepeltetésével. Ennek kellene a létezés örömét ünneplő lélek állandó és örök-pillanatú, ,szent’ idejévé változnia). B)

ENTRÓPIA ÉS IDENTIFIKÁCIÓ

A buddhizmus értelmezésében minden szenvedés és halál oka valamiféle kötődés: lényegében az identifikálódás a maya-természetű, valóságnak tűnő, de a lélek valósága szempontjából látszat- világgal. Ez a nagyvonalú rálátás az igazságra éppen csak a saját félelmi motivációját (és így lélek- és szeretethiányos voltát) nem ismeri fel, és lehetőséget ad egy olyan kívül- és felülállásra, ami – lényegében – akár amorálisnak is tekinthető (ugyanúgy, mint a szellemi térfélen sűrűn hallható tanítás a legrövidebb és legkényelmesebb, ún. ,királyi út’-ról, ami lényegét tekintve a tapasztalások és szenvedések, kitérők és megpróbáltatások krisztusi útján járó ,tudatlan többség’ fölötti fölény – és rejtett hatalmi igény – artikulációja). A problémákat ilyen és ehhez hasonló ideológiákkal hárító emberek ugyanis nem akarják felismerni önmagukat azok okaként, és így – illegitim módon – a kauzalitás fölé helyezik magukat (miközben a játék, amelynek saját akaratukból résztvevői, az ok- okozati összefüggések kötelező érvényű szabályrendszere mentén működik).

152

153. oldal

Akik nem tartják be a játékszabályokat, azok a többi játékost hozzák igazságtalanul hátrányos helyzetbe, magukat jogosulatlan előnyhöz juttatva: tehát erkölcstelen és igaztalan módon járnak el a becsületesen játszókkal szemben, akik viszont vállalják saját szerepüket a játék alakulásában, megpróbálják vállalni a felelősséget tetteikért és mélyen átélve az általuk másoknak és mások által nekik okozott fájdalmat, igyekeznek a tanulságokat levonni és felhasználni az előrehaladáshoz. A valódi nagy fejlődés előfeltétele pedig éppen ez, és mi – minden jel szerint – egy evolúciós kísérlet részesei vagyunk most itt, ezen a Föld nevű bolygón. A magukat a szabályok alól kivonók (a nem- identifikálódók) viszont azt gondolják magukról, hogy nekik nem kell fejlődniük, ők úgy jók, ahogy vannak, nincs más dolguk, mint a lehető legnagyobb mértékben jól érezni magukat és élvezni az életet, lefölözve mindazt a jót, amit ez a világ (mintegy az ő számukra) kiizzad magából. Ez egyfajta (nem igazán etikus) isten-tudat, ami a fejlődésnek, okulásnak még a gondolatát is abszurdnak és megalázónak tartja (legalábbis önmaga vonatkozásában). Azaz lényegében – kényelmi okokból, tudati autonómiájára vagy a ,szabad’ akaratra hivatkozva, valójában megrontottsága következtében –

ez az ember már nem akar azonosulni sem a teremtés, sem az ,életjáték’ céljaival, sem azzal a szereppel, amit a ,sorserők’ (a hozzá tartozó magasabb intelligencia képviselői) az ő számára – mint a fejlődését legjobban szolgáló utat – kidolgoztak. Itt van tehát a mai krízis egyik legfőbb oka:

a földi folyamatok és az emberi tudat manipulálása eltakarta az ember elől létezése értelmét és kozmikus lényegét:

hogy MINDEN EMBERI LÉLEK A SZELLEM SEGÍTŐTÁRSA ÉS TANÍTÓJA is, mint a szellemi teremtések átélő (patiens!), ,elszenvedő’ vagy örömteli eljátszója.

A LÉLEK – amikor a világban-lét kalandjáért ,cserébe megígéri’, hogy részt vesz a ,teremtés játékában’ mint exploráló, átélő, közvetítő, mint a szellem társa, mint az élet színpadára állított ,darabok’ eljátszója – lehetővé teszi, hogy a teremtés ,eredményei’ a tudat számára értelmezhetőek, sőt közvetve átélhetőek legyenek, a maga számára pedig teret („Sors, nyiss nekem tért!”…), kíváncsisága kiélésének ,terepet’ nyer.

Az egyedi lélek erre a világra van teremtve, erre van kalibrálva, és HA NEM AZONOSUL azzal a szerepkörrel, amire ,kiírták’ (azaz ha nem hajlandó átélni a számára rendeltetett valóság- szegmenst és hírt adni élményeiről a szellemnek), AKKOR gyakorlatilag ÉLŐSKÖDŐVÉ VÁLIK ebben a valóságban. Ezzel a ,nem-rendes’ (rendezetlen, szabálytalan) viselkedéssel pedig gyakorlatilag hozzájárul ahhoz, hogy a világ a széthúzó-romboló erők martalékává váljon.

Metafizikai szinten mindennek az a relevanciája, hogy a lélek beazonosulása a teremtett világ rendezett voltával – miközben ő maga az inkább kaotikusnak mondható hő- és színóceán, az Élet tengerének szülötte – a ,szellemi (isteni) szikra’ benne-élésének köszönhető; így minden egyedi lélek a Szeretet-Élet szabad kvantumenergiáit és a Szellem-Rend kötött makrovilágának erőit hordozza egyszerre. A szellem a lélek energiája (a lélek által nyújtott tapasztalat-tömeg és érzelmi energiák) nélkül nem tudja fenntartani ezt a valóságot: ezért van szükség a kultuszokra, az imákra, az ünnepekre, mint ébrentartó, energiaátadó gesztusokra és rítusokra, hogy a(z egyébként könnyen elalvó, vágyálmokba süppedő) lélekben megmaradjon, megújuljon és tudatosuljon a teremtés szolgálata.

A figyelem és éberség – amivel az egyre tudatosabb lélek a teremtő szellem felé fordul – a leghatékonyabb támasza minden rendező (világ[osság]teremtő) folyamatnak.

A ,Nagy Szellem’ (a Teremtő) vonzást gyakorol a ,kisebb szellemekre’, így ,gyermekeire’, a lélek magjában lévő isten-szikrákra is.

153

154. oldal

Ezzel a vonzással csak egy hasonlóan nagy ellenerő tud szembeszegülni, és AZ EMBERNEK SZABAD AKARAT ADATOTT, hogy ezt megtehesse: elszakadhat ettől a vonzástól úgy, hogy a Teremtő Atya akaratával dacoló ellenerő (amit a fizikai szinten a gravitáció ellen ható, az univerzumot széthúzó és ezzel minden rendszert megsemmisítő ún. ,sötét energia’ képvisel) szolgálatába áll. És itt fontos az akarat szóra felfigyelnünk: A TEREMTŐ AKARATA A VILÁG;

ha nem akarta volna (ha nem akarná), ha nem mondta volna ki a „Legyen”t, a világ(osság) nem lenne;

de az embernek joga van arra, hogy a másik akaratnak alávetve magát a „Ne legyen” pusztító művét támogassa.

Valószínű, hogy a teremtés akaratához tudatosan nem kötődő (vagy azt többé-kevésbé rejtett módon negligáló) emberek többsége nem vállalná nyíltan az ellenerőhöz való csatlakozást. És itt derül fény az ellenerő = hazugság összefüggésre: ezeket az embereket becsapják, ill. ők maguk hazudnak saját maguknak. Nyilván azt próbálják elhitetni velük (és ők saját magukkal és másokkal), hogy ők szabadok és függetlenek, nem tartoznak egyik oldalhoz sem (sőt: ilyen oldalak egyáltalán nincsenek is), voltaképpen fölötte állnak az egész játszmának, mint Isten. (Pedig Isten is, mihelyt Atya, már önmagának is az egyik – a teremtő – oldalán áll!) A becsapás és becsapódás, a csalás és öncsalás, a csel és a hazugság mint az adott viszonyok között lehetséges igazságok ellentéte az ellenerő fizikai/lelki/szellemi antigravitációs, szétvivő, minden struktúrát szétromboló működésének az alapja.

Csak ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor kezd egyértelműen látszani, hogy a hazugság (a pszichológusok által lelki ,egészség-normaként’ legitimált) elterjedése valójában aláássa a Rend (és így a Kozmosz mint rendezett világ) alapjait. Márpedig AZ EMBERI LÉLEKnek (talán LEGDÖNTŐBB) IGAZSÁGA (amit olyan gyakran akar elfelejteni, letagadni, ami elől folyton boldogság-káprázatokba menekül) a gravitációnak való vállalt önalávetése: hogy minden elemi szabadságvágya ellenére ENGEDELMESKEDNIE KELL A REND VONZÁSÁNAK, mivel ez volt létbe lépésének feltétele.

MINDEN EGYES EMBERI LÉLEKnek meg kell értenie előbb-utóbb, hogy ÁTÉLÉST: SZENVEDÉST ÉS ÖRÖMÖT VÁLLALT, ÉS TANULÁSRA, FEJLŐDÉSRE VAN PREDESZTINÁLVA, HOGY ELÉRJE A TUDATOSODÁS OLYAN SZINTJÉT, AHOL AZ ÉBER LÉLEK AZ

(apránként ÖNMAGÁRA is RÁLÁTÓ, HÜBRISZÉBŐL, NARCISZTIKUS ÖNIMÁDATÁBÓL lassan) ÉBREDEZŐ SZELLEMNEK EGYENRANGÚ TÁRSÁVÁ VÁLIK.

Summa summarum: a léleknek morális kötelessége azonosulni a teremtésben vállalt szerepével, miközben az ember tudata, a szellem kívül marad a játékon, kívülről szemléli az általa teremtett világban való csetlés-botlását a színész-léleknek;

és KRISZTUS A KERESZTFÁN ennek az identifikációnak a szimbóluma;

és hogy ez (bármi módon) egyáltalán megtörtént, egymagában azt jelzi, hogy erre a képre múlhatatlanul szükség volt a lélek jövője szempontjából: nézzük és lássuk állandóan, úton-útfélen, örökkön-örökké, ahogy AZ EMBERRÉ LETT LÉLEK RÁFESZÜL A SORSÁRA, teljesen beazonosulva a fizikai lét szenvedéseivel. A nem-azonosulás (a teremtés és a Teremtő céljaival) a megtagadással egyenértékű. Ő az ő felvállalt szenvedésével mindnyájunknak a földdel és a fával, a négy égtájjal, A FIZIKAI ÉS SZELLEMI VILÁG KVATERNITÁSÁVAL VALÓ BEAZONOSULÁS képét adta örök mementóul, nehogy elfelejtsük futkosásaink és torz identifikációink közepette: Ő a mi lelkünk,

és tudhatod minden utadon, hogy az Ő sorsa a te sorsod is, amit vállaltál, amit vállalt értünk, megváltó emlékeztetőül. Az új életre való feltámadás nagy-nagy öröme csak így, csak ezen a kínon át, csak Rajta keresztül, csak az Ő útján érhető el…

154

155. oldal

C) AZ IDENTIFIKÁCIÓ

A túlzott, esetleg teljes beazonosulás bármivel rendkívül veszélyes a személyiség számára (márpedig a SZEMÉLYISÉG önazonossága, épsége és teljessége a teremtés számára az egyik legnagyobb érték – ha ugyan nem a legnagyobb). Ebben az összefüggésben a rítus voltaképpen nem egyéb, mint az azonosulás megakadályozása (Schmidt Éva). A beazonosulás tehát – miközben a személyiség-fejlődés integráns része – legalább olyan problematikus folyamat, mint az ellenkezője.

Az egész beazonosulás-problematika gyökérzete magában az AZONOSSÁG-problémában van. Én régóta úgy látom, hogy a mi világunk egyik legfőbb jellegzetessége éppen az, hogy itt semmi nem azonos semmi mással. Ez számunkra annyira magától értetődő, hogy azért nem foglalkozunk vele, mert el sem tudunk képzelni más felállást. Az anyag természete – már ahogy mi észleljük – is ezt erősíti: ha egy dolog elfoglal egy helyet a fizikai térben, ott más dolog nem lehet; holott nemcsak hogy lehet, hanem van is: ahol én vagyok, ott rajtam kívül még számtalan olyan dolog vagy élőlény {pl. elemi részecske/vírus/baktérium stb.} foglal helyet, amely nem tartozik az én szorosan vett önazonosságomhoz (ami más oldalról a nagyságrendek kérdését veti fel). Matematikailag ezt úgy próbáltam leírni, hogy a≠a’, sőt tulajdonképpen a≠a, mert bármely a – mihelyt máshol vagy máskor van (márpedig csak úgy lehet: a kvantumvilágon kívül semmi nem lehet önmagán kívül, mégegyszer ugyanakkor ugyanott) – értelemszerűen megváltozik, elveszti önazonosságát… azaz a folytonosan haladó (és végtelenül kicsi intervallumokra bontható) idő, a tér és az anyag szüntelenül változó természete miatt voltaképpen soha semmi nem teljesen azonos önmagával sem (mert egy dolog fizikai minőségét elsősorban a téridő-lokalizáció határozza meg).

Ebből a gondolatból következik aztán a mindenféle azonosság-tudat ab ovo téves (és épp ezért veszélyes) volta is. Ezzel együtt a tudat mégsem képes nem-beazonosulni (bármennyire törekszik esetleg erre például buddhista vagy taoista alapzaton).

Éppen ezért nagyon nem mindegy, tudatosul-e (és ha igen, milyen gondolkodási szinten) a szükségszerűen (és többnyire észrevétlenül) végbemenő beazonosulások motivációja, természete, részlegességének mértéke stb. Kell, hogy legyen bennünk valami, ami (átmenetileg és részlegesen) beazonosul valamivel (ez általában a lélek, és valamilyen szereppel azonosul), és valami más, ami kívülről szemléli ezt a folyamatot (a forgatókönyvíró/rendező tudat: a szellem). És bár nagyon fontos a lélek-színész játéka, az író intenciói és a rendező interpretációi legalább olyan fontosak.

D) „IDENTITÁS-KORREKCIÓ”

1. AZ AZONOSULÁS PROBLÉMÁJA ÉS A ,HIBÁS IDENTITÁS’ 2. IDENTITÁS-KORREKCIÓ 3. IDENTITÁS-KORREKCIÓ ÉS APOKALIPSZIS 4. AZ ,UTOLSÓ IDŐK’ ÖLTÖZÉKEI:

RUHÁK, ÁLRUHÁK, VIRTUÁLRUHÁK – az anyag ,súlyos köntösétől’ a medvebőrön át a ,színes szélesvásznú álomkabát’-ig 5. „A HETEDIK TE MAGAD LÉGY” – A ,hét bőr’, az ál(om)valóság és … „Kétségbeesve keresem” …

de mit is?

155

156. oldal

1. AZ AZONOSULÁS PROBLÉMÁJA ÉS A ,HIBÁS IDENTITÁS’

Miközben az identifikáció szükségességéről, sőt elkerülhetetlen mivoltáról beszélünk, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez az egyedi léleknek a teremtéshez való viszonyában igaz: mivel az egyén lelke színészként játssza el szerepét/szerepeit ,az élet színpadán’, rosszul teszi (csapnivaló, ripacs színész lesz), ha csak ,rutinból’, megszerzett ,profizmusára’ támaszkodva játszik (anélkül, hogy azonosulna szerepével, ill. folyamatosan tudatában lenne a ,nézőtér’ és a ,színpad’ különbségének, az ebből következő identifikációs elvárásoknak és az egész életjáték értelmének).

Valamennyire ugyanis mindenképpen azonosul valamivel, de minél kevésbé tudatosan teszi ezt, annál valószínűbb, hogy ,átsodródik a túloldalra’, kívül kerül átélő mivoltán, kívülállása pedig a gőgös ellenerők szellemével való hibás identifikációt eredményezi. És bár ez is benne van a ,szabad akarat’ teremtette játéklehetőségekben, az ilyen ember (vagy akár közösség, szervezet, társadalmi formáció) az elkövetett és nem-tudatosított hiba folytán hatalmas vargabetűre kényszerül (,érési’ ideje, ,iskolakötelezettsége’ jelentősen meghosszabbodik, ,bukásokkal’, ,évismétlésekkel’, kudarcok tömegével kell számolnia). Ezért van jelentősége a címek között említett korrekciónak.

A pszichológusok azért tették meg az alkalmazkodóképességet (azaz a zökkenőmentes identifikálódásra való készséget) a lelki egészség legfőbb kritériumának, mert azt tapasztalták, hogy ennek hiánya megbetegíti a pszichét: annyi energiát emészt fel a szembenállás és az elismerés hiánya, hogy azt nagyon nehéz előteremteni. (Itt szó sincs az alkalmazkodás tárgyának milyenségéről, egészséges, normális vagy abnormális voltáról, igazságáról vagy hamisságáról: az alkalmazkodás pszichológiai zollenje egyetemes és értékfüggetlen; a legelvetemültebb formációval is azonosulni kell, ha az az egyén vagy közösség túlélése szempontjából elkerülhetetlen vagy optimális.) A delikvens annyit tehet, hogy egy kisebbség (baráti kör, szubkultúra stb.) értékrendjéhez csatlakozik, vagy – végső, kétségbeesett kísérletként – a teljes magányt, a társadalomból való kivonulás ódiumát vállalja. Ez tulajdonképpen egy (nyilván viszonylag) ,önálló’ értékrenddel, individuális úttal, végső soron önmag(v)ával való azonosulás, amely optimális esetben látványos önazonosságot eredményezhet.

Mindenképpen azonosul tehát mindenki (valamennyire, valamikor, valamivel, öntudatlanul vagy félig-meddig tudatosan), ám az azonosulás kényszerű volta többnyire hibás identitást hoz létre. Vajon mennyire szükséges és hogyan lehetséges egyáltalán korrigálni ezt?

2. IDENTITÁS-KORREKCIÓ

Ha az egyedi emberi lélek nem tudott azonosulni a többség (a szülők, az iskola, a társadalom) értékrendjével, és perifériára került (rossz tanuló, lógós, „KMK” {„közveszélyes munkakerülő”}, majd törvényen kívüli, ad absurdum ,bűnöző’ vagy hajléktalan lett), akkor

vagy keresett egy hasonlóan lázadó csoportot és annak értékrendjével azonosult

156

157. oldal

(,huligán’, hippi, rocker, sátánista, esetleg csak bulihős, alkoholista, drogos, önjelölt alanyi költő, ,vadember’ vagy netán nehézfiú vált belőle), vagy megpróbált valami önálló, ,borderline’ személyiségformációt kiküzdeni magából (ez utóbbi nem kis teljesítmény, segítők nélkül nem igazán szokott sikerülni).

A társadalmi környezet változásai vagy saját érése oda is vezethetnek, hogy korábbi identifikációját ,meghaladja’, ,kinövi’ vagy kétségbe vonja. Ez a többségi elvárásokhoz amúgy jól alkalmazkodott emberrel is megeshet, ha morális szintje föléje nő a környezetének. A külső hatások, majd remélhetőleg a saját identifikáció-kritikája elvezethet korábbi azonosulásai felismeréséhez, felülbírálásához és végül a korrekció szükségességének belátásához. Ez azonban a környezet (társadalom) torzulásainak teljeskörű átlátása nélkül nem igazán lehetséges. Hogy megértsük, mi is mai társadalmunk grundfalsch-a, tisztázni kell néhány alapvető összefüggést. Legelsőnek azt célszerű átlátni, mit jelent és milyen szerepet játszik az emberi történet alakulásában a fölösleg/felesleg jelensége és fogalma.

Egy gyűjtögető társadalomban ennek nyilvánvalóan nincs relevanciája: az a közösség, amely (mint a gyalogosan (!) és körkörösen (!) mozgó, exploráló {≈lélek!} törzsek általában) a természet által nyújtott javakból él, nem találkozik ezzel a jelenséggel, mert a bőség, amit tapasztal, nem azonos a felhalmozódó (és szükségtelenné váló) felesleggel. AZ ÉLETBE, A TERMÉSZET-ANYÁBA VETETT ŐSBIZALOM azt sugallja, hogy mindig minden megvan, ami kell, és semmi nincs, ami ne kellene valakinek (ha nem nekünk, másoknak, más lényeknek, akik ugyanúgy, mint mi, felhasználják a maguk életéhez kínálkozó javakat). Ilyen értelemben

az ősi emberiség számára maga a környező világ volt az Édenkert, amelyet láthatatlan kezek gondoztak és tettek táplálékban gazdaggá. Ez a világ magától értetődően szép és jó volt, ámbár ez csak ,elvesztése’ után, valami kedvezőtlenebb {tehát ,rossz’ és ,csúnya’} állapot megtapasztalása után tudatosulhatott.

Valami nagyon hasonló következtetésre jutott az a kutató, aki – forrásnak tekintve a bibliai leírást – addig keresgélte a négy folyó által öntözöttként említett területet, míg rá nem ébredt, hogy a „kiűzetés az Édenből” mítikus ,pillanata’ valójában az emberi társadalom keletkezéséről szól. Úgy látja ugyanis (velem együtt), hogy AZ ÉDENKERT EGY IDILLI, DE LÉTEZŐ VALÓSÁG VOLT az akkori emberiség számára. Szerinte az utolsó jégkorszak okozta klímaváltozás kényszerítette ki a megmaradt (és, teszem én hozzá, bizalmában jócskán megrendült) archaikus emberi (törzsi) közösségek radikális életmód-változtatását (mondhatnánk: „identitás-korrekcióját”):

a megszokott bőség helyett fellépő szűkség, nélkülözés vitte rá az ősi emberiséget (a vadászat- halászat mellett) a földművelésre való áttérésre.

Ez azonban – teszem én hozzá – minden jel szerint nem spontán, inherens (azaz ebből következően lassú és szerves) folyamat volt, mint történelemírásunk állítja, hanem gyors és előzmény nélküli, ami azt valószínűsíti, hogy ,külső segítségnyújtás’ áll az új – városi – létmód, a gazdálkodás, a felesleg- termelés, -tárolás és -kereskedelem, a vallás, jogrendszer és írásbeliség, az új termelési és építkezési technikák és a hierarchikus-patriarchális társadalmi berendezkedés – hirtelen és egyszerre történt – felbukkanása mögött. A FÖLDMŰVELÉS AZ URBANIZÁCIÓ ALAPFELTÉTELE, így ezek a ,vívmányok’ mindig együtt és egy lineáris, egyirányú, visszafordíthatatlan ,fejlődés’ első lépcsőjében jelennek meg.

Ebben az összefüggésben az „Édenkert” a ,társadalom-előtti’, még ,nem-civilizált’

(a ,civil’ városlakót, ,polgárt’ jelent) emberiséget tápláló ősi anyaföldre való emlékezés eufemizált-szimbolikus tárgya.

157

158. oldal

Ami biztos: a föld {teszem hozzá: erőszakos} megművelése következtében – mai kifejezéssel élve – élelmiszer-felesleg keletkezik. Az önmagát megsokszorozó gabona(anya)-MAG újravetése és elfogyasztása után is előbb-utóbb marad egy (egyre növekvő) készlet, amelyet el lehet raktározni, szükség esetén később fel lehet használni, és ami a legfontosabb, táplálni lehet vele olyan tömegeket (városlakók), akik maguk nem foglalkoznak saját táplálékuk előteremtésével (helyette mindenféle mást csinálnak).

Érdemes a magyar nyelv feles-leg szavát kicsit körüljárni.

Felfedezhető benne a ,feles’ (≈fél, v.minek a fele) tő; a ,félni’ ige és a ,fél’ főnév összefügghet: ami/aki nem egész, az fél (valamitől, alkalmasint a másik – elhagyott, elvesztett – felétől, ill. rész-mivoltától, saját fele-ségétől)… A rész-ség és a sok-ság (több-let, fölös-leg) együtt jár (és kicsi-séget, apró-ságot generál)… A föl iránymutató szó (mondhatnánk: aki fél, nézzen/menny-en fölfel-é), de valaminek a tetején lévő jóját/javát is mutatja: tej-föl, lefölöz, föl-szín (az e/ö persze csereszabatossá vált). A dolgok lefölözése és a fölösleg-felhalmozás valahol kéz a kézben jár: mindkettő egyfajta élősködő attitűd (illegitim ,komfort-zóna’-kiépítés) velejárója. Vajon Leonardo Jánosának fölfelé mutató ujja a követendő irányra, vagy inkább a dolgok okára mutat?… amely OK alkalmasint odafönt (a menj-országban) van?…

Másfelől: ha az ember föl(d)et művel (művelt-té, művi-vé tesz), akkor termelővé válik, élelmiszert (s előbb-utóbb föl-ös-leget) termel. Ha ezt a szóbokrot is körüljárjuk kissé, feltűnhet, hogy

a tő: ,tér’ közvetlen kapcsolatban állhat a ,terem’ (kettős értelmű) kifejezéssel, amely egyfelől ige (valami élő ,magától’ létrehoz magot, gyümölcsöt stb.), másfelől főnév (és akkor – számunkra leginkább fallal – körülvett, lehatárolt teret jelent). E két jelentést nem könnyű összefüggésbe hozni; eléggé elvetemült interpretációként az merülhet fel, hogy az a gondolat, miszerint ha valami terem≈termést hoz : valamit megtermel a mi számunkra – csak egy olyasfajta egoista (önérdeke falaival lehatárolt) tudatban jelenhet meg, amely képileg rokonítható a ,terem’ mint építészeti objektum zártságával, pöffeszkedő önimádatot, hatalmi igényt kifejező eltúlzott méreteivel és relatív ürességével. Esetleg értelmezhető a szóalak mint ,az én terem’: egónk narcisztikusan felnagyított tere…

Ám miközben az élő valóság (az anya-természet) mintegy spontán, öntudatlanul terem (≈gyümölcsözik≈(föl)magzik), addig a szellem teremt, így is nevezzük: teremt-ő (isten, szellem, tudat). Az a ,t’ hang, amely a különbséget jelzi, az at(y)a szavunk töve: az Atya teremt.

A gazdálkodó/földműves viszont term-el: arra törekszik, hogy valami módon termést érjen el… És – talán nem teljesen véletlen az összecsengés – miután a javakat ,fölösen” megtermeli, a fölösleget elvermeli… A verem, ahol elraktározzuk a többlet-élelmet, a tudattalannal analóg, a „föl” ellentéteként a (szorosan hozzátartozó ) „le”, a le- szállás sötét (és többnyire hideg) helye, az Al(só)világ, amit tulajdonképpen magunknak ásunk (bár úgy teszünk, mintha semmi közünk nem lenne hozzá): valami olyan sors-csapás (≈ ver-és), amibe könnyen be-le lehet esni!

És – miközben a lélek legfőbb tevékenysége az explorálás, a körözés, a ker-esés –, a kereskedés valami egészen másról szól:

csak annyiban van köze az eredeti funkcióhoz, amennyiben A KERESKEDŐ pénzt ,keres’ azzal, hogy ÖSSZEHOZZA, ILL. INKÁBB LÉTREHOZZA A (GERJESZTETT, VIRTUÁLIS) HIÁNYT ÉS A (MESTERSÉGESEN, ERŐSZAKOS ÚTON LÉTREJÖTT) FELESLEGET; ÉS ,cserébe’ PÉNZT (ENERGIÁT, INFORMÁCIÓT) VISZ KI A RENDSZERBŐL. Hoz és visz, ker- es-kedik, ügy-es-kedik, egyez-kedik, ravaszkodik, utazgat, kínálgat, kezét dörzsölgeti, ha jól mennek a dolgok s ha jól állnak az ügyek, fejét vakargatja, ha rosszul… Vég nélkül ragozhatjuk, soha nem lehet a végére érni, soha nem szabad kétségbevonni: