A Démon Hagyatéka | HTML olvasó

1. oldal

már alszik, kicsit még gyönyörködhettem benne, ahogy összefogott lábbal kiszalad, pici teste a tiszta pucérság, hamvaspihéjű őszibarack üdesége és szöszi farkincája, ahogy fut, a vállain át oda-vissza verődve viháncol, aztán ahogy gyorsan bebújik a takaró alá, egyik kezével hatalmas maciját öleli (akinek a buksi feje jóval nagyobb, mint az övé, és emiatt éjszaka folyton leesik valamelyikük az ágyról, hacsak nem fektetem eleve, mihelyt ő elaludt, a helybitorló óriásmackót a szőnyegre, mintha csak spontán, saját akaratából, odagurult volna); a macira kötve kis partedli, rajta a gazdi nevének kezdőbetűje, az ,N’, mert az az övé volt valamikor, én magam szabtam ki és hímeztem bele a névbetűjét még a születése előtt; és amikor megvettem neki a macit, ráadta ezt a régi előkét és ő maga hímezte az ,N’ mellé a kissé dülöngélő ,B’-t (,Buksi’); és így egy érdekes közlés keletkezett, ,jól jegyezd meg’ (Nota Bene): Noa és Buksi, mi ketten egyek vagyunk! És valóban nem tud és nem is akar megválni tőle. És én abszolút megértem ezt, mert a maci fontos nekünk, emberi lényeknek, sokkal-de-sokkal fontosabb, mint ahogy sejtjük. Amikor hazahoztam őkelmét, a karomra ültetve vittem a villamoson, nagyobb volt, mint egy kétéves gyerek, bájos feje meg háromszor akkora, és ez soha nem felejthető, leírhatatlanul boldog érzés volt, az egész villamos minket bámult, és én azt szerettem volna, ha az út soha nem ér véget…

Annyira megérintett a dolog, hogy aznap egy bocsról álmodtam: a házamban voltam, és azt láttam, hogy ,valaki’ rettenetes dúlást rendezett benne; nyilvánvalóan élelmet keresve mindent feltúrt, minden létező ételt megevett, minden felborogatva, kiöntve, a falakon karmolás-nyomok és lehámlasztott, bepiszkított tapéták… Az egyik szobában aztán egy sarokban megláttam a ,tettest’, amint – a szekrényekből kiráncigált hatalmas halom ruhát maga alá gyűrve, abból mintegy jó magas fészket készítve magának – jóllakottan, édesdeden alszik. És ő, talán mondanom sem kell, egy hatalmas fejű, hosszú ezüstszálas bundájú (nagyon szépséges) medvebocs volt.

Akkor eszembe jutott egyetemi tanulmányaimból, hogy sok régi kultuszban szerepel a kismedve vagy éppen a furcsa medve-szűzek, voltaképpen elég vadon tartott tini- lányok, akik ebben a korszakukban készülnek fel későbbi női szerepeikre.

Talán ezért (is) hat annyira ránk a medvebocs lénye?…

2. oldal

A kislány (királykisasszony, tündérke), a szűzleány (oroszlánon tapodó, lélekmadaras istennők egész sora), a menyasszony (a mennyei állapot utolsó pillanata a megszűnés kapujában), az anya (a megsérült és ettől élet-forrássá változott szűz, a totális nyitottság, a mindent létrehozó-tápláló-megbocsátó, a mindent el- és visszafogadó princípium), végül a banya (akivé az anya lesz, a mindentudó bölcs öregasszony) – azaz a sors fonalát fonó, az élet szövetét szövő nőiség – mind érintkezik valahogy a medvével (legalábbis mintha erre tanítottak volna a mesék és a mítoszok ott az egyetemen)…

Fura módon a macit Buksinak neveztük el az óriási buksi feje miatt, pedig ez egy kutyanév. Csak akkor ébredtem rá, hogy ez nem véletlen (merthogy a kutyák ugyanazt a tökéletesen elfogadó szeretetet képviselik a Földön, mint a mítikus medve-tanítók), amikor Schmidt Évát, a ,medve-lélek’ hanti tudóst hallottam beszélni arról, hogyan vette észre, hogy az ún. ,medvefejű’ juhászkutyák tényleg teljesen medveszerűen viselkednek és egészen fantasztikus módon hangolódnak rá: „Megértettem, hogy az az állat, melyet magam előtt látok kutya formájában, tulajdonképpen bennem él. Ezek a medvefejű német juhászkutyák olyanok voltak, mint egy rám hangolt rádió, és azt a programot játszották, ami bennem volt. A viselkedésük olyasmi volt, mint amit a vadászok mesélnek a medvéről”…

Noa – látszólag mit sem tudva ezekről a bonyodalmakról – mindenesetre már évek óta mindig a macijával aludt el, egyik kezével őt ölelve, másik keze két ujja a szájacskájában (nappal már sose szopja az ujját, csak esténként, amíg elmondom valamelyik kedvenc állatos meséjét vagy elzümmögök egy kis altatódalt, „halkan szól a hal-dal s a halacskák úsznak a dallal, mert csak halkan hallható a halacska-altató”…),

így hallgatta ma is, inkább csak jelzésként tartva a középső és gyűrűs ujját az ajka szélén, a pókos horrort („Volt egyszer egy hasas pók, igen vitéz híre volt”…), de már a „szúnyogok, legyek útjába” szavaknál lecsukódtak óriási nefelejcskék szemecskéi és elaludt,

még megvártam, amíg épp egy kicsit kicsordult a nyál a szája szélén, akkor óvatosan lefejtettem vékonyka madárszárny-karocskáját a nagy behemót állatról és leoltottam a kislámpát is az ágya mellett,

már alszik is, ó, az öröm s az öröm tiszta váza, és álmában megint a Balaton és szitakötő-szárnyak árnya száll a széles víz hullámzó homlokára, és mindjárt alszom én is, de előtte még megpróbálok olvasni, Móricz, nem éppen éjszakára való, de annyira szeretem,

3. oldal

és éppen ott tartok, hogy Bethlen beszél Báthori Annához, és mintha hozzám beszélne, én-Annához, az a régi, gyengéd-meleg hang, „Elmegyek, de itt maradok… Anna… Köszönöm neked ezt a szép emlékezést, amit magammal viszek… Evvel leült szemben a más székben. Úgy omlott le, mint a bánat férfia. - Még soha ily nehezen sehonnan el nem mentem. Anna előreborult, s a térdére tette a fejét. Bethlen lassan simogatta haját és szép fejét… Szédült… a nőből szikrázott az idegen szépség… Még soha a szépséggel nem találkozott, csak itt, csak evvel. Ez a hallgatag szép, aki nem pöröl, nem ellenkezik, nem szól: bizonyára nagyon megismerte már az életet, és nem tiltakozik és nem utasítja el, amit az ég neki ad… Mélyet s nagyot sóhajtott: - Elmegyek, Anna, mert el kell mennem. Nehéz életem vagyon… Érezte, hogy ujjai alatt megvonaglik a szép nő szép nyaka s válla, mintha sírás hajtaná… - Ha te tudnád, milyen nehéz… hogy milyen magános állat vagyok. Ezer és egy emberrel kell harcolnom… …Hallgatott. Soká. - Anna, kedvesem, kis leányom… én nem panaszolkodom… megverne az Isten… Zsuzsanna… egyetlen lángoló okosság. De… a lelke beteg… kínzó, nagy betegség vagyon benne, s nekem abba meg kell halnom… meghalok abban a levegőben… Istennek minden arkangyalai kevés ahhoz ma, amit nekem el kelletik viselni… Már nem, s nem bírom… Anna most megmozdult és felkúszott az ölébe és a szájára tapasztotta ajkát, s soká úgy maradt… - Hideg… és beteg… de oly ész van benne, hogy én amellett senki vagyok és semmi… Keresztüllát a levegőn és a legkisebb gondolatomban olvas… Nem lehet előle menekülni, fekete szemei itt égnek, s ha szememet behunyom, akkor még jobban látom szegényt… szegény, mást nem mondhatok rá, csak azt, hogy szegény… S nem tudom, mi baja… Honnan van ez az elégedetlenség benne… szeret, de nem nyújt megbékítő és megvigasztaló szerelmet… mintha jégcsap lenne ágyában, és én egy halottat ölelek”… … valami lecsúszik (a hideg hal, akit halottá ölve ölelnek?…), a könyv az? vagy én?… csúszom valahová, csillámos puha víz, emlékszem valami álomra, vízbeugrás, igen, emlékszem, nagy, négyszögletes épület lépcsőin mentem fel, egyre feljebb és feljebb, míg már nem volt több lépcső, és én egy keskeny teraszon találtam magam, nagyon magasan volt, és alatta, egyre szűkülően, újabb és újabb teraszok következtek, négy oldalról közrefogva a mélyben egy csillogó négyszöget, egy vízzel teli medencét, olyan színű volt, mint a smaragd, és ellenállhatatlanul vonzott,

4. oldal

víz, síma és puha folyadék, mélyben áramló életvíz, a rezzenetlen, félelemtelen tekintet ős-vize, a lélek szeretet-képességének szín-óceánja, kvantum-óceánja, amely az egyedüli termő bizonyosság, amelyben a világ bizonytalansága olyan szellemi jelentőségűvé fokozódik, hogy úgy látszik: a sors egész felismerhetetlensége panaszkodik ártatlan cseppjében…

langyos víz, sokáig keringek le és föl, körbe-körbe, nem kell lélegezni, csodálatos, csodálatos… aztán egyszerre felbukom, valami hang volt az, mintha eltörött volna valami, minden?… vagy az öröm tiszta váza? (a csilló vízen szárnyak szikranásza)… és Timi húgocskám a gumimatracon, hat-hétévesforma, mint Noa most, és azt visítja, - Nem fogadom el, amit csináltok, most miért kellett leütni szegényt!?…gyűlöllek benneteket, hiszen így megfullad! - Fulladjon, ronda dög, nem lehet tőle enni, - Hát akkor ne egyetek, - De én éhes vagyok! - Ő is, mit szólnál hozzá, ha téged nyomnának így össze és dobnának a vízbe, hogy megfulladj? - Na jól van, tessék, kiszedem, csak ne bőgj nekem itt, kibírhatatlan vagy ezekkel a hülye mániáiddal,

- Majd megszárad a szárnyacskája és újra repülni fog, ti pedig csúnyák vagytok, csúnyák…

rebbenő félhulla-darázs a habos vízen,

Mégis hogy érti azt, hogy nem fogadja el a törvényt, épelméjű ember ilyet, társadalomban, Nem az emberi törvényeket, nem CSAK, Hát még mit azon kívül, te jó ég, A földi lét alaptörvényeit, ahogy most vannak, a ragadozást, ember embernek farkasa, tudja, a farkas az farkas, ő nem tehet róla, de az embernek nincs joga, nincs joga a másik lény, minden és mindenki fölé helyezni magát, Kóros személyiség, mondanák az erre felhatalmazottak fehérköpenyes jóindulattal, nem elfogadni azt, ami van, ez kimondottan betegség, tehát beteg, diagnózis: személyiségzavar, aláírás, pecsét, A lelki egészség ugyanis: alkalmazkodás, túlélés, gond nélkül elfogadni mindent, rugalmasan, nincs kritika, meg hogy itt valami félrecsúszott, hogy a világnak nem így kellene működnie, mert egy szentség létezik, az, ami VAN, és egyetlen lehetséges magatartás: elfogadni és alkalmazkodni,

5. oldal

tanulságos a sok Nagy Gerinc a British múzeumban: elavult csontkoholmányok, semmi hajlékonyság, túltengő tartás, a tízméteres fenyőket a viharok lám-lám töves- től, még akkor is konokul függenek a szakadék szélén, águk-gyökerük-törten, a fű bezzeg elhajlik, szétkúszik a földben, kicsi és rugalmas, zöldjében bújik meg a nagy szörnyhős-kövületek aprócska és ruganyoska ükunokája, a kicsi vidám légylakoma- szájnyalogatós, először a fejét, ripp-ropp, aztán a szárnyát… Timinek imádkozó sáska, Ricsinek mozdonyt kell venni, nem felejtettem el?… Imádkozó sáska és mozdony, de hát mikor is, hol is volt ez? egyszer el kellett jönnöm onnan, abból a mindenségből, ahol mindez kibomlott és összetörött és szörnnyé változott és mint sínen robogó őrült mozdony rohant nagy robajjal és megállíthatatlanul valami iszonyat felé, leszakítva az élet éretlen gyümölcsét, a lázadó tudat fészkét, mint bőszült, beteg bika, ,téged akarlak megenni’… először a fejét, ripp-ropp, aztán a szárnyát… bestiális végzetként száguldva valaki felé, aki nem akarta elfogadni…

Dehát mégis mi légyen az, ami oly elfogadhatatlan?…

Mi is? mi is hát az, valóban?

talán mindenkinek más,

talán az egyiknek az, hogy az emberi faj tönkretesz mindent, a természetet, a lelket, az életet, önmagát és minden mást is, mintha engedélye, sőt, külön megbízatása lenne a pusztításra, az önzésre, az árulásra, a hazugságra, a rombolásra, a tombolásra,

a másiknak esetleg az, hogy: egyik a másikat falja föl, egyik élet a másikat, hogy éljen, a füvet a sáska, hangosan őrölve, állkapcsok zenéje a nyári rét hőségtömbjeit mállasztva, a sáskát a gyík, villanó kéjszomj, tűhegy-kegyetlen fehér törvény a parányi lyukban, ropp, a feje, ripp-ropp, a szárnya-lába, félelme váladékával megmustározva, de már lakoma ő is, ugyanabban a pillanatban, a nyár terített asztalán, a véletlen most hordja szót meghívóit a fény villogó tálcáin égre-földre, és gyűlnek a vendégek lomhán keringve mozdulatlan magasokban és bújnak elő a föld mélyeiből az ő testét enni és az ő vérét inni és átlényegíteni, talán, ki tudja, utoljára? önmagukká, merthogy holnap adatik-e, egyáltalán: a holnap megadatik-e még, nem tudható, nem érezhető,

föltartott orral szaglásszák a jövőt, de csak a MOST bűze (illata?) tölti be az érzékeny szaglóhámok végtelen felületeit,

emberszagot érzek,

6. oldal

sörbűz, sortűz, felböfögött paprikáskrumpli, tapadó verítékes ing, belebámul, rálép, odébblök, könyök és váll, engedje meg, uram, elvtársam vagy istenverte felebarátom, hogy félrelökjem egy kicsit, most le kell ülnöm egy kicsit a helyére, most bele kell lőnöm egy kicsit a fejébe, három gyerekem van, kérem, és azt akarom, hogy nekik könnyebb legyen,

pedig az ember sem nem ragadozó, kíméletlenül önző állat, aki pengeélesre összeszűkült résnyi szemvillanással csak a prédát lesi, hogy aztán elernyedve, puhán leereszkedő szemhéjjal elfedve ezt a pillantást az emésztés lusta kéjébe zuhanjon,

sem nem zsákmányállat, aki félelemmel teli, ide-oda rebbenő tekintettel lesi a lét minden pillanatában reá leselkedő halált,

legalábbis nem szabadna, hogy az legyen, hogy bezáruljon a félelem vagy az önzés láthatatlan ketrecébe;

azok az állatok, akik ember-mentes környezetben először látnak embert, nem támadják meg és nem bújnak el előle, mert az ember más, mint ők,

mert ő hordozza az eredeti mintát, az igazi Édent (amelynek falait még nem őrizte a tiltás, a harag szorongó-szorongató tüzes fala, a tűzfal, a tüzes angyal lángoló tűz- p(h)allosa) – a valaha-volt tiszta teremtés-paradicsomot, a rezzenetlen, félelemtelen tekintet ős-vizét, amelyben még ott nyugszik, testvérként elidőz a tigris és a szelíd őz…

az Édent, amelynek még nem volt fala,

fal, amely elválasztja a sivatagot a sivatagtól, sziszegő kígyók és üvöltő sakálok otthona, a magára záruló félelem-Én tükör-univerzumának kemény határa, amely a töredék-tudatok félelmeinek és vágyainak a valóság rideg üvegén ripityára zúzódott cserepeiből épül erődítménnyé és így tükrözi önvalóját a másik ember tekintetében felvillanó irigység-, hatalomvágy- és önzés-villámok fájdalmas fényében,

falak határolta város, mintha csak azért építettük volna, hogy ne lássuk a természetet és fenséges közönyét… s megvigasztaljon a háztenger, e látszattermészet – hiszen azt emberek alkották, s óriás tükörként önmagát és az embert tükrözi vissza szakadatlanul… Ahogy lent, a tengerfenéken tükrök vannak bizonnyal… ahogy egy alga, egy szétnyílva süllyedő polip, egy hirtelen hal-arc vagy akár csak maga a víz, a vonuló, hasított, visszazáruló víz idéz fel hasonlóságokat ama tükrökben, távoli, ferde, hamis, máris újra veszni hagyott hasonlóságokat, mását annak, ami valaha volt –

úgy hever megannyi emlék, emlékdarab csorbán, a sötétben…

7. oldal

…ide verődnek az emberek élni, pedig én inkább azt hinném, meghalni jönnek, mint az a terhes asszony, aki magas, átizzott fal mentén vonszolta nehéz testét, s némelykor megtapogatta a meleg követ, mintha félne, hogy már nincsen ott. És vajon a fal mögött?… Nyáron minden város bűzlik. Az emberek rohannak, hogy megelőzzék egymást. … Lármaéj, amelyben némán megmozdul egy fekete párkány a magasban, fellobog a tűz, s a roppant fal hangtalan előredől… Itt ilyen a csend: olyan, mint amikor egyik telefonközpont a másik után kapcsol ki. És én csak kiáltoznék, mint egy értetlen gyerek a sötétben: „Légy még türelmes, én Istenem! Ne pusztítsd el ezt a világot!”…

Majd mi meggyógyítjuk, mondják a hivatásos Zsuzsannák monoton orrhangon kántálva, mintha folyton lesné őket valaki, hogy teszik-e, amiért fizetik őket,

muszáj kigyógyulni ebből, ha valakinek nem O.K. a világ, akkor annyi neki (ha ugyan érti), az a teljes K.O.,

ha diplomás vagy, kegyesen még hozzáteszik, mintegy jelezve, hogy tudnak ők más szinten is hablatyolni,

nézze, ha az ember visszavon mindent önmagába, ha ő maga tud lenni mindennek a középpontja és eredője, tehát az ABSZOLÚT OK, a végső jó, akkor minden oké, ha nem, akkor az egész világ lesz rossz, és ezzel teljesen kiüti magát az ember, ha érti, totális Knock Out, akkor aztán nincs más hátra, jöhet a Tízparancsolat, amelynek betartásához (a betartáshoz) ilyenformán – ,végső megoldásként’ – mindenkinek ra(g/v)aszkodnia muszáj, pedig…

Ó, milyen szellemes, milyen szellemes!… mosolyom rájukfagy, púpjukat riadva rejtik, hullakék körmeik – lakkozva vastagon – bedugják az asztal alá, én tündérhajú lepke-gyermekem, miattuk néma, ártatlan szőkesége szálakra bomlik fájdalmam fölött,

tünékeny tündéri álom, füveken táncoló lábnyom, emlő emléke édes, zümmögő lényecske éhes, szivárvány tükrei: tócsák, rögökbe szivárgó jóság –

ó, milyen boldogan vártam őt, mindennek ellenére és ellenében, a levegős-lebegős tündér-madárka-szűzből tűz-szűzzé lényegülve a szerelem mindent áthevítő izzó mámorában, s aztán minden sejtemmel elfogadó-befogadó vízzé válva az anyává- levésben, virágból gyümölcshordozóvá éretten, némiképp előre sejdítve a már mindent-átélt (b)anyaság föld-ráncait, az idő és tér törvénytermő gyűrődéseit, átélve a várandósság mindentudásának egész kozmoszát!…

8. oldal

…emlékezve a változás gyógyító erejére, az élet újraálmodásának képességére… az asszonyokra, az élet hordozóira, akik olvasnak a füst színéből, alakjából, jósolnak a tűz parazsából, az elszórt virágszirom formáiból és a patakok vizének gyöngyöző mélyéből…Tudtam, minden sejtem tudta, hogy mi vagyunk az út, mi küldjük az álmok jeleit, szemünk olvas a Természet jeleiből, a kérdező meghallgatja szavunk. A mi kincseink a virágok, erdők, bokrok, a zöld fűvel borított rétek… Táncolunk a zölddel, táncolunk a réttel! Árnyék mászkál óvatosan a kezemen? egy fa vándorló árnyéka?… Én vagyok az a fa. Hallottam hullani harmatot; hallottam havat hullani; láttam hervadni a napot, s hajnalban újra kihajtani; állok a rothadó anyagon, szívja a szívem a föld erejét: ágaim elérik, hogyha hagyom, létem legtetejét. Én vagyok amaz égig érő fa… az adományozó asszony-fa, amelyen a gyík- ruganyosságú szuper-emberek táncolva szökellnek, elfogadva táplálékul gyümölcseimet, az ágaimról patakzó manna-tejet, szeretet-virág-bolyhokat, illatok italát, színek eledelét. Én vagyok az ember alól kihalt anya-fa; a nézés roppant fája. Gyökereim befonják a föld méhét, visszabújtatnak, meggondolatlanul kitörtet, a föld odvas mélyeibe; sűrű nedveket keresnek, messzire elkóborolnak a víz illata után. Gyökereim teste: eleven emlékezés a vízre. Ágaim bejárják az ég boltozatos termeit (szeles terek szélességét, tornyos egek tágasságát), szerelmesen, érzéki bódulatban hajolnak, nyújtóznak a fény felé: minden mozdulásuk a fény mozdulatainak mása: ágaim teste eleven emlékezés, a fény emlékezete. Így emlékezik Istenre a megteremtett és teremtője által magára hagyott Valóság az Idő és Tér kietlen lét- kozmoszában, amelyből a Teremtő kivonta magát, hogy helyet szorítson a létezésnek: ahogy a viselős nők méhe emlékezik az Egyetlenre, akit újra és újra megszülni igyekszik a föld – ó, az Anya édes reménysége, várakozó türelme és lankadatlan szomorúsága! Ahogy a méz csöpög a méhek lépéből, és tej fakad a nőből, úgy van Benned reményem, ó, uram… – ó, a Fiú heves növekedése, mohó belesarjadása a fénybe! és a lélek-lányok, a mindig-szűz anyák, ahogy megállnak, karjuk kitárva, mintha az így átölelt távolság kívül kerülne a sorson!… mert az Anya kívül van téren és időn; ott ül akárhányuk a kozmosz mélyén, az utak elején és végén; ijesztőek, csodálatosak; ők szülik a világot; mi vagyunk azok az anyák, mindig jelen lévők, mindig múlttal és jövővel viselősek. Feladatunk, hogy segítsük, fenntartsuk, tápláljuk az egyensúlyt… Három szent folyó vizét őrizzük: az Élet, a Halál és a Gyógyulás vizét. A Tűz és a Víz egy helyről táplálkozik – a mélységes Földanya mindent tápláló méhéből, a magasba emelkedő Égi Anya tejéből. Mi vagyunk a Szeretet Áradásának Segítői. Gyógyítunk, vígasztalunk, és kitörő örömmel ünnepeljük az egyesülés örömét, mert a létezés egyetlen, kifogyhatatlan forrása a mindent elárasztó öröm! Érezzük az elemek erejét, az Istennők áldott jelenlétét, akik harangot formázva a Lélek zenéjét árasztják szét, bezengve a kozmosz határtalan tereit a méhükben várakozó csoda hangjaival…

9. oldal

Tőlünk (akik félelemnélküliek vagyunk, mint a víz, amely eloltja a tüzet, a tudat szorongásból lobbanó tüzét), rajtunk keresztül és hozzánk menekül minden: mert mi vagyunk az az óriási, sötét és meleg barlang, melyből kiszakítva magát minden ember egyenként tépi át – épp most születő lényéhez – tagjait, mozdulatait, fogalmait, s apránként megnevezve önmagát így teremti újra a szülőjét is, aki így a legelső ,Másik’, az Ént körülfolyó idegen otthon, az életet sorssá szövő valóság;

mert minden mi vagyunk, ami születik, él és elpusztul; az Anya(g) vagyunk, mindenütt-jelenvalósága szétszórtságában kegyetlen, szülő-mivoltának tökéletes figyelmében végsőkig odaadó: a lélek élő anyaga, a szellem vágyott ágya; boldog anyaföld, amely leglelkéig kinyílva nem védekezik, a legmélyebb bensőségesség, amelyből kinő és amelybe visszanő az élet;

dús sziget ígérete, derengő, sötétvizű öböl vagyunk, ahová megtér a fáradt utazó, ha útja végére ért, s melynek rejtett vizében az élni induló lüktetve vár; anyák vagyunk minden bölcső fölött és illatos emlőnkből szavakon túli bölcsesség édes, sűrű teje csorran; így várjuk mindig azt, aki megszomjazott a hosszú úton és hozzánk tér haza: mert ami élet, az halál is, s aki bármelyiktől fél, a létezéstől fél (és ami fél, az nem egész, nem teljes, az csak egy rész, csak egy fél-elem);

pedig neki is emlékeznie kellene anyja ölére, mézes mellére, édes szép szavára, hogyan nevezte mindenének és kincsének és királyfinak hogyan nevelte, győzni; de már elvetette önhalála magját e síkos és édes ölben, amelyből egykor és most újra kicsusszant sírva, fény-kések közé; az meg ott, az óvó dús homályban, pezsegve nő, osztódik lelkesen; már édes vérrel etetik és gyűlnek az édes hazugságok az anyaszájban, hogy őt, a drága gyilkost, fölneveljék, a soros királyfit, a győztes fiúistent – s hogy néki már nincs hátra más: ölelni az áruló testet, gyilkosa fészkét, s mind sűrűbben a holtakkal beszélni: saját elhalt lelkével s apja szellemével, s vélük múlatván megszámlált idejét, saját óráját várnia, mikor az Anya eljön érte újra, s a Rettenetest is megcsalván, megenyhíti a kínt, s emlőjében a megcsalattatás ím a dolgok örök visszatérésének legédesebb tejévé változik – Mater dolorosa, istennek szent anyja, könyörögj érettünk, bűnösökért, szentségtörőkért, kárörvendőkért, irigyekért, hiú önteltekért, szégyentelenekért, maga-tudatlanokért, a lét legaljára lehúzottakért, a hazug ál-gondolatok hullámvasútján szörfölőkért, a hétköznapi tudat cinikus vagy magatehetetlen foglyaiért, a botránkoztatókért, mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik…

10. oldal

„elmene pedig József Mária ablaka alá és mondá neki: Mária, szentek szentje, szűzek szűze, légy az enyém, és felele néki Mária: nem,

és akkor elmene József a fürdőbe és megkenekedék illatos kenőcsökkel és mirrhát csöpögtete az ő fejére és esmég csak elmene Máriához és imígyen szóla néki: Mária, szentek szentje, szűzek szűze, légy az enyém, és felele néki Mária: nem,

akkor elmene József az anyja házába és elővevé legékesebb ruháját és aranyos saruba bújtatá lábait és ismét csak Mária ablaka alá ment és könyörögvén, monda néki: Mária, szentek szentje, szűzek szűze, légy az enyém, és Mária ismét csak így felele nékie: nem,

és akkor József elveszté türelmét és felkiálta: az isten bassza meg!

és lőn,”

lehellet-fűző-zsinór a madonna égkék ruhájának pikáns és szent nyílásán, a szűz hamvas mellbimbóin édes tej miniatűr cseppje, karján a Kisded, a szája nem nagyobb, mint egy cseresznye, szeme alatt csöppnyi kékes árnyék,

Asszony, mi dolgom véled?

és fogja erősen az asztallábat és nyitva az ajka és úgy kipirul,

Világ világa, virágnak virága, keservesen kínzatol, vas szegekkel veretel, és fiatalabb, mint Jézus, tartja őt a lepel időtlen ráncaiba belebabusgatva,

fájdalma fényekké bomlik, anyasága arcán a szenvedni-tudás múlhatatlan képességének sugárzóan örök fiatalsága,

Mama! mama!… most is egyre kiabálom, pedig semmi bajom, mégis meg nem állom,

Tente-baba, tente, ágyacskád már vetve, anyucika ringat, dalocskával altat,

És a tiednek már kibújt? látom, nyálzik,

együgyű szentek csacsogása betontömbök irgalmas fű-oázisaiban, rebbenő figyelmük fölött az ösztönök erős és titokzatos ősvonzása,

két idegenség egyetlen lehetséges egymásba-olvadása örökké szent és örökre ismeretlen pillanatának igájába hajtott áldott földméhűek, a világ minden nyomorultságát és gyönyörűségét önmaguk sötétségéből világosságra-szenvedők, szeplőtelen szeplősök, Káint és Ábelt szülők, korán őszülő utód- és ős-szülők,

11. oldal

anyámnak fáj a feje, anyámnak fáj a semmi, anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni, egy reggel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi, bejön egy madár érte s csőrében elviszi,

Ave Maria, gratia plena, benedictus fruttus ventris tui, a gyereknek kél káromkodni kedve, nem hallod, mama?! szólj rám,

káromkodnék, átkozódnék, mert kicsi vagyok és félek és szeretnék nagynak látszani, nagyfiúnak a többi nagyfiú között, akik szintén félnek, csak nem tudják, mert hát meg kell mutatni, hogy mi fasza gyerekek vagyunk, mi aztán lepipálunk mindenkit, kukurikú, az enyém nagyobb, kukurikú, az enyém vastagabb, ha nem az, hát gyorsabb, fényesebb, drágább, divatosabb, ritkább, értelmetlenebb,

ezért van a férfiembernek szüksége a hegyekre: hogy találkozzék a végtelennel, elfeledkezni bizonytalan körvonalairól, melyeket a másik emberrel való folytonos összeméretés sokkoló hatása ad neki, hogy meglelje határtalan kicsinységének biztos tudását, hogy érezze e parányiság koncentrált végtelenségét, mely bizton megáll a nagyság végtelensége előtt; hogy tudja: nincs más hivatása, mint kiharcolni magának és megadni másnak a felmentést e hazug verseny alól, szabad tereket nyitni a maga és a másik ember legigazabb valósága előtt, kitárni a lét kapuit, lenni nem fal, de kifutópálya a másik lét felemelkedéséhez, a kisajátítás ma még szentnek nevezett gaztette helyett az örömre szövetkezés természetes gesztusát ajánlva föl,

szabadság, te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat,

akik így látják az életet máris, azok számára minden kaland – mert ők elfogadták az életet minden aspektusával egyetemben, és ezért az élet is elfogadja őket édes gyermekeiként: sokkal kevesebb baj éri őket, mert jót várnak és jót teremtenek, a rosszra pedig nem fordítanak túl sok figyelmet – az ,itt és most’ a jelszavuk, és ők a pszichológia számára az etalon, és akadnak, akik azt gondolják minderről, hogy rájuk alapozódik egy új, felszabadultabb univerzum jövője: mert „Valami vagy van, vagy megy valahová”… és ők nem mennek sehová: ők VANNAK, egyszerűen olyan intenzitással léteznek, hogy szinte semmi nem fér hozzájuk, sem félelem, sem gonoszság, sem irigység, sem szánalom, sem kétség. Áll egy ilyen ember a háromszáz méteres sziklafal tetején, ahová csupasz kézzel és társ nélkül, biztosítókötél, karabiner, kampók és életbiztosítás nélkül mászott fel, olyan magasan áll a szikrázó fényben, hogy az őt filmező kamerák szédülnek, a helikopter is elszédül, ahogy körülötte köröz,

és ő még csak nem is mosolyog, csak lélegzik, csak van…

12. oldal

Engedd lenni, s játszani is engedd, nagyban is, kicsiben is, salla-la-la-la,

hová mész te kiscsibe, megyek a csibebölcsibe, mit csinálsz ott kiscsibe, amit a nagy csibe, csak kicsibe,

és még azt is mondta a Takács, szóval tényleg olyan, mama, figyelj, ilyet szól a hülye Takács, bá, nekem valódi lévisz-farmerom is van, bá, és kiölti a nyelvét, és erre te? és erre én is ráöltöttem a nyelvem és azt mondtam, bá, nekem meg nincs,

ott dől el, mikor azt mondja a gyerek: anyuci-i-i, a kisbaba elvette a lapátomat, brü- hü-hü: Nem baj, majd visszaadja, te addig játssz mással (ebből bolond), Hé, te gyerek, nem adod vissza azonnal a fiam lapátját?!… (ebből hivatásos senki), Pofozd meg, majd máskor meggondolja (ez fog tudni élni: sikeres ember lesz),

jó szóval oktasd, játszani is engedd - az a drága Mártatanítónéni meg: vegyétek már észre, mind szoronganak az iskolában, elejétől fogva, mióta az iskola intézményét kitaláltak, félnek, és én azt akarom, hogy egyetlen gyerek se féljen, soha többé,

és bejön reggel korábban, hogy már ott legyen, ottabban, mint a padok, biztosabban, mint az osztályterem, amit már idején kidekorál, hogy amikor érkeznek az elsők, ott legyen szépen felöltözve: ünnepre, mert találkozik az övéivel, már tegnap dél óta hiányoznak neki: megbeszéli velük a délutánt, az éjszakát, mit álmodtál? a reggelit, megittad a kakaódat? félkézzel egy-két-három kezecskét fog, félkézzel táblára ír közben: mindenki lássa, értse, mi a teendője, széttolja a padokat, falra tűzi a tegnapi rajzokat, ülhetsz, állhatsz, beszélhetsz, gondolkozhatsz – azért a táblánál dolgozót ne zavarjuk, jó? ide a fülembe súgd az eredményt, te is, nagyon jó, Gabinak ki magyarázná el gyorsan? addig te készítsd elő a következő feladatot, mi meg pihenjünk egyet, futkosás, símogatás, mosoly, te miért nem tudsz figyelni? elfáradtam – egy kicsit kimehetnél a folyosóra, aztán ha úgy gondolod, hogy komolyan be tudsz kapcsolódni a munkába, akkor szépen visszajössz,

feszült figyelem, együttmozgás, felfedezések közös öröme, semmi hierarchia meg parancs meg fegyelem meg szorongás,

ezekből aztán kreatív és szociábilis ember lesz, gondolnád, de halálra csalódnak majd odakint, ahol más törvények uralkodnak, más arcok bámulnak majd rájuk hitetlenkedve és tele rosszallással, nem a pótanyukáé, az ő arcán eszméletlen hit és fáradtság: munka és állandó harc alaktalan és alakoskodó ellenségekkel az új Édenért, mely messze a jövőben virágzik, de most ültetik a bolondok és hívők, a kevesek, akik értik, hogy

13. oldal

minden gyerek eredetileg egy női-anyai-természeti (édeni) valóságba születik (ha nem csempéznék – enyhe bevezetőnek – a szülőszobát hullaházzá a sterilitás technomániásai), a fiú ezért már eleve sérülékenyebben (rögtön úgy kezdődik a dolog, hogy az univerzális ,X’ kromoszómából letörik egy darabka, így lesz a ,teremtés koronájának’ ,Y’-ja, amivel rögtön sokkal nagyobb az esélye a méhen belüli elenyészésre, a csecsemőkori elhalálozásra, a korai szívinfarktusra és a rövidebb életre),

mert ők, a mi fiaink egy nem-férfi univerzumba születnek bele és nem győzik egy életen át kompenzálni ezt a hendikepet, és megpróbálnak erőt venni a ,csalóka női természeten’ („kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni” – mert hát van egyáltalán bármi a csaláson kívül?… „Ha egyszer a csalás megsemmisül, nem szabad majd odanézned… hiszen sóbálvánnyá változnál”);

ezért igyekeznek felülkerekedni, győzedelmeskedni az egész világon, voltaképp magán az életen, csalást csalással megfizetve: egy általuk teremtett mű-valóság kényszerével és csábításával,

és próbálják valahogy meggyőzni vagy leteperni a nőt, vagy így, vagy úgy,

„egy férfi vagy úriember, vagy vaddisznó’, mondja bölcselkedve író-tanítónk, de ,a teremtés koronája’ egyiket sem tudja igazán, hitelesen előadni, nem beszélve a valódi mintáról, az örök példaképről, akit tíz körömmel szeretnének levakarni a képernyőről vagy a falról és egyáltalán mindenhonnan –

mert a mi kultúránkban Jézus képe sosem törlődik ki a memóriájukból, egyáltalán senki emberfia memóriájából, akibe egyszer belekerült, még a vaddisznók is folyton azt látják maguk előtt, minden makkon ott van a képe, minden fán, minden dagonya vizén, minden tükröződő csillagon, és a férfi nemcsak nemi vágya állatiasságával, hanem mindazzal, amit a világban csinál, militáns erőszakosságával, hatalmi őrületével, önzésével és nemtörődömségével, rendetlenségével, gép- és kütyüfüggésével, csaknem tökéletes empátia-hiányával felcicomázva sehogy sem tudja elhitetni a nők többségével, hogy pont erre vágytak (hiába dolgozik áldozataikban a prosti elcsábultság vagy az amazon harc-vállalás és bosszúvágy vagy az anyai megbocsátás vagy a tündér-remény, hogy egyszer majd minden, így talán ez is jóra fordul)…

és ezért ők, a fiaink, a férjeink: vicsorognak és gyilkolnak szóval, tettel

és hallgatással is,

14. oldal

vagy elrohannak a sufniba műholdat bütykölni és sok üveg sörrel öblíteni le a ketchupbe mártogatott túrórudit és az üvöltő gólörömöt vagy a mondhatatlan vereség-gyászt – mi pedig nem szólunk rájuk, mert a mi fiaink ők, szeretet-koldusok és békának öltözött mesebeli királyfik, és/vagy áldozatok, akiket sorsuk mások irgalmának oszlopához kötöz,

legalább sárkányok lennének: felkelni ellene karddal, kővel,

(kövek: másokra vetett, házépítéshez hordott, én erre a sziklára építem, szaunában áldott meleget izzadók, gyíkhasak alatt forrósodók, kapuk sarokkövei: a ,ki’ és ,be’ tartópillérei, örökkévalóság-üzenetek, Kába, piramis, templom, sziklabarlangok, kődémonok, szelíd vízköpő sárkányok, megkövült házisárkányok {:zárak, lélek ez ajtón… tisztaszoba, mesterségünk címere: lássák, nálunk rend van, én soha az életben nem kértem kölcsön semmit, mi mindig szerényen, mindent mi magunk}, kősárkány, kőszív, kőszokás, kőerkölcs, homok és kő, isten-szikla és isten-szilánk, lassan kapargatom szilánk-sebzett, szomorú ujjaimmal… a kőben benne voltál. Kőre követ, világra virágot, repül a nehéz kő, a föl-földobott, diadalmasan égre szálló, dacosan földre hulló, marokkő, lélekkő. A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem ismer, csak az, aki kapja. Furcsa, hogy a kövek között ott a tiéd, furcsa, hogy követ is tudsz dobni, furcsa, hogy repülés közben nem vált szirommá, furcsa, hogy nem roskadt össze az ég, amikor dobtad. Szilánk szakadt belém, éles-ezer szilánk)…

„én fogok egy akkora, de akkora sziklát, és felviszem egy nagy hegyre, és rádobom, mert ez egy sárkány”,

pedig még az igazi sárkány is megáll (ha csak egy feje van, mint Süsünek), amikor őslény-mancsa alatt a másik lény holttá merevedve várja a pusztulást vagy a kegyelmet; és ha az igazán megadja magát, ha át tudja élni, hogy meghalt vagy meghal a következő pillanatban és ezért nem mozog, nem lélegzik, nem verdes többé – akkor felemeli rettenetes karmait és hatalmas testével méltóságteljesen elindul, alig hátrapillantva, az óriás páfrányok szegélyezte köves patakmeder zöld-fehér ragyogásában,

nem úgy, mint a százfejű-százlábú szörnyeteg, a tömegember-sárkány, aki ha megindul, úgy gázol át mindenen, élőkön és holtakon, érzéseken és ideálokon, nagyvárosok toronyházain és apró falvak fecskefészek-kunyhócskáin, mint egy eleven Gólem, egy nem-anya-szülte, ál-élő félelem-bulldózer,

15. oldal

én lepkeszárnyú tündér-gyermekem!

(táncol, mikor szöknek a fények s világol virágjuk, a lélek, fényvetést táncol a földbe és álmokat sző puha ködbe, csendül a csend szíve, alszik, álma a Holdon aranylik, leng a virág öreg ágon, bomlik a Most a világon…) –

én virágarcú tündér-gyermekem!

kő-törvényteknek ütközött, azóta néma, csak a szelíd és könyörületes vadállatokhoz szól, álmaiban zöld gyík s elbújik langy kövek alá, ember-nem-járta fenyvesek szélén álmodja, hallgatag fű, messze a közönyből, gyanakvásból és kapkodásból összerótt városoktól, ahol a titkolt idegenség és egymásrautaltság zord sejtjeiben, lehatárolt és egymás mellé nyomorított aprócska terekben szorong a legnyomorultabb állat: a törvényt nemző, törvényt hágó, véglénytermészetű isten, a világrapottyanása pillanatától potenciális árva, szomorú végtelen a végzetes robogások gyilkosan párhuzamos kényszersínein, önnön kétségbeesett képtelensége és örök vágyakozása, hogy a másik emberben részesüljön,

mert még mindig nem lehet, mert a másik ember még mindig az egyiknek farkasa, az egyik meg a másiké… „Futtam, mint a szarvasok, lágy bánat a szememben. Famardosó farkasok űztek vala szívemben”… „Félek tőled, mert farkasok laknak tebenned. Belőlem élnek, éhesek: csak engem követelnek. Csontom rágják, vérem nyalják, felfalnak lassan. Félek, mert úgy élek tovább: farkas-hasakban… Görögnek fénylő álmaim, törik a kövek, fröccsennek fáradt füvekre s elalszanak tőlük a fáradt füvek”… Lehetne alvófüvű rét is, vagy hullámzó mező napsárga tulipánból, Szentferenc rebbenő kezén a madár bizalma, de hát csak csupasz padló és négy fal, fakó falak, rezzenetlenek, belőlünk épültek, bennünket határolók: legyünk résen! mi vagyunk a fal! mi vagyunk a tégla a falban! a rés a falban! a fal építői! a fal lebontói?… Kinek hisszük magunkat – és kik vagyunk? és kik nem vagyunk mi egyáltalán? honnan jövünk? hová megyünk? és hol vagyunk? hol nem vagyunk?… vagyunk magunk előtt és mögött, körös-körül, alul-felül? és középütt, mindennek a közepén? vagyunk, aki lenni szeretne? vagyunk, akik vagyunk? aki te vagy? merthogy az „én, az a másik ember”?… „aki megvonja puszta kénye végett kívül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket”?… vagyunk egér? egérlyukban poshadó ocsmány rágcsáló?… egér, kisegér, minden lyukba belefér, ott a farka, ott a farka, benn a lyukba’… s vagyunk a macska is? csábos ragadozó, könnyen csábuló kéjenc, egérfogó, aki nem fog egyszerre kint s bent egeret? de magunk vagyunk a macskafogó is? cicafogócska, fogócskázunk a tudat labirintusában, hopp, azt hisszük egyszer csak, hogy megvagyunk, s akkor: hová legyünk?…

16. oldal

…Ha egyszer oda jutsz, hogy nem lesz a falakon ablak és ajtó; ha egyszer oda jutsz, hogy nem lesz a téged körülvevő falakon egy parányi rés sem, akkor maga a fal fog megnyílni neked. Akkor egy pillanatra teljesen szabad leszel: akkor eldöntheted, mint aki a maga ura, hogy mégis ott maradsz. Szabadon jó mindig minden, csak szabadon jó… Szabad vagyok, mondta a majom a rácsnak, Én nem, mondta a rács, engem majmok közé zártak… Szabadság, szerelem… Mert csak a szerelem oldja meg a Gonosz láncait, rabsága tombolását hogy megszelídítse. Ha nincs, aki megtegye, sosem lesz vége, nem lesz kezdőpont, amitől számítani lehet az időt, és nem lesz cselekedet, amit ismételni lehet az idők végeztéig. Kell, hogy legyen, aki bőrét, fájdalma burkát, a Nap izzó kötelére köti; kell, hogy az eleven hártya, a kín és gyönyörűség centruma, a közvetítő és elválasztó, egyszer átszakadjon; hogy felcserélődjön a belső és a külső, a félelem és az öröm; hogy kizökkenjen az idő, hogy lángra lobbanjon a test, a lélek háza (hahogy amaz isten, ki, mint egyébkor megállván zörget vala az ő igéjével és kegyelmes jótéteményivel, bebocsátást nem nyer a testnek hajlékába, ellenem fordítja ítéletét, és lázakkal, senyvekkel megrázatván, házam lángra gyullad forró fakadékaitól, s felette szörnyű fenyegetései előtt megnyílik kapum): meg kell lennie s ha úgy érzem, hogy eleven szívem viszik az izzó Nap áldozóasztalára, akkor bizonyosan én vagyok, akinek meg kell tennie. Nem akarom tudni árnyékvető nevedet, nem akarlak hívni, de előhívhatatlan és hívatlan maradj mellettem, hogy a szerelem megtartsa végérvényessége ígéretét, hogy világ-gyógyító szerelmemben befogadjam és magamban szépséggé szeressem, új kozmosszá szüljem a Gonoszt; hogy egyesüljön végre, ami még külön volt, és összefonódjon, ami még nem tartozott együvé, hogy ezentúl minden lökés és impulzus, minden hang és minden rezgés, az öröm és a téboly egyként hasson a kettőre, legyenek a világ túlján akár, a kozmosz legmagasabb és legmélyebb pontján külön-külön és egyszerre, legtávolabb és mégis a legösszeforrottabban közel, mindkettő míg színültig megtelik paradicsomi szerelemmel, mert csak a szerelem van, hogy a világon-túli, időn-túli semmi kútjába pillantva, az ős-forrásba, melynek mélységes mélyén, szivárványszínűen, mégis jegesen átlátszón, időkörré zárulva, a kígyó feküszik, megszelídíthessem Őt, a rettenetest, mint a Kis herceg a maga kígyóját, hogy segítsen hazatalálni (ó, hazatérés! a megismerés, melynek hazatérő hullámverése mindig a szív partján törik meg!)… és most betelt az idő, az én időm: a csillagom pontosan a fölött a hely fölött van, ahol földet értem,

17. oldal

…és érzem: mind szelídebb és szelídebb a kéz, amely megtartott fönt és lent között, és oltalommá vált, és közel jön a földi világ. Mert aki túlhaladt a rettenet első kapuján, új eszmélet veszi körül és tartja meg… aki fölfelé növekszik és visszatalál önmagához, annak bárkája immár bevont evezőkkel siklik tova, mert aki áthaladt a rettenet első kapuján, az bevonult a valóság pitvarába, mert megismerése, fölfedezve önmagát, kezdi fölfogni a szükségszerűt a mindenségben, s minden szükségszerű történésben tulajdon lelke útját kezdi látni, s akkor rálát a lét egységére, a tiszta jelenvalóságra, amely közös a mindenségben és az emberben. A szerelemben föltárult előttem a túlvilág kapuja, mennyeken át repültem, láttam a munkálkodó Istent, szent szenvedéseket szenvedtem, és semmi ellen sem védekeztem, semmitől sem féltem, elfogadtam mindent, mindenek előtt kitártam a szívem. A szenvedés tengere fölé csapó drága, illanó boldogságárban az ember egy-egy pillanatra oly magasra száll saját sorsa fölé, hogy boldogsága csillagként sugárzik, mint a szépségük sötét fátylaiba burkolt nőké, akik úgy tekerednek befelé a szüntelen finomodás spirálján, mint a haldokló csillagok. Mozdulatlanul nagy az éjszaka szeme, amelynek mélyén a szerelem nyugszik. Ott lüktet a szív az éjszaka lebegő barlangjában, az éjszakáéban, az ezüstlő tér barlangjában, a végtelen éj-boltozatban, melynek véget-nem-érő falait oly sokszor végigtapogattuk,

és mégis lassan, szívütés-halkan és alig-alig észrevehetően elhalványodnak majd az egek tündöklő lámpásai és egyszercsak eljön a hajnal, egy virágtündér, aki harmatot iszik, és lassan bontogatja szárnyait, hogy a kelő nappal ő is fölröpüljön a lángoló égboltra,

és én is elindulok majd egy új nap felé, kilépve a lények seregébe a felbolydult, ébredő hangyabolyban, és elkezdem a szokásos bújócska-játékot a város hivalkodóan gyümölcstorta-színűre mázolt vagy omladozó, heges falai között, ahol minden sarkon lesben állunk, hogy elkerüljük egymást,

én és a másik ember,

mi, az egyedül fontosak egymás számára itt és most, és akik elkerülhetetlenül sodródunk egy találkozás felé, amely sorsdöntő is lehet, jövővel vagy múlttal vemhes, bármely pillanatban terheit-virágait ránk ontó, ránk rontó, rontás vagy üdvözülés,

de előtte még: bújócska a téridő-paraméterek és a számok/számlapok labirintusában, a hamis tudat labirintusában, a ,nagy távolságok’ ránk kényszerített hazugságai mentén épített járatokban (metró!… ,menjetek a föld alá, úgyis ott végzitek’), csak hogy ne tudjunk a kozmosz egyidejűség- és iker-összefonódás és szinkronicitás- lehetőségeiről… –

18. oldal

bukdácsolva-rohanás a ,buckalakók’ feltúrt városában, a lomtalanításnak nevezett szeméthegy-összerakás és -széthordás poklában, mindig változó, eltűnő és másutt rögtön újjászülető gödrök és mocsok-kupacok között kitaposott hangya- ösvényeinken, vakond-alagútjainkban, lótetű-járatainkban, alig rácsodálkozva a kátyúkba ültetett virágokra (pedig ha már több lesz a kátyú és bennük a virág, mint az aszfalt, kénytelenek leszünk letérni a számunkra erőszakosan kijelölt tévutakról és akkor ki-ki elkezdi végre a saját lelke útjait követni, keresztbe-kasul bebarangoljuk majd a világot, mint egy végtelen rétet, amelyen csak asszonyok és lovak járnak; és a fehér bárányok nyomán sehol sem lesz magas fű és vadvirág, csak a távoli hegyek felé kanyargó úton) –

és én ezen a reggelen a fénytelen és zavaros hangok közül belépek majd egy zord kapun és beszállok a liftbe, amely elindul velem (velünk) lefelé, a pokol bugyraiba, hiszen többen álldogálunk az álomtalan mélységbe zuhanó (álomtalan magasságba vergődő) élettelen szerkezet harákoló zárófala előtt, amely kék színű és nyílni tud, kinyílni és befogadni éjszakáktól és leélt évektől elporhanyósodott bármilyen testet, amely most íme alászáll,

liftakna, függőleges alagút a biztonság megszokott langymelege és a színtér markáns fényei között, benne egy homályos doboz, mindig két állomás között, zuhan vagy repül? erők egyensúlyozzák, húzzák le és tartják fönn, kicsit nyiszorog a kasztni és mi, a sötétséghez közeledvén a hangok erdejében tulajdonképpen szorongunk egy kicsit –

milyen lenne, ha felébrednénk, és kiderülne, hogy nincsenek hangok, se csönd, se fények, se sötét, se mélység, se magasság, csak a minden van és a semmi egyszerre, egymásban, és mi mindent tudnánk mindenről, arról is, ami nincs már és ami nincs még, ami csak merő lehetségesség, és arról is, ami lenni látszik,

a szerelemről, ami túl van mindenen, a teremtett rend és a mindig-volt-mindig-lesz káosz végzetesen összenőtt, egymásba-lombozódott, kusza bozótján is túl, az épp csak megszülető álom üveghegyein és üvegtengerén is túl… a várakozásról, amely formaként tapad a mezítelen sors mozdulatlanul ragyogó sugár-lényege köré…

vagy akár például erről a liftről, amely talán valóban alászáll oda, ahol a nyirkos melegben csótányok futkosnak létük eredendő izgalmával a csöveken és éppúgy nem gondolnak az emberre, mint az rájuk, pedig azért mindez ott van valahol, a sötét meg a lent és a csótányok a rozsdás csöveken, a lenti pokol, amitől az emberek félnek, amikor felnőtt-tudatuk egy pillanatra kihúny

19. oldal

és átélik újra, hogy békává változtak és a kénes mocsárgőzök és a nesztelenül surranó, merevszemű kígyók elől menekülve egy szuronyos tekintet boncasztalán végzik – a száműzött rossz, a minden emberi pokla, a másik ember pokla, a pókként leselkedő besúgás, a kegyetlenség, a kínzások, az aljasságok, a jósággal, együttérzéssel és szeretettel való visszaélés pokla, a fájdalom és a félelem poklai – ó, a választás- nélküliség, a kényszerűség, a kiszolgáltatottság pokla! és az egó, a lélek-gyilkos énkép, a másik ember kényszerítő tekintetének pokla! az Éden elvesztésének pokla, ahol a szemek almái értek! és a mindent látó tekintet égető pokol-tüze, Isten szeme, ahogy külön- külön néz le ránk, mint egyetlen-egyre, egyszülött, méltatlan gyermekére!…

a halál és az élet félelmének pokla, amely együttes, kettős pokol (aki a haláltól fél, az az élettől fél, az élet labirintusától, a labirintusban bolyongó énjétől, aki végtelen hosszú ideje keresi az utat szülőjéhez és halála urához),

ó, a szükségszerű és a megmásíthatatlannak látszó dolgok pokla; a rész-szerűség, a szétszaggatottság, a felaprózottság, a beláthatatlanság, a kuszaság és zavarosság pokla; a magány és vele szemben a kényszerű együttlétben megjelenő elfordulás a másiktól: a félrekapott tekintetek pokla…

a bejárhatatlanság, a végtelenített utak, a nem-saját élet megélésének pokla… a hazugság, a megtévesztés, a cselek, a lélektől megfosztott cselekedetek, a hatalmi játszmák soha véget nem érő, kiúttalan labirintus-pokla… és mindez: zuhanás, és mindez: soha-meg-nem-érkezés, egészen a mindent feloldó, mindent magába olvasztó magmáig, a létezés újraszülő tűz-kohójáig, ahol maga a mindent túlélő lélek is visszaolvad a teremtés lét-okába, hogy először a földiekben teljesedjék be a körforgás és záruljon egyre szűkebbre a születés kikutathatatlan lét-oka körül, amely egyszer majd minden teremtés újjászületésének lét-okává változik, mihelyt isten és ember betöltötte feladatát –

a lift zökkenve megáll, kiáramlunk egy alagsori folyosóra, lenn méregzöld olajlábazat, fenn festetlen csövek kúsznak a sötét és alacsony mennyezet alatt, összeláncolt kopott székeken nők kuporognak, feszülnek, riadtan tapogatják boldogságuk forrását, gömbölyödő kis hasukat és lesik egymást, a gonosz kiszámíthatatlansággal nyíló- csukódó ajtókat, melyekben néha felvillan egy-egy fehér köpeny, a hangra várnak, akár a gyermek ott benn, mind egyetlen végtelen fülelés... Ó, mindenkit hang-bozót vesz körül, mindenki hang-bozótban jön-megy egész életén át, megy és csak megy, a hang-erdő áthatolhatatlanságában mégis helyhez van láncolva... Hang-erdőben leláncolt fák, saját nevük hangjaira váró anya-fák, közös áhítatos várakozásukban megszentelődött cinkosok,

20. oldal

most mégis mintha szoronganának kicsit itt lenn, mintha ez a pokoljárás a klinika alagsorának sötét pincefalai között mégsem volna egészen rendjén való, mintha a ,Terhességi konzultáció’ felirat az ajtókon kissé bandzsítana és azt akarná, hogy ,Terhességi inzultáció’-nak olvassák, és hogy a várandósság áldott állapota immár tényleg terhes legyen, de hát ki akarja ezt?!… ki vagy mi akarhatja, hogy a szelíd derű befelé mosolygó madonnás áramlásából mintegy elősejtésként partra vettessenek a könnyen szenvedők majdani könyörtelen testvériségének fagyos templomába, a szülőszobának keresztelt (élve-) bonc-terem hulla-hideg lámpái, jég-kék csempefalai közé, az együtt-vajúdás kegyetlen hangjaival és a hűtők rázkódástól összeütődő, bordó lében úszkáló placentákkal teli üveg mérőhengerek csilingelő hangjaival teli értetlenség fájdalom-erdejébe,

ahol mérhetetlen idők múlva egy lény, még összemázolva a közös szenvedés vérével, megpróbál, életében először, sírvafakadni, és aztán megint és újra és nem érted, miért,

aztán egyszer csak rád néz, talán először lát meg téged,

és akkor a szeméből hirtelen megérted, miért sírt (miért sírtál): korlátlanul bízik benned, mert semmit sem tud még árulásaidról: hogy elhagytad, amikor kiengedted magadból, és el fogod hagyni újra és újra: amikor utoljára nyújtod neki a melled, amikor elviszed, kézenfogva, az óvodába (nem sejti még: megeshet vele, hogy elfelejtkeznek róla, hogy egyszerűen lenn hagyják az óvoda kertjében és senkinek nem fog feltűnni, hogy hiányzik, senkinek nem fog hiányozni), és ott áll majd életében először mindenkitől elhagyottan, értelmetlen, közömbös füvek között, elárvult életének keserű sóját dörgölve maszatos ökleivel hamvas bőrébe, szálakra bomló fehérszőke hajának sátrába menekülve kisírhatatlanul mély bánata elől: nem akar majd rájuk nézni többé, akik elhagyták és elfelejtették, nem akar enni, nem akar szólni hozzájuk: ,mert ezek sárkányok, és én fogok egy akkora, de akkora sziklát, és felviszem egy nagy hegyre, és egyenesen rájuk dobom onnan’, és attól fogva néma lesz: csak a szelíd és könyörületes vadállatokhoz szól majd, láttán a kígyó pironkodik és elapad a mérge,

szőkesége szálakra bomlik fájdalmad fölött

s te minden reggel élni kezdesz érte

21. oldal

(érte, aki még nem tudja: egyszer talán majd elfelejtik felhívni telefonon, amikor minden idegszálával a csöndre tapadva várja majd azt a csöngést, és percek és órák és évek függönye szövi majd be az ablakait és ő, fölcsipkézve a várakozásban és sebzetten a szerelemtől ott fog majd feküdni a tetszhalott időben, a kín álmába merevedetten, és nem jönnek el érte, egyszerűen elfelejtenek majd érte jönni),

nem sejti még: fekszik fehér pólyába csomagolva, fehér batyu sok fehér batyu között az emeletes guruló kocsi polcain, először nem tudod megkülönböztetni a sírását, a fejét: sok egyformán oázó egyforma pihés gömböcske,

amikor a nővér lazán hóna alá kap egyet-egyet és hozza az ágyak felé, ijedten keresel ismertetőjelet, de alig találsz mást, mint csuklója gyűrött vászonszalagján a számot: ez a tied, ha ugyan el nem cserélték véletlenül, de nem, ahogy sír! már megkülönbözteted a sírását a másétól, aztán az egyes hangokat is: megérzed jelentéseiket, felismered e jelentések súlyát és telítettségét saját gyöngédséged és örömöd tükrében:

míg egyszer rá nem bámulsz majd, elképedt hitetlenséggel: hogy az a nagy, erős, hamvas és mozgékony test, azok az eleven, mosolygó szemek, melyek tőled várják teljes bizalmuk örök igazolását, az a párnás, az ujjtöveknél lyukacsos kis kéz, az a kis édesrajzú szájacska, hogy az mind belőled lett, és te nem féltél sejtjeiddel világra- gondolni:

akkor hát most se félj,

ne félj a langyos vizes lemosásért sorban álló frissen-szültek, megkínzott hasukat két kézzel ölelő boldogságos-fájdalmas újra-szűzesülők némán várakozó tömegétől a szülészeti klinika sötét alagsori folyosóján, ahol a pszichológia is van ( rögtön legyen hol ,kezelni’ őket, beleértve szegényke megsérült csecsemőiket is, akik aztán életfogytiglan analízisre járnak az úgynevezett ,gyermekkori traumák’, valójában jórészt a magzati lét és a születés fájdalmas krízisei alatt hozzájuk eljutott, de még feldolgozhatatlan meggondolatlan szavak és az átélt jeges, ,szakmai’ érintések, a hideg és durva környezet és a szükségesnek kikiáltott borzalmas beavatkozások miatt),

és ne ijedj meg a felirattól – PSZICHOLÓGUS – sem, bármi kevés jót ígér (Zsuzsanna a fürdőben, amint úgy tesz, mintha meztelenre vetkőztetné a másik ember lelkét a hazugságdiktatúra Véneinek kétértelmű tekintete alatt),

holott

22. oldal

„…nekem, pszichológusnak, az alkalmazkodás a vezérelv, segítenem kell a sok megnyomorítottnak talpra állni, sőt, a sarkukra állni; megtanítom őket, hogyan lehet kijátszani az életnek nevezett rossz színdarabban kapott ócska szerepek kínját. A szenvedni tudók lenézik azokat, akik csak egyszerűen, pallérozatlanul örülni akarnak az életnek… Én ezt a lekezelést betegségnek tekintem, és ha tehetném, mindenkit kigyógyítanék ebből… A pszichológia egy kevés tudományos handabanda, extremitások iránti nyájas megértés, tolerancia, kis megmártózás a művészetekben vagy akár az undergrundban, a keretek és szabályok, a hagyományok disztingvált, enyhén szabados tiszteletben tartása… és főleg, főleg csak akkor kérdezni, ha előre tudom a választ. Főleg a lényegre nem rákérdezni soha…”

De… esetleg lehetne mindez másképp is… Talán emberből van ő is. Mondjuk egyszerűen rám néz és azt találja mondani: „Értsd meg, nincs nekem vigasztaló szavam a számodra. Talán csak az a bomlott agyam élte át, milyen kimondhatatlanul türelmes az Isten. Csak én nem tudom teljesen befogadni, amilyen nyomorult vagyok. Látom magam előtt a nyitott kaput, de nem tudok belépni rajta, nem tudok”…

Ő nem tud… de én most belépek… Hova is? Egy ajtó: elválaszt, összeköt? Egy tábla: tájékoztat? félrevezet?… ,PSZICHOLÓGUS’.

- Jónapot kívánok. - Jónapot. A papírokat… Igen. Kérem, foglaljon helyet. - Itt? - Ott egy karosszék, az kényelmesebb lesz. - Köszönöm. - Tehát – hallgatom. Miről van szó? - Miről?… - Vagy kiről. - A gyermekemről. - Egy van? - Egy. - No és mi van vele? - Nem beszél. - Születése óta?… - Ezt hogy érti? - Nem zavarja, ha jegyzetelek? - Kérem. - Tehát születésétől fogva nem beszél?

23. oldal

- Születésekor… - Úgy. Tehát megtanult beszélni? - Megtanult. - Jól? - Jól. - És mióta nem beszél? - Mióta óvodába vittem. - Óvodába? - Óvodába. Miért?… - Miért vitte óvodába? - Bocsánat, ezt nem értem. Miért ne vittem volna óvodába?… - Arra nem gondolt, hogy… - Vagy úgy. Gondoltam. - És? - És mindent megtettem, hogy… - Nem volt más választása? - Nem volt más választásom. - Az apuka nem keresett annyit, hogy… - Nem keresett. - Miért? - Ő nem arra való. - Ő mondta, hogy nem arra való? - Ő is mondta. - Maga is így vélekedett? - Én is. - Legyen őszinte. - Az vagyok. - Mindig? - Általában. - Hiúság?… - Kényelemszeretet. - Emésztési zavarai nincsenek? - A gyerekről… - Persze. Hol is hagytuk abba… - Óvodába vittem. - Sírt? - Nem. Beszoktatáskor általában… A többiek sírtak, a többi új. Ő nem sírt. - Mit csinált? - Játszott. - Honnan tudja? - Láttam az ablakból. A házunk ablakából. Rálátni az óvoda kertjére.

24. oldal

- Hogyan, hát nem… - Nem, az első héten még nem dolgoztam, hátha… - És? - Láttam, hogy játszik a kertben. - Akkor hát minden… - Én is azt hittem. - Csak hitte?… - Reméltem, hiszen annyit… - És nem sikerült? - Nem sikerült. - De hát mi történt? - Az történt, hogy… - Fogja rövidre, ha lehet. - Rövidre fogom. Néztem, ahogy játszik… - Másokkal játszott? - Nem. Egyedül játszott, és egyszer csak… - Elvették a játékát. - Nem vették el. Nem hiszem. Bár az is lehet… - Lehet, hogy elvették mégis? - Lehet. Egy kék nyuszi… - Kék műanyag nyuszi, kerekekkel. - Igen, olyan sárga kerekekkel, amiknek fehér volt a közepe… - Minden óvodában van belőle. Talán az?… - Nem, nem… Kinézek, és látom… - Végig látta? - Nem, néha nem láttam… eltakarták a bokrok. - És egyszer csak… - És egyszer csak mindenki eltűnt… - Mindenki? - Mindenki eltűnt, bementek… - …bementek a termekbe… - …és ő kinn maradt egyedül. - Egyszál maga. - …egyszál maga és én láttam fentről, hogy… - …sír. - …rettenetesen sír ott egyedül a kertben… - Érthető. Hiszen otthagyták… - …életében először elfeledkeztek róla… - …nem kellett senkinek… - …senki nem vette észre, hogy hiányzik… - …nem hiányzott senkinek…

25. oldal

- …életében először… - …és maga nem volt ott. - És én nem voltam ott. - De mégis: hiszen látta. - Láttam és kiszaladtam… - Berohant a kertbe? - …berohantam az óvodakertbe… - És ő még mindig ott állt? - …és ő még mindig ott állt egyedül. - És sírt. - És rettenetesen sírt. - Maga akkor fölkapta… - Fölkaptam és… - Hazavitte. - …bevittem az óvodába. - Az óvodába. - Elmondtam az óvónőnek, mi történt. - Szabadkozott, gondolom. - Nagyon sajnálkozott, bocsánatot kért, az első nap, mondta… - …az első nap mindig. - Első nap egyszer van. - Mindig minden egyszer van. És azután?… - Nem akart enni… - Sírt tovább? - …sírt és nem akart enni… - És maga mit csinált?… - Hazavittem végül. - Hazavitte végül. No és másnap?… - Másnap megint elvittem az óvodába. Muszáj volt. - És ő? - Sírt. - És nem mondott semmit? - De mondott. - Mit mondott? - Azt mondta, hogy az óvónéni egy sárkány, és ő fog egy akkora, de akkora sziklát… - Sziklát?… - …és felviszi egy nagy hegyre… - …egy nagy hegyre… - …és rádobja, mert az egy sárkány. - Sárkány. - Ezt mondta.

26. oldal

- Mást nem mondott? - Mást nem. - Semmi mást? - Semmit. - És azután?… - Aztán se. - Hogyhogy aztán se?… - Aztán se mondott semmit. Soha többet. - Úgy értsem – ezután többé egyáltalán nem szólalt meg? - Úgy. Nem szólalt meg azóta egyetlen egyszer sem. - Magának se? - Nekem se. - Bocsásson meg. - Ugyan. - Mondja, mióta van ez így? - Mármint… - Mikor történt… ez a dolog. - Majdnem négy volt akkor – most pedig már a hetedik évében van. - Értem. Tehát iskolába kell mennie. - Idén már tulajdonképpen mehetne iskolába… - Értem. - Ezért… - Igen. Értem. Tehát… - Tehát?… - Fel kell tennem néhány kérdést. - Kérem. - Tehát – hol is laknak? - A papírokon ott a cím – bocsánat, tehát ott lakunk Palotán, Árnyas utca négy. - Ez egy családi ház? - Igen, tulajdonképpen egy nénié… - A szülei?… - Kinek a – szülei? - Az Ön szülei, természetesen. Az édesapja, például… - Apám…meghalt. - Sajnálom… És… mikor?… - Karácsonykor. - Idén karácsonykor? - Ó, nem, dehogy, bocsánat. Amikor a lányom született. - Karácsonykor született? - Igen. Aznap, amikor Apa meghalt. Már mindennapos voltam, elfolyt a magzatvíz… - Nagyon… szomorú.

27. oldal

- Voltaképp időben jött, de kicsike volt; formás, érett, de kicsi, és most is… - Törpenövésű? - Dehogy, egyáltalán nem, csak olyan kicsike, egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy törpe lenne, teljesen arányos, és szép, tudja, nagyon szép kis gyerek, mint egy parányi angyal, csak valahogy kisebb, vékonykább, mint a többiek, valahogy nem nő úgy, egyszerűen nem nyúlik vagy mi. Gyönyörű szőke a haja, majdhogynem fehér, és a szeme… - Mondja – értelmileg… úgy értem: milyen a felfogóképessége a gyereknek? Nem vett észre semmi különöset?… - Dehogynem, csak – hogy is mondjam: épp ellenkezőleg, mint ahogy gondolja… - Szóval normális. - Nem, épp ezt akartam mondani: már a szeme is – nem csak az, hogy egyszer nefelejcskék, mint az áprilisi égbolt, máskor meg zöldesszürke és egészen átlátszó, igen: vízszerű valahogy, leginkább a Balaton színeire és fényeire emlékeztet bizonyos felhőviszonyoknál… - Jól lát a gyerek? Nem rövidlátó? Nem kancsalít? - Nem, sőt – nagyon is jól lát, talán túlságosan is, épp ez az: mintha olyasmit is látna, amit talán senki más nem lát… várjon, hogy is magyarázzam meg? akármit néz éppen, a szeme mintha máshová, nagyon messzire nézne, igen, mindig valami elképzelhetetlen messzeségbe, az embernek akaratlanul is azt kell gondolnia: hatalmas tereket lát be, végtelen horizontokat, és közben semmi sem fátyolozza el ezt a tiszta, távolbanéző, okos tekintetet – hogy is mondjam: nincs rajta a mesének, az álmodozásnak, a rajongásnak az a fátyla, ami… - Közelre nem is néz?… már ne haragudjon – magára, mondjuk?… - Már hogyne nézne. Nagyon gyakran néz rám, egészen kicsi korától kezdve szeret a szemembe nézni – nem mondhatnám, hogy belémcsimpaszkodik a tekintetével, bár az az állhatatosság, amivel néz, nehezen leírható másképp – vagy mégis: szinte beleáll a tekintetembe az övével, és aztán elindul benne lefelé, igen, egyre mélyebbre megy, mintha egy végtelen lépcsősoron menne le fáradhatatlanul, félelem nélkül, lépcsőfokról lépcsőfokra ereszkedve a mélység számára átlátszó végtelenjeibe… - Na és máshová? csak a távolba bámul, ahogy az előbb mondta?… - Dehogynem. Már hogyne nézne. Az csak eleinte volt úgy, hogy közeli dolgokra, sőt más emberekre is úgy tudott nézni, mintha végtelen távolra nézne, olyan aggálytalan, tiszta tekintettel. De valószínűleg észrevette, hogy a közeli dolgok meg az emberek mások, mint amiket ott messze vagy amiket az én tekintetemben lát. Talán felfogta valamiképpen, hogy kicsivé nem a távolság, hanem az önmagukhoz mért valóságuk teszi a dolgokat; hogy a fal, amelybe beleütközik a tekintet, ha rájuk néz, teljességnek vagy mélységnek vagy egyszerre mindkettőnek akarja magát láttatni; hogy a hiány, amiből vannak, lényegként akar megjelenni; és ezért most már, ha közelre néz, egyre fátyolosabb a tekintete, de nem remény és nem is álom fátyolozza el, hanem valami szomorúság: hiszen jól, túlságosan is jól lát. Ahogy minden szépséget, minden színárnyalatot vagy a szín legcsekélyebb változását is meglátja

28. oldal

szeme egy apró villanásával, úgy minden kis rendellenességet, minden apró torzulást is észlel azonnal, bármin legyen is az, természetes vagy mesterséges dolgon. Anélkül, hogy figyelnie kellene, erőlködés nélkül veszi észre az elképzelhetetlenül jelentéktelen dolgokat is, és a nagy összefüggéseket is éppígy azonnal és egyszerre, valahogy egyben érzékeli; csak éppen egyre kevésbé tudnak megállni a dolgok egy ilyen tekintet előtt, amely azokkal a számunkra elképzelhetetlen tágasságokkal és mélységekkel veti össze őket – csak éppen széttöredezik az átjárható idő, amikor a szeme megáll a falakkal tagolt terekben, és ő hiába igyekszik, hogy pupillájában újra egyetlen ponttá azonosuljon messzeség és mélység egy emberi – csodálkozik? igen, egy újra emberi – tekintetben; de ha maga a szemére gondolt inkább, nos, a fizikai szemének semmi baja, nagyon is jól lát a szemével, mindenféle, hétköznapi és elvont értelemben is; túlságosan is jól – - Oké, oké. És maga szerint mit ért mindabból, amit ilyen kitűnően lát, ahogy maga meséli? Amikor még beszélt – hiszen egy ideig beszélt, addig az óvodai incidensig – mennyi lehetett az? két év? – nos, addig is csak mondott valamit ezekről a dolgokról, nem?… amiből meg lehetett tudni, mi van a fejecskéjében minderről? Hiszen maga szerint beszélt… - Beszélt. Eleinte beszélt. És néha – olyan furcsa dolgokat mondott… - Miket? például. - Nem tudtam megjegyezni – - Nem tudta megjegyezni?… Hogy értsem ezt? - Valószínűleg nem értettem meg. - Ne tréfáljon, kérem, erre nemigen van időnk. Maga intelligens, ha a papírjaiból jól látom, diplomás értelmiségi nő… - Csak azt felejtem el, amit nem értek. Tehát nyilván nem értettem meg ezeket a furcsa mondatait, hiszen elfelejtettem őket; nem mintha butaságokat mondott volna vagy rosszul fejezte volna ki magát – épp ellenkezőleg: nagyon is pontosak voltak ezek a különös kijelentések, mindig rendkívül pontosak és rövidek, és nekem úgy tűnt, hogy olyasmi van bennük, amit én nem tudok – amit nem lehet megérteni – - Maga – félt ettől? Úgy értem… attól, amiket beszélt?… - Már miért féltem volna?… Dehogy féltem. Csak egy kicsit megdöbbentő volt, hogy amit mond, az nem tudatlanság, nem gyerekség, mint ahogy az ő korában várná az ember – furcsa volt rájönni, hogy ez inkább valami tudás, olyan, ami felülmúlja a miénket, és hogy ezt a tudást nem a gondolatok hordozzák, mint a mi úgynevezett tudásunkat, sőt, éppenséggel a gondolatok árnyékolhatják le valamiképpen… Tudja, valahogy úgy érzem, hogy az ő kis agya sokkal simább, mint az enyém, nem olyan ráncos és göcsörtös, árkos és tekervényes, és hogy épp ezért tökéletesen nyitott és egyszersmind védtelen is. Az én agyam hegy-völgyeiben, zegzugos kanyonjainak intim tereiben meghúzódhatnak a gondolatok a saját maguk gerjesztette erőtér langyos védelmében, de az ő sima agyára zuhog az információ fényes zápora, és minden sejtje és minden szövete átitatódik vele és ez hullámzik benne egyfajta mindentudásként,

29. oldal

mélyen és nyugodtan és sugárzón, valami, ami nekünk nem adatik meg… és nem viccelek, ez a tudás látszott a szemén már a születésekor is. - Mégis milyen tudásra gondol? - Hát igen, tudtam, hogy ezzel baj lesz. Nézze, hogy magyarázzak meg valamit, amit magam sem értek? Ez olyan dolog, amit érzékelni lehet, de érteni nem. Miért akarunk mi folyton mindent megérteni?… Én ezt nem tudom megérteni, és szerintem ez rendjén van. Én ezt a tudást nem értem, nem tudom elmagyarázni, miben áll, csak érzékelem; csak tudom, hogy van. Lehet, hogy nem is őbelőle jön, lehet, hogy ő csak valami tárolóedény vagy ilyesmi. Csak úgy érzem, hogy ez a tudás benne van. - Azt el tudná mondani, mit érzékel? Vagy legalább azt, hogy – hogyan? - Azt el lehet mondani. Az nagyon egyszerű és nagyon hihetetlen. Amikor a közelemben van (minél közelebb, annál inkább, de néha elég, ha csak rágondolok, bármilyen messze van is), akkor egyszeriben én is tudom mindazt, amit ő. - Fantasztikus. És mit tud ilyenkor, ha nem vagyok indiszkrét? - Nem értett meg… Gondolhattam volna. Na mindegy, így is nekifuthatunk – végül is csak nyerhetünk a tudomány szent nevében, nemde? Hiszen bármi történik itt, csupa merő haszon mindenkinek… Tehát válaszolok: mindent tudok. - Na persze. - Nem volna lehetséges, hogy mégis megpróbálja elkapni?… az isten szerelmére… Már bocsánat. Mondhatom?… Szóval: ilyenkor mindent ismerek, ami a világon van. Ez a tudás határtalan és nem kifejezhető, semmi köze a fogalmakhoz, a szavakhoz vagy a képekhez, mindahhoz, amit mi tudásnak nevezünk. Nem mozog, hanem van; nem ér véget ott, ahol én véget érek, ahol ő vagy ahol a Galaxis véget ér, és mégis mintha egy tömbben volna, olyan biztos és nyugodt tudás ez – teljesen egyenletes és egyszerű. - Tulajdonképpen megijeszt. Beláthatja, egy ilyen mindentudóval szemben mi, egyszerű halandók… - Mondja csak: biztosan csökkenne a hatásfok, ha kísérletet tennénk arra, hogy komolyan vegyük egymást? - Hogy mi csökkenne?… Kérem, kérem! én a magam részéről… - Folytathatom? - Ha megkérhetem rá. - Hát éppenséggel… de mindegy is. Nézze, próbálja megérteni. Szó sincs itt mindentudásról, szó sincs róla, legalábbis ami engem illet!… Mihelyt elmegyek mellőle nagyobb távolságra, vagy valami egészen más köti le a figyelmemet és nem gondolok rá, szinte azonnal eltűnik az egész, érti?…Csak én maradok ott, önmagammal, a saját világommal, a saját tudásommal: a tudással arról, hogy volt valami, amit elfelejtettem, amire emlékeznem kellene: hogy van valami valahol – mindenhol – , amire minden sejtem próbál kétségbeesetten visszaemlékezni, és amire minden petesejt és minden mag is próbál emlékezni, és hogy éppen ebből az emlékezésből születik minden születő, legyen az fa, gyermek, gondolat vagy

30. oldal

repülőgép – belemerülök az emberi mocsárba és lassú buborékokként száll fel bennem az emlék, milyen is volt, amikor betöltött az a tudás; amikor én magam voltam az. És előbb vagy utóbb elkezd zümmögni az agyam, és ha nagyon kitartóan koncentrálok, esetleg pontosan meg tudom figyelni azt is, hogyan árnyékolják le kapcsolások milliói, finom mágneses erőtereikkel, tudatom remegő felszínét – engem, aki gondolkodom, kombinálok, logikai sorokat alkotok, vad ösztön- robbanásokat bonyolult cselekvések érzékeny rezgéseibe rejtek, s azt állítom minderről, hogy ez vagyok én – és ilyenkor az mintha már nem is lenne. És nem is lenne értelme beszélni róla, ha a gyerekre nézve nem lenne informatív; de azt remélem, hogy magának talán jó lesz valamire ez a beszámoló – ha másra nem, hát a háttér tisztázására, ugyebár; például, hogy alkalmasint nem csak a gyerek… - Miket nem hord itt össze!… Nézze, én igyekszem türelmes lenni, de így nem jutunk ötről a hatra. Térjünk a tárgyra, kérem. Az eddigieken kívül más rendellenességet nem tapasztalt? - Rendellenességet?… Ne haragudjon, az a benyomásom, nem igazán pontosan értett meg. Mégis, mi az a rend, amivel egy ilyen csodálatos jelenség „ellenes”? Miért tesz úgy, mintha valami abnormitásról beszélnénk? mintha az igazságot látni abnormis lenne? Mert ha így gondolja, akkor a hazugság a normalitás feltétele… akkor a hazudni tudás képessége az életrevalóság mércéje… persze tudom, hogy a pszichológia így tartja, tesztelik is, milyen ügyesen hazudik a gyerek, elárulja-e magát füllentés közben, mert akkor még éretlen a közösségi létre – már ahogy a közösséget a tudomány hallgatólagosan definiálja, pókerként, kollektív átverés-játékként; a leghaladottabbak a pókerarcúak; az üvegarcúak, az átlátszóak, a tiszták „kóros személyiségek” – jól mondom? így tanítják az egyetemeken a tanárjelölteknek, hogy aztán így nézzenek a diákjaikra, nahát, ennek itt mindenféle eszméi és ideáljai vannak, téveszmék persze és illúzió-ideálok, beteg szegény, hacsak nem költő, de akkor meg annyi neki… Maga is így gondolja? tényleg, igazán, a lelkéből így véli?… (bár, jellemző módon, a „lélek” szó nem szerepel a pszichológiai enciklopédiák szócikkei között, sőt, használata az alulképzettség jele), szóval nem csak kamuból ezeknek (hogy legyen állása, „tudományos előmenetele”, tekintélye)?… hogy tehát alkalmazkodni bármihez, bármi áron – hogy ez a „normalitás” lényege?… sőt – az életé is? hogy az élet csak az idomulás képességéről szólna, még ha szörnyekhez kell is idomulni?… Ha tényleg így hiszi, talán nem kellene… De egyébként is mintha valami nem stimmelne közöttünk. Néha igazán különösek a kérdései. Kérdezhetnék valamit én is?… - Kérdezzen nyugodtan, csak röviden, ha kérhetem: az idő… - Igen, természetesen… Mondja, magának van gyereke? - Nocsak. Hogy jön ez ide?… Egyébként, ha ez… - Ó, hát persze. Nagyon köszönöm. Szóval, visszatérve a kérdésére: szerintem az ő tudására nem igazán szerencsés szó a rendellenesség – ámbár, ahogy vesszük. De igazi furcsaság is volt, ha érdekli az ilyesmi…

31. oldal

- Igen?… - Nem tudom, elmondjam-e. - Miért ne mondaná el? - Végképp bolondnak fog nézni. - Ugyan, kedves anyuka, mi nem azért vagyunk itt, hogy... - ...igaza van, ez úgysem számít. Igen. Szóval egyszer panaszkodni kezdett, hogy szúró fájdalmat érez a hátán... - Pontosabban? - A bal lapockájánál, megmutatta a kis ujjával. És tényleg volt ott valami, a bőre alatt, valami sárgás dudor, ami kifelé nyomta a bőrt... - Voltak orvosnál? - A gyerekorvos legyintett. A kicsi meg néha mintha elfeledkezett volna a dologról, időnként én is elfelejtettem, aztán egyszer csak a fürdetésnél valami furcsát érez a kezem: hát az a dolog kibújt a bőre alól, és ott meredezett, és én jól megnéztem... - És?... - ...és egy kis tollpihe volt, komolyan mondom, egy kicsi, de szabályos tollacska. - Érdekes. És maga erre mit csinált? - Kihúztam. Villámgyorsan kirántottam. Ő meg felkiáltott, de nem fakadt sírva. Egy kicsit vérzett a helye... - Ez minden? - Gondolja, hogy ez kevés?... Különben még egy kinőtt, a vállán. Azt már nem húztam ki. Erősebb is, nagyobb is, mint a másik: ott van, bárki láthatja... De az emberek semmit nem vesznek észre, ami fontos. Amit nem akarnak látni, azt nem is látják meg. Különben hát nem olyan nagy dolog egy-két toll, igaz? Nem tudom, talán másnak is van. Talán nincs is túl nagy jelentősége. Talán nem szabad túl nagy ügyet csinálni belőle – jól mondom?… ki tudja, talán csak amiatt van, hogy pár nappal korábban született a rendes időnél... - Pontosan mikor is született? - Idén karácsonykor lesz hét éve. - Az édesapja – mondta, hogy akkor... szóval, előtte beteg volt? - Dehogy, ellenkezőleg, fiatalos és erős, mint egy oroszlán… - Tehát – baleset?... - Ugyan, dehogy... egy későn elfogyasztott, nyilván kihűlt vacsora aligha… - Vacsora?! -…libahúsleves, pedig máskor szalonnával és gombával tűzdelt szarvasgerinc szokott lenni – csak akkor így alakult… - Akkor hát mégis... - Azt hiszem, amit az ember rejteget, az megmérgezi végül. Mindig ez van… szentesti méreg langyos hagyomány-lében, titkosan a májba csepegtetve… - De hát egészséges volt, azt mondta. - Egészséges… úgy tudtuk, legalábbis nagyjából. Bár a mája…

32. oldal

Karácsonykor az volt a szokás nálunk…az én virágtündér-anyám véres húsokat aprított iszonyodó kézzel, sütötte-főzte, lassú tűzön kevergette… és akkor összegyülekezének és megölék őt… - Nem éltek jól? - Már hogy a család?… anyagilag? Ellenkezőleg, mindenünk megvolt… - A szülei. Egymással. Jól éltek? - Hát… „Nem jellemző”, ahogy Ricsi mondaná. Egy virágtündér, aki hajnalban harmatot iszik, és lassan bontogatja szárnyait, hogy a kelő nappal ő is fölröpüljön a lángoló égboltra, aztán járkál naphosszat a fákon, az alkony balzsamos ködében szendereg, estefelé megfürdik a lemenő nap sugaraiban, így tér az oroszlán ágyába, akinek csak egy kicsit véres a bajsza… Mert hát megkívánta őt az öreg király… Hogy látja?… Így aztán az átkos csalmatok leve… - De maga szerette volna, ugye? hogy legalább karácsonykor! a szent család… - Hát hogyne szerettem volna?…mennyből az angyal lejött hozzánk is… szabadság, angyal elvtárs, máris?… miért mindig azok, akik szeretnek, akiket szeretnek? – …özvegy királyné feketében jár – mint egy fekete rózsa, nem tud kiszínesedni – bolondító fekete hunyor, amely minden szentestén karácsonyi rózsát virágzik… egy reggel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi, bejön egy madár érte s csőrében elviszi… - Akar még erről – - Nem. - Kérem, ennyi is bőven elég. Ricsi?… - A kisöcsém. Nemrég érettségizett. Még mindig mozdonyvezető akar lenni, de a bölcsészkarra jelentkezett… - Köszönöm. A gyerekkora… - Ricsié? - A magáé, természetesen. Ha nem titok. Milyen gyerekkora volt, maga szerint? - Jó volt. Egész jó… máskülönben. - Hol laktak? - Eleinte a nagymamánál. Anya édesanyjánál, pontosabban. A belvárosban. - Nagy szobák? A sarokban zongora?... - …a nagymamánál birsek sorakoznak a komódon… - ...vacsorára mindig kakaós tejbegríz?... - Na ne. Ezt meg honnan?… De talán Kossuth bácsit mégse… - Csak nem a jó öreg doki bácsi? - Nem, nem! ő koldus volt, a mi koldusunk! öregecske házikoldus olyan ragyogó fehér körszakállal, mint… a legújabb, fénylő forintost kellett a sapkájába dobni, és mindig én szaladtam ki hozzá, amikor kicsi voltam… - ...aztán elköltöztek?... - …a város szélére… - ...egy lakótelepre?... - Közelebb Apa földjeihez (az Állami Gazdaság földjeihez, bocsánat).

33. oldal

- Az édesanyja?... - Velünk volt sokáig, gyerekekkel. Apa eleget keresett, túl sokat is… csak… de azért el voltunk látva mindhárman rendesen. Én voltam a legidősebb. Egy húgom meg egy öcsém van, Ricsi (róla már volt szó). - Tehát egy húga is van. - Róla is meséljek?... - Van valami?... - Talán csak hogy Timi... - Őrá hasonlít? - Miért hasonlítana?…Nem, természetesen nem igazán, inkább csak... - Emlékezteti rá. - Néha emlékeztet rá, igen. Az a darázs-sztori is... Levertem róla egy darazsat a Balatonnál, mert már kis híján megcsípte, ahogy ott a gumimatracon a barackot ette - …a darázs beleesett a vízbe… - …a darázs beleesett a vízbe és Timi kiabálni kezdett… - …„megfullad!, ezt kiabálta, megfullad!”… - …„gyűlöllek benneteket, hiszen megfullad!”… - …„fulladjon csak meg az a ronda dög, nem lehet tőle enni”… - …„Hát akkor ne egyetek!”… - …„De mi éhesek vagyunk, és te is éhes vagy!”… - …„De hát ő is éhes!”… - …és sírvafakadt… - …és sírvafakadt és kiabálni kezdett, „mit szólnál hozzá, ha téged nyomnának így össze és dobnának a vízbe, hogy megfulladj”… - Anyukája csitította, gondolom, „jól van, kiszedem, csak ne bőgj”… - …én viszont nagyon dühös voltam, „de kibírhatatlan vagy már ezekkel a hülye mániáiddal, talán a szúnyogot is hagyni kell, hogy…” - …„igenis hagyni kell, neki is joga van enni”… - …nem, Timi erre már nem válaszolt, tenyerébe vette a félhulla darazsat és halkan duruzsolt neki, …„így-így, majd megszárad szépen a szárnyacskája és újra repülni fog”…és lassan megnyugodott. Megnyugodott és házat épített a darázsnak. - Igen. Értem. Őt is… - Mit őt is?… - …el kellett volna vinni pszichológushoz. - Kóros személyiség?… - Meggyógyították volna. - Nem vittük. - És most hogy van?… - Köszönöm alássan; jól, jól, jól. Ahogy Apa is. Mindketten jól vannak, remélem, most már… mivel Apa híján Timi egy pillanat alatt rájött, hogy a görbe hátak, rejtett púpok világában milyen csábító egyenes a sín…-

34. oldal

- Értem. - Nagyon örülök, hogy azt hiszi, hogy érti. - Nagyon örülök, hogy azt hiszi, hogy örül. - Talán... - Hát hogyne. Tehát a családjáról egyelőre... nos, akkor talán ha magáról lenne olyan kedves. - Magamról? Oké. Mégis mit?... - Egyet-mást. Ha volna olyan kedves. - Ha volna olyan kedves kérdéseket feltenni. - Kérem, kérem! Életkora? Végzettsége? Foglalkozása? - Harminckettő múltam. Egyetem. Kultúrtörténész. - A férje? - Az apuka?... Tanár. Bölcsészkar. - Csak nem?... - De igen. Tanított engem. - Nagyon érdekes. Mesélne erről valamit? - Jó tanár. Mások is ezt mondták róla. Úgy hírlett, hogy nem szívesen tesz fel kérdéseket a vizsgán; felszólította a hallgatót, hogy értekezzen valamilyen témáról, és rábízta, hogy pontosan miről. - És maga – milyennek találta? - Én is… jó tanárnak láttam; emlékszem, úgy javította ki sok tévedésemet és merész föltevésemet, hogy egyetlenegyszer sem mondott ellent. - És?... - Mit és?... - Valami konkrétabb?... - Konkrétabb?...Nem értem, mire gondol. Olyan rendkívüli... - ...ember? - ...körülmények között... - Rendkívüli?! Hogy érti ezt? Csak nem valami… különleges… előadásokra gondol?... - Érdekes. Csak nem maga is?... Uramisten… tényleg! Ott ült… - ...mindig az első sorban... - ...fehér indiai ruhában? a fehér keze... láttuk, hogy reszketett, valahányszor meghallotta, hogyan cseng-bong... - ...a kulcscsomó az övszíjára akasztva? ahogy végigmegy az áhítatos leányarcok között... - ...a hangja... - ...amint azt mondja, hát akkor ma műfajtalankodunk egy kicsit... - ...és erre eltakarta a kezeivel... - ...a verseket… amelyek ott feküdtek készenlétbe helyezve, hogy óra után... - ...nehogy idő előtt észrevegye ...

35. oldal

- ...majd csak előadás után, kipirulva, a katedránál... - ...nehogy idő előtt elárulja... - ...pedig hogy utálta a költőket és a szerelmes lányokat!... A fokhagymás kolbászt szerette, kimondottan a fokhagymás kolbászt. Sörrel. - De hát ez nem igaz!... - Mi nem igaz, kedves? - Nem is az egyetemi előadásokon ismerkedtünk meg. - Nem maga mesélte az imént? - Talán maga volt az. - Furcsa. - Mi a furcsa? - Hogyhogy nem beszélt a szeméről meg a kezéről?... - ...a kezéről? Miért kellett volna nekem... - Hát nem az a legfontosabb? A szem meg a kéz? Hiszen minden ott van!… - … ahogy én tudom, tényleg minden: a szemben a teremtés, hiszen nem látjuk, ami van, hanem teremtjük, a fény belülről jön kifelé és alakot, formát teremt a tudatban már régen létező képek alapján, így aztán a szem a teremtő isten szerve bennünk… - …és a lélek tükre, ahogy dagályosan nevezik… - …„és felnevetett az isten hétszer...első felnevetésére megjelent a világosság, és ragyogás ragyogott be mindent...és felnevetett másodszor, és volt minden: víz.... és felnevetett hetedszer úgy, hogy elakadt a lélegzete és nevetés közben könnyet ejtett és lett Psyché: a Lélek..." De a szem a végső dolgok, az Igazság tüköre is, hiszen mi most még csak tükör által, homályosan látunk, csak egymás szemébe nézve tudhatunk meg bármit is a valódi valóságról… - …és akkor ott a kéz, a világba kinyújtott Ego, a manipuláció eszköze… - …mert miközben a kar erős… - …na igen: az izmos, szőrös férfikar… - …ami akar, karol, bekerít… - …a kéz, lássuk be, inkább gyenge, a kéz kér, kapaszkodik… - …és ott a kéz természetes csupaszsága, a sima bőr, a léleksötét legkülső felszíne, a keze… tudja, kislánykoromban azt hittem, a szerelem csak annyi, összeérnek és megállnak a csúcson, az érintés egyetlen, mítikus pillanata: mert elvesztvén az azonosságot, a világegész elkülönült részei mássá lesznek, másnak érzik magukat és megint másnak a többi részecskét, reakciókat adnak egymásra és meghatározva önmagukat, mindjobban elkülönböznek egymástól; s minél másabbak, annál reménytelenebbül vágynak a másikban való részvételre, miközben önmagukból kitépett téglák ezreivel építik fel a világot mint falat maguk körül s nincs más, csak ez a folytonos elválasztás, teremtés a megnevezés útján, mert a megnevezés: érintkezés valaminek a lényegével, az érintés pedig minden elsajátítás, hatalmunkba kerítés kezdete: az a miénk, amit megérintünk, tehát nevén nevezünk, tehát lemondunk róla; az, amit elválasztunk magunktól s ily módon megteremtünk saját létre, saját kínra, hogy megszűnjön a nemlét kínja, a másban-lét kaotikus világ-előttisége!…

36. oldal

- …ezért: az érintés világteremtő-világgyógyító áldozat, „és illeté annak kezét és elhagyá őt a kín” … -…a kezére vágytam, a feje nyugodott rajta, lámpa fényköre az asztalon: visszafojtott lélegzetek; erőt vett magán és kinyitotta a szemét, kicsordult belőle a bánat, megvert- kutya- és világba-száműzött-szellem-bánata: szétfolyt az íróasztalon, a székek között, fölkúszott a széklábakon, érintetlen szívekig dagadozott, belecsorrant a fiatal szemekbe, cseppjei: harmat a lefejezett fűszálon, cseppjei: sebszéleken csillognak, mederbe gyűlnek a hallgatás hegyei között szétáradóban a szavak felé, színültig töltve a hangok közötti hézagokat: akkor, megtelvén hiányával, vágyni kezdtem, hogy megérintsen, hogy végre: legyek; a keze! kezein a vér vonulása az erek érzékeny mélyútjain át a bőr összehajló rengetegében, ajkam szellő-érintésének borzongásai alatt, és ma megint másképpen szeretnélek: épp csak megérinteném halk-vigyázva lehúnyt szemhéjaid az ujjaimmal s nem csókolnám meg csak a súlyosan legördülő egyetlen csepp helyét… a lélek csókja, mint hinnem adatott, hosszú elmélkedések közössé szentelt pillanataiban érlelődő nagy szellemi találkozások végkifejlete, túl az erkölcs útvesztőin, hitek szemfényvesztő csapdáiból kilábalva a valóság ösvényeire, térdig kételyeinkben, de egymáshoz közelítve mohóságba- fáradt, esetleges kezünk: én vagyok a te labirintusod, és ennyi maradt: egymásra-ismerés felizzó lángocskája a kín barlangjaiban bolyongva, elvillanó semmi-tűz, kettős mindentudás hamuja: csókom kezeden pecsét, - …”tégy engem mint pecsétet a te karodra, mert erős a szeretet mint a halál, lángjai tűznek lángjai”… -…de vajon az élet tüze-e ez? a minden múlandóban lankadatlanul izzó örökkévalóság-tűz?… vagy… -…„Apollón tüze, ez az átlátszó és sötét tűz az életsokaság teljes redukciójának végső tisztaságkilátásával, a halálnak e megváltó, az élettől megmentő aspektusa, a szépség, ami nincs benne a jelenségvilágban, hanem csakis a percepció hozza létre a világ pusztító változatosságával és szinte sokkoló tágasságával szemben, hogy végtelenül törékeny múlandóságában és egyszeriségében hordozza a legbiztonságosabb örökkévalóságot, absztrakt halál-mivolta ezüst tükörképével fedve el mintegy a valóságos halál mélységeit” - …„én tűz vagyok, a jövő arcába vetett csóva, a világba zárt fény, amely a titkokat hordozza, és az én életem a várakozás,” - …„Bizony mondom néktek, úgy fogok eljönni, mint a Nap, amely felragyog, csak hétszer jobban fogok tündökölni dicsőségemben!”… - …s hogy félünk tőle! hogy rettegünk, hogy megéget, hogy bújunk félelmek és szokások mögé remegő kézzel, remegő lábbal, bocsásson meg, de nem vállalom, futunk, ólálkodó álmok mögöttünk: kivert kóbor kutyák, talán veszettek is, nincsenek beoltva, mint mi, bátorság ellen, futunk előlük utcahosszat: még mindig követ? gyorsan egy követ, de kő sincs, egy merő aszfalt az egész mindenség, az álmot se megitatni, se agyonütni nincs mivel,

37. oldal

- …futunk, nem merünk hátranézni, kasztni kasztni után: menedék állami szabvány, száma szégyenbélyeg a homlokán, de ki figyel oda?... csak futunk, - Futtam, mint a szarvasok, lágy bánat a szememben, famardosó farkasok űztek vala szívemben, - ó, szentséges üvegajtó, betonmennyország átlátszó kapuja, csak megtaláljam a kulcsot, - …ó, a keze, ó, az érintés egyetlen, mítikus pillanata, megvan a kulcs! és megérinté és elhagyá őt a kín, - az álmok megtorpannak, izzó szemük kései a hátába fúródva a rácsukódott szabadulás mögött, előtte az áhított álvilág pótrekeszei, szögletes hírekkel és zsinórírt gondokkal, kikaparja, - azok még mindig ott vannak a kapu előtt, éhségük lánghegye a hátában, megsajdul az ideg, összegörnyed, nézik sokáig, aztán szétszélednek szűkölve, - …a lift előtt a megszokott csikk, Kovács a hetedikről és egy friss, piros, szinte teljesen veszélytelen köpés, - …„már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, köpni kell, nyelni kell, köpni kell, nyelni kell”, - Jaj, ne, csak ezt ne!… Csak ezt ne!… Ott tartottunk az előbb… hol is? Igen. Tehát: hogyan kezdődött? - Hát persze – hogy is volt? Én az ajtóban álltam, és akkor… „Hát ezért jöttök ide ti mind”, szólamlott meg a Főangyal és nekidőlt az originálisan és hamisítatlanul leningrádi kollégiumi falnak, amely tapétailag leányszobásan pöttyös volt, még ha a pöttyök láthatólag szabálytalanok és kívülállók számára érthetetlen módon keletkezettek voltak is (poloska?… na de melyik?…), „ezért jöttök ti ide, ártatlan leánykák, esküvő jár a kis fejetekben, fehér virág, fátyol és gyűrű, ó, pedig hát itt némileg más a leányzó fekvése, itt nincs ki megoldja másnak a saruját, és a hajnal se tejtől lucskos, ahogy a költő mondaná”, és leírhatatlanul elegáns és tágas mozdulattal mutatott az ablak felé, melynek koszlott és újságpapírral mániákusan körberagasztott üvege mögött, a sós és nyirkosan fagyos szél uralta szürke mélységben a szögesdrótok és reflektorok egy egészen hétköznapi tehergépkocsi-parkolóhelyet kereteztek, „itt, báránykáim, nincsenek fehérre duzzadt, széltől repedő lepedők, itt furcsa (füstjelző?) készülékek pironkodnak az ágyak alatt és a mennyezeteken, fehér ruha legfeljebb a kölcsönzőből (fertőtlenítve, radikálisan múlttalanítva), de hát minek is? itt a falakon lám egyszerű, de annál boldogabb munkáscsalád bizakodik valamiféle szürkésbarna tónusokban, megkérem az ifjú párt, kinn fogadja a szerencsekívánatokat, hát ti ezért? szerelem életfogytiglan?... a kötelező gyöngédség ketrece előtt a ,soha más’ kemény fehér falával?... pedig” - folytatta a Főangyal és törökülésbe helyezkedett a két szótáron, amin ült, hogy szélesebb kilátása legyen a kozmoszra, „te itt tulajdonképpen elég mutatós vagy” - és felém fordult, hogy jól megnézhessem sötét szemét és a feje körül repkedő dús, sötét bozontot, melyben fehér szálak csillantak -, „tulajdonképp eléggé jól festesz, nekem pedig elsősorban és legfőképpen mutatós nej kellene, a fogadásokra, hogy értsd, a dekoltázsod? megteszi, táncolni tudsz? különben úgyis edzelek majd,

38. oldal

de szerelemről hallani sem akarok, olvassatok Frazert, a szex primér késztetés, egy ,olyan szerelem’?!… na nem, ez őskeresztény hamuka, megideologizált tulajdonmánia az „erkölcs” címszava alatt, egy ó-zulu húgyagyú tabu, a szex köré épített gátrendszer a félrebaszás korlátozására! ti magatok misztifikáltátok az egészet szerelemmé, merthogy öröklési nehézséggel jár! ennyi az egész, amit ti szerelemnek neveztek itten, fennkölt fátylakba burkolt na-na-nem-szabad-te-kis-huncut, ahelyett hogy tennétek, amire hitelesítve vagytok s amellett házasodnátok értelmesen, ha egyszer a társadalom még ott tart, hogy más módon a fajfenntartás optimumát biztosítani nem tudja: ésszerűen, azaz ideális anyagi és kommunikációs feltételek megteremtésére szövetkezve, értitek, dedósok? tartós szövetség és szolidaritás az élet minőségi le- és kiélésére, az pedig: hatalom, az pedig: pénz és információ, az pedig: majdnem ugyanaz”, elégedetten felsóhajt, „te csak ne aggódj, kicsinyem, pénzt én csinálok, az információáramlás rejtelmeibe bevezetlek, az a lényeg, hogy megforduljanak utánad, ha együtt bemegyünk valahová, hogy teljesen lepetézzenek az ürgék”, és körbenéz a kolesz-szobában, ahol a vaságyak mindegyikén egy-egy nyeszlett dedós ül füzetek, lexikonok, mikroszkópok, szótárak bástyái mögött, „szóval jól gondold meg, ennél előnyösebb ajánlatot nem kapsz, anyukám,” én ekkor még mindig az ajtóban álltam, kezemben a fényképezőgéppel, amit valamiért oda kellett volna adnom neki, és mereven bámultam rá, a szentséges vezetőtanárra, minden sztazsorok főangyalára, ahogy ott ül béna alattvalói közepette egy rozsdás vaságyon, feje fölött a csináld-magad-polcok erdejével, melyeken (a kolesz mind a nyolc emelete mindhárom szárnyának minden szobájában egyformán) tonnányi rejtjelzett tudás: hívők, álmodozók és a nagy törvények öntudatlan rabszolgáinak bő lére eresztett agytartalom-befőttjei, irdatlan mennyiségű adat és önmagára csavart adat-interpretáció azokban a könyvekben, amelyeket a félelemtől szűkölő emberi tudat tett el a maga előtt megnyitott, egyre szűkülő, el se hitt, ezért sose-lesz jövőnek, s amelyek mintha csak arra várnának, hogy egy végső falrengető apokalipszisben összedőljön az egész és lezúgjon és elementáris viharának súlyával maga alá temesse az alatta lakozó férget, már akár a világmegváltás pózában ül hajthatatlan szótárain, akár lepkeszárnyakat igazgat apró csipeszével szép egyenesre (hogy könnyebb legyen beleszúrni a tűt), akár fekszik falnak fordulva, holtnak tettetve magát, … - ,ez meg mit csinál itt?’ - szólaltam meg végre, mihelyst megtaláltam a hangomat garatom forró, sivatagos üregében, és rámutattam a holtra, - „passziózik, depressziózik, kicsinyem” - méltatott válaszra a Főangyal -, „az élet nem fenékig mákostészta, mint gondoltad volt édesanyukád csipkés kombinéján növögetve”, és dúdolgatni kezdett, „a-sirályok-a-sirályok-még-elgondolni-se-jó- akkor-szarnak-a-fedélzetre-mikor-tiszta-a-hajó”, ,de hát’... - kérdeztem volna bátortalanul, „semmi dehát, a kedves mama először nemerjnekemnégyesthazahozni akkorinkábbhazasegyere, aztán alig valamicskével később: nézdmegabátyádat márosztályvezetőmárfősztályvezetőmár…, még később már csak el kellett helyezni egy jobb OSZTÁLYON, ha ugyan érted, mit beszélek, ha ugyan értitek” – és jól megnyomta a végződést, „ha ugyan értiTEK, hogy mit beszélek”…

39. oldal

- ,Szavad ugyan légyzümmögés a fülemben’ - jegyezte meg ekkor a szájából kiálló gombostűk impozáns koszorújától némiképp selypítve a jövő egyik nyeszlett, ám öntudatos ígérete, - ,mindazonáltal bátorkodnám megjegyezni, hogy ez itten se nem alszik, se nem holt, minden szavatokat hallja és akkor aztán megint – huss! – repül a jég alá’… - ,ez itt nem tudni, ti mit beszélni itt’… - kottyant bele hirtelen a negyedik ifjú lányosan elpirulva, de rögtön meg is ijedett és ijedtében ostobácskán az ágyacskája alá pislantott, ahol az a bőrönd látszott feküdni, melyről széltében- hosszában járta a hír, minő mesébe illő bőrönd volna az, mi mindent tud az s mi gyakran romlik el mégis valami csoda folytán, hogyan keletkeznek benne apróbbnál apróbb, fantasztikusabbnál fantasztikusabb hibácskák, amiket a pubi, bármi rafinált lenne is, mégse tudhat megtalálni, és ráadásul valahányszor a felvételek vagy a szerkentyűben garázdálkodó hibák keresésébe fogna, a legbiztosabb időpontokban is tutira rátördelik az ajtót, - ,na ja’ - vette vissza a szót a gombostűkoszorús, közérthető pillantást vetve erre a falból kiálló téglára -, ,újszülöttnek minden vicc új, ő pedig újszülött, talán még azt se tudja, hogy nem a fájdalom fáj a legjobban, nem a hidegtől fázol a legjobban, nem a haláltól félsz a legjobban, hogy a pokol valójában a másik ember és még folytathatnám, de hát úgyis rájön, aminthogy a lékekre is rájönne előbb-utóbb magától, erre a szupernél is szuperebb lehetőségre, majd meglátod’ - és itt egy pillantásra méltatott, bár csak egyetlenegyre -, ,majd meglátod, te kisbaba, itt akinek magnót raknak az ágya alá és fölveszik, amikor izél a csajával, hogy lebuktassák a vezetőségválasztáson, az fölülhet hajnalban szépecskén a villamosra, és ha nem fagy oda a segge az üléshez, kilajhározhat egyenesen az öbölhöz, ami errefelé novembertől áprilisig garantáltan be van állva, fura kerek lékeket vágnak rajta a halászok, legalább negyven centis, ronda sárgászöld jég, alulról biztosan még sárgásabb, a lékeknél hirtelen vakító fényesség, de ha már alatta vagy, aligha találsz vissza, jó hideg a víz, erős a sodra is, és a fejed fölött az a derengő, epeszínű fal’ – - Epe?!… mért pont epe? és hogy jön ez ide már megint?… - Hogy hogyan?… hát az epe, az annyi mint keserűség, világfájdalom, a teremtés szülőfájdalma, a világ teremtettség-fájdalma… és máj, Apa fájó mája, a tűzlopó- világfelgyújtó Prométheusz mája, ahogy vájja a sas, akinek a szárnya olyan nagy, hogy ha kitárja, eltakarja vele az egész eget, mert akinél a tűz, annak nem látszik az ég, a tűz voltaképpen a szellemet kitakaró tudat, az agytól függő humán elme, amely a keserű emberi tapasztalatoktól növekszik, míg lángba borítja a világot, a sok méreg lángra lobban, világnagy gombaként szétszórja tűz-spóráit… akinek megbetegszik a mája a sok méregtől, amit benyalt, az epés lesz, keserű, mérges, talán ha kétüvegnyi altató méregnek számít, akkor konkrét méreg is van ebben a pokoli történetben, a falnak-fordulósak azt kultiválták odakint a kommunizmus földi paradicsomában, aludtak hétszám, talán álmodtak is tőle a jéghideg koleszokban, a paplannak használt matracok alatt, ők, a repülők, a lökött álmodozók, a jég alatt, a jég alatt… - …a kis halak, a nagy halak… - … a vízben táncot lejtenek… -…mint lepke-tündér szellemek. A gyerekek szeretik ezeket a versikéket.

40. oldal

A tündéreket is szeretik, folyton rajzolják őket, de nem csak a virágtündéreket meg manócskákat, hanem sellőket is nagy halfarokkal… A mesékben a sellők ezeket a jeges vizeket szeretik, a zord, hideg, tiszta északi vizeket… - …ahol olyan kék a víz, mint a búzavirág szirma s olyan átlátszó, mint a legtisztább üveg… - …ahol a legcsudálatosabb fák és növények tenyésznek, száraik és leveleik olyan hajlékonyak, hogy minden kis hullámzásra megrezdülnek… - …és a halak, kicsik és nagyok, úgy surrannak el az ágaik között, mint idefönn a légben a madarak… - …és ahol a kis hableány az Ember Fiáról álmodozik. - Mindenki álmodozik valamiről… „Ez is álmodozik - szólalt meg ismét a Főangyal elmélázva -, ezek itt mind ilyenek, idióta bölcsészállatok, alig van köztük normális tétékás emberszabású, de az is mind ilyen ábrándos lélek, aztán mikor indulni kéne, akkor persze nem megy hanem egyszerűen elcsaklizza a polcomról a vodkát meg a tardylt és egyszerre benyakalja az összeset a hülye és meg se nézi hogy nincs meg a dosis letalis csak fogja magát és szunyál nekem három napig a dicsőséges forradalom ünnepének legkellősebb közepén és az istennek se lehet lelket verni bele és kilóg a lilára dagadt nyelve mert nem fér el abban a nyamvadt kis szájában és hiába hogy orvost is kerítünk az csak megáll az ajtóban és közli hogy ez éppen a negyvenedik delírium trémensz és bevágja az ajtót hogy csak úgy nyekken és mi erre föl főzikélhetjük és hűtögethetjük finom langyosra a folyékony tejbepapit napra nap és dugdoshatjuk mokkáskanalanként a szájába és tehetjük tisztába a marháját hogy el ne patkoljon időnapelőtt mert akkor hogy a francba számolunk el vele az évvégi leltárnál amikor lejönnek odaföntről megnézni a szürkeállományt (itt végre levegőt vett), szóval magad is láthatod, milyen genyó alakok ezek, söpredék álmodozók, de legalább én tudom, hogy mit akarok” - félreérthetetlen mozdulat, - ,ti itt mind őrültek vagytok? - kérdezem ekkor hirtelen támadt kíváncsisággal -, biztos, hogy egyetlenegy normális sincs köztetek?’... - „ ne sérts meg” - imígyen a Főangyal -, „máris megsértettél, hát őrült vagyok én?… nézz rám, én vagyok a legnormálisabb hapsi, aki valaha az utadba kerül, én tudom, hogyan lehet ezt kibírni ép ésszel, kicsinyem, merthogy eleinte úgy volt, hogy kibírjuk, és nálam még mindig úgy van, én megszerveztem (félreérthetetlen mozdulat), hogy lelkes stewardess-lánc adja kézről kézre a hazai téliszalámit, az olasz antilop-csizmát, amiből viszont kaviárra és pezsgőre is telik, akarnád? akarjad, oké, de csak ha vállalod a feleségszerepet, mondjuk próbaidőre: legyél az én drága feleslegem! mindened meglesz, akár finom hazai zsíroskenyér is a füstölt hering helyett, csak egyet jól megjegyezz: kérni itt senkitől semmit ne kérj, meg se próbáld, itt még nyalni se érdemes, mint a viccben, És az segít? nem, az talpát, nem, itt még az talpát sem, itt ezeknek szerződéseik vannak, egy aljas állásra öt, úgyhogy fog és köröm, akibírjamarja, itt csak én segíthetek rajtad, persze csak ha benne vagy a főzésben-mosásban-miegyébben, ha beválsz, esetleg elveszlek,

41. oldal

nálam a lényeg a kinézés, csak aztán finnyás ne légy, alulról kezdjük, erre nagyon adok, mindennek rendelt ideje van, ennélfogva egyelőre még saját szobám sincs, itt vannak ezek a tetűk velem egy lyukban, de rá se szagolj, nem figyelnek oda, nekik is megvan a maguké” … - Szóval odakinn. - Ha arra gondolt, mikor láttam először. - Valami részképzés vagy efféle? - Talált. - Ekkor kezdődött. - Mellé. - Egek ura! Úgy értsem – - …vagy egy hónap múlva megint arra jártam, bekopogtam, az ágyon feküdt talpig feketében, a falnak fordulva, felhúzott térdekkel, ,magzat-pózban’ (ahogy Ur városában temették a holtakat a földbe, a Nagy Anya méhébe azok, akik még őrizték a tudást a mag sorsáról, még emlékeztek nemzés és alászállás, sír és anyaméh, másban-lét és nem-lét szent azonosságára… akik még ismerték az Istennőt, az állatok és így az ösztönök Úrnőjét, aki a test és a szellem sötétjében őrzi a tiszta fehér lelket, és befogadja a testet, a lélek sors-szőtte ruháját mint tudatlanságában diadalmas falloszt, és ott tartja magában a Teremtő és az Ő Megváltó Fia képét és hasonlatosságát, a Magot, míg világra nem hozza eleven feloldásként, halhatatlan megoldásaként az anyagban halállá változott sokság és végesség tragikus sorsának)… - Meglepődött, hogy most ő feküdt ott holtnak álcázva, a fölényes nagyszájú, azzal a mívesre csiszolt, tökéletesen felépített cinizmusával? - Ugyan már!… Addigra, aki ott él… ó, Dosztojevszkij és Lenin városa, csodák hona, te földi paradicsom!… Az egyik kollégiumban se zuhany, se fürdő, a folyosóvégi betört ablakú hidegvizes mosdókban belefagy a csapokba a víz, az első emeleti óriás- szamovár előtt kígyózó sor áll melegvízért lavórral-kancsóval… a mélységben valahol, a csövek labirintusában félhomályos, gőzölgő pokol, fa-teknők sora, mosószódás redves bűz, sulykoló kezek, ősi, érdes nevetés… néha el-elkapnak egy lányt a gomolygó gőzben, a lihegést alig is hallani, a sikoly nevetésbe fúl… Ebben a koleszban mosnak, ámde nem mosakodnak. Másutt viszont zuhany van. Be lehet szökni hamis própuszkkal, de kockázatos. Ott mosni nincs hol. Végül van, ahol enni lehet: büfé!… kotlett sótlan, vizes krumplipürével, néhanap még meleg is… Angolvécé csak a belvárosi szállodákban. Mindazonáltal hazudik, aki azt mondja, nem lehet megszokni. Mások például hadifogolytáborban éltek… az annyi mint lapostetű, a szifilisz előnyei pedig közismertek (zsenialitás, távozás még időben). A csótányt időnként irtják is. A poloska meg csak egészen ritkán okoz agyvelőgyulladást. Az is viszonylag ritkán fordul elő, hogy valaki az élő poloskát halott hangjegynek nézze a kottán és folyton belejátssza Mozartba és beledilizzen, hogy mitől olyan veszettül fals az ,az édes úr’. Még ritkább, hogy valaki úgy beleszeressen Dosztojevszkij nyelvébe, hogy ne bírjon többé megszólalni a sajátján.

42. oldal

De azért előfordul néhanap ez is, az is. A púpos félkarú osztályvezető mindenesetre két kézzel verte volna azt a minisztériumi asztalt, ha lett volna neki két keze: „Mert maguk átkozott nyárspolgárok! Mert a forró vizes kádba hordta az anyukájuk a kakaót maguk után! Micsoda csürhe. És mi ezeknek csináltuk a forradalmat! Hogy szakadtunk volna meg. (…) Hát még mi kéne?! A feneküket, azt ne töröljük ki?! (Isten ments! A Pravdától tiszta néger lesz az ember.) …Mindenek urai, elvtársaim, hogy’ ver engem ez a Párt…”… - Ez talán kicsit később lehetett, gondolom, miután hazajött… - Valóban, ez tényleg kicsit később esett meg… ha megesett. Akkor – ez tehát másodjára volt – mindenesetre megint az ajtóban álltam, pisszegtek, mutogattak, hogy ne mozduljak. Az ágya fejénél egy óriástulokszerű valami ült, átizzadt kockás ingben, gallérjába lógó hosszú zsíros hajjal. Rögtön megérezte, hogy ott állok és nézem, megfordult, bölényszeme belém akadt egy pillanatra, aztán intett. Kicsit közelebb léptem. Valami folyadékot tartott a kezében, azzal időnként behintette a fekvő alakot, mormogott, hajlongott egy kicsit ültőhelyében, megint behintette. Fáradt pap és egyhelyben hintázó elefánt. Fakérgen vakarózó őstulok. … Mindenki márványmereven ült. A tetszhalott Főangyal meg se moccant. Meleget éreztem, lassú, biztonságos, súlyos meleget. A sámán a kezemért nyúlt, megfogta a csuklómat, és a tetszhalott térdéhez érintette egy pillanatra. Kőlap dermedt fagyát éreztem, megborzongtam, de akkor elindult ereimben a forróság, a karomban fölfelé, a fejemen át le a lábaimba és újra fel. A sámán befelé somolygott, eleresztett, ráérősen összepakolta a motyóját, mindenkit megnézett egyenként és megindult az ajtó felé. Nem tudtam, mennem kell-e vagy maradnom; de nem nézett rám, kiment. Még mindig nem mozdult senki, akkor én gyorsan, hátra se nézve, kiosontam a szobából. - És?… Gondolom, csak hazautaztak egyszer? - Mi előbb jöttünk el, mint ő, neki ott még be- és elszámolni valói voltak, de kikísért bennünket a pályaudvarra. Persze matt feketében. Egy pillanatra hozzám is odajött, nem szólt, csak átölelte a vállam, másik kezével eltolta a vodkásüveget és egy darabig így álldigált, szó nélkül. A Keletiben várt az a srác, akivel itthon jártam. A csoporttársaim elájultak. Talpig feketében jött, a hülye. Sötét szemű volt, irdatlan sötét hajzuhataggal. A többiek azt hitték, káprázik a szemük. Hogy a Főangyal az. Hogy valahogy megelőzött minket… Messziről nem látszott, hogy jóval fiatalabb. - Te - súgtam neki, amikor odaértem. - Tűnj el. - És eltűnt? - El. El. (De még mennyire eltűnt. Nekem úgy mesélték, baleset volt. Elvitte a Nagy Hajó. Mert a nagy hajók megeszik a kis hajókat: hangosan őrölve, kegyetlen fehér örvény-törvény, ropp, a feje, ripp, a gerince, reccs, az evezője, és gyűlnek a hívatlan vendégek lomhán keringve a mozdulatlan magasokban és bújnak elő a vizek mélyeiből az ő testét enni és az ő vérét inni, mert tiszta és fiatal volt, lobogó fekete tüzű fehér gyertya,

43. oldal

úgyhogy ha megláttam, a sejtjeim harangozni kezdtek, giling-galang, ő pedig mosolygott: mosolya édes vizű csermely, gömbölyű fehér kavicsok az alján. Én is elmosolyodtam, ő pedig „Most meg mitől virul a búrád?” - kérdezte kicsit sértődötten. „Hát azon, hogy te mosolyogsz.” „Én? Én azon mosolygok, hogy te mosolyogsz”. Jól összekaptunk, de megint csak mosolyogni kezdett. Nem tehetett róla: meglátott engem és mosolyognia kellett. Ha nem talált otthon, vett egy csomag vécépapírt, lekuporodott az ajtó elé és leveleket és verseket irkált rá, amíg csak el nem fogyott a papír vagy ki nem fogyott a tolla. Akkor az egészet átnyomkodta a levélrésen… Aki elsőnek ért haza, kis híján agyvérzést kapott: a sok papírtól alig lehetett kinyitni az ajtót…) - Akkor hát… maguk… bocsi, tegeződjünk inkább, jó? én vagyok az idősebb, így mégis egyszerűbb lesz… - Persze, köszönöm. - Akkor tehát mikor és hol jöttetek össze, ha nem titok? - Amikor én felvettem kiegészítő szakként a kultúra- és eszmetörténetet, nem mondtam volna? De hát miért fontos ez? - Ezek szerint közben ő is hazajött. - Hát persze. - És láttad? - Az előadásokon. - De hát az nem is úgy volt. Azt mondtad. - Nem is egészen úgy. - Hát hogy? - Valami megváltozott. - Várjál csak… Kitaláljam? Mondjuk… egészen más lett, mint volt: mondjuk finom, gyöngéd… - Hogy jutott ez eszedbe? - Hiszen már beszéltünk erről. - Igen, persze. Elfelejtettem. - Szóval… - Szóval a kultúrtörténeti speckollégium. Azt már elmondtam, fiatalabb korában hogyan nézett ki, később is olyasformán, csak addigra már valamivel erősebben őszült, középen fönt meg kicsit kopaszodni kezdett… - Minden férfi megkopaszodik, csak van, aki már nem éri meg. - Aha. Biztosan… Szóval egy fényes, csupasz folt lett a homloka fölött, körülötte meg az a szörnyű nagy, őszes bozont, mintha valami kócos, szürkés láng repkedne a feje körül… - …pedig folyton fésülködik. - Nocsak!… Igen, folyton fésülködik és kezet mos. A szobájában van egy mosdó, „ama mítikus közép buzgó kútja, ahol az idő önmagába fordul és hurkot vet, ahol az erők sűrű közepe sötétlik; ahol az idő térbe fordul s a tér súllyá szűkül”, az idő méhének titokzatos öble, ahonnan kétfelé folynak a vizek…

44. oldal

- …előadás előtt és utána is? - Igen, nagyon gyakran, és néha gyötrelmesen sokáig… - …és utána teljesen gyanútlanul beletörli a kezét a mosdó oldalán függő piszkos törölközőbe. - …amit láthatóan soha nem cserélnek ki. Az ablaküveg is… - …nemcsak kormos, hanem zsírfoltos is… - …és a függöny… - …ne is beszéljünk róla. - Este szerencsére nem látni annyira. - Este szeret előadni? - Este. Az ablakot behajtjuk, mert kinn nagy a lárma… - Idegesíti a zaj, szereti, ha a hangja… - …szép, telt hangja van. - Talán előtte otthon nyers tojást eszik cukorral vagy mézzel. - De mielőtt megszólal, előbb rágyújt… - Sokat bagózik? - …a feketére kormolódott függöny hátterében föllobban egy kis láng, ahogy… - Láncdohányos, hogy pontosítsam a kérdést? - Remeg a keze. - Kicsit. - Remegő kézzel rágyújt… - …aztán még két kis láng lobban fel… -…hatalmas barna szemeiben mintha a cigaretta parazsa tükröződne, de nem, a lángocskák ott maradnak akkor is, amikor a cigaretta már rég utolsó görcsbe merevedve fekszik a hideg hamutálban, mert ez lobogás a fejében van, mint valami eleven tűz, mindent elemésztő hatalom; egyedül akar maradni benne ez a tűz, nem tűr meg mást, mint néhány öngyilkos gondolatot, akiknek már szinte minden mindegy, akik imádják és nem félik és nem bánják a halált, csak hogy ne kelljen ott maradniuk abban a sötétségben, amit a kín pillanatnyi hiánya áraszt maga körül. Ott áll ez a gyávaságában hőssé lett néhány gondolat a fájdalom táncoló lángjaitól megvilágítva és várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat…és igen, megnőnek ezek a lángocskák, szétrepülnek… - Kizárólag lányok? Javíts ki, ha tévedek… - …ha minden jól megy, a vége felé tizenhat-húsz kis gyertya világít a szobácska félhomályában… - És közben persze épül a „kristálypalota”… - …gondolatok pontosan egymásra illesztett áttetsző tégláiból, hogy mire a szomszéd templomtoronyban – mindig váratlanul – elkondítják a hetet… - Addigra már piszkosul éhes. - …és a harangszó öblösen végiggurul a repedezett, poros padló résein és hallani, ahogy nekiütődik figyelmünk falának –

45. oldal

…addigra helyére kerüljön az utolsó szó, az utolsó tégla, a gondolat tornyának csúcsa is, és akkor egy-egy megkönnyebbült mosoly, néhány sóhajtás és csosszanás légörvényében kialszanak a lángocskák, kattannak a tollak, reccsennek a székek meggémberedett ízületei… - …és nemcsak a székeké, vélhetőleg?… - …a kitáruló ajtónyíláson át fény, zaj és hűvösség szivárog be a folyosóról… - …vége az órának. Hála az égnek. - Miért? Talán nem erről kérdeztél? - Nem éppen. - Pedig… - Egy kissé konkrétabban gondoltam. De hát ahogy a kedves vendég parancsolja… - Konkrétabban? Konzultációk. Beszélgettünk. Minden alkalommal megtudtam valamit… - …a ,bolygójáról’?… - …ahol a rókák öregek voltak, ravaszak, és nemigen akarták, hogy megszelídítsék őket… Ahol valamikor régen a gyerekek visszaéltek a hatalmukkal s aztán már hiába hívták, a kis herceg nem jött soha többé. Nem is volt, vagy ha volt, hát már őszöreg, tehetetlen agg – egy vén kintornás egy nevesincs töpörödött planétán, aki reszkető hangon sosemvolt szelíd rókákról énekel… - És… a rózsa?… - …és a rózsa halkan nevet a lábainál… ,És vannak ott… üzletemberek? vagy hiúk? - kérdeztem egyre szomorúbban. - Vagy legalább iszákosok?!’… Csak tűzhányók! – felelte a szeme, - tűzhányók és majomkenyérfák! - De hát miről beszéltetek mégis, az isten szerelmére?! - Imbolygó árnyuk a küszöbre tévedt, így beszéltek ők, nem is ejtve szót… Ó, hát miről is? hogy a társadalmi igazságtalanság egyszer majd mindenütt csúf véget ér, és az egyetemes jóindulat, a bizalom és a közös kultúra… - …lesz a rendező elv, melyre a jövő boldogabb társadalma… - Akkor miért kérdezed? - Oké, oké. Na és – ő maga?… Gondolom, mindig udvariasan feladta rád a kabátot?… aztán se szó, se beszéd, lesmárolt?… Megkérte egyáltalán a kezed vagy csak úgy ukk-mukk-fukk összeházasodtatok? - Egyszer búcsúzáskor… - …egy idegen, mohó férfiarc bámult rád mozdulatlan, egyforma mosollyal… - …két forró kezébe vette feléje nyújtott fázós kezem és azt mondta: „Mi ketten nehéz sorsú emberek vagyunk, Anna. Nehéz élnünk, mert látással vagyunk megverve vagy megáldva”… - „Micsoda kísértés maga nekem, Anna”. Riadt lehettél… - …„de maga ne féljen”… - …talán el is húzódtál…

46. oldal

- …„megkapaszkodhat bennem. És én magában”… - …és türelmetlenül intett, hogy várj még. - Gálánsan lehajolt… - …te meg bénultan engedelmeskedtél… - … és nagyon óvatosan, mintha egy kicsi kék virág volna… - …testetek összefeszült… - …ami egy sóhajtól is elhervadhat… - Jaj, csak a számat ne!…de ő… - …megcsókolta… - …úgy foglalta el, ahogy egy erődítményt szokás. „Gondolkodjon rajta, hogyan oldjuk meg”. Szavai szétfutottak, mint lépések hangjára a… - …kezében tartott kezem. - …résekből előbújt svábbogarak. - Jaj. - Ejha!… Ez végre mégiscsak valami… - Nem lesz elég mára ennyi?… nekem tisztára zsibbad a fejem. - Főzök egy kávét. Van itt benn kávéfőzöm – bizonyos esetekre… - Te ezek szerint ráérsz még? - Egy kicsit. Gondoltam, amíg felteszem a kávét, te közben beszélhetnél a házasságodról. Mégis az a legfontosabb a gyerek szempontjából… - Ha muszáj… Hol kezdjem? - Ahol akarod. - Inkább kérdezz. - Rendben. Azt mondtad az előbb, megváltozott. - Meg. - Milyen lett? És milyen lett férjnek, legfőképpen? - Hogy milyen lett férjnek?… Hát… hogy is mondjam… jó… - Ezt hogy érted? - Hát hogy érteném? Jó lett… jó-sá-gos… - Igen? És mégis miben áll ez a jóságosság? Segít a házimunkában? Vagy… - Segít…sokat segít…sok mindenre megtanított… eleinte. - „Anyám nem így főzi a húslevest". - Mondjuk. - Te az ilyesminek örülsz? - Hát már hogyne örülnék…? Otthon mindent Anya csinált, én nem nagyon figyeltem oda, így aztán a húslevesbe… - …csak úgy beledobáltad a zöldséget, húst, mindent. - Ahogy mondod. - Pedig náluk a sárgarépát először hosszában szeletekre vágják, megsózzák, zsíron megfuttatják… - Pontosan.

47. oldal

- Enni véletlenül nem tőle tanultál? - De igen. Bizonyos értelemben igen. Nézd, én… - … „te egyáltalán nem tudod, mi a jó. Nem élvezed az életet. Fogalmad sincs a tejszínes gombafejekről”… - Fogalmam se volt. - De neki van, gondolom. Ő imád zabálni, vagy tévedek? Mohón, gyorsan eszik, valósággal fal… - …a szakállán kétoldalt csurog a zsíros lé, néha két ujjal lehúzza róla… - …a lépcsőházban is hallani… - …a vége felé lelassul, akkor kezdi el igazán élvezni… - …hangos cuppogással leszopogatja az utolsó csontot is… - …a morzsákat felszedegeti a terítőről és gyors mozdulatokkal a szájába dobálja… - Szóval szakállt is növesztett. - Mikor középen az a dús hajzat elkezdett… - Kopaszodni. Világos. Ül az asztalnál, kicsit már homályosuló szemmel, mint egy portugál rabszolgakereskedő, és téged néz. Nézeget, nézelődik… - Én mosogatok. - „Ne mosogass”. Nem mondja? - De mondja. - „Ráér az az átkozott mosogatás. Inkább gyere ide. Ülj egy kicsit az ölembe azzal az édes...” - Istenem. Szereti a szexet. - Szexőrült. - Legalábbis nem impotens. - Pedig az igazi parancs így szól: ne szaporodjatok, ne sokasodjatok… - …nehogy már túl sokan legyünk a végén és elérje a nyáj a kritikus tömeget, amikor már statisztikailag is biztos, hogy valamelyikünk felébred és felemeli az itatónál a fejét, mert meglátta az arcát a tócsa tükrében és meglátta a többiek álomba merült arcát, és megérti, hogyan terelgetnek mind-nyájunkat azok, akik kedvéért kiirtottuk az erdeinket és kiszárítottuk a forrásainkat és a meddővé tett földeken gürcölünk arcunk verejtékével, kicsikarva az agyonvegyszerezett, haldokló földből a termést nekik, miközben a mi gyermekeink egész nap sírnak az éhségtől a hátunkon, mert elapadt a tejünk, a földanya áldott teje, amely minden időben képes táplálni az ő gyermekeit, mert minden, ami szül, a gyermekeinek szükséges táplálékkal is rendelkezik… - …merthogy az idézett régi auktorok tudni vélik, hogy kezdetben a föld a gyermekeit saját tejével táplálta születésük után. „Mert az ő méhei, mint valami tömlők, mélyen lenyúltak gyökereikkel…s az erek nyílásain tejszerű nedvet folyatott, amiként most is szülés után minden asszonyi állat emlőjéből édeskés tej folyik…

48. oldal

- Egynémely ritka pontján a földnek, mindössze csak kettő vagy három lehet ilyen, s méghozzá rejtett s lakatlan helyeken… - …a hajdankor ily tápláló nedvforrásai, mélyen az anyagi organizmusból fakadván, mintegy régi szokásból, ha csökkent tevékenységgel is, megmaradtak”… - …amíg erőszakkal terméketlenné nem tették a földet, kivágva tüdejének lombos erdeit, méhének forrásait szeméttel eltömeszelve… éppúgy, mint szegény gyermekeit… - …antibébi, szakaszos potencia, drogok, óvszer, önmegtartóztatás és túlhajtás… - …azt mondják, védekezés, csak azt nem mondják meg, mi ellen védekezünk valójában: a természet ellen, a bőség ellen, a jóság ellen… - … és még mesterséges sterilizálás sem kell, elég a farmernadrág vagy Csernobil… - …a „fekete üröm”: … „a harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; a csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek”… - …tényleg, a keserűvíz is jó, meghajtás-túlhajtás, zabálj és add ki, hízz hordónyira, hogy már csak ágyastul, daruval tudjanak kivinni a szobádból, fogyj cérnavékonyra, hogy kétszer kelljen bemenned a szobába ahhoz, hogy egyszer benn legyél… - …csak egészséges ne legyél, egész, teljes, tágas, termékeny és félelemtelen… - …csak úgy érezd, muszáj védekezni, beoltatni magad minden és mindenki ellen… - …hogy elfelejts bízni, benne lenni a végtelen pillanatban, ámulni, örülni… - …mert akkor mi lesz a gyógyszerekkel, a tápszerekkel, a vegyszerekkel, a műszerekkel, a fegyverekkel, a pénzzel, a politikával, a piaccal, a tudománnyal, a kereskedelemmel?… - …az ő pénzükkel és hatalmukkal, az ő kereskedelmükkel, a bábeli ikertornyaikkal?… - …mi lesz, ha valaki egyszercsak meglátja, miről is szól ez az egész, és kötelet feszít ki a két monstrum között és táncolni kezd a kötélen, könnyű szívvel egyensúlyozva a világ, az ő világuk felett… - …„íme könnyű vagyok, íme repülök, íme magam alatt látom magam, íme isten táncol képemben”… - … és nekirepül könnyű szívvel az ártatlanná álcázott hatalom pöffedt tornyainak… - …hogy láthatóvá tegye, hogy minden félrecsúszott… mert már ,semmi sem úgy van’…

49. oldal

- De hát a nő még… - …a nő vagy belecsábult az ő világukba… - …és akkor karrier, szépségszalon, szolárium, fittness, plasztikai sebész, pláza, butik, szingli-klub, féltve óvott üres méh… - …a sivatag halállal viselős barázdái. Minden magok halála… - …vagy?… - …megtanulnak fát ültetni a sivatagban, az élet fáját, aminek tövében a halhatatlanság forrása fakad, a lélek halhatatlanságáé, vizében a tündöklően tökéletes test diadalmas és folytonos megújulásának ígéretével…folyton elakadó hó-szám, áldott állapot, lüktető mocorgás a hasban, vajúdó-fájdalmak, lebetegedés, diadalmas jajkiáltás és forró törlőruhák: gyerek, még egy gyerek, sok-sok gyerek, megdicsőült terhességek, boldogságos szoptatás… - …„hagyj békén, tudod, hogy ilyenkor nem lehet”… - …ha már nővé tettek bennünket, s hozzáadtak a magukét, ám menjenek, ahova akarnak, akkor már úgysem jók semmire… figyeld meg, mily csodaszép lesz s alapjában sokkalta szebb, mint az a nesze-semmi ölelés… - …valaki egyszer azt mondta nekem itt, a rendelésen: „A nők hamarosan mindent átvesznek a férfiaktól, mindent ők fognak csinálni, a férfiaknak nem marad más, mint szeretni őket, annyira szeretni, hogy belehaljanak a szerelembe… és így kihalnak a férfiak, csak a nők maradnak – kihal az egész férfinem…” - …gondold el: szép szülések (nem hideg csempék és jéghideg, éles műszerek és jeges szakmai pillantások között, hanem a családban, ahogy mindig is, támogató és örvendező szeretteink között, a legboldogabb meghittségben, a boldog és meghitt várandósság szépséges folytatásaként)… - …szinte meg sem szakítva az anyaméhben kialakult szimbiózist… - …amelyben anya és gyermeke együtt ringatózott a lélekszülő szeretetóceán kozmikus hullámain… - …és ahogy tudatosodnak az anyák és már foganás előtt a gyermekükre gondolnak és vigyáznak önmaguk teljes épségére a baba kedvéért… - …és ahogy egyre többet beszélnek a kicsijükkel már az anyaméhben-növekedésük ideje alatt, énekelnek nekik és megmutatják nekik mindazt a szépséget, amit ők szeretnek… - …például a szép zenéket, én főleg Mozartot szoktam ajánlani nekik… - …és tudatosan kimennek velük az erdőkbe és a rétekre és együtt élik át a levegő lényeinek mókás táncát a felhevült füvek fölött és a madarak önfeledt énekét a fák lombjaiba bújva vagy az ágak tetejéről indázó pimaszka rigófüttyöt egészen a nyár közepéig, amikor a természet a termés hallgatag kihordásába fog… - …és figyelnek, hogy mivel etetik magukat és a babát és sem mérges ételeket, sem mérges gondolatokat és szavakat nem engednek magukhoz…

50. oldal

- …egyre szebb és csodálatosabb gyerekek születnek majd így… - …és egyre okosabbak és ígéretesebbek: akik megdöbbentik majd a szüleiket értelmük valószínűtlenül gyors kinyílásával… - …ahogy fehérszőke hajuk puhaságával és nefelejcskék szemük ártatlanságával is… - …nem is beszélve elevenségükről és akaratosságukról… - …amit csak idővel tudnak majd a folytonos csodálkozásba és alkalmazkodásba néha kissé belefáradó anyák az ő újfajta gyermekeik isteni adottságaként értelmezni… - … és azt mondani nyűgös, bár meglepően iparkodó párjaiknak: „most képzeld el, ha rád hallgatok, akkor ez mind nincs”… - - … nincs ez az édes gyereksírás, pelenkaszag és ezek a telhetetlen fióka-szájak, óriás- csőröcskék: tömni étellel, tudással, nekik szentelt idővel!… - Micsoda határtalan lemondás, munka, türelem!… - …micsoda édesnek érzett igába-görnyedés!… - Micsoda képtelen, paradicsomnak nevezett pokol… - …micsoda boldogító lehetetlensége a lázadásnak! - …No lám csak!… Ezt talán mégse tőle tanultad. - Hát ezt talán tényleg nem. Mert ezt inkább csak a nő tudja, és minden nő tudja születésétől fogva, csak már túl sokan nem emlékeznek rá; mindent elfelejtettek, mert a férfi azt akarta, hogy ne emlékezzenek. Már Éva is ostobácskán és naiv tudatlansággal ődöngött Ádám paradicsomában, az Édenben, és csacsogott és ábrándozott és nem tudott semmiről, pontosan úgy, ahogy Ádám akarta volt; de Lilith, a kígyó, Ádám első felesége a fülébe sugdosott; elmondott neki mindent, mert ő tudott mindent, mert ott volt a teremtés kezdeteinél, mert ő volt a teremtés, Isten gondolata, Isten álma, a világ maga. Mert Isten álomba merült, és ezzel lemondott ébrenlétének önmagába zárt tökéletességéről és lemondott korlátlan szabadságáról, a ,bármikor bármi lehet’ végtelen lehetőségéről, hogy álma, a Világ, ez a meghatározott és bekorlátozott Valami megszülethessen és rá emlékezzen örökké; mert a Világ nem egyéb, mint a tökéletes, abszolút, egyetlen Tudat, a Mindent és a Semmit egyként magába ölelő, minden lehetőséget magába foglaló, örökkévaló és végtelen Isteni Tudat emlékezete, az önmagáról lemondott határtalan szabadság élő emlékműve, amely Teremtőjét szüli meg újra és újra minden sejtben, minden testben és minden lélekben. Mert minden anya erre az Istenre emlékezik, amikor fiút szül és minden fiú Rá akar hasonlítani, feléje törekszik nyugtalan lobogással, az Ő szabadságára, tökéletességére és hatalmára tör, Istenére, akinek álmából és emlékére fogant, mert a Világ az Ő tökéletességének emlékével van tele, az Ő emlékét virágozza szüntelen termékenységében és az Ő számtalan alakját formázza és megszámlálhatatlan nevét szólítja örökkön-örökké az emlékezés bölcsességében. Mert a Világ – a folytonosan szülő és mindig születő – nem más, mint maga a bölcsesség lelke, Sophia, minden titkok tudója, őrzője és megvalósulása;

51. oldal

és ő elmondta Évának az átalakulások csodáját és a gyarapodás lényegét és a világ növekedését. Elmondta az élet működését és a halál természetét, hogy miként szervesülnek az ősi energiák egyre finomabb és bonyolultabb kötésekbe és hogyan ágaznak-bogozódnak szabályos és mégis minden törvényen túlnövő bonyolult mintákba és alakzatokba a lelkes növekedés titokzatos és felülmúlhatatlan szabadságában, amit bámulva lesnek a Törvények hatalmas megalkotói, az egymásban lakozó ősi istenségek is, közös magányuk fenséges kozmikus tereiben. És ha Éva hallotta, hát én is hallottam, és én is láttam a világ kezdeteit és ott álltam az utak elején és láttam az Urat és emlékezem reá; mert én ettem a tudás fájáról és én hallgattam Lilith beszédeit; mert öröktől fogva vagyok és örök időkig leszek. „Hallottam hullani harmatot, hallottam havat hullani, láttam hervadni a Napot s hajnalban újra kihajtani; állok a rothadó anyagon, szívja a szívem a föld erejét; ágaim elérik, hogyha hagyom, létem legtetejét” – - Ó – - Hát így. És bármit gondolsz erről, te magad is… - Mintha korábban azt mondtad volna, ő tanított téged. - Hát persze. Ők, a mi Ádámjaink, tanítanak bennünket… - Felejteni?… - Igen, felejteni, mert félnek. - Hát persze hogy félnek, hiszen a valóság, amibe már születésükkor úgy pottyannak, mint ha egy lavór hideg vízbe esnének az anyaméh (bár nekik kicsit idegen, mégiscsak) barátságos melegéből… - …az a valóság rémületesen női természetű, számukra halálosan idegen és érthetetlen a maga végtelenül és sérthetetlenül tenyésző ősi biztonságával, szemben az ő villám-természetük gyors és bizonytalan fényével, amely alighogy földet ér, elenyészik… - Hát ezért halnak meg gyakrabban a fiúcsecsemők, mint a lányok! és ezért akarják, ha mégis túlélik az első megrázkódtatásokat, hogy mi, nők… tanuljuk meg élvezni az ő világukat… - …ezt a kétségbeesésből összebarkácsolt második valóságot, az Egyetlen, a Tökéletes elleni lázadás félresikerült gyümölcsét… De hiszen ezt magad is tudod. Elég sok mesét elolvastattak veletek is ott a pszichológia szakon, nem?… és hát a mese meg a mítosz maga a Tudás, a mindig elásott és elveszettnek hitt, mindig annyira vágyott és keresett kincs… A mesék nélkül semmit nem lehet megérteni, egyáltalán semmit. Emlékszel még, hogy a Sárkány eredetileg, ahogy elfekszik az égbolt közepe körül, valójában a Kincs (a világ-virág, a Tündérkert, a mi csodálatos tündérszűz-Boldogasszonyanyánk) őrzője?… Csak egyszer aztán megáhította azt az általa őrzött gyönyörűséget, ő akart Ura lenni, majd már a Teremtője is… Az ő tanítványai a mi Ádámjaink, és igen szorgalmatos tanítványok. Olyan lelkesen hordták össze a maguk bábeli univerzumát, hogy végül csak elhitték, istenek máris, és elhitették velünk is…

52. oldal

Nélkülük mi, asszonyok, füvet ennénk, és úgy fogannánk s hoznánk világra borjainkat, olyan jámborul és olyan egyformán, mint a némán vajúdó, párás szemű szarvastehenek. Ők azt akarták, hogy kövessük őket az ő világukba, ahol a gőzölgő hús föllobbanó, gyors, vad energiákat szül és nagy, boldog elernyedéseket, óriási teljesítményeket és halálos álmot; lángoló gondolatokat és mély depressziót; forró kilövelléseket és kozmikus ürességet. Azt akarták, hogy mi, nők, nőjünk ki az örök ,most’ kérődző bárgyúságából; ragadozókká neveltek bennünket, hogy kövessük őket a vadászataikra… - …és élvezzük… - …vagy legalább ne vegyük észre rajtuk… - …a vér szagát… . …és önfeledten csodáljuk… - …dagadó izmaik erejét… - …és imádjuk vad támadásaikat… - …és az akrobatikus pozitúra-váltásokat… - …a lelkek önfeledt, csillagokba katapultáló összeolvadása helyett!…. - Hoppá-hoppá! - Csak nem vádolod…? - És te – csak nem véded…? - Ó, nem, dehogy. Hiszen nem szorul védelemre. Férfi, tehát isten; itt van a világban, tehát bukott isten; istensége a bukásában van; én pedig az asszonya vagyok. - Hát ezt tanultad tőle. - Mondtam már: nem tudtam főzni se; még a fedőt is rosszul fogtam… - „Már megint hogy van a kezedben az a fedő?!” - Mindig elejtettem. - Talán mert féltél tőle? „Már megint… - …miért nincs rajtad kötény? A hajadat se kötötted be! Pedig annyiszor elmondtam. - De te soha ide se figyelsz! - Egyszerűen nem figyelsz rám! Bármit mondhat neked az ember, mindig valami máson jár az eszed… - Hol jár az eszed?! Megmondanád?! - KI jár az eszedben, hogy azt se tudod, mit csinálsz?!… Tessék, már megint leejtetted! A tej meg kifutott. A gyerek bőg! Megőrjítesz. Megkértelek, hogy legyen végre egy kis nyugalom, amikor”… - Nocsak. - … „hazajövök, tisztára meg vagyok mérgezve, az a tanszék ott egy mocsár, a szobámban meg kell fulladni a portól, az utcán vastagon a szemét, alig látni, akkora a szmog”… - Lám, lám…

53. oldal

- „…és akkor tessék, ez vár. Megnézted te azt a könyvet egyáltalán? Vagy csak úgy idedobod nekem, mint kutyának a csontot, és ezt nevezed te ajándéknak? Nem láttad, hogy a hátsó borítóján van egy szakadás? Már arról tudni lehetett volna, hogy azt nem szabad megvenni! Kinyitni már pláne sok lett volna a nagyságos asszonynak, annak a finom lelkének, hogy neadjisten vissza kelljen tenni, esetleg kérni egy másikat! Ez már túlságosan nagy áldozat lenne szegénykének! Abban a könyvben két lap teljesen üres, tudsz te arról? hát hogy lehet egy olyan könyvet megvenni, amiből teljes lapok hiányzanak? …És még te mondod, hogy szeretsz?! Te akarsz engem ,megváltani’? mikor egy könyvet nem tudsz nekem venni, és arra kényszerítesz, hogy az ajándékaidat sorra kidobjam az ablakon, mert megaláznak? mert a képembe ordítják, hogy fütyülsz rám, hogy nem érdekel, én mit érzek, én mit gondolok, hogy se én, se a vágyaim, se a szenvedéseim nem érdekelnek?!… Csak tudnám, hogy akkor mégis miért jöttél hozzám?! Miért nem hagytál”… - És erre te?… - …„Miért nem hagytál megdögleni? tudod, nagyon jól tudod, hogy nekem az jobb lett volna, ezerszer jobb lett volna, mint ez az élet, amelyben még az is halálra gyötör, aki legalább hazudja, hogy szeret”… - És te? Te mit válaszolsz ilyenkor?… - ,Nagyon jól tudod, hogy nem hazudok.’ …„Akkor hazudsz a leginkább, amikor a legőszintébb vagy, és hazudsz, amikor örülni próbálsz és engem örülni kényszerítesz, mert a valóságban nincs tökéletesség és csak a tökéletességnek szabadna örülni! Aki örül, az mindig eltagad valamit és mindig megfeledkezik valamiről és mindig elhazudja az igazságot!… Mert nincs más igazság, csak a szenvedés, és a tökéletesség egyedül a fájdalom örökkévalósága és átlátszósága, amiben nincs csalás, hiány, hézag és fátyol, nincs benne a boldogság ledér, kiszámíthatatlan tünékenysége és az öröm elviselhetetlen változékonysága” – - Micsoda fennköltség!… ilyet csak néhány középkori perzsa költő… na és te? - …,és az nem lehet, hogy ha csak néhány rövid pillanatig együtt tudnál élni azzal a változékonysággal és azzal a hiánnyal, amely a megvalósult öröm és a saját legjobb lehetősége között feszül, akkor még nagyobb öröm várna rád, és nem lehet, hogy amikor csupán a hiányt érzékeled az örömben, akkor valójában csak a benne rejlő még nagyobb öröm lehetőségétől menekülsz?’… - Ez viszont az első egyetemek arabokon és görögökön iskolázott bölcselete… - „Lehet, hogy menekülök, talán mindentől menekülök, de éppen ezért hazudsz te olyan iszonyatosan, mert te örülni akarsz és mert szánni mersz engem, és azt hazudod, hogy ez szerelem, és ezzel a hazugsággal csikarod ki, hogy éljek és olyan dolgokkal legyek körülvéve, amelyeket egyformán gyűlölök! szánalommal, ami a legeslegnagyobb aljasság, amit ember ember ellen elkövethet és szerelemmel, ami hazugság az elejétől a végéig, és igazságtalansággal, mindenütt és folytonosan iszonyatos igazságtalansággal, mert a szobámban a por is igazságtalanság és a leejtett fedő is igazságtalanság és a hibás könyv is igazságtalanság!…

54. oldal

Mert az kellene, hogy a világban minden a helyén legyen és minden hibátlan és tökéletes legyen és aki a tökéletesre vágyik, azt ne sértsék meg minden pillanatban tökéletlenséggel és ne nézzenek úgy rá, mint egy beteg állatra és ne merjék megvetni azért, hogy kidobja az ablakon a nyomorult életéből azt, ami már elviselhetetlenül nyomorúságos és megalázóan rossz és olyan hibás, korcs és undorító, hogy gyűlöletes ránézni, igen, a puszta látványától rosszul van az ember és fölfordul a gyomra”… ,Te tényleg kidobtad azt a gyönyörű könyvet?’… „Nem egyszerűen kidobtam, az ablakon dobtam ki, a kilencedikről dobtam ki, nem is csak a könyvet dobtam ki, mindent kidobtam, érted? mindent a világon, ezt az egész átkozott életünket, mindent, amit találtam, a párnákat, igen, a képeket a falról, a könyveket, az összes könyvet azzal a rengeteg nyálas hazugsággal, amit annyira imádsz bennük, azzal a sok gejl humanizmussal, kisjézussal, megváltással, amíg te voltál az úr, émelyítő jóságod árnyékában éltem, de én kidobtalak, kidobtam az egész mindenséget, a szekrényt, az ágyat”... ,Kérlek, ne. Kérlek szépen, nyugodj meg, nincs semmi baj’, „…a virágot is, amit a házassági évfordulóra vettem neked, amit meg se néztél”… ,de hiszen alig értem haza, nekiálltam’… „…nem, nincs értelme, már nincs értelme, vége, mindennek vége, kidobtam, mindent kihajítottam az ablakon, mindent, a gyereket is”… ,Ne! … hallasz engem?!… térj magadhoz, hallod?!’ „…igenis kidobtam a gyereket is, legalább ő ne szenvedjen, legalább ő ne”… - Nem. Ezt már nem… - Dehogynem! Dehogynem!… Hallgasd csak végig, hiszen ezt akartad hallani, nem? …a sarokban áll, szinte belenyomódik a falba, reszket, vinnyog és nyüszít, „kidobtam, meg se próbáld …úgyse az én gyerekem volt, nekem nincs gyerekem, soha nem is volt”… - Ne!… - …én pedig berohanok a gyerekszobába, úgy tépem fel az ajtót, hogy csaknem belezuhanok a kiságyba, a gyerek sikoltásszerű ijedtséggel riad fel, karomba kapom, visítva sír és reszket, magam is vinnyogva sírok, hirtelen észreveszem, hogy a kiságy körül a falra újságkivágások vannak kiragasztva, te jóságos ég, meztelen csontváz- emberek valami sötét hátterek előtt, az ember szinte látja a rájuk szegezett puskacsöveken megvillanó fényt, képek szépen körbe-körbe, akkurátusan, én még a gyerekkel a karomban, ,Te megőrültél!… atyaúristen, te nem is vagy ember’, a nyitott ablakban áll, a gyereket le kellene tennem, hogy el tudjam rángatni, de nem merem, egész erőmből iszonyatosat kiáltok, ,Ne merészeld!’ – megtorpan, összegörnyed, elkezd hányni, vért és habot hány, hörög, a gyereket gyorsan vissza az ágyba, becsukom az ajtót, lavór (a kicsi még bömböl, bár rögtön elaludna!)… lenyomom a fejét, bugyborékoló hangok, öklendező sírásba fordul… „Hagyjál - mondja erőlködve -, hagyjál békén - alig forog a nyelve -, hagyjál felfordulni, hiszen én nem vagyok ember, igazad van, én egy állat vagyok, egy nyüszítő állat, egy roncs, aki csak fájdalmat tud okozni, semmi egyebet, csak fájdalmat,

55. oldal

már az anyám is majdnem beledöglött, hogy világra kínlódjon, de miért tette, miért?!” (kínlódva, alig kapva levegőt, zokogva kiáltozza) – „Átkozom azt a percet, amikor megfogantam, mert az volt a legrosszabb perc, senki nem akarta, hogy én megszülessek, és én a legkevésbé, mintha már akkor tudtam volna, hogy csak bajnak jövök a világra, csak a magam és mások megkínzására! Te is mi az ördögnek botlottál belém? miért nem hagytál régen magamra, miért hagyod, hogy tönkretegyem az életedet, kiszívjam a véredet, hogy minden percben megalázzalak és kifosszalak, hogy kiszárítsalak, elhervasszalak, elfonnyasszalak, szörnyű kínok között elpusztítsalak? téged, aki a legjobb vagy, téged, aki az egyetlen jó vagy ezen a világon, a jó egyetlen hírnöke, az igazság egyetlen harsonása, a szerelem és szépség egyetlenegy tanúságtevője! nélküled már rég ránk dőltek volna a falak és tűzözön pusztította volna el a világot miattam és az én szavaim és gondolataim miatt, mert egyetlen gondolatom elég ahhoz, hogy az összes kutak kiszáradjanak és az összes füvek felperzselődjenek és izzó üszökké váljon minden… pedig én nem akartam! nem akartam epét és nyálat köpni a világra az öntudat szikláiról, a szenvedés kietlen partjain állni és csúszni és mászni a sós fövenyen, ami másnak napáldotta part, de én hal vagyok! hal a partra kivetve, megkínzott, haldokló állat, mert naponta megölöm magamban Ábelt az igazáért és forró kövek az igazság a számban és akasztott rózsák himbálódznak álmaimban és hiába menekülök, minden sarkon magamba ütközöm, véresre verem a pofámat és békává változom, csakhogy ne kelljen megbosszulnom magam s ne kelljen másban ütnöm önsebet s ne kelljen látnom, hogyan változik el a világ arca, ha rám néz”… -…mert „én beteg ember vagyok... én magam találtam ki ezeket, nem csoda, hogy örökre az agyamba vésődtek. Én állandóan tudatában vagyok, hogy sok- sok ellentétes elem él bennem, egész életemen át nyüzsögtek bennem, de én nem engedtem, nem engedtem, csak azért sem engedtem ki őket magamból; annyira gyötörtek, hogy valósággal görcsökben vonaglottam… én sokszor akartam féreg lenni; de még erre sem találtattam méltónak: a tudat túltengése! ez betegség, igazi, hamisítatlan betegség! Minél jobban fogalmat alkottam a jóról és arról a „szépről és fenségesről”, annál mélyebben belesüppedtem a mocsaramba, amíg a keserűség valami szégyenletes, átkozott élvezetté, végül pedig határozott, igazi gyönyörré nem változott. A gyönyört lealjasodásom éles tudata szerezte: hogy ez förtelmes dolog, de nem lehet másképp… éppen a kétségbeesésben rejlenek a legperzselőbb gyönyörök… Ez annyira kifinomult gyönyör, hogy csak egy kicsit is korlátolt vagy csupán erős idegzetű embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs róla; gyűlöltem, lenéztem valamennyit, de egyúttal mintha féltem is volna tőlük… mert én gazfickó vagyok, mert én a legaljasabb, a legnevetségesebb, a legsekélyesebb, a legostobább, a legirigyebb vagyok a világon valamennyi féreg közt”…

56. oldal

- …„de te, csakis te vagy a felelős mindenért: a te kéretlen jóságod az oka az én ocsmányságomnak és a hallgatásod miatt van, hogy nekem kiabálnom kell, a világba kell üvöltenem, hogy kínzol! hogy halálra kínzol a szelídségeddel és a türelmeddel és megőrjítesz a jóságoddal és a józanságoddal, azokkal a hideg szavakkal, az észérveiddel, amelyekbe a fájdalom elől, a tökéletesség elől akarsz elmenekülni s amelyek mindegyike egy-egy jólirányzott rúgás a gyomromba, a legérzékenyebb, legforróbb zsigereimet rugdosod szét az okos szavaiddal, te hidegvérű gyilkos, mert te vagy a gyilkos! te gyilkolsz ördöggé engem a megváltással, mert szánalommal akarsz megváltani, és jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, mely részvéte fölött vagyon!.. Hát jaj, ezerszer jaj a te szívednek, mert neki én vagyok Lucifer és én lázadtam fel az ellen a hiú és eszelős vénember ellen, aki egy olyan ocsmány mindenséget hordott össze, hogy még nevetni se lehet rajta, mert ha már semmi sem tökéletes benne és semmi sem hibátlan és semmi sem működik úgy, ahogy kellene, akkor legalább lennének a dolgok változatlanok, legalább tökéletlenségük lenne tökéletes az állandóság révén, de nem! még ennyi sem! ó nem, olyan változékonyak és tökéletlenek a dolgok, amilyen tökéletlen és változékony csak egy nő képes lenni – és ha már így van, akkor nem lehet másképp, mint hogy rosszak legyenek a dolgok, mert rosszaságuk a legsajátabban övék és nincs olyan reménykedő és naiv lelkendezés és olyan kitartó ostobaság, mely a rosszaságukat elvehetné tőlük, ha egyszer én már megajándékoztam őket vele! mert az ő rosszaságuk az én tökéletességem! s mindezek okából még egy sátáni kacajra se futja a dühömből ellenetek, akik angyalnak neveztettek, ti korcs és öntudatlan teremtményei egy vak demiurgosz önnemző orgiájának! mert a MI fiaink óriások, és miénk a föld és minden dolgai és minden asszonyai és az ő magzatjaik, és ideje, hogy megtudjátok mind, önimádatotok egeiben lakók, hogy ezt a világot nem Isten, hanem az ördög teremtette és hiába szorítotok minket a karjaitokba, ó, anyák, hiába énekelgettek nekünk a holdról, hogy elkábítsatok és úgy imbolyogjunk jóakaratotok illatában, mint a mákgubó, mi nem hajolunk meg égkék varázsotok pihesúlya alatt, hanem felkelünk ellenetek és levetjük magunkat hazugságaitok egéből és dicsőségesen pusztulunk el, mint az istenek" – - … „mert Lucifer a legnagyobb angyal volt, a fény hozója és újra a legnagyobb angyal lesz, amikor ismét fölfelé fog szállani”… - …és kirántja az ajtót, és lerohan kabát nélkül az éjszakába, fedetlen fejjel, ,Ne! - kiabálom -, gyere vissza, késő van, le kell feküdni, holnap…’ - … „de ő futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem folyton csak magát találta meg és élvezte és szürcsölte magánosságát és órák hosszat jó dolgokra gondolt: „íme könnyű vagyok, íme repülök, íme magam alatt látom magam, íme isten táncol képemben”… - …én ott ülök a konyhában, a gyerek fel-felsír, beszaladok, felkapom, sírok vele is egy sort, már teljesen bedagadt a szemem, a fejem mint egy robbanógázzal töltött léggömb, fázom, kinn rettenetes sötét van, rég elmúlt éjfél, félek, sohasem tudom, megjön-e,

57. oldal

múlnak az órák, nem tudom, hova ment, él-e még, nem aludt-e el egy padon, ittas suhancok vehetik körül valahol... már két, már három óra, akkor a kaputelefon őrületes szirénája, idegen férfihang, kinyitok, két rendőr hozza, nem voltak nála papírok, alig tudták belőle kiszedni a címét, nagyon mogorvák, békítőleg odasuttogom: ,ne haragudjanak, hiszen látják, nem egészen’… - Ezt te mondod?…róla?… - Hogyan?… - Te mered mondani?!…róla? Hiszen… - Tessék???… - Hiszen te bolond vagy! - kiáltja felugorva a pszichológusnő és megperdül a tengelye körül - , nem ő, te vagy az őrült! - és begörbült ujjait görcsösen kifeszítve rám mutat -, te! te vagy az őrült!… hát mit képzelsz, hogy lehet így - és rám mered - …és a gyerekkel! mi lesz így azzal a szerencsétlen gyerekkel - és hirtelen az asztalt kezdi ütni a kékre festett körmeivel és a hangja furcsa visításba csap át: - …de hát nem is igaz!… - Nem igaz?… – kérdem csöndesen. – Mi nem igaz? - Az egész hazugság volt… hogy is hihettem… te nem lehetsz az ő felesége! - Nem is voltam soha - mondom egészen lassan. - Én soha nem éltem együtt senkivel. - Szóval… nem éltél együtt… - És soha nem voltam férjnél. Hosszan kitartott mozdulatlanság, nehéz, ziháló légzés, majd: - Úgy… úgy. Nagyon… elmés. Na és a gyerek?… Őt is csak… kitaláltad?… - A gyerek, kérdezed? Ó, a gyerek, az más.

Ő az angyal kedves gyermeke, és meg van neki engedve, hogy a jót tegye büntetlenül –

És most már csak fel kell állni és elmenni. Kelj fel és járj… A másik nem fog mozdulni. Azon fog gondolkodni (percekig még? órákig? időkig és idők feléig…?) testének minden izmával és idegével, olyan bénultságban, amely a halálhoz hasonló, hogy mi volt ez. Hogy mi történt vele. És én is azon gondolkodom (csak bénultság nélkül, szinte átlebegve a városi utcák fölött), hogy mi történt és mi nem történt meg itt és most. Hiszen nem oldódott meg (minek is kellett volna?…) semmi, mondhatnám, de akkor hozzá kellene tennem azonnal, rajtam kívül… mert én, ha egészen meg nem is, de némiképp eloldódtam, igen, valamitől, ami mindeddig gúzsba kötött: hogy itt valamit muszáj tenni, hogy itt valamit feltétlenül ,meg kell oldani’… mintha az élet csupa gubanc, göcsört, oldásra váró bog és rög lenne –

58. oldal

(mi volna, ha a vérünk is így gondolná? hány infarktus óránként?) – mintha nem áramlás lenne az élet, eleinte féktelen, vidám, játékos szökdécselés a szűkecske mederben a vén sziklák óvó, mindentudó tekintetének terelgető biztonságában, aztán egyre lassuló, mélyülő, egyre akadálytalanabb áramlás vissza, a tenger mindennél biztonságosabb és mélyebb áramlatai felé… Ugyan miben reménykedtem? Tényleg azt gondoltam, hogy ez az idegen majd segít nekünk abban, amiben mi nem tudunk segíteni egymásnak? Meggyógyíthat-e egy ember egy másik ember által ütött sebet? az élet sebét az emberi szíven, ami annyi sérülést hordoz magán, mint a feketébe öltözött falusi öregasszonyok kopott bibliáiban könyvjelzőként szolgáló színezett, naiv szentképeken Jézus szent szíve, amint körbefonja a valaha fejébe nyomott rettenetes töviskoszorú (amely, úgy hiszem, sokszorosára felnagyítottan ott áll egy hatalmas emelvényen most, emlékműnek kifaragva, mintha mahagóniból lenne, egy mennyei város ragyogó főterén)?… Meggyógyíthat-e bennünket más, mint annak az előttünk járt bölcsességnek az irgalma, amely azt tudja kérni kínzóinak, bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek?… – Egyszer Budán, séta közben bekukucskáltam egy templomba, mert emlékeztem, hogy korábban láttam ott egy bámulatos gótikus szobrot, ami a megkopott, ódon festék és a szú ütötte ezer apró seb ellenére (vagy talán épp azért) teljesen megbabonázott. A templomban igehirdetés folyt, óvatosan meghúzódtam a szenteltvíztartó mellett a félhomályban. A szobor még mindig ott állt és most is lenyűgöző volt nemes kontúrjainak egyszerűségében és elevenségében. De a pap különösen öblös, olajsíma hangja betöltötte a templom zugait és nem engedte, hogy másra figyeljek. Azt mondta éppen: …„Vajon eljutunk-e oda mi, emberek, akik az Ő nyomába akarunk lépni, hogy megértjük végre saját tetteink brutális öntudatlanságát, hogy vaktában csapkodunk magunk körül, olyan gőgös és kíméletlen önimádat látás- és kilátástalanságában, mint a vak kőistenek az azték templomok vértől megfeketedett roppant lépcsői fölött, akik semmit sem tudnak sem az általuk teremtett világ iszonyatosságáról, sem az irgalom világáról, sem arról, hogy „egyszer még a gyógyulás helye lesz ez a Föld”… Hogy egyszer majd az emberek szeméről lehull a hályog és meglátják önnön tetteik következményeit a másik ember tetteiben, saját öntudatlanságukat a másik ember álom-létében, a maguk hibáit a többi ember folyton ismétlődő, kínzóan bántó hibáiban, és hogy éppen ezért nincs más út, nincs más lehetőség, mint megbocsátani mindent a másiknak, azaz saját magunknak, vagy inkább megpróbálni nem ítélkezni, hogy ne kelljen megbocsátani se, míg legvégül megértjük, hogy nincs is mit megbocsátani, mert ennek a játéknak, amit mi, emberek, egymással játszunk itt a Földön, épp ez az értelme,

59. oldal

hogy sebeket adjunk és kapjunk egészen addig, míg megértjük, mit jelent szeretni… másokat magunkban, és a többiekben saját magunkat… és akkor idő többé nem lészen, mert a múló idő nem egyéb, mint az öntudat megszűnésétől való félelem kivetülése a világba; pedig ha tényleg volna öntudatunk, ha valóban tudnánk, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, ha tudnánk, mit csinálunk valójában, akkor azt is tudnánk, hogy a tudat sosem szűnik meg, az élet sohasem múlik el, hogy tehát nincs halál: halál, hol a te fullánkod? hol a kígyó marása a sorserőkkel szembeforduló hős sarkán? a sosem gyógyuló seb?… Egyszer majd megértjük és teljes lelkünkkel át is éljük mindezt, azaz megváltottságunk: tudatosulásunk valóságát, mert egyszer, és remélem, hamarosan, eljön amaz örökkévaló pillanat, és akkor a mindig háborgó emberi szívekben is végre béke lesz… ó, tarts ki addig, lélek, védekezz! – ahogy a költő kiáltja. Mert ha most káosz és sötétség van is, minden sötétségben ott lapul a fény magja, ahogy a fehér szín is a feketeség magját hordozza magában. És ez a káprázatos összefonódottság maga az élet” – ezt zengte a pap oboa-hangja a csaknem üres templom ritkás csendjében (néhány nénike zizegett csak imakönyvének összeszáradt lapjaival, mint amikor véletlen tavaszi szellőcskék meg-megrezzentik a nyírfákon maradt óarany tavalyi leveleket)… „mert – újra figyeltem a hangra – a halálos marású, éjfekete Skorpió közepén az univerzum talán legfényesebb csillaga ragyog, egy fantasztikus kettős csillagzat, egyik a másik atmoszférájában kering úgy, hogy teljesen egynek látszanak, egyként mozognak (én és az Atya egy vagyunk), mégis kettő ez az egy, egyikük ott kering a másik körül, vagy inkább a másikban (higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya én bennem van), mint magzat az anyaméh lüktető virágában – és így a sötétség szíve a legtündöklőbb Fény maga, egy élő gyémánt, mint ha Krisztus halhatatlan szíve lenne… és tudjátok meg, a jó és a rossz talán most utoljára feszül így egymásnak, mintegy feloldhatatlan ellentétként, az emberi tudatban, mert gyermekként még félünk a sötéttől, a gonosztól, nem ismerjük fel és nem tudjuk jóvá szeretni magunkban, mint a Szépség a maga Szörnyetegét, és nem látjuk, hogyan van ez a kettő egymásba fonódva, egymásba szőve-nőve a teremtés isteni természetében; hogy amiként a levél színén a fény, fonákján az árnyék egymással játszik a szélben, a sötétség és a fény egymásba van szervesülve és nem létezik egyik a másik nélkül. Nézzétek a föld sötét mélyét, hiszen az minden élet szülőhelye, és a mag, amely kinő onnan a fény felé, egyszerre hordozza a szellem fény- és az anyag sötétség-természetét. A tudatosuló léleknek meg kellene értenie, hogy az életnek itt a Földön épp ez a lényege, és akkor nem félne ettől és nem különülne el benne ilyen végzetes ellentétként ez a polaritás.

60. oldal

Akkor megértené, hogy éppen ebben jelenik meg a VILÁG TELJESSÉGE, és akkor végre egy-egy tengely két végpontjává lehetne a fent és lent, a kint és bent, a lélek pedig ott állhatna a kereszt közepén, a pólusok középpontjában, és nem kellene felfeszítve lennie az anyagra többé, hanem világa uraként, kiáradó szeretetében kitárhatná karjait a világ felé. Akkor nem félne többé az idő látszat-valóságától, megértve, hogy egy perc vagy az örökkévalóság ugyanaz, MIND-EGY, és maga az élet, akármilyen hosszúnak vagy rövidnek érezzük, ajándék, amit az élet hercegétől, az irgalom hercegétől kapunk – ismeritek ezeket a sorokat bizonyára: Véred kiomló harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg!… Voltaképpen haladék az egész élet, kicsiny haladék az átalakulás következő fázisa előtt…” (érdekes, jutott eszembe ekkor, ez volt a Démon kedvenc szava is, sosem értettem egészen, miért mondogatja folyton, néha teljesen váratlanul és oda-nem-illően is… vajon elég volt-e neki az a haladék, amit kapott, ami éppen most járt le)… „amit arra kellene használnunk, hogy megértsük az életnek ezt a termékeny szépségét és gazdagságát, amit éppen a fény és árnyék bonyolult játéka ad…” (ő közel volt hozzá már sok évvel ezelőtt is, hogy megértse, gondoltam, és végtére is mi az, hogy sok év?)… „…hiszen egyetlen perc is elég lehet ahhoz, hogy az ember megforduljon (pálforduljon?), amikor megadatik az élet megváltoztatásának, újraértelmezésének a lehetősége mintegy kegyelmi ajándékként; egyetlen pillanat is elegendő lehet (egy villámcsapás, az égbolt hirtelen fellángolása egy szupernóva-robbanás nyomán), hogy az ember befejezze azt, amit elkezdett az életében (ha tényleg hajlandó rá): a testbe zárt lélek öntudatának egyetlen, akár utolsó fellobbanása is elég, hogy elkészüljön a nagy mű, megíródjon a regény, kimondódjék az utolsó, legfontosabb mondat, amiért éltünk” (erről hirtelen eszembe ötlött az a hídra felakasztott ember ott a Bagoly folyó felett, aki abban az egyetlen töredékmásodpercben, amíg a megszorult hurok eltörte a csigolyáját, végigélte, ahogy a leszakadt kötélről lezuhanva a vízbe csapódik és úszni kezd a felocsúdott őrök puskatüzében lefelé, lefelé, vörösre festve a vizet, megsebződve – legalábbis így emlékszem – a zuhatag kövein, míg végül ájultan sodródva az áramlattal, lassan kidobódik a partra, és a lövések hangjától magához térve rohanni kezd, be az erdőbe, az egyre ismerősebb fák, bozótosok, tisztások során át a kis ligetben álló házig, amely előtt anyja hajolgat, hirtelen észreveszi a fiát, kitárja a karját, ő pedig tudja, hogy megmenekült, egyre közelebb ér, egyre közelebb – és abban a szempillantásban véget ért az álma, az élete. És Borges író-embere is eszembe jutott most, Hladík, aki haladékot kért az istentől, hogy drámáját befejezhesse, és a kivégzőosztag puskacsöveinek torkolattüze előtt vagy alatt a fizikai világ megállt… mert a Mindenható adott neki egy évet.

61. oldal

A puskagolyók megölik, de a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el, és ezalatt ő gondolatban megírta a drámát, megtalálta az utolsó jelzőt, és ekkor őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette) – …„és arra is elég lehet egyetlen szemvillanásnyi idő, hogy az ember jóvátegye, amiről eddig azt hitte, immár jóvátehetetlenül félresiklott… és akkor Jézus leszállhatna végre a keresztről és kimehetne a templomok elé az ő atyjafiaihoz, az emberek pedig örömmel üdvözölnék Őt, mint saját megváltott és feltámadott lelküket…” Ekkor váratlanul egy hang hasított a visszhangok közé, egy férfi feldúlt hangja, aki ezt kiáltotta: „És így is van, a Föld igazi gyermekei tudják, hogy Krisztus valóban feltámadott és én magam, a saját szemeimmel láttam Dél-Amerikában, ahogy minden húsvétkor leveszik őt a keresztről és nagy vigyázva kiviszik a templom elé és örömujjongások és hálaadó énekek közepette körülhordják a városban és végül a templom kertjében, a virágzó fák között készítenek helyet neki (mint ő minékünk az ő Országában, amely nem e Földről való), hogy a virágok között lehessen, a Földanya karjai között, mert Ő a virágzás és az élet… ámde a papok (és ezt is a saját szememmel láttam) megfogják az éj leple alatt az ő szentséges testét és titokban újra beviszik a templom félhomályába és halkan, nehogy az igaz lelkek észrevegyék, újra felszegzik őt a keresztjére, óvatos kalapácsütésekkel verik át újra szegény meggyötört csuklóján és lábán a szögeket…”, ezt kiáltotta feldúltan valaki a padokból, és a pap – „…mert még nem jött el az idő, mert az Embernek fiai még oda vannak szögezve saját félelmeik szögeivel a saját életük keresztfájához, és amíg mi magunk le nem jövünk onnan, amíg a halál előli menekülést fel nem váltja a halál tudatos vállalása az életért cserébe adott hálaajándékként, és amíg meg nem értjük, hogy ezt nekünk magunknak kell elérnünk - és itt nagyot sóhajtott a szegény pap -, addig Krisztusnak is ott kell maradnia a maga keresztjén fölszegezve általunk és érettünk, általunk és érettünk…” – ezt motyogta megfakult hangon ott a templom túldíszített falai között, ahogy lassan mindenki elindult kifelé, a kevéske csoszogó hang fölerősödött a kongó ürességben és a nyitott templomkapun át beömlő fényben kifakultak a barokk aranyozások és az angyalok hófehér szárnyai a félhomály tartóoszlopai között, amelyek olyanok voltak, mint egy későnyári délelőtt napsütött párájába temetkezett sírkert fái, ahogy óvatosan és védelmezőleg ráhajolnak a tökéletesség angyalainak hallgatag szobraira… csaknem ugyanúgy, mint itt, ahová megérkeztem végre, gondolataimban egészen elmerülve, az álom és ébrenlét derengő határán lépdelve végig, és akár egykor abban a templomban, most is meghúzódom az árnyékban (egy vastagabb törzsű fa mögött), hogy észrevétlen maradjak,

62. oldal

hogy csak néma tanúként, mások számára észrevétlenül adjam meg az amúgysem szabványos végtisztességet a Démonnak, életem mélyen rejtőző értelmének, titkos szerelmemnek és gyermekem rejtett dimenziókba menekült, ismeretlen apjának, akinek temetésére lassan gyülekezik a csekélyke ,gyászoló közönség’… Süt a nap, bár egészen sötét, lilásszürke felhők gyülekeznek az ég alján, és ettől az egész kép még abszurdabb lesz, ahogy a vakítóan fehér murvával beszórt utak és terek valami tolakodó, neonfényre emlékeztető ibolya-színben csillognak, és ilyen színű a fehérmárvány urnafal is nem messze tőlem … Az egész temető olyan, akár egy mező, ahol TÜKRÖK VANNAK ELTEMETVE, melyekben valaha emberek látták magukat. És valóban: egyforma fehér, fekvő sírkövek is vannak az egyik térségen, rajtuk szép tisztára suvickolt üveglapok, tükrök, amelyek most egyszerre tükrözik a az ég kékjét és a felhők püspökliláját, talán valami kisebb katonai temető, mert úgy emlékszem, a lapok alatt ilyesfajta viccesnek szánt feliratokat olvastam a kövekbe vésve, szépen aranyozott betűkkel, amikor egyszer, csavargásaim közben, bekíváncsiskodtam ide: „Itt nyugszanak a honvédek, könnyű nekik, mert nem élnek”, vagy „Jobbra át, balra át, én masírozok középen, temetjük a nagymamát”, máshol: „Itt fekszik, aki által sokan feküsznek itten”… „Fel! Támadunk!”…

Mivel egyáltalán nem akarom, hogy felfigyeljenek rám, ezúttal nem nagyon bámészkodom, akkor úgyis jól megnéztem magamnak ezt az elit-temetőt, ahová a házikedvencek is eltemethetők a gazdáik mellé, akár nagy közös mauzóleumba is (csak egy kikötés van, hogy minden fehér márványból készüljön, az egységes szuperdesign miatt, megértik, ugye?), láttam már a csillogó fehér falat is holografikus képpel díszített urnáival (ahogy a kedves vendég parancsolja, lehet rajta akár a hamvasztást megelőző kép a gyönyörűen feldíszített halottról, vagy csecsemőkori kép digitalizált-holografikus változata csak igényeseknek, a hamvak felét haza is lehet vinni a kandallópárkányra vagy szétszórni a műszélben, persze valódi szélben is lehet, természetesen egy kis felárral, mert arra ugye várni kell meg kockázata is van, hátha nem jó irányba fúj és a kedves rokonság esetleg telefújódik a hamvakkal, ezt pedig mindenképp el akarjuk kerülni, amint a hamvak elkeveredését is, mert jóllehet mindannyian por és hamu vagyunk nemdebár, mi azért – exkluzív rendelés esetén – garantáljuk a külön hamvasztást, az előző hamvak kikaparása mellett),

és ismerősek a fehér és arany és színes zászlócskák a falakon meg a sírokon is (mert ha a kedves gyászolók úgy döntenek, lehet a földbe is temetkezni, bár ez nagyon elavult technológia, de mi nem szólunk bele,

63. oldal

sőt, biztosítjuk a lég- és gilisztamentes acélkoporsót és/vagy víz- és törésálló üvegkoporsót is tudunk ajánlani igen tisztelt ügyfeleinknek… de olyan különleges szolgáltatásaink is vannak – alig észrevehető kacsintás – , mint saját idomított keselyűink ott a torony tetején, és adunk hozzá, természetesen gratis, egy egész különlegesen elegáns kanárisárga nyakkendőt vagy női sálat ezekkel a fekete madarakkal, igény szerint),

és tényleg: csipkés mellvéddel körbevett tetejű hófehér torony ködlik odébb egynémely gubbasztó hatalmas madár-sziluettekkel, és mindenfelé hófehér kápolnák minden felekezet hívői számára, kicsit távolabb pedig diszkrét fehér mellékházikók és még diszkrétebb aprócska fagyizók (hűvösebb időben babarózsaszín vattacukorral, amitől andalítóan édes cukor- és vaníliaillata van az egész temetőnek és ahol persze jóféle szíverősítők is kaphatók, télen még forralt bor is); és amerre nincs vakító márványzúzalék-borítás, ott golfpálya-simaságúra nyírt fűnek látszó műgyep zöldell télen-nyáron, most is, amikor a nyárvégi görcsös napsütés alatt valami mágikus mérgeslilába hajló, sötét és gonosz szándék ébredez,

a gödör már kiásva, körötte alig néhány ember (láthatólag ők fogják a nekrológokat elmondani, vajon ki tekinti ,saját halottjának az eltávozottat’? jut eszembe, és vajon miért éppen itt tekinti annak?), a fekete özvegy a sírnál (ismerős sziluett) egy kisfiú kezét szorongatja (hát persze hogy van gyerekük, hiszen tudtam, aminthogy azt is, hogy nem akarják az orromra kötni); balján egy sudár, lobogó hajú ifjú, az esőtől terhes égalja ellenére hajadonfőtt (biztos a szép haját sajnálja eltakarni), támogatólag. A fekete sziluett épp most lép előbbre, kicsit bizonytalanul igazgatja sötét szemüvegét, bár csak egy kis cetli van nála. Persze hogy ismerem. Bár talán csak álom mindez, talán csak álmodom valahogy ezt az egészet, így is felismerem. Egy másik álomban vagy egy másik valóságban, egy másik időben már láttam ezt a nőt, tisztán emlékszem rá. Akkor szűk fehér köpeny volt rajta. Most bő, fekete, kapucnis esőköpeny, redői mint egy fekete rózsa szirmai… Tudtam, mindig is tudtam. Talán ő maga említette is annak idején, mivel foglalkozik a felesége. De a nevét sose mondta ki. Ha kellett, csak így nevezte: a feleségem. ,Mennem kell, a feleségem már biztosan nyugtalan.’ …A sors akarta így? Nézem, ahogy odaáll a félig leeresztett cifra fehér koporsó mellé, megigazítja a virágokat, a mikrofont, nehezen gyürkőzik neki. Örülök, hogy ő nem lát engem. Felismerne, biztosan felismerne, még most sem heverte ki a velem való beszélgetést. Hiszen most volt ez, az imént, egy közeli álom-időben. Ott ködlik az arcán a sokféle korhadt álom összeomlása, és ez a rengeteg illúzió, nem- tudás, önhitt, vaksi biztonságérzet és félreértés hirtelen belezúdul a gödörbe, ami ott sötétlik előtte.

64. oldal

Talán nem fél, csak mérhetetlenül zavart. Bizonytalan fél-felismerések visszfénye tükröződik az arcán, a sötétlencséjű szemüveg körül. Most köhécsel egy kicsit, öregesebben, mint az ember várná, de aztán mégiscsak belevág hirtelen, enyhén hisztérikus elszánással.

Én akartam elsőnek elbúcsúzni tőled, de ez sokkal, sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Elhagytál, itthagytál hirtelen a kicsi fiunkkal, és most meg kell próbálnom, hogy ne

tegyek ezért szemrehányást. Mi több, hogy semmiért ne tegyek szemrehányást, amiért

lehetne. Sőt, hogy egyáltalán ne is érezzek szemrehányást. Mert nem volna értelme.

Minden ember ura és parancsolója a saját életének – legalábbis annak kellene lennie.

Saját akaratunk van (ha nem is szabad ez az akarat, ahogy nevezik, hiszen ezer

meghatározottság veszi körül, préseli szűk határok közé), és ez a saját akarat

mégiscsak ad egyfajta szabadságot, hogy azt tegyük, amit legjobban szeretnénk –

legalább így, egy utolsó döntéssel fityiszt mutatva a sorsnak. Nem gondoltam rólad,

hogy ilyen bátor vagy, bocsáss meg – és azt sem, hogy ilyen gyáva. Tudom, mi és mi

között választottál. Tiszteletben kell tartanom ezt a választást, bármilyen kemény leckét

adtál is fel nekem. Nekünk. De te tanár vagy, feladatot adó tanító, még holtodban is.

Én mindig is keményen szemben álltam azokkal, akik az életet valami kiképzőtábornak

gondolják (egyébként sokkal többen vannak, mint amennyinek – józan ésszel nézve a

dolgot – lennie kellene). És így veled sem értettem egyet ebben a kérdésben (ahogy

sok egyéb dologban sem, el kell ismernem). Szerintem a normális ember a

boldogságot keresi az életben, az örömöket, „az élet elviselhetetlen könnyűségét”,

hogy egy klasszikust idézzek. Vagy hogy közhelyesebben fogalmazzam meg, minden

épeszű ember azt gondolja, hogy egyszer él, és ezt a rövidke időt az élet napos oldalán

sétálva szeretné eltölteni. Ha a pácienseim attól stresszelnek vagy totál depisek, hogy

dolgozniuk kell egy utált munkahelyen napi nyolc órát, nem tudok nekik mit mondani,

mert igazuk van. Az ember nem arra való, hogy egy gépteremben vagy egy irodában

szikkadjon egész héten, miközben odakint süt a nap és a járdára kitett teraszokon a

többi, szerencsésebb ember fagyit eszik vagy habos kávét szürcsöl. Mások pedig a

havasokon síelnek vagy oroszlánra vadásznak az afrikai szavannákon. Egyáltalán, az

ember nem arra való, hogy olyasmit csináljon, amit nem szeret. Hogy rohanjon pénzt

keresni, gürcöljön a családja eltartásáért, mint egy rabszolga,

aztán megbetegedjen, szenvedjen, végül értelmetlenül meghaljon anélkül, hogy valaha

is igazán élt volna.

65. oldal

De nekem, pszichológusnak, az alkalmazkodás a vezérelv, és segítenem kell a sok

megnyomorítottnak talpra állni, sőt, a sarkukra állni. Megtanítom őket, hogyan lehet

kijátszani az életnek nevezett rossz színdarabban kapott ócska szerepek kínját. Azért

teszem ezt, hogy boldogok legyenek – így vagy úgy. Nem gondolom, hogy

szerencsétlen életük valamiféle iskola lenne. Hogy azért van a szenvedés meg a baj,

hogy okuljunk belőle. Hiszen akkor a ,jótanulók’ egyre rosszabbul járnának! Azoknak

még és még nehezebb feladatokat lehetne kiosztani, hiszen ők megoldják! És ők

maguk, egyedül oldják meg! Nekik nincs is szükségük se pszichológusra, se orvosra,

se világmegváltókra – ők boldogan roskadoznak terheik alatt! Attól a legboldogabbak,

ha szenvedhetnek – mert a szenvedés nemesít! És ők mindenáron nemesek és egyre

nemesebbek óhajtanak lenni. Lenézik azokat, akik csak egyszerűen, pallérozatlanul

örülni akarnak az életnek… Én ezt a lekezelést betegségnek tekintem, és ha tehetném,

mindenkit kigyógyítanék ebből. Csakhogy ezek nem kerülnek hozzám. Ők nem a

pszichológusok váróiban töltik szabadidejüket, hanem rengeteg bajuk mellé még külön

terheket vállalnak, jótékonykodnak, eljárnak szegényke öreg nénikékhez, hogy

bevásároljanak nekik és közben meggyőzzék őket az élet szépségéről. Nem tudom,

honnan veszik az erőt és a bátorságot ahhoz, hogy így éljenek. Így is túl ,jók’

(idézőjelben), hát miért akarnak még jobbak lenni? A jobb a jó halála, mondják. Kinek

akarnak ezek megfelelni? Mit akarnak még megtanulni – és ugyan miért? Amíg

szenvednek és okulnak, az élet kifolyik az ujjaik közül. Szóval nem értem én ezt, és

így, megvallom, téged sem értettelek. Olyan ritkán beszéltél azokról a dolgokról,

amiken gyötrődtél! Évek óta, egészen egyformán mindig, ott ültünk (ha ugyan időben

hazajöttél) az ételszagú kis konyhában és megtárgyaltuk, mit főzzek, mit kell

bevásárolni, aztán hogy mi van a gyerekkel, fájt-e a hasa, beszél-e már és miket mond,

és a hétvégén hová megyünk kirándulni vagy sétálni (persze ha szép idő lesz). Mindig

ez, az életnek ezek az apró, hétköznapi dolgai. „A fridzsiderben a tegnapi pörkölt,

papucsodban saját lábad szaga”… Nem is emlékszem, ki írta, mindegy. Nem, ne

tiltakozz, nem akarom lebecsülni mindezt. Mindketten szerettük Kosztolányit, pont

ezért: hogy a fenségeset a kicsiben is látta. Én nő vagyok, és mint nő, éppen az élet

apró dolgairól tudok sokat. És azt hiszem, hogy maga az élet, igen, az élet éppen

ezekből a kicsiségekből ömlik elő, mint forrásból a kis ér, ami egyszer aztán

csörgedező patak lesz, rohanó folyó, szélesen hömpölygő folyam… Csak nálunk még

a forrás is mindig eltömődött. Sajnálom kicsit (ne nevess ki), hogy sose voltál igazán

beteg… úgy értem, testileg… talán ha ápolhatlak, ha komoly áldozatra kényszerít az

állapotod, akkor megmutathattam volna a bennem lakó emberi nagyságot…

66. oldal

De semmi ilyesmi nem volt. Viszont fal, az volt. Kettőnk között volt, és jó masszív.

Mindig azt hittem, ez a te falad. Láttam, hogy kínlódsz, de mintha élvezted volna ezt.

Nem akartad, hogy segítsek neked az én szerény eszközeimmel. Lenézted ezeket az

eszközöket. Neked ott voltak az ideák, az ideálok, a gondolatok, a problémák, és a

diákjaid, akik csüggtek a szavaidon. Végülis boldog voltál, nem? Egyszer hazahoztál

egy aláírásokkal teli követ, „Aljosa sziklája”, mondtad, és rátetted a tévé tetejére, hogy

mindig a szemed előtt legyen. Ma sem tudom, mi volt az. Nagynéha említettél egy

kristálypalotát vagy mit (akár üveghegyet is mondhattál volna, sohasem tudtam

rászánni magam, hogy Dosztojevszkijt olvassak, a sötétség prófétáját, akit te annyira

szerettél, kivéve egy könyvét még az egyetemen, az aztán úgy belém ragadt, mint légy

a lekvárba). Annyit megértettem, hogy az a palota valami olyasmi, ami egyszerre

tökéletesség és ezért boldogság is – már ahogy te a boldogságot értelmezted,

szerintem. És ezért nem hittem igazán a szenvedésedben sem – valahogy túlságosan

uraltad mindezt. Birtokoltál valamit, amit én az önuralom szabadságának neveznék.

És én ezt a te belső szabadságodat falnak láttam, amin sehogyse látok át, pláne mögé

vagy fölé látni nem vagyok képes. De, ha a pszichológia többnyire képtelen is arra,

hogy lebontsa a falakat, főleg ha azok a mi saját falaink, egy villám egyszercsak mégis

becsaphat, durr!… és az egész örökkévalónak hitt tákolmány egy pillanat alatt

összeomlik. Így jártam én ma reggel. Kicsit zúg még a fejem, és igazság szerint

legszívesebben lefeküdnék a sárba és ott bömbölnék, mint egy csecsemő (na tessék,

az eső is rázendített, ajaj, eláznak a koszorún a művirágok, szerencsére az élőknek

viszont jót tesz, bocsáss meg, nem hiszem, hogy téged most nagyon érdekelne ez az

egész), szóval ma reggel villám és leomlott fal, igen. És ahogy ültem villámsújtottan a

székemben, ahová visszaroskadtam, és nem tudtam mozdulni sem, és azon

gondolkodtam (percekig? órákig? időkig és idők feléig…?) testemnek minden izmával

és idegével, olyan bénultságban, amely a halálhoz hasonló, hogy mi volt ez?…hogy mi

történt velem… egyszercsak megláttam azt, ami a fal volt, a törmeléket a maga teljes

szétesettségében, a visszaállíthatatlan, mindinkább széthulló körkörös romokat, és

hirtelen megértettem, hogy ez az én falam volt, nem a tiéd, én építettem magam köré,

hogy védekezzem – mi ellen is? A te szabadságod ellen? Az általad képviselt tágasság

vagy a gyengeségedben rejlő rettenetes erő ellen?… Mindig sejtettem, hogy van

valami nagylelkűbb igazság, bőségesebb élet, fényesebb lehetségesség, mint ami

körülöttem volt. Éreztem, hogy szűk ez a világ, mint egy odú, mint egy egérlyuk,

amit emlegetni szoktál –

67. oldal

de olyan biztonságosnak tűnt az összes szokással, tudásnak gondolt hiedelemmel,

betanult automatizmusokkal együtt! Körülbástyáztam magam a halott betűk

halmazából összeállított halott könyvekkel, és büszke voltam erre a jól kitalált

kisvilágra, amit a szakma elismerése és klienseim (eleinte oly eleven) bizalma

övezett. Majdnem elhittem, hogy ez így jó, ahogy van, megbízható és meleg kuckó,

nem is akarom, hogy más legyen. Azt csak érezgettem, szinte belekoccanó fogakkal,

hogy bármi más sokkal, de sokkal durvább lenne. Hogy odakinn szeles terek lehetnek,

elképzelhetetlen méretek és dimenziók, félelmetesen szaggató lélekviharok, a szellem

tomboló kétségei önmagával szemben. A szembesülés ismerős volt a

tanulmányaimból, a praxisomból, de milyen lekerekített volt mindez, mennyi okos

kiskapu volt beépítve a tükörszobába, milyen hajlékonyak voltak a görbetükrök – miért

is akartam volna feladni ezt a sima, langyos biztonságot? A mi kapcsolatunk is ilyen

volt – sima és langyos, mint a hévízi iszap. Én megelégedtem ezzel is. Gyógyító is volt

a kiszámíthatósága.

Tudtam, hogy az okos asszonyok elzavarják férjeiket a kihűlt szerelmükkel a

kurvákhoz, hogy aztán részeg kábulatukban kimossák őket lelkifurdalásuk szennyéből

és ismét-diadalmas, tisztára fürdetett meztelenségükben újratalálják a már

elveszettnek hitt szerelmet. Én nem tettem így, és nem tudom, mi lett volna, ha így

teszek. Azt sem tudom, meddig mentél volna el – meddig mentél el valójában. Nem

akartam tudni. Én csak azt láttam, hogy ez így is működik, aminthogy azt is láttam,

hogy a hagyományozott ismeret, amit átvettem az egyetem falai között (ó nem, nem a

világegyetemről van szó!), az a szabványos oktatási ismeret-köteg pont rám van

szabva, normális emberre, aki nem igényel semmiféle tudati viharokat, nagyobb lelki

megrendüléseket, fizikai hőstetteket, csak egyszerű életet, egy kis elismerést, egy

parányi előrehaladást – csak hogy mégse érezzük magunkat sárban dagonyázó

disznónak… És én nem is éreztem magam annak. Nem láttam az ízléstelen

díszleteket, sem a darab triviális komolytalanságát. Elvoltam, mint befőtt a polcon,

ahogy a kisfiam szokta mondani, ha megkérdem tőle, mi volt az oviban.

Hátrapillant a fiúcskára, aki a lobogó (bár némiképp már elázott) hajú ifjú kezét szorítja és annyira próbál figyelni arra, amit az anyja mond, hogy elcsorran a nyála.

Elvoltam. És óvakodtam attól, hogy beleüssem az orrom bármibe,

ami veszélyesnek látszott.

68. oldal

És hát mi az, ami a legkevésbé veszélyes? A bizonyosság!… Az igazolt, a

megmagyarázott, a kikísérletezett, a rögzített! Olyan egyszerű!… Tudományos

handabanda, akár extremitások iránti nyájas megértés, tolerancia, kis megmártózás a

művészetekben vagy akár az undergrundban, a keretek és szabályok, a hagyományok

disztingvált, enyhén szabados tiszteletben tartása… és főleg, főleg csak akkor

kérdezni, ha előre tudom a választ. Főleg a lényegre nem rákérdezni soha. Az gőg.

Az tudatlan pimaszság. Az nem vezet sehova – vagy ha mégis, olyan veszélyes

helyekre, olyan ingoványokba, olyan keresztutakra, ahol el lehet tévedni, ahol el lehet

süllyedni, ahol meg lehet fulladni a nem emberi léptékű térben, ahol belécsaphat az

emberbe a villám. Apropó villám… Ott van Pál, ugye? Belé is belécsapott rendesen…

Tudod, csak most, a hagyaték rendezgetése közben néztem bele az írásaidba (pedig

nem rejtegetted, de nem is igen beszéltél minderről) és csak most jöttem rá, kit és mit

vesztettem el valójában; de talán éppen ez kellett, hogy megértsem, mivel is

foglalkoztam mindeddig mint pszichológus, amikor azt hittem, hogy a lélekkel;

valójában robotpilóták szoftverjeit bütykölgettem tettetett odaadással. Most kellett

megértenem, hogy a lelket nem lehet barkácsolni és elemezgetni; hogy a

pszichoanalízis maga is betegség, ami a saját gyógyításának hiszi magát. Engem csak

arra tanítottak, hogy egy ,elromlott működést’ próbáljak kicsit optimalizálni, de

mindeközben semmit nem tudtam meg arról, hogy mi valójában a lélek. Mi nem is a

lélekről beszéltünk, hanem a pszichéről, és eközben még arról is teljesen

elfeledkeztünk, hogy legalább a pszichéről tudunk azért valami lényegeset azon kívül,

hogy van neki tudattalan meg tudatos része és működik (már amikor). Hiszen az azért

szembeötlött egyszer valahol, hogy Psyché egy áldozatul kitett királylány: azaz a neki

megfelelő lélek-forma fontos attribútuma – a királylányságon kívül, amit talán értünk

vagy érteni vélünk – az áldozatiság és a kitettség. És a Bíborszín virág (vagy A

Szépség és a Szörnyeteg, ha így bulvárosan jobban bejön) mese szüzséjéhez nagyon

hasonlóan ő is egy láthatatlan, ámde csodálatos vendéglátónak és gyöngéd

szerelmesnek bizonyuló férfiú palotájában találja magát; az aprócska különbség

csupán annyi, hogy Psyché, megszegvén a kíváncsiskodás tilalmát (míg a boldogabbik

lélek kikönyörögte a láthatást), szörnyeteg helyett a világ legcsodálatosabb szépségű

ifját, a szerelem istenét, Ámort pillantotta meg az ágyában. Mindazonáltal a

happyendre még sokáig várni kell, mert a kíváncsiság (ami pedig a személyes lélek

eredendő és legfőbb sajátossága)

azonnal megkapja méltó jutalmát:

69. oldal

a gyönyörű isten szárnyra kapva azonmód eltűnik, huss, és a mese innen egy

szenvedésekkel, reményekkel és csalódásokkal teli, ám tanulságos keresés története

– az életé, egyszóval. Ahogy a költő panaszolja: „naponta az ébrenlét tövises

csapdáiba botolva így bolyongok diadalmas léted hiányának komisz rengetegében és

a dögevő magány testvérem így lett amióta pompád árnya sivár utamra nem borul”…

De én még ezt sem tudtam igazán a tudatomban tartani, hogy így nézzek a mások

életére (és talán néha a sajátomra is így kellett volna), hogy az a lélek kíváncsiságáért

kapott egyfajta ,büntetés’, vagy inkább egy tanösvény, amelyen járva megtanulunk

várakozni… kivárni a megfelelő pillanatot, nem megsértve a törvényt, miszerint

mindennek rendelt ideje van… Az idő nagyon fontos a psziché szempontjából, és egy

szakember hajlamossá válhat úgy tekinteni a pszichére, mint egy túlhúzott vekkerre,

amely a sok belévitt emlékre (a nagyon elfojtottakon kívül szinte mindre) mint

beállításra reagál és egyre többször jelez, a végén már folyton-folyvást csak csörög

és csörög, hátha sikerül felébresztenie alvajáró gazdáját… Pedig azt kellett volna

megértenem, hogy a lélek sokkal több ennél; valójában az ember abszolút

középpontja, önálló entitás, amely a szeretet legősibb közegében jön létre, ahogy

az isteni tudat szikrája belehatol az élet csupaszín anyai óceánjába és az körülöleli

örök odaadásának melegével. Ez a szeretetburokban élő isteni szikra az egyedi

emberi lélek, amely a létbelépéskor arra vállalkozik, hogy mindent átél, ami elébe kerül,

és kifogyhatatlan kíváncsiságának tapasztalatai, bánatai és örömei, szenvedése és

boldogsága hőmérőjével jelzi vissza folytonosan a Szellemnek teremtése milyenségét.

Hogyan lehet, hogy én semmit sem tudtam erről? És a kollégáim sem? Miért vezetnek

minket félre folyamatosan, az óvodáktól az egyetemekig és tovább, hogy mindent

félreértelmezzünk és félrekezeljük a betegeinket (akik nem betegek, sőt, talán éppen

ők a normálisak, a folyton jelző vekkerek, azok, akik nem akarnak alkalmazkodni egy

őrült világhoz)?… Miért tanították azt nekünk, hogy a hazudni-tudás a legfontosabb

képesség a lelki egészséghez, amit már kisgyermekkorban jól el kell sajátítani ahhoz,

hogy sikeres felnőtt váljon belőlünk?

Emlékszem egy remek filmre, óriási vállalkozás volt, tananyag a mi szakunkon:

nyomon kísérték egy csomó, különböző helyekre született gyerek fejlődését csaknem

felnőttkorig. És négy- vagy tán ötéves korukban bezárták őket egy tortával egy szobába

és a lelkükre kötötték, hogy ne egyenek belőle. Aztán (miután értelemszerűen egyikük

sem tudott ellenállni a kísértésnek)

70. oldal

bementek hozzájuk és megkérdezték őket, ettek-e a ,tiltott gyümölcsből’, majd

kiértékelték, melyikük találta ki a legjobb hazugságot a nyilvánvaló, szemmel jól látható

igazsággal szemben, mennyire árulták el magukat azzal a majdnem ártatlan, édes kis

pofijukkal, amelyen még ott volt szétkenődve a tejszínhabos csokimáz. Abból, ahogy

ez a modern társadalom működik, ahogy minket tanítottak, abszolút ez a követelmény

következik: minél jobban, okosabban és ügyesebben hazudsz, annál többre viszed az

életben. Fel sem merül az igazság, az igazságosság, a szellemi/lelki és erkölcsi

értékrend, a szeretet és a mindent eldöntő bizalom kérdése ebben a gejl

konszenzusban, amibe belenövesztettek minket. Minden efféle még csak legyintést

sem érdemlő, bűzlő trivialitásnak van elkönyvelve, egy szentimentális és dilettáns

magatartás ismérveként, úgyhogy egyetlen ,komoly ember’ fejében sem fordulhat meg,

hogy ilyesmit kiejtsen a száján, mert azonnal diszkvalifikálja magát. És nem lehet

kilépni ebből, nem lehet megfordulni, mert azonnal rádrontanak, hogy kinyírjanak,

hiszen veszélyes vagy. Nem csak a fejedet törik be, ha igazat próbálsz beszélni – a

saját gyereked is megtagad, nyüszítve esik neked, vicsorogva, mint egy farkaskölyök,

hogy tönkre ne tedd az életesélyeit. Már amit annak tartanak. A farkascsordában.

„Agancsom rég elhagyám, törötten ing az ágon. Szarvas voltam hajdanán, farkas

leszek, azt bánom”… Én már egészen jó farkas kezdtem lenni. Már majdnem az

voltam, amikor becsapott a villám.

Szóval, amit elkezdtem mondani, amit még szívesen elmondanék most neked:

találtam a papírjaid között egy regénytervet Pálról, Jézus megfordult hirdetőjéről,

egyházának eszmei megteremtőjéről. Nem volt még elég időm, hogy megértsem, miért

éppen ez az alak foglalkoztatott téged annyira?… ez a fordított Júdás? …Nekem

személy szerint az eredeti az igazi probléma. Én ugyan nem vagyok szerelmes

Jézusba, mint oly sokan mások

(bár tinilányként azért írtam róla, még verssel is próbálkoztam,

emlékszem, megmagyarázhatatatlan okból valami cipőzsinórral voltam megakadva,

„csak jön és jön emlékek havasából”, valahogy ilyenformán, vagy inkább talán „mégis

jön és jön árnyak havasából… Ő, kit világgá téptek, úgyhogy semmi nem maradt véle,

csak önmaga-lelke; azt köti koszorúba kioldozódott cipő-madzagával”, na ugye, itt van

a cipőfűző, nem is fűző, madzag,

71. oldal

„míg feje felett megreped az ég”… ez baromian tetszett akkoriban, amikor leírtam, azért

is emlékszem rá, tovább nem is nagyon, csak onnan, hogy „s íme, akkor hajából

hamvas patakok erednek, és amikor a feje lehanyatlik, a hegyek ránca langy völggyé

simul s mikor a szíve végre elcsitul, elhallgatnak a barna csalogányok s a hajnal arca

mélyen elpirul”,

szóval ilyesmiket irkáltam a kékfedelű spirál füzetembe, ami a titkos naplóm volt

akkoriban, de sokkal kevésbé voltam szerelmes belé, mint mások),

ajaj, remek doktorit írhatnék ezekből az esetekből, azt is mondhatnám, Ő a legfőbb

válóok, valójában utána sóvárog minden csaj az első rémséges meghágása előtt és

bármennyire igyekszik, hogy megfeleljen a vaddisznók elvárásainak (nem én hívom így

a férfiakat, egy hírneves és jóérzésű férfiút idéztem, aki azt találta mondani, egy férfi

vagy úriember, vagy vaddisznó), nem igazán megy a megfelelés, mert Jézus képe, sőt,

az érzete, képének illata!… egy paciensem, fiatal nő, mondta egyszer, ,Jézus teste

jószagú kellett hogy legyen még azután is, hogy szájába törött a szó és ecetbe mártott

szívét egy lándzsa hegyén ajkához emelték’ – szóval ez a kép, Jézusé, sosem törlődik

ki a memóriájukból, egyáltalán senki emberfia memóriájából, akibe egyszer belekerült,

még a vaddisznók is folyton azt látják maguk előtt, minden makkon ott van a képe,

minden fán, minden dagonya vizén, minden tükröződő csillagon – szóval én egészen

normálisan viszonyulok ehhez (is), de azt azért mégsem tudtam soha elképzelni,

milyen emberszabású az, aki ezt a lényt el bírta árulni. Mert vagy azt kell gondolnom,

hogy egy ilyen árulás csak úgy, alapból lehetséges – aljas indokból, nyereségvágyból,

gyávaságból, hiúságból etc. – , akkor pedig bármi szörnyűség megtörténhet, és akkor

vége a világnak (és mindenki láthatja, nagyon úgy kezd lenni, hogy mihamar vége

lesz),

vagy azt kell hinnem, hogy nem erről van szó, sokkal többről, egészen másról. Hogy

valakinek el kellett árulnia Őt, hogy megtörténjen a legnagyobb bűntény és hogy mi

most – az egész emberi faj – folyton ezt lássuk, ahogy függ a kereszten, hogy úton-

útfélen az ő szenvedő arcába nézzünk, a másik ember, saját testvérünk szenvedő

arcába. És ebben az értelmezésben Júdás a legnagyobb áldozatot hozta: a

legnagyobb szeretet elárulását, a legrosszabbat vállalta, amit ember vállalhat. Tudok

róla, hogy van, aki éppen ezért azt gondolja, hogy Júdás a megváltó, mert az ő tette a

legszörnyűbb és legszeretőbb emberi tett. Vagy mert ő ment a legmélyebbre, ő az, aki

az emberi lét legaljára küzdötte le magát.

72. oldal

Nem hinném, hogy van ennél drámaibb ügy ebben a világcirkuszban. Ha mégis lenne

reinkarnáció, ugyan milyen életeket élhetett azóta Júdás?… Engem ez izgat, de

nagyon. Te azonban Pált választottad, a fordított árulót, aki ebből a sztoriból egy egész

hatalmas világvallást gründolt össze, és nekem el kell gondolkodnom ezen. Én baloldali

értékrendben nőttem fel és azt hittem, ez automatikusan pozitivizmust és ateizmust

jelent; józan paraszti észt, szolidaritást, tudományos világnézetet meg ilyesmit. Ha azt

hallottam, spiritualitás, hirtelen halottidéző szeánszok meg a bulvárlapok horoszkópjai

jutottak az eszembe. Csak nagyon apránként és, beismerem, mindmáig elég kevéssé

vettem be ezeket az áltudományos, megalapozatlannak és fantazmagóriának látszó

divatos ezoterikus témákat, beleértve az önismerettel foglalkozó kurzusokat és

könyveket is. Hiszen ez utóbbinak megvan a tudományos módszertana, kikísérletezett

és bevált (na, mondjuk azt, néha bevált) praxisa. Szóval épp ebben engem nem könnyű

megvezetni. Nem is hagytam magam. És csak most, és most is csak a páli fordulat

leírása, amivel te foglalkozni kezdtél, értetett meg velem egy csomó dolgot, igen fontos

dolgokat, végső soron akár szakmai problémákat is. Amilyen például a szex. Hiszen az

emberek, akikkel foglalkozom, szinte mind küzdenek szexuális problémákkal (is).

Mindenki a boldogságot keresi, és sokak számára a legfőbb örömforrás mégiscsak a

szexuális kielégülés. Azt azért nagyjából mindenki ismeri (legalább mások

elbeszéléséből), milyen egy jó szeretkezés, amikor minden, szó szerint minden

lekerekedik, simává, lággyá és ellenállás nélkülivé válik, tej és méz íze keveredik az

ember lassan elzsibbadó szájában és önkívületi állapotában szinte a csillagok közé

vagy a magmába robban… Már bocsánat, hogy itt és most erről beszélek, de hát

pszichológus vagyok. És mi pszichológusok elfogadjuk, sőt támogatjuk ezt az igényt

minden eszközünkkel, jóllehet nem igazán tudjuk (úgy értem, a lényegéhez nem

jutottunk el), mi ez a minden mást felülíró libidó-központúság. Én magam egyre inkább

úgy látom, hogy a Földanya ajándéka ez az ő gyermekei számára: a két ösztön

segítségével (amelyek közül az ,önfenntartási’ a táplálkozás okozta örömökkel, a

,fajfenntartási’ pedig a szexualitás gyönyöreivel) tudja táplálni és gyógyítani az

életharcokba belefáradó lelket. „Mert egyszer még a gyógyulás helye lesz ez a Föld”,

… valahogy így mondta, ezt jósolta a nagy filozófus, aki arra gondolt, hogy a

természetben és az ember valamennyire még megőrződött, egészségesen maradt

ösztöneiben (…ha-ha, mondaná a clown, hát mégis hol vannak azok az egészséges

ösztönök?

Tudat alatt, kicsi házban

ül az ösztön talpig gyászban)…

73. oldal

szóval hogy az ösztönökben van a gyógyír mindarra, ami a lelket ebben a

történelemnek nevezett vérzivatarban halálra kínozta, mindarra a fejlődésnek csúfolt

őrült csalásra, amit az önmagából kifordult lázadás és lélekidegen hatalmi téboly

szabadított az emberiségre, és ami mostanra már a testet és az elmét is

megbetegítette. Csak a Föld, a mi szülő- és éltető édesanyánk, lehet képes teljes anyai

kompetenciájával meggyógyítani bennünket, ha legalább hagyjuk, hogy előbb

kigyógyítsa önmagát az általunk okozott sérülésekből, mert ő biztosan képes erre;

ameddig ellátunk, éppen ő az a sok halott égitest között, aki még mindig csordultig van

élettel a káosz véletlenszerű támadásai és a saját gyermekei által ütött számtalan sebe

ellenére. Aki szeretetével még mindig tűr és még mindig kezében tartja – Ő, a

befogadó-elnyelő, pusztító és újrateremtő, világra-szülő Ősanya – életünk és halálunk,

minden földi élet és halál fonalát és szövedékét, ezt a drágaságos, ezerszínű

szőnyeget, amit feltekerve őriz a kataklizmák alatt szívének legbensőbb, legvédettebb

szentélyében, hogy a vészek elmúltával újra és újra világgá terítse szét: vizek hatalmas

morajlásává, erdők titkot-sugdosó susogásává, rétek hullámzó tenger-zöldjévé,

virágok drágakő-pompájú szirmaivá, madárfüttyök fuvolaszavává, kisbabák első,

váratlanul felcsillanó mosolyává… És közben megpróbálja mindezt egyensúlyban

tartani, szüntelenül navigálva bennünket (az ő ostobácska, önfejű és lázadozó, a

szükségszerű kasztráció öntudatlan fenyegetésétől halálra rémült és nárcisztikus

önkényeztetésbe menekülő kamasz gyermekeit) az önfenntartás egoista és a

fajfenntartás altruista impulzusai között, a szellem gőgjének újabb és újabb ön- és

közveszélyes akciói és a víziló-lét öndestruktív, lealacsonyító hedonizmusa között, az

Atya büntetéssel fenyegető/jutalommal kecsegtető elvárás-rendszere és saját anyai

engedékenysége, feltétel-nélküli gyöngédsége között…

De, ismétlem, miközben mi, pszichológusok, a lélek gyógyászainak mondott esendő

lelkek, mindezt még alig is sejtjük,

arról is leginkább csak véglegesnek hitt hipotéziseink vannak (gyerekkori traumák

ésatöbbi), hogy az életnek miért éppen ez a területe, a nemiség annyira sérült. Az

evolúció-hívők például kitalálták, hogy az emberhím féltékeny lett a folyton az emlőkön

csüngő utódokra és azért fejlesztette ki az állatvilágban ismeretlen elülső, ún.

,misszionárius-pozitúrát’, hogy kisajátíthassa a női mellet,

a bőségszarut, amelynek csecsemőkorában

teljes jogú birtokosa volt…

74. oldal

Mások azt gondolják, hogy az aktus ki-be mozgása a magzat méhbeli boldogságát és

az anyából való kitaszítottság fájdalmát hivatott ismételni újra meg újra, egy valamikori

elfogadás, visszafogadás reményében… merthogy a kis Ádám-magzatok vannak a

mai napig is Évában és nem Éva volt Ádám része, mint írva vagyon – bár egyesek

szerint éppen ez az inverzió és a nő ,áldott állapota’ lehet a bűnbeesettség maga… A

,legszakrálisabb’ kép, ameddig képesek vagyunk ellátni az Oidipus-komplexustól

csaknem teljesen megvakított szemeinkkel, az „élet szent okokból élni akar” Ady által

elénk festett ikonja, valamint a bibliai ,szaporodjatok és sokasodjatok’ parancs, ami azt

jelenti, hogy akarnunk kell az egyesülést, és így magából az akarás tényéből (is)

következik a szexualitás néha enyhén beteges jellege. De az egyik legéletképesebb

magyarázat még mindig az androgünitás lehet, azaz hogy az ember valaha hímnős

volta és szétszakítottságának ténye okozza a szex vágyának elsöprő erejét és

problematikája egészét úgy általában. Az Éden egyik definíciója: „Amikor Éva még

Ádámban volt”… És akad olyan tiszteletreméltó férfiú, aki úgy gondolja, hogy a Biblia

szavai: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére”, azt jelentik, hogy férfiúvá és

asszonnyá teremtette őt (azaz az embert: kétneművé). De mivel ugyanő (a terem-tő)

később megállapítja, hogy a hermafrodita jelleg következménye, a magányosság, nem

jó dolog, elaltatja Ádámot, elveszi tőle – nem az egyik oldalbordáját, hanem az egyik

„oldalát", a női oldalát, azaz a női nemi szerveit, és ezekből egy különálló embert csinál.

Ebből kiindulva érthető, miért „nincs a nőnek igazi szexuális testrésze”, ugyanis ő maga

a szexuális rész, mondja ez a helyes kis elmélet: „a nő a férfi szexuális része, amely

túlságosan terjedelmes, semhogy állandóan magánál tartsa; tehát idejének

jelentős részében megválik tőle, s csak szükség esetén veszi magához.

(Egyébként is, az ember sajátja az állattal szemben, hogy bármikor fel tudja szerelni

magát egy eszközzel, szerszámmal, fegyverrel, amelyre éppen szüksége van, de

amelytől nyomban meg is válhat. És ahogy a kéz az összekapcsolás szerve, amely

lehetővé teszi, hogy szükséglete szerint kalapáccsal, karddal vagy töltőtollal

szerelkezzék fel, ugyanúgy nemi szerve is inkább a szexuális részek

összekapcsolásának a szerve, mintsem maga a szexuális rész”…)

Nos, ez a bűbájos elgondolás legalább ahhoz hozzájárulhat esetleg, hogy jobban

megértse az ember, hogyan lehetséges, hogy még férfiak is eljutnak néha odáig, hogy

feladják az egész nemiséget. Mert az ilyen adalékok kínálta rálátás nélkül

a szex-ellenesség vagy a szüzesség mint életideál

teljességgel értelmezhetetlen.

75. oldal

Valahol azt írják, hogy a kereszténység olyan kultúra lett (megpróbálom viszonylag

pontosan visszaidézni), ahol a szűz személyesít meg mindent, ami tiszta, a pénisz

pedig mindent, ami aljas. Eszerint Mária szentsége abban van, hogy nem került

kontaktusba pénisszel.

Ez természetesen teológia és nem pszichológia, de sajnos túl gyakran találkozom

ezzel a problémával a rendeléseken ahhoz, hogy legyinthetnék rá. A férfi-tudomány ezt

persze pénisz-irígységnek keresztelte el és ennek megfelelően bánik vele, csakhogy

én a gyakorlatban látom, hogy a nők között, akik hozzám járnak, milyen soknak vannak

ilyesfajta belső meggyőződései, amit persze nem tesznek ki azonnal közszemlére, ó

nem,

először mindenki felmondja a jól bemagolt leckét a harmonikus párkapcsolatról, csak

amikor már sírnak, akkor bukik ki belőlük az elvesztett ártatlanság, a defloráció

traumája, a sokszor brutálisan kierőszakolt közösülések szenvedésteli átélése,

egyáltalán a nemiség mint erőszak, szemben az esküvői ruha által hangsúlyozott

meny-asszonyság szentség-ígéretével, hogy ők akkor a menny asszony-királynői,

tündérkirálynők, „s a tündérek hajnalban hazamennek tündöklő útjain a végtelennek’,

így van valahogy?…

és bármilyen abszurd, valami ilyesmi van bennük,

érintetlenség-vágy, tisztaság-vágy, saját tündérségük utáni vágy,

amit a férfi, mindig a férfi tesz tönkre, mintha az a tökéletes fehérség ott rögtön, a

nászéjszakán besározódna, bevérződne, minél tisztább a lélek, annál több mocsokfolt

kerül rá akkor mindjárt, és a férfi, ha jóindulatú és empatikus, ami ritka ugyan, de a

szerelem néha csodákat művel,

szóval a férfi egyszercsak észreveszi, hogy asszonya „hideg és beteg… mást nem

mondhatok rá, csak azt, hogy szegény… S nem tudom, mi baja… mártír, de nem

asszony, és szeret, de nem nyújt megbékítő és megvigasztaló szerelmet… mintha

jégcsap lenne az ágyában, és én egy halottat ölelek.”

És egyáltalán: a férfi nemcsak a nemi vágya állatiasságával, hanem mindazzal, amit

a világban csinál, a militáns erőszakosságával, a hatalmi őrületével, az önzésével, a

nemtörődömségével, a rendetlenségével és/vagy a rend-mániájával, a gép- és

kütyüfüggésével, az empátia-hiányával… nem ragozom,

katasztrófa,

76. oldal

fel kellene venni és leadni szerkesztetlenül, egy az egyben, ahogy a nők (ezek a

sokszor vagány csajnak vagy elégedett családanyának maszkírozott megtépázott

virágtündérek a saját gyereklány-álmaik hervadt, tönkrenyúzott bimbóival halálra

sápadt kezükben) a másik nemről beszélnek – nem is beszélnek, sírva-zokogva

ömlesztik rám, az egész süket világra csalódott lelkük fájdalom-áradatát… Hát ebből

tudom, hogyan lehetséges az, hogy bár Pál aszkézis-, sőt cölibátus-mániája a

pszichológia szempontjából tökéletes eltévelyedésnek látszik, ami minden ízében

életellenes és csak boldogtalansághoz vezethet, mégis életben tudta tartani a

kereszténység két évezreden át, és már az elején is sikeres volt, olvastam róla, hogy

a legősibb római családok asszonyai lettek lelkes követői, megtagadván házastársi

kötelességeiket, és szinte szó szerint vissza-szűzesültek, és ettől egyáltalán nem lettek

boldogtalanok (férjeikkel és szeretőikkel szöges ellentétben). Persze nyilván az efféle

extremitások maguk is lehetnek örömforrások, hozhatnak mindenféle abszurd

kielégülést, ez világos, de csak most értettem meg, hogy itt merőben másról, sokkal

komolyabb kérdésről van szó.

Pál átalakította a kereszténységet, ami még születőben volt, azzal, hogy a szexet

mintegy a szenvedéssel cserélte fel. Nagyon nehéz megérteni, hogyan és miért

válhatott sikeressé egy olyan vallás, amely nemcsak kívül helyezte az emberi

boldogságot az élet keretein, hanem látszólag egyenesen a boldogtalanság vállalására

szólította fel híveit… Ez csakis akkor lehetséges, ha a boldogság – az, amit az ember

annak nevez – mégsem az; ha mégis csak cselesen elénk vetett csalétek, csalóka

ábránd csupán, és erre minden emberi lény ráébred előbb-utóbb. Hogy az általunk

ismert szex csak pótléka valami fontosabbnak; hogy

a testi egyesülés – lelki egyesülés nélkül – nem adja valódi, tartós kielégülését annak

a vágynak, amely igazából nem a másik testét vagy pláne annak egy részét akarja,

ideiglenesen, a magáéval egynek tudni és a szaporodás ösztönzésére belérakott kód

alapján kéjt érezve szinte azonnal ismét elválni tőle – hanem a másik lényt akarná, a

maga testi-lelki-szellemi valójának teljességében, önmagával tartósan vagy örökre

azonosnak érezni, vele tökéletes harmóniában és a legnagyobb, múlhatatlan

gyönyörben

egyesülve.

77. oldal

Az ego persze tiltakozik ez ellen a gondolat ellen, vehemensen védi a saját érdekeit;

[lehet erről némi kis fogalmacskánk, lám csak lám, az Ego-Napkirály ott ül a trónusán,

de az ikertestvére, aki szintén ő maga, csak szegény egy kicsivel előtte született meg

s így ő lett volna a nyerő, ha hagyják, de persze nem hagyták, nem hagyhatta ez a

fényességesként imádtatott, ám valójában árnyékos-ármányos-furmányos középpont,

hogy az igazi trónörökös kerüljön a trónra, ezért tehát az ikertestvér, úgyis mint a

tündökletes Nap bűzhödtnek kikiáltott árnyéka, egyszer csak egy börtönben ébredt

egy ötkilós vasálarccal a fején, amit soha le nem vehetett rövidke élete testi és lelki

kínoktól hosszú negyven éve alatt, mert nem tudta levethetni s még ha sikerült is volna

valamiképp ez a cselekedet, őre és bizalmasa, a magát isten felkentjének s önmagát

is istennek kikiáltott trónbitorló-király leghűbb embere, a karrierista és a hatalomhoz

mindig lojális, könyöklő hivatalnok-börtönőr-testőr-titokőr – tiszte és kötelessége szerint

– azonnal megölte volna őt, ártatlan foglyát és voltaképpen egyszersmind saját

fogvatartóját a cella-élet sejtsötét titkainak homályában, csak azért, hogy jutalmul ő is

a napkirályos ego-lét, a gonosz cselszövések és hatalmi orgiák fényes forgatagába

kerülhessen egykor („fekélyek, táncok, tőr, lepel, lakat, perc-ízű álnedv műkristály

kehelyben, atomórán megakadt pillanat”), ahol a trón árnyékában veszedelmes

viszonyok szövődnek ártatlan leánykák lassú és élvezetes megalázására, kéjjel

kitervelt megkínzására és meggyalázására, butuska szüzek megszomorítására, akik

érintetlenségüket tartják legnagyobb, talán egyetlen kincsüknek egy mohó

tülekedéstől, fogdosástól, erőszaktól, harácsolástól és eldobálástól, illegitim

kisajátítástól és epekeserű csömör-öklendezéstől ragadós álfény-világban, az ,élet

napos oldalán’ karneválozó duhaj hullajelöltek elő-ítéletnapi haláltáncában],

de a lélek, akiben még van, akiben még eleven tudott maradni… nos, épp ez az eleven

lélek az, aki annyira csalódott az ideiglenes mű-egyesüléstől, hogy belemegy

(önmaga örömtermészetének ellenére – vagy épp azért – ) egy ilyen szenvedés-

vállalásba/vallásba is, csak hogy biztosan megvalósuljon az ő álma, a másik felével

való teljes összeolvadás – még ha az nem itt és várhatóan nem most történik is meg,

még ha ennek kedvéért le is kell mondani a földi/testi kielégülésekről…

Persze a gyakorlatban semmi nem úgy van (amúgy sincs semmi sem úgy), de az

anyagi lét keresztjére felfeszített, szenvedő Krisztus képe

mégis elfogadottá vált,

78. oldal

az néz vissza ránk úton-útfélen, mint saját esendő, kínlódó és halandó lelkünk a földi

lét mindenféle megpróbáltatásai közepette, mert „Isten fia bennünk van keresztre

feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra"… És Pál lassanként elfogadtatta

velünk, hogy az élet nem az általunk ismert boldogságért és örömért van, hanem a

megpróbáltatások általi tanulás kedvéért.

Akik nem így gondolják (a lét-turisták, akik számára az élet egy nagy kaland), azokat

mi igazából nem ismerjük, mert ők nem járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez,

mert ők elfogadták az életet minden aspektusával egyetemben, és ezért az élet is

elfogadja őket édes gyermekeiként: sokkal kevesebb baj éri őket, mert jót várnak és jót

teremtenek, a rosszra nem fordítanak túl sok figyelmet, viszont edzik a testüket és a

lelküket, hogy mindig a megfelelő választ tudják adni, ha az élet kérdéseket tenne fel

nekik, és vigyáznak, hogy mindig több legyen az örömük (bármi hitványka öröm is az

a mi finnyás ízlésünknek), mint a bánat vagy a gyász – nos, ez a ,magáért való lét’

breviáriuma. Nem törődnek túl sokat sem a múlttal, sem a jövővel – az ,itt és most’ a

jelszavuk. És ők a pszichológia számára az etalon. És akadnak, akik azt gondolják,

hogy rájuk alapozódik egy új, felszabadultabb univerzum jövője: szerintük a bátorság

és egészség eme szuperembereinek mentális erői mozgatják azokat a végtelen

energiákat, amelyek – messze a mi világunk határain túl – apránként kiemelnek

magukból egy új világot, egy szabadabbá lett isten új világát, amelyben az élet pazarló

bősége, a mindentudás lehetősége és az emberi lélek kíváncsi, örömkereső és

kockázatvállaló nyitottsága olvad össze egyetlen hatalmas, hypertudatossá váló Lélek-

valósággá.

Valami vagy van, vagy megy valahová – nos, ők, ennek az új világnak esetleg még

öntudatlan, hitetlennek látszó építői nem mennek sehová: ők VANNAK. Olyan

intenzitással léteznek, hogy szinte semmi nem fér hozzájuk, sem félelem, sem

gonoszság, sem irígység, sem szánalom, sem kétség. Áll egy ilyen ember a

háromszáz méteres sziklafal tetején, ahová csupasz kézzel és társ nélkül,

biztosítókötél, karabiner, kampók és életbiztosítás nélkül mászott fel, olyan magasan

áll a szikrázó fényben, hogy az őt filmező kamerák szédülnek, a helikopter is elszédül,

ahogy körülötte köröz, és ő még csak nem is mosolyog, csak lélegzik, csak van…

Mások undorodva vagy tamáskodva vagy értetlenül bámulják a televíziók képernyőin,

hogy az ott meghibbant-e, és vajon sérülten és nyomorék lábbal és műlábbal is

visszamegy-e az ő hegyeire, az ő magasságaiba, és miért teszi, és hogyan…

79. oldal

Mi, pszichológusok ugyan nem ajánlhatjuk senkinek az önmegvalósítás ilyen

szélsőségeit, de azért alapjában véve… azt mondanám, tulajdonképpen mi mégis efelé

navigálgatjuk a mi pacienseinket vagy klienseinket vagy ügyfeleinket vagy

felebarátainkat vagy hogy is kellene neveznünk őket: a másik embert, azaz valójában

önmagunkat (én, az a másik ember, mondta Sartre), hogy tanuljanak/tanuljunk meg

ennyire hinni magukban/magunkban és ennyire hinni az életben általában, de főleg ki-

ki a saját életében.

Mert valóban ez az egyik út, és mindösszesen az nem volt világos, hogy csak két út

van és mindenkinek választania kell előbb-utóbb, mert bármelyikre lép az ember,

ahhoz képest a másikkal való kacérkodás mindmegannyi vargabetű és zsákutca… Ha

a ,vanság’ útján lennék és akár egyetlen morális gesztust teszek, máris betévedtem a

kauzalitás világába: következményeket húztam magamra és nagyon nehéz lesz újra

kievickélni az ok-okozati hálóból, a felelősség és a következmények sűrűsödő

szövedékéből. Valaki azt mondta nálam egyszer: „Istenem, de hát egy pillantás, egy

puszta tekintet is mekkora felelősség…” A saját tekintetem, ahogy másra nézek, és a

másik ember tekintete rajtam… „A pokol a másik ember”, ez is írva vagyon; teszem

hozzá, épp elég a másik ember szeme… Nos, az emberiség nagyobbik fele többé-

kevésbé ezen tekintetek súlya alatt görnyedt nyomorékká, gerincbeteggé, szívbeteggé,

stresszbeteggé, mert észrevétlen, mintegy vétlenül és véletlenül magára vette ezt a

felelősséget, a látó tekintet felelősségét: látni és látva lenni;

akik viszont eleve elfogadták a rossz létét és a szenvedés szükségességét, és mindig

is a megszabadulás, a megváltás útját keresték, azok számára a földi lét, kinek-kinek

az ő ereje és képességei szerint, próbatételek sorozatává, a testi-lelki és tudati fejlődés

komoly iskolájává válik,

amelyben – attól a perctől, hogy valaki valóban rászánta magát erre az útra – minden

,félrelépés’-t, minden apró letérést (az önismeret és önnevelés szűk ösvényéről a

szabadság, a hedonizmus és a felelőtlen önélvezet tágas horizontja felé) a lelkiismeret

azonnal és valóságosan hibává, vétekké, bűnné interpretál, akár akarja ezt az illető,

akár nem;

és minden ilyen ,kihágás’ egy-egy kicsiny ostorcsapás, amely alatt szinte hétrét

görnyed az eredendően vidámságra és örömre született lélek…

80. oldal

Ezen a (néha nagyon fájdalmas, a bűntudattól gyakran teljesen elsötétülő) úton

egyetlen irányfény világít:

Krisztus, a testben élővé lett Szellem és az Ő tudatossá vált Lelke, amelyek immár

örök egyesülésben nemcsak a szexualitás végső értelmét adják, a szent nász

megvalósult képét minden látó tekintet számára (akinek van szeme…), hanem Ő így

és ezért a szellemi üdvözülés világítótornya is a kozmosz beláthatatlan, ismeretlen,

sötét terein.

De én magam csak most, a te életed végpontján kezdtem meglátni ezt, aminthogy azt

is, hogy te talán más is voltál, több is voltál, mint a tökéletesedés bűntudatos vágyától

halálra korbácsolt lélek, aki az ő megváltóját várja. „Bukj fel az árból, istenem”, „…mert

tudom, hogy él az én megváltóm, és végre porom felett megáll”… Nem, nem. Valahogy

azt hiszem, te talán mégiscsak sassá lettél végül… Emlékszel?… emlékszel arra a

versedre, amit a nászéjszaka reggelén adtál oda nekem? az én reszkető kezembe?

ami reszketett még akkor is, ahogy olvastam a remegő papíron a te gyöngybetűiddel

írt sorokat: „Őszt álmodtam, üvegen átderengőt, vendég-zsivajt s téged, ki benne áll,

és mint egy sast, vérittasan kerengőt, szívem láttam, ahogy kezedre száll”… Talán már

akkor ezt hívtad, ezt akartad, ezt a sas-életet, sas-halált, aki nem arra vágyik már,

hogy sugárzó Napisten-édesatyja élettől-feltranszformált energiájú fénytojása, Sas-

apukája ízletessé szenvedtetett tápláléka legyen, hanem hogy maga is sassá váljon,

amint szívébe összegyűjtve minden megpróbáltatása és megvívott küzdelme

esszenciáját, belülről izzó tűzzé fókuszálja a lélek meleg burkába rejtett és ott életre

kelő isteni szikramagot, hogy a megistenülés transzformációját bevégezve végül

diadalmasan felrepüljön a halál szakadékából…

Másképpen, kissé ,tudományosabban’ megfogalmazva ezt a dolgot, mondjuk inkább,

szakmailag nézve:

te bizonyos értelemben a jungi individuáció egy prezentációja lettél számomra,

nemcsak a szent nász (a lélek és a szellem egyesítése) szintjén, hanem az árnyék

felszámolása, a fizikaiba való letranszformálás vonatkozásában is,

amennyiben a végére már mindenféle egós önmutogatást, exhibíciót, expanziót

felszámoltál, méghozzá úgy, hogy mindent visszavontál önmagadba két művelettel: a

(korábban már felszámolt ego helyén lévő új) középpontra való fókuszálással és a

(más számára már alig-alig észlelhető) határok pontos kijelölésével, lényegében

megválasztásával,

81. oldal

és ezáltal – számomra legalábbis – egy magasabb rezgésszintre (mintegy valamely

határos dimenzióba) való átlépést mutattál be, miközben valami belső fény által

teljesen átvilágítódtál, egészen úgy, mintha üvegből lenne az arcod, a tested (no lám

csak: ,üvegtest’!… és megint és újra a szem! a látó és a fény által teremtő tekintet!),

melyben mintegy lámpaként ég a belső fényforrás, a fénytojás magja –

és ahogy az üveg ellenáll a durva külső impulzusoknak (vagy ellenáll, vagy törik), úgy

nem engedtél a végén már te sem magadba semmit a fényen kívül, miközben egyre

inkább úgy tűnt, hogy még a véred is kifehérül –

szóval csak amikor elmentél, csak ezeket a dolgokat magamon átöblögetve lettem

képes nagyjából megérteni azt is, amit a te (általam alig érzékelt, rejtett) ,spirituális

fejlődésed’ lényegének neveznék most már:

hogy egy ilyen ,fejlődés’ végbemehet egészen apránként, mint egy élő kristály szerves

növekedése (valahogy így mondtad, ha nagynéha beszéltél ilyesmiről), amely teljes

nyitottságában befogad bonyolult és tökéletes struktúrájába bármely arra járó aprócska

elemet, atomocskát, gondolat-csírácskát anélkül, hogy hibátlan szerkezetében,

ragyogó felszínében bármi kár esnék;

de talán ezt az alig észlelhető, organikus folyamatot is megelőzi, mégiscsak, valami,

valami egészen váratlan dolog is, egy villámcsapásszerű robbanás talán, a léleknek

valami katarzisa, amelyben a körkörös védelmi vonal összeomlása a középen álló Ego

pusztulását is jelenti egyúttal. Talán ezekből a középpont nélküli körkörös romokból,

egy szétrobbant csillag ködökké oszlott törmelékéből és porából épülhet fel az új,

szerves világ, az eleven kristályok világa, melyekben úgy lobban fel az élet, mint a

szerelem, az örökkévalóság soha ki nem fogyó olajú mécsese. Megtörténhet, és talán

te is erre vártál, hogy miként egy csillagban belobban a máglya, felgyúl a belső tűz és

nyomában az összes többi csillagból is kirobban a fény és a kozmosz egyszerre csak

ragyogni kezd, mint egy csodálatosnál is csodásabb tűzijáték –

az emberek, sok-sok millió ember elméjében is így gyulladhat ki egyszercsak a

felismerés, hogy egy bámulatos teremtés tudatos és érző lényei vagyunk, nem csak

merő biológiából, húsból, csontból és vérből véletlenszerűen összegányolódott,

elemzések és összegzések elvégzésére képes komputer-aggyal rendelkező karrierista

ösztönlények, amilyeneknek látjuk magunkat elvesztegetett tizenkét vagy akár húsz

évünk iskolának csúfolt húsdarálóján ledarálva, ahogy azt a Fal című horrorban

olyan látványosan elénk rakták;

82. oldal

és talán meglátják akkor az emberek, hogy az istenfiú-Krisztus, aki Jézus-emberként

itt járt a Földön, éppen olyan, mint a lámpagyújtogató a Kis herceg-ben. „Borzalmas

mesterség az enyém. Valamikor volt értelme…,(de) a bolygó évről évre egyre

gyorsabban forog… most percenként tesz egy fordulatot, és nekem nincs egy

pillanatnyi pihenésem.” A mi időnk is egyre gyorsabban forog, az emberek egyre

gyorsabban és gyorsabban futnak az örömeik után, hogy valahogy a napos oldalon

maradjanak,

és Ő még most is megpróbálja meggyújtani az emberek szívében a szeretet

lámpácskáit, hátha megállnánk akkor végre és rájönnénk, hogy ha nem futunk

semmiért és semmi elől – ha egyszer majd megállunk és szétnézünk könnyedén,

félelem nélkül és vágyakozás nélkül – akkor egyszerre megáll majd ez az eszeveszett

forgás, ez a minden csepp igazságot magától elverő, minden csepp eszméletet

kiszárító centrifuga, és a Nap örökké és mindenkire egyformán sütni fog, és akkor Ő is

megállhat, megoldhatja végre a saruját és akkor a megrendült Nap lehajol hozzá és

sugárhajával törli meg az Ő értünk kisebesedett, fájó, fáradt lábait… bocsánatot kérek.

Bocsánat.

És sírva fakad és (levéve szemüvegét) hátrébb botorkál, a kisfiú és a csapzott ifjú mellé; most látom csak, milyen nagy arca van, rengeteg könny elfér benne, s a könny mégis peremig tölti a tágra nyílt szemét. Nagyon óvatos kell legyen a fejével, mintha csurig teli csészét vinne. És valóban így, óvatosan hátra tartott fejjel, kicsit mégis előrelép megint, és (messze maga elé tartva az elázott, ronggyá gyűrt papírlapot) ennyit mond még:

El ne határold magad, szív, jótól-gonosztól és a felismerhetetlentől.… és ti,

ti mindnyájan, fogadjátok akként, amik most vagytok, a halál szenvedélyteli érintését,

és viszonozzátok az ő meghittségét; mert hát mit tudtok ti az ő irántatok való

szeretetéről? …ő nem tér ki, és átvonul a mi falainkon, és szórabírhatatlan.

De én tudom, hogy te szóra bírtad mégis. És tanultál tőle. Én tudom már, hogy

megtanultad tőle, mit jelent szeretni. Mert tűrted, amit tűrnöd adatott,

és szívedet átrágtad sorsán, és így megkaptál mindent.

A hála, az alázat, az igazságosság mind megadatik annak az embernek, akinek

lényege a szerelem lett. És te nagy magányosságodban szerettél, egész természeted

eltékozolva, és kimondhatatlanul rettegve, hogy a másik szabad maradjon. Mint a

felhőkön áttörő fény,

úgy szóródott szét körülötted az istennő…

83. oldal

Lassan megtanultad, miként kell a másikat a szerelem sugárzásával átvilágítani,

ahelyett, hogy elroncsolnád. Ó, azok a vigasztalan éjszakák, amikor szívedből tépett

ajándékaidat darabonként kaptad vissza, mulandóságtól súlyosan… Ugyan ki írhatná

le az ilyen kurta életet az átélt napok hosszúságával és roppant éjszakáinak

túlméretezett tereit? És te épp akkor fogtál csendes munkába, hogy Istent tartósan

megszeresd. De messzeséghez szokott lényed megérezte Isten roppant távolságát.

És akkor választottál: elmenni, örökre. És a felismerések órájában elég erősnek

érezted magad, hogy alábukj, és szíved forgószelével magasba rántsd a földet.

És most hátat fordít anélkül, hogy valójában elbúcsúzott volna. Egy ideig zavart csend támad, még az esőcseppek bizonytalan, szürkéslila neszezése is alábbhagy mintegy, és csak felfoghatatlan idők múltával támad óvatos mozgolódás a kicsiny csoportozat peremén, ahogy valami szélszerű kavargásból kibontakozik egy alak fekete, keskeny gallérú esőkabátban, alatta fehér ing és pedáns fekete nyakkendő – alkalmasint egy férfi alakja, de ezt inkább csak a ruházata jelzi, ő maga olyan, mintha kartonból lenne kivágva, annyira semmilyen, amennyire ez egyáltalán lehetséges. De hogy mindenki észrevegye mégis, odafordul az özvegyhez és egyszerre tapintatosan lehalkított és mégis tolakodóan erős hangon (hozzám is tisztán elhallatszik), hangsúlyozottan férfias udvariassággal azt ,suttogja’: „Zsuzsanna kérem, megengedi?”, és választ sem várva odaáll a mikrofon elé, megigazgatja, megkopogtatja, bepárásodott szemüvegét letörli, kabátja belső zsebéből elővesz egy csomó akkurátusan összehajtogatott papírlapot és megköszörüli a torkát. Olvasni kezd (közben a papírlapok szép csendesen áznak a meg-megerősödő esőben, időnként a szél is szétcibálja őket).

Kedves egybegyűltek, kedves barátaim és kollégák! (Sehol senki.) Azért vagyunk itt, hogy a legfájóbb, mert utolsó búcsút vegyük nagyrabecsült és hőn szeretett tanártársunktól, aki idő előtt itthagyott bennünket, s akit tanszékünk, az egyetem és a mi határozott közbenjárásunk eredményeképpen a kulturális tárca is saját halottjának tekint. (Szigorúan kitekint a szemüvege fölött.) Talán

nem mindenki tudja (nyomatékosan körülnéz), talán nem mindenki előtt világos, hogy mit jelent tanszékvezetőnek lenni. Merthogy én az vagyok. (Megigazítja a nyakkendőjét, ami ettől olyan ferde lesz, hogy szinte ki se látszik immár a kabát alól, és nekem a Szókratész-szobor ugrik be, amelyet egy zseniális csoporttársam faragott ki jó sötét és kemény rönkfából, kezét keresztbe teszi, kopasz feje szinte világít hajlott nyakán és meztelenségét csak egy, az ágyékán megkötött nyakkendő takarja.)

84. oldal

Tanszékvezető vagyok tehát, és egy tanszékvezető az hivatalnok ugyebár, csinovnyik, egy mindenre kiterjedő hatalmas közigazgatás része.(Khm, khm.) Ezt a feladatot sokan lenézik, akik gondolkodóknak tartják magukat, pedig ehhez kvalitás kell, hogy úgy mondjam, kaliber, mert ez logisztika meg infrastruktúra meg pénzügyek meg háer meg koordináció meg adminisztráció és nem sorolom, rengeteg szervezés, rengeteg kudarc, példának okáért mi most ugye a saját halottunkat temetjük itt és a koporsókölcsönzés nem jött be, pedig mennyivel gazdaságosabb lett volna, szóval itt mindenhez érteni kell valamicskét, hogy el tudjuk kormányozni, ugyebár, biztos kézzel, az universitas süllyedékeny hajóját, és nem akárhol, kérem, nem akárhol. A mi világ(i)- egyetemünket, he-he, egy meglehetősen zavaros tengeren kell elnavigálni, a luciferi – ha megengedik nekem ezt a metaforát – szellemi túlfűtöttség lázadó tűz-Scyllája és az ahrimáni (már bocsánat), a sátáni materializmus jéghideg Carybdis-e között (nehogy itt a materializmus tudományos változatára gondoljanak, az éppen ellenkezőleg, sőt). Úgy kell irányítanunk ezt a hajót, hogy ne sérülhessen se a nagy előadásokon zsúfolásig megtelt impozáns hajótest, se a sok kis szemináriumi csónak, amelyek kirándulóhajócskáknak tűnnek, úgyhogy senki sem veszi észre, hogy valójában mentőcsónakok, amiket óvatosan a háborgó vizekre eresztünk telve derék diákjainkkal, hogy kedvükre gyönyörködhessenek az általunk nagy gonddal létrehozott szellemi tájban – nos tehát úgy kell navigálnunk a szellem viharos tengerén, hogy soha ne kaphassanak léket ezek az értékes alkotmányok és ne kelljen szégyenszemre kimenekülnünk belőlük, mint patkányoknak, a sebtében leeresztett megbízható hajóhídon, mert persze mindeközben soha nem szabad a biztonságos parttól eltávolodnunk, érthető okokból, ugyebár, és nem is tesszük, he-he. Azért mondtam el mindezt (bár a papírjaim már szinte teljesen eláztak és kénytelen leszek innen fejből folytatni), szóval csak azért tettem szóvá a kevéssé irigyelhető tanszékvezetői státuszt, mert van itt, kérem, ebben az elhalálozásban, hogy precízen fejezzem ki magam, valami tisztázatlanság, valami homályos pont, amit feltétlenül tisztába kell tenni. Illetve nem tisztába tenni, ez nem egy csecsemő, már bocsánat, ezt tisztázni kell, mint férfi a férfival. Elnézést kérek, asszonyom (kissé oldalra és hátra fordulva komikusan meghajol az özvegy felé), remélem, nem sértem meg a jogos érzéseit. Mert ugyebár mégis előfordul, hogy egy ilyen nehéz munkát és felelősséget és mindenféle kompetencia-kihívásokat rejtő állást, mint az enyém, mégis megkíván valaki,

85. oldal

vagy hogy is mondjam, úgy érezheti valaki, hogy azt valamiért inkább neki kellene betöltenie. És a végsőkig elmegy ebben a helytelen gondolatában. De hát miért, kérdem én, és hogyan? Hát lehetséges ez?… Az illető talán nem is tudja, mivel jár mindez. Mennyire kell ismernie az ilyesmire vállalkozó hajóskapitánynak a tenger áramlatait és a szelek fúvását, hogy minden időben megtalálja a helyes irányt, és a parttól se sodródjon túl messze a lelkek sokasága, akik mind rábízattak. Ha valaki nem tudja jókor kivetni a horgonyt a sekélyesben, akkor menthetetlenül elviszi az árapály és hajója kisodródik a veszélyes vizekre, ha pedig nem szedi fel időben, megfeneklik a hajója vagy belefagy a zord tél vastag jegébe. Már elnézést a költői hasonlatért, de kénytelen vagyok ehhez folyamodni, mert a papírjaim… szóval, mi pláne egy kultúra- és eszmetörténeti tanszék vagyunk, ezeken a vizeken nagyon sok a veszélyes áramlat, tudják. Sok, nagyon sok furcsa örvény van mifelénk, egyeseknek még nevet is adtunk. Ilyen pl. az ún. vöröshangya-effektus. Van valaki, aki, teszem azt, tisztán szimbolikusan és a hasonlat kedvéért, az erdei vöröshangyákat tanulmányozza. „És mondja, a kollégája osztozik az ön érdeklődésében? - Sajnos nem. Az ő szakterülete egészen más. Ő az erdei fekete hangyákkal foglalkozik”.… Egy másik ilyen örvénynek a prérifarkas-csapda nevet adtuk. Elnézést, persze mi egyáltalán nem állatokkal foglalkozunk, hanem ideákkal, ez csak képletes. Szóval itt a függetlenség eszméjének vagy akár gyakorlatának az elburjánzásáról van szó. Hogy valamire vagy valakire nem érvényesek a szabályok. Van, aki odáig is elmegy, hogy mivel több a kivétel, mint a szabály, egyáltalán nincs is szükség törvényekre és előírásokra. Mert ugyebár a szabadság a teremtés legfőbb eszménye és a minden haladás mércéjéül szolgáló polgárosodás legfontosabb tartópillére. Ezek a magukat szellemi embereknek gondoló ön- és közveszélyes álmodozók a prérifarkasok. Egy magamfajta középvezetőnek, egy ilyen hivatalnok-félének, aki ráadásul tanár is, nem csak a kollégáival kell kijönnie, hanem más állatokkal is… (Hallottam a nyögést hátulról, az asszony felől. Talán a szónok is hallotta, mert kicsit megingott, talán egy pillanatra felfogta cizellált férfiúi tudata, hogy itt most valami bonyolult dologgal valami baj van, mert hirtelen halkabban és gyorsabban kezd beszélni, úgy hadarja a szöveget, mint éhes pap a zsolozsmát) –

… A pusztai farkasról mondja Hesse, „erényével szorosan összefüggött szenvedése és sorsa. Az történt vele is, mint bárki mással; amit legbensőbb ösztöneivel makacsul keresett és kívánt, azt ki is vívta, csakhogy olyan mértékben, amelyet az ember már képtelen elviselni. Eleinte álma volt, boldogsága, aztán keserű sorsa lett.

86. oldal

A hatalmon lévő a hatalomba pusztul bele, a pénzember a pénzébe, a szolgalelkű a szolgaságba. Így pusztult bele a pusztai farkas a függetlenségbe. A megszerzett szabadság közepette rádöbbent, hogy ez a szabadság nem más, mint a halál.” (És most büszkén körülnéz – egy amolyan ,mit szóltok, mit tudok én’ tekintettel –, de amit lát, kissé elbátortalanító. A fekete özvegy alig hallhatóan szitkozódik, és már szinte senki nincs a sír körül, csak egy nyiszlett szürke madár gubbaszkodik a szürkévé homályosult márványfal tetején a szürke, lankadatlan esőben. Hogy kissé helyrehozza – mit is? –, vagyishogy feldobja a hangulatot, gyorsan még hozzáfűzi):

… De ez a halál Prométheusz halála! a szabályok megszegőjéé! aki gőgjében az istenek tüzét a mohó és renitens emberek kezére adta, hadd süssék ki a húst, a haladást, a társadalmi és ipari és pénzügyi forradalmakat! és akinek büntetésből akkora sas marcangolta a máját, hogy két szárnyával egészen eltakarta az eget… az ideálok, a szellem dicsőséges egét!…

(És miután jó hangosan kifújta az orrát, teljesen más, hivatalos hangnemben folytatja.)

Mi természetesen tudtunk minderről. Egy kedves segítőnk a diákok közül több ízben mesélt nekünk arról, amit ezügyben tapasztalt. Elmesélte, hogy az óráin miket mondott a tanár úr, hogyan helyezte magát minden elfogadott konszenzus fölé. A francia forradalmat például, ami az egyik szakterülete volt, rendszeresen az emberiség ellenségei által összekoholt ármánynak nevezte, gondosan kitervelt bolygóközi összeesküvésnek. Szerinte, ha jól értettem a hallgató elbeszélését, a Gonosz éppen oly módon működik a legszívesebben és leghatékonyabban, hogy az embereknek kedves ideálokat, eszméket idő előtt, még mielőtt a megvalósítás valóban lehetséges lenne, néhány hangadó szájába adja, rátűzi valamely mozgalom zászlajára – és ezzel örökre lejáratja. Izgalmas gondolat, hát nem? Tudjuk, hogyan csügg az ártatlan ifjúság ilyféle gondolatokon, főleg, ha azokat egy elfogadott tekintély mondja ki… Hát persze hogy csőstül rohantak a szemináriumaira, még amikor a hidakon nem lehetett átjutni, akkor is átmásztak az autókon a hallgatói, csak hogy odaérjenek az ő órájára, miközben az egyetem amúgy kongott az ürességtől… Mert ugye ráadásul még valahogy lelke is volt a megboldogultnak! Lélek, úgy rémlik, erről már volt itt szó ma, csakhogy mi az, hogy lélek? Az eszmetörténet kénytelen foglalkozni ezzel is, bár ennél bonyolultabb és zavarosabb história nincs is az emberi gondolkodás egész történetében.

87. oldal

Egymást öldökölték teológusok meg filozófusok, természettudósok és nagytudású rabbik, misztikusok és alkimisták, hogy egyáltalán van-e vagy nincs, hogy önálló létező-e vagy csak aspektus, szubsztancia-e vagy minőség, férfias vagy nőies, esetleg androgün jellegű, tudatos vagy tudattalan, nem ragozom. Nekem az a személyes véleményem, hogy a lelket mint olyat egy férfiellenes összeesküvés találta ki, és a körülötte zajló, mesterségesen gerjesztett polémia a legfőbb fegyvere annak a harcnak, ami azért folyik, hogy megdöntsék az ész, a logikus gondolkodás és a felvilágosodott tudat által létrehozott, hatalmas társadalmi és technikai haladást produkáló, szédületes iramban fejlődő modern világrendet. Amit, kár lenne tagadni, mi, férfiak teremtettünk meg négy-öt-, esetleg hatezer évvel ezelőtt, amikor létrehoztuk az első városokat, megépítettük az első templomokat, feltaláltuk az írást, a jogrendet, a pénzt, a feleslegtermelést, a munkamegosztást, az első gépeket – sorolhatnám napestig, de nem sorolom, mindenki tudja, miről beszélek. Újabban egyes nők mindezt ,második valóság’-nak nevezik, amit a férfiak hoztak létre az emberi lelkek otthonául szánt isteni teremtés (az ,eredeti valóság’) helyébe, hogy a nőket belecsábítsák – anyaságuknál (azaz gyermekféltésük grabancánál) vagy női hiúságuknál elkapva őket – a felkínált kényelembe (barlang vagy fűkunyhó helyett takaros vályogház vagy kőház vagy palota, mondd, te kit választanál?…). Ez az úgynevezett ,második valóság’ egyfajta Gólemként értelmeződik mint a mi rémteremtményünk, alias Frankenstein fia, akit apja felcipelt a tetőre, hogy belecsapjon a villám és életre keljen; ő fog majd eljönni, hogy bosszút álljon a teremtőin, az ő keze mindenek ellen és mindenek keze őellene… Ezek szerint az elméletek szerint a férfiak kompenzatorikusan, hatalomvágyból, kompetencia-igazolásul vagy unaloműzésből hozták létre mindazt a sok szörnyűséget, amit mi történelemnek, kultúrának és civilizációnak szoktunk nevezni… Igen jellemző módon, mostanában elterjedt egy helyre-kis toposz a (főleg nőnemű) kultúrantropológusok körében, mely szerint az indián férfiak azért találták ki a tollakat meg a tetoválásokat, hogy legyen mivel agyoncsapniuk és valahogy legitimálniuk a rengeteg szabadidejüket azalatt, amíg az asszonyok gyűjtögetnek-őrölnek-szárítanak-kevernek-vízhordanak- főznek-mosnak-fonnak-szőnek-varrnak-edénykorongolnak-kosárfonnak- sátorlapnemezelnek-szülnek-szoptatnak-gyerekdajkálnak satöbbi, satöbbi; és míg ők napokig díszítik a dárdáikat mindenféle faragványokkal és festésekkel és színes tollakat erősítenek rájuk, hogy kellőképpen impozáns legyen rituális halfogó kivonulásuk a patak felső folyására (amely dárdás- szigonyos módszer gyakorlati eredménye a nullához közelít, de természetesen nem is ilyen alantas célt szolgál…),

88. oldal

addig az asszonyok már rég dugig töltötték fonott vesszőkosaraikat a zúgó alatt és mire a hős férfiak fáradtan és üres kézzel, de változatlan méltósággal visszatérnek, a készre sült halvacsora ínycsiklandó illata fogadja őket – …egyszóval a felesleges férfiakról terjedő eszme, mint tudjuk, már a férfinem kihalásáról álmodozik („Védett férfiak” és a többi), mert a fiúgyerekek nagyobb mortalitása, az anyai valóságban való idegenségük, a női-növényi ivartalan szaporodás lehetősége (egyfajta szűznemzés még állatoknál: egyes hüllőknél és rovaroknál is előfordul!), a férfinem militáns, ön- és közveszélyes irányultsága, agresszivitása és önpusztítása mind efelé mutat, ismerjük jól. És most már a gyakorlatba is átviszik a ,lélek forradalmát’, ahogy ők nevezik: anyaként megtanítják a gyermekeiknek, hogyan szabadítsák fel magukat a ,férfi-terror’ alól a rock- meg a popzene segítségével, a bulizás segítségével, ugyanők elfoglalják jól kipárnázott helyeinket, bebizonyítják, hogy mindent tudnak, amit mi tudunk, és mi semmit abból, amit ők tudnak (s ez szerintük maga az élet: a lét átélése, a valódi, adakozó anyai szeretet, az igaz szerelem ésatöbbi, ahogy ők gondolják). És lássunk csodát, Irene Papas áll egy filmben a kandalló (egy férfi által épített palota férfi által tervezett és épített csodálatos kandallója) előtt és a következőket bírja mondani: „A nők hamarosan mindent átvesznek a férfiaktól, mindent ők fognak csinálni, a férfiaknak nem marad más, mint szeretni őket, annyira szeretni, hogy belehaljanak a szerelembe… és így kihalnak a férfiak, csak a nők maradnak – kihal az egész férfinem”… Hát így. Így gondolják ők. És így is tesznek. Ezek a nők (és férfiak, teszem hozzá, mert sajnálatos módon férfiak is csatlakoznak hozzájuk, valami zavaros lélek-ideától vagy inkább egyfajta modern, érzelgős animizmustól hajtva),

ezek a sötétben bujkáló ellenforradalmárok, már elnézést az allúzióért, vissza akarják hozni a civilizáció előtti zavaros és súlyos időket, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a vérverítékes munka, a durva ösztönök, a babonás hiedelmek és a sötét tudatlanság uralta törzsi, többnyire anyajogú társadalmak és előzményeik szörnyű korát, amit épp a lélekről elnevezett animista hitrendszerről ismerünk fel. Hát talán mégse kellene mindezt a zagyvaságot elfogadni a mi felvilágosult korunkban, amit olyan fáradságosan küzdöttünk ki a sötétségből, ugyebár? Így hát a lélek fogalmának a puszta említése sem igazán kívánatos a mi köreinkben (mondhatnám azt is, hogy van némi kockázata), nemhogy pozitív értékelése vagy pláne egy lélek-uralta világrend propagálása, főleg a mi túlérzékeny, szinte betegesen fogékony hallgatóságunk körében. És ő, a mi kedves, korán eltávozott kollégánk és barátunk éppen ezt tette. Tudtuk mi ezt, mint említettem – de mégis mit tehettünk volna?… Mások talán úgy látják, egy ilyen ember vagy angyal, vagy gazember. Az önmagam iránti tiszteletből én inkább úgy tekintek rá,

mint angyalra…

89. oldal

És így természetesen nem bántottuk, amíg konkrétan ő se bántott minket. Ki tudhatta, hogy önmagát fogja bántani?… Meglehet, egyszerűen csak művészlélek volt ez a mi kedves kollégánk és barátunk, és „a legértékesebb életet élő emberek félnek legkevésbé a haláltól”, ahogy a mi derék Kantunk állítja. Talán még írt is titokban, hiszen az ember legfőbb rendeltetése az igazság felé vezető úton, szellemi-lelki vizsgálódásai közben az alkotás, amely a művész saját, személyes nézőpontját fejezi ki, miközben arra törekszik, hogy minél inkább önmaga legyen… Ez mind igen szép, kedves egybegyűltek, igen dícséretes törekvések ezek, és mi igenis nagyra becsüljük az emberi élet ezen különösen cizellált megnyilvánulásait, mert, ahogy mondani szokás, „az élet a lét legtökéletesebb kiadása, az élet legtökéletesebb kiadása pedig az egyéniség”, és különösen szembeszökő ez az igazság az eszmék történetének fényében, amely fényben jól látható, milyen borzasztóan egyhangú és alantas és triviális volna az egész emberi létezés, ha a mindinkább kifejlődő és ezáltal egyre elkülönültebb személyiség nem venne magára egyre bonyolultabb mintázatú ruhákat és a kivételes szellem nem vállalná egyre veszélyesebb utak bejárását, kockáztatva, hogy nem tér vissza onnan, a világ általa felfedezett végeiről, mint szegény Nietzsche, soha többé. Talán ő is csak meg akart menekülni, és hirtelen árulónak, nagy bűnösnek érezte magát, amiért önmagát mindenki mással és egyben az élettel is szembeállította. Igen, mi, szegény hivatalnokok, akik a rend és a poros egyhangúság hűséges szolgái vagyunk, akiknek tulajdonképpen a mindenkori rendszer iránti rendíthetetlen lojalitás az egyetlen igazi értéke, nos, titokban mi magunk is áhítattal csüggenénk (akár a szegény lelkes diáksereg) az ilyen prófétai hevületekkel és gondolatteremtő, kicsapongó mámorok képességével megáldott vagy megvert tanártársunk beszédein,

és tulajdonképpen nagyon sajnáljuk, hogy nekünk nem szabad, nem lehet ott ülni a sötétedő szemináriumi teremben vagy az ő poros és méltatlanul szegényes szobájában este, amikor arra készülődik, hogy megszólaljon és tündöklő szavaival ezt az odút (mert odú, méltatlan és igazságtalan odú az, kérem szépen), szóval hogy ezt a piszkosüvegű ablakokkal és rogyadozó furnérpolcokkal keretezett lyukat, megszólalván, a szellem legragyogóbb szentélyévé avassa; mert a zsenit, bárhol tűnjön is fel, vagy megfojtja környezete, vagy ő uralkodik felette; az emberiség virágának számít, mégis mindenhol csak bajt és zűrzavart okoz. Mindig elszigetelten, magányosságra ítélve tűnik fel, és mindig hajlik az önmegsemmisítésre; mindazt az elszemélytelenedési hajlamot mutatja, amely csakúgy felveheti az istenné válás, mint az önmarcangolás lehetőségét. Minél inkább „befejezik” önmagukat az ilyen emberek, életük és életművük is egyre inkább a feloldódás felé mutat. Egy megsejtett távoli lehetőség felé törekszenek, amelyet

már nem lehet emberinek nevezni –

90. oldal

és hát, nos, íme bevallottam, hogy is állunk mi az ő fajtájával, ugyebár, és mégis, legyenek belátók, he-he… mégis hogyan lehetett volna rábízni többet, mint az ő néhány rajongó diákját? Hiszen nem lehetett, és most sem lehetne, bármilyen szomorú is ez, végeredményben, ugyebár. A sorsa és az erényei – nos, ismerjük őket. Nem mi, és személyesen én sem tehetek róla, hogy ez lett belőle. Mi itt építettünk valamit, ugyebár, egy egész ország, a fél világ építette. És még ha falakat építettünk is (mert mi mást is építhetnénk? – kérdem én), nem lehet mindezt csak úgy lerombolni, merő szabadságvágyból vagy igazságérzetből. Hova jutnánk, kérem, ha ezt megengednénk? És ne higgyék, hogy csak erről van szó. Mi szakmai fórum vagyunk, azt tanítjuk, amit mások megértettek, áttanulmányoztak, leírtak, átadjuk a hitelesített tudás és a tudományos munkálkodás eredményeit. Vannak, akik másképp vélekednek erről. Szerintük magát a gondolkodást és a tudásszerzés képességét kellene kinevelni, kinöveszteni, nem romlott ismeret-konzerveket föletetni a szegény éhes ifjúsággal. Ön- és világismeret, szajkózzák egyesek, nincs más, nem is kell más. Amit mi tanítunk, merő métely. Azt mondják ezek, csak hogy szétverjék a mi elveinket, hogy „azok az emberek, akik létező társadalmi formákhoz igazítják megvalósítandó igazságaikat, olyan lényekre hasonlítanak, amelyek szárnyakat kaptak, hogy repülhessenek, szárnyukat mégis járásra használják.” „Gyökerek és szárnyak”, dalolják szirénhangon, „a szárnyak zenéje”… És ráadásul még Ágostont is a fejünkhöz vágják, hogy lám és „íme, összevissza csavarognak az emberek, hogy megcsodálják a hegyek csúcsait, a tenger iszonyatos taréjait, a folyók roppant kavargását, az óceán tágas tereit, a csillagok futását, de magukra ügyet sem vetnek.” Pedig „Minél mélyebben megismered az életed, annál kevésbé hiszel a halál pusztításában.” Így hát szerintük csak ezt a két dolgot kellene tanítani, ezeket is összefüggéseikben, önismeretet és világismeretet, mindenféle tantárgyi felosztás és megkötések nélkül, átjárható és holisztikus módon, épp csak más- más szinten, az óvodától a doktorandusz-képzésekig. Pompás, ugyebár? Lehet, hogy valamikor lesz valami hasonló, ha megérjük. De akár igazuk van, akár nem, az egyetem, a mi egyetemünk az utolsó mentsvár, a világegyetem képe és hasonlatossága, és ha nem őrködünk a rendjén lankadatlanul, menthetetlenül szétviszi a káosz, azok a sötét energiák, talán tudják, miről beszélek. Sötét energia, ez jó, he-he. Meg fekete lyukak. Ezzel van tele az egész mindenség, hát nem látják? Itt rendnek kell lenni, mert huss! szétesik az egész kóceráj. Véletlen és szabadság, a ,szellem szabadsága’, no nem, ez nem helyes, ez nem igaz. ,Amint fenn, úgy lenn’: a szellem éppúgy nem szabad, mint a magunkfajta egyszerű, dolgozó emberek, bár ezt eddig nem volt szabad kimondani, ugyebár, de hát nem is úgy kell érteni… ismerik ezt a kis bökverset biztosan, „szabad vagyok, mondta a majom a rácsnak, én nem, mondta a rács, engem majmok közé zártak”, nos, ha kell, még a rácsokat is (ha azok biztosítják a kis szabadság-morzsákat legalább), amíg még megvan a rács legalább, addig azt is mindenáron meg kell védeni, és mi meg is védjük… Akár azon az áron is, hogy egyeseknek úgy tűnik, minha aludnánk, és mindenképpen fel akarnak ébreszteni bennünket…

91. oldal

Dehát az egész emberiség alszik, könyörgöm, mindnyájan horkolunk homályos múltunk és bizonytalan vágyaink, szép kövér tudattalanunk és hitványka tudatunk degeszre tömött hátizsákjával a fejünk alatt, mindaddig, míg a talpunkat nyaldosó tigrisek vagy a pokol lángjai fel nem ébresztenek bennünket. De az egyetem akkor is templom, még ha Bábel tornya is, az utolsó zikkurat, a tudás lehetőségének utolsó menedéke. Amíg még vannak ilyen helyek, van remény. Erőt adnak kimenni az alacsonyhomlokúak közé –

Ekkor hirtelen, mintegy az utolsó szavaktól kocsonyává dermedt levegőben, heves turbulencia képződik, és a sértetten hátráló egyetemi tótumfaktum mellé, majd egyenesen eléje odafurakszik egy vaskos alak ronggyá ázott vastag, kockás flanellingben, sáros és kopott farmernadrágban, reszkető kézzel megragadja a mikrofont, majd elereszti, kezefejével megtörli a vizes arcát és az orrát, és mint akit kergetnek, érdes hangon, izgatottan beszélni kezd,

„bocsánat, muszáj, ismertem az építkezésrül, a ,tanár úr’ kijárt megnézegetni, hogy’ áll a jövendőbeli otthona, amit már kiutaltak nékije panellakás gyanánt, konkrétan tutta, mellik az, és szóba elegyedett velem, egyszerű kétkezivel, ami ugye nagy megtiszteltetés, mer’ bár én proletár vagyok vagy mi s itten az én diktatúrám vót vagy mi (esztet mon’ták folyton a fejtággíttókon, meg hogy funda-micsoda, valami fundamentális demokrácia talán? – hogy hogy gyün ez össze, asztat én nem tom, nem vótam jósnő az ÁVH-n, csak eccerű ember, a többi emberek meg csak úgy hítták a dolgot, demokratúra, meg hogy odaki valami katasztrojka készülődik, én ezeket sose bírtam főfogni ésszel), éneke’tek is róllunk, ,világ proletárjai, mi lesz veletek’, de bármi lesz is, akárhogy is van épp, proletár vagy munkavállaló, én mégis csak ugyanollan kétkezes dógozó ember vagyok, amillenek a szüleim is, akikrül follton úgy láccik, hogy mink vónánk a ,másikok’, pedig igazábul az ,egyikek’ vagyunk… és ugyanolyan szegényen is éllünk, hogy épp csak van tető a fejünk fölött meg megvan a betevőre való meg a sörre, s illenformán, tőzsgyökeres szegényemberként csak asztat tudom gondúni, hogy egy egyetemi tanár az egész másikfajta ember, az tüllem sokkal fellebb van, még ha ollan kicsike meg gyengécske is, de azok az okos szemei meg a beszédje, az csak egy úré, nem is tuttam vóna elvtársnak nevezni, hijába hogy úgy kéne, meg tán ténleg azok is vótunk, amennyire nékem láccott, mer’ bár a tanár úr nem vót párttag, de szegénynek szegén’ vót s egy csöppet sem vót rátarti, barátkozott még véllem is lám meg a bótossal,

92. oldal

alig akartam elhinni, hogy ugyanabba a bótba vesszük a parizert (a bótos meséllette, hogy meghótt)

s akkó ez az úrféle még szegényebb is vót tüllem, mer albérletbe lakott egy kis régi házba Rákospalotán a csalággyával s már igenyest szűken lehettek ottan, mer olljan nagyon örült ennek az új kéglinek ott a panellházba, amit én építettem a két kezemmel e, szintrül szintre, s ahová ü sokszó kigyütt estefele, ahogy montta, ,kiszellőztetni a fejit’, és ottan ténleg vót nemhogy csak szellő, de bizon még széll is, főleg ahogy egyre magasabbra nőttek az emeletek s a darunak egyre fejjebb kellett hozni az én kiskályhámat meg a lócámat, ami napközbe odale vót e, a ház tövibe, a csupasz fődön, de amikó asztán a többiek elmentek a műszak végin, én akkó ottmarattam őrnek a legfelső kész szint tetejin s eccer (mikor még viszonlag lent vótunk) a tanár úr is főmászott s én attam neki a kajámbú s igen jó vót ottan a csillagok alatt együtt vacsorálgatni meg sörözni meg beszégetni a világ dógairól s néki is ugyan jól eshetett ez, mer másnap hozott egy verset, amit errül az estérül írt vóna, elhosztam, tessék, föl is óvasom, ha megengedik, ezzel emlékezek én őrája, szóval így van ez a vers, megpróbállom szépen e’mondani:

„Úgysem hiszitek el: erős északi szél fújt, olyan farkasos, majd’ elvitte az épp összerakott első emeletet, s egyszer a daru a szélostromolt / tető-padlóra kirakott egy kályhát (vaskályhát vaskéménnyel, igazit) / a higanygőzlámpás házikó mellé, mely világít / azoknak, kik éjjel építenek; akkor egy munkás jött fával kezében” (ez én vónék itt, képzejjék csak el)… „szépen lerakta és ahogy szokás, a fölizzó kis kályhába begyújtott, aztán leült a házikó tövébe / s a vad szél fújta félkész-ház-tetőn / duruzsoló kályhája parazsánál / kirakta esti elemózsiáját / és falatozni kezdett jóízűen: kenyér, szalonna, sör – s közben az óriás daru lámpái kialudtak”…

– na szóval így vót ez s én ezér monttam ollyan nagy bátran, hogy elvtársak vótunk mink, meg tán még barátok is lettünk valahogyan, mer ollan egyformássan gondókottunk a világrul, hogy mi van itt meg minek kéne lenni, s hogy mér van az, hogy sehogyse nincs pont az, amit mindenki szeretne, hogy legyen, legalábbis az a mindenki, aki én vagyok meg ü is meg az az összes többi emberfélle, akit csak ismerek;

93. oldal

s hogy az is hogy’ lehet, hogy akiket nem ismerünk mink meg a többiek, azok valahogy eldöntik, hogy mi legyen nékünk jó s az minékünk folyton csak rossz, és amennyit tudunk a világrul, ez mindig is ugyanígy vót, kivéve netántán amikó’ még az erdőkbe meg a tágas rétekbe bóklásztunk s mindenki azt csinátta, amit úgyis szeretett csináni, ami jó is vót meg ippeg kelletett is… Asztán eccer valakik aszt montták, hogy dógozni köll, s rögvest meg is vá’toztattak minket e, hogyhát robotójjunk, mint valami rabszógák, valamiér, amirül halványlila gőzünk se vót s megmondom az őszintét, máma sincs, pedig párezer év is e’ment így s mink csak gürcölünk egyfollytába valami dógokér, amikből nekünk csak az ajja jut s annak sincs semmi értelme. Azér’ nincs értelme, mer’ nem leszünk tülle bódogok, csak asztat hisszük, hogy maj több lesz s akkó haj de nagyon hepik leszünk, de akkó meg még több kéne s ennek sosincs vége,

penig régen a kevéssel is jó’ e’vótunk, megfértünk egy kis házba is, de hányan is ugyan, még emlékszek, mennyit ,bomlottunk’ mink, gyermekecskék (nanó szólt reánk ekképpen sokszó, ,ugyan ne bomojjatok má’) papóék kis nyárikonyhájába meg a fészerbe s emlékszek, hogy s mint szaladoztunk mindég s kergetőztünk meg hengergőztünk a szép virágos legelőbe s a jó szüléink meg csak mosologtak reánk, mikó csatakosan elékerűtünk s nem haraguttak még a komiszságainkér’ se nagyon s egymásra se vicsorogtak, mint manapság szokják a farkasok. A nagyanyó meg a papó pláne, tisztára mint a gerlicék, de hát ük azt csináták egész életükbe, amit a főd meg a nap mondott nékik, hogy mikor mit meg hogy’ köll, nem parancsót nekijek ugyan senki, azér turbékótak annyit, gondolom én. De ük valami maradvány vótak vagy csökevény vagy hogy mongyák, mink meg ugye haladó emberiség vagyunk, mink follyton-follyvást csak megyünk, sőt futkozunk valahova (pedig a tanár úr azt szokja mondogatni, ,valami vagy van, vagy megy valahová’, nahát mán ebbül is láccik, hogy mink igazábul nem is vagyunk),

mink follyton csak haladunk és follyton építünk valamit, ezeket a randa szürke betonkockákat meg a szocializmust is csak építettük egyfolytába, a cucilizmust, ahogyan mifelénk mongyák, a cucli-világot, amibe mindenki egyforma bőgőmasina purdé, aki addig bömbölészik, amíglen állam-apuka a szájába nem tömi

a mákos-tejes cuclit,

94. oldal

tudjják, vadiúj házgyári lakás meg Trabi meg telek meg hűtő onnét a szomszédbó, ahun minden tejjel-mézzel no meg mákonnyal folyik szintén, bár esztet mifelénk tagadni szokás, főképpen a tejet meg a mézet, a mákony inkább mehet, még ha azelőtt a vallásra montták is a nagyfejűek, hogy a nép mákonya, csak mer’ akkó még nemigenyest ismertük a reklámot,

ámbátor ük arra kifele (ahova mink hosszú tömött sorokba özönöltünk hűtőér’ meg sparherdér’, s ahonnét minden átkos dolog begyűrűzött illesformán), ottan nyugaton – egyesek asztat sugdossák – ezek má’ a szakadék szélin állanak állítólag, de hogy mink meg egy lépéssel előbbre vagyunk, felettünk a béka, előttünk az özönvíz, s így mink most mán nyugottan várhassuk a legeslegjobbat, mer’ rosszabb má’ nem lehet, eccerüen nem tud lenni, esztet nem én mon’tam, bocsánat, esztet csak úgy mongyák mások, akik szintén mink vagyunk, ha értik. S bizon a tanár úr is úgy montta valahogyan, hogy ha mán minden elromlott (furán szokja ezt kifejezni, hogy „minden-egész eltörött”, hát ez nem tom honnét való, de egész jó arra, ami ténleg van), szóval hogy ha már ollan régóta rabszóga az ember gyereke (nem igazán tunni ugyan, kiknek a rabszógája, de azok aligha lehetnek szintén emberek, ha ilyen gonoszok, mer aki emberbő’ van, az úgy alapbó’ inkább csak jó, a tanár úr is esztet mondogatta follyvást, ,az ember jó, csak az urai rosszak’),

szóval ezér’ csak heles vót, amit Lenin elvtárs akart vóna, hogy a szegények dobják le a láncaikat és mindenki legyen eggyellő meg tesó is, egészen ollyanformán, ahogy a templomokba’ is tanítsák, mer’ bár én nem szokok illyen helyekre járni, de másoktól tudom, hogy illyesfélléket beszél ottan a pap is, meg hogy szeressük egymást gyerekek, na ezt kellett vón valahogyan nyélbe ütni. Meg hogy csak keveset kelljék gürcőni (dógozzanak a gépek, ha mán ilyen rusnya dógokat talátunk fő’) és a többi időben legyünk bódogok, eccerüen csak bódogok meg szabadok vagy hogy, csinájjuk asztat, amit szeretünk, éjjünk szeretetben meg szerelemben, no, az kéne még a legjobban. Ahogyan az a Maxi-Gorki nevű író leírta (kötelező olvasmány vót az iskolába vagy tán a foximaxi szemináriumon, onnét emlékszek), leírta az élletet, hogy az millyen színes meg érdekes, mer’ mindig történik benne valami és az ember abbó’ tanul a legtöbbet, ami megesik vele abba az igazi életbe…

95. oldal

S mink csinátuk is, ahogy tuttuk, lelkesen jártuk a kijelölt utat, úgyhogy mára mán el is danászhassuk akár: „lenini út, hát végigmentem rajtad én”… Na és mostan?… most asztán honnét tudhassuk, hogy merre van az arra, mikó mán a vörös csillagot is leszették az égrő’, vagy a toronyró’, fene tuggya… jó magason vót és ha kicsi vót is, azér világított rendesen a nagy ködös sötétségbe is, ha eccer az vót mindíg, s külömbenis a vörös a vér meg az éllet színe s így asztán nyugottan gondóhatta naggyábó mindenki, hogy mostan mán örökkétig ott lesz… Valami nagy kőtő még meg is írta, tanútuk annó, hogy „ameddig ember néz az égre, vörös csillag lesz a reménye”, vagy valahogy illesformássan, s még a csillagászok is úgy mongyák a tévébe’, hogy a kis vörös törpecsillagok élnek a legtovábbig, szóval szinte örökké… Ezek meg aszonták, csak megstírölik, nem rozsdás-e nagyon, hát naná hogy rozsdás vót ennyi nyá’kás-ködös év után, mikor asztat se tudhattuk, merre ne nézzünk… Hijába monták, hogy fel a fejjel, hát ottan se láccott semmi se, penig mink, ahogy az öntudatos győzteseknek illik, jó’ ki is húsztuk magunkot, miközben minket meg jó’ tőrbehúztak… Penig ,a jó ügy érdekébe’ mink szót is meg hűséget is fogattunk s a fejlett tudatunk miá megtettük még asztat is, hogy hajnalba’ sarkig tártuk az ablakot a szmogos uccára s nekiálltunk reggeli-tornászni a rádió vezényszavára, hogy aszongya „Álljanak a falhoz és emeljék fel mindkét kezüket”, azóta is így állunk a falnak s gőzünk sincs, hogy közben a hátunk megett nem tesznek-e a helyünkre csilibili robotokat, vagy eccercsak maj’ mink válunk egészen robotokká kiberelvtásaink keze alatt, akik osztán jó’ kupán billentenek, ha nem sikerül eléggé gyorsan kikupálónni ebbül az elmaradozott emberfaji mivótunkbul. Félős, hogy ha így mennek a dógok, még emberevők leszünk a végin mink magunk is, mint a viccben,

,- Vannak köztetek kannibálok? - Nincsenek, tegnap ettük meg az utósót’,

ezer bocs meg egy anyamedve, de hát véllünk mégis mi légyen most mán? és itten nem róllunk van szó csupáncsak, balul elsült kétkezesekrül, hanem amerre a szem ellát, róllunk földlakókrul úgy átalljába (egynehány napoldalasat kivéve), akiknek ezek valamikó kalácsot ígértek, azt montták, tik csak dógozzatok, maj meglássátok, hogy az élet szép, mink meg úgy szótfogattunk, hogy ha egy percig nem figyelünk oda, máris dógozni kezdünk,

96. oldal

viszontag az élet mégse lett direkte ollyan édes, ahogy montták, mint a kürtőskalács, mink meg nem is ettünk még ollyat, oszt halványlila gőzünk se vót, hogy az se fenékig cukor, sőt igazábul „belül lyuk, kívül máz, nekünk meg mindig csak a lyuk marad. Barátom, hát kürtőztesd magad”. Kürtöztessük is mink, csak mán szakad a cérna, mer’ mindég csak a nesze semmi fogd meg jól, csupa jó tanács a jó kalács helyett, tele vele a pallás (ha ugyan le nem söpörték a nagytakarításkó, ami régen ki- vagy beszógátatás vót, vagy hogy is hítták)… Hisz’ most mán azt se nagyon tudhassuk, hogy mit hoz még a múlt. Mer’ hijába voltak azok olyan nagyokosok meg nagy szellemek vagy igyenest ,Maha Atmák’ vagy mik (Lenint hítták így Indiába vagy hun-e), túl sok vót köztük a komcsi indíttatásbul e’követett személ,

oszt hijába is gondóták, hogy amit kitanálnak nekünk e, hogy eggyellők legyünk meg ilyesmi, az nékünk csak jó lehet, ük is csak emberbül voltak s túságos nagyon akarták ük esztet a dógot, a világfórrada’mat vagy mit, s nem bírták kivárni, míglen az idő beérik hozzája. Mer csak rágyütt vón az emberiség magátul is elébb-utóbb, hogy ez az egész el van fuserálva s valahogy másképpen kéne a dógokat csináni, hogy ne legyen ekkora ménkű nagy küllömbség egyik ember s a másik ember között, aminthogy valójjába nincsen is, csak valakik ezt akarják elhitetni mivélünk.

Penig az idő csak afelé ment, hogy beérjen a vá’tozás és hozzá elég sebesen, s vótak, akik látták, hogy na még csak egy kicsi kell s akkó… „mert fődünkön az idő érik”;

dehát csak e’vitte üket a nagy fene akarás meg a sok gonosz tanácsadó, az ég tuggya miféle nem-emberek, csupa rossz felé, de még millyen rosszba!… Az ember meg se érccse, hogy mér csúszik minden férre; hogy bárki bármibe kezd, hogy valami újjat vagy jófélét kigondújon, az mind elromlik rögvest… Talán tán azér van ez, mer – aszongyák - „az igazságot megtanáni gyerekjáték ahhó’ képest, amillyen nehéz utánna mindég e’titkóni”…

E’ hát nem is megy rendesen úgy átaljába. S ezér asztán ténlegesen úgy szokik lenni, hogy ami elromolhat, az el is romlik, és ami eccer elromlott, az elromlik még eccer.

De még ami működik egyátalába, az is csak titkója, hogy milyen rossz is tud lenni…

97. oldal

S pláne amit az ember tákol össze, aki csak szeretne istennek láccani, de sehogy se bír, hát az persze hogy mind romlandó. S énnékem nagyon úgy néz ki, mostanra má’ maga az ember is romlott lett, mint az egérszaros büdös hús, mán elnézést, amit a legjobb vóna kidobni – s ki tudhassa, nem kerülünk-é mink magunk is a kukába a sok csilibili ócskaság mián, amit összekontárkodtunk, nem visznek-e az újrahasznosítóba, szemetet szemetért? Úgyhogy ha mégse halunk ki momentánul, mink meg az összes többi emberiség cakli-pakli mint a dínók annó, hát akkor még örű’hetünk is, hogy éllünk valamelyest, s ugyan ez se jó, az se jó, de ha nem jó, úgy is jó… Langyos a sör, de nekünk… tulajdonképpileg… még a mi János királyunk is jó lett vóna, mink még szerettük is, ha netán emlékszenek, szinte mindenki kedvellette, aki halandó szellemű volt errefele, csak mindig vannak, akik nem… még ü maga is montta a Roj Medvegyev kérdésére, hogy kik támogassák: "Kilenc és fél millió magyar, a többi ötszázezret pedig kötelezi a pártfegyelem" – szóval „jó király lett vóna, ha nincs görbe dóga sok”, meg ha megérti, hogy a szél mindig szembe fúj, ha visszafordulsz, akkor is, és hogy ha a gyík farkáról levágják a gyíkot, nem nő vissza többet – bizon’ akár jó is lehetett vóna, ha nem terjeszti el a csukaszürkeséget a szép csiricsáré színek helyett, meg ha nem fél annyira, hogy körbeveszi a gonoszság tengere s nincs máshova meneküjjön a népével eggyütt, mint a nem-levésbe, a krumplilevésbe… Mindig túl nagy vót a főhajtás, hát tán azt gondóta szegény magába, hogy ha az egész mán úccse nagy meg egyenes, hanem csak törpe meg görbe, akkor mán jobb a gödörbe, ottan legább nem tuggyuk ebek harmincaggyára szórni az írmagunk… vagyis hogy jobb elbúni egy egérlikba, mint kiláccani, hogy aztán mindenfelő’ ránk uszújjanak, jobbrul is, balrul is… „Gyerekek, itt lőnek! – De a mieink!” – na most ez egy vicc vót, de sajna a vallóság is. A tanár úr is sokat beszé’t valami ,egérlyuk’-rul, nahát itten mink mindnyájasan pont ottan vagyunk, szürke egerek egy sáros egérlikba’. Penig „kristálypalotára méltó az ember”, esztet mondogatta a tanár úr, s el is meséllette, hogyan is nézne az ki. Már nem emlékszek jól, csak hogy nagyon szép vót, amit mesétt. Mintha neveccségesnek montta vóna, talán magát vagy aszt az embert, aki esztet így kitanáta, pedig egy kicsikét se vót vicces. Tisztára mintha a Paradicsomrul meséllett vóna,

98. oldal

az örökkéten örökké ződ fáival meg a színes virágokkal s madarakkal, meg a mindíg vidám arcú emberekkel, akik sose nem hazudnak és tejjes szívvel szeretik egymást úgy igazibul, s egyfollytába csak dalokat énekűnek egymás szépségirül meg jóságárul. Ottan minden nap egy ünnep, úgy meséllette. Akármeddig is e’ha’gattam vóna… Igaz, ollyasmiket is mondott ezekrül a paradicsomi dolgokrul, amiket én egyátalába nem bírtam megérteni. Csak asztat éreztem, hogy szinte fáj a szívem-körülte, ollyan nagyon szép és szomorú vót. Egy illyen mondását le is írtam, megkértem, hogy szép lassan meséjje, hogy utó’érjem valahogy a körmöléssel. E’hoztam esztet is.

„Akkor és ott – így montta – az élet mennyei fele valóban pontosan illeszkedett a lét félgömb alakú héjához, mint ahogy két teljes, összeillesztett félteke egyetlen ép aranygolyót alkot. Ám alighogy a kettő összeilleszkedett e hiánytalan megvalósulásban, a gömbbe zárt szellemek máris hasonlatot láttak csupán; a tömör csillaggömb vesztett súlyából, felemelkedett az űrbe, s arany gömbölyűségén tompán tükröződött a még le nem igázott dolgok szomorúsága.”

Megnézhetik, le van ide írva. Illyeneket bírt ü mondani nékem. Hát az biztos tuti, hogy én tök hülye vagyok meg minden, de hát mongyák meg az őszintét, maguk értik esztet?… S akkó még ollyat is szótt, hogy olyik bolygó odaki az űrbe igazibul is tiszta ollyan, mint a Főd, csak ottan ténleg minden sokkal de sokkal jobb. Igaz, hogy kicsit másmillen lények lakják, mint mink, de pont úgy éreznek meg gondúkodnak, akárcsak mink, fődi emberek. Csak ippeg má’ régestelen régen nincsen ünálluk semmiféle háborúság, de sőt pénz se nincs, ha jól emlékszek. Minden közös, így asztán alapbul megvan mindenkinek mindene, ami csak kellhetik. Autókázni akarsz? Ott állanak a szép tiszta és csöppet se büdös autók a téren, tán még röpűni is bírnak, fogod s beleülhecc s mehecc, amerre a szemed lát. Enni akarsz? Amikó’ jó’esik. Többet uccse tucc magadba tömni, mint amennyi a hasadba fér, nem igaz? Eladni meg nem tod, nincs mér’, meg nincs is kinek. Na?… Eccerű, hát nem? És közbe ollyan szép, hogy nem is lehet igaz… Talán nem is igaz. De azér’ én a tanár úrnak minden szavát e’hittem, mer az mind ollyan tiszta vót, mint a színarany. Még amit azokrul a csodás kristálypalotákrul meséllett,

asztat is mind.

99. oldal

Mer’ valahó csak kell legyenek azok a nagy átláccó csarnokok a tisztára hang-nekű’ mozgó lépcsőkkel meg üvegliftekkel, ha ü asztat illyen pontosan le tutta rajzóni elébem. Csak hát ez egyá’talába nem vót neveccséges, inkább kicsit rémisztő – nékem legábbis. Mer’ hogy én egyátalába’ nem esztet akarnám. Ha éngem megkérdenének, hát én istenuccse nem akarnák mán illyen házakat, még palotát se, még gyémántbul se. Én mán nem hagynám magamat itten tovább atrocitá’ni. Én csak visszamennék nanóhoz meg papóhoz a kis házukba, oszt etetném a galambokat, simogatnám a macskát, tán még pipázni is megtanúnék, netán még mosologni is megintlen, vigyorogni, mint a vadóma, ahogy gyerekkoromba szokok nanó szerint. Ottan má’ csak azér’ is elkellenék, mer’ a házak arrafele mind beomlanak, oszt’ ha a gyerekek bémennek olyikba aká’ jáccásibul, aká’ mán kíváncsiság szempontyábul, hát az veszélles, én meg hát meg tunnám a kalibákat kicsit repará’ni… Hát ígyen, és bocsánat a sok szóér, meg hogy hívatlanul idefurakodtam, de hát én ismertem űtet, igen bizon, egész jóll ismertem, s reméllem, hogy hijába hogy meghótt, ü attul még hallotta ezt a szpícset s kivételessen somolyog most valahó itten, na nem ippeg abba a csicsás koporsóba, mer abba nem igazán vidámságos, dehát ű biztos tuti nincs is ottan, abba’ reménykedek, inkább valahó itt áll közöttünk e, mint Jézus az asszonyok között a sírnál (ahogy nanó meséllette mikó még ráha’ggattam a mesékre), szóval itten áddigál s jóll megmosolog minket, hogy mink ütet nem lássuk, penig ű lát s hall bennünket mind egy szállig. Hát esztet kelletett hogy elmongyam, bocsánat, és nagyon köszönöm a kedves türe’müket, hogy megha’ggattak egy magamfajta ,elszabadult evolúciós zsákutcát’, ahogy a fejtággíttókon híttak mindig a nagyfejűk. Igen köszönöm.

A kövérkés, kerekképű, kissé borvirágos orrú középkorú pap, aki oldalt állt eddig (hol fenséges nyugalommal, hol enyhe türelmetlenséggel pirospozsgás arcán), most tiszteletet követelő, megfontolt léptekkel előre indul, kibújva hatalmas fekete esernyője alól (amit egy fiúcska tartott – sűrűn váltogatva elfáradt karjait – a tekintélyes személyiség feje fölé és aki most riadtan utánamozdulna, mígnem egy apró, parancsoló intés meg nem állítja), és nem túl hosszú, de méltóságteljes hallgatás után, mialatt felfelé nézve a fenyegetően sötétszürkére vált égre („gyűl a vihar serege, még lila s már fekete”…), amelyből most éppen csak gyéren szitál valami mindent elnyálkásító nedvesség, valószínűleg egy imát mormol,

100. oldal

ezzel mintegy azonnal megteremtve a kapcsolatot a fenti, szemünknek (most különösen) láthatatlan fényesség és az alanti (momentán különösen) érzékelhető iszapos sötétség között, és nyilván védelmet is kérve egyszersmind a mélység fenyegető szörnyei ellen, amely védelmet máris megteremtettnek érezvén, lassú, nyugodt tempóban, olajozottan és anélkül, hogy körülnézne, összekulcsolt kezére szegezve apró szemeinek semmitmondó tekintetét, váratlanul belefog (a mindenki által várt, a koporsó leeresztését végre lehetővé tévő búcsúszertartás helyett) egy hosszasnak ígérkező, láthatólag kényelmesen előadandó beszédbe, imígyen:

Tisztelt gyászoló gyülekezet! Nem tehetünk jobbat, mint hogy itt és most máris köszönetet mondunk a Mindenhatónak, áldassék a neve, amiért ezt a csodás alkalmat megteremtette számunkra, hogy végre a Lélekről hallhattunk és még mondhatunk szavakat, legyenek azok bármilyenek, már ami a beállítódást és a színvonalat illeti. Csoda ez önmagában a mai világban még akkor is, ha egyesek úgy vélik, nagyon helyesen egyébként, hogy „vagy minden csoda, vagy semmi sem az”. Így igaz, és ajánlom elmélyült megfontolásra eme bölcs szavakat is. Ám ez a mai alkalom valódi csoda, abból a fajtából, amit megint mások úgy fogalmaztak meg (elnézést kérek az esetleg jelenlévő finom érzésű hölgyektől az idézet frivolitásáért, cserébe roppant lényegláttató erejéért): „A csoda mindig ugyanaz: hullák seggéből liliomok nőnek”…, ami szinte teljesen olyan, mint amikor gyöngéd édességű középkori festményeken a tökéletes szüzek pórázra veszik a sárkányt, eme korántsem népmesei, hanem nagyon is valóságos szörnyetegét a lelkünkben lakozó árulásnak és bírvágynak, amely felmondja az Őrző magasztos szolgálattevését a hatalom és a kapzsiság kedvéért, mit sem sejtve arról, hogy mindez a hívság elenyészik és egyszer mégis kinő a tiszta, szűzies élet a fizikai létezés mohó és önző mocskából, és szelíd képe elindít bennünket az igazság és a valódi élet ragyogó útjain…

100

101. oldal

És ha megengedi a tisztelt gyászoló gyülekezet, ide idéznék még egy másik fényes bölcsességű meglátást, miszerint „Aki megismerte a világot, egy hullát fedezett fel”. Mert nem Isten halt meg, ahogy Nietzsche őrületében feltételezte, hanem a világ, amely nem fogadta be Őt; mert írva vagyon: „felnőtt mint egy vesszőszál őelőtte és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos”, és mi nem is láttuk meg igazán az Atyát az ő Fiában, aki maga a Feltámadás és az Élet, és ezekért van, hogy az élet elhagyta e világot, bár Ő a világban volt és a világ Őbenne, a Mindenség Lelkében. A mi tagadásunk miatt a világ immár halott, és mi is hullák vagyunk, már elnézést, akik ebben a halott világban élünk. Hallja, akinek van füle a hallásra, mit mond a költő erről a hullabálról: …„csak mi járunk köztük álarcosan, álarcunk alatt forró könny folyik, álarcunkon a festett száj nevet, neveti halottak játékait, meg ne tudják a titkunkat – hogy élünk, még mindig élünk e nagy hullabálban, álarcunk alatt patakzik a könny s szívünkön szám van kinn a ruhatárban”… Az élet álmát álmodjuk mi, halottak, akik már halottan is jövünk e világra a fehérre csempézett hullaházakban, amiket tévesen szülőszobának nevezünk. A gyermekek első felsírása siratóének, reménytelen és kétségbeesett sikoltás a még meg sem született és máris elvesztett életért. Olyan vigasztalanul üvöltenek szegények, mint az elkárhozottak a pokol kapujában. Mert oda is jutnak, mert a lélek nélküli földi élet egy pokol. Vagy inkább az maga a pokol.

Mert csak a lélek, csakis „a lélek az, ami megelevenít”, ahogy Jézus urunk próbálta beleverni ezt a legfontosabb igazságot apostolainak nem túl fogékony elméjébe. Ők sem értették meg, mi sem értjük igazán mind a mai napig.

101

102. oldal

Ezért örülök ennek a csodás alkalomnak, ismétlem, ennek az isteni csodának, hogy itt, egy halott fölött (aki pedig nem is halott, hanem éppen hogy élő, aki már megeleveníttetett a Lélek által, hiszen én tudom – mivel eljárt néha hozzám titokban gyónni vagy éppen csak beszélgetni és pontosan most van itt az ideje, hogy feltárjam ezt a tényt, ami talán nem volt ismert eddig a jelenlévők számára, és kijelentem, hogy nem képezi gyónási titok tárgyát –, hogy ő teljes szívéből szerette Krisztust és vágyta, szomjazta és elfogadta a Szentlelket, és ezért tette nem megfutamodás volt, hanem a legmagasabb fokú szabadság elérésére irányuló isteni szándék tudatos megértése és végrehajtása), hogy tehát én itt és most, megragadván e csodákkal teljes alkalom nyújtotta lehetőséget, magam is bátorkodjam néhány szót ejteni a Lélekről. Mert ahogy előző szavaimból is kiviláglik, a Lélek az, ami megelevenít, lévén a Lélek maga az Élet. A szeretet és az élet, teszem hozzá, de közelebb kerülünk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a szeretet maga az élet; és mindez a lélekben van, vagy még inkább ez együtt maga a Lélek. A mi csodálatos magyar nyelvünk tudja ezt (ahogy mindent tud, legalábbis szinte mindent), és ezért a pünkösdkor kiárasztott szubsztanciát a magyar szentírás-szöveg Szentléleknek nevezi, szemben például az angolszász és germán bibliafordításokkal, amelyekben Szent Szellem (Heilige Gest, Holy Ghost/Spirit, aminthogy a szintén indoeurópai szláv nyelvekben is святой дух stb.) szerepel. Ám miközben mi esetleg – és látszólag – nagyvonalúan átsiklunk eme – szintén csak látszólag – apró különbségen, a háttérben ádáz csatározások dúlnak ebben a témában (elnézést a kifejezésért). Mert persze egyáltalán nem ugyanazt a szubsztanciát jelölik ezek a kifejezések és mindez egyáltalán nem mindegy.

102

103. oldal

A Szent Szellem ugyanis nem a megelevenítő Lélek, hanem, ellenkezőleg, az elvont, rend-, séma- és struktúrateremtő isteni princípium küldötte lehet, az Atya teremtő szelleme, mások szerint a Fiú igazság-szelleme (és e kettő egybe is eshet); de akár így, akár úgy magyarázzuk, az mindenképpen elmondható róla, hogy absztrakt, élettelen és férfias jellegű dologról volna így szó, nem pedig a női természetű élet-esszenciáról, ahogy mi értjük ezt és amiről Jézus, a Földön járt Krisztus maga is mint a megelevenítőről beszélt. Az igazság ugyan szabaddá tesz, de élővé nem; és Krisztus éppen azért jött, hogy integrálja ezeket a dolgokat az általa bemutatott, számunkra kitaposott (elöljárt) Út segítségével: azaz egyesítse az Ő Szeretet-Útján az Életet (a Lelket) és az Igazságot (a szabadságra szomjazó Szellemet). És most talán már értitek is, kedves hívek (elnézést kérek azoktól, akik e percben talán még nem azok), hogy amikor a Lélekről beszélünk, akkor az Életről beszélünk, mindarról, amit annyira elnyomnak itt ebben a civilizációnak becézett horrorban, annyira eltapossák (vagy olyan cinikusan mímelik, oly szentimentálisan szájukra veszik, csak hogy mindenéből kiforgassák, lemeztelenítsék, megalázzák) itt a Földön, hogy már maga a Földanya is haldoklik a gonoszság szellemének egész halott üveg- és vasbeton-világa, a föld összezúzott és élettelenné tett anyagából fölhúzott törmelékfalak eme pokla alatt, ahol az élősködés és a hazudozás, a testvér-ember letiprása vagy haszonállatként kezelése lett a mérce. A lélek már alig él sebei közepette az ,érvényesülés’ és a versenykilátások mérlegelésének eme ál- mosolyokkal álcázott zombi-világában, belerántva és belecsábítva ebbe a – már a keletkezése pillanatában halott, merő látszat – férfivilágba. Mert a férfi elkapta a szűz lelket azonnal és egészen, amikor testét megnyitotta;

103

104. oldal

a bemocskolt szűz, a testi anyává tett lélek pedig szinte teljesen elfelejtette, hogy nincs mitől félnie, hogy maga az Élet vigyáz rá minden szépségével, vigyáz őrá és minden csodálatos magzatára, ahogy a fákra, a virágokra, a madarakra vigyáz millió kicsi tündérkéz féltő gondoskodása által. És így az anyák, gyermekeik féltésében, elfeledkezvén a Teremtés csodálatos rendjéről és az Élet bőségének hatalmas erejéről, becsábulnak a félelem-alkotta élettelen falak közé, mesterséges tetők alá, amelyek elzárják előlük az életet, és megtámadván, halálra sorvasztják bennük a lelket. És nem is akarok erről többet mondani. Mert innentől minden érthető, gondolom: miért a sorozatos lázadások a fennálló világrend ellen, és miért a nők harca a férfiak ellen, és miért olyan divatos manapság Mária Magdolna. Mintha a Lélek táncolna a feszület körül, mert „ott az egyetlen forrás és az igazság kútja”. Jól figyeljetek: Mária, a szűz anya, az Éden újrateremtését jelenti. Mert ott, kezdetben csak ő vala ember egyedül, Ádám, és benne foglaltatott még világra-sem-jött ártatlanságú szűz párja, aki belőle lett; itt pedig a mindig-szűz anyában lett, benne foglaltatott a még világra-sem-jött égi ártatlanságú második Ádám, Krisztus, aki így megfordította az Édent és ezzel mindent jóvátett, ami ott történt. Jól meg kell érteni, hogy mi az a bűnbeesés, ami ott ment végbe, és mi az a tudás, amiért az ember kitaszíttatott a tökéletesség paradicsomából. A fügefalevél a nemiségre, pontosabban a két nemre való szétválásra, a megrontottság szégyenére, az EGÉSZ-ség elvesztésére utal, de annak visszaszerzésére, a megvilágosodás lehetőségére is (Buddha); a csábító kígyó pedig a vénuszi/luciferi tudást hozta a szájában, amely tudás éppen ennek a gonosz dolognak a felismerése (mivel az a lázadás-szembekerülés, a dualitás, a nemek közötti vonzás-taszítás, a jó és rossz kettősségének következményeire vonatkozik).

104

105. oldal

„És mondá az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék s örökké éljen, kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.” Tehát halandó és kétneművé hasadt lett az ember, megízlelte a halál rettenetét és a szaporodás örömét, és „átkozott lett a föld őmiatta, fáradságos munkával él belőle élete minden napjaiban”… Ezt az állapotot jött megváltani Krisztus, a Teremtő Atya Teremtő Fia. És ahogy ő Jézusként (elhagyván önmagában-teljessé, mindig-szűzzé szentült anyját), tökéletes kívül-létté válva élt itt emberül az elátkozott földön, örökre példát adott az isteni/szellemi útról mindeneknek; és kész volt arra, hogy vágytalanságában és félelem- nélküliségében, a szellem-ember abszolút, neutrális egész-voltában magához emelje méltó párját, a teljesség-tudatossá vált belül-létet, a vágytalan és félelemtelen Lelket. Mindezekért nem a patriarchális hatalom által prostituálttá degradált főniciai papnő, hanem ez az egyenrangúvá tisztult lélek-társ valójában Mária Magdolna, a szellem leghűségesebb társa, tanítványa és tanítója is egyben. De hát mi emberből vagyunk mindnyájan, és szeretjük a titokzatosságot, és persze a lefüggönyzött nász-szoba, a derengő félhomály, ahol a ,hyeros gamos’, a szent nász végbemegy!… Itt még a Biblia is merő egy költészet, hallgassátok, „Arany láncokat csinálunk néked, ezüstből csinált gyöngyökkel. Mikor a király az ő asztalánál ül, nárdusnak jó illata származik tőlem… Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mely az én kebeleim között hál.” És az apokrifek,

105

106. oldal

nos, azok tobzódnak csak igazán a nászra készülő menyasszony földöntúli szépségének leírásában: „Amikor odahajolt mosdani, látta, hogy arca olyan, mint a nap sugarai, szeme mint az Esthajnalcsillag, mikor felkél, orcája mint a magasságos mezői, ajkai, akár az élet frissen szedett rózsája” – és nem is csodálkozhatunk mindezen, mert a menyasszony (minden menyasszony!) a menny szűze, (tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb földön-égen? Te voltál az, szép királylány, senki sem volt szebb náladnál…), mielőtt a valódi fénykincset, a teremtő szellem szférákon túli derengését összetévesztette – ő, az élettel teljes Lélek – annak földi/anyagi tükröződésével és lebukott érte a legalsó eónba, a halál világába (a Földre), ahol valójában a ,külső sötétség’ lakozik (ami persze belül van, mibennünk) és ahol a hatalom Oroszlánfejű Erője ellentmondást nem tűrő, s ugyanakkor csábítóan magabiztos (abszolút uralmat megjelenítő és feltétlen alávetést elváró) gesztussal tette mancsát a prédává lett, otthonát és tájékozódását vesztett, megesett fényszűzre, és ahonnan, sok csalódás és szenvedés múltán, megérlelődve a megváltásra, kimenti őt a vőlegény, hogy szent nászban egyesüljenek. A vőlegény természetesen Krisztus, a menyasszony pedig ki más lenne, mint az anyagba zuhant, foglyul esett Lélek, aki szent kíváncsiságával már nem a Teremtő céljait, hanem az anyagban lakozó Gonoszt kell hogy szolgálja. És akinek majdani győzelmét e fölött az egós hatalom fölött egy oroszlánon tapodó, lélekmadarakkal körberöpült leányalak szimbolizálja. És aki felemeltetik, és újra szűzzé (lélekkel teljessé) tétetik, mert szüntelenül hívja, várja a Vőlegényt fáradhatatlanul,

106

107. oldal

és a Vőlegény jő és lehajol hozzá: és Szellem és Lélek ,egy test-egy lélek’ lészen.

Így hát Jézus és Mária Magdolna nászáról, esetleges gyermekükről, gyermekeikről fecserészni – nos, mindez divathóbort, de mint minden ilyesmi, tartalmaz valami igazság-magot. Némelyek azt gondolják, hogy eme nász itt, az anyagi-fizikai világban, a történelmi valóságban ténylegesen lejátszódott. Mások meg éppenséggel azzal állnak elő, hogy mindez egy alaposan megtervezett és többé-kevésbé elfogadhatóan kivitelezett genetikai program része. Szerintük Ádám és Éva volt az eredeti ,tenyészpár’ (már elnézést, de ez a megfelelő tudományos ,terminus technicus’ ehelyütt), akik – ha nem is a történelmi időkben, de az emberi faj teljes múltjához képest tulajdonképpen a közelmúltban – azért érkeztek a Földre, hogy megalapozzák egy új faj, az ádámita ember genetikai és szellemi jövőjét. Szerintük egy idő előtti (figyeljétek meg, a Gonosz mennyire szereti túl korán vagy túl későn csinálni a dolgokat), terven kívüli vérkeveredés okozta azt, amit mi a bibliai bűnbeesésnek nevezünk, és ezért (is) oly zavaros a fehér faj eredete, ami éppen most hozza áldatlan gyümölcseit, legázoltatván azoktól, akiket voltaképpen ő maga húzott magára (állandó igazságtalan és izgága tetteivel, dicsekvésével és önzésével, erőszakosságával és az ezek miatti folytonos bűntudatával) mint az Igazságtétel sötét angyalait, az Apokalipszis lovasait. „Megszőve a mű, vörös a mező, pusztulás hullámai söpörnek végig a földön…” Ebben az összefüggésben a ,jézusi vérvonal’ egyfajta genetikai szintű megváltás lenne. Közben pedig azok, akik szellemi oldalról néznek erre a problematikára, sokkal optimistábban fogják fel ezt az egész kérdést. Ők azt gondolják, hogy a ,szent nász’ (egyáltalán minden egyesülés, mint olyan) valójában egyfelől a nemek, másfelől a Lélek és a Szellem polaritásának a feloldására irányul, ami maga az örök élet diadala.

107

108. oldal

Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat azt mondják például, hogy amikor Éva még Ádámban volt, nem volt halál; ha újra benne lesz (mármint a szűzi Lélek – az ,új Éva’ – Jézusban, az új, szellemi Ádámban), akkor a halál végleg veszít. És vannak, akik ezt az új Évát Mária Magdolnának nevezik (vagy fordítva). Tehát megint csak a Szellem és a Lélek egy (új, örökkévaló) testben való egyesüléséről és ezzel az örök élet elnyeréséről van szó. Én ezen a ponton szükségesnek látom elmondani, hogy a mi Krisztusunk Teremtő Fiú, aki a Teremtő Atya képviseletében járt itt a Földön, és a megesett Lélek felemeléséért jött. Az ő sokat emlegetett menyegzője Mária Magdalénával azt írja le, hogy amint minden hímelvű teremtett dolog megtalálja a nőelvűt, hogy kiegészüljenek egymással, ugyanúgy a Szellem is rálel egyszercsak a Lélekre, melynek ő adta az öröklétű tudat egyre növekvő lehetőségét, amikor isteni magjaival megtermékenyítette az Élet öntudatlan, kaotikus óceánját. És ezek a saját tudattal, saját akarattal bíró lélek-cseppecskék most boldogan egyesülnek isteni teremtőjükkel, felemelkedve Hozzá, miközben az kegyelmesen lehajol hozzájuk, újraszületett lélek- szűzekhez, akik megtisztították magukat a föld sarától, a testben-lét minden piszkától, és felöltve legszebb díszeiket, újra megtalált ártatlanságuk legcsodálatosabb ékességeit, türelmetlenül várják a szellemi nász elképzelhetetlen örömű pillanatát.

Ne haragudjatok, hogy ezt most elmondom, drága testvéreim az Úrban, talán ebben sem köt a gyónási titoktartás kötelessége, hiszen senki nem fogja tudni (főleg mivel már magam sem emlékszem),

kinek a szavait idézem,

108

109. oldal

de annyira ideillik, olyan életteli volt, ahogy ez a gyónó hölgy töredelmesen megvallotta, hogy folyton vissza kell járnia a tengerhez, mert már a végtelen víztükör látványa is, főleg pedig a vízbe lépés élménye olyan (remélem, elég pontosan sikerül fölidéznem a szavakat), ,mintha az ember a világmindenséggel közösülne’ – bocsánat a vulgáris kifejezésért, de a hitelesség kedvéért nem akartam finomabb leírást eszközölni.

Az univerzum szelleme kéri így a halandó embert, legyen társa a teremtésben: „Úgy lépjél vizembe meztelen egészen, mint kinek ez a perc legjobb perce lészen – úgy lépjél vizembe mezítelen lábbal, mint aki megbékélt végleg a halállal”.

És kedves megboldogult testvérünk az Úrban megértette mindezt és éppen így tett. Igen, ő

„tudta, hogy nemcsak az emberektől – mindentől eltávolodik. Még egy pillanat csupán, és értelmét veszti minden… semmit, ami köznapi és kézzelfogható, semmit nem ért már, mert minden nehéz és idegen. Talán így üldögélt valahol utoljára, és várta, míg lezajlik minden. S már nem is védekezett”.

És aki így megbékélt a halál előtt, az Jézus és Mária Magdolna, azaz Krisztus (a Szellem) és Pistis Sophia (a Lélek) valódi gyermeke, igazi krisztusi ember

(amilyen Miskin volt, az egér-herceg, a legkisebb a kicsinyek között, vagy Aljosa Karamazov, a másik ,szent együgyű’, most eltávozott hívünk kedvenc regényalakjai, akik egyetlen ügyre tették fel az életüket, a jóság megvalósítására itt a földön) –

aki tehát ilyenfajta emberré lett, azaz aki készen áll a Teremtő hívásának való boldog engedelmességre,

109

110. oldal

azért ragyogó szeráf jön, hogy átölelje és oda vigye, ahová mindig vágyott: az isteni tökéletesség színe elé.

Még ha hosszú is az az idő, amíg a lélek levetkezi bűneinek, tévelygéseinek és értelmetlen anyagi szokásainak megannyi ruháját, megrontott lénye Salome-táncának sokszínű fátylát, a szeráf ölelése olyan biztonsággal emeli őt egyre nagyobb magasságokba, hogy nincs az a Gonosz, az a fogcsikorgató bukott Démon, aki fekete lényének teljes dühével és kétségbeesésével látva tervei összeomlását, a lélek iránt érzett bűnös és csábító szerelme kudarcát, a szűzivé nemesült lelket újra hatalmába keríthetné.

Még ha maga a föld nyílik is meg a Démon rettenetes haragja és bánata nyomán –

(és most hirtelen furcsa, kopogás-szerű hang és tompa morajlás hallatszik),

…ahogy dühöngve ökölbe szorítja a kezét – miként a megbabonázott festő látó tekintete látta – és a haja megátalkodott fekete láng, csupasz válla mint a megmászatlan szikla, arca: kristályos gőg és forró, buja kegyetlenség… és a szeme!…: olvasztókemence torka, szikrázva dől belőle a fehérre hevült vágy s mögötte a kétségekkel vert lázadó magány kifejezhetetlen, bársonyfekete mélységei nyílnak… (közben mintha a sötét gödör egyre mélyülne és mind nyitottabbá válna, ahogy valami láthatatlan, morajló erőörvény mindent lefelé és befelé vonz, akár egy fekete lyuk végtelen éhségű szája),

…és még ha a pokol összes hadai gyülekeznének is, hogy elragadják a testtel együtt a lelket is –

(sáros göröngyök mint varangyok puffannak a félig leeresztett koporsó fedelén, ahogy a kilapátolt, átnedvesedett földkupacok

lassan csúsznak a sírgödör felé),

110

111. oldal

…és ha a purgatórium jajongó lelkei mind hangosabban dübörögnének is az oly nehezen várt feltámadás elérkeztének reményétől megittasulva –

(és most valóban dübörgés, föld-rianások érdes hangja hallatszik, ahogy a félig átázott talaj sugárirányban, cikkcakkosan mindenfelé megreped),

…a szeráf akkor is átölelve tartja a megdicsőült lelket, ahogy azt a látnok-költő, Lermontov, eltávozott hívünk kedvenc költője, oly szépen, oly pontosan megénekelte:…

(…és most, a fokozódó recsegés-ropogás közepette, ahogy a föld méhszája megnyílik, valami mintha jönne, jönne az alagútból kifelé… jön immáron feltartóztathatatlanul, fejével tágítva az élet kapuját, öklelőzve, én vagyok a félignyúzott bakkecske, lábaimmal kapálok, bajuszommal szurkálok, vigyázz innen, mert megdöflek, és most mintha eleven sejtek szakadása, reccsenés, repedés, de ím! csupáncsak egyetlen szarv a csillagos homlokán, de ím!, a szőr helyén csak pelyhes fénybolyhok dércsillogású derengése… és fölötte valami zengő gyönyör ömlik, ezer trombita lángfolyama, lobogó szélhimnusz, léleksiketítő hozsánna,

és ekkor a pap ihletetten, patetikusan szavalni kezd, egyre erősebb hangon, hogy túlkiabálja a káosz tombolását) –

„Az éter végtelen ködében egy fényes, égi kerubin repült aranyló szárnyain, s egy bűnös lelket vitt ölében vigyázva, gyöngéd karjain, becézve fogta suttogóra kételyt űző vigasz-szavát, ezüstkönnyével mosva róla a bűn és szenvedés nyomát”…

(s immár nemcsak az újfent rázendítő eső szakad, hanem villámlik is messziről és a mennydörgés is idegurul végül, mint erejét vesztett ágyúgolyó),

… „sötét füstfelleget kavarva a poklok lelke tört elő – mint fergeteg tombolt az égen, körötte villámszülte fény és gőgös, esztelen dühében”…

111

112. oldal

(a sötét, vizes föld most már teljesen beszakadt a koporsó mellett, olyan ez a gödör, akár egy őrjöngő küklopsz egyetlen kinyomott szeme sár- barázdás állati homlokán)

„…ki ismerhette volna meg? Milyen dühödt szemet meresztett, szavában mennyi ármány rezgett s békíthetetlen szörnyű harc, és síri fagy mögül derengett a mozdulatlan lárvaarc”

(hirtelen észreveszem, hogy valami lárvák vagy kövér pajorok dobódnak fel, ahogy a föld a koporsóval zúdul lefelé, és talán svábbogarak vagy mik törnek elő nyüzsögve a sárból, felspannolt soklábú sárcsomók, a lét eredendő izgalma, apró drónok, megannyi kicsi megelevenedett agyag-gólem tapos egymáson – ha kisebb lennék, akár ők! micsoda iszonyat… már látom is, döng a föld ezer fém-szőrös ízelt lábuk alatt, homlokukon a varázsige, EMET {temet?)}… nem félni, ez a lényeg, ezer ordas százlábú rovar fémhadseregétől sem félni, „nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól, nem bánt az, csak megkóstol”,

a pap kicsit megtántorodik, de még mindig hallom az alig megcsukló, egyre zengzetesebb hangot),

„Távozz, sötét kísértés lelke!…A megpróbáltatás letelt, és döntött már az Úr kegyelme! Már zeng a győzedelmi dal… Tudd meg: mi vártuk őt e honba, hisz egy volt ő a sok közül”…

(ekkor mint egy bomba berobbant a gödör, mint egy kráterben eltűnt a koporsó és körötte kilátszik a föld mezítelen húsa és csontjai, a földalatti sziklák és kövek és alatta a só piszkosfehér rétegei és még lejjebb valami izzás, és hirtelen arra kell gondolnom, talán mégiscsak van tisztítótűz meg pokol, nem csak úgy, ahogy a huszadik századi meggyötört ember látta, hogy a pokol a másik ember, hanem nagyonis olyképp, ahogy boldogtalan eleink elképzelték:

hiszen a testükhöz túlságosan hozzátapadt szegényke lelkek talán tényleg bekerülnek a romló hús mellé a földbe, a ,földigiliszta-nézőpont’ alvilágába, és ha nem találnak hirtelenjében valami mennyei mentőkötelet

{jótettek vagy reménykedő bizalom vagy könnyes megbánás fényeske emlékét, amibe kapaszkodva, mint aki saját hajánál fogva húzza ki magát a vízből, sikerül feljebb evickélniük, kikötve végre egy lepke diadalittas szárnyán virító pöttyben vagy egy irgalmas segítő karjaiban},

112

113. oldal

akkor tovább süllyednek, rétegről rétegre, ahogy gondolataik és tetteik súlya húzza őket lefelé és csak ott állnak meg, ahol már nincs több tőkesúly és kidobható ballaszt…ahol a talaj vagy a mind mélyebb rétegek tömörsége vagy forrósága már nem enged további süllyedést. Akkor ők – hosszú-hosszú, kibírhatatlanul hosszú időkre – ott maradnak bezárva, hadd tisztuljon és égjen ki belőlük a sok nehéz indulat és fekete energia {amelyet átadnak így apránként a földnek}, és akkor végre feljebb dobódhatnak valami mozgással, míg egy kő vagy egy virág vagy egy kis bogár le nem hajol értük és fel nem veszi őket, hogy megváltójuk kicsinyke életének hajóján felevezhessenek, legalább néhány pillanatra {napra, évre…} a felszínre, a fényre. És ha megtanulták a leckét, legközelebb még feljebb jutnak – lámcsak, itt a hinduk nagy igazsága? –, újjászületve mindig másként, mindig közelebb és közelebb az emberhez – és Istenhez…

De némely lelkek talán egészen a magmáig lemennek… Talán ők azok, akik később a pokolbéli szenvedések hű krónikásai lesznek, miután egy tűzhányó a lávájában felszínre köpte őket. Ott kucoroghatnak a lassan kihűlő, ráncosodó, apránként szilárduló sötétszürke kőzet-folyásban, míg egy magocska oda nem hullik a közelükbe, és fel nem szivároghatnak vékonyka gyökér-szálán keresztül a csíra méhébe és meg nem születhetnek onnan újra élőnek, a Földanya megpróbált gyermekeinek megint, akik leírhatatlan boldogsággal kóstolnak bele újra a víz és a levegő mondhatatlan édességébe és akik ezek után legyőzhetetlen harcos fiakként védik lélek-újjászülő bolygó-édesanyjukat) –

…„akiknek hasztalan reménye s kibírhatatlan szenvedése egy percnyi létben egyesült. Az Isten szent sugárból szőtte e gyönge lélek szárnyait”…

(és égszakadás-földindulás, és rögök hasadnak rendületlenül)

… „s a föld sem érti álmait!”

(és most egy végső rengés, rázkódás, törés és…)

„Nehéz, kegyetlen volt az ára, de megváltotta kételyét…”

(zuhanás és a zuhanásban elhaló hang)

… „s szerelmének megnyílt az Ég!”

113

114. oldal

A ránk szakadt, sűrűsödő, megvakult káoszban egy pillanatnyi csend támad… nagyon lassan, nagyon halkan próbálok még távolabb húzódni, nehogy valamiképp magam is az egyre táguló, kavargó sáros vízzel megtelt gödörbe essem, ahonnan, mint valami mélységből jövő hörgés és morgás, a felfordult gyomrú ős-Anya, Tiámat hasának korgása szüremlik fel; a túloldalon most mindenki sikít és kiáltozik, azt még látom, hogy a sötétbe burkolt özvegy megpróbálja elrángatni a szintén feketébe bújtatott szepegő kisfiút, aki kiabálva kérdezi, „A papa most már mindig halott lesz?”… (épp akkorka, mint az én Noám, villan az agyamba), és aki még mindig eltátott szájjal, hihetetlenül óriási zsebóra-szemekkel bámul a gödörbe, aztán mintha észrevenne engem a fák között, egyenesen rám néz, egy szikra villan meg a szemében, határozottan felpillant, és akkor meglátom, amit (tudom) ő is lát: az angyalt (aki eddig ott álldogált a félhomályban, az orrát törölgetve és azt mormolva magában, „milyen jó lesz megint a fényben, de értsd meg végre, nem lehet mindig, nem húzhatom ki magam egészen az emberiségből”),

ahogy felfelé száll édes terhével, egy belülről világító, opálüvegként áttetsző test-szerű alakkal, keresztül a súlyos, sötét esőfelhőkön, amelyek résein most áttör egy fény-nyaláb, valahonnan a föld homályos, betegesen sápadt légkörén túlról, egyszerre lassan és óvatosan, mégis óriási sebességgel száll, keresztül a kozmosz üres és sötét terein a lassan előderengő gyengéd fénybe, a másik világ elfeledett partjai fölé, ahol a nemrég eltávozottak álmodják tovább éppencsak elhagyott életüket, észre sem véve, hogy szobáik álmokból vannak, kertjeik ködből, az erdők angyal-ábrándokkal teleszőtt zúzmarás csillagporból, szeretteik a kielégítetlen vágyakozás tarka selymei csupán, melybe az ő elválásra még képtelen érzéseik öltöztették halvány emlékképüket,

114

115. oldal

és ott álmodnak mégis, valóságnak érezve az eltávolodó élet eme álmait: mert a leélt élet itt a halál álma csupán; és miközben a kételkedők vad tajtékokon hányódnak Scylla és Carybdis rettentő sziklái között, mások fényből szőtt virágok szirmait számolgatják, szeret, nem szeret, anyák gyermekeiket szólongatják, és a nemtörődöm gyermekek hétszín-gyümölcsök mézédes nedvét szopogatják a mennyei gyümölcsösben; de az öngyilkos lelkek, ezt is láthattuk, saját félelmük és kétségbeesésük, fájdalmaik és megbánásuk sötét falai között kucorognak, mit sem tudva arról, hogy egyetlen szép gondolatuk, egyetlen mosolyuk rést ütne szenvedésük falán és a betörő fényben szabadon kiszaladhatnának saját tévedéseik gyötrő ketrecéből. Néha angyalok szállnak le hozzájuk és a szerencsétlen sötétben-didergőket szeretetük fényes, bolyhos takarójába bugyolálják… Ám a Démonnak nem kell itt maradnia. Az ő megszenvedett, minden földi mélységet-magasságot bejárt, tisztává nemesült és immár rezzenetlenné bölcsült emberfölötti tudata más dimenziókba viszi a lelkét, neki nem az újjászületésre várakozók között van a helye. Így lassan elszállunk e tájak fölött és nemsokára meglátjuk a halál álmaiból apránként felébredőket, ahogy – egyedül vagy vezetőikkel – egyre sűrűsödő sorokban közelítenek egy hatalmas, ragyogó térséghez, amelyből, mint valami fényküllők, sugárirányú utak nyílnak. Ezeken mozognak a lelkek, mint apró szentjánosbogarak, új helyeik felé. Nagy csarnokok ezek a tanító-helyek, valamiféle többszintű, körkörös fény- amfiteátrumok, középütt nagy, nyitott arénával, melyből szintén sugárszerű utak vezetnek kifelé, és ezek mentén páholyszerű szobácskák helyezkednek el egymás fölött. Lélek-csoportok foglalják el őket, akik itt tanulmányozzák a földi élet mibenlétét, saját, részben a csoport-tagokkal közösen leélt életeiket és itt készítik el következő inkarnációjuk életterveit.

115

116. oldal

Látjuk az épületek teljesen átlátszó kupoláin át, ahogy képernyőkön, izgatottan nézik ezeket az életfilmeket, és messzire sugárzik belőlük a kölcsönös, feltétel nélküli szeretet boldogsága (holott talán örökké veszekedő párok, hadakozó apák és fiaik, marakodó testvérek, egymást legyilkoló vetélytársak ülnek itt most teljes egyetértésben; csakhogy ők jelenleg – a következő leszületésig legalábbis – értik az élet-játék lényegét, a konfliktusok értékét, fejlesztő hatását, és határtalan kreativitásuk, ahogy mentoraikkal – a kielemzett problémák alapján – új színdarabjaikat tervezik, hatalmas öröm-kilövellések formájában jut el hozzánk). Még megpillantjuk az újjászületésre készülődők folyamait, ahogy vékonyodó, fénylő erecskékké válnak szét a Föld egyre zsugorodó, tündöklő kék golyóbisához közeledve, és érezzük, hogy fényük egyre növekvő izgatottságukból ered – aztán eltávolodunk ettől is, mind mélyebbre hatolva az űr hatalmas térségeibe, valami rejtett, sötét ragyogás felé navigálva a láthatatlan erővonalak mentén. Furcsa, fénylő lények húznak el mellettünk, néha egész angyal-rajokat látunk, ahogy enyhén előredőlve száguldanak titokzatos útjukon, hírvivők cikáznak nehezen kivehető objektumok között – aztán egyszercsak egy hatalmas ankh-kereszt tűnik elő a semmiből, és áttetsző ember- lényeket figyelhetünk meg, amint kitárt karral ráfekszenek erre a világító jelre, mielőtt belépnének az egymással egyetlen ponton érintkező, egyre táguló körök mindjobban homályba vesző struktúrájába és elfoglalnák helyüket a belső kör közepén. A körök érintkező pontjában Krisztus ül, a körökön végig ülőhelyek, némelyiken még lobogó gyertya. A két egymás felé forduló lény, Krisztus és a testét nemrég elhagyott, középen ülő ember halkan beszélget, látszik, jól megértik egymást; az emberi lény bólint, feláll középről és elindul, amerre az útja van, amit most már ismer. Újabb gyertya alszik ki, újabb lény fekszik az Ankh-ra, annak jeléül, hogy eggyé vált az örök Élet eme végérvényű kulcsával, újabb ember ül Krisztussal szembe, középre, és ez így megy vég nélkül, nekünk legalábbis így tűnik; és bár elragadtatásunkban még néznénk, csak néznénk ezt a lenyűgözően meghitt látványt, valami fényes örvény magába ránt, elrepülünk egy ragyogó, szilárd víztükör fölött, amely izzik, mintha belülről lenne megvilágítva (de gyönyörű, gondolom, talán ez az üvegtenger?), legszívesebben belekapaszkodnék, hogy ne kelljen továbbmenni,

116

117. oldal

de visz az ellenállhatatlan áram és ekkor, mintha valaki kinagyítaná a képet, egy tiszta ultramarin-kék bolygót látunk, az egész felszíne óceán, és tekintetünk, behatolva a víz alá, fantasztikusan gyönyörű világot fedez fel, amelyben boldogan fickándozó emberarcú halacskák integetnek felénk szivárványos uszonyaikkal, mintha testvéreink volnának és üdvözölni akarnának bennünket; és még fel sem ocsúdunk a meglepetésből, amikor egy olyan planétához közelítünk máris, amely fölött két nap világít, egy óriási fehéres-sárga fényű, a mi Napunkhoz hasonló, és egy kisebb narancsszínű; és e csodálatos természeti tájakkal megáldott világ fölött hattyú-rajok repülnek leírhatatlan méltósággal, és mi megértjük, hogy ez az ő földjük, az ember- tudatú, világszép madaraké, akik a mi számunkra lehetséges egyik legmagasabb beavatási szintet jelentik, és akik most mosolygó arcokkal fordulnak felénk; és egyikükön csodás diadém csillog és fenséges hófehér tollazata mint egy palást és arca mint ifjú szűzé, és nefelejcskék hatalmas szemében a mindentudás bölcsessége lobog olthatatlan tűzként, és én rémülten és boldogan ismerek Noa arcára, amilyen lesz majd, ha felnő és amilyen mindig is az örökkévalóság vásznára festve – és szerencse, hogy továbbsodor az ismeretlen vonzás, mielőtt elveszteném a tudatom… és íme most egy fényes mesterséges bolygót látunk magunk alatt, egy furcsa, a mi anyagunknál könnyebb és áttetszőbb anyagból épített világot, rajta óriási, tökéletes építményekkel, lenyűgözően csillogó átlátszó csarnokokkal (érzem a Démon lelkének megdobbanását, a kristálypalota!…), és mindenhol megdöbbentő sürgés-forgás. Oldalsó fülkékben lelkek alszanak, mintha holtak lennének, másokat most vezetnek elő türelmes angyal-szerű lények, ők egy véneknek látszó, tekintélyt parancsoló testület elé állnak (valamiféle meghallgatás vagy ítélkezés folyik itt?), majd elvezetik őket valamiféle tanulószobákba, ahol – akárha új ruhát – új, finomabb felépítésű és anyagú testet kapnak. És látjuk, hogy ez így megy, sok-sok ilyen átalakuláson mennek át, miközben hasonló világokra viszik őket, látjuk az egyre tökéletesebb világok sorát és ezeknek a felemelkedő, folyton finomodó valahai halandóknak a soha meg nem szűnő áramlását feljebb, egyre feljebb, egy beláthatatlan és felfoghatatlan méretű és rendezettségű univerzum középpontja felé, útközben megtapasztalva és megtanulva ennek a kozmosz-méretű misztérium-minisztériumnak számtalan ,szakterületét’ – mert ez a hatalmas, leírhatatlan fenségességű irányító apparátus azon dolgozik örökkévalóan és teljes odaadással, hogy a világegyetem úgy működjön, ahogy mi látjuk (már amennyire képesek vagyunk látni), azaz rendezetten és megbízhatóan,

117

118. oldal

megingathatatlan lojalitással a Teremtő iránt, aki felé (mert Ő nem csak intelligencia, hanem a tökéletesség személyes jelenléte is egyben a középpont paradicsomi szigetein) minden teremtett lény – évmilliókon keresztül is akár – lankadatlanul törekszik, mert ami mindeddig legbensőbb természetünk érthetetlen szükségességének látszott, megfogható tartalom nélküli parancsolatnak: most csodálatos, őshonos, végtelenül változatos és maradéktalan békességet hozó világgá változik, minden boldogok felfoghatatlanul benső közösségévé Istenben, és mert ez a megelégedés, a felemelkedés, a megdicsőülés útja – hát hogy is ne akarná ezt az utat járni a sok megtépázott halandó lélek, aki belefáradt az élet viharaiba és a halál sokkjába és most, íme, egy mindennél parancsolóbb és dicsteljesebb vonzásnak engedelmeskedve mehet egyre feljebb és feljebb a világegyetemi köröket róva, beláthatatlanul hatalmas szellemi térségeken át, amelyeknek mi csak egészen halvány tükröződését látjuk a szorgoskodó szolgálattevők elégedett odaadástól fénylő, egyre hasonlóbb arcain, és a hatalmas isteni személyiségi vonzerőnek is csak gyenge visszfénye lehet az a furcsa mágnesesség, ami úgy húz befelé egy végtelen magasságba, mint ha egy mélységes mély kútba zuhannánk, úgyhogy én, személy szerint, alig tudok kievickélni mindebből, szem elől vesztve az én Démonom lelkét, és egyáltalán belevakulva a lassan semmit-se-láttató nagy ragyogásba, és talán ezért is van az, hogy elborítja szemeimet a könny, elhomályosul a látásom, már alig látom az egyik fény-város főterén emelkedő megrázó emlékművet, amelyet mintha valami tökéletesen símává csiszolt mahagóni-színű, fára emlékeztető anyag- szerűségből alakítottak volna óriási tövis-koronává, már-már alig elviselhetővé szépségének és szörnyűségének bizarr harmóniájában, és így szinte jólesik, ahogy apránként valami szürke homály ereszkedik rám (mint hályog az öreg szemekre, amelyek már túl sokat láttak) és ez végre eltakarja az egyre abszurdabb képeket (melyeket, jól tudom, szerelmem távozó lelkének nem-fizikai szemén át néztem). Minden egyre homályosabb, aztán a homály kifehéredik, köd, egynemű, áthatolhatatlan, nincs irány, nincs idő, nincs tér, nincs pont, egyáltalán nincs semmi… Minden vagy valami, vagy megy valahová… de itt és most nincs ,valami’ és semmi sem megy sehová! …nincs hová menni, nincs kinek bárhová menni, de hát akkor ki gondolja ezeket?!

118

119. oldal

…Ha azt tudnám gondolni, hogy én vagyok a világ és kívülem nincs semmi (még akkor is, ha valójában én magam mint egy amőba faltam fel mindent, ami közel jött, de már nem emlékszem erre, mert már nincs semmi, ami közel vagy távol, rajtam kívül lenne)… ha másnak tudom gondolni magam, mint ami körülvesz, mert semminek tudok látni mindent, és csak önmagamat valaminek, ha az eredendő élet szín- és hőtengerében úszkáló magányos kék szigetként azt tudom gondolni, hogy kizárólag én létezem (éppen mert ezt tudom gondolni); akkor ez az ,én’ maga a megszüntetni vágyott, rettenetes, szűkölő félelem (attól a semmivé degradált előbbi teljességgel való azonosságtól {nehogy újra eltűnjön benne}, amiből oly nehezen vált ki, hogy tudatát önmagára fókuszálva, önálló létté válhasson, ami a megtagadott teljesség helyett egy világot {valami kerek, egész rendszert} tud létrehozni – félelem az eltűnéstől és a nem-teljesség felismerésétől); és akkor már csak az ,én’ van, a hiánytól-sebzettség világteremtő akarata, mert önmaga számára csak ő maga maradt, a benn-szorult, félelmi létező a ki-szorított és nemlétezővé gondolt, ám megállíthatatlanul terjeszkedő és teljesedő Élőben… és a félőlénynek ez a tudata {az ,én’-tudat} akar (azt akarja, hogy csak ne az a dal legyen, puszta tagadása a minden/semmi-nek), AZ AKARÁST AKARJA, az isteni létezést akarja, meg akarja teremteni önmaga van-ságát, hatalmat akar, úr-rá akar lenni önmaga léte fölött, jó-sággá és életté: istenné akarja önmagát akarni, időt akar, hogy az örökkévalóság meghasadjon és létrejöjjön ebben a hasadékban egy pillanat, egy egyedi egész első és utolsó pillanata, az idő egésze, egy teremtés kezdő- és végpontjának mindent magába foglaló hologramja, az információs ,mátrix’ buborék-hártyája, melyből visszafelé árad a tér és az idő, a teremtett világ (távolodásában egyre homályosabb, végső eredetéhez egyre kevésbé hasonlító) manifesztációja, amely a másik, közelítő irányban a zavaros ősidők brutális energiáit folyton finomodó formákba és szerkezetekbe, szervezetekbe, a lét egyre bonyolultabb hálózataiba és szöveteibe bontja szét;

119

120. oldal

teret akar, hogy legyen közel meg távol, legyen nagy és kicsi, pontot akar, ami ne az összes többi volna, mozogni akar, pontról pontra, elmozdulni valami felől valami felé, irányt akar, választhatóságot, hierarchiát, értéket, középpontot, korlátokat, világot, nem-ént – …és e tudat, ez a félelemből akarattá fókuszált, egyre kisebbé és kisebbé élesedő szellem-sziget a semminek tartott mindenben egyszercsak felrobban, szétszakítja az örökkévalóság ködfátylát és (mint lavórba a véres-mázos újszülött) hirtelen belezuhan a létezésbe. –

Egy fal az, ahol állok, végtelen fal egy végtelen tájban. Még mindig nem látok semmit, de érzem a falat magam előtt, és tudom, hogy az egész Föld rajta van, hogy minden, ami a Földön van, rajta van ezen a falon, hegyek és síkságok és vizek, melyek áramlanak, állnak és hullámzanak rajta (függőlegesen, veszem észre, és nem csodálkozom). Nem csodálkozom, hanem keresek, (nem csodálkozom, mert keresek), vak szemeim helyett látó ujjaimmal, elgyötört ujjaimmal tapogatom a falat, amely homok és kő, isten-szikla és isten-szilánk, lassan kapargatom szilánk-sebzett, szomorú ujjaimmal (a kőben benne voltál). Kőre követ, világra virágot, repül a nehéz kő, a föl-földobott, diadalmasan égre szálló, dacosan földre hulló, marokkő, lélekkő. A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem ismer, csak az, aki kapja. Furcsa, hogy a kövek között ott a tiéd, furcsa, hogy követ is tudsz dobni, furcsa, hogy repülés közben nem vált szirommá, furcsa, hogy nem roskadt össze az ég, amikor dobtad. Szilánk szakadt belém, éles-ezer szilánk... Csupa seb az ujjam, de azért én itt most, ezekkel a kisebesedett ujjaimmal, egy tavat keresek ezen a világfalon, amely tó, valamiért úgy tudom, könnyből van, tiszta könnyből van. Egy kisfiú könnyeiből lett ez a tó, aki üldözői elől menekülve a félelemtől sírni kezdett és a könnyeiből keletkezett tavacskában rejtőzött el. Őt keresem, aki a tóban van, és akit megöltek. Gyilkosain szörnyű bosszút állt az apja, egyenként megkínozta és megcsonkította őket. Az üldözők megkínzottan, iszonyúan megcsonkítva üldözték a kisfiút, aki a könnyeibe menekült előlük. Nem találták meg őt, mert elrejtőzött a könnyek kicsiny tavában, így megmenekült üldözői elől, és nem tudták megölni. Ő az, akit keresek, hogy kimentsem őt a tóból. Azt gondolom, meghal, ha nem találom meg őt, és nem hozom ki onnan,

120

121. oldal

ahová menekült apja bosszújának áldozatai, az ő gyilkosai elől. Én vagyok az apja, aki megbosszultam az ő gyilkosait, és az anyja is én vagyok, aki sebzett ujjaival örökkön-örökké keresi őt, a könnyek tavába rejtőzöttet. Sebes ujjaimat hosszú hajammal törölgetem, vak szememet sebes ujjaimmal mosogatom. Ha megtalálom őt egyszer, ha megtalálom a kicsiny tavat a végtelen fal végtelen sok tava között, a hegyek között, dombok között, halmok között rejtőzőt, a tiszta könnyek tiszta tavát, akkor kihozom őt onnan, kiemelem a könnyeibe rejtőzöttet, az én fiamat, aki nem fiú immár, a megölöttet, akit nem találtak meg gyilkosai, aki ma is él, és ha előjön önmagából, könnyei kis fehér tavából, fehér lesz a haja, mint a hó, és bőre fehér és átlátszó, mint a könny, mintha üvegből lenne a teste, és szíve úgy világít át rajta, mint a Nap, és szemei a tündöklő homlok alatt mint két izzókék mennyei gyémánt, két ikercsillag, melyekből úgy görögnek elő a fény apró buborékai, mint a könnyek. Előttem fog állni, és ő is meg nem is, megfoghatom a kezét, de félek, hogy eltöröm, törékeny, mint a szellem, mint a fény olyan törékeny, és félek ránézni, mert mindene látszik, középpontja és határai, ragyogása és árnyassága, levegős- tüzes arányossága. - Te vagy? – kérdezem tőle. - Én vagyok. - Vagy tehát, létezel. - Nem tudok nem lenni. - Velem vagy hát? velem leszel? - Veled, veletek. Most már mindig. Az idők végeztéig. De miért kérdezed, amikor

tudod? - Mindig tudjuk már, amikor kérdezünk – tudod. - Tudom. De én nem fogok kérdezni semmit. Válasz leszek. Leszek, ha kell, és

nem, ha szükségtelen. Boldog vagyok, és ti is boldogok lesztek. - Csak az idő… - Láss. Nézz fölé, alá, mögé. Ez a fal itt az idő, ettől nem látsz. Nincs ez a fal.

Nyisd ki a szemed. NINCS EZ A FAL.

És megérinti a falat és nincs. Nincs a Föld és az erdő és az üldözés, a gyilkosság és a bosszú, a félelem és a könnyek. Nincs a Démon… Nincs a semmi és nincs a minden, a köd és az átláthatatlanság, a ,nincs’ kontúrjai, a ,van’ tévedésének élessége.

121

122. oldal

Csak Ő van, az átlátszó, és rajta keresztül látszik minden, rajta, mint egy óriási, eleven kristály-prizmán keresztül látható a most, és ami előtte volt és ami utána lesz, az egész felfoghatatlan, káprázatos világegyetem.

Ott állok még mindig, nyitott, könnyhályogos szemmel a sírnál, mellettem az urnafal, kicsi fal kicsi, elázott koszorúkkal, de nincs se fal, se sír, csak egy hatalmas kráter, és mindenki elment már.

…Nagyon lassan, vaksin elindulok, amerre a kijáratot sejtem, azzal a furcsa érzéssel, hogy visszafelé megyek egy derengő zöldes átjárón keresztül, amelyre szőlőlevelek alig- látszó, átlátszó, de tökéletes körvonalú árnyéka rajzolódik. Valaki, talán egy nő, jön mellettem, beszél, el-elkapok egy-egy szót, mondatot, néha egy gondolatot is, de mintha álomban, elmosódik a kép, a hang, az érzés. Mint a játék vagy álom, olyan ez a hang, ringató, mint az anyaöl. Valamit mesél, talán az ősidők szövetéről, az éj titokzatos varázsáról, a háborgó lelkek beavatási próbáiról, arról, hogyan gyűjtik egybe a Hold növő fénye alatt a különböző növények erejét. Mesél a bátor asszonyokról és hős férfiakról, a harcos szellemről és arról, ahogy a Változás átszövi az újra és újra születő életet. „Emlékezz a változás gyógyító erejére!” Aztán megint mintha aludnék és álom jönne, a halottak édes álmai két születés között, minden nagyon színes és élénk, mint az elfeledett gyermekkor káprázatos, drága tájai, és ebben az álomban könnyedén repültem a vidék felett, és a Törzs tagjai madarak képében repültek velem… A papnők így vitték a lelkeket hosszú utakra, így ajándékozták meg a különböző Nemzetségek tagjait az élet újraálmodásának képességével… És megint a nyugodt, anyai hang, a mindentudó anyák sebzettségen-túli, dúdoló hangja: Három szent folyó vizét őrizzük: az Élet, a Halál és a Gyógyulás vizét… A Tűz és a Víz egy helyről táplálkozik – a mélységes Földanya mindent tápláló méhéből, a magasba emelkedő Égi Anya tejéből. Mintha varázsitallal itatott volna ez a hang engem, egyszerre elmúlt minden kín, az élet és a halál szomjúsága is, és hirtelen úgy éreztem, szívem minden dobbanása egy lépés önmagam és a világ felé. Karjaimat kitárva úgy éreztem: mindenkit szeretnék megölelni – és ekkor a hályog lehullt a szememről. Még láttam, hogy a sebesült szíveket milyen nagy gonddal kísérik be a Gyengélkedőbe, és mily sok szerető kéz, érintés és dal próbálja megvigasztalni őket. Láttam, hogy a szívek sokszor nem akarják meghallani a gyógyítást, de aztán lassan a Föld lüktető légzésére újra megindul bennük a vér, és a sebek elkezdenek összeforrni… „Emlékezz ránk! Mi vagyunk a Szeretet Áradásának Segítői. Gyógyítunk, vígasztalunk, és kitörő örömmel ünnepeljük az egyesülés örömét!” …és ekkor megláttam, hogy a létezés egyetlen, kifogyhatatlan forrása a mindent elárasztó öröm! Átéreztem az elemek erejét, az Istennők áldott jelenlétét, és kincsként ragyogtak fel előttem tapasztalataim,

122

123. oldal

minden, amit átéltem és ami még vár rám az időben, egyszerre ott volt, és erre az egész, koszorúval ékesített és nekivadult világra hullott, egyre hullott a rózsa. Öntudatlanul találtam meg magamban újra azt a harmóniát, amelyet gyerekkoromban éltem át… A földet elárasztja a legtisztább boldogság, de az emberi lények ezt nem veszik észre, túlságosan komolyan veszik magukat… Egyszerre teljesen éber lettem, amint megértettem, hogy mostantól életem új fordulatot vesz. Megérkeztem az álom vizein, a lélek vizein át haza, a saját életembe, a mostba.

Felébredtem.

Még teljesen sötét van, mozdulatlanul nagy az éjszaka szeme, amelynek mélyén a szerelem nyugszik, aminek gyökereiből valami gyümölcsöző derű tömött, áttelelő növénye sarjadt váratlanul. Ülök az ágyamon, megpróbálom visszaidézni, milyen volt az a szüntelenül fokozódó mozdulat, amely fölemelte és tartotta nehéz szerelmemet, magasan önmagam fölött; a szerelem (ahogy a másikat valamivé válni kényszeríti, végtelenül sokká lenni, a legvégsőbbé, amire erejéből telik)…minden próbát kiállt. A Naplóm! az a napló, igen, egy páratlanul megmunkált szerelem leírását őrizte meg: miként egy régi csipkében, úgy futnak össze benne a fájdalom és a magány szálai, hogy virágokat alkossanak, kuszán összefonódó virágok ösvényét.

…Hol is lehet a múltam, emlékeim őre, szegény lánykorom tanúja? Kissé kapkodva keresgélek, rég volt, azt sem tudom, hová tehettem, de mintha meleget éreznék az egyik fiók felől, és kissé reszketve az éjszakától (melyben az anya az úr…) és az emlékek súlyos vizének máris-érintésétől (mélységes mély a múltnak kútja…),

kinyitom azt a fiókot, és meglátom a kifakult, megsápadt-kékes borítójú vastag füzetet kissé sárgás, néhol meggyűrődött lapjaival (itt-ott behajtások, papírfecnik jeleznek valamit, nyilván fontosabb, többször újraolvasott lapokat, bekezdéseket, mondatokat, szavakat), néhány összehajtott, talán utólag belehelyezett lap széle árulkodón, rojtosra szakadozva próbálja felhívni magára a figyelmet,

tintával az van a fedőlapjára írva, NAPLÓ, és én most megint a kezembe veszem, és megint olvasni fogom, olvasni, olvasni…

123

124. oldal

Napló

Budapest, 1986. március 1. szombat

Már egy félórája ülök ez előtt a füzet előtt, mint Ricsi, ha nem érti a házi

feladatot. Állati furcsa egy naplót elkezdeni az én koromban (hiszen már

huszonhat éves vagyok, az egyetemen régóta vénlányként tartanak számon)…

Mégis szükségem van erre, mert meg kell magyaráznom valamit magamnak,

amit sehogysem értek…

(Kicsit olyan ez, mint a „Zörög a sárhányó! - Mi van?! - Zörög a sárhányó!! - Mit

mondasz?! – Zörög a sárhányó!!! – Nem értem, mert zörög a sárhányó!!!!”… vagy

Brueghel összekapaszkodott vakjai, ahogy egymást vezetik… vagy legalábbis

mintha magamban beszélnék, mint Anya mostanában a konyhában.)

Egyáltalán, itthon minden egyre olyanabb, mint volt, a világ (már amennyire

én egyáltalán érzékelem) élvezettel, biztosan rohad (bűzlő háborúk s még

bűzlőbb békék), a vizsgaidőszak közeledik, a kiegészítő szakon lassan esedékes

diplomamunkámról még elképzelésem sincs, az egész mégis úgy fest, hogy

nagyobb baj nélkül meg is úszhatom (úszhatjuk) akár, egészében véve mintha

nem történne semmi, mintha nem lenne semmi rendkívüli az egészben… Pedig

olyasmit érzek, amit a rókák érezhettek a pompeji lyukakban: valami tompán

mocorog mélyen benn a hegy gyomrában, és bizonytalan füstök gomolyognak

valahonnan, és folyton megreped valahol valami, és az embernek (bocsánat:

rókának) rettenetes szűkölhetnékje támad, de nem tudja,

pontosan mitől;

124

125. oldal

de még szűkölni is veszélyes dolog, ezt súgja valami, s ettől a félelemtől még

jobban összekucorodik az odújában s tehetetlenségében valami másra próbál

gondolni, valamire, amit nem szabad elfelejteni ahhoz, hogy életben maradjon

az ember (bocsánat: a róka), miközben a veszteségre s a fájdalomra várakozik,

egy másik, valaha épp ily kiszámíthatatlanul érkezett áldozatra és veszteségre:

„várakozás a küszöbön, a még le-nem-küzdött lét sokféleségétől vetett

árnyékunk előtt, az álom néma világítóhangjai közepette” –

…ez volna az emlékezet?… arra emlékezünk, ami lesz?… s ha egyszer mégis

olyasvalami lesz, ami sohasem volt, vagy legalábbis nem tudunk emlékezni rá,

olyan borzalmas volt vagy olyan félelmetesen nagyszerű – ha egyszer mégiscsak

olyasmi történik, ami még nem történt? hogy elszabadul a sivatagi hegyek

gyomrába örökre leláncolt óriás, s kitépi az időt a sziklák szorításából és kitör

a felszínre s úgy húzza végig iszonyúan csörgő láncát a föld felszínén, mint

egy könnyű, tarka szerpentinszalagot, s mi hiába látjuk, nem tudunk emlékezni

rá, mintha sohase láttuk volna, mert előtte nem jár más, csak rettenetes léptű

szörnyeteg árnyéka, a félelem, és mögötte sincs semmi, csak a felejtés mélységes

mély szakadéka?…

s mégis: ebből a szakadékból fel-feltör a füst, valami távoli zengés, sóhajtás,

sziklák repedése, hegyek moccanása s mi tudjuk, hogy valami van ott lenn, hogy

valami lenni készül, „valami szándék ébredez… kitölti az üres teret, kitör a

formát képzelő meleg barlangok éjjeléből”, s a fal átszakad, kihasad a sík, a

határ rózsásan megreped, kráteresen felhasadozik, valami feltöri belülről,

valami, ami növekszik, ami csírázik, valami tej, ami emlőt keres, valami mag,

ami rögöt keres, valami áttörni valót, valami repeszteni valót, valamit, amin

túl valami más van, talán fény? talán üresség? esetleg sors? vagy netán valami

jövő? …s hirtelen valaki bennünk mégis-mégis emlékezni kezd?…

Így kezd most bennem is emlékezni valaki, egy gyerek, aki talán sohase voltam,

mindenféle dolgokra, amik talán sohase voltak, most, amikor a

hajszálrepedések a falakon már nem tűnnek a véletlen szeszélyes mintáinak,

s a füst már szemet-szájat betölt. A felnőtt-lét épp csak mostanában megmászott

hegyén állok, a kráter közelében, s lefelé hallgatózom, a rég elhagyott virágos

völgybe, füves hegyoldalakra, ahonnan jöttem örökre elfeledett könnyű

léptekkel, ugrálva a hegyeken, szökellve a halmokon: itt állok a paradicsom

kapujában, koszorúsan a várakozásban, s házam lángra gyullad; morog és

dörög a hegy gyomra

s a kráter széle egyre közelebb jön…

és én emlékezem.

125

126. oldal

Emlékszem egy kopottas, nagyon puha s nagyon langyos kis ágyra, a kicsorduló

nyál ízére (az államra rá is száradt egy kicsi), s hogy már nem tudom, mi volt,

ami megijesztett az előbb: talán a kéményseprő, ahogy belépett, az ujján

pörgetve azt a csigaszerű, fekete kefét? ahogy szó nélkül közeledett, fekete

képéből kifehérlő szemmel s az ágyam hátrálni kezdett előle? fehér háttámláján

a hámló hattyú sírvafakadt, lába nekiütődött a falnak, az behorpadt és kinyílt

s mintha elnyelt volna mindnyájunkat… és a kéményseprő… Apa!… jaj , itt van,

segítség, megfulladok, Apa!… még ki se mondtam a nevét, már itt van, lehajol,

suttog, „bolondoska, bogárka, no…”, ki se nyitom a szemem, anélkül is látom

őt, ahogy bebugyolál a bolyhos nyuszis takarómba, lábam alá begyűri, fülemre

ráhúzza s végül megcsókolja a homlokomat, mielőtt halkan kimegy… A középső

szoba volt az enyém (ez volt a legkevésbé óriási a három egymásba nyíló nagy

szobából), amelyben a hattyúhercegnős-fehértámlás, oldalt rácsos kiságy

(talán még Nagymamáé lehetett) mindvégig kitartott, amíg ott laktunk. Én se

váltam volna meg tőle semmi áron, bár a végén már csak felhúzott lábakkal

tudtam aludni benne, az oldalamon fekve, arcom alá tett kézzel… A vénséges

vén matrac hepe-hupáit itt-ott elrongyolódott lepedőkkel pótoltuk ki. A szoba

eredetileg ebédlő volt, közepén nagy ovális ebédlőasztal terpeszkedett sötét fából

készült régimódi székekkel, az egyik sarokban kredenc (oda gyömöszöltem be a

játékaimat, pontosabban elhalt játékaim tetemeit, úgyhogy olyan lett végül,

mint egy ősrégi temető, ahol az egymás hegyén-hátán heverő holtak türelmesen

várják a feltámadást); a kredenc tetején mindazonáltal horgolt csipketerítő

díszelgett s rajta mindenféle, az étkezéshez ,nélkülözhetetlen’ ezmegaz (például

egy körtét formázó kék porcelán sószóró, amitől mindig zavarba jöttem, mert

soha nem láttam kék körtét); a jobboldali kétszárnyú ajtón viszont pirosra

festett fahinta függött, az én hintám. Ez az ajtó Apa és Anya szobájába vezetett.

Az ő szobájukban minden bútor világospiros cseresznyefából készült, és minden

terítő, ágytakaró és függöny tündéri finomságú fehér csipkéből volt, ahogy Anya

gallérjai és kézelői és néha még a korallszín vagy fűzöld selyemkombinéjára

felvett nyári ruhái is –

mégis mindenki tudhatta rögtön, hogy itt Apa az úr: neki szolgált a nagy, puha,

ódon karosszék a melléje készített asztalkával, rajta a ,zajláda’ (a rádió – az új

lakásban TV-nk is lett), a súlyos és jellegtelen, zöld posztóval fedett íróasztal az

ablak előtt… minden nagy volt, gyerekszemmel egyenesen óriási:

ha egybenyitottuk a három szobát, több mint tizenöt méter hosszú, hat méter

széles hatalmas terem keletkezett csillárokkal és a mennyezet gipszstukkós

sarkaiban függő színes lampionokkal kivilágítva, s Apa ilyenkor

végigkeringőzött ezen a báltermen iruló-piruló, nádszál-törékeny és

elragadtatott

tündér-anyámmal…

126

127. oldal

Ma már tudom, nemcsak azért bújtam ilyenkor az asztal alá, hogy nyugodtan

bámészkodhassam, miközben előbb-utóbb észrevették, hogy eltűntem, és

élvezhettem, hogy mindenki engem keres; hanem legfőképpen azért, mert

titokban bánatos voltam: mindennél jobban szerettem volna Anya helyében

lenni…

Nagy volt itt minden, mint Apa, de valahogy mégsem illett hozzá: túl elegáns

volt mindez és valahogy túl sok is; az ő valódi kontúrjai, impozáns méretei csak

kinn, a földeken tudtak magukra ismerni; folyton nekiment a bútoroknak,

mintha állandó konfliktusban lett volna minden dologgal, ami nem isten

szabad ege alatt nőtt ki a földből. Talán ezért is szeretett annyira főzni; kinn a

konyhán ismerős lényekkel volt dolga; akkor aztán nem is engedett senkit a

közelükbe; még a krumplit is egyedül hámozta meg az utolsó szemig. Ritka

ünnep volt az ilyen nap (Apának szinte soha nem volt ún. „szabadideje”:

hajnalban kelt, estével jött meg a gazdaságból és ha a sofőr nem veszti türelmét,

ki tudja, nem éjfélkor ért volna-e haza nap mint nap; hétvégeken meg vagy a

határt járta, az ő határtalan királyságát, vagy az íróasztalánál ült és

,dolgozott’: terveket írogatott vagy bezárkózott a kisszobába titokzatos

figurákkal tárgyalni; ezért-e vagy valami mástól, de a gazdaság egyre csak

virágzott, mind nagyobb és nagyobb lett és Apa számára más nem is igen

létezett a világon). A ritka ,különleges alkalmakkor’ viszont igen komótosan

látott neki az ebédkészítésnek; minket szétzavart – pihenjetek! készüljetek fel

lelkileg, mert ilyen még nem volt s nem is lesz soha többé – és azután órákig,

titokzatosan készülődött ott a folyosó másik oldalán lévő nagy konyhában,

zárt ajtók mögött, s csak nekem engedte meg, hogy néha bekukkantsak, s

ilyenkor hallhattam, hogyan dünnyög magában: ,táplálék -táplélek’ – ilyeneket

mondogatott félhangosan, nekem címezve pedig, tanítólag: ,az étel az élet’

meg ,az életélvezet: az étel él s vezet’… és huncutul mosolygott hozzá;

vagy – ha különösen jó kedvében találtam – leülhettem az asztal mellé egy fehér

hokedlira s onnan nézhettem, hogyan tesz-vesz; s én segédkezhettem a terítésnél

is: ilyenkor kivételesen széthúztuk a szobámban lévő nagy ovális ebédlőasztalt

(a közepén kiemelkedő lappal még sokkal nagyobb lett), ropogós fehér

damasztabroszt terítettünk rá s arra jöttek a Nagymama sötétkék-fehér,

aranyozott szélű porcelánjai. Apa nem szerette a naptári ünnepeket, neki saját

időszámítása volt; s amikor nála ünnepre kongattak, akkor aztán csakugyan

ünnep lett, káprázatos is, félelmetes is, ki-tudja-honnan gyűlt vendégsereggel,

cigányzenével, pezsgővel, gyertyákkal… Megbabonázva bámultuk a pompázatos

asztalt, ahogy Apa sorra szedett mindenkinek a saját kezével (ez a rituálé része

volt, akármennyi időbe tellett), ahogy első tósztra emelte monogramos csiszolt

poharát

s szavai végeztével a cigányok

tust húztak;

127

128. oldal

a szinte imádságos csendben elfogyasztott első falatok mindenkiből mély

sóhajokat szakasztottak s aztán egyszerre csak kitört a szilaj jókedv, mindenki

megpendült, mint megannyi porosodó húr, ha feldől a nagybőgő,

s a dús lakoma végül hatalmas, féktelen, táncos-zenés dáridóba ment át.

Nagymama szegény, aki tőlem balra, a lakás legbelső szobájába húzódva élte

titokzatos, ismeretlen tartalmakkal teli napjait, látszólag jól bírta ezeket a

csak úgy ukk-mukk-fukk kitörő ünnepélyeket; úgy rémlik most, még táncolt

is bivalytermetű apámmal s mintha sokkal jobban illett volna hozzá, mint

az én törékeny, rebbenő anyám a maga nem evilági finomkodásaival,

keresztény félénkségével, aggodalmas és szelíd rosszkedvével. Pedig

Nagymama aztán tényleg ,elkényeztetett királylányként’ nőtt fel: reggeli

kakaóját meg sem itta volna, ha nem viszik utána a kádba, s ,korán elhúnyt

szegény drága férje’ (azaz a nagypapa) az egyszem leánygyermeken kívül

irdatlan nagy lakást hagyott rá (zongorával és festményekkel, ahogy

dukál), s akkor ott volt még a tömérdek kézzel hímzett stafírung és porcelán

és egy üvegháznyi hasonlóképpen elkényeztetett szobanövény… Ezek közé

préselődve élt Nagymama a maga robosztus testi-lelki alkatával, aminek

meg se kottyant háború és béke, rezsimek, bőség és nélkülözés állandó

váltakozása; tette, amit a szükség parancsolt s amihez kedve volt; s mivel a

világégés utáni szükség úgy hozta s mivel ahhoz volt úri kedve, fogta magát

és elment egy soroksári gyárba ápolónőnek, asszisztensnek az üzemi orvos

mellé; a gyárban mindenki imádta, a portástól az igazgatóig, s bármi

meglepő volt ez, ő is imádta a gyárat mindenestül. Hajnali négykor kelt ki

csipkés ágyából s hatvan éves korában is futott a villamosmegállóig, hogy a

hatórás műszakot már beöltözve, bemosakodva várja; a munkások apróbb

baleseteket csináltak direkt, csak hogy felmehessenek a rendelőbe egy kis

kötözésre; ő volt mindenki üdvöskéje, nap mint nap csokrokkal meg

házisüteménnyel megrakodva jött haza s egy-egy védence nemegyszer egész

hazáig elkísérte. Egyik héten reggeles volt, a másikon délutános, a

harmadikon meg éjszakás. Vasárnaponként úgy hiányzott neki a gyár, hogy

bánatában talpig levendulaszínbe öltözött, fekete bársonyszalagot kötött a

nyakába s barátnőivel a Zserbóban a sárga földig leette magát krémessel,

vagy elment az Operába a Faustra valamelyik élmunkás brigáddal és két

monogramos batiszt zsebkendőcskét is telesírt a nagy kultúrélmény hatása

alatt.

Apa nagyon szerette őt, jóllehet az anyósa volt,

Anya pedig eszelősen

féltékeny volt rájuk;

128

129. oldal

én magam nemegyszer találtam őket bensőséges hallgatásban Nagymama

szobájában: Apa a sarokkanapén fekszik becsukott szemmel, Nagymama

pedig halk keringőket játszik a zongorán s dúdolgat hozzá. Ez a hely volt

számomra is a lakás legfontosabb zuga: egy télikerttel és szentéllyel

keresztezett budoár; rengeteg filodendron és fikusz, értelmezhetetlen

tárgyakkal teli vitrinek, birsek a komódon (amelyek mintha az idő

valamiféle tehetetlensége folytán, tévedésből maradtak volna itt különleges

illatukkal egyetemben, titkosan s valahogy funkciójuk vesztetten), s mindez

cseppet sem tűnt abszurdnak, hanem inkább kedves volt, mosolyogtatóan

meghitt és rettenetesen szeretnivaló.

Tíz éves voltam, amikor egy hirtelen csattanás felriasztott ebből az álomból.

Mintha a mennyezet hasadt volna ketté. Repedések addig is voltak, talán

hallatszott is éjjelente egy-egy reccsenés, koppanás, de akkor még: ,az a sok

ócska régi bútor nem bírja a lehűlést’ – lehetett mondani. Mégis: valami

készült, valami pókhálóként húzódott a szobák rejtett sarkaiban, az egyre

sötétülő falak között – pedig elképzelhetetlen volt, hogy bármi is

megváltozzon. A lét olyan egyforma volt, hogy az ember azt hihette, már

százezer éve vadászunk ugyanezeken a vadászmezőkön s még százezer

évekig itt fogunk vadászni. A birsek, a gyár, a ,határ’, az iskola a templom

mellett, a vasárnapi húsleves, Anya halk perlekedései – mindez

örökkévalónak tűnt, olyasvalaminek, aminek a létét senki és semmi nem

vonhatja kétségbe. De talán csak a gyerek érezte bennem így. Mind jól

megvoltunk; egészségesek és boldogok voltunk, azt hiszem; ,mindenünk

megvolt’, ahogy mondani szokás, s a világ sokféle, biztonságos, vidám és

valamiképpen a sajátunk volt, legalábbis nekem úgy tűnt. S akkor egy reggel

apám és anyám elémbe álltak és egyszerűen közölték velem, hogy másnap

elköltözünk, mert hamarosan kistestvérem fog születni és ezért több szobára

lesz szükségünk; meg hogy ,itt a belvárosban nagyon messze vagyunk Apa

gazdaságától, jobb lesz, ha kijjebb lakunk’.

Tudtam, hogy hazudnak; toporzékolni próbáltam, hiába; este

bebújtam a sarokban álló cserépkályha mögé s meglapultam, mint a sebzett

vad, hogy ne találjanak meg s ott kelljen hagyniuk, de Anya megtalált és

életemben először hatalmas pofonnal jutalmazta mindenki számára

nyilvánvaló hősiességemet; minden lepergett hazugságaik konok faláról.

Nagymama sírt (nem akart egyedül maradni a hatalmas, üres lakásban,

siratta Apát, engem és szegény önmagát); én üvöltöttem, mint a fába szorult

féreg; Apa úgy járt fel s alá, mint egy sebzett oroszlán;

de minden hiábavaló volt.

129

130. oldal

Másnap emberek jöttek, mindent felraktak teherautókra, engem Anyával

együtt beültettek Apa szolgálati kocsijába és elhurcoltak. Otthagytam a régi

kredencben minden játékomat, a könyveimet, egész gyerekkoromat,

gyerekkorom holttestét. Hiába könyörögtek, fenyegettek később, soha nem

tudtak rávenni, hogy még egyszer elmenjek oda. Hallani sem akartam róla.

Két hónapra rá Apa egy szép nap elvitt ebédelni a gazdaság csárdájába,

mindenféle jókat hozatott, s amikor már jóllaktunk, azt mondta: - Meghalt

a nagyanyád. - S mert meg se rezzentem, hozzátette, - Megpattant a fejében

egy ér, álmában történt, nem szenvedett. - Értem - , bólintottam, s egy árva

könny nem sok, annyit se préseltem ki a szememből.

(később)

Abba kellett hagynom az írást, mert Ricsi berontott. Ha valaki ideges a

családban, okvetlen Ricsire ordít rá, pedig a szerencsétlen szinte biztosan

ártatlan. Ő csak magnózik – igaz, hogy hangosan, és az is igaz, hogy

állandóan, de szerintem lehetetlen rá haragudni: fekszik az ágyán és mint

csecsemőkorában, ide-oda ringatja magát a zene ütemére. És hiába nagy fiú

már, az arca még mindig hamvas és gömbölyded, a szempillái lányosan

hosszúak és a szája nem nagyobb, mint egy cseresznye s a szeme alatt csöpp

kis árnyék és ha rászólnak, az árnyék megnövekszik, eltakarja az egész

arcát, a szája legörbed és sírvafakad (az iskolában sokat csúfolják ezért);

ilyenkor berohan hozzám és az ölembe fúrja a fejét. Néha megpróbálom

megértetni vele, hogy másokat zavar (a ,másik ember!’… amikor először

mondtam neki, hogy „na de Ricsikém, gondolj bele, a másik ember!” – olyan

röhögőgörcsöt kapott, hogy percekig fetrengett a szőnyegen, és azóta is elég

megemlíteni előtte a mindenkori ,másik ember’ létezésének puszta tényét,

mindig ugyanolyan mulatságosnak találja);

de ha máshonnan próbálom megközelíteni a kérdést (mivel a

másikemberezésnek a fergeteges hahotán kívül más hatása nincs) és

mondjuk megkísérlem elmagyarázni neki – felnőttségem fölényének biztos

tudatában – , hogy teljesen meghülyül és előbb-utóbb a szívritmusa is

bekrepál attól a sok dum-dum-tól, vagy megtudakolni, hogy szerinte mégis

mi ez a zenének nevezett ,acélhenger- gőzhenger- úthenger’ a nem kevésbé

rémes ,alkohol – Technokol – fuldokol’ mellékzöngéivel?!…– ez csak olaj a

tűzre: „Ti vagytok a hülyék, nekem ez a szabadság, miért nem fogjátok fel? és

egyáltalán nem is értetek hozzá, akkor meg minek szóltok bele?!” – és

bömbölni kezd,

mint egy dedós;

130

131. oldal

ilyenkor megcsikizem, vagy elővezetem kedvenc versezetünket (Süsü után

szabadon): - ,Én vagyok a… hát te ki vagy? engem könnyű, téged nehéz,

karom erős, szívem bús, én vagyok a rántotthús’ – erre rögtön abbahagyja a

sírást és még azon-szipogva kacagni kezd, kiszalad és bekapcsolja a tévét.

Tudom, hogy most órákig fog ott ülni a képernyőre meredve szinte bénultan,

s tetőtől talpig lyukasan tűri, hogy a fél(re)információ befolyja szegényke

dermedt agysejtjeit…

Elolvastam, amit eddig írtam, és mit ne mondjak, enyhén gyászosra

sikeredett. Pedig valójában nem tudom, nem éppen az-e a jó, ami olyan

rossznak tűnik először – és fordítva. Az a boldog biztonság már soha nem tér

vissza, de valami mégis megmaradt belőle: az állandóság. Ahogy lassan,

alig észlelhetően, de folyamatosan romlanak azóta a dolgok, abban szintén

van egyfajta bizonyosság: holnap megint rosszabb lesz minden, mint ma

volt, számíthatsz rá… Volt egy pont, amikor még minden egész volt, egy csúcs,

ahonnan még látható volt minden; s azóta lefelé ereszkedem a mélybe; s

próbálok nem félni… Valami történik velünk, velem, és nem értem, mi az.

Vagy talán úgy van, hogy valahogy hirtelen megmozdulnak és így lenni

kezdenek a dolgok és mi egyszerűen csak megtörténünk a dolgokkal? Talán

tényleg az lehet, hogy ami csak úgy létezik, ami egyszerűen csak van, azt nem

is tudjuk meglátni, kizárólag azt fogjuk fel, ami mozog?… és íme, most

hirtelen minden megmozdult, és benépesült az idő, az én időm, valósággal

nyüzsög, mint egy kukacokkal teli sajt… Hát erről akarok írni.

Pedig – hol is kezdjem – látszólag nem történt semmi: Kata barátnőm tüzet

kért tőlem az egyetemen… a folyosón álltunk, volt nálam egy skatulya gyufa,

pedig nem is dohányzom, igazából mindig van nálam

[ez tulajdonképpen magyarázatra szorulna, de azt mégse mondhatom, hogy

egyszerű kis pirománia – inkább egyfajta, mélyen a gyerekkorban gyökerező

gyengém ez: valamikor réges-régen, öreg időkben szerettem kiszaladni a

csillogó forintossal ,Kossuthbácsi’-hoz: koldus volt, öregecske házikoldus

ragyogó fehér körszakállal; becsöngetett, s mindig a legújabb forintost

kellett a sapkájába dobni, és én nagyon szerettem ezt, amikor én még kislány

voltam;

csakhogy egyszer aztán, szép tavasszal, sugaras nyáron esett olyan szégyen,

olyan nyomorúság: félni kezdtem tőle;

mintha lett volna abban valami rendellenes, hogy ő koldus,

mi meg nem;

131

132. oldal

így hát ha csöngettek (bármelyik csengetés jelenthette őt is), úgy tettem, mint

aki nincs is: nem nyitottam ajtót, nem feleltem Nagymama szólongatásaira,

sőt egyszer a kredencbe is bebújtam, ahol akkoriban az elhalt játékok

csontvázai hányódtak temetetlenül, arra a pillanatra várva, mikor is egy

indokolatlanul pufók és koszos gyerekkéz benyúl a résen – az ajtót egészen

soha nem nyitja ki – és óvatosan keresgélni kezd a kinyomott baba-szemek,

lyukas hálók, féllábú bohócok és lelkeszakadt japán legyezők között, hogy

végül megragadja és nyugalmából rémületes erővel kitépje az aktuális

újjászületőt, aki ijedtében teljesen halottnak tetteti magát, mint ezúttal én

magam is, a fenyegetően behajló két polc közé préselődve, megnémulva

önnön merészségemtől és a folyamatosan közeledő büntetéstől való

félelemben (ahogy a keresés intenzitásával a kibújás lehetősége egyre

csökkent) s mégsem mertem elképzelni, hogy megint szembekerüljek a

ragyogó fehér szakáll és a foszlott, kilógó sapkabélés vakító kontrasztjával,

amit csak fokoztak a rádió szűnni nem akaró hírei az öntudatos dolgozó

nép megérdemelt jólétéről,

úgyhogy azt javasoltam Anyának, hogy felezzük meg vele, amink van, úgyis

szocializmus van és mi rendesen részesültünk a folyton emelkedő

életszínvonalból,

de Anya váratlanul (tündéri finomságát egyszerre feladva) azt felelte,

hogy tehülyevagyédesgyerekem, és mert az arcom hirtelen igazolni

látszhatott eme kijelentését, mintegy enyhítőleg vagy visszavonólag

hozzátette: nem ez az egy koldus van a világon…

de bár sose mondta volna! mert ettől a naptól fogva – mintha szavai spórák

vagy osztódó sejtek lettek volna – a koldusok felfoghatatlan szaporodásnak

indultak: egyszerre csak mindenütt ott voltak, álltak-ültek-feküdtek úton-

útfélen és akármerre mentem, mindig éppen szembejöttek velem; Anya persze

(ó, az anyai ösztönök csalhatatlansága!) bámulatos gyorsan rájött, miért

kér újabban gyermeke, aki csecsemőkorától fogva egészen kivételes módon

undorodik az édességtől, naponta többször fagyipénzt, s felfedezését ,kár

nekik adni, úgyis elisszák’ megjegyzéssel hozta tudomásomra;

tényleg!… kaptam én észbe, főleg, miután kicsit későbben sikerült mást is

megfigyelnem: hogy a szomszéd vénkisasszony

(akinél csak egy pohár hideg teát lehetett inni egész délután és én azt is

mindig otthagytam és ezért mindig megszidtak mert beárult és én végül már

nem akartam hozzá átmenni egyáltalán még a két sziámi macska kedvéért

sem és a kép kedvéért sem pedig az a kép arany őszi erdőt ábrázolt és a levelek

igaziból arany levelek voltak és még az is mind semmi mert jobbra volt ott

egy zsinór és ha azt meghúzta a néi – nem engedte senki másnak meghúzni

– akkor az erdőn átfutó patak

elkezdett folyni

132

133. oldal

és a vizimalom kereke elkezdett forogni és az őzike édes csengettyűszóra

elindult a fák alatt és keresztülsétált az erdőn, amitől ugyan kicsit

olyanformán érezte magát az ember gyereke, mintha túlságosan sokat evett

volna a krémesből, amit amúgyis utál, de azért ez a kép mégiscsak szenzációs

volt)

milyen kiszámított, álságos, alázatoskodó leereszkedéssel dobta a nyomorult

forintját a kiszemelt boldogítandó kopott kalapjába, és megpróbáltam

elképzelni, micsoda bűnei lehetnek, hogy így akarja jóvátenni (így

képzeltem: ül a néni egyedül a szőnyegektől és függönyöktől mindig sötét

szobában és zománcozott kék lavórban áztatja a lábát, ami a bűneitől

mindenütt gennyedzik),

és akkor én gyermeki daccal eldöntöttem, hogy nem, én ugyan soha,

mígnem egyszer egy szép napon az egyik osztálytársnőmet pillantottam meg

a sarkon álldigálni, ez már a telepi lakásunkban volt, pont ráláttam az

ablakból; nem volt benne semmi különös voltaképpen, álldogál és annyi, csak

valahogy túlontúl sokáig ácsingózott ott (ugyan mire?…), a lámpa alatt,

mintha bizony randija lenne,

pedig hát éppen neki aligha volt randija: különös egy lány volt, valahogy

egészen más, mint mi, kövér, ügyetlen s valamiért mindig szederjes volt a

bőre, úgyhogy tornaórán különösen vigyázni kellett, nehogy véletlenül

ránézzen az ember,

pedig ez egyre nehezebb lett, mert olyan eltúlzott igyekezettel csinált mindig

mindent, hogy a tanárnőnek végül feltűntek minden ügyetlensége ellenére

hibátlanul végrehajtott gyakorlatai s egyre sűrűbben állította ki elénk a

legjobb tornászt megillető helyre, hogy bemutassa nekünk, közönséges földi

halandóknak, az isteni mozgást, és mi bámulattal elegy iszonyodással

néztük rengő testén az igyekvés nagy, liláspiros foltjait, melyek fölött

krétaszínű arca mint egy halotti maszk imbolygott a mindent leigázó

szenvedés grimaszába fagyva, úgyhogy a folyosón is elkezdtünk kitérni előle

s ő egyszer csak arra eszmélt, hogy már padtársa sincs;

ekkor, mintegy válaszképpen, körözni kezdett egy füzetet az osztályban s

most megint rajtunk volt a sor, hogy elcsodálkozzunk a sors véletlen,

pazarló adományain, melyekkel őt legnagyobb megrökönyödésünkre

kitüntetni látszott: versek voltak ugyanis a füzetben, melyeket (legalábbis a

címke tanúsága szerint) szende és vélhetően egészen szentéletű társnőnk

borzongatóan képtelen szellemi tulajdonának kellett vélnünk, szégyellve

önkéntelen gyanakvásunkat, mellyel lénye megalázott bennünket

ifjúságunk leghamvasabb

idején;

133

134. oldal

mígnem egyikünk óvatos hitetlensége megrázó felismerésbe torkollott a

versek alkotóját illetően, akiről némi nyomozómunka eredményeképpen

bebizonyosodott, hogy Ady Endre az, a korai Ady, kicsit cirkalmas

kialakulatlanságában bár, de már akkor is a zsenialitás pecsétjével a

homlokán;

s így eljővén a leleplezés órája (vártuk és rettegtük is egyben a véres

leszámolást) váratlanul azt kellett hallanunk, hogy egy kísérlet alanyai

voltunk mindösszesen és ő – úgymond – örömmel nyugtázza vizsgánk sikerét

annál is inkább, mert ugyanezen a vizsgán egyik vezető irodalmi

folyóiratunk szerkesztősége dicstelenül elvérzett; s ezzel – mint bűvész a

nyulat – káprázó szemeink elé tárt egy valóságos és ,hiteles’ (azaz fejléces és

körpecséttel is ellátott) iratszerűséget, melyben az ő (természetesen

diáklányosan álnaív) levelére válaszolva, figyelembe véve a beküldött

„Pokolhintán…” kezdetű versezet gyatrácska erényeit, azt javasolják (fentiek

szerint Adynak), hogy mivel még „túlságosan kiforratlan” és „nem lehet

tudni, mi van mögötte” (sic!), mindenesetre „olvasson sokat, az feltétlenül

hasznára válik”…;

mindez úgy fejbevert bennünket, hogy eltekintettünk az áldozat

feldarabolásától, mi több, a rá vonatkozó tabu megerősödött s bűvköre

mintegy szentesítette minden furcsaságát; úgyhogy igazából nem is

csodálkoztam olyan nagyon, hogy ott szobrozik a sarkon; csak amikor már

harmadik napja állt ott és én teljesen belesápadtam az erőltetett figyelembe

és képzelőerőm mértéktelen megfeszítésébe, hogy megértsem, mit akarnak

jelenteni már megint ezek a dolgok, csak akkor szegeztem a torkának a kést,

mely kérdés formáját öltötte magára és szólt imígyen: „Mondd csak, mégis

mi a fenét szobrozol te ott minden délután a sarkon?”, s igazán meg sem

lephetett, ahogy erre ő a mártírok szent együgyűségével lerántotta magáról

a leplet (nekem, bűnös léleknek, úgy tűnt, de ez egyetlen röpke másodperc futó

benyomása volt csupán, hogy várta, mohón várta ezt az órát és a

megdicsőülés előérzete egyszerre lehámlasztotta róla alázatossága

maszkját):

ő azért álldogál ott, magyarázta, a lámpák alatt, a sarkon, hogy ha

véletlenül éppen arra járna egy vak bácsi vagy néni, hát biztosan legyen ott

valaki (mondjuk ő, éppen akkor és éppen ott), aki átsegítse a szegény

szerencsétlent az élet vad folyamán;

esetleg nem várod meg?… kérdezte.

Nem, nem szeretném, válaszoltam lesújtva,

most még

nem.

134

135. oldal

Ezt megértem, nagyonis megértem, helyeselt buzgón a leányzó, az olyan

érzékeny embert, mint te, a vakságnak már a puszta látványa is iszonyúan

felkavarná, hiszen rögtön beleélné magát a sorsukba. Az ilyen

mimózalelkűek, mihelyt egy ilyen nyomorultat látnak, rögtön a saját

nyomorúságukra gondolnak; hát persze, mondta, hát persze. Ezt mondta, s

úgy emlékszem, nagyjából ilyenformán.

Mármost én, amikor a titok leleplezése révén keletkezett romhalmaz alól

kikászálódtam, nemigen tehettem egyebet, mint hogy a korábbi esküm

(,nem, én ugyan soha!’) véglegesítésével – minden ezirányú ösztönömet

kinyírva – kiróttam magamra, kárpótlásként, a doboz gyufát, amely

jótékonyan eszembe juttatja olykor az adakozás hatalmi játékának kétes

örömeit és megajándékoz egy közelhajló arc egyetlen meghitt villanásnyi,

teljesen veszélytelennek remélt látványával] – –

és hát így történt:

az egyetemi büfé, alias Depresszó mellett (fejünk felett a radikális

diákszervezet, a NUNE EGYESÜLET plakátja, dekódolva a név annyit tesz:

Nincs Undorítóbb a Normális Embernél) tüzet adtam Katának –

és ekkor láttam meg először Őt.

Vasárnap

Tegnap már nem voltam képes folytatni az írást. Most viszont jól vagyok,

teljesen kipihentem magam: reggel bringára kaptunk és húgocskámmal

kirepesztettünk a kiserdőbe.

Timi serdül, de rendületlenül szőke és szótlan. Csak a legelkerülhetetlenebb

közlendőkre szorítkozik s akkor is jól megnézi, kihez beszél. Valahogy nem

bízik túlzottan az emberiségben. Ha a kezére néz az ember, tulajdonképpen

lehet benne valami: nem emberi kéz az, hanem egy kismadár szárnya. („Mi

a különbség egy veréb két szárnya közt? semmi, mert mind a kettő egyforma,

különösen a bal”…) A gyíkok pislogás nélkül ülnek meg az ő kis tenyerében,

ami csodával határos,

mint ahogy az is, hogy nyaranta

még egyáltalán

találunk gyíkot

135

136. oldal

(Timi ott fogdossa s azonmód el is engedi őket) annak a pataknak a partján,

amely teljesen hiteles szennycsatornába ment át az idők folyamán: barna lé,

piócák, a csobogást pedig egy fekete autógumi szolgáltatja, szeszélyesen

elnyúlt macskahullával a közepén. És bár a természet erőlködik, s így

tavasztájt különösen zsengezöld füveket fakaszt, hogy ápoljon s eltakarjon,

nem sok jó néz ki a jövő velünk öregedő arcából… (Holnap valószínűleg még

rosszabb lesz minden.) És mégis: kis zöld üdeségek, óvatosan előbújó bogarak

és hangyák, körözve kapirgáló hűvöske szelek, borzas illatocskák –

mégiscsak… tavasz! Hazafelé a panelház tövében megbújó tavalyi rózsatövön

még mindig ott leng a lyukas fekete ing („…ing az ágon…”), forintért

világmárka: az önkritika nélküli kritika visszavágásának gyászlobogója –

de az aszfalton ünnepi ragyogás: csillogó barna és zöld üvegcserepek,

…szóval tegnap ott hagytam abba: az történt, hogy az egyetemen tüzet

adtam a barátnőmnek, és a láng engedelmesen fellobbant, áttűnt rajta Kata

ismerős képe, kissé elnagyoltnak és fölöttébb álmosnak látszott csaknem

csukott szemhéjú, egészen világos kék szemeivel. Közelebb hajoltam, mert a

tüzecske most mintha megerősödött volna s már nem volt átlátszó, hanem

valahogy mélysége lett s egy szempár tűnt fel benne: egy szempár. És nem Kata

szemei voltak, bár magát az arcot csak körvonalaiban, csak később láttam

meg. Ez a szem sötét volt, csaknem fekete, óriási és lenyűgöző és erősen

emlékeztetett valakire – nem is tudom, talán arra a fiúra, aki…?

Elköszöntem és sietősen elindultam. Hosszan felrezgett bennem egy csak

mostanában megismert új érzés – valami rémült várakozás… A szem eltűnt

ugyan, de jelen-nem-lévőn is kényszerített, hogy megfejtsem a titkát; nem volt

kegyelem.

Rohantam volna haza, de még be kellett ugranom a boltba tejért. Az ajtóban

csaknem beleütköztem egy nénikébe, jött kifelé, kis háló-szatyrából valami

fehér lé csöpögött kitartóan. A látvány eszembe juttatta, hogy valahol azt

olvastam, ,egyes népeknél a fölösleges tejmennyiségből sok munkával vajat

vagy túrót készítenek, fejlettebb országokban zacskókba töltik, és egyszerűen

szétfolyatják az üzletekben’…

- Néni - szólítottam meg -, tessék vigyázni, elfolyik a tej.

- Tudom, angyalkám – mondta sírósan -, dehát most már mit csináljak?…-

- Így semmi nem marad, mire haza tetszik érni: majd én visszaviszem, tessék

csak ideadni.

Erre sírva fakadt

tényleg.

136

137. oldal

- Nem is kell már énnekem semmi. Mióta meghalt az én drága jó uram, azóta

enni se nagyon tudok. Csendes, felejthetetlen jó ember volt. Most tudom csak,

mennyire szerettem, holtában is mindig szeretni fogom.

- Gyerekei nincsenek a néninek?

Földkopár arcán szétfutottak a ráncok.

- Hát persze hogy vannak, drága jó gyerekek. Csak hát az egyik Amerikában

van ötvenhat tele óta…

- Nem jár haza látogatóba?

- Dehogynem, volt itthon egyszer, jó sok bőrönddel jött, hozott nekem egy

nagyon szép rózsás szoknyát, tényleg nagyon szép szoknya, szörnyű sokba

kerülhetett szegény drága gyerekemnek, nem is mertem megmondani neki,

hogy nem tudom én azt felvenni már, öreg vagyok én már ahhoz, ő meg

szegénykém még mindig fiatalnak gondolt engemet…

- És haza nem jön végleg? Sokan visszajönnek.

- Nem, azt mondta szegény kislányom, már nem tudna itt megszokni,

szörnyű neki ez a klíma, őfeléjük, úgy mondja, soha nincs tél meg ezek a

ronda esők sincsenek, s hogy az élet is egészen más ott, ő például reggelente

egy óra hosszat csak sminkel, így mondta, anélkül már nem is érzi embernek

magát, itt meg valahogy mintha nem lenne értelme az ilyesminek, így aztán

nem tudta mivel elütni az idejét, csak lődörgött a házban, pedig szép házunk

van, kedveském, három szoba, konyha, még fürdőszobát is csináltunk a

spejzból, ez nem lakótelepi szardíniásdoboz, hanem ház, amit együtt

építettünk az urammal s igazi tűzhely is van benne, ami mellett ott futkoztak

kicsi korukban az öccsével, de hiába, neki ez már nem jelent semmit,

elszokott már tőle az én szegény gyerekem, csak ténfergett itt s aztán

visszament, azóta nem jött, csak ír mindig, komputerrel ír nagyon szép

leveleket és sok bélyeget küld mindig nekem benne.

- És a másik? azt tetszett mondani, gyerekek.

- A kisebbik, igen, a fiú az itt van, csak ő meg nem ér rá sose, mindig úton

van, csak akkor ugrik be, ha megérkezik éppen valahonnan, idehajt

egyenesen a reptérről, nézd, mama, mit hoztam neked, mondja s néha annyi

ideje sincs szegénynek, hogy megvárja, amíg kibontom a csomagot, pedig

mindenféle csoda gyönyörűségeket hoz nekem, öregasszonynak, még

krokodilbőr cipőt is kaptam tőle, meg gyönyörűszép színes televíziót, csak azt

se tudom nézni, mert mióta szegény apjuk meghalt, baj van a szememmel –

(megfogja a kezem, közelebb húz magához, jelentőségteljesen a szemére

mutat és szinte suttogva

folytatja):

137

138. oldal

nem vagyok én vak, nehogy azt gondold, csak annyit sírtam, mikor a

szegény öregem meghalt, hogy nem bírta a szemem és most vigyáznom kell,

nehogy lecsukódjon, mert akkor már nem tudom megint kinyitni – s még

halkabban: – az orvos azt mondja, szemidegsorvadás, de nem bízok én abba

se. Azért nappal leginkább csukott szemmel ülök, s csak akkor nyitom ki nagy

nehezen, így, a kezemmel – megmutatja, az ujjaival húzza szét a szemhéját

–, amikor muszáj néznem; márpedig gyakran van szükségem arra a fránya

szememre, mert mindkét szomszédom még nálam is öregebb, képzelheted,

még én vagyok a legstrammabb közülük s megpróbálok a segítségükre lenni,

néha reggel öttől este tízig talpon vagyok s még olyankor a legjobb a

szememmel, ha szaladozok valami után, akkor ritkábban csukódik le, néha

még sikerül is elhitetni magammal, hogy javulok, pedig csak rosszul vagyok

minden nap…

- Rosszul is tetszik lenni? De hát azt mondta a néni…

- Tera néni, szólíts csak így. Hát persze hogy rosszul is vagyok, angyalkám, a

szomszédaim meg még nálamnál is bénábbak, a múltkor már majdnem meg

is haltam igazából: nem is értem, mi volt, csak azt éreztem hirtelen, hogy

nem kapok levegőt, valami nagyon, de rettenetes nagyon szorítja a mellemet,

de úgy, hogy kiáltani se tudok, de meg hiába is kiabálnék, ugyan ki hallaná

meg az ablakon meg a kerten keresztül, különben is az utcánkba majdnem

mindenki tök süket, úgyhogy csak összekucorodtam gombolyagba, mint a

hernyó s na, mondtam magamnak, te Terus, itt a véged. És meg is haltam

én, azt hiszem, mert semmit se tudok, hogy mi történt onnantól, csak azt

láttam valahogy, mintha fentről látnám, hogy a földön fekszek, és nagyon

sokáig fekszek úgy a földön s csak nem jön senki. És tényleg nem is jött, mert

elmesélték aztán, hogy csak másnap tűnt fel, hogy én hol is vagyok tényleg és

miért nem szólok, hogy mit vegyek a boltba, és csak akkor csoszogtak át és

vették észre, hogy én ott vagyok meghalva. Akkor kihívták az orvost, az meg

valahogy életre kelesztett; azt nem tudom, hogy hogyan, én sose kérdek tőlük

semmit, mivel bennük se bízok egészen, mert az orvosok is csak meghalnak

és a családjaik is…

Úgyhogy én most már tényleg félek egyedül, a szemem miatt is félek, hogy

ha odaülök este a tévé elé, egyszercsak lecsukódik a szemem és elalszok és ott

maradok egyedül és senkise ébreszt fel és akkor tényleg elaluszok örökre. Fel

is adtam egyszer már egy olyan hirdetést is, hogy eltartási szerződés vagy

hogy is híjják ezt… de aztán mikor jelentkeztek, nagyon megbántam, hogy

ilyet gondoltam akkor, hogy én arra kényszerítsek egy szegény fiatal embert,

aki a gyerekem lehetne,

hogy engem, undok öregasszonyt

pátyolgasson,

138

139. oldal

s közben, hiába hogy nem olyan, hiába rendes meg minden, csak arra

tudjon gondolni – és én magam, azzal, hogy még vagyok, kényszeríteném

folyton-folyvást arra gondolni – , hogy haljak meg minél gyorsabban, hogy

meglegyen végre a lakása szegénynek. Hát az teljesen lehetetlen, hogy én

ilyet tennék valakivel, hogy ilyen szörnyűséges helyzetbe hozzam, azt én nem

tudom megtenni. Úgyhogy már beletörődtem, hogy ha megint úgy leszek,

akkor talán már nem találnak meg időbe és akkor annyi nekem. De már

nem is olyan nagy kár értem, öregasszonyért.

Persze sokszor a fegyelem is gyógyít, meg az is, hogy az a többi vénség még

nálamnál is bénább és nélkülem be se tudnának még vásárolni se. Igaz,

hogy… de hát ne ácsorogj itt velem, kisangyalom, a végén még tényleg

elfolyik a tej egészen s akkor már igazán nem cserélik ki még neked se… Csak

nekem olyan jó volt most beszélgetni veled – hogy is hívnak, kislányom?

- Anna.

- Anna, Annuska, milyen szép neved van. Amilyen szép vagy te magad is.

Hanem te, angyalkám, tudod mit?… ha te eljönnél hozzám lakni…

- Hogy én?…hova gondol, Tera néni.

- Te hát. Miért ne?… Nem tudnál eljönni? Az egészen más lenne. Nagyon jól

eléldegélnénk mi kettesben, hajjaj. Gyönyörű rózsáim vannak a kertben, azt

még nem is mondtam. Mióta az uram meghalt, magam metszem őket,

nagyon szeretek kint pepecselni alkonyatkor, amikor a nap már nem bántja

a szegény szememet; pláne nyáron meg még kora reggel is: minden virág

csupa harmat, mintha örömkönnyekkel köszöntenék a napot, s olyan erős

ilyenkor az illatuk, hogy el lehet szédülni tőle… Te biztos nem kertes házban

laksz.

- Nem. A lakótelepen lakunk a szüleimmel és a testvéreimmel. De közel az

erdő…

- Persze, persze. Ne haragudj a bolond öregasszonyra: képzelődik,

mindenféléket kitalál már. Ez attól van, hogy olyan sokat vagyok egyedül.

Veled is ez lesz, ha egyedül maradsz, meglásd. Nem panaszkodni akartam,

csak néha ámítom magam ezzel-azzal; kigondolok dolgokat, s akkor egy

darabig kicsit könnyebb. Akkor kicsit lassabban távolodnak a dolgok. De

távolodnak így is, úgy is. Minden elfele megy tőlem. De már majd beletörődök

lassan. Csak te ne haragudj Tera nénédre. És ha egyszer mégis úgy lenne,

hogy jöhetnél – az ember sohasem tudhatja –, akkor jusson eszedbe: Árnyas

utca négy.

(Árnyas… Vagy azt mondta, Árok?… Én árok, te ársz, ő ár… nem, nem árok,

árnyékot mondott, a test árnyéka a lélek teste…

csak be ne dilizzek.)

139

140. oldal

A tej már csaknem teljesen elfolyt: hamvas fehér tócsa dagadozott a járdán,

a tapadós por közepette. Teljesen megzavarodva kikaptam a szatyrot Tera

néni kezéből és bekóvályogtam a boltba. Csak a pénztárnál vettem észre, hogy

a cseretej is csöpög. Nem volt képem azt is visszaadni: még egyet hoztam,

mindkettőt kifizettem, a csöpögőset bevágtam a táskámba (szegény

jegyzeteim!…) és a másikat sietősen a szatyorba gyömöszölve az öregasszony

kezébe nyomtam.

- Itt a tej, Tera néni. Jó egészséget és minden jókat!

- Köszönöm, kislányom. Árnyas utca négy!…

A busz éppen beállt a megállóba. A sarkon befordult egy ember és nekem

valamiért arra kellett gondolnom, hogy nem könyvet visz, hanem a hóna

alatt egy darab gondosan becsomagolt szalonna van… A szem nem hagyott

nyugodni. Szaladni kezdtem.

Otthon bevágtattam a szobámba és lekaptam a Lermontovot a polcról; már

tudtam, mit keresek. Persze ott nyílt ki, annál a megrendítő képnél, ahol a

Démon Tamara ágya előtt térdel: haja megátalkodott fekete láng, csupasz

válla nem védtelen, hanem kihívó, mint a megmászatlan szikla, de

egyszersmind törékeny és ártatlan is, mint valami sötét virág; egyik keze a

fáradt anyák tartásával az ölében pihen, a másik a féktelen dac erejével

fúródik a párna testébe, amelyen a szegény lány zokog. Arca: kristályos gőg

és forró, buja kegyetlenség és átszellemült érzékiség… brutálisan,

lélegzetelállítóan gyönyörű. És a szeme!… ez volt az a szem ott a

gyufalángban: olvasztókemence torka, szikrázva dől belőle a fehérre hevült

vágy s mögötte a kétségekkel vert lázadó magány kifejezhetetlen,

bársonyfekete mélységei nyílnak.

…Hol a rajzot néztem, hol a szememet csuktam be, hogy ne tévedjek. A

gyerekeknek szánt tej csendesen kifolyt és belealudt a táskámba.

Reggel hirtelen eszembe jutott valami. Emlékszem, annyira megijedtem a

gondolattól, hogy alig kaptam levegőt, mintha hosszan futottam volna…

Már mindenki elment; a falióra ketyegése visszhangzott az üres lakásban.

Csukott szemmel megvártam, hogy a lélegzetem lecsendesedjék. Csak akkor

vettem elő a gyufát, amikor már nem hallottam a saját zihálásomat. A

kezeim erősen remegtek, ezért gyorsan letettem a dobozt, mihelyt

meggyulladt a szál. Erősen belenéztem a lángba,

egyenesen

a közepébe.

140

141. oldal

Ott volt, valóban. Most már az arcot is láttam – messze volt ugyan, de

kivehető. A Vrubel-rajzolta Démon arca volt – vagy legalábbis valami hozzá

hasonló. Mozgó láng volt az arca szövete, s mégis mozdulatlanabb volt, mint

egy hegy. (Lehet, hogy a hegyek is mozognak, csak olyan lassan, hogy mi nem

tudjuk őket tetten érni? Lehet, hogy vándorok ők, akik néma léptekkel róják

a föld útjait és senki nem látja őket, csak társaik és senki nem üdvözli őket,

csak a szikláikon vonító farkasok?… „Egy hegy megy; szembejön egy másik

hegy. Ordítanak ordasok: össze ne morzsoljatok! Én is hegy, te is hegy:

nekünk ugyan egyremegy”…)

Ez az arc nem rám nézett, hanem valahova nagyon messzire, mint akinek

hatalma van. Féltem tőle. A gyufa végigégett, lassan letettem, és sokáig

bámultam a láng helyére vakon. A gyufásdobozt, felocsúdva végül,

visszatettem a táskámba. És nem tudom, hogyan telt el az a nap.

Másnap megint be kellett mennem az egyetemre. A kultúrtörténeti speckolon

(az egyik legjobb szakszemináriumot hívjuk így) már a ,végét jártuk’:

tizenkilencedik század vége (a kultúra vége)… Nyugtalan voltam – pedig

nagyon szerettem ezeket az órákat. Mindig későn tartjuk, a tanár úr

(csúfnevén a „Démon”, talán mert Lermontov a kedvenc témája) szeret este

előadni; az ablakot behajtjuk, mert kinn nagy a lárma; az asztalon csak

egy kis lámpa ég, nem látni, milyen kormos és zsíros az ablak üvege, sötét a

függöny, foltos a mosdó oldalánál függő törölköző… szeretem a kezét nézni,

ahogy megszólalás előtt a fejét nyugtatja rajta, csukott szemmel pihen így egy

kicsit, miközben körégyűlnek a visszafojtott lélegzetek. Akkor egyszercsak erőt

vesz magán s kinyitja a szemét, és kicsordul belőle a bánat, világba-

száműzött-szellem-bánata: szétfolyik az íróasztalon, szinte belecsorran a

fiatal szemekbe, cseppjei (vérharmat a lefejezett fűszálon) lángokként

csillognak, mederbe gyűlnek a hallgatás hegyei között szétáradóban a

szavak felé, színültig töltve a hangok közötti hézagokat, melyekből épül a

,kristálypalota’ gondolatok pontosan egymásra illesztett, áttetsző tégláiból,

hogy mire a szomszéd templomtoronyban – mindig váratlanul – elkondítják

a hetet és a harangszó öblösen végiggurul a repedezett, poros padló résein s

hallani, ahogy nekiütődik figyelmünk falának – addigra helyére kerüljön

az utolsó tégla, a gondolat tornyának csúcsa is – s akkor egy

megkönnyebbült mosoly, néhány sóhajtás és csosszanás légörvényében

kialszanak a lángocskák, kattannak a tollak, reccsennek a székek

meggémberedett ízületei, a kitáruló ajtórésen fény, zaj és hűvösség szivárog

be a folyosóról –

vége az órának.

141

142. oldal

…Máskor látom, nem fáradt-e nagyon, lehet-e kérdésekkel zaklatni; néha

órák közben erős fejfájás kínozta; de most nem tudtam tekintettel lenni rá;

önző, vad nyugtalanság hajtott… Mi az, hogy „túl jón és rosszon”?!… Megint

azt éreztem, hogy csak beszélünk, beszélünk és valójában fogalmunk sincs a

szavakról, amiket kimondunk éppen. Mi lenne, ha …

Ó, a szerencsétlen, aki arra vetemedik, hogy felnyissa egy szó tetemét!…a

boldogtalan, aki kilopja a hullát, mint egy megszállott középkori anatómus,

a feledés megszentelt földjéből, élete kockáztatásával agya sötét pincéjébe

hurcolja s egy reménykedő gondolat pislákoló lángjánál ízekre szedi,

atomjaira elemzi a formát, s aztán ott áll egy halom értelmetlen elem előtt,

és még kevésbé érti, mint annak előtte, hogyan fért ebbe a részecske-

halmazba a jelentések fölmérhetetlenül buja tobzódása, a mágikus képesség,

mellyel egyetlen szó világot teremthet, ha jókor s jól ejtik ki: ahogy

varázsütésre emlékek és gondolatok egész halott hadseregét kelti életre a

tudatban és behatolva az elfelejtett szavak óceánjába, az újjászületés

viharát támasztja benne és villámlás és mennydörgés nyomán íme sziget

születik, egy kicsinyített kozmosz, egy valahavolt-új világ:

a Jó Szó, mely alkalmas a bajok elhárítására, mert minden a szó által

keletkezett: „kezdetben vala az Ige”, és ezért minden a szó által váltható

meg?… „egy istennek csupán egyetlen szót kell szólnia, s abban a szóban

benne lehet az elveszett teljesség”;

mi azonban számtalan szó összeharácsolásával próbáljuk nem a teljességet,

csak annak látszatát, csak hitvány atomjait megteremteni s azok is mind

roggyant térdű torzszülöttek és félhalottak vagy egészen azok és szavaink

elbeszélnek egymás mellett és nevetgélve fecserésznek és mosolyogva

hazudoznak, ,én megmondom neked az őszintét ’…

halott szavak, gyilkos szavak („mert mind megöljük kedvesünk, akárhogy

csűrd-csavard; a gyávák fegyvere a szó, a bátraké a kard”)… halott szavak

forgataga, hullabál: … „mi csak megyünk köztük álarcosan, hogy meg ne

tudják titkunkat, hogy élünk, még mindig élünk e nagy hullabálban:

álarcunk alatt könnyet izzadunk s szívünkön szám van kinn a

ruhatárban”… – s amikor minden szó halott, akkor a költő, mivel már nem

hihet szavai világteremtő erejében, kereskedő módján alkudozni kezd a

világgal, mígnem egészen elhallgat; az utolsó felvonás vége egy

artikulálatlan kiáltás csak: a csodáról való lemondásé;

pedig vagy minden csoda, vagy semmi sem az – tehát mégis-mégis

(nem ezért, de ennek ellenére),

újra és újra: „szó, szó, szó”… hátha most sikerül –

(…hisz feldobott, s lám, szárnyalok, az ég alatt magam vagyok,

az ég fölött, az ég alatt:

szabad körök, szabad szavak)…

142

143. oldal

-Tanár úr - mondtam.

Lüktető ereit leszorította a homlokán, mintha attól félt volna, kibuggyan

belőle a fájdalom és elönti a szobát; olyan volt ez a lobogás a fejében, mint

az eleven tűz, mint valami mindent elemésztő hatalom; egyedül akart

maradni benne ez a láng, nem tűrt meg mást, mint néhány öngyilkos

gondolatot, akiknek már szinte minden mindegy, akik imádják és félik ezt

a tüzet és nem bánják a halált, csak hogy ne kelljen ott maradniuk abban a

sötétségben, amit a semmi áraszt maga körül. Ott áll ez a gyávaságában

hőssé lett néhány gondolat a fájdalom táncoló lángjaitól megvilágítva és

várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat…

- Mondja, Anna. Látom, valami nyugtalanítja magát.

- Igen… legelőször is az, hogy zavarom; másodszor, hogy hülyeséget fogok

kérdezni; de muszáj megkérdeznem, mert belebetegszem különben.

- Nem hinném, hogy nagyobb hülyeséget kérdezne, mint amit válaszolni

fogok rá – nagyon is próbára teszi mindig szegény tanárát. De hát ez a

vállalt szereposztás, és mindenképp maga van fölényben; én csak

lelepleződhetem, maga csak gyarapodhat; de végülis erre szerződtünk; ne

kíméljen.

- Kicsit hosszasabb lesz a bevezetés, mert minden tilalom ellenére most mégis

egy amolyan ,végső kérdésre’ kell rákérdeznem – nem baj? A Jóról és Rosszról

van szó, természetesen.

Nézze csak: még a hétköznapi tudatban is van valami zavarodottság

ezügyben. Ha azt mondom, ,halál’, vagy ,erőszak’, a többség azt mondja,

,rossz’. Mégis mintha egyre többen, egyre mohóbban akarnák érzékelni,

mintegy beszívni ezt a Rosszat; egyesek még titkolják, tagadják, de őszinte,

titkos gyönyörűségüket lelik benne; és már vannak, akik egyenesen azt

mondják… igen, egyesek azt állítják, hogy nincs is rossz mint olyan

egyáltalán, csak félelem van az ismeretlentől. Ha azt mondom: ,élet’,

,könyörületesség’ – a többség azonnal rámondaná: ,Jó.’ De ez sem egészen

igaz: a szánalom pusztítóbb lehet, mint a halál. Annak, aki szenvedésében

a halált hívja minden megmaradt erejéből, annak már nem az élet és nem

az úgynevezett jóság a jó… Ha az a szegény roncs, akit egy kórház

infrakamrájában láttam, még tudna beszélni azok helyett az

artikulálatlan üvöltések helyett, amelyeket akkor hallani tőle,

ha a kínjai

eszméletre térítik,

143

144. oldal

akkor ő azt mondaná, hogy az élet a legszörnyűségesebb valami, s azonnal

mentsék meg tőle ahelyett, hogy csövekkel próbálják belépumpálni és

kiüríteni belőle, és inkább hagyják az ágyban elrohadni, mint hogy merő

könyörületességből a mennyezetre függesztik a szétmálló, csonttá aszott

testét, amelyből darabokban esik ki a csontokon még megmaradt lilásvörös

hús, és szupertechnikával táplálják és infraégőkkel melegítik s naponta

vizitelik mély erkölcsiségükből kifolyólag…

- Te jóságos ég, de hát honnan veszi maga ezeket, Anna?… csak nem akarja

komolyan azt mondani, hogy ilyesmiket átélt? hogy a saját szemével látta?

hiszen maga még csecsemő, nemrég vehették ki a rózsaszín járókájából…

- Azt maga nem gondolhatja komolyan, tanár úr, hogy én ilyesmiket csak úgy

kitalálok… Sajnos (vagy szerencsére?) én egy olyan gimibe jártam, ahol valami

szakmát is akartak adni, így aztán ápolónő-képzés ürügyén kórházban

,ottfelejtett’ csecsemőket gondoztunk, elfekvőkben haldokló rákos betegeket

etettünk tizenhat éves korunkban, amikor mások számára az élet még merő

szórakozás… A barátnőm mindig azt mondja, ha ez valamiképp szóba jön, hogy

úgy kell nekem, csak az kerül ilyen élmények közelébe, aki ezt akarja. Hogy az

ember maga hívja elő a valóság végtelen számú lehetséges képei közül éppen

ezeket. És én persze látom, hogy sok ember tényleg nem is megy keresztül ilyen

dolgokon vagy pedig egyszerűen nem észleli őket, mintegy álomban elmegy

mellettük…

Az az én bajom ezzel, hogy Kata barátnőm azt ismételgeti folyton, rossz nincs is,

és minden, ami van, az jóból lett és jó. És ha valaki mégsem jónak lát egy

dolgot vagy embert, akkor ő maga a rossz (jó kis ellentmondás, ugye? mert végül

Kata is csak kimondja, hogy ,rossz’…), és ő vetíti azt bele a világba. Amiben tehát

minden jó…

Nekem pedig egyfolytában az az érzésem, hogy ez hazugság, és ezért is akadtam

ki a „Túl jón és rosszon” nietzschei megfogalmazásán, amit tanár úr idézett,

mert mintha azt sugallná ez a mondat, hogy a jó és a rossz olyasvalami, amin

,túl lehet lenni’, hogy tehát ez a polaritás nem a létezés alapstruktúrája…

mintha az emberi (,nagyonis emberi’, tehát egyáltalán nem isteni, hanem

szélsőségesen esendő, halandói) tudatnak lehetne olyan szintje, ahol egy emberi

lény a legszörnyűbb dolgot is ténylegesen jónak érzékeli;

és nemcsak bemagyarázza magának, hogy az iszonyú történések is jók, mert

azokból ugyebár mennyit lehet tanulni,

hanem úgy is éli át,

mint jót…

144

145. oldal

Én meg csak azt tudom gondolni, hogy Kata valójában soha nem élt át igazi

szörnyűséget és ha egyszer szembekerülne valami ilyesmivel, valami igazi

tragédiával

(akár csak azzal a halálüvöltéssel, ami nem is olyan régen egy éjszaka fél órán

át verődött házfalról házfalra ott a lakótelepen, az elevenen darabokra

kaszabolt nő szájából s amit én hallottam elejétől a végéig és másnap leírták

az újságban is… vagy akár csak egy sima acsarkodó vérebbel találkozna,

mondjuk a „Sátán kutyájával”, mint Pio atya),

akkor nem mondaná többé ezt. Ezek az emberek egyszerűen elzárják magukat

(védekezésből) a valóságtól, mert nem tudnák elviselni azt, ami a világban

ténylegesen van, és ami nagyon hasonlít ahhoz, amiről Iván Karamazov beszélt.

Ma totális, apokaliptikus káoszként működik a Gonosz, sorra derülnek ki a

legszörnyűbb gaztettek, például hogy papok kisgyermekek százait rontották (és

talán a mai napig is rontják) meg angol és ír árvaházakban, német templomi

angyal-kórusokban, aztán a szerencsétlen felnőtteket, akik ezekből a kicsikből

lettek, megalázzák, elítélik és börtönbe csukják az ún. ,másságuk’ miatt…

Lehetséges, hogy valaki ezt jónak lássa?… Azt tudom, hogy minden lehet jó

valamire, és a tudat mindenből okulhat, de a lélek?… a lélek hogyan bírja ki

mindezt?…

- A lélek az, aki mindezt átéli és szenved és a végén akár bele is őrül mindebbe,

mert a rend nélküli káoszban a rossz túlmegy azokon a határokon, amelyeket

a lélek ismert és elviselt volna azért, hogy teljesíthesse vállalását, hogy a szellem

felé közvetítse a hibás gondolatformák következményeit. Ha a lélek öntudatra

ébredne és megértené…

- Én sajnos úgy vettem észre, tanár úr, hogy az emberek nem gondolkodnak

ezekről a dolgokról, csak mennek és ,csinálják az életet’ valahogy ösztönösen,

félig álomban, mintha bábuk lennének vagy robotpilóták, akiket mozgat

valami, amiről nem tudnak vagy nem is akarnak képet alkotni maguknak;

néha ugyan meg-megszólal bennük egy hang, ami figyelmezteti őket arra, hogy

most valami rosszat tettek, és akkor a maguk módján esetleg bűntudatot

éreznek, megpróbálják jóvátenni vagy önigazolást keresnek,

de szinte ugyanazzal a lendülettel mennek és csinálják tovább… azaz valójában

egyáltalán nem ismerik fel, mit tesznek (Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem

tudják, mit cselekszenek)…

és így aztán azt sem látják, hogy a rossz a világban rajtunk keresztül működik,

és ezáltal ők maguk is részei a külsővé gondolt,

az ,istenverte másik ember’-ben megjelenő

vagy ördöggé személyesített gonosznak;

aztán ha nagyon összegyűlik a rossz ,körülöttük’ (bennük magukban

valójában), akkor a világ

és Teremtője ellen fordulnak.

145

146. oldal

És hajlamosak ilyenkor úgy látni, hogy minden, de minden és egyáltalán

mindenki rossz (kivéve persze a szeretteiket) és csakis ők maguk a jók, szegény

ártatlan áldozatai ennek a világméretű gonoszságnak. Ilyenkor „minden túl

dagadt… vagy túl sok benne a salátalé”, pedig a hiba bennük, azaz bennünk

magunkban van – jól mondom, tanár úr?

- Bennünk, de tényleg mindannyiunkban; és ezt mindenkinek meg kellene

értenie:

a rossz a fény hiánya bennünk, és senki sem fénnyel teljes;

de amikor elkeseredettségében bármelyikünk rosszat gondol a világról vagy

istenről, tehát aki gyanakszik vagy vádol, az tényleg a benne lévő sötétséget vetíti

ki és terjeszti szét a világban;

ha az ember, minden negatív tapasztalata ellenére, nem tud bízni a jóságban,

istenben, a világban, önmagában – ha folyton gyanúval él, ha folyton pöröl,

akkor folyamatosan a Gonosszal él, mert a rossz éppen ez és éppen ezt teszi

velünk: eredendő bizalmunkat, a jóság hatalmába vetett hitünket kezdi ki, és

mi, félrevezetve, ,jogos’ gyanakvásunkkal az ártatlanságot is gonosszá tesszük.

- De hát éppen ez az: hogyan lehet nem gyanakodni, hogyan lehet még mindig

bizalommal lenni, amikor az emberi élet egész tapasztalata a

megcsalattatásról, a bántásról, a hazugságról, a visszaélésről szól?…

- Csakis úgy, hogy minden erőnkkel megpróbáljuk megérteni és aztán a

legkomolyabban praktizálni is azt a felismerést, hogy a hit lényege éppen a

tapasztalat hiányában vagy ellenében való ,mégis-tudás’ –

hogy a hit valójában a világ megváltottságának rejtett tudata, és éppen arról

szól, hogy minden látszat ellenére (mert amit látunk, az tényleg csak látszat,

képzet, illúzió, maya) lehetséges bízni abban, hogy mégis, mindenképpen a Jó

győz; hogy lehet úgy viszonyulni a dolgokhoz, mintha azok (eleve vagy már) jók

lennének, még ha oly rossznak tűnnek is…

- Érdekes, amit mond – itt lehet Katának igaza?… hogy ha ő maga egyelőre

nem is tudja ténylegesen egybelátni a dolgokat (úgy, ahogy az isteni tudat, a

még/már teljes potencialitás, a Minden-Egy számára ezek a dolgok

nyilvánvalóan egyben vannak), azaz ő még nincs igazából ,túl jón és rosszon’

– mégis, pusztán azzal, hogy ebben hisz, ezt állítja, ezt akarja látni, azzal

valójában teremti is a valóságnak azt az arculatát, amelyre vágyva vágyik?

annak a lehetőségét, hogy a gyanút a bizalom, a félelmet a szeretet váltsa fel,

hogy mindaz a negatív tapasztalat, ami összegyűlt az emberekben, nehogy

elöntse a földet mint valami fekete sárlavina vagy véres iszap –

hiszen ezért vannak valójában a sárlavinák,

ezt próbálják megmutatni nekünk,

nem igaz, tanár úr?…,

146

147. oldal

tehát hogy ez a sok negatív indulat valahogy apránként felszáradjon,

feltisztuljon és végre megszűnjön, ne szedjen több és még több áldozatot, és a

sár, a sötétség, a káosz ne borítsa el végleg a világot…

- Csodálkozni fog, de a fizikusok már sok mindent kezdenek megérteni ezekből

a dolgokból az anyag és a kozmosz törvényeinek egyre gyorsuló feltárása

következtében… Most éppen úgy látják, hogy kezdetben, az ősrobbanás során

keletkezett óriási hő a fénysebességnél gyorsabban fújta fel a teret és a hűlés

következtében váltak ki az energiából az első részecskék óriási káosz közepette,

és csupán a cikázó elektronok felhőinek tejszerű derengése világított halványan

a szinte teljes sötétségben úgy 380 ezer évig. Csak amikor kialakultak az anyag

kezdeményei (figyeljen, egy megilletődésében költői magasságokba emelkedő

kozmológus azt találta mondani, hogy a Gonosz ,mintegy beleburkolódzik az

Univerzum anyagának palástjába’…), és az atomokban pályára álló, pályát

váltó elektronok fotonokat szabadítottak fel, lett átlátszóvá a kozmosz, és ekkor

talált utat az első fény az űr feketeségén át. Végül pedig, úgy 200 millió év

múltán, begyulladtak a csillagok máglyái, és akkor vette kezdetét az általunk

ismert fényjáték, és ez nem változott azóta sem, fény-szigetek, galaxisok és

csillagok úsznak a sötétség óceánjában, hatalmas, gyönyörű látomások mintegy

az űr fekete vásznára festve.

Azaz a teremtés kettősségben zajlik (maga a teremtő gesztus, ami létrehoz

valamit – mintegy önmagán kívül – , már ezt a kettősséget teremti meg): a

teremtés a kettő teremtésének folyamata, szétválasztás (elsőként a kint és bent,

majd a felső és alsó ,vizek’ elkülönítése…), amelynek során a Teremtő semmit (sem

jót, sem rosszat) nem zár ki önmaga teljességéből, de elkülöníti egymástól a

dolgokat. És így a tudatnak – a lélek átélő segítségével – végig kell járnia

mindazokat az utakat, amelyek így a ,minden-lehet’ kezdeti, világ-előtti

tökéletes szabadságának elvesztésétől annak ,minden-tapasztalaton-túli’

visszanyeréséig vezetnek: hogy az isteni szabadság újra létrejöjjön a teremtések

és a teremtett világok működtetésének egyre sűrűsödő gondjaiban és hol

örömteli, hol fájdalmas küzdelmeiben.

Mert az akarat deklarált (bár sokszor félreinterpretált) szabadsága (ami

persze nem feltétlenül szabadságot jelent, hiszen millió és millió dolog

korlátozza minden időpontban, a ,másik ember’ jelenlététől a saját lét –

genetikus, karmikus, szociális stb. – determináltságáig… emlékszik, ugye:

„szorítja, fogja, összenyomja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált”

– tehát ez a (ha nem is szabad, de legalább) saját akarat mégiscsak megengedi

a léleknek (tulajdonképpen el is várja tőle), hogy az (kvázi a maga jószántából)

bejárja a pólusok szélsőségeit és hogy érzéseit és tapasztalatait, mint jó gazda a

termést, időben begyűjtve gazdagítsa a szellem önmagáról és saját teremtéséről

való tudását és felfedezze közben a szabadság mind újabb,

egyre tágasabb tereit…

147

148. oldal

- Ha jól értem a tanár urat, akkor ebben a ,játék’-ban a lélek a szellem céljait

szolgálja, mintha ő nem is volna érdekelt mindebben? vagy csak annyiban,

amennyiben kíváncsi? Márpedig alapvetően az… A lélek, ahogy én érzem, a

Minden; ő az életet hordozó Létező maga, akinek a világ merő élmény: látni-,

hallani-, szagolni-, átélni-való újdonság, és számára a megtapasztalás maga

az öröm… De a szellem – és mintha egyre inkább így lenne – olyan

tapasztalatokat is kínál neki, amelyek megölik ezt a spontán örömöt – és a lélek

elfogadja ezt… elfogadja a negatív, örömtelen, kínzó élményeket is, hogy

elősegítse a tudat megváltását a sötétségtől?… Valahogy így lehet? Engem ez

kicsit a tündérekre emlékeztet, akiket a „természet szolgálólányainak”, „Isten

árváinak”, „az édenből kiűzött angyaloknak” szokás nevezni…

- Ha már így rákérdezett, én azt hiszem, az emberi lélek és a tündérek között az

az alapvető különbség, hogy míg az emberi lélek olyan mag (:szem! a lélek

tükre!), amelynek a burka szeretetből, míg legbelseje a szabadság isteni

szikrájából áll, a tündér-lényeknél ez fordítva van… De drága Anna, jól

értettem? maga hisz a tündérekben?…

- Már hogy ne hinnék?… Nekem elég ránézni az anyámra, szinte látom a

lapockája fölött a szivárványosan csillogó hártyás szárnyacskák villámgyors

rebegését… talán csak azért nem látjuk ezt igazából, mert túl gyors ahhoz, hogy

lomha látásunk és gondolkodásunk érzékelni tudja… de ha ő már valódi ember

is, a hófehér bőre, a sudár, hajlékony és törékeny termete, a vékony, szinte

éteri, mégis erős csontozata, a sugárzó hajkorona a fején, minden finom

mozdulata és leírhatatlan belső szabadsággal teli, mégis szelíd és olykor

megkínzottsága ellenére is gyémánt-tiszta tekintete elárulja… A teste néha

szinte áttetszőnek tűnik, mintha merő illatból lenne összeszőve, és sokszor úgy

érzem, ha nem ragyogtathatná fel sugaraival az ő csodálatos lényét, a Napnak

nem volna miért felkelnie…

- Ó, nem is tudja, mit beszél, nem is tudja… Azt mondta most el, amit én csak

száraz, tudományos szavakkal tudok eldadogni: hogy minden valóságot a hit

teremt meg… hogy a teremtés egyetlen anyaga a szeretet energiája… hogy csak

amit elhiszünk, az lesz, sőt csak az van, mert amit nem hiszünk el, attól

megtagadjuk a létet, az – számunkra legalábbis – nem tud lenni! …

így aztán végeredményben a lélek (is) felelős azért, hogy milyen valóságban

létezik, hogy mit hisz el az elme bűvésztrükkjeiből, a tudat holografikus valóság-

illúziójából, hogy a szellem mely sugallatainak engedelmeskedik… Mert bár

felvállalta, hogy belemegy a tudat-teremtette világba és eljátssza azokat a

forgatókönyveket, amelyeket a szellem írt számára, a lélek mégsem csupán báb.

Amennyire hallgat a szellem suttogására, amennyire feléje fordítja arcát, azaz:

amilyen tempóban tudatosodik,

148

149. oldal

aszerint van módja másik darabot választani, vagy kicsit átírni, módosítani

a szöveget, és az átélés minőségével, hite erejével szépséget tud varázsolni a

szürke díszletek, a durva vagy hazug vagy üres szavak közé is –

ha úgy dönt, vígasztaló lehet, Paraklétosszá válhat (olyanná, mint Krisztus

Szent Lelke, ahogy a keresztények hiszik), hogy segítse a szellemet a Jó és Rossz

minél pontosabb felismerésében. És ha megbocsát annak a tévelygő tudatnak,

amely őt a szenvedés labirintusaiba kényszeríti, azzal utat mutat neki;

mert a megértéssel és kiengesztelődéssel hozzásegíti a Teremtő Szellemet, hogy

az megbocsássa önmagának ezt a tragikus világjátékot, a Fény és a Sötétség

kozmikus harca okozta végtelen sok szenvedést, kínt és bánatot, amiről mi,

emberek, azt hisszük, hogy mi magunk okozzuk azt egymásnak…

és mivel bizonyos értelemben ez így is van, nekünk is meg kell tanulnunk

megbocsátani mindezt önmagunknak és egymásnak,

megértve, hogy mindez egyfajta szolgálat és egyszersmind út a Fény, a

megvilágosodás és a kiteljesedő szabadság felé.

Mert ami van, az jó is, rossz is: az a Valóság;

és nem lehet más a jó, mint ami Lehetséges, ami Eljövendő: a Szabadság és az

Igazság;

és az maga a Szeretetben élő Élet…

és az a Jó.

Emlékszik erre, Anna?…

„…mert isten hatalma a határtalan szeretet… de aki odaáll egy másik ember

meg annak az igazsága közé, az maga a hazugság”… Mi szeretjük egymás

ártatlanságát, mintha nagyon szeretni azt, ami nincs, eltakarhatná azt, ami

van. De van ám egy angyal, aki éjjel-nappal mindig visszahozza pontosan azt,

amit el akartunk veszíteni; nincs az a sötétség, amiben eltéveszti az utat; ezért

hát szeretni kell, mert ő tartja fenn az igazságot a világban. És minden más

hazugság…

- …vagy „néma csend”.

Megütközve nézett rám, de én elszántan folytattam:

-… „mert mihelyt kimondunk valamit, sajátos módon megfosztjuk értékétől. Azt

hisszük, a mélység mélyébe merültünk alá, s amikor újra felbukkanunk, sápadt

ujjunk hegyén a vízcsepp nem hasonlít többé a tengerre, amelyből származik. Azt

hisszük, csodálatos kincsek bányájára leltünk, de mire ismét napvilágra

kerülünk, kezünkben nincs más, csak hamis kő és üvegcserép;

és a sötétség mélyén mégis változatlanul

fénylik a kincs”…

149

150. oldal

Arca kisimult, szeme kitágult egy pillanatra, míg tekintetét át nem itatta az

okos fájdalom.

- Ugyan, gyermekem. Miket beszélek itt össze!… Kislányom, Anna: hát miért nem

szól rám?! Hát mi az, hogy hazugság?… Hiszen az igazság arca minden

pillanatban változik; csak egy igazság van, mondják, de az olyan hosszú, hogy

nem lehet kimondani;

ott ül az Igazság nagy Öregje a Vének között, és kezében a kristálytojás végtelen

számú fazettája a végtelenül sok igazság milliárd színét tükrözi.

Hiszen minden percnek és minden szónak saját igazsága van; hiszen ha valamit

igazságnak érzékelünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egyik ösztönünk

diadalát érzékeljük egy másik, elnyomott ösztön felett, s hogy ott, ahol világos,

tiszta fényben ég egy gondolat, ott éppen dogma születik, ott valami éppen

meghalt;

míg a másik oldalon, ahol pedig homály van, ahol veszélyt érzünk, ahol több,

körvonaltalan, bátortalan, bizonytalan dolog mocorog, ott van születőben az

igazság:

az általunk kihordott, akkor egyedül érvényes, de rögtön meggyanúsított, eltolt,

elfojtott igazság, az egyedüli, amely annak a percnek a megváltását hordozza…

És aki AZT letagadja (a számára születő, akkor és ott legmagasabb igazságot,

amit már elérhetne), az önmagát veszíti el.

„A megváltáshoz két út vezet: az igazak számára az igazság útja, a bűnösök

számára pedig a kegyelem útja. Én, bűnös, már megint elkövettem azt a hibát,

hogy az igazsággal próbálkoztam.”

Felálltam. Akkorát sóhajtott, hogy a függöny beleremegett.

- Semmilyen érzés nem olyan erős bennem, mint az a vágy, hogy szeressek. De

senki sem talál rá a boldogságra. A földi lét nem nyújt állandóságot semmiféle

örömben. Mégis, a kegyelem úgy árad ki rám, mint a többi emberre: az

igazságról szóló kölcsönös tanításban…

Mi ketten nehéz sorsú emberek vagyunk, Anna. Nehéz élnünk, mert látással

vagyunk megverve – vagy megáldva. De maga ne féljen – megkapaszkodhat

bennem; és én – magában…

Lehajolt, és nagyon óvatosan

– mintha kicsi kék virág volna –

megcsókolta

kezében tartott

kezem.

150

151. oldal

Március 4. kedd

Tehát pénteken.

A múlt héten kaptam hét szál rózsát. Az a lobogó ingujjú, lobogó hajú, lobogó

szemű fiú nyomta a kezembe a folyosón, a tanszék előtt, aki annyira

hasonlít… Mindegy. Semmi nem azonos semmi mással, de minden hasonlít

valami másra. Miért ne hasonlíthatnának fiatal fiúk gyertyára, vagy

tündérre, vagy rózsára? „A rózsa talán semmi: tiszta ellentmondás, csalárd

gyönyörűség: annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik”… A fontos a hét

szál: minden szál rózsa egy nap; én vagyok az a hét szál rózsa. „És a kertben

a rózsák nyársra húzott szívek, csupa könny bársony bőrük, mire megjön a

hajnal”…

Azért is gondoltam különben, hogy naplót írok, hátha a véletlenszerűen leírt

szavak között megtalálom az egyetlent, amely a megoldást rejti. Hiszen a

megoldást jelentő szónak ott kell lennie a végtelen sok szó között, amelyek

bármelyikét leírhatom. Ezek a szavak tükrök lesznek, melyeket a

kiismerhetetlen valóság elé tartok, hogy legalább a kaleidoszkóp

szimmetriáját megteremtsem vele s ilyenképpen mégis megláthassam a

törvényt. Mert nem élhetek többé úgy, mint eddig éltem, hogy szavaim és

gondolataim és mozdulataim csak úgy elfolyjanak az idő homokjában. Az a

gyermeki biztonság, a ,bármiből bármikor lehet bármi’ váratlan csodákkal

teli, mégis oly meghitt teljességének gondolattalan, bensőséges nyitottsága

talán már soha nem tér vissza; minden formába ég és a forma a káoszt egy

pillanatra világgá bűvöli. Az emberi gondolat, már születése pillanatában,

az anyagi agy labirintusában találja magát, falak, korlátok, törvények,

egymást tükröző tükrök ravasz csapdájában. És a tükörben, amely a fény

segítségével való megkettőzés révén formát teremt, jelenik meg a világ;

az egész világ, ahogy az őt meghatározó láthatatlan törvények létezni

engedik, bármilyen szűknek tűnjék is az a tér és az az idő, amely otthont ad

neki. Mert a törvénynek épp az a sajátja, hogy az általa leírt rendszerben

mindenre vonatkozik;

így hát bármi jelentéktelenek legyenek is szavaim, gondolataim eme tükrei,

világom paraméterei

teljes bizonyossággal

egy hiánytalan kozmosz

koordinátái.

151

152. oldal

Ebben a kozmoszban – mint bármelyik másikban is – ott feszülnek a

szabadság és a meghatározottság finom szálaiból szőtt láthatatlan hálói a

rendnek, a mindig jelenlévő (és mostanában egyre inkább láthatóvá lett)

káosz gomolygó és sötét formátlansága fölött. És ahogy egy kör bármely

pontjában titkosan összeér egy ciklus eleje és vége, úgy kötődtek egymáshoz –

ennek a világnak a szabályai szerint – kezdet és vég, halál és születés,

fájdalom és öröm csereszabatos minőségei az én kicsi, a gyermekségből épp

csak föleszmélő életem akkoriban még csak néha meg-megrázkódó

valóságában.

…Nagymama még meghalni is remekül tudott. Apa találta meg: ő volt az

egyetlen, aki azután is eljárt oda, hogy elmentünk; én hallani sem akartam

róla, Anya pedig ,gyengélkedett’. A hasa hatalmas volt, már nem lehetett

nem észrevenni, de ritkán beszéltünk róla. Anya általában boldog, tényleg

,áldott-állapot’-os volt (Apa szerint velem kifejezetten virult, később Ricsinél

én is megfigyelhettem ezt): soha nem hányt, mint azok a nők, akiket legbelül

megaláz és tiltakozásra ingerel a méhükbe került idegen anyag, a mindent

leigázó fajfenntartási kényszer, a férfi nemző hatalma; ő saját akaratából

mondott le hosszan őrzött, szinte papnői szüzessége tündéri virágáról, hogy

teljesen alávesse magát (apránként sebzett oroszlánná sápadó, újkorában

azonban vértől csöpögő bajszú, éj- és tűz-sávos bundájú) tigris-ura kénye-

kedvének („tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng”…) és főleg az

anyaság olyan mérhetetlenül édes, ugyanakkor olyan halálosan titokzatos

misztériumának;

mert egész tündér-mivolta arra vágyott, mint a mese kis hableánya, hogy

kikerüljön valahogy öntudatlansága szépséges álom-mennyországából és

igazi emberré váljon végre, emberként szeressen és szenvedjen; és ez most

kezdett sikerülni neki. Színes élet-ragyogása ebben a második viselősségében

egyre fehérült és fogyott, a nyolcadik hónap felé már szinte átlátszó, makacs

lobogássá szűkült, mint ha egy súlyos és mohó titkot hordana, amely hamuvá

emészti.

Az utolsó időkben pedig már tényleg nyűgös volt: elmúlt a szülés kiszámított

napja és saját belső órája is csörgött már, de a magzat hallgatott; apró, baljós

görcsökkel jelezte ugyan magát, de nem voltak komoly szándékai. Anya

nyugtalanul járkált, naponta többször felmosta a konyhát meg az előszobát,

hátha az segít, fogta a derekát, halkan nyögött, de a kórházból

dolgavégezetlen jött meg. Énekelt is a babának, simogatta a hasán keresztül,

bátorította, duruzsolva hívogatta;

elmondta neki, mennyire várja,

mennyire várjuk

mi mindannyian.

152

153. oldal

Ez persze nem volt igaz. Én nagyon haragudtam rá. Sehogy sem értettem, mire

jó ez az egész: minek kell nekünk ide egy idegen, visító, erőszakos, ismeretlen

lény, aki miatt már eddig is minden felfordult és minden összetörött s aki

nyilván még több, beláthatatlan és zavaró változást fog hozni máris annyira

meggyötört életünkbe?… minek a sok új gond és fájdalom, mire ez az egész

nyugtalanság?… mindez sehogyse fért a tízévesforma fejembe. Apa is egyre

idegesebb lett: rá-rámorrant Anyára, aki rögtön sírvafakadt, Apa erre meg

elrohant hazulról – kellett ez nekünk?!… Talán ezért a vacak lakásért?!…

(hallottam valami olyasmit, hogy a ,beígért gyerekekre’ osztják a

panellakásokat – ezt nem értettem, de szörnyen hangzott) – vagy azért a

pénzért, amit utánunk kapnak majd, ha sokan leszünk?… Nem, én a magam

részéről ezeket a dajkameséket már akkor sem hittem el. Már gyerekként is

tudtam, hogy egy nő csak magának, a szeretet miatt és a gyermekért magáért

hordoz és szül, egy mindent átható, minden egyebet felülíró belső hívás szerint

–

nem rendeletre, kedvezményre, „népesedéspolitikából” (vagy hogy is hívják)…

Anya pedig nem annyira magának, mint magáért (is) szült, mert

szeretni akart

(meg akarta találni saját rejtőző szeretetét feláldozott szabadságának még

mindig kemény héja alatt),

és szenvedni akart, és félt.

Akkor még nem értettem, ma már tudom: addigra már meglátta a bomlást, s

rettegésében költözni, változtatni, változni, szülni próbált; ha egészsége engedi,

talán abba se hagyja. Pedig már ez a terhesség is elég figyelmeztetés volt. Egyre

rosszabbul érezte magát: émelygett, feszült mindene; Apa meg otthagyta, el-

elrohant (ezt mondta utólag mindig): Nagymamához. Így találta meg a tévé

előtt; aludt; álmában halt meg. Apa nem ismert se istent, se embert, ha

Nagymamáról volt szó: először nekem mondta el, aztán Anyára borította rá a

hírt; Anya felsikoltott és összeesett; tócsában, görcsök között tért magához…

Mentőt hívtunk. Az orvos megvizsgálta: legalább a burok megrepedt, végre.

Később kiderült: a babának már nem volt oxigénje; a méhlepény olyan öreg volt,

mint egy százéves szivacs: Timi kis híján megfulladt. Nem akart kijönni.

Mintha már ott is tudta volna, mi lesz a véleménye az emberek által megrontott

világról…

Nem akart megszületni: két görcsös kis marokkal kapaszkodott a drága burokba,

szívta az édes vért magába, gyűjtötte magára a zsírt rosszabb időkre;

nem és nem akart kijönni. Akkorára nőtt odabenn,

Anya biztonságos méhében,

mint egy pöffeteg-gomba.

153

154. oldal

Mondhatom, senkinek nem született ilyen testvérkéje, mint nekem: amikor

megmutatták az üvegen át és én megláttam a többi kisbaba között,

szégyenemben könny szökött a szemembe. Másfélszer akkora volt, mint a többiek;

hatalmas feje alatt, a nyaka helyén körbe hatalmas toka; arcocskája mint egy

kis hörcsögé, körmei visszakunkorodtak és letöredeztek; sűrű, fekete haja úgy állt

a beleszáradt vértől és máztól, mint a sündisznó tüskéi. Ez a püffedt hörcsög-süni

falta Anyát, s ha Nagymama időben közbe nem lép az áldozati halálával, talán

felfalja egészen…

Más kérdés, hogy Nagymama engem nagyon megbántott: nem elég, hogy

hagyott minket elmenni az ő paradicsomából s aztán orvul meghalt, még ránk

is szabadította ezt a kis szörnyeteget. Jó ideig nem tudtam megbocsátani neki

mindezt s tudom, hogy ez Apának se sikerült. De akkor megkönnyebbült, hogy

Anyát elvitték. Nem is ment vele: ezt meg Anya nem tudta neki megbocsátani

soha. És ez tényleg nagyon rossz lehetett: később újra és újra, részletesen elmesélte

az egészet,

milyen rosszul volt a mentőben s bent az orvos sem bíztatta semmi jóval; nem

tágult úgy, ahogy kellett volna: Timi megbabonázta a kijáratot és az a cinkosa

lett, úgyhogy „egyujjnyi”, mondta az orvos, akit láthatóan álmából vagy miből

ébresztettek a kórházban, dagadt szemmel és foltos nyakkal hajolt fölé, „várunk

egy kicsit”;

akkor ez még inkább megnyugtató volt, és nem is félt, csak a borotválásnál

lepődött meg egy kicsit, a szent rítust, no lám, immáron Harkov

villanyborotvával végzik a misztérium profán papnői, - csinos frizurácskát

csinálunk - mondja a madám kacsintva, - ne féljen, kinő! - …és hogy fog szúrni!

- vihognak fel a nyögések között a kibicek, merthogy jó páran jajgatnak a

vajúdóban, - Fáj, kedveském? az a jó, fog az fájni még cudarabbul is -, és ettől

széles öröm ömlik szét a bába örök-fáradtságra ránőtt figyelem-álarcán; hűlt

helyére egy egész tucat medikus özönlik, fél-tudók és egész-tudatlanok, megállva

a nagy szent létrehozás ágylábainál, hetykén zsebrevágott vagy professzormód

hátratett kezekkel a szépen púposodó kínok előtt,

- Mit ordít itt maga? - szólnak tiszteletet várón összevont szemöldökkel, -

Nagyon fáj! - sikoltja az egyik asszony, - Másnak is fáj, mégse üvöltenek, jól

néznénk ki - szól az egyik, mint akinek hatalma van, - De nekem… de ez!… -

Viselje türelemmel, félóra múlva újra benézünk - az asszony összeszorított foggal,

vicsorogva sír, a többiek suttogva sajnálják

(„Szegény, nincs fizetett orvosa,

az ilyen fel is fordulhat tőlük”),

és lőn

(:„méhűri vérzés”);

154

155. oldal

istenem, az orvos is ember, nem lehet belelátni, hisztizik-e a páciens vagy tényleg

a végét járja; „a magzatot elvesztettük, de hát az anya majd megnyugszik és szül

másikat” (szűzanyám, legalább nekünk ne hazudnának, láttuk, ahogy

letakarva elvitték)… - „ez itt mind egy merő görcsölő uterus, vajon tudnak-e

élvezni ilyenkor is”?… óvatos pattanásos orvostanhallgató-ujjacska a klitorison

– ez az ő pillanata, elképzelhetetlen bűnét megvalósítani most: a szülés

kapujában matat, a megkínzott állat rúgni se tud, gyötrődve gyűjti az erőt, hogy

világra nyomja a következőt, aki megváltja vagy meggyalázza majd a soros

áldozatot, kit sorsa a mások irgalmának oszlopához kötöz –

az ügyeletes orvosnak határozottan jókedve van, egy csöppet sem kapkod,

mindenki láthatta, ahogy a fürdőből jövet bolyhos fehér fürdőköpenyét elöl

mélyen nyitva hagyta, hogy göndör fekete szőre láttán a kisnővér eltátsa a száját

(friss husi, talán először ügyelnek együtt) s a nagyobb hatás kedvéért – jó

hangosan, hogy mindenki hallja – így felel egy alig hallhatóan feltett, de

kikövetkeztethetően az egyik kollégájára vonatkozó kérdésre: „ó, a Géza doktor?

ő remek, egyszerűen remek, Géza maga az isten, majdnem olyan jó, mint én” –

szóval minden lehetséges módon jelzi, ő itt bizonyos értelemben maga a Teremtő

vagy legalábbis annak teljhatalmú helytartója, és természetesen egyáltalán nem

jött ki a sodrából attól, hogy egyesek itt most szülni fognak, úgy rutinozza be

az oxytocint (ó, a szeretet-hormon és az injekcióstű abszurd násza!) és az

obligát kérdéseket követő saját letörölhetetlen válaszait, mint egy megbízható

automata, a szavai akárha magnóról: „kár-hogy-nincs-szünet-a-fájások-

között-jól-el-fog-fáradni” és

„dehát-ezellen-nem-tehetünk-sajnos-semmit”,

meg, humornak szánva,

„egy pirinyókát se cidrizzenek, kérem, bízzanak bennem, orvos vagyok, higgyék

el, megfelelően le lesznek gyógyszerelve” –

és szavait bizonyítandó már meg is lép a magányos kín közös terméből, a

szocialista egészségügy eme obszcén templomából az ügyeletes kéjszoba felé… és

már nem is hallja (egészen másfajta sikolyokra vágyik), ahogy vagy tízen

jajgatnak ebben a tömeg-sírószobában, ki-ki magának, a mások szenvedése csak

arra jó, hogy egy pillanatra mindenki láthassa saját magát, hogyan dobálja a

fejét, s némi kajánsággal vizsgálhassa arcukat (arcát) a rövidke

fájásszünetekben (ha vannak),

ó, a hűségesen szenvedők könyörtelen testvérisége a teremtésnek ebben a

fájdalmasan steril, mégis lucskos pokollá torzított

édenében!…

155

156. oldal

hideg lámpák, hidegkék csempe, a véres lepedők egymásra dobálva az emeletes

kocsiban, a hűtőszekrény csilingel, mint egy játékvillamos a tetején sorakozó s a

rázkódástól folyton összeütődő mérőhengerektől, melyekben sűrű, bordó lében

úszkálnak a placenták, a gyermek után már muszáj-kínnal világra hozott és

eltaszított anyák-az-anyákban, holtukban is szolgálva a jövőt felbecsülhetetlen

értékű anyagaikkal, melyekkel a legnagyobb, az egyetlen kincset védték a világ

ellen, s amiért a régiek oly nagy becsben tartották őket, hogy eltemették a ház

sarkában külön kis emlékhelyen és mindig friss virággal díszítették az apró sírt,

hogy a méhlepény még halálában is szolgálja a gyermeket, biztosítva az állandó

kapcsolatot közte és az ősök segítő szellemei között,

- …jaj, gyorsan az orvost, az orvost!

- …na nehogy má’, kismama, várjon még, az isten szerelmére! a doktor úr a

szobájába van, máris rohanok, szólok neki, csak maga addig tarccsa vissza!

tarccsa vissza,

- Szűzanyám, nem lehet, jaj!…

- A mindenségit, tartsa hát vissza, legalább amíg bemosakszom! …

- …nem tudom, nem lehet, hiába!… jaj!… már jön is!… ja-a-a-a-a-j…

és tényleg jön, jön az alagútból kifelé… mit neki orvos, segítség, világ! jön

immáron feltartóztathatatlanul, fejével tágítva az élet kapuját, öklelőzve, én

vagyok a félignyúzott bakkecske, lábaimmal kapálok, bajuszommal szurkálok,

vigyázz innen, mert megdöflek, hosszan visszatartott életszomja és légszomja

egész erejével töri az utat, levegőt!,

szakadó izmok, roncsolódó szövetek között, a vér iszamos bársonyába tekerten

jön, kidugja a fejét (de nini! hiszen csak egy szarvacskája van a csillagos

homlokán!)… és egy kis szünet, egy pirinyót visszahúzza, nekikészül, aztán egy

minden eddiginél erősebb fájdalom, eleven sejtek szakadása, reccsenés, repedés

(de ím!… durva szőr helyett csak pelyhes fénybolyhok dércsillogású derengése)…

és fölötte valami zengő gyönyör ömlik, ezer trombita lángfolyama, lobogó

szélhimnusz, léleksiketítő hozsánna –

egy hatalmas, gömbölyű melegség kicsusszan, a feje után már olyan könnyen,

mint egy síkos halacska (és halkan szól a hal-dal s a halacska úszik a dallal),

nyomában pedig édes és forró, tisztító folyam árad el, oldón és nyugtatón,

kimosva mind a szenvedés hordalékát a vajúdás meggyötört öbléből

(az újjászületés csillagméhéből),

„nagyon megijedtetek volna,

ha látjátok, mennyi!

és milyen nagyon piros!” –

156

157. oldal

de ő maga is csak egy pillanatra nézett oda… ernyedten feküdt, bevérzett szemei

csukva, a pillanat feloldotta sejtjei falát és tiszta térré ömlesztette, így mesélte,

melynek nincs kiterjedése;

egy hangos szó rendezi majd újra formává: „Az ollót!”;

hirtelen rájött, hogy tud nézni és mozogni, s felkönyökölt, bármilyen

hihetetlennek tűnt is ez; s ekkor meglátta őt, a lábai között mocorgó, vérrel és

mázzal összekent, lilába játszó kis lényt, aki akkor próbált meg, életében először,

sírva fakadni, miután ebben az ősrobbanásban megsemmisült az ő világa, s ő

maga, egyes-egyedül, kizuhant az anyaméh szimbiotikus, komplex, teljességes

univerzumából egy új, hideg és zajos és magányos és idegen világba és most sír,

és duzzadt kis szemhéja mögött a sötétben visszaálmodja magát a régi

boldogságba –

később odahozták, melléfektették, s akkor Anya fakadt sírva; valahonnan

nagyon mélyről, barlangjai legmélyéről sírt, és sehogy sem értette, miért; hiszen

még oly gyanútlanok voltak mind a ketten… Vajon tudhatott-e a fehér pólyába

bugyolált fehér batyu a sok másik fehér batyu között az emeletes gurulókocsi

polcain, sejthetett-e valamit arról, hogy ez a kilökés még csak az első a

megcsalattatások hosszú sorában, hogy majd elveszik tőle a méh édességét pótló

mellet is, aztán a mellet pótló cumit is s aztán sorban mindent, amit a pótlások

pótlására kitalál magának az idegen világban, amely túlságosan tág

hajléknak bizonyul majd ahhoz, hogy meghúzhassa magát benne?…

mit sem sejtve arról, hogy ő maga a hajlék, az egyetlen menedék, amelyben szülei

együtt létezhetnek…

…a gyanúk még álomtalan álmukat aludták a lét újszülött testében, s még ő

sem, aki megszülte ezt a testet, aki világra-álmodta a belesikló lélek vadonatúj

hajlékául, még ő sem sejtett semmit. Eleinte nem is emlékezett a sírására, pedig

nagyon különösen, mintegy a mindentudás küszöbéről, fájdalmasan sírt, nem

olyan üres kis egyforma oákkal, amelyek szinte megszakítás nélkül jöttek az

egyforma pihés gömböcskék felől; valahányszor a nővérke nagy lendülettel hóna

alá csapott egyet-egyet s határozottan elindult az ágyak felé, ijedten keresett

valami ismertetőjelet: a szalag! a csuklócska gyűrött vászonszalagján az a szám!

tehát mégis ez az övé (ha ugyan el nem cserélték véletlenül már rögtön az

elején… de ettől a gondolattól annyira megijedt, hogy hirtelen látni kezdett:

hiszen ez tényleg ő):

az ő lilás bőre, süni hajacskája , kövér kis pofija,

(a sok sírástól?) dagadt,

alig nyitott szeme –

157

158. oldal

ez volt Timi, az én húgocskám, aki nem akart megszületni, s félelmében

hörcsögfiókává hízlalta magát Anya jóságtól dús méhében;

s amikor mégis megszületett, bosszúból lefogyott és kifehéredett, sötét süntüskéi

helyére vékonyszálú fehérarany árvalányhajat növesztett s úgy járkál a

világban fel s alá, mint egy halálra sértődött nagyhatalmú sündisznócska, akit

elrabolt tüskevárából, kidobott a földre és királykisasszonnyá varázsolt egy

szörnyűséges és gonosz vihar; annak a viharnak pedig a neve: Ember. Timi ott

áll a forgószél közepén,

pörög a saját tengelye körül

és csendesen átkozódik.

…Vele ellentétben én megpróbálok úgy tenni, mintha őselemem lenne ez az

életvihar; hetykén, felszegett fejjel ugrom belé, s hagyom, hogy halálra

táncoltasson. Még cifrázom is. Talán azt remélem, hogy akkor előbb elenged, s

lihegve, kipirultan leülhetek valahol egy sarokban s jól kisírhatom magam. De

nem történik semmi, és én egyre gyakrabban gondolok a lovakra, akiket lelőnek

(ugye?)… Talán kezdek belefáradni, hogy úgy tegyek, mintha…

Kata barátnőm szerint ennek legfőbb jele, hogy versírásra adtam a fejem. Még az

előző szemeszterben jött rám a dolog, egy esztétika-szemináriumon. „Nézzétek

csak meg a preraffaeliták asszonyait, milyen szelídek és szépek és szo-szo-szo-

morúak” - dadogta tanárunk, egy hajlott ifjú, akinek feje szolgálatkészen

görnyedt, mintegy megvilágítandó a mélyben zajló sötét és titokzatos életet,

kórószerű teste fölé. „Okos, messzire néző vagy halott szü-szüzek, akiknek minden

ereje mintha arra pazarlódna el, hogy sze-sze-szellemük súlyát, a vállukra omló

vagy a vízben szé-szétterülő fenséges hajkoronát elhordozzák valahogy… Hol van

már az a kor, amely az anyát tudta és – tegyük gyorsan hozzá, a legigényesebb

igazság kedvéért – merte szépnek látni?… Hol az ősi korok művésze, aki földből

őrölt festékeit még diadallal vonta a Nagy Anya terjeszkedő hatalma fölé? hol

van Rubens áradó telítettsége, aki az új világrészek feletti uralom és a

gazdagodás tékozló bőségéből s a puritanizmus fegyelmének büszkeségéből

táplálkozó aggálytalan férfi-potenciálok diadalmas szabadságát festette

túlcsorduló meztelenségű nőalakjaiba?… Már régen beburkolták a nőt önnön

szépsége sötét fátylaiba, hogy burjánzás és szaporodás helyett önmagába

forduljon s úgy tekeredjen befelé a szüntelen finomodás spirálján, mint egy

haldokló csillag…”

A dadogás eltűnt, és én megnyugodva firkálni kezdtem a füzetembe;

a lassan formálódó opuszban valahogy

egy lámpaoszlop kapott

kimagasló szerepet.

158

159. oldal

Kata, aki szokása szerint bele-belenézett a jegyzeteimbe, a következő kritikát

bírta gyakorolni: - Ha nincs teste, hogy lehet nyaka? - Ő az, akinek csak nyaka

van - mordultam rá a meg nem értett művész mély sebzettségét érezve máris

(…elhervadtak a költő szájában a virágok, s az álmok már nem ülnek meg

kezében; víztiszta gyémánttá fagyott tüze, ha lép, bordáira piros sebeket

rajzol…).

- Szóval zsiráf.

- „Apollón tüze - hangzott eközben fáradatlan -, ez az átlátszó és sötét tűz az

életsokaság teljes redukciójának végső tisztaságkilátásával, a halálnak e

megváltó, az élettől megmentő aspektusa – a szépség – nincs benne a

jelenségvilágban, hanem csakis a percepció hozza létre a világ pusztító

változatosságával és szinte sokkoló tágasságával szemben, hogy végtelenül

törékeny múlandóságában és egyszeriségében hordozza a legbiztonságosabb

örökkévalóságot, absztrakt halál-mivolta ezüst tükörképével fedve el mintegy a

valóságos halál mélységeit” –

…Feje sincs? - sziszegte Kata. - Már hogyne lenne?! - sziszegtem vissza. - Anélkül

mivel világítana?

…A tudásába belerokkant ifjú tanár ekkor vágta be maga mögött az utolsó

mondatot, Kata pedig bánatosan nézett rám (szeretem, mikor így néz: ettől

valahogy eltűnnek az arcáról magabiztosságának egyenes és túlmetszett

vonalai és csaknem szép lesz): - Érzed te egyáltalán…? – de én fejeztem be

helyette, nyilvánvalóan visszájára fordítva és durván kicsorbítva kérdésének

triviális élét: - …a lét eredendő szomorúságát?… - és tettem ezt a beavatottak

reményvesztett gőgjével, melyből süthetett, hogy a kígyók nekem speciel kinyalták

a szememet és a fülemet, és nyelvem alatt parazsat melengetek.

Nyilván ő ezért nem látta momentán, amit én figyeltem közben, s ami lehetővé

tette, hogy várható reakcióját elmellőzzem:

azt a megszállott arcú leányzót tudniillik, akit már láttunk a Démon

előadásain is, ahogy az első sorban ül csapzott hajjal, többnyire talpig fehér

indiai gézben; hosszú fehér ujjait most is fehér papírlapokon nyugtatta rokokó

bájjal, ám némi túlfűtöttséggel is egyben. Az utolsó padokból is látszott, hogy

szemei olvadoznak a révülettől s kis híja, hogy rá nem csöppennek azokra a

szerelmes-versekre (ugyan mi mások lehetnének azok?), melyeket most mindjárt

felkap s odanyújt, ahogy szokta, tettetett vagánysággal, a mellette kifelé iszkoló

szerencsétlen tanárnak, aki rémülten hátrál majd egy lépést, mielőtt sikerül

visszatornásznia lecsúszott mosolyát és - A jövő óra után majd megbeszéljük, jó?

- kinyögnie,

mire a leányzó akkorát sóhajt majd válaszképp, hogy egy légy ijedtében

nekicsapódik a vastagon kormos ablaküvegnek

és fejvesztetten a padlóra zuhanva

búcsúzni kezd

159

160. oldal

(a szépségre ily módon valamiképp mégis emlékeztető, mert önmagára tekeredő

s egyre halványabb, egyre szomorúbb, egyre finomabb spirális zümmögéssel) az

élettől, amely pedig oly pompázatosnak tűnt, oly ígéretesnek az első

nekirepülésnél, hogy el se tudta képzelni akkor, hogy ide juthat végül, ennyire

padlóra (amiből jól látható, hogy a leemelkedésnek szinte nincsenek korlátai) –

…és lám, én mégis-mégis, mindezek ellenére, notórius versíróvá lettem az utóbbi

időben… Mondják, vannak egészen különös törzsek egészen különös szokásokkal;

leírtak olyat, ahol nyilvánosan enni a legbotrányosabb vétség a jóízlés ellen; „a

törzs másik szokása az, hogy költőik vannak: az egyik embernek eszébe jut, hogy

kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja magában tartani,

és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a földön heverő varázslók

és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza indulatba őket, akkor nem történik

semmi; ha a költő szavai felzaklatják őket, akkor mindnyájan csendben

eltávoznak tőle, valami szent iszonyat parancsára. Érzik, hogy megszállta a

lélek, senki sem szól hozzá, és senki sem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem

ember, hanem isten, és akárki megölheti. A költő, ha teheti, az északi

sivatagokban keres menedéket”… Az északi sivatagok… hát így vagyunk.

Látszólag kívülről, ok nélkül tört rám, mint gondolkodóra a sors. Egyszer csak

azon kaptam magam, hogy ott ülök az egyetem melletti parkban egy jéghideg

korláton; február végi hegyes ujjú szél pengeti az elhajló napsugarakat (melyek

a percekkel előbbi mélységes múltban történt beláthatatlan eseményekről hoznak

megfejthetetlen híreket)

és saját ötsorosaimat olvasom újra meg újra.

„Arcát csupaszra mossa egy mosoly / fázó kezem csókjába burkolózik /

és meztelen lábnyomaink / lassan / borzongva / hűlnek”…

Egy csoporttársnőm ült mellém a korlátra. - Elolvashatom? - Megrezzenő

gyerekválla fölött kicsit elmosódva látszottak a drága, ezerszer újraolvasott

betűk:

„És ma megint másképpen szeretnélek / épp csak megérinteném halk-vigyázva /

lehúnyt szemhéjaid az ujjaimmal / s nem csókolnám meg csak a súlyosan /

legördülő egyetlen csepp helyét”…

- Annus – ezt tényleg te írtad? - Belepirult tanácstalanságába. - Ez valami

gyönyörű. - Hosszan, eszméletvesztetten bámultam rá. - Te szerelmes vagy -

mondta még. Sírós-nevetős hangja kicsit reszketett.

- Létformám - próbálkoztam (sikertelenül) valami gyerekes cinizmussal, de

aztán hideglelősen kapkodva beledobáltam mindent a tarisznyámba és - Na

szia! - felvágtattam az egyetemre.

160

161. oldal

A Démon szobájának ajtaja nyitva volt; belestem; naná, hogy nem volt benn

senki… Vagy talán csak én láttam úgy? Villámgyorsan ledobtam a borítékot a

versekkel az asztalára és kiosontam, mint egy tolvaj. A következő napokat azzal

töltöttem, hogy véreset vizeltem (mégiscsak hideg volt az a korlát) és

kapirgáltam magam tehetetlenségemben. Ezenkívül megpróbáltam elkerülni

egy elkerülhetetlen találkozást. Futva közlekedtem az egyetemen, és nem voltam

se élő, se holt. De hát ki az közülünk, aki azt hiheti, hogy a sorsa meg ő, az két

külön dolog?

Egyenesen beleszaladtam a folyosón.

Így akartam?… Én akartam így? Jó szélesre tárta előttem az ajtót.

Ott kinn már március volt: ütött az élet órája. Én pedig egy piszkos, homályos

szobában ültem, csupasz falak, asztal, székek és szekrény, s valaki nézett rám,

ahogy vergődő kismadarat nézne a porban a vasárnap délelőtt csillogó cserepei

között, szánalom nélküli nagy gyönyörködéssel –

Ültem. Néztem az arcába, összeverődtek a térdeim. Most hát megkapom a

magamét. Jól kiérdemeltem.

De nem szólt egy szót sem. Nézett rám és mosolygott. Aztán fölém hajolt, óvatos

mozdulattal felhúzta a lábamon a szoknyát és megcsókolta a térdemet. És még

mindig mosolyogva azt mondta: - Nagy kísértés maga nekem, Anna. Ha mi

egyszer kettesben maradnánk…

Rámeredtem, végtelen ostobán. Mintha nem is ő lett volna – egy idegen, mohó

férfiarc bámult rám mozdulatlan, egyforma mosollyal. Nagyon riadt lehettem,

talán el is húzódtam, mert türelmetlenül intett, hogy álljak fel. Bénultan

engedelmeskedtem. Megölelt. Teste megfeszült, remegett. Ezer apró csókot éreztem

az arcomon. Csak a számat ne, jaj, csak azt ne!… (szomjazó szemem előtt a

forrás, kút csigájának csikorgása, csillagok éneke) – hátraléptem, de

megtalálta az ajkamat mégis; úgy foglalta el, ahogy egy erődítményt szokás.

Fuldokoltam vágyától, a dohány szokatlan ízétől, a kétségbeeséstől.

Amikor elengedett, olyan volt a szeme, mint egy részegé.

- Gondolkodjon rajta, hogyan oldjuk meg - suttogta. Szavai szétfutottak a

padlórésekbe,

mint fürge, vörösesbarna

svábbogarak.

Egy hét volt előttem –

ez az a hét.

161

162. oldal

Március 5. szerda

Talán már leírtam: múlt pénteken kaptam egy csokrot; hét szál rózsa volt benne.

Attól a sráctól kaptam, akivel valamiért feltűnően sokszor összefutok az

egyetemen. Olyan mosolya van, hogy a légy is leesne tőle a falról. De sohasem

szólít meg: rám mosolyog és továbbmegy; néha észre sem veszem, csak arra

figyelek fel, hogy a metróban énekel a mozgólépcső; akkor tudom, hogy aznap

megint elment mellettem a mosolyával. Kár, hogy ez a mosoly kicsúszik a hálón,

elfolyik az idő rácsain át, mint szatyorból a tej –

(ó, ti, a „mindörökké-csak-téged” rácsai mögé zárt boldogok, akiknek szabad

egymást szeretniük, szabad és muszáj, gyöngédségtek ketrece előtt a ,soha-más’

kemény fala… „Ha két életem volna, az egyiket neked adnám, de a másik szabad

volna”… – „Szabad vagyok, mondta a majom a rácsnak, én nem, mondta a rács,

engem majmok közé zártak”… – a rács maga hordozza lényegét, mint az

izzásig hevített vastrón a vértanú testét),

mert nem ez a mosoly a kulcs az én életemhez, nem őt hordozza az én sorsom,

nem az ő napfejű, mosolykoszorús életkeresztjét – engem hordoz egy kereszt, az

én kereszt-rácsom, szabadságom hálója, amiből ő szelíden kifolyik tej-

mosolyával és a rózsákkal együtt, amelyeket valahogy a kezembe nyomott múlt

pénteken. A rózsák szirmai közül, ahogy sorra kinyílnak, nagy meglepetésemre

pálcavékonyságúra pödört kis tekercsek potyognak ki: hártyapapírra írt rejtélyes

üzenetek.

„Álom volt az, egy álom-rózsa, / fehéres, mint a korai halál;

s a kertben, ahol szirma hullt, azóta / nem mer dalolni semmilyen madár”…

Nem tudom, az ő üzenete-e ez, nekem szól-e valóban, mit jelenthet,

s üzenet-e mindez egyáltalán; mégis feszülten figyelem a rózsáimat, ahogy

éréshez hasonló lassú hervadásuk arra kényszeríti őket, hogy megnyíljanak s

elhullassák titkaikat. Minden titkuk valahogyan rám vonatkozik; mintha én

magam lennék az a titok.

Szemem láttára, szemérmetlenül haldokolnak,

és én minden halállal

gazdagabb leszek.

162

163. oldal

Nagymama halála után Apát alig láttuk itthon: azt mondta, vadászni jár, és

épít egy esőházat a les környékén. Anya nem nagyon hitt ebben a dologban,

morgott, panaszkodott. Apa egy hajnalon magával vitte. Anya soha többé nem

hozta szóba a vadászatot, és más sem beszélhetett róla előtte; ha Apa a fegyvereit

tisztította, űzött tekintettel bezárkózott a hálószobába és aznap nem is jött elő.

Ez aztán végleges szokásává vált, mihelyt újra várandós lett, pedig egyébként

nagyon megváltozott: beszédes és kedves volt, csaknem vidám; valami mámoros

várakozás öntötte el. - Fiú, érzem - mondta már az első hónapokban ragyogó

arccal. Ágya fölé egy papírt szegezett, rajta az ő csodálatos gyöngybetűivel egy

idézet: „Így szól Zarathustra: Van-e áhítatosabb állapot a terhességnél?

Mindent, amit teszünk, abban a csöndes hitben tenni, hogy valamiképp javára

kell válnia a bennünk létrejövőnek! Emelnie kell titokzatos értékét, amelyre

elragadtatással gondolunk. Ilyenkor sok minden elől kitérünk, anélkül, hogy

erőltetnünk kellene. Ilyenkor visszafojtunk egy-egy heves szót, békülékenyen

nyújtunk kezet: a gyermek abból nőjön fel, ami bennünk a legszelídebb, a

legjobb… Várunk és megpróbálunk készenlétben élni. Közben valami mélységes

felelőtlenség tiszta és megtisztító érzése uralkodik bennünk; így érezhet a néző

az összehúzott függöny előtt – a magzat nő, napvilágot lát; nekünk nincs

módunkban dönteni sem értékéről, sem születése órájáról. Egyszerűen rá vagyunk

utalva minden közvetett áldó és oltalmazó befolyásra. ,Ami itt növekszik,

nagyobb nálunk.' Ebben a szent áhítatban kell élnünk”…

És Anya ebben a szent áhítatban élt, mozgott, aludt: a királyfit várta, aki

megmenti és megbosszulja majd őt, s akit éppen ezért a legszebbnek,

legokosabbnak és legerősebbnek kellett elgondolnia.

[Szegény Ricsi! Szépnek ugyan szép lett, talán túlságosan is:

feje akár egy fia-angyalé, amilyen a nagy barokk templomok súlyos díszeit fogja

két kis ujjal, miközben könnyű szárnya meg se rebben, órjási kővirág-feje gyenge

kis szár-nyakán picit lehajlik, kő-fürtjei eláradnak patakként (még homlokába

is becsöppen egy-egy) –

vagy még inkább hasonlított a csöpp olasz fiúkra, kik tengerkék ég és holt

oszlopok reneszánsz hátterében bíborruhás anyjuk ölén madárral játszanak:

csigás hajuk sötétszőkén aranylik, és óriási sötétkék szemük van s alatta csöpp kis

árnyék és szájuk nem nagyobb, mint egy cseresznye s ahogy lágyan anyjuk

térdére dőlnek, izmos, pufók kis testükön

száz puha fény szaladgál;

szépséges kis királyfi volt, de sehogysem hasonlított oroszlánra,

ahogy Anya titokban remélte

163

164. oldal

(hacsak reggelente a szaga nem, s ugyancsak harcias hangja, ahogy

kiságyában a rácsot rázva bömbölt; később meg négykézláb szeretett bemászni

az asztal alá, ilyenkor mindenki nevetni kezdett, mert eszünkbe jutott a kedvenc

oroszlános viccünk, „miért van az oroszlánnak farka?… hát mert hogy nézne

az ki, oroszlán – semmi – bojt?” …);

még most is olyan gyöngéd a szájvonala, hogy sírva lehet rajta fakadni, s a

szeme alatt az a finom, liláskék árnyék… álmoska feje szinte imbolyog, mint

törékeny szárán a mákgubó, s az ifjú kék hold énekel neki…

Szegény Anya! és szegény oroszlánszagú Richárd királyfi!… Szegény

mindannyian.]

Apa már egyáltalán nem akarta ezt a gyereket; ingerült volt ettől az erőszakos

szaporodástól.. Előbb gyanakodva, aztán dühös lemondással nézte Anyát, aki

minden nappal teltebb, virágzóbb, diadalittasabb lett. Lassanként felderengett

előtte, hogy miről van szó. Szeme elsötétült; el-elbődült, mint egy sebzett bölény.

Meg se kérdezte, mit szólok hozzá: egy estébe hajló késődélután se szó, se beszéd

magával vonszolt, begyömöszölt a hátsó ülésre és kihajtott velem a határba.

Tizenharmadik évemben jártam; koranyár volt.

Soha nem felejtem el annak a délutánnak a gyöngyszínét, hamvaszöldjeit. A

lakótelep melletti kiserdőn hajtottunk át, ki a szabad mezőre, a gazdaság

földjeire. Messzebb ligetek, cserjések borzongtak az alkonyat egyre rőtebb

előérzetében; mintha nem lett volna tudható, kihordja-e terhét a Nap, vagy

szétterpesztett lába közt elejti és szétfolyik majd, mint egy nagy, vérző tojás. Apa

úgy ülte meg a kocsiját, mint más a lovat: fejét hátravetette, remegő

orrcimpákkal szagolta a betóduló szabadság fűszeres levegőjét, és én bizsergő

pórusaimmal éreztem, hogyan önti el a hatalom, a teremtés féktelensége.

„Ez mind az enyém” - suttogták mámoros, erős nyakán a göndör fürtök, a kezéből

kitóduló mozdulatok.

„Itt minden tőlem ilyen gazdag” – kiáltotta a mellkasában zengő gyönyörűség.

A búza – az ,ő búzája’ – alázatosan kérkedik: virágba bomló fejjel várja a

kaszást, dús aratást kíván neki, lehajtja; ligetek toporzékolnak fiatal

büszkeségükben; nem túl gyorsan s meglehetős önkéntelenül belehabzik a nyárba

a lonc, bevárni a szél-akarást, szakadás-szegülést,

és hullnak, szállnak az öröm pihéi;

remeg alattunk a gép, ez a zabolátlan állat.

- Itt az idő - mondta Apa. - Látnod kell

mindent.

164

165. oldal

Olyan súlyosan ejtette a szavakat, hogy végigrázott a hideg. Keze után nyúltam:

hátradőlt, jobb kezét levette a kormányról és az ülés támlájára tette. Villám

csapott belém, ahogy hozzáértem: forró szikrák ezrei csapkodtak körül. - Apa,

Apa… - Arcát csupaszra mosta egy mosoly. - Bogárkám, drágaságom – mindent

látni fogsz; csak ne félj. –

És én láttam.

Egy hűvösödő erdő szélén szálltunk ki; Apa elővette a fegyverét, nekem kiterített

egy plédet, és leültetett egy fa tövébe a tölgyesben, szemben a még világos mezővel.

Várakozni kezdtünk, mozdulatlanul, hangtalanul.

Először a sáskákat vettem észre:

nem voltak még túl nagyok, drappok és világoszöldek, ették a füvet hangosan

őrölve (állkapcsok zenéje a nyári rét illanó hőségtömbjeit mállasztva), a

sáskákat meg a gyík kapta el (villanó kéj-szomj, tűhegy-kegyetlen fehér törvény

a szájnyi lyukban, ropp, a feje, ripp, a szárnya-lába, félelme váladékával

megmustározva), de már lakoma ő is, ugyanott, ugyanabban a pillanatban a

nyár terített asztalán (hej, kockás terítőcske, négyzethálós kultúrácska,

síkbaszántott dimenziók, terülj-terülj asztalkám!):

a véletlen most hordja szét meghívóit a hanyatló fény villogó tálcáin égre-földre,

és gyűlnek a vendégek lomhán keringve mozdulatlan magasokban és bújnak elő

a földanya mélységes odvaiból az ő testét enni és az ő vérét inni, s feltartott orral

szaglásszák az ismeretlen jövőt,

de csak a ,most’ illata tölti be az érzékeny szaglóhámok végtelen felületeit;

így állt a fiatal bak is a hamvaszöld zabban, a tölgyes sötét háttere előtt, mit

sem tudva az alkonyatról, mely lassan úrrá lett a vonakodó erdőkön, sem a

puskáról, melynek remegő célkeresztje apránként megállapodott zsemleszínű

homlokán, a bolyhos bőrrel fedett, alig ütköző kis szarvak alatt,

- …a két szeme között: látod? - suttogta Apa, - nézz bele még egyszer, és állítsd

a homloka közepére… arra a világos kis foltra…

(amely, tisztán láttam a puska távcsövében, valahogy épp az Élet

emberformájú, napfejű, kereszt alakú kulcsát mintázta),

láttam őt, homlokán a remegő célkereszttel, ő pedig nem látott engem:

nem látott mást, csak a pillanatot, kitágult orrlyukakkal,

reszketve szagolta a pillanat illatát és a hely illatait, ahol állt,

az elálmosodó fény ölelte

erdő küszöbén,

165

166. oldal

és nem tudott semmit az előző pillanatról sem, melyben kilépett a világló vetésbe

a homályból, és a következő pillanatról sem, amelyben ismeretlen kín rogyasztja

majd térdre, hajlítja remegő, fiatal nyakát, ütköző kicsi szarvakkal ékes fejét a

zabba –

nem, minderről nem tudott semmit, nem gondolt semmit, nem hitt semmiben,

nem várt semmit, nem emlékezett semmire, csak állt és létezett, mint körülötte

minden, a pillanat abszolút örökkévalóságában,

ó, az ember nyomorúsága - gondoltam és néztem őt,

Apa ekkor halkan, valahogy befelé inkább, fütyörészni kezdett, mint aki ismeri

önnön valósága leghatalmasabb képét,

én pedig csak néztem a fiatal szarvast s hirtelen

az idő gyűrűje összezárult, és a vég volt a kezdet, s nem lévén más, csak az álom

önmagáról való tudása, megszűnve múlt és jövő és tükrözés – nem voltam kép,

nem vertem visszhangot: tökéletesen és kizárólagosan voltam, megszületetlen

angyal,

mint az a szarvas ott az erdőszélen, még mielőtt szagot fogott volna, megriadva

és hátraszegve fejét önnön kiömlő vérének sós előillatától, most még: gyanútlan

és emléktelen, minősítés és várakozás nélkül, feltöltve, mégis feszülés nélkül,

lenni: fiatal szarvas az alkonyatban, lenni fehér folt a homloka közepén, fehér

csillag, rózsa, galaxis magja, vonzások középpontja, sugarak forrása, pont…

pont, amelyből minden pont látszik, pont, melyben minden pont benne van;

a titokzatos alef, a rózsa szíve,

ahol ugyanaz bánat és gyönyörűség,

ahol minden csalás és minden igazság;

ahol

csillag módra nevek csillognak, mintegy azok a felismerések csupán, melyek a

létalakzatokból és egykori megformálásukból származnak; a megismeréstől

kiürült névtelenség nagy hallgatása, a közép buzgó kútja, ahol az idő

önmagába fordul és hurkot vet, ahol az erők sűrű közepe sötétlik;

ahol az idő térbe fordul s a tér súllyá szűkül, az idő méhének titokzatos öble,

ahonnan kétfelé folynak

a vizek;

166

167. oldal

a világtojás sárgája, a szent csíra, melybe minden belefut s melyből a világ újra

kilép a tűz-szippantotta alagúton át, a leküzdhetetlen vonzások tengelyében;

az idők vége és kezdete, végtelen kicsivé zsugorodott kozmoszból, önmagába

roskadt megvakult csillagból szertesugárzó térhiány, végtelen súlyú végből

végtelen könnyűségű kezdet: íme könnyű vagyok, íme repülök, íme magam alatt

látom magam, íme isten táncol képemben: ahogy csak egyszer adatik, egyszer

és mindörökre,

lenni fiatal szarvas az alkonyatban, csengős szarvas, misegyertyás szarvas,

csillagos égen futó, életfához hasonlatos; ágas-bogas tejút, a Nagy Anya ágaival

és gyökereivel, napgyermekkel viselős állatanya (a nevezhetetlen vad, mintha az

egyszemű volna: nyolc cafrang osztja fel őrületét, terhét már-már kiönti; a

rettentő alakot öltött anya, a Bölcsesség, a szeme csupa könny);

vízre hajló szarvas (hím a nőstény fölött), szellemmé gyilkolt ősatyák sírját őrző

phalloforikus angyal, szarvassá változott fiúk (kedves édesapánk, ránk te sose

célozz! Mert téged mi tűzünk a szarvunk hegyére és úgy hajigálunk téged rétről

rétre, téged kőről kőre, téged hegyről hegyre, S téged hozzávágunk éles

kősziklához: ízzé-porrá zúzódsz, kedves édesapánk); vadász űz titeket, őrszellem

lát le reátok: s mit látnék, ha az ő szemükkel néznék most, a remény

pillanatában?...

valahol valaki fütyörészik, magafeledten, az idő partjain túl,

én pedig láttam, éltem és élt: állt a világoszöld zabban, fejét riadtan hátraszegte

az elsötétült erdők előtt, a következő percet ízlelgette remegő orral (a következő

percet ízlelgettem remegő orral), kiömlő vérének (kiömlő véremnek) sós

előillatát szagoltuk, reszkettünk, szemünk elé könnyű fátyol, homlokunkon a

puska remegő célkeresztje –

- Apa, ne!…Apa!!!… – de már a lövés villámától borzong a mező

(és jött a villám, és megtermékenyítette a vizeket),

reccsen a bőr, szakad az ín, a roncsolt seb fölé egy irgalmas döfés, lábunk

kapálja a földet merevedő-lanyhulóban, bőrünk csatakos

(én vagyok a félig nyúzott bakkecske, lábaimmal kapálok, bajuszommal

szurkálok, vigyázz innen, mert megdöflek),

Apa zihál,

szívében a halál csöndből-kitört mini-detonációja:

győzelem!

megint nem én!…

167

168. oldal

…aprócska győzelem hang-lobogói a hajló vetésben, de azt tudom, hogy szőkék a

mezők, ha dús kalásszal jő a sárguló nyár (dús aratást kíván neki, lehajtja) s e

szőkeségben újra érzem őt,

kezeimmel érintettem a halált,

a más halála: édes-sós íz a szájpadláson, a levegő hűvös kortyai a lelkiismeret

belefacsart cseppjeivel, épp csak annyira fanyar, hogy gejl ne legyen, hulla a

csomagtartóba, és most: gyerünk;

és most: megyünk, tébolyultan száguldunk az egyre sűrűbb sötétben, vak dűlőutak

őrült hepe-hupáin, néha akkorákat fékezünk, hogy beleverem az orrom az

ülésbe:

félek;

Apa rám nevet, a fékre tapos és kiszáll, „csókolom” , mondja valaki (nekem

mondta?… istenem…) és beül a kormány mellé;

- Az erdőőr - magyarázza Apa, miközben hátraül hozzám,

de hiába a közelsége, a félelem nem múlik, furcsa reszketés tart hatalmában:

édeskés vérszag szivárog az ölemből, ahol Apa feje nyugszik és keze (ahogy

mellére húzza vonakodó kezem) furcsán ragad; meredő férfi-bimbókat érzek a

nyitott ing alatt, a göndör szőr bozótjában veszett ritmusú dobolást,

- úgy-úgy, majd mindjárt megmosakszom - mondja lihegve -, rögtön ott leszünk

a háznál – és verdes a szíve, mint egy meglőtt sólyom szárnya, majd kiszakad;

nyers, hűvös levegő vág be az ablakon s néhány erőszakos, fiatal ág… ritkul az

erdő, kutyaugatás közeledik, bizsereg és növekszik bennem egy világító csóva:

táncoló tűz visszfénye egy kis ház előtt s egy furcsa, mozdulatlan árny;

kocsilámpánk rávillan egy hatalmas fekete hajbozontra, s pirosan felszikrázik

egy szempár, mint egy nőstényfarkas szeme. A kutyák veszettül, acsarkodva

vonítanak, Apa egész testében reszketve csusszan ki és bevágja a kocsiajtót; a

kocsi lámpái kialudtak; sűrű, zajokkal teli sötétség ömlik rám; megrettenek. Apa

bezárt – bezárt!…

Az erdőőrre pillantok: kényelmesen hátradőlt, mint aki alváshoz készülődik.

Hallom a szűkölő kutyákat; az árnyék elmozdult a házikó tükröző ablaka elől;

a vízcsapot próbálom fölfedezni, önáltatásból, a farakások között, de hiába:

ahol tűz ég, ott nem látni mást, csak a tüzet meg azt,

ami vagy aki elég vakmerő,

hogy melléje álljon;

168

169. oldal

csak két imbolygó árnyat látok a ház fala előtt

(„imbolygó árnyuk a küszöbre tévedt”),

két veszettmód egymásba kapaszkodó, egymásba forrt, dulakodó árnyat, és

hallom a dulakodás tompa nyögéseit is, acsarkodó hörgést, rekedt sikolyokat –

bevág a hideg a kocsiablakon, felborzolódnak a szőrszálak és égnek állnak a

karomon, befogom a fülem, de a szemem nem merem lehúnyni és nem tudok

máshová nézni, csak a tűzre és a tűz melletti házfalon viaskodó árnyakra –

s akkor valami forró lökődik ki belőlem, ismeretlen, síkos, meleg folyam önti el a

combjaimat: véresen húzom vissza a kezem.

Apa zihálva jön, vakon és süketen; úgy veti magát az anyósülésre, mint egy

győztes hadvezér; de parancsoló mozdulata megáll a levegőben: meglátta a

visszapillantó tükörben arcom könnyel és vérrel telimázolt viaszfehér halotti

maszkját.

Nem mertem megnézni a sokat emlegetett kis faházat, se körülnézni az udvaron,

ahová Apa magával vonszolt, hogy megmosakodhassam;

csak a fájdalomból tudtam, hogy egy égő pillantás átlyukasztotta a bordáimat

a szívemnél.

Otthon Anya, mint ilyenkor rendesen, egyáltalán nem mutatkozott. Bár

reszkettem a kimerültségtől, segítenem kellett Apának a fegyvertisztításban.

Kezébe kellett adogatnom az eszközöket és meg kellett kevernem az italát:

kólába konyakot egy csepp citrommal, hogy egy kicsit fanyar legyen; s aztán

megitatnom vele, mert mindkét keze könyékig olajos volt.

Amikor megtöröltem a száját és a mosogatóhoz mentem, hogy letegyem a

poharat, hatalmas durranás vágott a falhoz. Elájultam.

Apa ellőtte a bal lába ujjait. Az én üvegcserép-vágta sebeim hamar begyógyultak,

idővel Apa lábfeje is összeforrott, de az a csonkalábú, sántikáló ember már nem

ő volt többé.

Apa, az isten, az oroszlánkirály

halálos sebet kapott

azon az estén.

169

170. oldal

Csütörtök

Tehát holnap. Oké. Csak mintha félnék… Pedig azért írom ezt a naplót már

csaknem egy hete, hogy ne féljek; hét nap, hét kis törpe; mitől félne Hófehérke?…

A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz: all right. Az öreg király jó helyen

van?… A királyné tükröt kapott tőle; ő maga elbújt a tükör mögé; ő a tükör?…volt,

nincs, hova lett? a jó király odalett…

Vigyázat!… A tükör takar (kétes perspektíva), a tükör hazudik;

a tükör jóságos is, a megismerés egyetlen lehetőségének látszik (kérlek, Uram:

tedd, hogy a dolgok azzá lehessenek, amik; lásd, így örökké önmagukra

vágynak; tükörbe csak a halott lelke nézne, s nem vakítanák kormos, sűrű

vásznak; a nevetés lehetne nevetés, s a boldogság: áttetsző, tiszta látszat);

ő a Hold (Sin, a közvetítő és kísértő), ő az óceán-szem, melyben a Nap nézi magát,

és amelyben hajdan a Teremtő megpillantotta a Sátánt (önmaga tükörképét);

ő a szépség eszköze és csábítása, álarc és tűz (a kihamvadt férfi önmaga helyett

a tükröt tartja a nő elé: saját lobogása helyett az asszonyt önnön képével,

önszépsége visszfényével hipnotizálja):

szép vagy, szép vagy, szép királynő… ám Hófehérke is szép (ó, a másság mámoros

nárcizmusa! a mindig egyforma, egyedülvaló, önazonos szellemi hatalom

helyére növesztett törékeny különbségek finom mozgásai, melyeket érzékelni a

nő csak önmaga megfojtott anyasága, a rákényszerített szépség önérzékelése

révén tanult meg);

és - igen, Hófehérke szépséges királylány:

álmodj, királylány, az is álom volt, hogy éltél; valahol egy lány feketében jár

(megkívánta őt az öreg király?!...); a királyé nem leszek, nem leszek, akkor

inkább elmegyek, elmegyek, soha vissza nem jövök, nem jövök már…

Erdő, erdő, de magas a teteje! Jaj, de régen lehullott a levele; jaj, de régen

lehullott a levele, árva madár párját keresi benne.

Zöld erdőben járok, járok egyedül… zöld erdőben, zöld mezőben

sétál egy madár,

zöld a szárnya, kék a lába,

jaj, be gyöngyen jár…

170

171. oldal

Zöld erdőben nagy fák, tápláló-védő asszony-fák, az ember alól régi időkben

kivonult és bosszúból a lombjaikban tanyázó tündérekkel egyetemben tűzre

vetett, elevenen megégetett, az őket fölfaló tüzet öntestükkel tápláló,

önmagukból jóságot világra-szenvedő, meleget és biztonságot agonizáló, a fény

minden mozdulatát követő, leképező, megőrző fa-anyácskák, akik, ha megérik,

,állva halnak meg’…

Az ember, mint fa-édesanyja, fölegyenesedve áll, ám megpihenni: aludni,

szeretni, meghalni lefekszik... Egyenesen, növekedésre szántan, fölnyúlik az

emberi lélek a lét televényének sötét gyökér-örvényeiből egészen a fény

elárasztotta csillagvilágig...

és minél inkább fény-átitatta formává teszi növekedése, minél inkább árny-

forma lesz, fa módjára szétágazva és kibontakozva, annál inkább képessé válik

rá, hogy ágainak árnylombjában egyesítse a sötétet a fényessel;

de ha lefekszik aludni, szeretni, meghalni, ha maga is szétterülő tájjá válik,

akkor behúnyja szemét, és se nem jó, se nem rossz többé, csak egyetlen végtelen

fülelés immár... Ó, mindenkit hang-bozót vesz körül, mindenki hang-bozótban

jön-megy egész életén át, megy és csak megy,

a hang-erdő áthatolhatatlanságában mégis helyhez van láncolva...

Hang-erdőben leláncolt fák, fából lett élő királyfik: meghúzkodják a hajam,

megtépik a szoknyácskám…

Zöld erdőben szarvasok, szarvassá lett kilenc fiú: a mi szájunk többé nem iszik

pohárból, nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. Voltam tiszta forrás, síró

patak lettem; kövek közt törettem, megsebeztek engem. Voltam tiszta forrás, föld

alá bebúttam; ha egyszer bebúttam, ki se jövök onnan –

ha mégis kijönnék, vesd le a csizmádat, vesd le a csizmádat, csupaszítsd le lábad;

úgy lépj a vizembe mezítlen egészen, mint kinek ez a perc legjobb perce lészen;

úgy lépj a vizembe mezítelen lábbal, mint aki megbékült végleg a halállal –

a mások halála: édes-sós íz a szájpadláson, és most: gyerünk, mert ránk

esteledik, és el kell érni a kis házig…

Ki lakik a házikóban, se magasban, se apróban? Hát én lakom ottan, a hét

kicsi törpe…

Hét kicsi törpe tud olvasni biztos, így nyilván elolvasta az ötsorosokat, ha egyszer

már az asztalon voltak.

Hét kicsi törpe valószínűleg egyből, férfiasan kitalálta, hogy itt valami

bonyolult dologgal valami baj lehet;

hogy azok a versek esetlegesen neki szólnak.

Hét kicsi törpének az is feldereng lassan,

hogy valamit lépnie kellene…

171

172. oldal

Ugyan vajon mit is lépne

a hét kicsi törpe?…

Szende rettenetesen elpirulna, és azt mondaná: az teljesen lehetetlen. Az

annyira hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű Hófehérke őneki (aki szóra sem

érdemes) ilyen meseszép verseket tegyen az asztalára, hogy ő ezt valójában el sem

hiszi. De már a puszta lehetőség, hogy valami ilyesmi egyáltalán igaz lehetne,

személy szerint őt annyira zavarba hozza, hogy azt tartja az egyetlen és egyben

a legtökéletesebb megoldásnak, ha ezt a puszta lehetőséget is, mivelhogy

képtelenség egyáltalán hinni is benne, ő a maga részéről azonnal elfelejti, és

szeretné, ha mindenki így tenne, aki ezzel a sajnálatos dologgal bármiféle

kapcsolatba került.

Tudor megsímogatná világszép szakállát, megigazítaná roppant intelligens

szemüvegét és két ujját mélyértelműen egymás mellé helyezve a hullámos

szőrzeten, mosolygós derűvel picike pirosló száján kifejtené, miszerint ha egy

dolog megtörténhet, akkor a végtelennek tekinthető téridő valamely

szegmensében bizonyára meg is történik, ami azonban egyáltalán nem jelenti

azt, hogy e dolog konzekvenciái a szereplők számára oly mértékben

determináltak lennének, hogy ez megakadályozhatná őket a szabad akaratnak

nevezett illúzió élményének (természetesen fölöttébb szubjektív jellegű)

átélésében, ami által viszont olybá tűnhet, mintha a sors döntéshelyzetek

sorozatából állana, jóllehet egyetlen döntésünk sem határozza meg abszolút

érvénnyel a sokkal inkább a különböző véletlenek játékából és tükröződésük kép-

töredékeiből összeálltként értelmezhető történés-sort, amit életútnak nevezünk…

Vidor már e szónoklat elején elkezdene kuncogni, és mire szóhoz jut, már

fuldoklik a kacagástól és azt mondja, sohasem hallott ennél jobb viccet –

mármint nem csak a történtekre gondol (bár egy humorügyben kellőképpen

kifinomult ember abban is találhatna egy s más vidulni valót), hanem

mindenekelőtt egy bűbájos viccecskét mondana el, amit a szituáció

ellenállhatatlan erővel idézett az emlékezetébe, hogy tudniillik

két barát találkozik; az egyik alig ismer a másikra: az ugyanis átoperáltatta

magát nővé. „De hát miért tetted?” „Megirigyeltem a feleségemet és a lányaimat:

a tenyeremen hordoztam őket, fantasztikus jó dolguk volt mindig.” „No és nem

fájt?” „Nem.” „Amikor a melledet növesztették, az sem?” „Az sem.” „És amikor

…ott alul?…” „Akkor sem éreztem semmit. Csak az volt rossz, amikor az agyamat

zsugorították.”

Ha-ha-ha!…

172

173. oldal

Morgó egyre sötétebb arcot vág s azt mondja, hogy mindez iszonyú badarság, és

a legsötétebb aljasság is egyben; hogy ő személy szerint kizárólag identitása és

autonómiája ellen előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett

merényletnek látja ezt a vers-dolgot, de a legjobb esetben is azt tartja az

eseményekről, amit Gusztáv király vendége gondolhatott, mikor a vadászaton a

király belelőtt.

A meghívottakat diszkréten figyelmeztették, hogy őfelsége igen rosszul lát, és

ezért ha a hajtóvadászat során valaki a közelébe kerül, kiáltsa el magát: „Nem

én vagyok a jávorszarvas!” Így tett a vadászat végén az egyik előkelő meghívott

is, de legnagyobb rémületére az idős uralkodó vállához emelte fegyverét, és

rálőtt. A sebesültet hordágyon vitték el, de minthogy csak könnyebben sérült meg,

a hallali után szót válthatott a királlyal. Gusztáv elnézést kért. - De Sir -

csodálkozott a sebesült -, hiszen én mihelyt megláttam felségedet,

odakiáltottam, hogy „Nem én vagyok a jávorszarvas!” És úgy tetszett, mintha

felséged épp a kiáltásom hallatára lőtt volna rám! - A király elgondolkodott,

majd a következő magyarázatot adta: - Bocsásson meg, barátom! Már nem

valami éles a hallásom. Valóban hallottam a kiáltását. De úgy tűnt, azt kiáltja,

„én vagyok a jávorszarvas.”

Erre természetesen lőttem… -

Akinek van füle a hallásra, hallja! Mert én is kiabáltam, és most is kiabálok, és

nem tehetek egyebet, mint hogy ismételten és jó hangosan felhívom az érintettek

figyelmét: nem én vagyok a jávorszarvas!…

Szundi ettől a csatakiáltástól felébredne, és sajnálkozva megcsóválná a fejét. -

Milyen rettenetes kár, hogy a törpék sem tudják a dolgok mértékét és minden

semmiségből ekkora ügyet kavarnak! Én nagyon szívesen elveszem Hófehérkét -

ásít -, ez végleges döntés, már aludni se kell rá; elég, ha a kivitelezés előtt

alaposan kipihenem magam, mivel a döntéshozatal felelősségteljes munkája

minden erőmet kiszívta… – és máris édesdeden szunyókálna tovább.

Kuka szegény annyira megzavarodna ettől az egésztől, hogy csak állna a

sarokban, széttárná magatehetetlenül a karját és egy árva szót se szólna.

És ekkor állna elő Hapci. - Azt gondoltam - kezdené -, megvárom, amíg mindenki

nyilatkozik, nehogy tolakodónak tartsatok. Most hát eljött az én pillanatom,

amikor végre kijelenthetem, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti Hófehérke

bonyolult és finom lelkét,

és aki mindenképpen

méltó arra,

173

174. oldal

hogy a hófehér kacsócskákat, amelyek azokat a gyönyörűséges sorokat a hófehér

papírra vetették, magáénak tudhassa. Mindenképpen méltó vagyok rá, ismétlem,

ha leszámítjuk azokat a hörghurutokat, amelyek minden évszakváltásnál

rendszeresen elővesznek, hiába próbálkozom a jégeralsó, a térdig érő trikó és

válogatott gyógyfüvek együttes alkalmazásával. A tavaszi sömört és a téli

depressziót nem kívánom ideszámítani, mivel abszolúte átmeneti jelenségek,

még kevésbé a május végi ámokfutás-időszakot, amely a legrosszabb esetben sem

tart tovább néhány hétnél és sohasem éri el a kritikus mértéket. Mindemellett

valójában még csak igazi alkoholista sem vagyok, mivel a kábítószerek

folyamatos fogyasztása megakadályoz – a többihez hasonlóan – eme

szenvedélyem kiélésében is, úgyhogy állandósult náthámat nyilvánvalóan a

rendszeresebb kalapkúrák hiánya idézi elő. Tehát minden okom megvan rá,

hogy magamat egészséges és boldog törpének ismerve joggal feltételezzem, hogy

azok a gyönyörűséges sorok éppen ezen erényeket óhajtották megénekelni, s

boldogan ismerve fel címzettjüket magamban, ezennel ünnepélyesen megkérjem

Hófehérke hófehér kacsócskáját. –

És Hófehérke csak állna ott, bénultan a megtiszteltetéstől (vagy mitől), és

magában, szótlanul

(ó, mert kevés lenne a beszélt és írott nyelv minden szava, ha arra kellene

használnunk, hogy kifejezzük a női szív leírhatatlan álnokságát),

önmaga lelkének legmélyén titkosan arról ábrándoznék, hogy hátha még

történik valami más is

(mert bár – „jobb híján”, próbálná kimagyarázni a magyarázhatatlant,

tudván tudva az elkövetkezőket és ismervén a valóságot – a hét törpét

szerencséltette szíve elhamarkodott kiárasztásával, mégsem szűnt meg

reménykedni egyetlen percre sem, hogy jön álmai lovagja és kimenekíti áldatlan

helyzetéből, nagyvonalúan mellőzve annak feszegetését, volt-e esetlegesen őneki,

mármint Hófehérkének, valamiféle szóra sem érdemes szerepe a dolgok ilyetén

alakulásában) –

mondjuk jön a bősz muflonvadász, és lába elé hajítva a még gőzölgő, friss

zsákmányt, megáll előtte diadalmas vadságában és alig mosolyodik el, amikor

ő, végképp legyőzetve,

minden porcikájában remegőn elgyengülve

a kivérzett vad

mellé rogy;

174

175. oldal

vagy megérkezik végre a várva várt nemes lovag, büszke arcán egy évezrednyi

genetikai beltenyészet enyhén szomorkás arisztokratizmusával és egy

küzdelmekkel teli hősi élet mélyen bevésett, finoman szögletes vonásaival,

valamint annak a szerény, de rendíthetetlen tudatnak a glória-szerű

kisugárzásával,

hogy egyedül ő (ők), a magányos és jutalmat megvető lovagok, a nőt (biztonságos

magasságba) maguk fölé pozicionáló és ezért az (istennek legyen hála,

elérhetetlen) eszményképért (!) szinte (!) mindenre (!) képes (!) férfiak (!)

oldották meg (?) végérvényesen (?) a férfi-nő konfliktus időtlen dilemmáját

(mert, bár a ,betyárbecsület’ és a ,bajtársi hűség’ sűrű fátylai próbálják elfedni,

tudjuk jól, hogy egyes lovagi testvériségek és a kolóniákon állomásozó ezredek

,becsületbeli’ ügyeknek járó titkolózása mögött rettenetes erkölcsi romlás érhető

tetten, egészen az ,oltalmazott’ hadiözvegyek és árvák tényleges levadászásáig

rituális ünnepségek keretében)…

amely nemes lovag tehát, meglátván őt, könnybeborult szemmel ereszkedik

térdre, és (kissé fullasztóan) liliomillatú szavai az oly soká és oly sokfelé (s

végül már csaknem reményvesztetten) keresett, és most, íme, annál hihetetlenebb

örömmel feltalált értelméről szólnak a lovag viadaloktól súlyos életének, melyre

Hófehérke tündökletes léte (puszta létezése, minden várakozástól és ígérettől

függetlenül, melyek amúgysem jelentenének egyebet a lovag harcedzett szívének,

mint az ördög utolsó, ám már régen erejét vesztett incselkedését) teszi fel a

legragyogóbb koronát;

vagy (és ezen a ponton mintha kissé elbizonytalanodtak volna Hófehérkénk

ábrándjai) szörnyűséges csatazajjal (valószínűleg ez vele jár – és itt nagyot

sóhajt) gonosz pogányok támadják meg a kulipintyót és rágyújtva azt a törpékre

(szegénykék), őt rabláncon hurcolják a hatalmas pasa elébe, akinek szeme

elnyílik a bámulattól, amikor megpillantja, azonnal leoldja méltatlan

láncairól, selyembe-bársonyba öltözteti, dísz-sátrába költözteti, drága

kenetekkel, finomabbnál finomabb falatokkal, csodálatosnál csodálatosabb

ékszerekkel halmozza el s háreme gyöngyének, asszonyai legszépségesebbjének,

szíve királynőjének nevezi;

s csak most, hogy sorsa imígyen a legjobbra fordult, mer a királyfira gondolni,

akit valamiféle mitikus szabályok szerint

várnia illenék,

175

176. oldal

de akit valahogy sápadtnak s kissé keshedtnek látna a horpadt konzervdobozra

emlékeztető páncélzat kihívóan másodlagos burkában, ahogy úszkál olajos

verítékében, mint egy szürkésfehér, hitványka hering a hagymás lében, s aki

Hófehérke mesébe illően kötelességtudó sóhajára – Ó, királyfi!… – riadtan

iszkolna a konyha felé, alig tudván kinyögni a jóelőre lecsekkolt gonoszelhárító

varázs-jelszót: „Ugyan már, királylány, én csak a libamájas szendvicsemért

jöttem!”…

…ám ekkor, ekkor borzongató dübörgés hallatszik, s a kitáruló ajtóban

megjelenik egy háromszemű vak óriás (talán egy azok közül, akik a föld

mélyének rejtett barlangjaiban a sziklafalakhoz láncolva rettenetes hátukon,

favágó-vállukon tartják a földet, iszonytatón nyögve, borzasztón zihálva a

roppant teher alatt, s kikre titkos, megnevezhetetlen őr vigyáz, nehogy

valamelyikük egyszer csak ledobja – a rendelt idő előtt – pokoli terhét s kitörjön

világtalan hűsége örökkévalóságának barlang-éjszakájából a fényre):

mind a három szemén fekete szemüveg, kopasz, göröngyös, gömbölyű koponyáját

kissé féloldalas agancskorona díszíti, néhány milliárd év becsapódásaitól

kráteres bőrű hatalmas kerek hold-arcán egy szopó viziló-csecsemő átszellemült

bárgyúsága; spirálisan körbeforgatja világtalan fejét, lomhán szaglászni kezd

és a népmesék asztrálmítikus horrorjain izzított láva-hangon megszólal, annak

rendje és módja szerint: „Frisshús-szagot érzek!” …

Na és most, kedves kis Hófehérke, ártatlan szűz leányka?…erre aztán mit lépsz?…

Semmi hézag, Hófehérkének efféle esetekre is van néhány jól kidolgozott és már

több ízben igen eredményesen letesztelt mesébeillő megoldása:

felrántja az ablakot és velőtrázó sikollyá alakítva velős közlendőjét, tájékoztatja

az egybegyűlteket, hogy ő most kiugrik (bár ha esetünkben kertes családi törpe-

házikóról van szó a hatvanas évek szocreál stílusában, nem esne túl nagyot,

ámde súlyosan téved, aki azt hiszi, hogy ennek bármiféle köze van a jelenet

tartalmához),

vagy egyszerűen holtnak tetteti magát (szimplán elájul), ami remekül be szokott

jönni;

de kaphat fergeteges sírógörcsöt is, ami különösen emberevő óriásoknál produkál

lenyűgözően látványos és

azonnali hatást;

176

177. oldal

mindamellett ebben az egyedinek mondható esetben nagyon szeretne valami

egészen különlegeset tenni, valami soha nem próbált megoldással kísérletezni…

…mondjuk megdícsérni ezt a lényt szépségéért, kedvességéért,

meg azért, hogy olyan nagyon erős, és nincsen benne semmi hamisság,

pedig a világ gonosz és álnok,

s ő talán kifejezetten örülni tudna annak, ha az óriás érzelemgazdag,

mélyértelmű bőgéssel válaszolna, egyetlen lehetséges jeleként annak, hogy állva

maradt az igazságtalanul túlméretezett gravitáció és a megdicsőülés frivolan

könnyed lebegése összjátékából keletkezett feszültség kozmikus viharában;

de nem;

váratlanul valami egészen mást vél megtalálni önmagában:

nézést;

nézni kezdi a világtalant, bámulni:

úgy bámul a vak szörnyetegre, ahogy kizárólag hollywoodi színésznők néznek a

Férfira, szemükben az álmatag odaadás könnyes áhítatának és a beteljesült

boldogság vad lángolásának specifikus elegyével –

s lám, máris valami hihetetlen történik: a vak óriás hátrálni kezd;

kihűlt, érdes lávahangja olvadásnak indul és azt rebegi:

– Egy „olyan” szerelmet?… no nem, Hófehérke, azt nem lehet, az maga volna a

halál –

és az ajtófélfának szorulva, egyik óriási lába már a küszöbön, sírós hangon még

hozzáteszi alkalmilag, mintegy pontosítva az előbb elhangzottakat, álláspontja

félreérthetetlenül egyértelmű tisztázásaként:

– „Többféle konkrét koegzisztenciával is elérhetjük ugyanazt a célt” –

Hófehérke erre végtelen bájosan félrehajtja a fejecskéjét, és várakozik,

mindösszesen csupa merő egy várakozás,

mert most valami olyat hall majd végre („ez nem kitérés akar lenni a konkrét

részletek tisztázása elől!”), amiről egész csalhatatlan női ösztönrendszerével

érzi, hogy

páratlan

a maga nemében,

177

178. oldal

hogy ő az idők mélyéből galaktikusan építkező, anyagtalan térrészeit egyenletes

háttérsugárzással lefedni megtanult, önmagát a pszichés, történelmi és

politikai reáliák vasfűzőjébe/ből mártírium nélkül, isteni könnyedséggel

ki/beszorító planetáris/kozmikus intellektus kizárólagos megnyilatkozásának

örökre idvezült tanúja e percben,

(amelyből majd minden megvilágosodik: atyja, az öreg király tettei, a

bolyongás az erdőben, a figyelmeztetés valószínűen igen mély értelme: …,ne vágj

ki minden fát, legalább néha-néha pihenj egy fél órát!’…, a szépség veszélyes

tükre, a mostoha alma, a törpék bölcs válaszai s a jövő titkai) –

s ímé, hallja a hangot, a régen vártat, az alig reméltet, a csodásat:

– „Én úgy gondolom, hogy nem a részletek a fontosak! a virtuóz

együttműködés, az egymásrautaltság ténye a lényeg!”… –

Hófehérke alig inog meg;

bűvölő-ráolvasó tekintettel csupán néhány kérdést hajít az elnagyolt és mintegy

keretbe rajzolt (fejét levágja, lábát levágja az ajtófélfa, de közbül révetegen

előderengő) óriáscsecsemő-alakzat felé: – Hogyan szereti?… intertextuálisan?

nonverbálisan? metakommunikatíve? distanciózusan? nagyívű szorongásokból

kivont középhatótávolságú merészséggel?….

A Szörnyeteg most váratlanul meggörnyed, s kihátrálva a képből, még néhány

jelentőset kiált a várakozó Szépség irányába, egyre oldalazva a kicsinyítő/elfedő

perspektíva oltalmazó mélységei felé:

– „Triumfáló magaslati nyugalom!… Föl, föl, szellem proletárjai!… Szövetségi

politika!… Leszállni a büszke heverőről!… Foszoljon a szép élet mítosza!”…

És, igen, a perspektíva törvénye mindenható:

hiába hogy óriás, már apró egészen; fölényes machiavellizmussal eltűnik a

képben, az idő mélyében, a dolgok hátterében, onnan igyekszik átszerkeszteni,

oda és vissza, a világ erővonalait;

nem csak ő nem lát, őt se látni többé;

egy óriási Hófehérke áll a mozdulatlanná emlékezett kép előtt,

és nagy, ostoba könnyeket

sír.

178

179. oldal

És most?… – Mi volt, mi lesz? Ki volt, ki lesz? És: ki vagyok én? (kivagyok, de

nagyon)…

Cetlicskékre irkáltam hülyeségeket, hogy ne kelljen gondolkodnom rajta.

(„Gondolkodjon rajta, hogyan oldjuk meg” - suttogta. Szavai szétfutottak a

padlórésekbe, mint fürge, vörösesbarna svábbogarak. „Nagy kísértés maga

nekem, Anna. Ha mi egyszer kettesben maradnánk…”) Ha mi egyszer kettesben

maradunk! Hogy ott mi lesz!… Futtam, mint a szarvasok, lágy bánat a

szememben. Famardosó farkasok űztek vala szívemben… Félek tőled, mert

farkasok laknak tebenned. Belőlem élnek, éhesek: csak engem követelnek.

Csontom rágják, vérem nyalják, felfalnak lassan. Félek, mert úgy élek tovább:

farkas-hasakban… „Gondolkodjon rajta, hogyan oldjuk meg”… Patak is lehetne,

pisztránggal, fényesre-mosott kavicsokkal, amilyen patakokat példának okáért

Kaliforniában árulnak nylonzacskóban, hat dollár ötven cent folyómétere,

köveket kellene faragnom önmagamból a futása alá, köveket önmagamból a

futása alá,

összetörni az álmot?…

görögnek fénylő álmaim, törik a kövek, fröccsennek fáradt füvekre s elalszanak

tőlük a fáradt füvek, lehetne alvófüvű rét is, vagy hullámzó mező napsárga

tulipánból, szentferenc rebbenő kezén a madár bizalma, de hát nem lesz, csak

csupasz padló és négy fal, fakó falak, rezzenetlenek, belőlünk épültek, bennünket

határolók: legyünk résen! mi vagyunk a fal! mi vagyunk a tégla a falban! a fal

építői! a fal lebontói?…

Kik vagyunk? és kik nem vagyunk mi egyáltalán? honnan jövünk? és hol

vagyunk? hol nem vagyunk?… vagyunk magunk előtt és mögött, körös-körül,

alul-felül;

vagyunk, aki megvonta puszta kénye végett kívül-belől menekülő élő elől a

legutolsó menedéket?

s akkor: hová legyünk?

…Ha egyszer oda jutsz, hogy nem lesz a falakon ablak és ajtó; ha egyszer oda

jutsz, hogy nem lesz a téged körülvevő falakon egy parányi rés sem, akkor maga

a fal fog megnyílni neked. Akkor egy pillanatra teljesen szabad leszel: akkor

eldöntheted, mint aki a maga ura, hogy mégis ott maradsz.

Szabadon jó mindig minden, csak szabadon jó… Szabadság, szerelem… A

szabadság szálakra bomlik fájdalmam felett. Szárnyak árnyéka rebben:

megadhatod magad (szarvasünő-szemedben tündérlány-pirkadat). Tündér-

királylány

feketében jár –

179

180. oldal

…Ha nincs, aki megtegye, sosem lesz vége. Nem lesz kezdőpont, amitől számítani

lehet az időt, és nem lesz cselekedet, amit ismételni lehet az idők végeztéig. Kell,

hogy legyen, aki bőrét, fájdalma burkát, a Nap izzó kötelére köti; kell, hogy az

eleven hártya, a kín és gyönyörűség centruma, a közvetítő és elválasztó, egyszer

átszakadjon; hogy felcserélődjön a belső és a külső, a félelem és az öröm; hogy

kizökkenjen az idő, hogy lángra lobbanjon a test, a lélek háza (hahogy amaz

isten, ki, mint egyébkor megállván zörget vala az ő igéjével és kegyelmes

jótéteményivel, bebocsátást nem nyer a testnek hajlékába, ellenem fordítja

ítéletét, és lázakkal, senyvekkel megrázatván, házam lángra gyullad forró

fakadékaitól, s felette szörnyű fenyegetései előtt megnyílik kapum):

meg kell lennie, s ha úgy érzem, hogy eleven szívem viszik az izzó Nap

áldozóasztalára, akkor bizonyosan én vagyok, akinek meg kell tennie.

…A rózsák a vázában (a lobogó ingű, lobogó szemű fiú rózsái) sorra elnyíltak;

szirmaik láthatatlan üzenetei (apró, összesodort kis hártyapapír-darabkák a

még ki nem nyílt virágok titkos leplei közé dugdosva) egyesével az asztalomra

hulltak. Most már mind ott feküdt.

Így szóltak hozzám:

„a rózsa a rózsa a rózsa”

„És a kertben a rózsák Nyársra húzott szívek Csupa könny bársony bőrük Mire

megjön a hajnal…”

„Rózsaszál, mályvaszál, kék gyöngyöt tesz bársony tokba, addig jó, míg

szundikál…”

„Álom volt az, egy álom-rózsa: Fehéres, mint a korai halál; S a kertben, ahol

szirma hullt, azóta Nem mer dalolni semmilyen madár.”

„Te előre láttad gyötrelmed megvalósulását. Mikor rózsákat tartottál magad

elé – olyan volt ez, mint szemtől szembe egy álarc – e rózsáknak el kellett volna

téged rejteniük.”

„Erre az egész, még mindenható, de már lélektelen, még koszorúval ékesített és

nekivadult, de már kimúló világra hullott, egyre hullott a rózsa…”

„A rózsa? A rózsa talán semmi: tiszta ellentmondás, csalárd gyönyörűség: annyi

temérdek pilla alatt

senki sem alszik”…

180

181. oldal

A kis papírtekercsek ott feküdtek a váza alatt a lehullott, barnuló szirmok között.

Sokszor, sokszor elolvastam mindegyiket; ma aztán összeszedtem őket meg a sok

teleirkált nyavalygós cetlimet

(ilyesmiket firkáltam rájuk:

,lehet, hogy az élet napsütötte, homokos föveny, csakhogy én hal vagyok’…,

,nézz hát rám: szájam sarkában egy sókristály, szeretem a sót, olyan az íze, mint

a könnynek, mint a vérnek… nézz rám: idegen évek, olajos sár a cipőm talpán…

mégis!’…

,ha most nem, soha többet, mert a hitetlenség testet ölt…

könyörgök, higyj el engem, ne kelljen visszamennem rámdőlt álmaim óvóhelyére,

visszamenned banalitásod cellájába most’…

,persze, a kötelékek, és irigység-falak fülelik hallgatásunk mélységes titkait

körben’…

,főtt kukoricát ettél a téren, és én csókoljalak meg, és érezzem a kerubok

szárnyrebbenésének hűvösségét és lángphallosának forróságát egyszerre és haljak

meg álltóhelyemben és szülessek meg:

akarom,

és mert akarom, a pillanat behúzza farkát, bekucorodik a sarokba és vinnyog’

,Még van idő, még lágy vagyok, és mint a viasz, olyan lehetek a Te kezedben. Végy

kézbe, formálj meg, fejezz be! …Senkit sem szólítanak már ezek a szavak, kitárt

karral suhannak, belé a napba’)…

– most mindet összetéptem apró darabokra és a kis tekercsekkel meg a szirmokkal

együtt beletettem a nagy üveg hamutálba és meggyújtottam az egészet.

Csak amikor a leégett gyufát beledobtam a lángra lobbant apró halomba,

ocsúdtam rémülten és boldogan. A levél nagyon lassan ég, csupa apró, remegő

lángocska, mégis – ez most valóságos tűz! nem az eddigi parányi, hamar

kilobbanó, elszökdöső kis lángnyelv! Hogy is nem jutott előbb az eszembe, nekem!

aki pedig a tűzre gondolok folyton, ahogy legmélyebb, egyetlen titkára gondol

az az ember, aki szélén jár földjeinek, önnön leglelke felé indulóban... a tűzre,

amely

a születés kikutathatatlan létoka, az alkotás nagy vándor-érzése, a sors

kimeríthetetlen világa, amelybe a teremtés véletlenként van beleágyazva, a

megújíthatatlanul-tágíthatatlanul állandó tér-teljesség, amelyet a benne

működő szépség egyensúlya tart: Apolló végső, árnyéktalan fényessége, melyet a

legáttetszőbb, legrugalmasabb, legvékonyabb hártya véd, színtiszta energiából

szőtt vibráló burok, a fájdalom és öröm zengésre kész húrjaiból feszülő eleven

fátyolszövet, a lényeg féligáteresztő, szivárványosan derengő bőre, mely mögött

érezni a lesben álló robbanáskészséget, szinte őshonosan fellázadva

az alakot öltött ellen:

181

182. oldal

várakozás a küszöbön, a még le-nem-küzdött lét sokféleségétől vetett árnyékunk

előtt, az álom néma világítóhangjai közepette; ó, hazatérés! nyugvás és fülelés

a világ és a lélek ősi tájain!…

Reszkető ajkakkal belefújtam az üveg hamutálba; a lebegő láng kacér

engedelmességgel lobbant magasra. És ahogy megjelent a gőgös, a lázadó, az

elérhetetlen szépség a tűz fényes belső terében, kikezdhetetlen keleti szőnyegek,

illatok és színek és érzetek között, melyekben úgy áramlik a vágytalan kielégülés,

mint a fény a fák rejtett érrendszerében, kiszáradt a szám, kivert a víz. Suttogni

kezdtem magamban, szaporán, mintha nem bíztam volna a megbénult időben:

- ,Nem akarom tudni árnyékvető nevedet, nem akarlak hívni, de előhívhatatlan

és hívatlan maradj mellettem, hogy a szerelem megtartsa végérvényessége

ígéretét.’ - Akkor megmozdult váratlanul e szépségtől nyűgözött alak, előrehajolt

és elnézett az álom mezői fölött; tekintetében nem volt hívás, csupán megtöltötte

hirtelen egy kimondhatatlanul szelíd villanás, végérvényességtől csöndes.

Villámsújtottan meredtem rá.

Nem hív; nem hív és nem kényszerít és nem vár; tehát én vagyok az, egyedül:

tőlem függ minden, megint. – Látni akarlak – suttogtam –, látni és megérinteni.

Egy térben és egy időben lenni veled. Segíts.

És ekkor megszólalt, felhangzott egy olyan roppant magányú hang, hogy

egyetlen csillagként villogott a sötétségben: – Akard. Fogd össze minden

akaratod, vágyad és gondolatod, és ezzel a nyalábbal üss rést a valóság falán,

hogy beléphess a tűzbe. Irányítsd rám minden érzésed, és ne legyen vágyad

rajtam kívül, és ne akarj mást, ne gondolj mást, ne hívj magadhoz semmi mást,

csak ezt, egyedül ezt. Akard, ha mégoly lehetetlen is.

Ezt mondta az angyal, szelídségében iszonyún, szomorúságában vígasztalón,

elérhetetlenül a vágytól. Hangja, éjrejtő nappal, amellyel uralkodott

mindeneken, lényege és kívánsága szerint, ama törvénnyé vált, amelyben a

kristály növekszik – – –

,Igen. Akarom.’

Becsuktam a szemem és megfeszítettem egész bensőmet, így kényszerítve magam,

hogy átlépjem a határt, a késekkel kijelölt titkos kört, amit a lélek von maga köré,

hogy a farkasarcú fel ne falja;

s akkor hirtelen úgy tűnt, hogy kinn is vagyok, benn is vagyok: nem egy voltam

többé, hanem kettő; valahogy kettéváltam, s egyik énem belépett oda, hozzá,

a megnevezhetetlen kapun át

a tűzbe,

182

183. oldal

a másik pedig kinn ül és nézi önmagát, ahogy furcsán lebeg, hullámzik és lobog

a tűz belső terében, amelyből egyszerre eltűnt minden szín, mintha felrobbant

volna az éj rejtett ideje (az örökké tartó éj, melyben az anya az úr), eltűntek a

színek és illatok és szőnyegek, csak az idő maradt, pillanat pillanathoz

illeszkedett tértelenül, mint végtelenül megsokszorozott jelen, többé semmit-

nem-tükröző –

ó, a tértelen szomorúsága! a nem-lét határtalan falai, a határok végtelensége:

az ember szomorúsága! …s ekkor a kívül maradt érezte teste emlékezetének

mélységét: miféle jövőbe akar torkollni ez az emlékezés? falak, csupasz asztal és

meztelen székek, az éjszaka felgyülemlett és feketesége levetkőzte puhaságát, s e

mind keményebb derengésben mozdulatlanul ült az elkárhozott angyal,

érinthetetlenül fekete mozdulatlanságában, ő pedig ott libegett körülötte, mint

egy nagy fehér káposztalepke, – semmi baj – mormogta sebesen – , sok itt a korom,

nem baj, attól vagy ilyen mozdulatlan, attól vagy ilyen érinthetetlen,

megmenekítlek, nincs semmi baj, megtisztítalak mindjárt, úgy-úgy, várj csak

szépen, máris, máris – s térül-fordul, felkapja a sarokból a seprűt és elkezd vele

sepregetni, porolgatni, tisztogatni, körbe-körbe, – úgy-úgy, szépen – duruzsolja

–, leverjük a csúnya kormot – s szálldos-repdes körbe-körbe, hamvashajú

fehérarany-pille, – úgy-úgy –, s csak verdes, püfölget szelídeden, száll a korom,

mint a füst, mint a felhő, sötét fátyol, már szemet-szájat betölt, aranyseprű

csapásai, fogy a korom, tűnik el

és egyre fogy a Démon is:

volt-nincs, hova lett, a zord Angyal odalett; …félrehúzódva a sorstól lassan

feloszlott, elszivárgott az idő repedésein át, némán eltűnt, áttetsző, tiszta

látszattá: semmivé vált a sors tisztító csapásai alatt, a semmi pedig megtöltötte

az ürességet és mindenséggé lett s íme ő (én) most már egymaga(m) volt(am)

ebben a Mindenségben, az ősidők felvert finom fekete porfelhőjében; a másik

énem immár fekete seprűt szorongatva fekete kezében, saját fekete arca a szférák

tágra nyílt arca, teste a szférák várakozó kristályedénye, telve az emlékezés

immár örökkévaló italával, elsötétült szeme maga lett az éj, amely a szeme előtt

történt, s nem volt ebben a mindenségben más rajta kívül, csak egyetlen, roppant

nevetés, a szépségbe merevedett tér szétrobbanása tátogó hasadássá, melyben az

önmagára ismert isten ünnepelte megfoghatatlan önmagát – – –

…és íme áttetsző árnyék fátyolozta a tüzet; a fájdalom és az égett szőr szaga

egyszerre lobbant fel az utolsó lánggal. Óvatlanul felkiáltottam – fekete

pernyedarabok lebbentek az ablak felé, mint sötét pillangók. Fájt a szemem, mint

a megvakítotté, aki ezen a délutáni órán, megpillantva a késeket, egy darabig

küzdött

a sátánnal.

183

184. oldal

– Vacsora-a-a! – szirénázott végig a lakáson Anya hangja. – Aki kézmosás nélkül

idemerészkedik… - Felkaptam a hamutálat, rászorítottam egy keményfedelű

füzetet és a fürdőszobában gyorsan beleborítva a WC-kagylóba, megrántottam a

láncot. Szerencsére nem vették észre. A füst lenge illatára rátelepedett a

szalonnás rántotta súlyos, zsíros szaga; a konyhában egyenletes, meleg nesszel

csöpögött a kék melegpadlóra a fehér zacskóból szivárgó tej.

Márc. 8. szombat

Valamelyik este a tévé valódi nagy mutatványt tálalt a kedves néző

vacsorájához („a dolgozó nép étvágyát szolgálom”)… A műsor mohóságtól

reszkető kamerákkal habzsolta a sosemvolt látványt: egy emberi lényt, aki kívül

hordja a szívét. Az a szív kinn dobogott, kívül a kicsi csecsemőtesten, a technika

jóvoltából láthatta az egész világ, dobogott nyugodtan és halálraítélten és csak

egy vékonyka hártya védte az egész világ ellen, amely szenzáció-éhségtől csillogó

szemek millióival támadt rá és körbelocsolta szolidaritásának forró ólmával.

Az aprócska hullajelöltet figyelemreméltó ügybuzgalommal és műgonddal

alakították szabványosra: azt az esztelen szívet gyorsan visszagyömöszölték a

fekete lyukba, ahova való, a visszautat pedig lelkiismeretesen összevarrták,

nehogy még egyszer kedve szottyanjon megszökni a kis haszontalannak. Nem

tehetek róla, nekem erről az az autós jutott az eszembe, aki vezetés közben

felfigyelve a rádió közleményére egy őrültről, aki a forgalommal szemben rohan

a sztrádán, így kiált fel: - ,De hiszen nem is egy – MINDENKI!’…

Dehát nem erről szeretnék írni most – vagy mégis? …A pénteket kellene

megörökítenem, azt a bizonyos pénteket, ami miatt ebbe az egészbe belefogtam.

Voltaképpen arra jutottam, hogy abbahagyom ezt a naplót: letelt a hét,

eldöntöttem, vége. Még ha úgy megyek is, mint a felkoszorúzott lányok a

Minótaurosz elé, habos ruhájuk alatt remegő szívvel – akkor is elmegyek; ha

valóban áldozat is, ha olyanná leszek is ettől, mint a szentség törött tála,

melyből bíbor cseppekként folyik el a remény – épp azért kell, hogy meglegyen,

hogy hatalmasan fölé kerekedjek mindannak, ami eddig voltam. Azt

gondoltam, utána már soha többé nem kell önmagamra vesztegetni egyetlen

szót sem. De hát nem úgy lett.

Soha semmi nincs úgy:

Minden másképpen van,

mindig.

184

185. oldal

Eljött a péntek; csak félig jutott el a tudatomig, hogy ,nők napja’ előestéje van.

Úgy éreztem, az én nő-napom, nő-időm, nő-létem már kimúlt; az én friss rózsáim

elhervadtanak, elégtek az áldozati oltáron… Az ajtó előtt megigazítottam a

ruhámat, megnyaltam kiszáradt ajkaimat és benyitottam.

Az ablaknál ült;

futni kezdtem felé, a karja, a nyaka, a válla felé; ráfonódtam, kerestem a

bőrömmel a bőrét, a csak sejtett illatút, a még ismeretlen melegűt, kerestem

ajkaimmal az ajkát – de nem találtam. Pontos és rideg mozdulatokkal kifejtette

magát az ölelésből; amikor végül magamhoz tértem, egy hangot láttam, amely

tisztán, mereven, egyenesen állt előttem, mint egy fal.

– Fegyelmezetlen voltam, többé nem fordul elő, bocsásson meg.

Leereszkedtem egy székre, nehogy elessem, és próbáltam megérteni, mit mond. De

addigra már tudta a bőr az arcomon (a kevéske kis festék alatt), tudták az

ujjaim, a szemem; csak én nem értettem még mindig. De hát én – én nem is

voltam. Én – sárfröccsenés voltam vágtába eresztett lovak patái alatt. Fűszál

lemetszett feje voltam a napsugár szuronyára tűzve. Ocsúdva, valamikor később,

mint aki kómából ébred, körülnéztem:

az a szürkés, homályos szoba, csupasz falak, asztal, székek és szekrény; a piszkos

mosdóba víz csöpögött; valaki nézett rám, ahogy vergődő kismadarat nézne a

porban; ragadozómadár-tekintet csapott le verdeső tekintetemre.

– Nem, nem, ne gondolj semmit! én nem szégyellem a szegénységemet…

Ellenkezőleg: büszke vagyok rá. Az ember fokozatosan összemosódik sorsával;

végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Szegény vagyok, de

nemes lelkű… Hisz lehet valaki egyszerre szegény és nemes lelkű!… – Meg sem

tudtam szólalni. Valami idegen volt a hangjában, mint aki nem a saját

hangján beszél. – Minek jöttél ide? kérlek, mondd meg csak! – kiáltotta az

arcomba, felugorva; a székem csaknem feldőlt. – De hát mi lelte magát? Mi

lelte magát?! – ismételgettem rémülten, magam is mint ha idegen

parancsnak engedelmeskednék, de ő tovább kiabált: – Miért jöttél? Felelj!

Felelj! – S hogy nem válaszoltam, így folytatta, furcsán eltorzult,

elvékonyodott hangon, mint amikor egy rossz színész először mondja fel a

szerepét: – Megmondom én, édes lelkem, miért jöttél. Azért jöttél, mert én

egyszer szívhez szóló szavakat mondtam. Nos hát: kényeske lettél, és most

megint megkívántad azokat a „szívhez szóló szavakat”. Hát tudd meg, hogy

én akkor kinevettelek. Most is kinevetlek. Mit remegsz? Igenis,

kinevettelek!…

185

186. oldal

Engem megaláztak, hát én is meg akartam alázni valakit;

engem ronggyá téptek, hát én is meg akartam mutatni a hatalmamat…

Hatalom, hatalom kellett akkor nekem, játék kellett…; megalázni,

hisztériába kergetni – ezt akartam… Gyűlöltelek, mert akkor hazudtam

neked. Mert én csak játszom a szavakban, ábrándozom magamban, de a

valóságban tudod, mi kell nekem: az, hogy tűnjetek el! Nekem nyugalom kell…

e néhány nap alatt folyton reszkettem a félelemtől, hogy eljössz. És tudod, mi

nyugtalanított legjobban?… Az, hogy én akkor afféle hősnek látszottam a

szemedben, most pedig váratlanul… hitvány fickónak látsz… és ettől félek a

legjobban, jobban, mintha tolvaj volnék, mert én annyira hiú vagyok, hogy

ha lenyúznák a bőrömet, nekem a puszta levegő is fájna. De hát csakugyan

nem eszméltél rá még most sem, hogy nem bocsátom meg neked soha, amit

most itt bevallok?… Igen, te, csakis te vagy a felelős mindenért, mert így az

utamba kerültél, mert én gazfickó vagyok, mert én a legaljasabb,a

legnevetségesebb, a legsekélyesebb, a legostobább, a legirigyebb vagyok a

világon valamennyi féreg közt... Tudod-e, hogy én most, miután mindezt

elmondtam neked, gyűlölni foglak azért, mert itt voltál és végighallgattad?!

Hát mit akarsz még? Mit akarsz még mindezek után? mit kínozol, miért nem

mégy el?! – – –

Ekkor már sírtam. Hallottam, hogy ő is sír.

– Nem lehetek jó! Nem engednek… – suttogta. – Nem vagyok isten, a képességek

teljessége, és angyal sem vagyok, szárnyaló jóság, mint maga;

én démon vagyok, lázadó fél-lény, a hiánytól gonosz, a teljesség, a

mindentudás, a lélek és az anya elvesztésétől megrontott férfi;

és itt és most kijelentem, hogy nem vagyok ártatlan! Sem jó!… Ez minden, ami

vagyok: nyálkával borított, mint az újszülött igazság; vak és tudatlan. És nem

lehetek jó, mert akkor végem… Menjen el. Menjen, amíg nem késő. Értse meg:

mindig azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akiket szeretünk… mert ők azok,

akiket nem menthetünk meg. Megmenteni egy lelket… víz kell neki, levegő,

napsütés – hogy végül felébredjen Urunk erdejében… hát ki tud víz lenni, édes

anyaföld, levegő és napsütés? Nem, maga még mindig semmit sem ért. Nem érti:

ha nem üldöztek volna, nem menekültem volna meg. És még mindig nem tudja,

még mindig nem érti, milyen fájdalmat tudok én okozni azoknak, akik

szeretnek engem… -

Megfogta a kezem, egyenként csókolgatta az ujjaimat. – Kibírja. Maga erős, okos

és jó. Ki kell bírnia… – Valami betegségről beszélt, s hogy erő kellene, erő…

A lelke csupaszra volt nyúzva: rózsalevél zizzenésére,

légy moccanására

vér serkedt belőle.

186

187. oldal

Ujjaimat lüktető halántékára helyezte, és gyöngéden kényszerített, hogy

masszírozzam… Láttam a kiduzzadó homlok-ereket, hogyan mutatják,

gonosznak lenni mily megerőltető. Amint mozgattam az ujjaimat, bele-

belepillantottam fantasztikusan közelkerült arcába, amely elterült a fájdalom

és a megkönnyebbülés kéjében; szemei messze futottak egymástól, orra belapult,

szája vékony, kegyetlen mosollyá húzódott szét. Ha beleütök, darabokra hullik.

Ha leköpöm, nyálam lecsorgott volna önelégültsége üvegén, amelyen át úgy

bámult rám, mint kisvendéglők üvegkádjából a tükörponty. De én csak írtam a

kis köröket az ujjaimmal az erei fölött, amíg meg nem értette, hogy most már

soha nem változik semmi, hogy most már minden mindig így marad, örökkön-

örökké; akkor iszonyodva ellökte a kezemet, felugrott és járkálni kezdett a

szobában. A családról beszélt, azt hiszem, a család szentségéről, s hogy ő nem

akar áltatni engem; meg valami patakról, aminek futása alá köveket kellene

faragnia önmagából, hogy az fel ne kavarodjon, össze ne szennyeződjön, de ő

nem, ő nem képes már erre; valami illúziókról és tisztességről is szó volt, azt

hiszem;

ezüstös gömböcskék potyogtak sűrű eséssel a szájából, szétgurultak a padlón,

elbújtak a repedésekben, és én nem hajoltam le, hogy fölszedegessem őket.

Szorosan bezártam a szemhéjaimat, és a vörös és zöld karikákat figyeltem.

Amikor eljutott végre hozzám a csönd kegyelme, kicsit meghajtottam a fejem,

mint aki attól fél, hogy beleveri a következő, túlságosan alacsony pillanatba,

biccentettem egyet hátrafelé és kezemmel megkerestem a kilincset. Az ajtó

súlytalanul nyílt ki. Képen törölt a folyosón úszó fény és zsivaj. Futni kezdtem.

Márc. 15. szombat

A család végre szétszéledt; Anya hívott, menjek velük kirándulni, de nemet

mondtam. Most vagyok olyan állapotban, hogy nekiállhatok leírni az elmúlt két

napot… Tegnapelőtt éjjel, mintha pontosan tudtam volna, mi vár rám, arra

ébredtem, hogy kőből vagyok. Azt álmodtam, hogy növekedni kezdek; előbb a

kézfejeim, aztán a lábfejeim nőttek meg, és lassan terjedtem… Mindenem óriási

lett, kemény és iszonyúan súlyos. Nem tudtam megmozdítani sem a kezem, sem

a lábam, sem a fejem. Kőből voltam: egy óriási kőszobor – mint Niobé, aki kilenc

napon és éjszakán keresztül siratta gyermekeit, míg végre Zeusz megszánta és

kővé változtatta;

mint a mesék hősei, ha elérték céljukat;

mint az anyag, ha belefáradt a létezésbe.

187

188. oldal

Kő voltam, mint Virakocha óriásai, kiket a maga képére és hasonlatosságára

teremtett, de bűneik miatt megharagudott rájuk és kővé változtatta őket;

kő voltam, és ebben a kőszoborban belül élt és mozgott valami, tört volna kifelé,

mint egy kétségbeesett tenger, lázadozott és dagadozott, csapkodott a

határok, a partok felé egyre kínzóbban, egyre sóvárabban, és úgy tűnt, ha eléri,

ha csak egy cseppje is kijut a partra, ha sikerül túlcsordulnia a bőr határán, a

halott kő-páncélon, megszűnik a gyötrelem, és én megmenekülök; de minden

hullám rögtön visszahullott, elapadt a cél előtt, nem tudott kiszabadulni egy

sem. Szerettem volna dobálni magam, jajgatni, segítségért kiáltani, felkelni és

elfutni, de egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani, szájam kiszáradt,

ajkam mozdulatlan volt és torkom néma. Meghalni – gondoltam –, meghalni

biztosan könnyebb. Ettől felébredtem, és tényleg kőből voltam: egy kőlépcső

(…Irgalmatlan szelídséged arca elé /Vond ma a feledés hűvös hatalmát /Óvja

fényedtől az emlékezés /Leomló lépcsőin /Hozzád /Halandót…); hangtalanul

suhogva súlytalan lények lebegtek le s föl rajtam, édes, tejes neszezéssel;

integettek és kacarásztak hallhatatlan kis kacajokkal, és én sajnáltam, hogy

meg kell mozdulnom, mert tudtam, hogy akkor ők eltűnnek majd; de bármilyen

erőfeszítéssel igyekeztem is nem mozogni, úgy tűnt, megszakad bennem valami,

ha még akár egyetlen másodpercig így kell maradnom…

és ekkor valaki akkorát sikított, hogy rémületemben kipattantam az ágyból és

szinte bezuhantam a konyhába, ahonnan a hang jött – de elkéstem. Apa,

tajtékozva, éppen eleresztette a vaslábú konyhaszéket. Anya szemében még

megláttam a halál várásának azt az engesztelhetetlen keménységét, ami Apa

karját az utolsó pillanatban vizes agyaggá változtatta, aztán Ricsi még egyet

sikoltott és ziháló, vinnyogó sírásban tört ki, mint egy meghámozott kiskutya.

Timi is hangosan sírt, és az ingénél fogva ráncigálta öccsét a szobája felé.

Láttam még az erő kilobbanását is Apa szemében (melyben néha óvatos

szarvasgímek vonulnak a hűs víz felé a tejes júniusi alkonyatban, zabvetések

zöldezüst párájában), láttam sebzett koronáját begurulni a konyhapult alá és

súlyos lábnyomait is, melyekben még a kilencedik emeleten is pillanatok alatt

összegyűlt a talajvíz, ahogy elindult olyan silánnyá aljasítani magát,

amilyennek becsmérelték, csak hogy ne kelljen halandó istenvoltával

szembenéznie;

hallottam Anya suttogását, ahogy útban az elárvult hálószoba felé újra kévébe

kötögette szétomlott (szelíd áldozatok földre verődött füstjétől könnyfacsaróan

csípősszagú, fájó és értetlen) életének kipergett szemű szálait.

Szerencsére találtam tejet a frigóban. A „tejbegríz” szótól testvérkéim

elhallgattak, az édes előérzetek kicsordultak

elpattant szájukon.

188

189. oldal

,Tejgebríz’… Ugye kakaóval?…

Evés közben, teli szájjal, kórusban elmondtuk a ,pókot’ (Timi kedvenc meséje volt

kiskorában): „Volt egyszer egy hasas pók; igen vitéz híre volt. Hát ez a pók

nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, szúnyogok-legyek

útjában”…

– Csendesebben, Anya már biztos alszik! –

Ricsi próbált megvigasztalni: – Holnap reggel majd úgy köszönök Anyának:

,kisztihand, nagyságos asszonyom’, és kezet csókolok neki. Ez hatni szokott –

mondta öregesen és ügyetlenül kacsintott egyet, aztán nagyfiú létére ölembe

hajtotta a fejét, úgy aludt el;

csak Timivel ketten tudtuk nagy nehezen az ágyába cipelni, miközben ő meg

azt mormolta magában: … „lehetetlen, hogy botránkozások ne legyenek; de jaj

annak, aki által esnek. Jobb annak, ha malomkövet vetnek a nyakába és a

tengerbe dobják”…

…Fél tizenkettő volt, mire minden elcsendesedett. Félő volt, hogy nem sokat

alszom éjjel ezek után, pedig másnapra volt meghirdetve a ,nagy előadás’,

ezúttal a nagy előadóteremben, mindenhol ki volt plakátolva,

Március 14. 14 óra: A FORRADALMAK ESZMETÖRTÉNETE (NAGYTEREM)

Meg kellett volna hallgatnom, de nem igazán voltam benne biztos, hogy okos

dolog lenne ott lenni… és így persze nem is voltam ott.

A 14-e délelőttöt végigaludtam, és mire felébredtem, már lekéstem volna az elejét;

Katát viszont még sikerült elérnem telefonon, úgyhogy felvette nekem az

egészet, és amikor később berohantam, odaadta a kazettát, úgyhogy most egész

hétvégén ezt fogom másolni, és beteszem ide a naplóba…

Kata elhadarta, milyen sokan voltak, főleg fiúk, mindenki nagyon fel volt

spannolva, sokat nevettek, a tanszékvezető benézett és látszott rajta az elképedés

meg a rosszallás, egyébként minden rendben zajlott; én is láttam utána a

hallgatóságot, milyen vidám felajzottsággal széledtek szét az egyetem kongó

folyosóin (az ünnep miatt nem volt benn rajtunk kívül senki)…

Tehát itt következik az ő előadása, ahogy a kazettáról leírtam. Kata ügyesen

helyezte el magát a magnóval, úgyhogy mindent jól ki lehetett venni,

még a nevetéseket meg a sugdolózós morajlásokat is,

úgyhogy ezeket is beleírtam a hecc kedvéért.

189

190. oldal

„Kedves forradalmi ifjúság, gyermekeim,

azért bátorkodtam ma délutánra tenni ezt az előadást, ráadásul ezzel

a provokatív címmel, hogy ,A forradalmak eszmetörténete’, mert reménylettem,

hogy a holnap délelőtti ,kötelező’ programokra úgyse mentek el, a délutáni

,események’-től meg hátha visszatart benneteket az, amit itt hallani fogtok, és

köszönöm, hogy átmásztatok a jóelőre megbilincselt [kuncogás] autók tetején

meg a kordonokon, és azt gondolom, hogy ezzel jócskán túlteljesítettétek az

elvárható virtuális virtus-szintet [nevetés], úgyhogy a legnagyobb lelki

nyugalommal foghatunk bele témánkba, amit szokás szerint igen rendhagyó

módon fogunk megközelíteni [nevetés].

És, igen, ha már a forradalmakat tűztük ki ünnepi lobogónkra logónak

[nevetés], legelőször is az úgynevezett ,neolitikus forradalomról’ ejtenék pár

keresetlen szót, bár, amint máris sejtitek [kuncogás], nem lesz benne köszönet.

Annyiszor elmondtam már a lényeget, hogy akik járnak az óráimra, azoknak

már a könyökén jön ki, úgyhogy most egyetlen rövid körmondatban

körvonalaznám […] ezt a kis kulturális szenzációt, amit állítólag mi magunk

gründoltunk össze:

hogy miután százezer éveket mászkáltunk naphosszat a fákon meg a bozótosban

a bunkóinkkal,

egyik pillanatról a másikra hirtelenjében feltaláltuk a városépítészetet, a

szobrászatot, az írást, a vallást, a jogot, a földművelést, az élelmiszertárolást, a

munkamegosztást, a matematikát, a csillagászatot, a kereskedelmet, a

tengerhajózást és a fegyvergyártást és nem sorolom, mindenki hozzátehet még,

ahogy fényes úri kedve tartja. És igen gyorsan tökélyre vittük mindezt, alighogy

kiléptünk a barlangból. A jobb érthetőség kedvéért ide gyorsan beapplikálhatunk

egy kis kultúrantropológiát meg genetikát:

például a tűzről lehetne pár szót ejtenünk itt, ami eleinte leginkább villámcsapás

okozta bozóttűznek látszik

(bár mi, vájtagyúak […] már sejtjük, hogy a világ tüze a tudattalan, az hajt

bennünket, mióta elfojtás létezik és az teremti a világot is, nemdebár,

méghozzá tükrözés és gyorsítás révén

{hiszen eszközként használva a tűz minden egyéb eszköz létrehozására és így

a képességek korai meghosszabbítására és illegitim kiterjesztésére szolgál},

úgyhogy miközben az élet maga folyamatosan bomlik

egyre bonyolultabbá és komplexebbé,

szintről szintre finomodva,

190

191. oldal

addig a tűz az indokolatlanul vehemens felnagyítás és ily módon a fejlődés

illegitim és váratlan felgyorsításának a kulcsa, amely a komplexitással szemben

a durva erődemonstráció, az erőszak, a ragadozás

és az élősködés irányába tolja el a természetes folyamatokat)…

hát igen, mi már sejtegetünk egyet-s-mást ezekről a dolgokról, bár még most is

alig-alig látunk bele az összefüggésekbe – hát akkor mondjátok, az a szegény

ősember csak úgy magától kitalálhatta-e, honnan jön a tűz, amit lát (és, tegyük

hozzá, abszolút életveszélynek lát…), fölfoghatta-e, mi az, hogyan kell bánni

vele és mire jó? vajon a villámcsapástól elégett fa vagy a megolvadt ásvány

látványa rávezethette?… gondoljatok bele: legfeljebb ha arra jöhetett rá, hogy

rajzolni lehet a szénnel vagy vágni a kővel –

szóval valószínűleg ez sem ment magától (akár a többi): kellett egy Prométheusz-

i, erősen ,külső’, mondjuk ,isteni’ beavatkozás,

egy álcázott (mondjuk azt: álruhás?) ,árulás’ [villámderültség],

(és korántsem zárójelben jegyezném meg: a színhely a Kaukázus, ott csipkedi

halhatatlan – mindig megújuló – isteni máját az isteni {bár lekötözött és ember-

mód szomorú} bűnösnek az isteni sas,

és {véletlenül?} épp arra repked a Lermontov-i Démon, az emblematikus

Megrontó is, amikor megpillantja a szűz Tamarát, aki éppen legnagyobb kincse

elvesztésének ünneplésére készül,

aminthogy a Kaukázus és a számunkra sokatmondó nevű ,Van’ tó közötti

hegycsúcson feneklik meg Noé bárkája is {az emberiség bárkája?…},

[kacarászás], annak a Noénak a hajója, aki az első szőlőtermesztő és borász

volt, így a mindenkori borászok ős-ásza […] és a Szentírásban valószínűleg az

első és utolsó kimondottan részeg pátriárka [nagy nevetés] – {mellesleg ennek a

dolognak durva etnikai és geopolitikai következményei lettek, olvassatok csak

utána a ,Sém-Kám-Jáfet’ történetnek az inkriminált helyen},

amely kapcsolat a bor és az ember között talán az emberiség menekülésének

valóságosabb lehetősége és záloga lett, mint maga az elhíresült bár{ocs}ka

[elbűvölt kacagás], már tudniillik a szeszes delírium üdvözült állapotának

kegyelme nélkül [vihorászás] nyilván egyáltalán nem bírnánk ki ezt az egészet,

mármint…),

hogy beinduljon a ( zárójel előtt megpendített) fejlődésnek becézett illegitim

gyorsulás…

Lehet, hogy éppen az annyit és annyira vitatott neandervölgyi/homo sapiens

váltás (és, minő véletlen, az ,elfuserált’/bűnbeesett „ádámita” fehér ember

nagyjából egyidejű megjelenése i.e. 30 ezer körül) volt ennek a forradalomnak

a nyitánya?…

191

192. oldal

Csak érdekességként említem meg, hogy a meglehetős sikerrel kipusztított, de

bennünk szerencsére tovább élő neandervölgyitől örökölt géneket – amit ma

kb. 2,5 % -ra saccolnak – tudósaink betegségekként értelmezik, mint általában

mindent, ami természetes [kuncogás]:

példának okáért a lassú, organikus ,fejlődés’ mentális alapja, a megfontoltság,

a késleltetett cselekvés, az empátia (satöbbi) a modern ember izgága,

felpörgetett, mondhatnánk úgy is: centrifugális ,forradalmár’ viselkedésének

hátterében ,depresszió’-ként értelmeződik – és így tovább… [felszabadult

kacagás].

Viszont mindeközben kivételes tehetségű művészeink, akik i.e. tízezerben olyan

skorpiókat meg sasokat meg sárkányokat (vajh’ miért pont ezeket?), meg

(kicsivel később) madártoll-ruhás, nagy kék szemű, kerekfejű, épp csak meg nem

szólaló sumer papokat szobrikoltak, hogy majd leszállnak a kőoszlopokról,

szóval ugyanők megmagyarázhatatlan módon fej nélküli vagy iszonytató

csúcsosfejű, hosszúkás és beragadt szemhéjú isten-szobrokat is gyártottak, akik

a legakadémikusabb régész szerint sem emberek, hanem valami furcsa másik

világhoz tartoznak láthatóan, esetleg (bár ezt ő már nem meri kimondani)

ahhoz a világhoz, ahonnan a fentebb leírt forradalom ötlete származik.

Az, hogy a tűzhasználat meg a fegyvergyártás összetartozik, talán nem olyan

túl vad gondolat. Hogy a feleslegtermelés meg az urbanizáció nemkülönben,

nos, ez is evidens lehet, ha valaki veszi a fáradságot, hogy utánagondoljon, mit

is eszik egy városlakó. Hogy mindez a legszorosabb összefüggésben áll az ún.

,ipari forradalommal’, sőt az ,információs forradalommal’ is – nos, ennek

elemzése nem fér bele a mai délutánba, de írhatnátok belőle egy remek kis

szemináriumi dolgozatot. Esetleg a következmények felvázolásával. Néhány

apró támpontot kaptok azért ma is, ne aggódjatok… [boldog sóhajtozás,

mocorgás].

Az a forradalom, amiről leginkább beszélnék ma, valójában nem zajlott le.

A jeruzsálemi forradalomról van szó, valamivel Krisztus után (helyesebben

alatt)…[derültség]. Mindnyájan tudjuk, Jézusra a legtöbben úgy tekintettek,

mint a Messiásra, akit a zsidóság várt. Azt gondolták róla, akik hittek benne,

hogy ő lesz az, aki az élükre áll a Róma elleni szabadságharcukban, és

függetlenné válva megteremthetik végre Isten királyságát, megújíthatják a

Szövetséget, felépíthetik az új, igazi Jeruzsálemet a salamoni templom

útmutatása szerint, amely elpusztult és amelynek Heródes ,második tempoma’

a rossz nyelvek szerint

csak halvány visszfénye…

192

193. oldal

Jézus megtehetné ezt, Róma ellen fordulhatna, Messiás lehetne,

meghódoltathatná a világot – és nem teszi; éppen ezt utasítja el. Ez az a híres

megkísértés-jelenet, ahol valójában a másik fél-lel ,tárgyal’, a cselekvő, lázadó,

hatalmat bitorló Tudattal. Ő azonban sem a zsidók, sem Róma, sem a világ

királya nem akar lenni így, vérfürdő és hatalomgyakorlás árán; éppen az

erről való lemondás teszi majd mindezzé, később, persze, később és más

értelemben – de hát az idő neki nem sokat számít, mert itt éppen az idő

uralásáról van szó. Maga a ,templom’ szó is a ,tempus’ ≈ ,idő’ tövet tartalmazza,

talán majd még beszélünk róla. Önmagunk birtoklása: a bennünket irányítani

akaró (és mostanság ördögien gyorsuló) idő feletti uralom; márpedig aki meg

is ismeri a mindenséget, ha önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt

szenved. Nem véletlenül tanították a görög bölcsek, hogy „Ismerd meg

önmagad!”…, mert csak ezen az úton jön szembe (mint Krisztus a Via Appián)

az a felismerés is, hogy

a megvalósulásnak a lemondás az előfeltétele.

Mit gondoltok, miért kellett Jézusnak meghalnia?… Hiszen elfuthatott volna a

halál elől – nem? Tudta, mi készül – elmenekülhetett volna – sok mindent

másképp tehetett volna… Ő, aki úgy beszélt és cselekedett, „mint akinek hatalma

van” – miért döntött így? Persze ennek is számtalan magyarázata van. Én csak

egyre hívnám fel a figyelmeteket. Jézus tudta, megértette abban a viadalban,

hogy le kell mondania arról, amit pedig meg is tehetett volna akár. Csak

túlságosan sokba került volna. Ártatlan, szerencsétlen életek ezreibe. Hiszen

Jeruzsálem forrongott. Csak a vezért várták, aki az élükre álljon... És Ő lehetett

volna az. Ha élükre áll – ha saját hitével és tudásával és erejével lángralobbantja

az elkeseredettség parazsát – forradalom tör ki Jeruzsálemben, korai,

halálraítélt forradalom, amit Róma könyörtelenül vérbefojt, és a hívők lelkes

ezreinek halálával vési az utókor tudatába, értitek? a becsapottak, kétszeresen

becsapottak tudatába – hogy nincs remény! hogy nincs feltámadás!… Hát ez az,

amit Jézus nem tehetett – amit egyetlen érző és tisztességes, övéit felelősséggel

szerető vezető sem tehetne. Épp itt rajzolódhatott ki az Ő valódi útja: feláldozni

önmagát és a világ népeinek álmait, hogy vére elfojtsa a tüzet, hogy halála

véget vessen a zavaros, éretlen vágyak vad forrongásainak, ami csak

pusztuláshoz, széthulláshoz, iszonyathoz vezethetett volna. Éppen azért kellett

feláldoznia ezeket az álmokat, hogy megvalósulhassanak. Majd, amikor a

rendelt ideje van. Hát akkor miről beszélünk?… Ugyan mi valósul meg a nép

álmaiból, ha maga a nép elpusztul?… Az az igazán nagy személyiség, aki a

történelem mérlegén tudja megmérni a percet, és bele tud látni a következő

perc titkaiba.

Jézus látta, hogy korán van még a nagy világforradalomhoz. Hogy talán nincs

is szükség arra a forradalomra. A világ élete majd kiforrja a megoldásokat, ha

az emberek lelke felébred a tetszhalálból.

193

194. oldal

Csak fel kell ébreszteni a tíz (száz, ezer, millió) szunnyadó szüzet, a sok-sok alvó

leánykát (mert Isten szemében minden emberi lélek egy szűz), és Jézus gyöngéd

és erős hangon szól a lélekhez: – Leányka, ébredj fel! –,

úgy, ahogy soha ember nem beszélt;

és a lélek megérti, hogy Közte és köztünk nincs semmi távolság – szemtől-szembe

vagyunk Vele.

És akkor a felébredt lelkek lámpásai tovább világítanak a tűzhelyek tüzeiben,

amelyek melegénél mindenki élhet tovább, álmodhat tovább, és hagyhatja az

időt érni, amíg el nem jön az értelmes cselekvés órája – így kell lennie, nem lehet

másképp... A felébredt lelkek lámpásai… Semmit nem értünk, amíg meg nem

értjük, hogy mit jelent a szűz lélek a maga lámpásával.

Jézus (egy apokrif szerint) kijelentette, hogy ,Én azért jöttem, hogy elpusztítsam

a Nőstény műveit’ . Természetesen itt nem a ,Nő’-ről beszél (akinek még napja is

van, remélem, megünnepeltétek rendesen)… [derültség] – nem is a nőkről,

akiknek „isten számolja a könnyeit”… és nem is a Lélekről beszél, az ő örök-szűz

menyasszonyáról – hanem a Nagy Bestia világáról, ami Babilon volt, ami az

Ő idejében a Római Birodalom volt, és azóta az összes többi nagy birodalmak –

a Nagy Paráznáról, aki a falak közé szorított sárkányon lovagol. Mert, és ezt jól

értsük meg:

van egyfelől a Szűz, aki akkor lett, amikor a Szellem önállósította magát,

öntudatra ébredt és kivonta magát a Minden-Egyből, a lét Élet-teljességéből;

és van másfelől az Anya, aki viszont akkor lett, amikor ezt a Szűz Életet

megtermékenyítette a különvált, önreflexív Szellem, újra (bár csak mag-

szilánkjaiban) visszakerülve belé,

létrehozva így – az isteni szikrák Élet-óceánba csapódásával – az egyedi

lelkeket.

Ekképp az egyéni emberi lélek a Minden-Egy-től elkülönült, tudatos Teremtő

Szellem és az örökre szűz (mert a férfias, istenült, teremtő tudattól megfosztott)

Élet-Anya gyermeke.

És amikor eljött a Fiú, akinek szűz anyától kellett születnie,

akkor a Szellem (a férfi) visszakerült mint mag(zat) a Lélekbe (a nőbe, aki így

újra-teljessé lett); és olyan szellemi (férfi)-minőségként született meg onnan, aki

maga volt az abszolút bennelét, ember-voltában az abszolút közelség

mindennemű távolság (s ezért vonzás-taszítás) nélkül;

és így nem volt köze sem a vágyhoz,

sem a félelemhez;

194

195. oldal

és így és ezért képes megtökéletesíteni és magához emelni az ő Lélek-párját (az

eredeti fénykincs hamis tükörképéért, a fellázadt világok hatalmi őrületének

visszfényéért a mélységeket-választott Szüzet),

aki azért neveztetik Bölcsnek (Sophiának) és Hűségnek (Pistisnek), mert

megjárta a Poklokat és feleszmélt és a mélységek mélységéből is hívta Urát és

párját, hogy megmeneküljön [felolvas]:

„A mélységből kiáltok hozzád, Uram! hallgasd meg az én szómat; legyenek

füleid figyelmesek könyörgő szavamra! Hiszen nálad van a bocsánat… Várom

az Urat, lelkem várja Őt, jobban, mint az őrök a reggelt,

az őrök a reggelt.”

Mert lenn a mélyben, az elátkozott Földön a sivatag oroszlánja hatalmába

kerítette volt a szűz lelket, ahogy nőt a férfi, aki erejével odavonz, kényszerít és

eltaszít, mint az atommag vagy a csillag vagy egy roppant fekete lyuk;

és a hatalom e játékába bevont nő, a Parázna, a megtanult csábítással, a

fegyverként használt szexualitással uralja azóta is, és anyaságával meg

kurvaságával bünteti a férfi félt-imádott-gyűlölt, halálos hatalmát.

Ám a keserves tapasztalatai kohójában bölccsé és hűségessé égett lélek-szűz a

megváltó társa a megváltásban. „Női társam fog megítélni benneteket” –

mondja Krisztus… Az ő Jézusa kezét újra megfogó, a maga újra-megtalált

tisztaságával, ártatlanságával és teljességével méltóvá lett szentséges Lélek igaz

égi-földi párja a maga szellem-férfiának, Krisztusnak.

Mindent, ami halál a Földön, csak a lélek eleveníthet meg, ahogy Ő maga

mondja… Jézus kiontott vére az élet vize („véred kiontott harmatával irgalmazz

nékünk, Jézus herceg”)…[az auditórium szinte az elejétől együtt mormolja ezt,

mint egy imát],

és annak a lámpásnak az olaja is, amelyben a megelevenítő lélek örökké

táncoló, belső, égi lángja ég. [Olvas]: „Minden táncol az égben, ami csak van.

Velem táncoló, nézz magadra – és Bennem látva, mit csinálok, hallgass… A

táncban tudd meg, hogy a te emberi szenvedéseddel akarok Én szenvedni… Ki

vagyok Én, megtudod, ha elmegyek. Én nem az vagyok, akinek látszom.”

Mert bárminek lássék is, Ő valójában a szenvedésébe csaknem beleőrült, csaknem

holttá dermedt lélek feltámasztója, az immár örökké élő és örökké táncoló

Léleké, aki a Levegő és a Víz angyalainak segítségével megtisztult, és ha hűséges

marad ahhoz, amit megértett, ezek [olvas]

„az idők végeztéig benne fognak lakozni és szolgálni fogják őt; és mindeneknek

újjá kell születniök a napfény és az Igazság által, mert testeteket melegíti

Földanyátok napsugara, szellemeteket lángra gyújtja égi Atyátok igazsága”.

195

196. oldal

Ha majd a Lélek feléled és ott táncol ura előtt, ahogy Dávid király az ő istene

előtt – „ő az én napom, aki elűzi a sötétséget a lélek arca elől, sugarai körülöttem

táncolnak” – ,

akkor a Szellem, a boldog vőlegény maga után vonja majd felékesített

menyasszonyát (aki olyan, mint a völgyek lilioma), a megtisztult Lelket

ágyásházába („Te szereted az igazságot, isten tehát, a te istened, fölkent téged

az Öröm olajával”),

és beviszi őt a szent nász-szobába, ahol a konjunkció, a ,hyeros gamos ’

végbemegy („Ahogy a méz csöpög a méhek lépéből, és tej fakad a nőből, ki szereti

gyermekeit, úgy van Benned reményem, ó, uram”) –

nos hát, igen és igen, drága gyermekek, pontosan erről van szó, és itt akkor,

a költői meghatottság kellős közepén [óvatos derültség] rögtön meg kell

említenem Jungot, aki kidolgozta ezt a nehéz kérdést tisztán pszichológiai

szempontból s e bonyolult folyamatot ,individuáció’-nak nevezte el (nem

tévesztendő össze az individualizációval, amit leginkább ti műveltek

extravagáns és narcisztikus egyénieskedéseitekkel)…[kacagás];

szóval tehát Jung arra jutott, hogy e folyamat spirituális lényege (a test majdani

átszellemítése érdekében) a szellem lélekkel való átitatása, ami az első

lépcsőfoka a – mintegy az alkímiai folyamatok végső esszenciájaként –

(remélhetően) létrejövő teljes individuációnak:

azaz hogy a Léleknek a Szellemmel való egyesítése után

(tehát miután az emberi lélek rátalál ,Isteni’ vagy Felsőbb Énjére és átéli a Vele

való teljes egységet: ez volna Szellem és Lélek, Király és Királynő, Férfi és Nő stb.

egyesülése, az alkímiai nász, az ,Unio Mystica’, a ,Hyeros Gamos’)

megszületik a világba, a fizikai létbe a Gyermek, a szent hármasság 3. tagja

(ahol is A KIRÁLY AZ ATYA, A SZELLEM; A KIRÁLYNŐ AZ ANYA, A SZENT LÉLEK; ÉS

KRISZTUS A GYERMEK, AKI MAGA A TESTBE LEHOZOTT, ABBAN REALIZÁLT

SZELLEM-LÉLEK EGYSÉG); és ez a gyermek-istenség ugyanakkor az új atya, lélek-

párja megmentője és társa, az örökké ismétlődő hármasság új férfi-tagja.

Ehhez az egyszerű kis teóriához azonban Jungnak 14 évet kellett eltöltenie a

kimeríthetetlenül gazdag, bonyolult és zavaros alkímiai irodalom

tanulmányozásával [ó…] – többek között Newton idevonatkozó kutatásainak

terjedelmes jegyzeteivel is. Mert mi ugyan azt gondoljuk, hogy Newton tudós volt

és nem misztikus, csak azt nem értjük éppen (pedig nekünk, a mi népünknek

éppen ennek a megértése és gyakorlása lenne a dolgunk), hogy e két szellemi ág

ugyanannak az almafának két iker-ága, amelyről az a bizonyos alma (Éva

almája, a Tudás almája!)

lepottyant [derültség].

196

197. oldal

Ráadásul a gravitációnak, a tömegvonzás almapottyantós […] erejének

nagyonis sok köze van az individuációs folyamat szellemi aranyához: merthogy

a jelentős gravitációs hatás a nagy tömeghez tartozik, a középponthoz, az

istenihez (aminő például, hogy egy ,nagyon közeli’ példát hozzak, a mi

Napunk). És az alkímiai nász, amelyről most szellemi értelemben értekezünk,

éppen egy ilyen középpont, az emberi teljesség középpontjának létrehozásáról szól

a szellem és a lélek, e két elem egyesítésével.

Ez kétségkívül egyfajta megistenülés, abban az értelemben, ahogy Jézus beszél

róla: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Istenek vagytok?”… azaz hogy Isten

gyermekei vagyunk mindnyájan, az istenekké növekedés lehetőségével

megáldva. És akkor már itt vagyunk a lényegnél végre [kuncogás]:

Amit Jézus elhárított magától, az a külső forradalom útja. És amikor magára

mutatva kinyilatkoztatja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”– akkor egy

belső forradalom útjára mutat, a belső átalakulás igazságára és arra az

isteni életre, ami e belső úton járókra vár. [Ez nagy, erőteljes hangsúllyal volt

mondva, és a hallgatóság, végre megértve valamit az elhangzottakból, szinte

hallhatóan megkönnyebbült.]

…Nagyon fontos azonban azt is látnunk, hogy Jézus természetesen tud a külső

utakról is. És amikor Pétert kiválasztja a többiek közül, éppen erre gondol: a külső

úton járás képességére – amit Péter sokszor, sokféleképpen bizonyít. Péter emberi,

túlságosan is emberi (hogy végre egy filozófust is idézzek)[kuncogás], ahogy

dühbe jön, ahogy megpróbál ő is vízen járni, ahogy hirtelenjében háromszor is

megtagadja Jézust, úgyhogy a Mester többször is leördögözi egyházának szikla-

talapzatát [derültség]… És Péter szokott egyre-másra összefutni a feltámadottal

– Róma útjain… nota bene: a birodalom, a hatalom útjain!…

És alkalmasint éppen így történt az a nevezetes eset is, amikor Jézus állítólag

megkérte őt, ugyan szálljon már szembe a hírhedett Simon mágussal, aki

ekkortájt épp Rómában múlatta az időt, megkeresztelkedett hívőként holmi

vásári csodatételekkel lejáratva az igaz tanítást, a belső út igazságát. Mert a

csoda nehéz ügy; egyesek szerint minden csoda szemfényvesztés, mások szerint

vagy minden csoda, vagy semmi sem az, harmadikok szerint pedig „a csoda

mindig ugyanaz: hullák seggéből egyszercsak liliomok nőnek” [kirobbanó,

hitetlenkedéssel elegy röhögés] – pedig (elmondanám, ha kissé halkabban

vidulnátok) valójában a csoda vagy az isteni valóság része, az isteni személyiség

attribútuma, vagy pedig mágia, a valóság akarati, bitorolt tudás alapján

való manipulálása.

Simon mágus, mint a neve is mutatja, ez utóbbi képességgel rendelkezett, és ezzel

akart (legalább szellemi) hatalomra szert tenni Rómában.

197

198. oldal

Amikor Péter a városba érkezett, az elöljárók ,panem et circenses’ -alapon úgy

vélték, jó buli lenne egy afféle nyilvános vetélkedő-show a főtéren [nevetés], így

hát expediáltak egy rabszolgát azzal, hogy a mágus a puszta szavával ölje meg,

Péter pedig támassza fel. (Figyelitek? A Jézus-tanítvány teljes neve Simon Péter:

így hát ők ketten végeredményben egyek, egy bot két vége: a pusztító és az

újjászülő…) És így is történt: Simon a rabszolga fülébe súgott valamit, mire az

holtan rogyott össze; Péter pedig imádkozni kezdett a holttest fölött, és az

megelevenedett. Bár már ez is egészen értékelhető eredmény volt […], a vesztes

mágusnak nem tetszett túlságosan, így rátettek még egy lapáttal […]: Simon

mágus felemelkedett a levegőbe és repkedni kezdett a Fórumon összegyűlt szájtátó

tömeg fölött; Péter viszont megint csak imádkozásba kezdett, hogy ellenfele

lezuhanjon – és lőn…[kuncogás].

És így, miután amaz ilyképpen ripityára zúzta magát a díszburkolaton

[vihogás], ezennel a dolog – mármint az igaz hit győzelme a hamis hit és a

szemfényvesztés felett – el is dőlt. [Derültség].

De mielőtt még teljesen elernyednénk a dolgok ilyetén jóra-fordultán […], talán

érdemes egy gondolat erejéig ránézni, mi is történt itt valójában: vajon nem

éppúgy mágiát művelt-e Péter is, mint ellenfele (nem beszélve a végeredmény és

a krisztusi felebaráti szeretet közötti enyhe súrlódásról)?… [kuncogás]… Mert ha

a mágia akarati aktus, akkor mi az ima? És itt van a lényeg: a mágia –

hatalomgyakorlás; az ima pedig – még amikor önző, egyéni célok érdekében

történik is – a hatalomról való lemondás, az akarat visszavonása. Minden, a

legbugyutábban kérő-követelő ima is arról szól, hogy segítséget kérek

valakitől/valamitől, aki/ami felettem áll, elismerem ezt az alávetettségemet, és

végülis, ha akár ki sem mondatik, mégis tudván tudja az ima elmondója, hogy

úgyis a másik akarat dönt majd: „de legyen meg a Te akaratod, ámen.”

[Megilletődött csend].

Ez azonban még mindig a külső út, a világban-lét útja – úgy is mondhatnánk,

a világi, a világos út…[derültség];

a másik út, a belső, a világtalan útja, kicsit sötétebb: elég, ha Saulus–Paulus

megvakulására gondolunk, amit ama jézusi villámlátogatás látomása idézett

elő nála. [kuncogás].

Mi persze különösebb villámcsapás nélkül is abszolváljuk a teljes szellemi-lelki

vakságot, csak még ezt se látjuk;

jut eszembe, nemrég olvastam valahol, hogy a méltatlankodásra,

„A világ olyan embertelen”, valaki azt válaszolta,

„Nem inkább az emberek

világtalanok?”

198

199. oldal

Egy szó mint száz, egyszerre csak lett valaki, aki jobban megértette Jézust, mint

a többiek, valaki, aki pedig „csak” a lelki szemével látta, a lelki fülével hallotta

Őt… és őbelőle lett Pál, sokak szerint a kereszténység megteremtője. Azért

történhetett meg ez az elhíresült pálfordulás [kuncogás], mert vele pontosan a

fordítottja történt, mint Júdással. Júdás, látván Jézust, aki a Messiás (vagy az

lehetett volna), kifordult önmagából: akart valamit, egy forradalmat, és nagy

elszánásában azt (is) gondolhatta, hogy megdöbbentő árulása megfordítja a

Mestert és az mégis rááll a külső útra, amelyen látni szerette volna (mert akkor

ők, a zelóta hazafiak, megmentették és királlyá kenték volna). Talán abban

reménykedett, hogy éppen ezzel az idő előtti (!) kézreadással háríthatja el a

Jézusra leselkedő veszedelmet (mert azt pontosan tudta, hogy ellenfelei mire

készülnek), hiszen a nép Jézus mellett állt és senki nem gondolta volna, hogy

egy pillanat alatt ellene fordulnak…

Mások szerint árulása a legmélyebb megértésből fakadt: szerintük valójában így

segítette szeretett mesterét abban, hogy véghezvihesse szükségesnek ítélt

áldozatát… Így ő maga is óriási áldozatot hozott – ám lelkiismerete másképp

beszélt hozzá, és végül öngyilkossága megakadályozta Jézust, hogy az ellene

vétkezőnek való megbocsátást az élő Júdáson mutassa be – és lehet, hogy éppen ő

az a szegeletkő, amit az építők elvetettek – minderről sokat lehetne és fogunk is

még beszélni az elkövetkező hosszú évtizedekben [értetlenkedő, örvendező

vihorászás], most tehát csak a különböző árulások egymás-tükrözését

bemutatandó idéztem ide az ő alakját is Péter és Pál mellé, akik, mint tudjuk,

„jól megférnek a naptárban”, és most talán világossá vált, hogy az

eszmetörténetben is… [nevetés.]

Merthogy azért Pál is elárult egy-s-mást [kárörvendő kuncogás]:

példának okáért korábbi önmagát, valamint Rómát is, legalábbis ami Róma

volt (és ezzel teremtette meg annak a lehetőségét, amivé Róma lett).

Pál ettől a villámcsapástól nem kifordult magából, mint Júdás (pedig az a

vakság-dolog elég húzós lehetett […], bár talán örökre megszabadította a

látvány-függőségtől és a világnak a szemen, a látáson keresztül megvalósuló

kísértéseitől…),

hanem befordult önmagába: megtalálta a valódi Jézus-üzenetet, a belső út

üzenetét.

Azt is mondhatnánk, ha nem röstellenénk már a sok pimaszkodást [kuncogás],

hogy ha Júdás a forradalmár (márpedig ő tényleg az), akkor Pál az

ellenforradalmár… [moraj], és ti nyugodtan megkérdezhetitek egymást,

„mondd, te kit választanál?”… De persze nem hagyhatom, hogy

elhamarkodjátok a választ [derültség]. Hiszen azért a szeretet vallásának a

létrehozásába is becsúszott egy kis gikszer.

199

200. oldal

És most figyeljetek jól. A világ egyik legszebb (és a belső út jézusi lényegét

legmélyebben elkapó) szövege a ,korinthusi’ szeretet-himnusz, ezért most

felolvasom ezt nektek, hallgassátok valódi odaadással, ha kérhetem

[papírzörgés, de hallani, hogy fejből mondja, egyre árnyaltabb, zengőbb

hangon]:

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs

énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek

is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki

helyükről, szeretet pedig nincs énbennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig

nincs énbennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik,

nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem

gerjed haragra, nem tartja számon a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de

együtt örül az igazsággal;

mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek;

vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

de eljön a teljesség, és a rész szerint valók eltöröltetnek.

Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint

gyermek, úgy értettem, mint gyermek:

minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre;

most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, ahogy

Isten ismer engem.

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három ;

ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

[Hosszú csönd, szinte visszafojtott lélegzetek, ő is

csak sokára szólal meg]:

200

201. oldal

…Hát igen, talán a legcsodálatosabb üzenet ez, amit valaha földi ember papírra

vetett, de most egy pillanatra nézzetek rá kicsit más szemmel:

ahogy Jézus maga is úgy áll az ember előtt, mint utolérhetetlen példakép, a

legtökéletesebb ember, aki emberisteni-istenemberi mivoltával akár

kétségbeesésbe is kergetheti az őt követni akarókat (ezért ne akarjatok

egyáltalán akarni! és főleg ne akarjatok tökéletesek lenni! mert az úgysem

sikerül)…[hálás derültség],

…úgy Pál is (eltúlozva az isteni szeretet hirdetését az ember számára lehetséges

emberi szeretet helyett) olyasmit tett, amivel nem segítette, hanem hátráltatta a

Jézus lénye és élete iránti csodálattal teli, igaz emberi vonzalom, a lélek iránta

való mély szeretetének kibontakozását – pedig azt felnövelni lett volna a feladat.

Ő maga valószínűleg nem jött rá erre, mint ahogy talán azt sem mérte fel

igazán, hogy a feltétel nélküli szeretet tanításával mekkora és milyen

természetű hatalomra tesz szert.

„Mert isten hatalma a határtalan szeretet; de amikor egy ember ezután merészel

kapaszkodni, csak a hatalomért kapaszkodik. Aki a határtalan szeretet

hazugságával akar megváltani egy másik embert, az árnyékot vet isten arcára.

És aki odaáll egy másik ember meg annak az igazsága közé, az maga a

hazugság”…

Talán túl kemények Miller szavai, de mégis fontosak, mert rávilágítanak egy

alig észrevehető okra: hogyan tudott a páli Egyház felülkerekedni a császárok

hatalmán olyannyira, hogy most, a nagy megrendülések idején, alig győzi az

Egyház a megszerzett hatalmat visszaépíteni Jézus eredeti hatalom-nélkülisége

irányába…

Pál az aszkézis- és cölibátus-tanítással is – miközben nyilvánvalóan az akarat

és a lelkierő építését hívta be célként – mintha éppen a hatalom-leépítést akarta

volna demonstrálni, alapjaiban ingatta meg az aktuális hatalmat és az egész

urbánus létmódot, amikor Róma arisztokráciájának romlottságát vette

célkeresztbe. Figyelmeztetései az emberi lelket maga alá gyűrő urbánus,

élősködő, hatalmi és romlott Egó és a vele járó, az eredendő ártatlanságot

megrontó lélek nélküli szex visszavonására irányulnak;

és ilymódon az egész patriarchális/kozmopolita rendszer lélekpusztító

működését leplezi le még azelőtt, hogy mindez természetes normává lett volna.

Semmi sem láttatja tisztábban ezt a problémát, mint a sumer kőtáblák –

szerintem a legkényesebb ízlés számára is eléggé hiteles – leírása a hős

városalapítóról, Gilgamesről (a múlt félévben

el kellett volna olvasnotok)…

[nevetgélés],

201

202. oldal

amikor az egy örömlányt küld a vadonba, hogy elcsábítsa és a városba hozza

az ártatlan természeti embert, mondhatnánk, az igazi, földi, eredeti embert,

Enkidut [papírzörgés, felolvassa]:

„Félredobja a lány a ruhát: mezítelenül, reszkető térddel símulnak össze.

Tanítja a fekete kéjre, a nő ölének gyönyörére –

s odahagyják tulajdon barmai, a mezei jószágok elkerűlik...

Hat napon és hét éjen átal összetapadnak szerelemben,

egyesülnek kínban, gyönyörben; Enkidu a kéjjel betelik.

Hetednapon, megiszonyodván attól, amit testével művelt,

kiszakad a leány öléből és a csorda nyomába indul.

Lám, messziről szimatot fognak, elmenekülnek a gazellák,

tekintetétől fél az állat, a föld jószága elkerűli.

Vánszorog agyagsúlyú testtel, térdei, mint a sár-koloncok,

ereje nem könnyű szökellés, de, mint nehéz kő, föld felé von.

Úgy érzi, hogy lelke fagyott meg, tagjait rendre kicserélték;

körbejár s kőfalként keríti a gonosz tudásának átka.

A prostituált hízelgéssel veszi rá az elgyengült, talaját vesztett Enkidut, hogy

menjen vele a városba”…

eddig az eredeti szöveg, amit idézni akartam nektek, de ide kívánkozik még egy

mondat ugyaninnen, amelyben szinte valószínűtlen pontossággal

fogalmazódik meg a tanulság is e városba-csábítás lényegéről:

„Bizony mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét”.

Bizony így van, vegyétek már észre, mind a mai napig,

ezért aztán érthető és előre megjósolható, hogy szegény Enkidunak annyi:

bizony hamarosan bele is hal – mint mindnyájan jól tudjuk… [kuncogás]…

el is patkol tök fiatalon ebben az urbánus kalandparkban vagy buliban vagy

miben…[nevetgélés].

És ha e pillanatban azt gondoljátok, hogy mostanra teljesen elvesztettük (a még

meg se talált) fonalat, amit ki akartunk lopni a párkák kezéből [nevetgélés], ne

örüljetek korán, mert éppen hogy most találtuk meg. Még csak nem is

mellékszál ez, hanem a fősodor [kuncogás], aminek például a következő címet

adhatnánk:

,A neolitikus forradalomtól az ipari forradalomig,

avagy Gilgamestől Marxig’ (és így tovább)…

[Felszabadult nevetés].

202

203. oldal

Mert figyeljétek meg, mi történik valójában:

amíg a sumer birodalomban a ,neolitikus forradalom’ címszava alatt egy –

valószínűleg már akkor is kívülről irányított, ,idegen érdekeket szolgáló’

(ismerős?…) – urbanizácós puccsot figyelhetünk meg [elismerő kuncogás],

addig a salamoni templomba kódolt tudás egy későbbi, gótikának nevezett

kulturális forradalom alapja lett,

és ez a titkos vonulat rejteki módon (bár ugyancsak egy ,külső’ úton)

az Új Jeruzsálem felépítésének angliai (később amerikai) álmába torkollott…

Képtelenség elősorolni az összes hamvábaholt utópiát (Hénochtól Leninig),

amelyek hol ezeken a búvópatakos utakon, hol nyílt forradalmakban kitörve,

hol ártatlan álmodozók, hol tudatos, világhatalomra törő ellenerők kezében

futottak zátonyra. És igen, része ennek a zavaros álomvilágnak a mi

Newtonunk is (az Új Hang)…, aki a régiek elveszett, nyugodtan mondhatjuk,

világ-építői, úgymond kőműves-tudását próbálta (szabadon!) ötvözni a még

csecsemő-állapotban lévő, a tudományra és a technikára, de elsősorban a

pénzemberek tőkéjére {=kivágott fák maradványaira!…} épülő ,Új Világrend’

alapjainak lerakásával.

Mindennek bázisa a régi (még spirituális allúziókat sejtető) arab alkímia

helyére lépő kémia volt {=lombikban, ellenőrzötten és felgyorsítva lemásolni a

természeti folyamatokat} – emlékeztek?… valaki [sejtő mormolás] bejósolta: „Az

ember ezt, ha egykor ellesi, vegykonyhájában szintén megteszi… de ha sorra

fecsérli s rontja majd a főztét (jól mondom?), akkor gyúlsz késő haragra… Pedig

mit vársz mást egy műkedvelőtől?”… és hát, igen, ez a kontár, ez a megvezetett és

önnön (még igen csekély) képességeibe totál belebódított emberiség szépen

rontja is a főztöt, és nem veszi észre, micsoda lehetőségeket tesz tönkre, mit fuserál

el lépten-nyomon valami gonosz erőnek engedelmeskedve.

Mindmáig sehogy sem tudja érzékelni és így megérteni sem ez a megnyomorított

és elhülyített embertömeg, hogyan lesz a Mennyei Jeruzsálemből dickensi pokol,

a legszebb jelszavakból véres karnevál…

az egyenlőség gyönyörű, igazságos ideájából nemzetiszocializmus, hitleráj és

GULÁG,

a szabadság-eszményből szabad piac, szabad kizsákmányolás, szabad

gyarmatosítás és szabad rabszolgatartás

(a sötétebb színeket majd ti magatok keverjétek hozzá, én most csak néhány

címet említenék, úgyismint Iván Gyenyiszovics, A kis Dorrit, A nagy Sargasso-

tenger, Anna Frank naplója, Távol Afrikától

stb., stb.)…

203

204. oldal

És itt látszik, hogy akkor még mindig a krisztusi testvériség-gondolat járt a

legjobban, mégsem volt hiábavaló az áldozat: abból legalább csak

kereszténydemokrata-keresztényszociális pártalkudozás vagy konzervatív izola-

cionizmus lett (néha leöntve akár a terrorizmus iránti felebaráti szeretettel is)

[bizonytalan kuncogás].

Ez hát a mi forradalmaink rövid története, drága fiaim, és eredményei itt

láthatók mindenütt, utcáinkon és tereinken, az emberek arcát beborító szürke

kétségbeesés- és közöny-maszkokon, a média és a kötelező ,keep smiling’

felturbózott, harsány, irreális színeiben, a nyugati hipermarketek és plázák

csilibili álom-gazdagságában, a filmekben percenként látható és az ezen

keresztül kvázi-öntudatlanul megteremtett véresen valódi, jelenidejű

robbantásokban és lövöldözésekben és a világvég-váró, apokalipszis-megidéző

szörny-történéseken való össznépi, sőt: ,nemzetek feletti ’ csámcsogásban […],

és, igen, a csábosan mosolygó retusált politikusok hazug plakátjain és hazug

ígéreteiben is leképeződik ez a forradalmak segítségével előállított katasztrófa –

és akkor csodálkoztok, hogy legszívesebben eltiltanálak benneteket, mint

óvodásokat a böllérkéstől, hogy ki-kimenjetek egy kicsikét forradalmaskodni?

[zavart nevetgélés] –

de hát legyetek őszinték: mégis mit gondoltok, mi van, amikor kimentek az

utcára hőzöngeni, ki áll mögöttetek, ki súgja a fületekbe akár azt is, hogy

világszabadság – hát tényleg nem látjátok? nem halljátok a sárkány rekedt

hangját, ahogy uszít, a szája bűzét se érzitek?… hát tényleg alusztok? tényleg

nem hiszitek el, hogy neki ordítoztok, az ő kedvéért vadultok állattá,

maszatolódtok tömeggé – nem veszitek észre, hogy neki jó, ha elfelejtitek, mit

jelent embernek lenni, ha úgy tesztek, mintha nem tudnátok, miért feszítették

Jézust a rabszolgák keresztjére? Miért nem néztek körül, csak egy kicsit, mielőtt

leléptek az útról?… Mégis mit láttok, ha magatok mögé vagy elé vagy mellé

néztek?!… [ nyilván egymásra nézés, nevetgélés]

…Hát igen, valójában mindent feladtunk már, ami érték volt, ami valaha is

felemelkedett az emberben, mint lehetőség, mint a tisztesség és a bátorság, a

józanság és a szenvedély, a fontolva haladás és a tüzes tett-akarás együttesének

bámulatos esélye – mi magunk ástuk ki a gödröket, amelyekbe belelőtték legjobb

valónkat, hát nem veszitek észre?!… Nem akarom elhinni! … Évezredek óta

bányákban gürcöltetik, építkezésekre hajtják, árkolni görnyesztik az

Embernek fiát, a Föld gyermekét, kocsmákba züllesztik, fegyvert nyomnak a

kezébe, csatamezőkre terelik, barikádot építtetnek vele,

levágják mint birkát,

felfalatják vele

testvérei húsát,

204

205. oldal

és ti még mindig nem látjátok a sárkányokat, akik üvöltő asszonyaitoktól

elveszik majd a gyermekeiteket, hogy bábukat, robotokat, egyenruhás szörnyeket

gyártsanak belőlük ezen a civilizációnak becézett vágóhídon? Hogy méreggel

etetnek, klórral itatnak mindnyájunkat, átmossák az agyunkat zselésre

„fertőtlenített” hazugság-vizükkel, sötétzöld információ-nyálukat ránk

köpködik? Ti meg rohantok szavazni, futószalag mellé állni, pénzzé herdálni

a javaitokat, szélbe szórni saját (gyógy)írmagotokat […] az ő nagyobb

dicsőségükre?… Sárkány-emlékműveket nem faragtatok még eleget? Hova

rohantok, mit gyűjtötök, miben hisztek, milyen utakra vezet még benneteket a

vakságotok? Nem megmondták nektek egyszer (csak egyszer!), hová nézzetek? –

a mező liliomaira, az ég madaraira! hogy lássátok, őket nem a Sárkány eteti,

nem a Gonosz küldi a plázába fölösleges dolgokat vásárolni […], pártgyűlésekre

ágálni, utcára jelszavakat skandálni, mint titeket?! …

Gyermekeim, drága gyermekek, hát nem látjátok, hogy kifut alólatok az idő,

mindnyájunk alól kiszalad? és még mindig nem akarjátok megérteni, hogy a

múltat taposva, a jövőt hajszolva nem sikerülhet megállni a mostban, megállni

és megnézni, mik vogymuk?… Isa por és chomu vogymuk, bizony immár holt

salakká égtünk ebben a rohanásban …

És ha mi nem, majd maga az idő áll meg, mert bizony megáll az idő egyszer, és

akkor már késő lesz bánni az egészet, az idomulás magasiskoláját, ami az élet

számotokra és amit most tőrként szegeztek nekem – nekem, aki az igazat

elmondani jöttem hozzátok, fiókáim, embergyerekek, szép fiaim, Isten arcai!

Ó, ne hagyjátok, hogy a farkasmosoly megtévesszen benneteket! bármennyi

szépség, vad nemesség, falkabecsület látszik lenni mögötte, csak egy pillanat, és

vagy ragadozóvá lesztek magatok is, vagy széttépett áldozattá!…

…pedig ti lelkek vagytok, soha-nem-volt, sohasem-lesz-többé egyszeri emberi

csodák, minden rosszal, hibával, befejezetlenséggel, esetlegességgel,

csiszolatlansággal együtt is bámulatos eleven gyémántcsírák, a fantasztikus

isten-gazdagság élő sejtjei, önálló életre sarjadt isten-palánták a teremtés

kozmoszának soha többé meg nem ismételhető, mindig más végtelen-

pillanataiban, gyönyörű, friss hajtások, akikből külön-külön és együtt növekszik

a világban manifesztálódó létezés felfoghatatlanul hatalmas és sokszínű isteni

élete!…

Szeressétek nagyon ezt a csodát, ami ti vagytok, szeressétek nagyon magatokat,

és szeressétek nagyon egymást, ahogy az anyák,

ahogy a Teremtő Tudat szereti gyermekeit,

lássátok önmagatokat teljes egészében

és bocsássatok meg magatoknak

teljesen,

205

206. oldal

hogy tudjátok egészében látni a másik embert

és tudjatok megbocsátani a többi úton lévőnek, a sok utat-tévesztett,

megvezetett, romlandó és megrontott, mégis örökre remény-hordozó, remény-

sarjasztó másik embernek, másoknak, képmásaitoknak, tükreiteknek!…

Ne féljetek belenézni a másik ember arcába, önnön arcotokba, és bármit láttok,

úgy nézzétek, mint legkedvesebb szeretteitek arcát, mint újszülött gyermeketek

arcát! legyetek önmagatok imádott gyermeke és egyszersmind szerető, segítő

szülőanyja, aki minden lépéseteket figyelő gonddal vigyázza és utatokat

egyengeti örökké, elhessegetve az árnyakat és megszelídítve a rémeket,

és ne engedjétek, ahogy ő nem engedné, hogy elhitessen és végül elpusztítson

benneteket a sötét sarkokban és a hamis látszatok kivilágított óriásplakátjai

mögött ólálkodó önzés, a humanizmusnak álcázott erőszak és a műmosolyos

hazugság!…

Ne engedjétek, hogy minden elpusztuljon, amiért oly sokan az életüket adták!

ne hagyjátok, hogy a sárkányok álmait álmodjuk tovább még ezer éveken

keresztül! Értsétek meg, amit beszélek, amit Krisztus beszélt, amiről az írók írnak:

Az embert rabszolgává tették a kezdet kezdetén olyan erők, amikben hinni is

szégyen. Lermontov Démonja nem csak mesebeszéd. Takaros egy szimbólum ő, de

nemcsak az, hanem eleven erő is; ma is, szünet nélkül rabláncon tart bennünket

és cinikus álarcokkal vakít el mindnyájunkat. Lehet, hogy ő maga már rég

belefáradt a gonoszságba, ahogy írva vagyon, mert mi olyan képtelenül jó

tanítványai lettünk; de mivel az ő kétségbeesését feltehetőleg ismeritek

[kuncogás], ezért én most inkább két ördögöcske beszélgetését idézném Lewistól,

akik elmesélik, mi történt az emberekkel valójában [olvas]:

„Ama folyamatoknak köszönhetően, amelyeket évszázadokkal ezelőtt

indítottunk el bennük, ma már szinte képtelenek hinni a szokatlanban, amíg a

megszokott az orruk előtt van… Sugalmazd hát nekik továbbra is a dolgok

közönségességét, nehogy csak egy pillanatra is eltávolodjanak ama igen becses

,hétköznapi élet’-től” …

…szóval, értitek, egészen apró ördögök is rajtunk köszörülik a villás nyelvüket

[…], de mi csak nem tudunk lemondani arról, hogy a Gonosz bálványai előtt

hajbókoljunk, az ő megszokott világát építsük ,önként és dalolva’, neki

robotoljunk látástól mikulásig […]. Mert „nálunk a munka becsület és dicsőség

dolga”…

Ha jól kinyitjátok a fületeket,

ha egyáltalán van fületek

a hallásra,

206

207. oldal

olyasmit mondok egész halkan, amit még tutira nem hallottatok soha senkitől:

[várakozásteli sutyorgás, hatásszünet]…

…A munka sem nem becsület, sem nem dicsőség, hanem átverés!… már ha a

gyökerét nézzük!… A lombja mostanra persze már igen szép nagyra nőtt, árnyas

nagy fa, egész erdő lett belőle, és ma már nem tudunk nélküle élni, annyira

rászocializálódtunk, hogy a munkakerülés mostanság nemcsak ,közveszélyes’,

hanem a legkomolyabban önveszélyes, a többség legalábbis azt hiszi

(mondanom sem kell, a szerencsés kisebbség igen jól elvan nélküle, a munka

legalábbis nem akadályozza őket a pénzkeresetben, mint minket, akiknek ők, a

dologtalan gazdagok azt sugallják, nem lehet nélküle tisztességes és egészséges

életet élni)…

…pedig az igazság az, hogy valójában… nem kellene dolgozni!… Egyáltalán.

[Itt , gondolom, körülnézhetett, mit szólnak az ő gyermekei ehhez.]

…Ez persze jó vicc, gondoljátok. Tetszik is nektek, csak nem hiszitek el. Ott van

kiírva a fejetekben nagy betűkkel, innen látom: mégiscsak dilis a prof, vagy

minket néz hülyének. Pedig akár emlékezhetnétek is, olyan sokszor láttátok.

Képek tucatjain. Emberpár a Paradicsomban. Az almafán a kígyó. Sőt,

emberszabású gyík, lányarccal, vastag, nagy farokkal … Megvan?… Hát akkor:

mégis ki az ott? - kérdem én. - És mégis mi történik akkor és ott?…

Akkor és ott pedig valami eldől, valami elvétetik, mi több: szinte minden. Mert

onnantól van az a bizonyos „arcod verítékével”…

Láttatok már melanézeket mondjuk az Új-Hebridákról? Ők még mindig ott

vannak. Nem dolgoznak, hanem élnek. Fogalmuk sincs arról, mit jelent az a

szó, munka. Vadászni mennek – izgalom, kaland. Az asszonyok főznek,

dajkálnak, gyűjtőútra mennek – énekelnek, bolondoznak az úton és a tűz mellett,

játszanak, tapasztalnak, táncolnak a léttel, együtt vannak, élnek.

Vagy nézzétek meg, hogyan villog ki örökké mosolygó szájukból a dél-szudáni

marhapásztorok hófehér foga… Két méteresre nőtt óriáscsecsemők, akik

kizárólag saját teheneik saját kezükkel kifejt tejével táplálkoznak, mégis olyan

erősek, mint a gigászok, közben pedig olyan szelídek, mint lantszarvú állataik

borjai és olyan kacagásra- és játékra-készen boldogok, mintha az Édenben

élnének a bűnbeesés előtt… És ott is élnek –

mert még senki nem kínálta meg őket a ,tudással’, hogyan vágj bele ekével a

Földanya húsába, hogy fölösleget termelj és eladhasd más fölöslegért;

hogyan építs idegenek vezetésével falat, falakat (jusson eszetekbe a ,falépítő’

Gilgames!)… falakat kívül, falakat belül,

falat a hatalom megvédésére, falat az ego körül,

207

208. oldal

hatalmas templomokat a városépítő, civilizációt ideplántáló idegen isteneknek,

akik elveszik azt is, amid nincs… Ők, a Föld őslakói, még nem tanulták meg

leírni, mi mennyi, mert nem ez érdekli őket, és ami fontos, azt úgysem felejtik el.

Csakhogy ők ,vademberek’ – ez van nagybetűkkel kiírva a fejetekben. Menjetek,

tanuljatok tőlük méltóságot, bölcsességet, derűt, nyitottságot, nyugalmat, mert

én nem tudom megtanítani nektek. Én magam is falak között, a mindent

áruvá hitványító piacról élek – halok… Nekem is ,pénzt kell keresni’ (bár mi,

akik dolgozunk, hiába keressük, nem találjuk, a rengeteg munka mellett nem

jut rá időnk, így aztán azok ,találják meg’, helyesebben, találták FEL

számunkra, akik elhitetik velünk, hogy ez az egyetlen életlehetőség) – és így

tovább,

és nem látszik az alagút vége, mert nincs is – higgyétek el nekem, ennek az

alagútnak nincs vége!…

…ennek a labirintusnak, amibe belezavartak minket és amiben Minotaurusként

kóválygunk és létünk legjavát felzabáljuk, ennek a labirintusnak, amit vaksi

szemeinkkel, tétova gondolatainkkal, kiürült lelkünkkel nem is látunk,

valójában nincs is kijárata…

Ezt a láthatatlan útvesztőt először észre kell venni, meg kell látni, és aztán lehet

csak eltüntetni, erős és tiszta szándékkal. Nem hiszitek?… Hát akkor nem is!

Akkor nem is lehet! mert „akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az

is elvétetik, amije van”… mármint a hit! mert itt az élet iránti bizalomról, az

ember teremtő hitéről van szó, még ha soha eszetekbe se jutott ez az

értelmezés.

Akinek van hite – azaz tudása arról, kicsoda ő, mije van, milyen

képességcsírákat, milyen személyiség-magot kapott nem csupán megőrzésre,

hanem kihajtatásra –, annak minden megadatik… Akinek nincs, aki tehát nem

tudja, hogy mije van neki, aki nem ismeri fel, hogy milyen kincset kapott (amikor

önmagát megkapta, hogy éljen és mint a folyó, megtalálja és megformálja

önnön medrét, amivel elérheti majd a tengert), aki gyanakszik és kételkedik az

adományban és az adományozóban és az életben és önmagában –

nos, az ilyen ember éppen az a ,szerencsétlen flótás’, aki folyton azt fogja

megtapasztalni, hogy lenullázódik az élete (és nem tudja, hogy maga veszejti el

önmagát is és az életét is, tehát az is elvétetik tőle, amije van). Persze ez az élet

egészére igaz, tehát az illető anyagi javaira is (ahova ezt a mondást redukálni

szokás) – de ezt ő maga teszi, öntudatlanul, tudatlanságában és

hitetlenségében, önmagával!

Mégis micsoda isten volna, aki csak úgy ukk-mukk-fukk

elvenné a szegény embertől

az utolsó krajcárját is?…

208

209. oldal

De ha itt is arról a kis mustármagnyi hitről beszél az igazságos Istenfia, ami

ha van, hegyeket mozgat meg és egyre csak nő és növekszik – akkor már

elfogadhatóbb, nem? …

…hogy az a tálentum, amit nem szabad elásnunk, az a mi gyönyörű

embervoltunk, minden szépséges adottságunk, amit úgy kellene gyarapítanunk,

ahogy ma a koszos kis pénzünket próbáljuk fialtatni […] –

…hogy az a tálentum valójában a mi képességünk és akaratunk, hogy jobbá

tegyük önmagunk által a világot, még ha nem vagyunk is egyéb, mint gyenge

kis palánta isten kertjében, mennyei életre szánva, aki tudja a növekedés, a

virágzás, a kiteljesedés, a termés kötelességét és boldogságát –

ha tényleg akarnánk ezt, a kizökkent idő és az elfuserált, béna dolgok

helyrehozását [kuncogás], mindannyian mi emberek, hát nem kellene itt

megvárnunk, míg ez az általunk kotyvasztott törmelék-valóság („hiába:

valóság!”…) végleg összeomlik. „Míg minden leáll, míg minden kihűl”… Már csak

néhány milliárd évünk van, és a leghatalmasabb, legragyogóbb csillagok mind

összeomlanak, és a közepesek is, mint a mi napunk, kihűlnek, elhalványulnak és

eltűnnek, és aztán trillió évekig csak a vörös törpék világítanak majd az űr

sötétjében, a lélek fekete éjszakájában, ilyen faramuci módon igazolva a költő

visszás szavait („…mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”…), míg

végül az egymást felfaló, gigászokká növekedő fekete lyukak lesznek a kozmosz

egyedüli lakói, kannibál urai, felzabálván végül mindent, magát a teret is, a

teremtett univerzumok téridejének szövetét, elhaló morzsalékát, utoljára talán

a mindent beborító sötétséget magát is…

…szóval mígnem a kozmológusok iszonyú jövőképe talán kockáról kockára

megvalósítja magát,

még lehetne érkezésünk arra, hogy megpróbáljuk visszazökkenteni az időt,

meggyógyítani beteg valóságunkat és önmagunkat, lebontani a ránk

erőszakolt, de saját kezünkkel felhúzott falakat, amelyek csak a szemközti falat

takarják, szétszedni és feldolgozni szeméthegyeinket, új életet sarjasztva belőlük,

abbahagyni a fölösleg- és hulladék-teremtést, a fogyasztás (önmagunk és a

világ életének elfogyasztása) spirális haláltánca helyett a lélek örömtáncát

táncolni, behegeszteni a megerőszakolt és agyonmérgezett Földanya sebeit sok-

sok szeretettel, a mi isteni-emberi szeretetünkkel, és tanulni a természettől és

egymástól is odaadó figyelemmel, elfogadó türelemmel, hiszen mára jól

kidolgozott módszerek vannak arra, hogy minden megteremjen, bármi,

vegyszerek nélkül, erőszak nélkül –

vannak, akik már dolgoznak ezen, mások meg hisznek nekik,

és hisznek egymásban, a közösségben,

az emberek eredendő

testvériségében…

209

210. oldal

Vannak ilyenek, és még csak nem is ama rosszfajta álmodozók, akikről már

hallhattatok meg olvashattatok is ezen a környéken…[sutyorgás]…,

de ti csak nevessetek a szabadság vagy mifene nevében, vigyétek az életerős,

eleven-szép lányokat a mű-barlangjaitokba, etessétek az áldottakat

adalékanyagokkal, hergelő-kapszulákkal, drogokkal – mégis mit gondoltok, mi

lesz ebből? És meddig hiszitek még, hogy így maradhatnak a dolgok, és hogy aki

mást mond, az leginkább elmebeteg? Jó, én talán tényleg… én talán tényleg

túl sokat láttam már, túl sokat hallottam…

Őt is hallottam, komolyan, az Emberfia-Istenfiát, ahogy hívja tanítványait,

hagyják ott hálóikat, munkájukat, családjukat – mert valami mást akar

mutatni nekik.

„Ne aggódjatok a holnap miatt, majd a holnap gondoskodik magáról.”

„Minden napnak megvan a maga baja”. „Nézzétek az ég madarait, nem

vetnek, nem aratnak…” –

Mégis mit gondoltok, miért mond ilyen zagyvaságokat, miért hord össze ennyi

badarságot?… Csak nem meghibbant Ő is, aki pedig Egy a Teremtő Atyával? Nem

gondolhatnátok inkább azt, hogy tanít bennünket, előjátszik nekünk valamit,

ami eljövendő és amit sehogy sem akarunk megérteni?…

Nem lehet, hogy azért egyezett bele istenfia létére a rabszolgák keresztjén való

kínhalálba, mert éppen ezt a képet akarta belénk vésni valamiért? Pedig milyen

kockázatos volt, milyen nagyon ciki [óvatos kuncogás]… Nem csak a szenvedés

miatt, amibe bele is halhatott… és bele is halt. [zzz…] Hanem mert sokan

elveszíthették a hitüket emiatt… és el is vesztették. ,Micsoda isten az, aki ott lóg,

embertől meggyalázva, legyektől leköpve?’ Mennyivel hihetőbb lett volna, hogy ő

valóban isten küldötte, ha dicsőségtől övezve ül a királyi trónusán!… Csakhogy Ő

nem hatalmat akart, hanem ellenkezőleg: kinyitni vaksi szemünket a hatalom

játékaira, hogy látva lássuk az igazságot…

Az igazság pedig az, hogy ezen a Földön mi foglyok lettünk, rabszolgák,

igavonó állatok, és nem is tudunk róla! Ha nagynéha mégis észrevesszük, akkor

lázadozunk egy kicsikét, még be is dobnak közénk egy kis szellemi koncot a mi

láthatatlan isteneink, ,eszméket’ meg jelszavakat, szép színes zászlókat meg

pattogós indulókat is kapunk ilyenkor, és mi harsogunk, menetelünk,

vitatkozunk meg egyetértünk (mivel ugyan? hiszen fogalmunk sincs, mi történik

valójában), sőt, határozatokat is hozunk meg építünk is (mit ugyan? hiszen

fogalmunk sincs, minek az alapjait rakjuk, mit falazunk be, mit zárunk le

formás kis tetőkkel vagy impozáns kupolákkal) – erre futja a lázadásunkból,

aztán megy minden tovább, ahogy addig ment…

És mindez azért van, mert nem látjuk, nem merjük meglátni azt az akaratot,

amely fogva tart bennünket. És ez az akarat sem akarja, hogy meglássuk.

210

211. oldal

És valóban: ha meglátnánk szemtől-szembe, talán rögtön bele is halnánk. Vajon

el tudnánk-e hinni, hogy az a szörny csak egy elvarázsolt királyfi? Hogy a

sárkány csak hitünket, igazságunkat, tisztaságunkat akarja próbára tenni?

Hogy csak azért vette el kincseinket és ül rajtuk rettenetes pikkelyes testének egész

súlyával, hogy mi – a kegyetlen sárga szembe nézve – felismerjük és

megharcoljunk vele?… hogy nyissz, levágjuk a fejét, ha kell, mind a hetet, sőt akár

százat, ezeret – és ő majd egyenként szépen visszanöveszti mindet? [Kissé

meglepett kuncogás].

Pedig épp ezt akarja, és mi még ezt sem értjük. Hiszen ha legyőznénk is – nem

estünk-e már előtte a gyűlölet csapdájába? És amit legyőzünk, nem költözik-e

belénk, mint a tönkretett indiánok az amerikai fehérek lelkének legmélyére?

Nem válnánk-e sárkánnyá magunk is, mint a bennszülöttek, akik megeszik

ellenségeik máját és szívét? vagy nem vagyunk-e azok máris, és csak azért nem

látjuk őket, mert már réges-rég bennünk vannak?…Mit gondoltok minderről?…

Tehetünk-e mást a „külső sötétség”-gel (ami persze sosem volt egészen ,külső’),

azaz a Gonosszal, a Démonnal, a Sárkánnyal, mint hogy megszeretjük

látatlanban, felismerjük ismeretlenül, magunkba engedjük és megváltjuk

magunkban, magunkon át, mint a Szépség a Szörnyeteget, ahogy Krisztus

megváltott bennünket, mutatva az Utat a poklok mélyeitől az Igazságon

keresztül az Élethez? [Meglepett morajlás.]

Az nem lehet, hogy ne ismerjük fel ezt, ne értsük meg ezt – az mindennek a vége

lenne… A Sárkány ott van odaszögezve a falhoz mindnyájunk pincéjében, a

tudattalan rejtekszobájában. És előbb-utóbb jön a királylány, az ártatlan (vagy

már csak annak látszani akaró, álnaívságban tetszelgő?…) lélek, és

megsajnálja, és megkínálja szeretete könyörületével, az Élet vizével. És akkor a

Sárkány megerősödik és sorra lepattannak róla jól kitalált hazugságaink, a

fegyelem meg az alkalmazkodás meg a szocializáció meg a tolerancia meg a

korrektség szépen megformált bilincsei, és egyszercsak huss!… kirepül, és

többnyire magával viszi épp csak megtalált lelkünket – a mi saját világszép

tündérkirálykisasszonyunkat. És akkor nincs más hátra, mint előre: útra kelletik

kelni, hogy újra (most már tudatosan és kiérdemelve) megtaláljuk őt. És ez

általában ,nem semmi’ túlélőtúra, biztosíthatlak benneteket…

Épp ezért merni kellene megkeresni és idejekorán meglátni a mi bepincézett

sárkányainkat, életünk savas borát […],

akár a föld alatt lapulnak jól megépített, komfortos bunkereikben (ahol, ki

tudja, milyen jövő reményében, hírek és kapcsolatok nélkül, tartalék generátorok

segítségével fölmelegített étel- és kultúra- és intimitás-konzerveket csócsálva

próbálják majd túlélni az általuk világra-szabadított atom-holokauszt

tűzviharát, hamu-sivatagát…),

211

212. oldal

akár üvegpaloták szuperpanorámás irodáiban trónolnak, ülvén a világ minden

pénzén és hatalmán, irányítva mindent és kifosztva mindeneket, míg Bábelük

már az egeket ostromolja –

és miután megtaláltuk és valódi mivoltukban megláttuk őket, nem a fejüket kell

levágni (mert ezer fejük van és úgyis mind az ezer visszanő), hanem – miután

a saját sárkányaink ők – meg kellene tanulnunk uralni őkelméket (ld. a

„Hogyan neveljük a sárkányunkat?” témájú oktatófilmeket) –

olyanná lenni, hogy a hatalmas lény meghajtsa a fejét és önként mondjon le

minden bitorolt kincséről és lábunk elé feküdjön, megtiszteltetésnek érezvén,

hogy pórázra fogjuk vagy kantárt vetünk reá és újra szolgálhat minket, mint

az idők hajnalán, mielőtt fellázadt volna,

birtokául kívánván azt, ami őrizetére volt bízva –

hogy egyszer majd úgy uraljuk őt is, mint legnagyobb kincsünket: önnön-

magunkat, ami ránk bízatott az idők kezdetétől fogva – mert csak errefelé vezet

az út a fényhez, amelyre pedig annyira vágynánk mindannyian.

…Láttátok már a Szűz Királylányt, amint pórázon vezeti a sárkánygyíkot?…

Lefestették pedig, hogy látva lássuk. Vagyunk-e olyan tiszták, vannak-e még

közöttünk olyan tiszták, akik rá mernek mutatni a szörnyre, amely elvette

mindenünket, legfőbb jónkat, tiszta szűz lelkünket – tudjuk-e felismerni és

rámutatni, saját valóságunk megvallásának teljes erejével, hogy a szörny,

megjuhászodva, a lábaink elé feküdjön?…

Mi, ellenkezőleg, a saját megváltó szüzeinket vettük pórázra, becsábítva őket a

kényelem tisztátalan barlangjaiba. A férfiak gőgös becsvágya nélkül ők még

mindig kinn élnének – a Neander-völgyben, mondjátok…[Óvatos derültség.]

Legyen úgy…

Ők a tudást, a felismerést, a szellemet akarták (minket?…), mi viszont őket (a

lelket, az érzelmeket, az életet) akartuk (ezért nem érti a nő a férfit és a férfi a

nőt, mondja a keserű bohóc, mert mindketten mást akarnak)…[Derültség.]

Dehát mi történik tulajdonképpen annál az édenkerti almafánál? Mit kínál

fel ,ama ősi kígyó’ az alma képében?

Annyit tudhatunk, hogy ez az alma (más népeknél másfajta gyümölcs) a tudás

fáján termett. Hogy miféle tudásról van szó, azt is sejteti az Írás: „Ímé, az ember

olyanná lett, mint miközülünk egy, jót és gonoszt tudván.” Tehát a jó és rossz

megismerhetőségéről, a róluk szóló tudásról van szó,

valószínűleg a teremtés legfontosabb titkáról.

Tudjuk azt is, hogy ezzel az almával ,halált ettünk’ –

212

213. oldal

tehát a Gonosz halált hozó tudásába haraptunk bele, a kezdeti (,egyszer 6-

os:’ csábító) Lucifer/Vénusz, és a ,végső’ (,háromszoros’= 666 – a ,végrehajtó’)

Antikrisztus tudásába. [A számokat valószínűleg felírja a táblára, a pillanatnyi

csendben hallatszik a kréta csikorgása]. Zárójelben: nagyon érdekes, bár nem

igazán értjük, mi az oka, hogy a hálózatok kialakulásában 6 lépés játszik

szerepet; szorgalmi feladatként pedig utánanézhetnétek, mi lehet akkor a

,kétszeres’, a 66?…

Egyszóval: ennek a tudásnak, a lázadó szellem teremtés- és pusztítás-tudásának

ígérete lett saját bensőnkké, vált kórrá és szenvedéssé, halállá és betegséggé

bennünk; de ugyanez a végesség tudatának serkentő erejét is magával hozta. A

tudás pedig hatalom (nem ez volt felírva a tábla fölött az

osztálytermetekben?)… [helyeslő, derűs moraj]. És minden tudások között ez a

fajta tudás a Rossz természetéről, működésmódjáról és a Teremtésben játszott

szerepéről (beszélni fogunk még erről a Démon-tematika kapcsán) az

elképzelhető legnagyobb hatalmat adja (főleg, ha valakiben önmagára

vonatkoztatva is működik) –

tehát ama ,édeni’ jelenetben a sárkány/kígyó Évának, Éva pedig Ádámnak

valójában a hatalom titkát adta át (figyeljétek meg a sorrendet!). Hogy pedig

a magyar hagyomány miért éppen almáról beszél, nos, az nyelvünk eléggé föl

nem dícsérhető ősi mindentudásáról árulkodik – ahogy, némiképp triviális

módon, ez a közszájon forgó kis versike meg is világítja a lényeget (figyeljetek

közben a 6-osra): „Azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az

már elég hatalmas ok, hogy ne legyen hatalma sok” [nevetés].

Ez a mostohától, ál-anyától, (b)anya-kígyótól kapott mérgezett alma, az a

bizonyos ,hat alma’ végülis nálunk, férfiaknál kötött ki (Hófehérke helyett mi,

hupikékre hűlt, szellem-hideg törpikék ettük meg a hatalom almáját, torkunkon

is akadt, ezért van ádámcsutkánk, az egyik kis többletünk a nővel

szemben)…[cinkos-cinikus vihorászás] –

nem csoda hát, ha egy némi tisztánlátással megáldott/megvert Hófehérke azt

látja bennünk, amit megettünk: „Léted kerek, hibátlan, mint az alma:

magábazárt, sértetlen férfilét. Járkálhatok halálig körbe rajta, nem érinthetem

drága belsejét. Nem ismeri belülről, csak a féreg, amely édes nedvéből tartja fönn

nyomorult életét” [sóhajtások, kuncogás].

És mi – hogy ne maradjunk a nők adósai a megkapott hatalomért –, mi szépen

visszaadtuk nekik azt a bizonyos (mérgezett, féreg-lyukas) almát luxuskocsi és

színestévé képében, mosogatógép és mosógép és automata műkörömfényező és

méregdrága parfümök és akkora rózsacsokrok képében, amelyekhez minden

alkalommal egyre nagyobb és csilibilibb vázákat is kell venni

a legdrágább nyugati hipermarketek

specializált ajándék-részlegeiben -

213

214. oldal

és így, miközben mi, férfiak, az általunk bitorolt gonosz tudás segítségével

létrehozott ,második valóság’ hatalmi játszmáival, rabszolganőinkkel vagy

imádott masináinkkal és kütyüinkkel szórakozunk ( ≈ „szórjuk szét mag-

unkat!”), kivéve azt a néhány mártírt, aki ehelyett (helyettünk) „nem ember

szívébe való nagy kínok késeivel játszik” –

ezalatt hölgyeink sziszegve, beletörődve vagy bestiálisan belecsábultan is

próbálják helyreállítani az eredendő Rend és a növekvő Káosz egyensúlyát,

minden apró kis gesztusukkal kísérletet téve a véletlen és a törvény

újraegyesítésére, a természetes szépség újjászülésére, a gonosz tudások

jóvátételére…

De ezen a csatatéren nagyon sok az áldozat. Mert adok-kapok folyik, az

elcsábult nő most maga csábít, és nem veszi észre, hogy az ő nőisége, az ő mindig-

szűzi, újra-szüzesülő anyasága áldozódik be ebben a harcban, amiben ő (a

nem-harcos, a befogadó princípium) eleve csak vesztes lehet,

és amit elveszít a ,majd-én-megmutatom-neked’ jelszó feminista-szabadelvű

(öntudatos és autonómnak hitt, valójában mégis prostituált és prostituáló)

oltárán, az nem egyszerűen egy minőség vagy egy életlehetőség a sok között,

hanem az egyetlen valóságos út, ami ugyanakkor az egyének, a közösségek és

a világ újjászületésének, megváltódásának is egyetlen lehetősége és reménye

lehetne.

A valaha jogosulatlanul csapdába ejtett, kolonializált női lélek trappol otromba

szüfrazsettként tábláival és arrogáns jelszavaival a férfi-világ városainak

utcáin és terein és foglalja el a helyünket mindenütt

(mint később majd a többi megrontott gyarmat, a megbetegített, megtévesztett

és kizsigerelt ,őslakosok’ és a szolgasorba taszítottak, a háborúkba

kényszerítettek, a ,megalázottak és megszomorítottak’ egyszercsak feleszmélő,

az őket tönkretevő gonoszok pénzével és hazugságaival fellázított tömegei,

meg a büntető/megtorló hatalom és a hivalkodó gazdagság épp most születő

jelenkorí Góleme, amely felkelti és ránk zúdítja a népeket),

így gondolván elégtételt venni a világgá felfújódott férfi-tudaton, amit lufi-

könnyűvé és kipukkaszthatóvá tesz és teljesen kiherél önnön feldolgozatlan

bűntudata.

És akkor, mit gondoltok, mégis mi lesz?…

Ki fogja keresni a bíborszín virágot?

Ki fogja meglátni a lelkünkön fekvő sárkányt

és pórázvégre fogni a Rettenetest?…

214

215. oldal

Ők, a mi megrontott megváltóink ma már nem szüzek és nem is Évák, hanem

házisárkányok, szinglik vagy felvilágosult kurvák , már elnézést […], akik azt

duruzsolják a fülünkbe, „én vagyok az odaadó, bomló anyag, az ellenpont,

aláfekszem az aktualitásnak”… [meglepett sutyorgás],

akik manapság nem a Föld és a Teremtés igazságáért és szépségéért, nem a szent

Grálért küldenek minket a világba, hanem hogy ,bontott csirkét hozzunk,

bontott csirkét, bontott csirkét!’ …főleg pedig sok pénzt, sokat és még többet…

[sóhaj, kuncogás]. Egynémely elrablott asszonykák (nehogy mi, hős lovagok,

kiszabadítsuk őket a sárkány összkomfortos villa-várából), a kötelező, júliásan

epekedő sóhajtások és a mellé dukáló hosszú aranyhaj-fonatos kötélgrádics

leeresztése helyett sűrű tányér-dobálással igyekeznek meggyőzni bennünket

törekvéseink álságos voltáról… [kuncogás] és, mint tudjuk, más hasonló

sárkányos variációk is léteznek…[nevetés].

A harc, drága gyermekeim, ma is folyik. Zajlik egyfelől ,a lélek forradalma’

(jazz-klubok, popzene, kocsmázás, bulik – a megrontott társadalomból kitörni

akaró lélek jogos lázadása a zene univerzális nyelvének fegyverével) – csakhogy

,az ördög nem alszik’, éppen akkor a legéberebb, amikor ti az éjszakában

teljesen alvajáróvá kábítjátok magatokat:

hiszen miközben azt gondoljátok, hogy éppen a legszabadabbak vagytok, a

nálatok sokkal éberebb Rossz pányvája szorítja láthatatlanul, észrevétlen a

nyakatokat, ringat kellemes illúziókba, veszi el a józan rálátás utolsó

lehetőségeit is a lélek elcsábításával-elkábításával, rájátszva a pattanásos

forradalmi öntudatra…

Mert másfelől, bármennyire nem akarjátok tudomásul venni és megpróbálni

adekvát módon reagálni rá, most a Gonosz („a Sátán, ama régi kígyó”) ideje

van soron; ő mutatja meg nekünk a maga erejét, céljait, működésmódját,

csapdáit, hazugságait, erőszakosságának és pusztító természetének

alattomosságát, ravasz manipulációinak átláthatatlan szövevényét. A sárkány

itt van a mi Földünkön, ahová levettetett, és a Megváltó Fiút hordozó szűzi

lelkünkre pályázik. [olvas ]

„És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai

alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona; a ki terhes vala, és

akarván szülni, kiált vala, és kínlódik vala a szülésben.

Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje

vala és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona; és a farka utána vonszá az ég

csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és álla az a sárkány a szülő

asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye.

És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai

viaskodnak vala a sárkánynyal;

215

216. oldal

és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai; de nem vehetnének diadalmat,

és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány,

ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld

kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének.

És hallék nagy szózatot az égben, a mely ezt mondja vala: Most lett meg az

idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma...

Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy

haraggal teljes, úgy mint a ki tudja, hogy kevés ideje van.”

…Tehát írva vagyon: itt van a Sárkány, akit ördögnek és sátánnak is neveznek,

és nagy haraggal teljes… Kevés ideje van neki, ahogy nekünk is, hogy eldöntsük,

kinek az oldalán állunk. Nemdenem ő az, aki békétlenséget szít egyfelől, pénzen

vett könyörtelen jóléttel kecsegtet másfelől? Aki teleszórja szeméttel,

taposóaknákkal és sárkányfog-veteménnyel a mi áldott termékeny földjeinket

egyfelől – és aki képernyők millióiról árasztja ránk a pisztolyok, gépágyúk és

rakéták torkolattüzét a legkívánatosabb samponokkal, krém-pudingokkal és

politikai jelszavakkal elegyítve másfelől? Aki odaszögez komfortigényeink és

hatalomvágyunk egyre növekvő karosszékébe, és ugyanakkor őrült eszmék és

kedvtelések szakadékaiba kerget? Ébresztő, hölgyeim és uraim, ébresztő!

Megértettétek végre, hogy vagy kinyílik a szemünk és most azonnal jóvátesszük

mindezt, vagy a Föld megrázza magát és úgy potyogunk le róla mindannyian,

sárkányostul, Évástul, mindenestül, mint bolhák a kutyáról? [Nevetés]. És akkor

aztán lázadhattok kedvetekre – már nem lesz mi ellen, nem lesz miért…

Fogjátok végre fel: nem mindegy, mivel azonosulunk – mondhatnám, ez a legfőbb

lényeg, amit az elmúlt húszegynéhány évben se sikerült az okos fejetekbe verni…

Identifikálódni muszáj, mert ez a tudat egyetlen fegyvere az ő világa,

egyáltalán az egész univerzum szétesése ellen… (Ha vannak itt keresztszakos

fizikusok, azoknak a termodinamika II. törvényéről, az entrópiáról beszélek,

gyengébbek kedvéért nevezzük a káosz vagy a rendezetlenség növekedésének,

még gyengébbek kedvéért mondjuk úgy, az a gubanc, hogy ami elromolhat, az

el is romlik [kuncogás], ami széteshet, az szét is esik, főleg ha a tudat kitartóan

szemlél valamit)… [bizonytalan nevetgélés],

ezért hát a valami megfoghatóval, megnevezhetővel, leképezettel való

identifikáció nélkül a világgal együtt mi is széthullanánk, huss, apró és még

apróbb dararabokra hullanánk

és szétrepülnénk a kozmosz világtalan tereibe,

mint a megnevezhetetlen sötét erő korbácsától szerteűzött

megvakuló

galaxisok.

216

217. oldal

Hogy egy érthető példán demonstráljam a dolgot:

beazonosulhattok például (az információ megmaradásának törvénye vagy

egyszerűen a biztonság kedvéért) a közismert vicc két főszereplőjének

bármelyikével

(mert a bolond ugyebár eleve ti magatok vagytok – vettétek? a ti magotok! – ,

az az eszement egó, aki folyton valami másnak képzeli magát, mint ami

valójában lehetne – mint aki valójában):

tehát lehettek a kakas

(és néha tisztára azok is vagytok,

felhúzott kakas, aki már kora hajnalban legszívesebben lövöldözne és ott

kukorékol a szemétdombon vagy a hordón, hogy elmondhassa a magáét, mielőtt

a tyúkok felébrednének [nyerítő nevetés] ,

vagy a Vénusz szerelem-szekerén kocsikázó hencegő kakasok… [kuncogás], vagy

azok, amelyek akkor kukorékolnak, amikor kísértet jár a közelben [Ó!…] , legyen

az akár a hazugság vagy az árulás kísértete, mint az Péter apostol elhíresült

kakasával történt… sőt még a szélirányjelző kakasformája is e kísértet-

babonaság továbbélése – de hát mit is beszélek: „tinéktek, akik a szél szárnyán

jártok, ugyan mely szélkakas szabhat irányt?”)…[derültség],

vagy lehettek a mag

(amelyből minden kicsírázik, ami csak él a földön, minden sarjadzás és élet

ősfészke, vagy akár az elmúlás magja, mert hiszen [papírzizegés, felolvas]

„azelőtt mindenki tudta, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a

mag. A gyermeké kicsi, a felnőtté nagyobb. Az asszonyok méhükben hordozták, a

férfiak pedig a szívük táján. Az övék volt, s különös méltósággal, csendes

büszkeséggel járkáltak vele a világban. …És micsoda bánatos szépség lebegett a

várandós asszonyok arcán, amikor keskeny kezüket vastag testükön nyugtatva

megálltak, s két magzat növekedett bennük: a gyermek és a halál. Vajon

megtisztult arcuk nem azért mosolygott-e dúsan, szinte tápláló fénnyel, mert

néha megsejtették, hogy már növekszik mind a kettő?”… –

és akkor már lehettek a búzaszem is, az a mag, amelyet a mindentudó magyar

csodanyelv ,élet-’nek hív (emlékeztek Adyra? „mit nekik az égő élet, nincs benne

részük soha”), mert életet ad mindennapi kenyerünk-ként, de ehhez többszörös

halált és újjászületést él át: levágják, megtapossák, agyba-főbe csépelik

[derültség], kiszárítják, megőrlik, megdagasztják, kemencébe vetik… – azt csak

tudjátok, remélem, mi a kemence?… [óvatos kuncogás],

azt még a kisBence is tudja, mert hogy bele is lát néha – ,belelátni Pécsbe-

Bécsbe {,печь’ annyit tesz, ,sütni’}, füstös kemencébe’ – azzal a ,mindent-látó-

szemével’ s így történt,

ami történt,

217

218. oldal

„nyitva volt a kemence, belebújt a kisBence”, [nevetgélés, sugdolózás],

asszociálgassatok csak nyugodtan, de figyeljetek is közben, mert észre kellene

vennetek, hogy ha mag vagytok, akkor szem is vagytok [szinte hallani, mennyire

igyekeznek megérteni, ami elhangzik], amelyet talán arra is használhatunk,

hogy lássunk [kuncogás], de akár arra is, hogy ne

(ahogy Wilde Saloméja világgá kiáltja: „Nem akarom látni a dolgokat; nem

akarom, hogy a dolgok lássanak engem” – vagy ahogy ő maga viccet csinált

belőle, amikor már „túl sokat látott, túl sokat: szeme attól sebes…”, és

agóniájában már csak a végső határt, a falat nézte az ő halálra fáradt

szemeivel: „Élet-halál harcot vívunk, a tapéta meg én – egyikünknek mennie

kell”)… [zavart nevetgélés].

És lehettek akár a szellemi mag, a csíra, az egész Teremtés alapszerkezete, és a

lélek alapszerkezete is, melynek a magja (figyelitek? a mag magja!) az az isteni

szikra, ami ugyebár ott lángol bennetek mint mindannyiótok páratlan

zsenialitása, folyton ki akarván törni belőletek [kuncogás],

…szóval beazonosulhattok a maggal, aminek a vicc bolondja képzeli magát,

vagy akár a kakassal, aki elől folyton fut, nehogy megegye őt, a magot…

és amikor a pszichiátriáról a hosszas kezelés eredményeképpen elengedik végre

[nevetés], és szinte azonnal visszarohan, teljes pánikban, az orvosa kétségbeesve

megkérdi tőle: - Mi a baj? Mi történt magával? – , akkor a szegény bolond így

felel: - Alighogy kimentem az utcára, szembejött egy kakas… - Na és?… hiszen

maga már tudja, hogy nem mag! – Én tudom, doktor úr, de a kakas nem

tudja!… [Óriási hahota.]

Na szóval, ha kikacagtátok magatokat, folytatnám a baljóslatot ott, ahol sikerült

eltérülni: arról beszéltem ugyanis, komolyra fordítva a szót, hogy most még talán

megtehetnénk, hogy legalább a megértés okozta szenvedés aprócska keresztjét felvegyük,

és elhamarkodott akciók és reakciók, indulatok, akarások és aktusok… [kuncogás]

helyett, kicsit lelassulva és icipicit megokosodva megismerkedhetnénk a ,wu wei’, a nem-

cselekedve cselekvés bölcsességével és a ,háborgás tajtékja’ helyett a megbékélés és

elfogadás nevű ,élő-haló víz’ forrásából próbálhatnánk inni –

jó víz az, föld-anyácska emlőjének teje, rajta nevelkedtünk, kivéve akik sárkánytejet

szoptak – csak nem?… szóval mégis vannak itt ilyenek?… [felszabadult nevetés].

…Na jó, semmi pánik, nem muszáj azonnal színt vallani – ma még nem. Csak tudjanak

róla az érintettek, hogy nekik egy kicsit nehezebb lesz Krisztus Országába belépni egy

olyan vadiúj, tiszta, éteri testtel,

ami egészen ilyen lenne, mint ez, csak éppen szebb egy kicsit,

épebb, tisztább, talán pirinyókát átlátszóbb, fényesebb, harmonikusabb,

mint ha csak egy álom teste lenne…

218

219. oldal

Mert némi harmónia azért szükségeltetne ehhez, akár a gyermekkorban átélt

öntudatlan boldogságé, akár a küzdelem drámai harmóniája, az anyagi és szellemi

lényeg egyszerre-megélése, harca vagy kibékülése, s talán – mint mondják – „a

boldogság valóban nem más, mint e két lényeg közül valamelyiknek az elvesztése az

örökkévalóság egyetlen pillanatára”…

„Az ellentét – megegyezés”, tanítja Hérakleitos, „a titkos harmónia tőrmuzsikája”…

Hiszen ha tisztességesen és alaposan körülnéztek, még a legnagyobb káosz magjában

is találtok valamiféle összhangot… mondjuk, az oroszlán és az elárvult gida

természetellenesnek és lehetetlennek hitt és teljességgel váratlan együttélése valami

anya-gyermek bizalom és ráutaltság hihetetlen harmóniájában (nem láttátok?

tényleg megtörtént valahol Afrikában)… [hitetlenkedés-moraj].

Majd másutt még szót ejtünk a tökéletes, égi harmóniáról is, a „harmonia coelestis”-ről,

a paradicsomi állapotok mibenlétéről, most már csak azt a bekezdést olvasom fel

nektek a Karamazovokból, amit már mindenki biztosan kívülről fúj [nevetgélés ]:

„A tulajdon szememmel akarom látni, ahogy a dámszarvas az oroszlán mellé fekszik,

meg ahogy a leszúrt ember felkél, és összeölelkezik gyilkosával. Itt akarok lenni, amikor

egyszeriben, a gyermekének hóhérát átölelő anya láttán, mindenki megtudja, miért

volt mindez…”,

szóval ott és akkor, az újra megtalált Paradicsomban megérthetnénk végre a dolgokat,

ám ez még mindig nem jött össze…[derültség],

de azért mi addig is higgyük el (mert jelen helyzetünkben még mindig ez a legjobb,

amit tehetünk), hogy még egy gyilkos tett, például egy oroszlánvadászat is lehet akár a

legmagasabb rendűként átélt harmónia forrása – csak tőlünk függ, mit tudunk kihozni

belőle , mint az élet által nyújtott lehetőségekből általában – akinek van füle a hallásra,

hallja: „ha az élet citromot ad, csinálj limonádét” [csodálkozó derültség ].

Szóval olvassátok csak el Blixennél:

„Az oroszlánvadászat… tökéletes harmóniát nyújt. Közös, mély, égető vágy és tisztelet két

hűséges és rettenthetetlen teremtmény között, akik együtt rezdülnek. A síkságon élő

oroszlán… látványa a szívig hatol. Dante nem lehetett jobban megrendülve, amikor

megpillantotta Beatricét Firenze utcáján.” … [Kis kuncogás.]

És akkor, ha már Beatricénél tartunk, nem hagyhatjuk ki a szerelmet, amely jó esetben

a másik lényt akarná – a maga testi-lelki-szellemi valójának teljességében – önmagával

tartósan vagy örökre azonosnak érezni, vele tökéletes harmóniában és a legnagyobb,

múlhatatlan gyönyörben egyesülve…

de hát ezügyben majd inkább én hallgatom meg a ti előadásotokat.

[Zajos derültség ].

219

220. oldal

Most aztán szaladjatok haza, kérlek, szeretett gyermekek, ne nézzetek se jobbra,

se balra, véletlenül se meredjetek múlandó jelszavakra, kirakatokra,

plakátokra, nőkre…

„Futottam én is a hervatagért, s mire megláttam az igazi célt, tüdőm kifulladt,

elfáradt a lábam…”

És ami nem ,hervatag’ [kuncogás] vagy ,efemer’ – ha így jobban értitek…[…],

az talán leginkább ez:

összhangban lenni önmagunkkal, a másik emberrel, a teremtett világgal és

istennel, mert mindannyian a lélek ítélete alatt állunk.

És így, feltéve, hogy az elmondottak alapján esetleg mégsem a forradalmi

hőzöngés, a hősinek feldícsért férfias lázadás, hanem a megbékélés lehet az

a bizonyos Út, amely az élő Föld és a rajta élő boldog emberiség ajándékához

vezet,

hadd idézzem végezetül Hakuin zen mestert:

„Ha a nagy megbékélésre vágysz, készülj fel arra, hogy igazgyöngyöt verítékezz!”

És most: szép estét és jóéjszakát mindenkinek –

[És miközben még alig mozdul valaki, a nagy csendben még hozzáteszi]:

Ja, és a fiúknak ajánlanék egy testhezálló szemeszterzáró dolgozattémát –

mondjuk ezt a kis Blake-versezetet, amit felírtam a táblára :

„Ha megkötöd az örömöd: a szárnyas életet töröd;

ha röptére csókot lehelsz, öröklét hajnalára lelsz”,

mindez természetesen a TAO Hamvas-i szellemében: „Nézd meg és menj

tovább”…

…a lányoknak pedig javasolnám esetleg azt az aranygyapjú-dolgot a tüzes

ércbikával meg a sárkányfog-veteménnyel”…

[És most az ide-oda hullámzó nevetésekkel, a felismerések felszabaduló

örömével teli auditórium elkezd éledni, mozgolódni, szedelőzködni – ]

Hát ez lehetett, ilyenformán történt a felvétel alapján –

én nem voltam ott.

Csak ez maradt

belőle.

220

221. oldal

Márc. 16. vasárnap

Na és akkor most nekirugaszkodom a péntek-estének… A dolog persze csütörtökön

kezdődött, amikorra megígértem, hogy mivel úgyis be kell mennem, benézek

hozzá. De nem mentem be, helyette beültem a szemináriumi terembe és ott ülve

írtam, amíg el nem ment. Aztán volt az a szörnyű éjszaka és az átaludt délelőtt,

és a délutáni berohanás, hogy még ott érjem Katát és őt is az előadás után,

és ahogy loholtam felfelé, hogy még biztosan benn érjem, olyan furcsa volt

minden, hogy beleborzongtam fölfelé menet a lépcsőn, nem mintha más lett

volna, mint máskor, épp ellenkezőleg, ijesztően ugyanolyan volt, mint mindig,

ahogy egyre feljebb tettem a lábam az engedelmes köveken, olyan volt a

felismerés, mint egy ősi óra túlságosan hangos ketyegése, hogy mindez volt már,

a lépcsőálarcú tenger, melyben hasztalan fut az elérhetetlen part felé a sóvárgás,

s azok a sápadt denevérekre emlékeztető cédula-lepkécskék, melyek képesek föl-s

alá libegni a fal és a lépcsőkorlát között néma suhogással és teljesen elfedni a

kőlépcső opálos és néma virágzását, úgyhogy a pillanat megáll tőle s ott függ,

mint meztelen kard, az anyagnak álcázott időben –

ez a nap, meg egy másik nap (talán) egymást tükrözték szemeimben és ide-

oda dobáltak engem tereik félvégtelenjei között –

- Szép jónapot kívánok, tanár úr. (Haragszik?… lehet, hogy haragszik.)

- Kezét csókolom, Anna – hát itt van végre! Jöjjön, kedves, jöjjön.

Lesegíti a kiskabátomat.

- Tanár úr - tegnap nem voltam itt, pedig megígértem, hogy bejövök. Ne

haragudjon.

- Dehogy haragszom, egyáltalán nem haragszom. Nem történt semmi. Bejöttem,

ahogy megbeszéltük, egy kicsit tettem-vettem (fésülködés? kézmosás?…),

összepakoltam ezt-azt, vártam talán negyedórát…(húsz perc volt az! húsz perc!)

– aztán elmentem.

- Húsz perc volt az, tanár úr, nem negyedóra. Vagy inkább huszonegy.

Nem reagál – hallgat. Arca mozdulatlan, csak a jobb szemöldöke húzódik még

feljebb. Nem kérdez semmit. Hallgatunk.

- Én is itt voltam, tanár úr. Itt voltam, csak nem jöttem be magához.

Komolyan, szinte gyönyörködve néz rám.

- Jól tette. Nagyon jól tette.

Meghűl bennem a vér.

221

222. oldal

Tudta?!…

- Sejtettem. De nem vált bizonyossággá.

Elmosolyodik. Nyugodt, vár.

- Ott ültem egész idő alatt az üres szemináriumi teremben… hallottam, ahogy

megjött, bement a szobájába…

Vár. (Megmondjam?… Miért ilyen nyugodt? Mire vár? Mit tud, amit én nem?…)

- Ott ültem, hallottam a lépteit, ahogy bement… aztán a kulcszörgést is, ahogy

bezárta maga mögött az ajtót, és…

Hirtelen előredől, arcán cintányér-símaságúra feszül a bőr a türelmét vesztő

várakozástól.

- És?…

- …és ültem és leírtam mindent – úgy, ahogy akkor a dolgok voltak… leírtam

mindent, ami akkor az eszembe jutott, ahogy ott ültem, miközben maga várt

rám, ott lélegezve magányosan, nélkülem, alig néhány méterre tőlem és mégis

messze és mégis egyedül… hogy miként hallottam ezt a lélegzést, a lépteket és a

zajokat, a világ megismételhetetlen neszezését, ahogy kapálózott a téridőnek

arra a szögére feltűzve, ami az az óra volt abban a szobában…

Szava úgy csap le, mint túl sokáig köröző sas egy alig-mozdulatra.

- Elhozta? Itt van?!…

- Elhoztam, persze. Otthon egy kicsit javítgattam rajta, de különben – ahogy jött.

- Remek. Hadd lássam.

Feszült, mohó arccal olvas, mintha enne, állkapcsa mozog, mint aki rág vagy a

fogát csikorgatja.

„ HALADÉK

Összegyűltem, hogy meghallgassam a csöndem énekeit. Remeg tőlem az asztal.

Fehér kréta úszik vizein. Fázom; megdideregtet, amire várok (semmibe csapódó

hullám): a part ismeretlen helyre távozott. Sehol senki: a csönd szentségtörő. Az

idő lüktetését hallom, vagy lépések konganak? ver a kulcs szíve, nagyot dobban

az ajtó… A remény nem adatott a valóság kezére: más ajtók nyílnak: távoznak

az élők a szűk kapun. Magam fogyasztom el őrültségem tisztes vacsoráját:

az idő maradékát.

Győzelem. Győzelem!…

Szép álmokat, kedves embertársaim.

Mindenkinek.

Mindenkinek - - -

222

223. oldal

Különben nem te. Valami mástól remegett az asztal. Csak hitted, hogy te zörögsz

ott a kulccsal. Tán a kilincs kapaszkodott kezedbe (haldoklott? sírt?):

elengedted; lebillent, a kréta elsüllyedt, a perc kiáradt.

Különben nem te. Mondják, aznap este nem is csukódtak ajtók. Nem te voltál.

Nem te. Mondják, nyolc és kilenc között kialudtak egy percre mind a lámpák.

Lehet; de azt tudom, hogy nem te voltál;

én láttalak. TE nem voltál SEHOL.

III

Gyűrtre-facsartan a szélbe szakadtam:

keményre-feszesre, fehérre szeret.

Már szárad a tócsa a szívem alól.

Már csattog a fény. Vond vissza kezed.”

- …Nahát!

Csodálkozva és némileg kételkedve nézek rá, de újból beleolvas.

- Nahát!… Hogy a csodába jön ez ki magából?!

- Hát csak úgy (vagányra veszem a figurát), csak úgy a tollam hegyén.

- Remek. Különösen a címe. Ez az enyém, ugye? Nekem akarta adni. Hiszen már

meg is kaptam. Haladék: hát ez az. Erre volt szükségem… Talán nem is nekem: a

világnak. Köszönöm, Anna.

- Ugyan, tanár úr.

Valószínűleg süt az arcomról, hogy nem értem.

- Nem érti.

Nem válaszolok; micsoda szégyen.

- Hát persze hogy nem érti. Hát ki vagyok én, Anna?… És ti – mindnyájan – ti

kinek mondtok engem?…

Valóban: nem tudom. Rámeredek, ahogy élete egyetlen, legfontosabb titkára

mered az ember,

kezére, kezein a vér vonulására az erek érzékeny alagútjain át a bőr összehajló

rengetegében, sötét, ragyogó kutyaszemére, amelyből szinte kicsordul a bánat,

homloka és szemhéja meleg, fényes bőrére, a feje fölött repkedő dús, őszes bozont

profán glóriájára,

és az ölembe ejtem a kezem, mint a sokat-szült asszonyok estefelé:

valóban nem tudom, és talán

nem is akarom

tudni –

223

224. oldal

- Nos, tényleg… ki is vagyok én?… az a feketébe öltözött rejtélyes, cinikus alak

ott kinn a kollégiumi ágyon, aki néhány évvel ezelőtt úgy halálra ijesztette

magát? …vagy okoskodó tanaracska az egyetem szecessziósan túlzsúfolt, fülledt

mocsarában, gyanútlan leányszívek hiúcska bálványa?… vagy kockásinges,

bőrzekés kisember, aki aggódva nézi a közértben a mérleget, nehogy orvul

tizenkét dekát mérjenek a tíz deka párizsija helyett, mert kikap az asszonytól, s

összegörnyedve siet panelotthonába, ólálkodó álmok (kivert kutyák) izzó

szemeinek szögeivel a hátában?… vagy talán inkább Miskin, az egér-herceg, a

szent félkegyelmű, aki komolyan veszi Krisztust és megrontja az embereket

jóságával?… megátalkodott Don Juan, aki nem tud ellenállni egyetlen

alkalomnak sem, hogy bosszút ne álljon halálra-mérgezett fiúszívéért?... vagy

egyszerűen egy mocskos odúlakó, a világ legszürkébb, leghitványabb

patkánya, aki áporodott őszinteségével belélegezhetetlenné moralizálja a

levegőt?… Melyikük vagyok én, Anna?…

Hátrahőköl tekintetemtől, mint aki kígyó-sorsa merev szemébe pillantott;

egészen az ablakig hátrál, ott meghúzódik a sarok homályos odvában.

- Nem válaszol – rosszul teszi, rosszul teszi! Valamit csak lát rajtam: ki vele!

Köpést lát? glóriát? koronát? vagy szarvat a homlokomon?!…csillagot vagy

keresztet?… nézze hát meg! nézze meg! nézze meg jól - és kidugja a fejét a

sarokból, megforgatja, gyorsan visszahúzza - …nos?…

Hát azt hiszi, vicceltek, akik a csúfnevemet adták – hát azt hiszi, véletlenül

ragadt rajtam?… Nem, kedves Anna, nem, kis ártatlan madaracska, én nem

vagyok sem ez, sem az, én valami egészen más vagyok, de nem baj, hogy nem

jött rá magától, mert én úgyis megmondom, és tudjon róla, hogy csak egy isten

képes megnevezni önmagát:

Én démon vagyok, az isteninek az az aspektusa, melyben az mint sors jelenik

meg; én démon vagyok, én a világ legsötétebb tereiből jöttem, a teremtetlenség

tanújaként…

én vagyok A DÉMON.

Az vagyok, bár talán nem annak látszom; az vagyok, csak rejtőzködöm; az én

tükröm az idő: a várakozás pajzsa mögé bújtam; érti-e már?…

Elhallgat; homlokán nagy kerek cseppekben üt ki a víz; olyan most, mint egy

csatakos ló, akit halálra hajszolt a lovasa és már késő, hogy megitassa.

Hangosan, nehezen szedi a levegőt, mint aki nagyon elfáradt,

vagy tudja, hogy megmérgezték.

- Haladék – ez azt jelenti,

hogy adatott még

egy kis idő;

224

225. oldal

hogy még tart az én időm, a lappangás ideje, a gondolat és a lelkiismeret ideje,

a tisztesség és az igazság ideje, a csend ideje és a megállásé…

hogy még egyszer mérlegre tehessem magam, hogy pontosan ismerjem

mindannak a súlyát, amit majd ledobok magamról, ha ugrani kell;

hogy ne tévesszem el az ugrást: mert csak akkor érvényes az áldozat, ha teljes és

hibátlanul pontos, ha nincs benne sem tévedés, sem hazugság;

csak az teheti meg, aki pontosan tudja, miről mond le és minek a kedvéért teszi:

aki tudja, hogy annak, aki a tett hordozójául kiszemeltetett, a tetthez

hasonlóan kettős gyökerűnek kell lennie, valakinek, aki vár, aki tudja: nem a

tett eredménye, hanem maga a tett szükséges, hogy valami új, más keletkezzék,

hogy megint egyszer kizökkenjen az idő s ismét új időszámítás vegye kezdetét, új

legenda és új rítus, új napköve, nehogy az élet elsüllyedjen, belefulladjon a

monoton szaporodás, önnön ismétlődése mocsarába.

Tudja – előrehajol - az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy

igaz ember, aki titokban a vállán tartja a világegyetemet?…

És azt is tudja, hogy én bármikor - megismétli - bármikor szikrát dobhattam

volna maguk közé?...

Ó, kislányok, az az édes, butácska tapasztalatlanság, gyöngéd rajongások

dobozkáiba rejtve! s a fiúk lobbanékony, nyers virtusa! mint a fűszeres szagú friss

fűrészpor s benne a kunkorodó, hetvenkedő forgács – bármikor lángra

lobbanhat!…de hát - még jobban előrehajol, arcába csóvát vet a lámpa,

szemében piros láng villan - ha tudja valaki, mit lobbant lángra – s ha tudja,

micsoda tűz az – hogyan tehetné akkor… a világgal a vállán?

…Így hát bárminek látsszék is – ez mégis élet volt – és még most is élet, habár

úgy tűnhet, álmok nélkül való és torz és kicsike és csalódott és bűzös és poshadt

és vak és hitetlen és gyáva és romlott –

ám valójában csak várakozás,

olyan, mint az egész női valóság: csendesen, egyhelyben, mintegy az időn kívül

érlelődő, ahogy a magzat növekszik a méhben láthatatlanul;

amikor

mindent abban a csöndes hitben teszünk, hogy valamiképp javára kell válnia a

bennünk létrejövőnek… emelnie kell titokzatos értékét, amelyre elragadtatással

gondolunk. Ilyenkor sok minden elől kitérünk, anélkül, hogy erőltetnünk

kellene. Várunk és megpróbálunk készenlétben élni. Közben valami mélységes

felelőtlenség tiszta és megtisztító érzése uralkodik bennünk; így érezhet a néző

az összehúzott függöny előtt – a magzat nő, napvilágot lát; nekünk nincs

módunkban dönteni sem értékéről, sem születése órájáról. Egyszerűen rá vagyunk

utalva minden közvetett áldó és oltalmazó befolyásra.

,Ami itt növekszik,

nagyobb nálunk'…

225

226. oldal

Az a másik élet pedig maga lett volna a halál: fizikai halál vagy erkölcsi halál;

vér vagy hatalmi téboly, furkósbot vagy nyálzó gyűlölet, ,szent háború’ vagy

öldöklő rágalmak, hamis keresztes hadjáratok és gennyedző ostobaság, vérhabos

torozások és képmutató aljasságok, fölkorbácsolt szennycsatorna-indulat és

simaszájú hazugság-tenger, győzelmi mámorok és ájtatos szemforgatás, gyilkos

karrierizmus és könnyes-nyálas öntömjénezés, mellhasogató önmegtagadások

és fáklyás tömegpszichózis:

s maguk, kicsi ártatlan borjak, vakon rohannának a tűzbe, jelszavakat

kiabálnának és izzana az arcocskájuk, és nem vennék észre, ki dobta a csóvát,

miféle harcban állnak, mit égetnek föl miféle tűzben:

megteszi egy ócska bálvány is, egy aranyborjú, egy rózsaszínű műanyag malac,

s maguk máris szentnek hitt szavakat kiáltozva hagynák ebek harmincadjára

a szülői házat, taszítanák bánatba legédesebb szülőanyjukat s tűznék szarvuk

hegyére kedves édesapjuk;

s mire megértenék, mi lett a harcból, miért is harcoltak, miből van a bálvány,

ott állnának csupasz kézzel, kifelé fordított üres tenyérrel, ahogy a nagy

beteljesülés után, a nagy győzelem után magára ismer a férfi, apja tükre és

hasonmása, meggyilkolt apja gyilkos fia, saját gyilkosára várva ugyanannak a

mélységes barlangnak a sötét odvában, ahová a szellemi gőg eszmének hitt

esztelen csóváját vetette:

az élet fölégetett méhében;

és én, láthatja most már, tudom, hogy mi ez, és ezért várok hallgatva és nem

cselekedve, gondolkodva és töprengve az igazság sokarcúsága felett, előre

megszenvedve mindent, ami eljövendő és előre megsiratva mindent, ami az

elmúlás felé halad, mert

az embert mindenkor megvárja a terhe, s mindennek rendelt ideje van:

mert én tűz vagyok, de nem akármilyen tűz, hanem a jövő arcába vetett csóva, a

világba zárt fény, amely a titkokat hordozza, és az én életem a várakozás, amely

így szól hozzám: csukd be hát eszedet, bölcsességed gyűrd a lábad alá…

hallgatni, hallgatni! – és én hallgatok és hálát adok (nem azzal a nyelvvel,

mely egyszerre mond igazat és hamisat): én a hallgatás belső szavával mondok

hálát a hallgatás áldott idejéért;

de ím elközelgett az én órám, az én áldozatom ideje, pusztulásom diadalmas

és gyötrelmekkel teli órája –

és kiegyenesedik és kezét ökölbe szorítja s ahogy egyre erőteljesebben beszél

(mintha nem is ő beszélne),

hangja mind nagyobb terekre nyílik és

mély, belső zengéssel

telik meg:

226

227. oldal

- Bizony mondom néktek, úgy fogok eljönni, mint a Nap, amely felragyog, csak

hétszer jobban fogok tündökölni dicsőségemben!… Tudja, mi lesz itt, ha fellángol

majd ez a tűz?… De hát hogyan, honnan is tudhatná, szegény madárka-kislány,

aki ebben a mocsárban nőtt fel, dagonyázó disznók és óvatos szarvasünők

között, ahol nem volt más fény, csak a hold ravasz tükre s más tűz, mint a

lidérclángok kékes villódzása a szellem éjszakájában?…

Először csupán a láp egy-egy pontja fog majd tüzet, egy-egy megrokkant, halálra

mérgezett magányos fenyő, s csak lassan kerülnek elő a farkasok, hogy szemük

vörös szikrájába fogják s úgy hordják szét a lángot, míg fellobbannak az erdők,

a kiszáradt cserjések és a kupacokba hordott, széltől szétfújt, mindent beborító

szemét, aztán a városok, a mulatók és a szállodák és az autók és az utcák,

és kövek hullanak majd és zászlók vijjognak a terek fölött és elszabadult jelképek

fáklyái lobognak szerte a kontinensen és önmagukba robbant leláncolt

energiák máglyáinak füstje borítja be sötét fátylával a napot és mérgezi

ürömkeserűvé a kutak vizét és rajzol baljós jeleket a pusztulás hírnökeinek és

végrehajtóinak homlokára,

míg végül lángra lobbannak a hajók is a tengereken és megfulladnak a halak

a vízben és meggyullad a végtelen víztömeg s a vörösen lángoló világóceán

egyetlen óriási tűztengerré változik s a földgolyó mint egy hirtelen fellobbant

fáklya a kozmosz éjszakájában bevilágítja a teremtés hézagait, a kihagyott

lehetőségek fájdalmas, megnevezhetetlen mélységű világtalanságát s az

eljátszott lehetőségek gyilkos súlyú fekete lyukait…

hogy túlnan, a sötétség túloldalán kilövellhessenek az egyetemes újjászületés

legtündöklőbb energiái, melyek beforrasztják a teremtettség irdatlan sebhelyeit

és az eredeti potenciálok információival felülírják az eltorzult, megsérült

kódokat az űr mélységes mélyeitől egészen a mi kis bolygónk óceánjainak

fenekéig – mert írva vagyon, hogy egyszer még

a gyógyulás helye lesz ez a Föld…

…de addig - kegyetlen, torz mosoly feszíti szét a hatalmasra tágult sötét szemeket

keretező, nyugtalanul villódzó arcot - addig még

lesz egy kis idő, hogy küldött farkasok portyázzanak ember-alakban a bégető

nyájak között, hogy hazudjanak és gyilkoljanak nyájasan mosolyogva vagy

fölényes bölcsességet és humanizmust mímelve,

lesz idő a kutak lassú és észrevétlen megmérgezésére a legyilkolt igazságok

hulláival s a hazug tettek savas esőivel,

lesz még idő a levegő lélegezhetetlenné rontására

a fölmagasztalt mammon-disznó pazarló

fogyasztás-fingjával –

227

228. oldal

még mielőtt a farkasok levetnék ember-maskarájuk s a halálra hajszolt szarvas

is (agancsom rég elhagyám,törötten ing az ágon) farkassá válna

(farkas leszek, takaros, varázs-üttön megállok,

ordas-társam mind habos, mosolyogni próbálok)

ahelyett, hogy lehajolna a fölégetett világ hamujába a kis alig-zöld, félig-

elhamvadt virágtündérért, aki tudatlan lélek-kíváncsiságában hajdanán a

tűzmadárral játszott, s most félholt, remegő kicsi teste kínosan

felkapaszkodhatna az óriási, csupa-megértés melegségű mélybarna szemek

közelébe, a dicső szarvas világfa-biztonságú nyakát átölelve, hogy

megbánásának könnyei ezüstös esőként áztassák a halott földet, amelyben

újjászületésre váró apró csírácskák, növényi magzatocskák rejtőznek

láthatatlanul, hogy sarjadásukkal újra megcáfolják a végső pusztulás

lehetségességét,

lesz egy kevés idő, még mielőtt az emberarcú sárkányok vicsorogva és

udvariasság-mosoly-tajtékos szájjal egymásnak esnének a hivalkodás

pulpitusain az aknák és felrobbant repülőgépek és rejtekező bombák és égből

zuhanó ballisztikus rakéták és robbanó lövedékek által széttépett bárányok

véres tetemei fölött,

lesz még idő a fenyegetően tornyosuló hullámok hetyke meglovaglására, a

tajték lefölözésére, hatékony hájnövesztésre a kapkodásban kidobált pazar

hulladékból,

lesz még ideje az élősködő semmittevésnek kibújnia az óljából

s iszonyodó kis szegények kifosztott álmaiból fényes filozófia-palotát építenie,

naphosszat heverészve a büszke heverőn triumfáló magaslati nyugalomban s

hiúságának megvakult tükre előtt simogatva

oly hatékonnyá ideologizált érdekei mutatós kis pocakját,

lesz még idő, hogy lerántsák sorra a lepleket, hogy csupasz beléig hámozzák a

kultúra egymásbanőtt finom hártyákból szervült gyümölcsét s végül – az utolsó

fátylat is leszakítva – megvakuljanak, amikor meglátják az Igazság csontig

kimarjult, leprától elrohasztott arcát;

lesz még idő, mielőtt minden porig ég,

hogy a győzelmi halálra ítélt ,én’-gondolat ezernyi alakot öltve és ezerféle

stratégiával lebegjen a világ fölött, mint millió diadalmas kis ejtőernyő, mintha

csak a gyermekláncfű májusi bolyhai lennének

a befogadásra-kárhoztatott, örömre-megnyíló

földek felett,

228

229. oldal

és arra is lesz még egy kevéske idő, hogy ez a hipervirulens ego-vírus a maga

agresszív és titkos fegyvereivel úgy landoljon a gyanútlan valóság önkéntelenül

tárulkozó leszállópályáin, akár egy kozmikus információk terhét ravasz és

felsőbbrendű technikákkal célba juttató láthatatlan űrhajó sárkányfog-

rakománya, mint egy dimenziókat váltogató, az élet és halál kapuin át

szabadon közlekedő cinikus mentális spóra,

még mielőtt a vak óriás kilépne az Idő sírboltjából, szétmorzsolva őreit, a

szárnyuk-leeresztett, magukba roskadt, értetlen angyalokat;

mert – és ezt jól meg kell értenie, mivel ez a titkok titka, és a kulcs mindahhoz,

ami történt és még történni fog –

mert más van leláncolva az idők barlangjában, már nem az igazi Messiást őrzi

nem az igazi Gólem – és egészen összegörnyed, ahogy a szent szavakat kiejti, s

úgy húzódik vissza zsugorodó önmagába, mint saját hatalmas, védtelen szeme

a maga tátongó, végzetes üregébe –

nem azt a Messiást őrzi nem az a Gólem, a legmagasabbrendű emberi létesülést

önnön gyökérállapota, a Valóság tüzén tökéletessé égett szellemi aranyat a por,

az élettelen, száraz agyag, a föld, amelyből vétetett;

nem az ember nyersanyagául szolgáló élettelen anyag, a létezés legalsó lépcsőjén

önnön jövőjét rettenetes képekben halálra váltan álmodó ős-massza vigyázza

most már a lét méhében formálódó önmagát,

a lehetőségei isteni teljességét létével kiküzdő, végsőkig tisztított esszenciát, a

tökéletes embert, a Krisztust, az Ember felkentjét, aki eljövendő volt

s aki eljött, de korán, túlságosan korán –

hanem az út lerövidítésével, a rítusok nem felidéző, hanem helyettesítő

használatával, a szent titkok hétköznapi mágikus praktikákká silányításával

létrehozott, a mohóság gyors tüzén kiégetett halott, anyagi aranyat vigyázza

az életre kelt agyag, a lelkesült massza az Igazság hamis jelével a homlokán:

ő menetel majd, a milliószemű szörnyeteg, a világ látszólag szabad terein, ahová

kiszabadította a megsértett tudás a hagyomány sivatagából,

ahol a világ ősi rendjét, a bűn és a bűnhődés, a pusztítás és az újjászületés

törvényét tartotta,

százezer éves vezeklésül,

barlangfalhoz láncolt

irtózatos vállain;

229

230. oldal

mert a felszentelt királyok valaha eleven kincse régen közprédává vált:

a megváltó tettek eszközét, az életet szolgáló fénytermészetű anyagot, a népek

fölé hajló teremtő potenciált, a Nap földi képmását és egyszersmind a teremtésből

sárként kihulló anyagi fölösleg képét és hasonlatosságát,

az aranyat

(amelynek – „virággá,

ahogy a szellemnek – testté és lélekké kellene válnia,

hogy élővé legyen”)

szentségtelen kézzel kivonszolták a barlangok mélyeiből és a templomok

szentélyeiből és a királyi paloták szent termeiből és hamis bűbájjal életre

keltették mindenen átgázoló, mindent felforgató és mindent közönyösen felfaló,

törvénnyé torzult rettenetes hatalmát,

és igazságnak nevezik a gazság eme szörnyét s így kényszerítik szolgálni őt a

nagy Bestiának, a meggyalázott, puszta anyaggá lebűvölt zombi-valóság sóvár

és telhetetlen, szemérmetlenül szaporodó istenasszonyának;

…s ímé az őrizetlen maradt (I)gazságtevő, a sivatagba száműzött másik ember,

(I)smaél, a Bosszú Angyala fölkel idő előtt és eljön, hogy visszafordítsa a

visszafordíthatatlant és megoldja a megoldhatatlan köteléket, hogy kiűzze az

igazság kufárait a templomból és hamis üdvösséget ígérjen a megalázottaknak

és megszomorítottaknak, akiknek törékeny igaza prédául esett a kiárasztott

arany, a rosszul felhasznált, holttá-szennyezett tűz özönvizében;

…és jön majd mint fellázadt őrző s mint kiszabadult őrizett, mint a

betonsivatagok hőségtől hullámzó papírsárkánya, és az ő keze mindenek ellen és

mindenek keze ő ellene, és ímé ráfeszítik őt a valóság maga-izzította hálóira és

rácsaira, hadd égjen el testi-lelki nyomorúságának, a bűnre való nem-

emlékezésének, nem-tudásának, félreértett igazságának, irigységének,

bosszúvágyának és kiszolgáltatottságának villódzó tüzében,

nehogy ő legyen immár minden dolgok lenyomata és minden csomó feloldása

az idő hűséges szövetén,

és rettegnek tőle, és hazudnak néki, és ígérnek néki és reámosolyognak a vakuk

torkolattüzében, és el akarják tüntetni a föld színéről, nehogy már ez legyen az

Atya anyagba-anyába-halását saját végzetébe nyomorító, hatalom-bitorló,

szüzesség-gyalázó, lázadó fiú-lélek végső megoldása,

nehogy már ő legyen az elszalasztott lehetőségeket

bevilágító tűz,

230

231. oldal

az Élet napfejű, kereszt alakú kulcsa helyett a fogyó Hold titoktörő halál-kulcsa,

akit korán-születettsége, helyettesítő-volta a gyűlölet mindent feloldó és

kiegyenlítő csapdájába, a közép mélységes-mély kútjába vetett, őrizze csak

onnan, próbálja most már emberré-bukott álságos istenként, önjelölt istenné

ajzott emberként szemmel tartani a hamis Messiást,

az út lerövidítésének bálványát;

… s ím a felkelt, feluszított, maga-tudatlan embertömeg bár a valóság ezerráncú

arcát hordja az álarca mögött és bár felnőtt mint egy vesszőszál és mint gyökér

a száraz földből, de nincs néki alakja és ékessége, és nézünk reá, de ábrázata

nem kívánatos,

mert az önmaga vágyainak vagy szenvedéseinek és a másik ember

könyörületének és érdekeinek való kiszolgáltatottság gyűlöletes ruháját viseli

és mert szemünk láttára fuldoklik mint fekete hal-tömeg

az életapály napverte fövenyén

és mert az elvetett sarokkő-Igazság kietlen szikláján állva köpköd le reánk epét

és nyálat

és mert fekete tüzes kő a hit az ő kezében és csorog fejéről az átok –

azért hiába hogy „a világban volt és világgá lett, a világ nem ismerte meg

őt ”;

mindezekért elérkezik az ő órája, hogy világgá menjen és üszköt vessen a

pimaszság és a gátlástalan önélvezet Bábel-tornyaira és latrok ajkán

magasztaltassék a neve –

s az ő nevében osztogathassanak leereszkedés-alamizsnát a mindenekből

kiforgatók a mindenükből kiforgatottaknak és ápolgathassák lelkiismeretüket a

lelküket nem ismerők, a törvényekre és a valóságra és a jogra és az értelemre és

a hagyományra és a fejlődésre és a gyarapodásra és a szolidaritásra és a

világegészre és az emberségre és az emberiségre hivatkozó, okosan eltitkolt

érdekeiktől mámoros győztesek,

akik az ő vérén váltják meg azt, akit imádnak, a trónján reszkető Mammon-

bálványt, a jólét és a megideologizált/felidealizált/legalizált érzéki örömök

aranyborját:

mert a bálvány nevével felékesítve és az ő álarcát magára véve épült fel

az ál-Messiás új királysága,

az Új Babilon,

231

232. oldal

ahol az élet és halál félelmétől mind feljebb és feljebb tülekvő népek úgy alszanak

el a pénz, a jólét, a mennyiség, a fejlődés és a csapokból folyó langyos élvezet

mákonyos bűvöletében, az eget ostromló torony egymás fölé növő, rikító

álfényekben villódzó szintjein,

hogy álmukban szorongatják fejük alá gyömöszölt kis vágyaik és jelentéktelen

tetteik rongyoska hátizsákját

és azt álmodják, hogy élnek, még mindig élnek e nagy hullabálban –

…és én, kicsi Anna - és szeme felém ugrik, mint egy fényesbarna, lomha varangy

-, én az vagyok, aki előtte jár, és az ő útját készíti:

mert földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen, és ő az, aki eljövendő;

mert a Rossz művének még diadalra kell jutnia,

mielőtt elközeleg az idő, a győzelem és pusztulás órája, amikor hatalmasan

beszívódik a világ köldöke s a vizek kétfelé kezdenek folyni és megszűnik a tér

öblében az idő és a tűz pusztító és tisztító áradata mossa ki az újjászületés

csillagméhét;

…és én vagyok az, kicsi Annám, aki a csóvát a teremtés arcába dobja majd, ha

betelt az idő és én feltöröm hallgatásom pecsétjét - de addig: csend – szájára

teszi az ujját – , addig várakozás és készülődés, addig még: gondolkodás és

munka és tisztesség és türelem és gyönyörködés és (talán) egy morzsányi

boldogság is, mert adatott még egy kis idő – egy kicsinyke haladék…

de hát ezt maga tudja – maga az, aki tudja ezt –

s hirtelen gyűlölet villan a szemében -, hiszen maga adta nekem!… -

és akkor az utolsó szónál kilobban az a kegyetlen szikra, égő szemére lágy,

finoman csillogó hártyát borít valami pulzáló, eleven melegség,

hozzám lép (aki állok már, szédelegve,

székem biztonságos menedékét elhagyottan),

kitárja a karját (annyira kinyílik, hogy bordái között belátok egyenesen a léte

közepébe),

magához öleli remegő madár-testemet

és,

mint aki először csókol életében,

ajkával csupasz

lelkemhez

ér.

232

233. oldal

Péntek, március 21.

Tanítási szünet van (roppant talányosan „Forradalmi Ifjúsági Napok”-nak

nevezik az ürügyet ahelyett, hogy egyszerűen tavaszi szünet lenne, sohasem

értettem, miért, még szerencse, hogy néhány plakáton megjelenik némi

tartalmasnak látszó, bár könnyen félreértelmezhető információ, mint aminő pl.

igencsak neves-jeles szobrászművészünk heroikus proletárjának dekoratív, bár

lélekszakadt futása lefelé a lejtőn). Ricsi bejelentette, hogy ma egész napos

rituális tévézéssel és magnózással kíván ünnepelni (s mivel a tévében

honismereti vetélkedők és riportműsorok váltják ilyenkor egymást, előre tudható:

Pink Floyd, a végkimerülésig);

erre mi ketten Timivel egymásra néztünk és egyszerre indultunk a biciklitároló

felé. Timi (nyakában leharcolt Zenit-jével) két-három méterrel előttem tekert

az egész úton, annyira felajzotta a vadászat vágya. Bizony: Timi vadászik. Ha

nem látnám, ha más mesélné, nem hinném el. Addig bóklászik könnyű őz-suta

lépteivel, míg a korán rügyező bokrok felszívják, ott, ahol ilyentájt

kérgek tűnnek s kímélet szivárog szét a rétek szürkén tárt során, s hangsúlyt

váltanak kis vízfolyások. Gyengédségek, tétován, nyomulnak a földhöz közelébb;

egy fa rádvillantja láthatatlan sarjadó tekintetét,

s ő eltűnik mögötte,

csak vibrálás marad belőle a rügyek között, csak hiánya húzódik utána a

térben, mint egy fordított fátyol.

Aztán egyszerre megjelenik, tévedhetetlenül és pontosan az ember orra előtt,

fűszál se hajlik jöttére. - Sikerült? – De még mennyire! Egy tücsök!… csoda, hogy

ilyen korán… Közelről és távolabbról is felvettem. Meg oldalról. Látszani fog a

bajsza is, ha minden igaz, és a szárnya… már hogyne lenne neki?!… majd

meglátod a képen: gyönyörű; akár az öreg Biblia préseltvirág-rajzolatú fedele.

– Arca lobog, sugárzik a nefelejcskék szeme, fehérszőke haja röpköd a válla körül.

…Hihetetlen, de elfogadta Apától a fényképezőgépet

(szörnyeteg, véreskezű apjától egy technikától bűzlő, ronda fekete puskát)…

Apa már régóta körözött körülötte; láttam, valamit akar, valamivel magához

akarja édesgetni ezt a hallgatag tündérboszorkányt, ezt a szótlan

csillagmadarat,

aki néma megvetéssel nézett el

Apa diadalainak és vereségeinek érdektelen horizontja fölött

a maga látomásainak

egébe.

233

234. oldal

Eleinte sehogyan sem tudott zöldágra vergődni vele;

de míg Ricsire csak legyintett, Timit nem tudta ilyen egyszerűen elintézni;

folyton sündörgött körülötte, s mivel beszélni nem tudott vele (Timi egyszerűen

válaszra se méltatta), rászokott, hogy időnként beüljön hozzá, s amíg Timi a

teknőseivel meg az egyéb állatai egész seregletével foglalatoskodik, vagy éppen

irdatlan mennyiségű ,állatos’ könyveinek egyikébe merül,

ő ott olvasgatja az újságját vagy egyszerűen csak bámulja érthetetlen leány-

fejének idegesítő (mint egy cikázó, zümmögő, szemtelen légy),

ugyanakkor mégis kápráztató titkát.

Timi eltűrte Apa jelenlétét, idővel meg is szokta s egyfajta meghittség alakult ki

ebből, ami fájdalmasan emlékeztetett Apának a Nagymamánál töltött óráira;

csakhogy engem ebből kategorikusan kirekesztettek, szótlan egyetértéssel;

ha néha véletlenül rájuk nyitottam, mint amikor kavicsot dobnak a

rezzenéstelen víztükörbe, úgy fröccsent szét a még cserepeiben is vonzó nyugalom

arca, az ő közös arcuk.

Timi változatlanul ritkán szólt Apához: ilyenkor röviden gyilkosnak, Nérónak

vagy – jóval megbocsátóbb intonációval – egyszerűen szörnyetegnek nevezte;

Apa hamar letett arról, hogy változtasson ezen, mint ha egyenesen hízelegtek

volna már neki ezek a szavak.

Talán hálából azért, hogy megtanulhatta élvezni vereségét (erre eddig nem sok

alkalma nyílt), vagy mert újra felfedezhette a hallgatás és nem-cselekvés

gyönyörét, ajándékokkal halmozta el a kis bestiát.

Például vett neki egy parafa-táblát, amire (az aktuális lepkehullákon kívül) kis

cédulácskákat is feltűzködtek egymásnak a színesvégű gombostűkkel.

Ilyesmiket olvastam rajtuk, ha valami ürüggyel nagyritkán beszabadultam

ebbe a tiltott Édenbe:

… „Ma a borulat ural, mákonyul” – – „Éhenpóráz: egy(s)másvilágot

mindenkinek!” – – „Köszönöm, hogy dícsérgeted csibecsinált költöttemet,

hamvába-holt papamása hajába-sült ma-tojása: egy kékes egzisztencia” – –

„Egy kártyavár omlott össze bennem! szorul körülöttem a burok” – – „Ide-oda:

ez a hiba, ezt nem bírja orrunk lika. Lóg belőle drótkarika, s így táncolunk

szamármód, merre ránt a szamár drót.” – – „Bika-lika, ló-lika, bennünk van

a kólika…” – – „Bennem is a kóli tanyáz, anyád anyáz, kiráz a láz” – –

„Hamuka és mamuszáj, szakad a szál, ha muszáj,

én is megyek hajcsiba, te is menjél –

Éjcsibe” – –

234

235. oldal

„Alkatárs! Hallga!… Két alka hallgatni tanul a halra, de még lassú a hal-

adás, sajna, s benövi őket az alga” – – „Világos, mint a bakablak és a fekete

bárány” – – „Őrülök!” – – „Az én váram blabla-lak, ablaka kis vakablak,

ablaklikba kis bak lak, vakugrál, ha van abrak” – – „Ez vagy baki, vagy

telitali” – – „Ki mekk be-e, mekkergülünk” – – „Bánatos a mandzsu nindzsa /

mancsaiban puncsos findzsa / Findzsájában puncs már nincs. A / puncs a

mandzsu nindzsa kincse” – – „Köz(önöm) szépem” – – „Bekent a valósár – jó

éjzést”…)

A teknősök már minden vízszintes felületet elfoglaltak a szobában s egyre

újabbakról esett szó;

s míg Ricsinek Anya és én vettünk titokban egy-egy új kazettát, abban

reménykedve, hogy Apa úgysem tudja a sok „üvöltő dervist” egymástól

megkülönböztetni, és ekképp nem bírja észrevehetni a turpisságot, s ugyancsak

mi próbáltuk csupaszságtól kongó félszobáját fiúbanda-poszterekkel és kedvenc

mozdonyai képeivel úgy-ahogy kidekorálni,

addig Timi szobája rohamosan alakult át pálmaházzá, melynek fojtóan párás,

az élet kigőzölgéseitől sűrű levegőjében buja virágú délszaki növények virítottak,

ritka trópusi (az odatévedt laikust szárazkóró-külsejükkel végzetesen

megtévesztő) növénycsodák és rejtélyes célokat szolgáló tücskök, sáskák és halak

burjánoztak el a kizárólag rájuk vonatkozó vágyak és gondolatok tömény

klímájában, amit már senki emberszabású el nem bírt viselni, őket kettejüket

kivéve;

így történhetett, hogy Apa (megérezve-felismerve szűzies tündér-királykisasszony

lánykájában a szájacskanyalogatós-tűfogacskás villám-villanású kis fenevadat)

megkockáztatott egy visszautasítást is – és jól számított:

az állatok nagy barátja, a „minden emberi idegen tőlem” jelszavát világgá-

hallgató, minden ember-alkotta rendszert és technikát csonkra-metsző

kritikával kezelő és véresen gyűlölő természetimádó beleesett a csapdába:

elfogadta a fegyvert, a legalattomosabb fegyvert az élők világa ellen,

amely foglyul ejti és magába börtönzi a fényt, mint Lucifer,

kiragadja a dolgokat az őket élettel megtöltő folyamatokból

és egyetlen önkényes metszetüket öntörvénnyé, öncéllá,

egész létezésük autentikus hordozójává

nevezi ki,

235

236. oldal

úgy nyerve hatalmat fölöttük, hogy nem kell megharcolnia értük másik létezővel,

hogy kizárólag ravaszságra és türelemre van szükség ehhez a győzelemhez

(akárcsak az aljasság és a kultúra útján első lépését megtevő primordiális

embernek, aki, amikor kése helyett először épített csapdát a vadnak {:a

veszélynek}, mit sem tudott arról, hogy önmagának építette azt, és saját mag[j]a

sorsát képezi le ezzel az első csellel),

s a teleobjektív, akár a messzehordó íj vagy puska, a távolság uralásával

megnövelt hatalom gőgjének glóriáját hazudja a bitorló feje fölé.

Ó, az nem lehet, hogy Timi ne tudta volna: vadászni fog és csapdába ejteni,

uralmat gyakorolni és titkosan, mágikus eszközökkel bitorolni;

hogy az ő fotópuskája, amint a puska általában, a tényleges feladat

megkerülésének eszköze, s ezzel az első lépés az áldozattá válás útján;

mert a férfiak ,második valósága’, miközben elkerülési és túlélési stratégiák

szolgálatába állított taktikai eszközöket szolgáltat tárgyai és eszméi alakjában,

az embert önmaga áldozatává teszi.

Épp csak azt nem tudatosította (minden valószínűség szerint), hogy Apa csak

Nagymama halála után kezdett vadászni (ő maga épp akkor született), tehát

már a bomlás idején, a saját hatalmába és annak jogosságába vetett hit

meggyengülésének korrekciójaként, talán mert ő is úgy hitte (akár a szeleburdi

ifjonc Hemingway az olasz lövészárkokba tett kirándulásakor, vagy mint a

diktátorok hatalmi tébolyukban), hogy a puska a kulcs,

pedig amint a kulcsot saját lényege (a zár) hordozza, a puskát az ember

viseli, mint győzelmi jelvényt, s arra használja, hogy elhitesse magával, az majd

megoldja a problémáit…

Pedig a kulcs, a probléma megoldásának eszköze (mint minden eszköz) az első

lépés a szabadság-vesztés (a bezárulás/bezárás) felé, amely az embert elveszíti.

Azt viszont tudhatta az ő káprázatos, koraérett eszével az én húgocskám, hogy

a puska annak a folyamatnak a szimbóluma, ahogy az önmagát saját

kompetencia-őrületébe bezáró, állandósult kudarc-félelmébe kagylóként

belecsukódó férfi a maga veszélyben érzett hatalmát kiterjeszti;

aminek első lépése a tűz uralása, majd a tűz ráhagyása egy hűséges őrzőre, míg ő

megtanul távolból ölni (elsőként nyíllal,

ami a kés távolható változata,

majd a puskával,

ami a tűz és a nyíl

egyszerre),

236

237. oldal

s hogy ezzel önmaga és hatalma realizálódása közé distanciát, közvetítéseket

helyez és amennyire lehet, növeli a távolságot, eltávolodván így a birtokolni

remélt, elbitoroltnak vágyott világtól, amely – hiába: valóság!… – mégsem az övé,

még az ölés önbeáldozó mágikus aktusa révén sem szerezheti meg soha

(…ott túl, messze az ember gyilkos szándékától, magasra tartott fejjel állt a

fiatal bak a hamvaszöld zabban, a tölgyes sötét háttere előtt, mit sem tudva az

alkonyatról, mely lassan úrrá lett a vonakodó erdőkön, sem a puskáról, melynek

remegő célkeresztje apránként megállapodott zsemleszínű homlokán, a bolyhos

bőrrel fedett, alig ütköző kis szarvak alatt)…

Timi ne tudta volna, a mindentudó tündér-boszorkány, az ,okos szűz’, hogy a

legmélyebb lehetséges azonosulás az ölés, akárcsak az ölelés?

…hogy a vadra rásütött fegyver a férfiúság fegyvere egyben, a tűz átadása,

villám-megtermékenyítés, a halál magjának behatolása az élet szűzi testébe?…

(Kedves édesapám, rám te sose célozz!) –

…a kozmikus ,élet-halál’ és ,azonosság-másság’ rejtély megvilágosodás-szerű

megoldása?

(Szarvassá változtam erdő sűrűjében) –

…amit így most az ő (mindentudó, mindenható) fényképezőgépének vaku-

villanása képvisel…

(Az én szájam többé nem iszik pohárból, nem iszik pohárból, csak tiszta

forrásból)…

Ő ne tudta volna: a fényképezés a megbabonázás egyik válfaja, bekebelezés,

amely a fényképezett birtoklását szolgálja?… Tisztán látszott rajta a gyönyör,

hogy új, még élesebb, még hatalmibb szemmel szerelte fel magát.

Ő ne tudta volna, mi az, hogy szem? aki azt mondta egyszer: „Amikor sokáig

nézek valamit, bármit, hasonlítani kezdek hozzá, mint testvér a testvérre. És

tudom, mi szerettem volna lenni: egy kék szempár, csak ennyi és semmi más”…

Hogyne tudta volna, hogy látni és látva lenni: kegyelem, de nézni annyi, mint

bűnbeesni; hogy a szemek almái a tudás fáján teremnek, és élvezetük torkunkon

akad. „Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.”

… Ám az ember nem isten (már/még): a szem elcsábul, az ártatlanság kora

lejár, lángoló p(h)allos,

lángoló tekintet őrzi

a Kert bejáratát.

237

238. oldal

Ő ne tudta volna?…

aki ismeri, mindig is ismerte a tüzes angyal izzókék tekintetét…

ő, akinek szeme az anyatekintet mélységeihez, a tündérvilág szivárványos

szakadékaihoz és a valóság komplexitásának zavarba ejtő horizontjaihoz

szokva úgy bontja fel a valóságot, mélységről mélységre hatolva benne, mint a

fényképezőgép lencséje teszi ugyanezt síkról síkra oldalazva…

akinek szeme előtt a valóság – ahogy a lencse mélységet és távolságot egymásra

fókuszál – fokról fokra alakul át igazsággá, úgyhogy emberi szemnek már

elviselhetetlen lett a tekintete, mert úgy látott rá immár a természetre is a gépe

célkeresztjéből, ahogy csak az emberre nézett azelőtt, éppoly könyörtelenül, éppoly

hiába keresve az átjárhatóság teljesség-élményét, megütközve a mélységük felé

egyre átlátszatlanabb, egyre inkább fallá merevedő áthatolhatatlanságokon,

melyek úgy tesznek, mintha a teljesség volnának…

s akinek tekintetében e lassulások és megállások úgy lehelik életre, úgy

formálják, mindenki szeme láttára, az emberi időt, a véges dolgok bejárásához

szükséges időt, hogy mindenki megértheti belőle, mit jelent az, hogy isten ma is

teremti a világot?…

Ő ne tudta volna, mit nyer és mit veszít, amikor új, még hatalmibb szemmel

szerelte fel magát?…

egy Küklopsz szemével, egyetlen óriás emberevő-szemmel, mely villámként nyílik

meg és kérlelhetetlenül rácsukódik arra, amit látott: fürge sólyomként veti

magát áldozatára, hogy odahozza gazdájának, ami a legmélyebb és

legcsalárdabb az elejtett vadban: a látható oldalát…

Pedig titokban, szíve legmélyebb rejtekén a fotós azt akarja levadászni, amit

szemmel nem képes meglátni: a lényben a lényeget, amelyről azt gondolja, hogy

a szemnek láthatatlan;

ám amikor e különös vakságból kiszabadulni akarván az örökkévalót

felvillantó elveszett pillanatot kísérli meg vegykonyhájában kibányászni

önmagából, e sóvárgása a lelki művelet tárgyiasult, külső leképezésében ölt testet;

s amikor látni kezd vakuja fényének különös megvilágosodásában, hirtelen

önmagát látja meg a világban, mint fényképezésre érdemest, azaz egy tudati

aktusban eltávolítja önmagától

és transzcendálja önmagát;

238

239. oldal

ám, mivel hiányzik az utolsó lépés, önmaga lényegének a teremtésből való

kivonása,

a fotós által előállított valami, a fénykép, csak egy hamis álom, még csak nem is

a vágyva vágyott (pedig halott) arany {mert „az aranynak – virággá, a

szellemnek – testté és lélekké kell válnia, hogy élővé legyen”},

így hiába látja a fényképet készítő önmagát alkimistának,

mert vágyakozása ellenére nem esszenciává sűríti, hanem „az álom szintjére

emeli a valóságot, önnön mítoszává változtatja a valóságos tárgyat… Valójában

azok a mesterkedések, melyeknek az ember aláveti a személyes kisugárzást,

feketemiséhez hasonlítanak, vérszínű fény, különböző folyadékok,

aranycsinálás… mindez az értékek inverziója. Kettős inverzió: a baloldalt a

jobboldalra helyezhetjük, a feketét fehérré változtathatjuk… És a filmek

előhívása és a negatívok nézése kísértés és bánat, mert míg az ellenfényben nézett

negatívok semmihez sem hasonlíthatóan elbűvölőek., a másolás, amely

visszaadja a pozitív képet, lefokozó jellegű. Azt, hogy a negatívok száma véges,

ellensúlyozza az a lehetőség, hogy végtelen számú pozitív készíthető belőlük: a

fényképezés révén a vad végtelenség megszelídített végtelenséggé válik.”

És így nemhogy nem élő aranyat hozunk létre a fotóval, csupán egy halott

papírdarabot, de ez a lap valójában koporsóba zárt képmása is egy eleven

valóságnak, egy már nem is másodlagos, hanem harmadlagos valóság

alkímista lombikjának fenekén kicsapódó ólom, amely az őstípus megragadása

helyett aspektusaira szeleteli a teret, az igazság apró törmelékeire robbantja az

időt. S miközben a fényképező a világ képeiben önmagát keresi s önmagára

próbál visszaemlékezni, csak a káprázatot sokasítja: az emlékezés (az

elfojtással való kézitusa) helyett megszakítja és részeire töri az Egészet, hogy ne

kelljen elfogadni, megérteni, megélni és emlékezni rá,

hogy az emlékezés véresen komoly rítusa helyett eme ál-emlékezés ál-ártatlan,

megszelídített rítusait ismételgethesse,

s hogy ,cseppben-a-tenger’-örömében, kicsiség-imádatában megfeledkezhessen a

nagyság mint minőség iránti iszonyodó félelméről; s hogy a lényegi dolgok

feletti boldog elsiklás sima víztükrén megjelenített valóság-káprázattal fedje

el a tükörlap alatt rejtőző mélységet, a valóság valódi, mélységi hatalmát…

Épp Timi ne tudná mindezt?… ez a kis eleven csapda,

önmaga verme és kincseskamrája?…

…„az eltéveszthetetlen labirintus,

a ház, melybe bemenni nem lehet,

melyből kijönni

nem lehet:

239

240. oldal

önmaga tündökletes létének utolsó lakóhelye, utolsó halóhelye… ház-váz, önnön

házának váza, vázának háza”, ismeretlen ragyogások szüntelen buzgó forrása,

híd önnön mélységeinek forgó késekkel teli kútja fölött, akiben együvé zárva

raboskodik az emberi übertudás és a hétköznapi cselekvésképtelenség?...

Persze hogy tudja. És az erdő is tudja mindezt, s mégis befogadja.

„Valami szándék ébredez, nem mozdulat, csak csöppnyi nesz, iránytalan, előre-

hátra, indul a nagy, függőleges sötéttel tele fában. Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret, hajszálcsövekben felfelé tör a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből… Még mérhetetlen ideig füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésű tenger, mígnem színültig megtelik paradicsomi szerelemmel.

Hosszú, zománckék pillanat, mikor megjön, s szétcsapja végre függönyeit a

virradat. S kilép a lények seregébe.”

– Csak egy boldog, rövid sóhajtás a kócos, most ébredező füvek felől; csak az ölelés

nesze, az ágaké; csak a megérintett dolgok gyors, pontos suttogása.

Fentről fény szóródott szerte, sok apró fény, mely hajamról vállamra hullott és

ott megtapadt, akár egy lassanként szertefoszló nagy rózsa szirmai… Egy tétova,

bontakozó kis árnyék óvatosan mászkál a kezemen; nem mozdulok, nehogy

elrepüljön. A sarjadó élet a maga teremtetlenségében belebomlik az időbe, és a

teremtő fény formákba kényszeríti. A fény képei… „Te szülted őket, mint árnyát a

fény”… Az élő fény árnyéka a test; a test árnyéka a lélek teste.

…Ó, az a végeérhetetlen tegnap! Egy teljes nap a könyvtárban, elzárva a fénytől,

a tavasz áradásától!…belépni egy könyv labirintusába néhány szóért, betűért,

amelyet galádul elrejtettek ezer meg ezer éppolyan betű és szó közé!…

Múlt pénteken, még mielőtt egész testemben reszketve kiléphettem volna az ajtón,

így szólt:

- Találja meg. Van abban a könyvben egy sor; egy sor, amit nem én írtam le,

pedig nekem kellett volna leírnom és térden állva nyújtanom magának, mint a

legtöbbet, legnagyobbat, amire képes vagyok… bárha azt is magától kaptam,

mert évszázadok óta a nők szolgáltatják a teljes szerelmet, mindig ők játszották

mindkét szereplő részét. Mert a férfi csak elismételte, amit a nők mondtak…

Roppant ínségük kényszere alatt belőlük kerültek ki a hatalmas szeretők. Az ilyen

szerelem nem kíván viszonzást: önmagát hallgatja meg. A költőnek teljes díszben

meg kellene előtte alázkodnia,

és írni, mindkét kezével írni, amit a nő mond neki,

térden állva, mint

János Patmoszon.

240

241. oldal

E hang ellenében nincs választás;

s lám, nem történt meg mégsem.

Mindig másként történnek a dolgok…

mint ahogy én sem voltam képes megtenni, aminek, egyedül, lehetségesnek

kellett volna lennie, megírni azt a sort, ami Magától jött, Magából, Maga felől;

leírta más; de ha Maga megtalálná! attól talán olyan lesz, mint ha mégis én

írtam volna. –

Ezt mondta nekem a Démon. Csak a könyv címét adta meg;

és én akkor hirtelen úgy éreztem, minden könyvtár szeszélyesen élesített vagy

hatástalanított aknákkal teli mező, mely csak az áldozatokra vár;

de a kíváncsiság, ez a torzszülött magzat, majd szétrúgta a hasam.

Végül bementem, levettem a polcról és magam elé tettem a könyvet. Ismertem –

és mégsem. Ki hitte volna, hogy egy cím ilyen obszcén módon árulkodó tud lenni?

„Aranykoporsó”: megölt szavak hulláinak tízezreit tartja fogva; ezer és ezer

hulla arcába kell belenéznem, hogy megtaláljam azt a tetszhalott mondatot,

amely tekintetemtől majd kivirágzik. Ki hinné, hogyan kelleti magát minden

egyes gondolat, hogy kiemeljék, hogy ő legyen a kiválasztott?… hogyan

pukkadnak ki a virágnak nézett kékes gázbuborékok e viruló rétnek álcázott

mocsárban?… mennyi a csábítás, a szín, a szirén-ének, a látszatok micsoda

pazar bősége karolja át a kereső lábát?…

Ó, csak így volna szabad könyvet olvasni, csakis így: hogy minden szóról azt

kelljen hinned, ez az a szó; és minden gondolatnak úgy nézni az arcába,

mintha az életed függne tőle; mintha arcodba robbanhatna a betű, ha

melléfogsz… Kellene, hogy átéld: beléd csapott a villám… és aztán a kétség újra,

mégis végighajt az egész ingoványon megint (bár most már biztosabb lábbal,

már tisztuló szemmel), hogy a végén visszanézve, elszégyelld magad, hogy

kételkedni tudtál, s ez megsebzi örömed…

Ó, az a világítótorony, a neked szóló üzenet magasba-lobogó fáklyája!

„Köszönöm, hogy árnyul elfogadtál tündöklő életedhez”.

És megérinté őt: Kelj fel és járj;

és feltámadt a gondolat és járni kezdett.

Megtaláltam, tanár úr.

Árnyékom.

Szerelmem

241

242. oldal

Mindazonáltal – ó, ó – csak semmi ellágyulás!…

„S a lepkeszárny-érintéstől kinyílt virág az alkonyatban egy ganajtúrót fogadott

magába”…

Ha ő az árnyékom, ki vagyok én? Az árnyékot nem a fény veti, hanem az, amire

a fény vetül. Ha életem a fény („tündöklő életedhez”, azt mondja), akkor én

vagyok az, én magam, aki az életragyogás és önnön árnyéka közé áll, hogy

megteremtse őt? … ó, micsoda kétes metafizika!…

Itt az ideje, hogy senki se állhasson többé közém és szenvedésem közé…

Ámbár, ámbár… ez az árnyék-dolog azért nem egészen érdektelen. Jung szerint

(frisskeletű magánvéleményét évezredek óta milliók osztják) testünk van, és az –

óhatatlanul – árnyékot vet

(nem akarom tudni árnyékvető nevedet, nem akarlak hívni…

hívatlan maradj mellettem) – ,

ha pedig megtagadjuk ezt a testet, elveszítjük a háromdimenziós létet…(pedig?…

és miért, és miért?… hogy éppen ez a test és e nyomorék három dimenzió

kecsegtet leginkább minden hívságos jókkal?…

és ezért rá se hederítünk a többi dimenzió bődületes lehetőségeire?…)

És íme és lám, belekorlátolódtunk a minimalitás-elvbe, bele-testesültünk, bele-

bestesültünk, holott pedig ez a test egy állat (…nana. „Az állat az istenek

árnyéka”…) egy állat lelkével – így Jung a maga részéről.

Ó, az állatok lelke!… (lelkem). Ka, a halhatatlan. Halak lélekzet-váza: toll.

Koronás halál: valaha-volt szarvas-madarak, melyek napsütésben

nem a saját testük, hanem egy emberi lény árnyékát vetik a földre…

Azt beszélik, hogy égszínkék a tollazatuk (égszínkék a tollazatom). …„A

Peritonok olyan emberek szellemei, akik oltalmazó istenektől távol haltak meg

(oltalmazó istenektől távol).

Ha sikerül megölniük egy embert, megszerzik az istenek kegyét”

(az elhagyott, valaha oltalmazó istenek kegyét…

Hallottál-e már az összetört istenek templomáról? Tajvanon tényleg van egy

ilyen templom: egy könyörületes buddhista szerzetes építette azon ,istenek’

számára, akiket elhagytak az emberek… Láthatunk itt lefejezett isteneket,

karjuktól megfosztott, sőt, egyetlen dühös suhintással kettévágott isteneket is.)

„Egy-egy Periton csupán egyetlen embert ölhet meg… meghentereg az áldozat

vérében, majd elmenekül a magasba”.

(Csupán egyetlen embert ölhetek meg… elmenekülök a magasba.

Csupán egyetlen embert ölhetek meg… meghentergek az áldozat vérében, majd

elmenekülök a magasba.)

Ó, a lélek röpülése!…

242

243. oldal

„Amit az emberek a test árnyékának neveznek, az nem a test árnyéka, hanem a

lélek teste. Állj ki a tengerpartra, fordíts hátat a holdnak és vágd el a lábad

körül az árnyékodat, amely a lélek teste, és parancsolj rá a lelkedre, távozzék

tőled; meglásd, el is távozik. Meglásd, elröpül. Hess, lélek, huss! Nincs szükségem

rád. Nagy a világ, van benne pokol is, menny is, kettő között meg a derengés

háza. Menj, ahová csak akarsz, mert engem a szerelmem hív. És elővette a

viperabőr markolatú kis kést, és elmetszette lába körül az árnyékát, az árnyék

pedig egyszerre felemelkedett, elébe állt, ránézett, és szakasztott olyan volt, mint

ő.” Meghentergek a vérében, és elébem áll és rámnéz és szakasztott olyan, mint

én. A lelkemből lelkedzett árnyék…déli verőn. Valahol messze mögöttem

tündöklik az életem, mint a nap; mintha megállt volna az égen. Egy fordulóra,

hölgyem. Farkasordító meleg van – ... Szarvas voltam hajdanán? …Az isten

vadászik. Mondd meg, melyik erdőben, és én vele fogok lovagolni. Puska. Lövés.

A tűz hatalma és a nyíl hatalma…

az önmagát lebírt, távolságot uraló erő, a megkerülés eszköze, és a célkereszt

a saját homlokán, a két szeme között: látod? állítsd a homlokod közepére, arra

a világos kis foltra… láttam őt, magamat, homlokán/homlokomon a remegő

célkereszttel, olyan volt az a fehér folt, mint az egyiptomi Ankh jel, az

újjászülető élet jele, kereszt és karika:

kulcs (melyet lényege hordoz, az élet);

önmagába záruló kör, a vadász és a vad egymásra-ismerése egymás érintetlen

teljességére emlékezve, kölcsönös áldozat-mivoltuk mélységi azonosságában:

„Dicsőség Uram, Neked, az Oroszlán Testvérért, amely nyugodt, hatalmas

mancsain suhan a hajlongó fűben, vöröslő pofájú, csendes, de mellében

mennydörgés feszül.” Amikor megpillantja az embert, tán megrezdül, mélyen a

királysörény alatt… „Dicsőség Neked, Uram, ember-testvéremért, aki

kimerészkedik hozzám az éj sötétjében.”

És lövés villámától borzong meg a táj; egy örökkévaló pillanatra beragyogja a

farkasarcú Apollón árnyéktalan fényessége. „Irgalmatlan szelídséged arca elé

vond ma a feledés száraz hatalmát, óvja az emlékektől síkos lépcsőkön hozzád

halandót.” A feledés száraz hatalma… Mi nem tudjuk emlékezni az elevent. Mi

egy ál-örökkévalóság halálcsapdájába ejtjük az élő fényt. Keretbe foglaljuk.

Négyszögesítjük. Kifordítjuk, befordítjuk. Mégis!…Ajkon ajak, tenyéren tenyér,

ölön öl, lázon lázak: egymásra felfeszített, kétszer-fordítva pozitívult árnyak…

„És egységed lelke lebeg vala kétségeim felett: és lőn a fény… Kotyog, s

aranytojást tojik a Nap. Szertegurulnak pelyhes fénycsibéi;

kigyulladnak a fák, a madarak, és szállnak, szállnak az öröm pihéi”...

Árnyék mászkál óvatosan a kezemen: egy fa vándorló árnyéka;

én vagyok

az a fa.

243

244. oldal

Hallottam hullani harmatot; hallottam havat hullani; láttam hervadni a

napot, s hajnalban újra kihajtani; állok a rothadó anyagon, szívja a szívem a

föld erejét: ágaim elérik, hogyha hagyom, létem legtetejét.

Én vagyok az az égig érő fa… az adományozó asszony-fa; az ember alól kihalt

anya-fa; a fa, amely felfalta a madarakat és tavasszal tollakat hajtott;

tündérek ágas-bogas tejút-fája; a nézés roppant fája.

Gyökereim befonják a föld méhét, visszabújtatnak, meggondolatlanul kitörtet,

a föld odvas mélyeibe; sűrű nedveket keresnek, messzire elkóborolnak a víz illata

után.

Gyökereim teste: eleven emlékezés a vízre.

Ágaim bejárják az ég boltos tereit (szeles terek szélességét, tornyos egek

tágasságát), szerelmesen, érzéki bódulatban hajolnak, nyújtóznak a fény felé:

minden mozdulásuk a fény mozdulatainak mása:

ágaim teste eleven emlékezés, a fény emlékezete.

Így emlékezik Istenre a megteremtett és teremtője által magára hagyott Valóság

az Idő és Tér kietlen lét-kozmoszában, amelyből a teremtő kivonta magát, hogy

helyet szorítson a létezésnek:

ahogy a viselős nők méhe emlékezik az Egyetlenre, akit újra és újra

megszülni igyekszik a föld –

ó, az Anya édes reménysége, várakozó türelme és lankadatlan szomorúsága!

Ahogy a méz csöpög a méhek lépéből, és tej fakad a nőből, úgy van Benned

reményem, ó, uram…

(„Most. Most aztán elkapták. Most aztán elkapták és meglesték a titkát. Most

aztán elkapták és meglesték a titkát a fehér gyolcs alatt. Letették szótlanul.

Sziklát gurítottak fölé. Azóta szülnek. Álomban és ébren. Mióta látták. S

tudják, hogy hiába…

Szél és virágizom.…Fehérre duzzadt lepedők repednek. Szeretem, aki eljön, nem

szól, megáll a kapuban, megoldja saruját.

Tejtől lucskos hajnal: madár sikolt, fordul a Föld. Fogan”) –

ó, a Fiú heves növekedése, mohó belesarjadása a fénybe!

és a lélek-lányok, a mindig-szűz anyák, ahogy megállnak karjuk kitárva,

mintha az így átölelt távolság kívül kerülne a sorson, s miközben az egek

mintegy a természet felett vonulnak,

mindnek marad annyi ideje, hogy csak egy madár legyen,

csak egy madár,

semmi több – –

244

245. oldal

Március 28. nagypéntek éjjel

Valahogy nem tudok ma elaludni. Nem tudom, hány óra lehet. Síkos és édes

az éjszaka a még mindig duzzadt Hold gátlástalanul patakzó tejétől.

Megpróbáltam megkeresni a papucsomat az ágy alatt, de nem találom; úgy

látszik, elúszott valamerre. Mezítláb ülök a padlón egy fehér tócsában és írok,

írok…

Azt szeretném most leírni, hogy mi történt ma, nagypénteken. Hiszen először

láttam őt az után a nap után, amikor azokat a rettenetes szavakat mondta

nekem önmagáról… Féltem én, iszonyodtam ettől a viszontlátástól, de a

szemináriumot nem hagyhattam ki. A romantikánál tartottunk, és tudtam,

hogy Lermontov Démonjáról is fog beszélni. Ahogy mondani szokás, két marokra

fogtam a szívemet, az arcomat finoman bekentem alapozóval, hogy eltüntessem

megtöretésem nyomait, a farmermellény alá kerekgalléros fehér blúzt vettem

fel, és utolsónak mentem be a terembe. Már csak a sarokban volt üres szék. Én jól

láttam őt (ő valamivel kevésbé engem). Rögtön észrevettem, hogy szokásos

fejfájása kínozza. Arcán mély ráncok ültek, szemhéja vörös és duzzadt volt,

halántékán vonaglott az ér. Kezében erősen remegett a gyufa – rágyújtott, még

mielőtt megszólalt volna. A csoport sokáig matatott, és hangja egy darabig nem

tudott úrrá lenni a neszeken, apró köhögéseken, olyan erőtlen és elgyötört hang

volt. Tétovázva, messziről indult. Egy ideig szorongva bámultam a füzetembe –

írtam volna, de nem volt mit. Ránéztem. Tekintetét elhúzta rólam, csapkodott

vele, mint egy verébfióka. Erős, hosszú pillantásomon megpihent egyszer-egyszer,

újra elrepült. Lassanként, ahogy köd száll fel, kezdett eltűnni a homály és

bizonytalanság.

„A legenda – minden legenda az emberi szenvedés okairól szól, az erkölcsi

világrend felépülésének hogyanját keresi.” Tekintete megkapaszkodott

figyelmemben, fájón, karmosan, aztán súlyosan, lassan felrepült.

Ó, a hit hatalma! mert bizony az én szemem (a hívő szeme, a nő szeme) jelek

ezreinek láthatatlan fonalaival kötözgette erősre ezt a szárnyat,

sugárfonalakat küldözgetett a gondolatoktól bódult fejek fölött és mosollyal

itatta meg az egyre följebb repülőt:

„Az emberi szenvedély harca a racionálisan rendezett világgal szemben

egyszerre kikerülhetetlen és reménytelen. Minél reménytelenebb, annál

heroikusabb, minél heroikusabb, annál telítettebb a reménytelenség tudatával.

Mindez egyszerre tragikus és komikus –

ez adja a küzdelem

drámai harmóniáját.”

245

246. oldal

És már elszakadt, és már nem lát semmit, mert odafönn van, egészen a fénynél

már, a fény forrásainál:

„A büntetés – a magány. Hol kereshetne társat a tudással megbélyegzett lélek? A

hasonlók között? Kevesen vannak, és mind magányos. Az ,ártatlanok’, a

meg nem bélyegzettek között? Azok, ha beléjük ültetné önnön lényegét,

karikatúráivá lennének. És ekkor születik az illúzió – a megváltódás lehetősége

a szerelem által, a kettős, egymással érintkező vágy által:

a szellemi anyagivá, az anyagi szellemivé akar lenni.

Ó, a szenvedély! a szellem állandó vágya, hogy legalább félig-anyaggá:

érzelemmé váltódjék meg! És az anyag vágya, hogy fogalommá lehessen – a

gondolat születése! A szenvedély: eszköz és határ. A Démon szerelmi vallomása:

ígéret a szellemi lényeggé változásra. A Démon csókja: a tudás megszerzése – a

földi lény halála. De a szellem nem képes a vele ellentétes lényegbe átváltani;

nem tud megszűnni –

örökre halhatatlan és ezért örökre boldogtalan.”

Most már nem fenyeget veszély: kiterjesztett szárnnyal, egyre lassulva kering

fölöttünk:

„Hiszen mi az emberréválás titka? Az anyagi és szellemi lényeg egyszerre-

megélése, harca és harmóniája. És a boldogság nem más, mint e két lényeg közül

valamelyiknek az elvesztése az örökkévalóság egyetlen pillanatára…”

És csak most fog bele az előadásba, visszanyerve önmagába vetett hitét, saját

hangján szólva, mint aki újra megszületett.

„Kedves hallgatóim, drága gyermekek – így kezdte –,

ma arra teszek kísérletet (a ti odaadó figyelmetek és érdeklődésetek nagyértékű

segítségével, amelyért nem győzök eléggé hálás lenni), hogy bemutassam a

romantika legnagyobb értékét, azt az irányultságát ugyanis,

hogy felkutassa a mélységeket és a magasságokat, feltéve minden tiltott kérdést,

amelyeket a lélek valaha feltett a szellemnek, kérdéseket az életről és a halálról,

Jóról és Rosszról, Istenről és a Sátánról, fényről és sötétségről, teremtésről és

pusztulásról, alávetésről és lázadásról…

És, ahogy bizonyára sejtettétek, mindezt egyetlen romantikus műremek,

Lermontov ,keleti regéjének’, „A Démon” című elbeszélő költeménynek az

anyagán próbálom bemutatni. És persze nem kezdhetjük méltóbban az

ismerkedést, mint magával a szöveggel (bár természetesen biztos vagyok benne,

hogy mindannyian

kívülről fújjátok már)…

246

247. oldal

„Magányos démon, bús zarándok / Repült a bűnös föld felett,

És jobb idők, szép tiszta álmok / Szavára visszarévedett;

Mikor még fenn, a fény honában / Szelíd kerubként tündökölt,

Derűsen szállt az éjszakában, / S az éter hullócsillagában

Mosolygó testvért üdvözölt…

… Körötte ős ködök lebegtek, / Tudásszomj szülte vágyait,

Figyelte szétszórt égitestek / Keringő karavánjait;

Mikor még hőn szeretve hitt, / A lét vidám elsőszülöttje!

Nem ismert kételyt, bűnt, s fölötte / Még nem siettek századok

Unalmas, meddő sorba térni… / Ó. régi, régi szép napok!…

Már fel se tudta mind idézni! –

Már rég hazátlan kóborolt / A puszta űrben, számkivetve:

Mint perc a percre, úgy vonult / Megannyi század, ködbeveszve,

Egyhangú kört követve mind. / S hiába szerzett kínra kínt,

Már nem hozott gyönyört szívének, / S mert lenn a földi bús határ

Nem állt ellent művészetének, / A kártevést is unta már.”

– Én innentől fogva már csak nagy vonalakban próbálom meg összefoglalni, mi

mindenről beszélt ő ezen a délutánon, mert teljes lehetetlenség akár csak a

töredékét is visszaidézni annak a tébolyítóan gazdag anyagnak, gondolat- és

tudástömegnek, amivel szabályosan leöntött bennünket.

Sokan szorongtunk a kis szemináriumi teremben, és a szó szoros értelmében

szorongtunk, úgy érezve, hogy a világ legnagyobb kincse, a tudás aranya éppen

most, végképp kifolyik az ujjaink közül, mintha aranyszemcsékkel teli rohanó

folyóba mártottuk volna a kezünket, és hiába kapkodnánk a csillogó káprázat

után, az tovairamlik, és a folyó halkan mormolva nevet hiábavaló

igyekezetünkön. Jegyzeteltünk persze, és figyeltünk nagyon, minden szellemi és

lelki erőnket a végsőkig feszítve, de megint az volt az okosabb, aki felvette az

egészet;

szerencsére megkaptam egy kis időre a felvételt, úgyhogy majd leírom és

egybevetem a jegyzeteimmel és az emlékezetemben megmaradt morzsákkal,

és akkor talán megmarad valami a hiteles, érzelemként is megélt, kozmikus

volumenű gondolatok és élet-tapasztalatok színes szövetévé szőtt,

a szellem szabadságától gazdag tudás

végül már fájdalmasan szívszorító, átláthatatlan pompájából,

amivel elkápráztatott és sokkolt mindannyiunkat.

Először a Démon bukásáról beszélt, az angyalok lázadásáról és annak okairól;

aztán a fény és a sötétség polaritásának

szükségességéről:

247

248. oldal

megpróbálta megértetni velünk, hogy a fényszülte paradicsomi Rend és a

teremtetlenség Káosza, amit a sötét erők próbálnak visszacsempészni a világba,

olyan feszültséget képviselnek, amely nélkül nem lenne sem mozgás, sem fejlődés

a Teremtésben. A luciferi Gonosz tehát végeredményben a Teremtés érdekében

dolgozik, és nem is élvezi annyira ezt a ,munkát’, lázadásának e jutalmát és

büntetését, mint gondolnánk. Lermontov Démonja a metafizikai Rossz szenvedő

és haragos képviselője, aki Tamarában, az élettel teli, tiszta Lélekben a

megváltóját látja;

ám legalább annyira fél a szerelemben emberré lenni és így kapni meg az Élet

adományát, mint amennyire vágyik erre.

Az embernek ez eleve megadatott, de ezzel együtt az a lehetőség és kényszer is,

hogy – saját akarata lévén – folyamatosan döntenie kell,

választani jó és rossz, sötétség és fény között – és a lélek hol ezzel, hol amazzal

azonosul be. Megdöbbentő példákon mutatta be a ,Jó’-val beazonosulók

szenvedéseit a Gonosz támadásai alatt. Jób ismert története mellett „Az ördög

menyasszonya” című film hősnőjének sorsát mesélte el, akinek kirívó

ártatlansága – és értetlensége – három férje halálának és saját felakasztásának

is oka lett Cromwell pokoli Angliájában;

a Tüzes Angyal által összezavart Renáta démoni kalandjait is ide sorolta; de

semmi nem fogható ahhoz a megrendüléshez, amivel Virata történetét

fogadtuk, aki – fokozatosan rádöbbenve a társadalom minden egyes

szegmensében ott rejlő igazságtalanságokra, sorban lemondva hadvezéri, bírói,

királyi tanácsadói tisztségeiről, majd házáról és családjáról is – végül erdei

remeteségében vélte megtalálni az igazságos és békés, senkinek sem ártó életet –

egészen addig, amíg rá nem kellett ébrednie, hogy istennek és embernek

egyaránt tetsző élete (férfiak tömegeit vonzva) elnéptelenedett falvak,

családfenntartók nélküli házak, özvegy-sorba jutott asszonyok, éhenhalt

gyermekek iszonyatos sorsát eredményezte, rávilágítva arra, hogy a ,Rossz’ nem

elkerülhető ebben a világban. És tagadása sem járható út: az ember kétségbeesett

erőfeszítése, hogy elkerülje vagy negálja a Gonoszt, azaz maga az ellenállás

csak táplálékot és erőt ad annak.

Így hát aligha tehetünk mást, mint hogy magunkba engedjük, integráljuk és

,Jóvá szeretjük’ – ha ugyan képesek vagyunk rá.

„A feladat tehát – ezt mondta, összegzőleg, az óra vége felé, – a megértések és

felismerések nyomán lemondani a lázadásról, a rossz tudásról,

a büszkeségről…

Feloldódni a befogadásban,

az adakozó szeretetben

és a szerelemben.”

248

249. oldal

Az én szívem úgy félrevert ennek hallatán, mint az a harang, ami az utolsó

szavai után felébresztett bennünket a ,jó tudás’ boldog révületéből.

De ennek előtte még felolvasott valamit (visszahallgattam a kazettáról) a

lélegzettelen csöndben:

„Megadás és jóság, a természeté, amely a semmiből indul ki, hogy aztán

nyugodtan és komolyan járja végig bőségbe torkolló, messzi útját, mint ekéje

mögött a szántóvető, el-eltűnődve földjén s földje mélységén, a fölé boruló

égbolton, a szelek járásán s az eső zuhogásán, eltűnődve mindazon, ami volt

és fájt és elmúlt és visszatért és örökkön létezett.

És mindebben, a sokféleségtől kevésbé zavarva, jobban felismerni az örökkévalót,

azt, aminek kedvéért a szenvedés is jó, a teher is anyaság,

a fájdalom is szép.

Hát nem langyos-e még tőled a föld, s a madarak nem hagynak-e teret a

te hangodnak is? A harmat más, de a csillagok még a te éjszakáidból valók.

Vagy nem tőled származik egyáltalán az egész világ?

Mert az igaz szerelemnek a mindenség kell. Az ilyen szerelem nem kíván

viszonzást: önmagát hallgatja meg. E hang ellenében nincs választás, a hang,

mely „az angyalok tisztét végzi”, eljön, hogy beburkoljon s az örökkévalóság

magasságába emeljen. Lángoló mennyei szekere megérkezik s a halálnak

előkészített sötét mítosz is, melyet betöltetlenül,

üresen ott hagy.

Jer csak, te sors… semmire se mégy a teljes, végtelen jövő nélkül. Ami rombol,

még az is magával hurcolja a fennmaradót, halálnak nincs érkezése a háta

mögötti sok elevenség nélkül. Hajnal nyitottsága legyen a te szíved levegőjében…

csak érintkezést ismerj, véletlent ne. Ugyan hol nem sajátod bármi is, ha

szereted a jövendő méhében közelgőt,

és hogy is ne jönne az a te valóságos gyermekedként a világra?

El ne határold magad, szív, jótól-gonosztól és a felismerhetetlentől…”

És ekkor elhallgatott, és nagy csönd támadt.

A harangkondulás váratlanul megzörrentette az ablaküveget; valaki az

egybeesések rémületében leejtette a tollát. Mosolyok, ébredő mozdulatok

fodrozzák az álmodó idő lassan világosodó tükrét. Sóhajok, csosszanások.

Reccsennek a székek elgémberedett ízületei,

az ajtórésen fény, zaj és hűvösség

szivárog be a folyosóról –

vége az órának.

249

250. oldal

Márc. 29. szombat délelőtt

Egész éjjel írtam, aztán aludtam egy keveset, és most megint nekilátok,

hál’ isten csönd van, Anya a gyerekekkel leutazott Apa rokonaihoz (nem tudom,

Apa utánuk megy-e egyáltalán, éjjel megint nem volt itthon…), így talán három

napom is lesz egyedül, úgy kell ez nekem most, mint a levegő. Ott folytatom,

amikor vége lett a Démon-órának, és amennyire emlékszem, tisztára kábultan,

imbolyogva mentem lefelé – még egy szeminárium, nem, ez lehetetlen … –

gondoltam. A terem előtti padon már ültek néhányan, vitatkoztak. Nem tudtam

rájuk figyelni. A Démon lázadása!… Tamara eszmélése… Végtelen tereken

jártam, csillagok ugráltak ki a talpam alól. – Bocsánat – mondtam nekik.

Nevetgéltek, összesúgtak, bennem örvény nyílt és húzni kezdett. – Elfelejtettem

valamit. Vissza kell mennem! – Hé, hová mész, mindjárt kezdődik az óra! –

Sietek! – válaszoltam vissza futás közben.

Meg se álltam az ajtaja előtt, alig kopogtam, nem vártam meg a hangját. Csak

akkor torpantam meg, amikor már félig benn voltam és megláttam, hogy

arccal az ajtó felé fordulva, mozdulatlanul ül. – Hát maga mit csinál

itt?! – kiáltottam rá csaknem rémülten. – Magát várom – felelte.

Leejtett karral az ajtónak dőltem, lassan becsukódott. – Azóta ül így? – Azóta.

Ültem és arra gondoltam – csak arra, nem tudtam gondolni semmi másra: jöjjön

vissza. Hogy milyen jó lenne, ha visszajönne.

Leültem vele szemben és elmosolyodtam az arca láttán. A fájdalom minden

nyoma eltűnt róla. Még sohasem láttam ilyen arcot: olyan sötét tud lenni, mint

a fűtetlen kemence torka, aztán meg olyan fényes, mint a cintányér: mintha

valaki lemosta és fényesre suvikszolta volna. Ő is mosolygott, odajött hozzám és

megfogta a kezeimet. – Jó volt, Anna? Sikerült adnom maguknak valamit? (

Hogy kérdezhet ilyet?! Hiszen tudja... érzi… – gondoltam, és mintha hangosan

mondtam volna, válaszolt): – Igen. És köszönöm. – Lehajolt a kezemre,

megcsókolta. Homloka az arcomhoz ért, éreztem ajkaimmal meleg és illatos

bőrén át az ér nyugodt lüktetését. Óvatosan megcsókoltam azt az eret. Megint

elmosolyodott, homlokomhoz szorította a homlokát, – milyen jó ez, milyen

nagyon jó… – s ahogy arcomat a kezére fektettem, könnyű, meleg, meghitt

csókokkal válaszolt, nyakam, hajam tele lett velük. Most én mosolyogtam. – Ezt

a mosolyt, ezt őrizze meg nekem – mondta, majd furcsán elváltozott hangon,

váratlanul hozzátette: – De most mennem kell. Jóéjszakát. –Tekintete riadt volt

és minduntalan az íróasztal felé csapdosott, és én észrevettem… Amikor

benyitottam, már nem volt ideje, hogy eltüntesse a konyakosüveget, és én most

megláttam. Rettenetes zavarában még a tengelye körül is megfordult.

250

251. oldal

Mozdulata megállt a levegőben és egy pillanatra úgy maradt, kettészelve, mint

egy poshadt görögdinnye, aztán szétesett. – Most meg hová megy?… De csak leül

még egy kicsikét! Milyen elegáns ma, nem merek magára nézni… – Nem ültem

le. Nekitámasztottam a hátam a falnak (mennyi fal van itt, az egész szoba

csupa fal!) és makacsul hallgattam. Rémült sietséggel bugyborékoltak belőle a

szavak, aztán hirtelen megtört. Szótlanul odament a mosdóhoz, fogta az egyik

koszos vizespoharat és töltött bele a konyakból. Odahozta hozzám és a kezembe

nyomta. – Igyál, madárka – mondta, és az arca csupasz lett és fénylett. –

Igyál a kedvemért.

A tegezés okozta rémülettől behunytam a szemem. Puha szirmokat éreztem

a szemhéjaimon, arcomon könnyű suttogás futkosott: – Olyan furcsa

hangulatban vagyok ma... – Ránéztem: visszaült az íróasztalához, mosolygott.

– Én is - mondtam csak úgy magamnak, hangtalanul és valahogy mégis

rekedten, és még mindig ugyanúgy fogva jobb kezemben az érintetlen

poharat, bal vállammal súrolva az iratszekrény oldalát, lassan lecsúsztam a

fal mellett a földre.

„…Ahogy ott ültél – hadarta sebesen, mint aki fél, hogy lekésik, végzetesen

lekésik a legfontosabbról, ami történhet vele életében, – ahogy ott ültél akkor

pénteken abban a fehér ruhában – fehérben, miért? –, talpig fehérben, és

a kezedben az a fehér papírlap, a „Haladék” – ahogy ott ültél azzal a verssel,

az időeltolás játékának gyümölcsével a kezedben – nem is te voltál az, hanem

egy lélegző és mosolygó szimbólum, és hirtelen eltörött akkor valami, érted?…

dehogy érted: egyszerre vége lett mindennek, ami eddig volt, megráztam

magam és elkezdtem örülni, akkor mertem először örülni, mindennek, a mi

csodálatos találkozásunknak, mert lejártak a határidők, a hallgatás és

aszkézis határidői, a magány és az önkéntes száműzetés ideje lejárt, és nagy,

fényes öröm van most bennem, mert már behegedtek a sebek, és újra a világ

elé léphetek, hiszen ellenálltam az utolsó kísértésnek is, megvolt az utolsó

nagy kísértés, és én nem buktam el, megálltam, egyedül, egyedül, mert az

ilyesmit egyedül kell elvégeznie az embernek, mint a halált, és elvégeztetett,

és ami hamu volt, az élet lett, te elhoztad a megváltó szót és az a szó meghalt

és a rózsa szárba szökkent… azóta nem szűnik a csöndes öröm bennem, mert

megszilárdultak mostanra teherbírásom falai és már tudom, mit

vállalhatok”,

…milyen különös – gondoltam, egyenletesen dörzsölgetve egy morzsolódó

papírzsebkendővel a feldöntött, érintetlen áldozatként szétfolyt konyakot a

kopott szőnyegből – , már ott kinn is olyan volt ma, mintha úsztam volna a

tömegben, mint a gyermekláncfű bolyha a sűrű levegőben… a Kígyó utcában meg

szembejött velem az a vak lány, aki mindig szentképeket tart egy kis tálcán az

ölében (egyszer elkértem egyet, Jézust ábrázolja a galileai tó partján, előtte,

félig a vízben egy furcsa, gyönyörű

női alak),

251

252. oldal

most láttam őt először menni (biztos ugyanazon az útvonalon megy mindig,

hogy el ne tévedjen, gondoltam),

és arcán látszott az eltökéltség boldogsága,

eddig csak ülve láttam, ahogy szüntelenül és némán himbálódzik kis székén

előre-hátra egyforma mosollyal, télen és nyáron, napsütésben és hóesésben, most

pedig ment, vak bizalommal ment a sodródó és önmagával elfoglalt

áradatban, arany-fülbevalósok, vastagon kifestettek, mohók és szerelmesek

között, el mellettem is, akit a szerelem felé sodort a tömeg, ehhez az órához

ebben a szobában, ő pedig magához szorította piros műanyagszékét, melyen

sohase fogja meglátni a nagy foltokban elterült piszkot, és ment a

világtalansága jelölte szűk térben, amely (most hirtelen belém villant) csak

nekünk tűnik szűknek, neki ott egy hatalmas mindenség terül el,

az áramló, zavaros tömeg helyén

egy áramló, egyre mélyülő, smaragdból kobaltkékre váltó tenger,

és ahol legmélyebb a víz, ott áll a vízikirály palotája …falai korallból vannak,

magas, csúcsíves ablakai átlátszó borostyánkőből, de a teteje csupa kagylóhéj

és ezek a víz járása szerint nyílnak és csukódnak… és a király leányai, a kis

hableányok naphosszat eljátszogathatnak lenn a palota nagytermében, ahol

eleven virágok nőnek a falakból …s a halak odaúsznak a királykisasszonyokhoz

s a kezükből esznek és engedik magukat simogatni,

vagy a palota előtti nagy kertben játszanak, ahol sötétkék meg tűzpiros fák

állnak, a sok gyümölcs tündöklik, mint az arany, a sok virág, mint a lobogó

láng… Áttetsző kékeszöld búraként borul rájuk a hatalmas víztömeg, derengő

fényével a fenti világnak; szélcsöndben még a napot is lehet látni, olyan, mint

nagy bíbor virág, amelynek kelyhéből ömlik ki minden világosság…

Ám egyszer lenn a mélységek mélységében, piros korallokból és sápadtfényű

gyöngyökből épült termeiben iszonyatos haragra gerjedt a Vizek Királya, a

hableányok nagyhatalmú atyjaura, amikor megtudta, hogy legkisebb,

legkedvesebb leánya beleszeretett egy emberbe…

egy semmirekellő halászba vagy koldusba, akinek egyszerű lenvászon ingén és

ágyékkötőjén kívül semmije sincs s az is csak néha villan fel egy-egy percre a

hullámok szemveszejtő ragyogásában, ahogy halkan jár, alig hagyva nyomot

könnyű talpával a könnyű, csillogó homokszemcsék között… és akit mégis hozzá

hasonló mezítlábas nyomorultak hada követ mindenfelé a parton, odahagyva

a moszattól szakállas szakadozott hálókat és rozzant ladikokat a sós

fövenyen, s akik úgy isszák csendes, homokként pergő vagy néha tengeri

hullámok morajával felcsapó emberi szavait, mintha lakodalmuk részegítő

borát innák cseppről-cseppre,

az elképzelhetetlenül gyönyörű, káprázatos jövő

arany kelyhéből…

252

253. oldal

…s a kicsi sellő is, akinek haja nedves aranygyapjú, és minden egyes hajszála

akár a tiszta aranyerezet az üvegcsészén, teste fehér elefántcsont, farka csupa

gyöngy és ezüst… amikor egyszer messzire csavargott gondtalan úszkálásai

közepett, messze eltávolodva fenséges atyja és vidám testvérnénjei víz alatti

palotájától, a király borostyánkő palotájától, melynek teteje színtiszta smaragd

és fényes gyöngy a padozata… amikor messze déli vizek ringatták langyos

csevegéssel, mint letört nádszálat a nagy folyamok nyugodtan hömpölygő árja…

a kicsi sellő is meghallotta egyszer azokat az áttetsző homokszemekként pergő

tiszta szavakat, és közelebb úszott, hogy belenézhessen azokba az ibolyaláng-

szemekbe, melyek sokkal többet tudtak a mindentudó szavaknál is…

…és nem tudott többé visszatérni a lazúrkő-színű derengésben úszkáló

testvéreihez, sem atyjához, aki alabástrom trónján ülve azóta siratja

legkedvesebb gyermekét és annyira bánkódik utána, hogy bánatától

megfeketednek a hullámok és a hajók deszkái nyikorogva sírnak és az üvöltő

szelek az ő leírhatatlan gyászát hordják szét az egész világon… mert nem

látja már soha a kicsi sellőt, aki nem akar többé a tenger népéhez tartozni, és

nem akar gyöngyöt érlelő kagylókkal és bohókás kis halakkal játszani a víz

alatt…

…hanem emberi lelket akar és az ember minden szenvedését akarja, ha ez az

ára annak, hogy ismét hallja azt a hangot ott a parton, ahogy ez a hang a

csodálatos jövőről és a szenvedések megváltásáról beszél. Ott ül magányosan a

kicsi sellő egy elhagyatott sziklán és az emberekre gondol, a nők csípőjén ringó

kosarakra, melyek tele vannak a föld különös illatú gyümölcseivel és ő is

szeretné az illatukat érezni – és a férfiak szőrös, izzadt testén gyöngyöző

verejtékcseppek szagát is, ahogy hazatérnek a földekről estefelé kis kunyhóikba és

ölelésük olyan darabos, mint a barázdák nagy barna rögei, melyek a

termékenység és a súly nehéz illataival itatták át napégette bőrüket… és a

kenyerek illatára gondol, melyet ő nem érez, ahogy a férfiak és nők táguló

orrlyukakkal és kitágult, örvendező szemekkel osztják a kosarakból ott a

parton… és szegény játszótársainak, az ezüst halacskáknak megdermedt,

megnyúzott testét nézi, ahogy kirántják őket a tűzből és azon forrón (mi az, hogy

forró?…) darabokra szaggatják és a szájukba tömik őket ezek a furcsa, barázdás

arcú és megkínzott tekintetű lények…

…az emberekre gondol, a szenvedésre gondol,

és Róla, az ibolyaláng-szemű, lenvászon-ruhás megváltóról álmodozik.

„…évekig önként hallgatni, te ezt nem tudhatod, kedves, és ne is tudd

meg, legyen más utad, én vigyázok majd rád, de nekem így kellett tennem,

mert amikor visszajöttem,

ujjal mutogattak rám,

253

254. oldal

,az agyára ment – kiabálták, – beledilizett az akarásba’!… pedig csak

fel voltam töltve, érted, csordultig voltam élménnyel és tudással, de meg

kellett hajolnom, mert nem jött el még az én időm, mert mindennek

rendelt ideje van, és ez a hallgatás ideje volt, így hát el kellett fogadnom

a kihívást az aszkézisre, pedig amúgy nem kenyerem, nem igazán

(görbe ragadozómadár-mosoly csap le tudatomra, mintegy a zárt ablakon át,

melynek párkányán úgy kopognak szavai, mint a jégeső)

…és a sebek, amiket ütöttem, már behegedtek, te még nem tudod,

micsoda fájdalmat tudok én okozni azoknak, akik szeretnek engem”,

…micsoda fájdalom!… micsoda kút az… mélye jéghideg gyűrűs fájdalomnak,

micsoda önmagába zárt reménytelenség, milyen gyökereket eregető szívós erő…

micsoda fájdalom azok fájdalma, akik szeretnek…

…a bika! – gombolyodik gondolataim fonala a nekik rendelt labirintus

homályában – , mostanában folyton a Szent Bikán jár az eszem, valahol

olvashattam én róla, de miért jön elő folyton-folyvást?… beteg volt, a papok

rejtegették betegségét és az ünnep kitűzött napja egyre halasztódott, egyre

távolodott az időben, a lányok közül pedig egy, akinek a bika hátán kellett

volna táncolnia, aztán belebújnia a nagy, fából ácsolt tehénbe, hogy belsejében

kuporogva átélje az isten szent hevületének aktusát, a megtermékenyítés

kimondhatatlan és elképzelhetetlen rítusát – ez a lány, izgalmának és rémült

várakozásának remegő túlérzékenyítettségében megsejtette az igazságot,

kijátszotta az őröket, és reggel az ügyeletes pap (legnagyobb rémületére) a titkos

istállóban találta őt, a beteg állat mellett feküdt a mocskos szalmán és testével

melengette. Hiába fenyegették, hiába könyörögtek neki, nem mozdult onnan.

Lassan mindenki belefáradt a lány akaratával hadakozni, legyintettek,

ráhagyták, ő pedig ott élt az istállóban attól fogva, és mert a szent állat nem

tudott enni, saját péppé-rágott ételét nyomkodta nyelvével összeszorított fogai

közé, percenként nedvesítette (reggelente gyűjtött harmattal) a vastag, lefittyedt

ajkakat, símogatta, fényesre kefélte, nedves ruhával törölgette a bika súlyosan

verejtékező, óriási és legyengült testét, mígnem az állat egy reggelen felállt.

Felállt és megszólalt emberi hangon: „Éhes vagyok”.

A lány arcra bukott, bele a fojtogató bűzű alomba, és sírvafakadt az örömtől.

Zokogott eszét vesztve, amíg be nem jött a pap, talpra nem segítette, le nem mosta

arcáról a szennyet és a könnyet.

És akkor újra megszólalt a szent állat, és azt mondta hatalmas hangon:

„Éhes vagyok. Téged

akarlak

megenni” – –

254

255. oldal

„…dehát te ne félj, nem, ez már nem hangulat, azok a falak leomlottak,

és ha azt mondom, nagyon szeretlek, ezt már nem lehet visszavonni,

csordultig vagyok örömmel, akkora szavak vannak bennem, hogy nem

merem őket a számra venni, különben hát nem is kellenek a szavak, hiszen

egyszer megérzed magad is, mert most már minden másképp lesz majd,

meglátod: most már szabad, mindent szabad, elmúltak a fájdalmak is,

az összes fájdalmak!… nem megyek többé orvoshoz sem, úszni fogok majd,

megint elkezdek hegedülni, és megírok mindent, amit ígértem neked,

mindent, a cikk már majdnem kész! és elkezdtem a tanulmánykötetet is,

a regény pedig itt van a fejemben, beszélgetésünk óta a címét is

kigondoltam már, megmondjam? …nem, csak ne légy olyan telhetetlen,

majd meglátsz mindent, ha eljön az ideje, és az gyorsan itt lesz,

s ne kelteném életre a legszebb alakot én, a legnagyobb vágyú hatalom?…

…csak te ne félj, és ne sírj, még ha rettenetes volt is mindez, mert te is

tudod: ez a sok kínlódás ahhoz kellett, „hogy elmélyedve e vízió

szemléletébe, nyugodtan ülhessen lebegő csónakjában a nyílt tengeren",

bizony, hogy nyugodtan ülhessen hajójában az alkotó ember, ezért

szenvedtünk, és én most, ezzel az örömmel, hogy minden kísértést

legyűrtem, az összes sötét hatalmakat” –

…Nem! – sikította valaki ekkor mélyen bennem, tudatom védtelen falaihoz

húzódva, mert az ablakot kivágta a szél és a szavak már elöntötték a padlót –

ezt nem! bármit, csak ezt nem – hiszen még mindig minden lehetséges! Minden!

Például még az is lehetne, hogy elmégy… hallod? Abbahagyod például, hogy

összekulcsolt kézzel térdelj egy másik ember kacskaringós gondolatai előtt,

miközben fáj a térded, és az ördög vihog az oltár mögött… Tegyük fel, néhány

centivel magasabbra nőtt, mint más, ez még nem ok, hogy este is elfelejts

megreggelizni, és virágos-könnyes áhítatod naponta végighúzd a kiskörúton...

El is mehetnél most innen… Nem mintha itt sokkal unalmasabb lenne, mint

máshol, mert például a függöny, ha lehet, még feketébb, mint legutóbb, és

minden szék néhány centivel odébb van, ami érdekesen átstruktúrálja a falak

közé zárt monoton teret, viszont a zsíros folt az ablaküvegen, amit a homlokod

hagyott, amikor szent révületben nekidőltél a minap, az ugyanott van, pedig az

idő odébbaraszolt jócskán,

így hát az ember elgondolkodhatik például, hogy ’ is van ez, változnak-e hát

a dolgok avagy se, mi változik közülük és miért, és melyiküket szeressük ezért

kitüntetőbb áhítattal – viszont, gondolj csak bele, mennyivel érdekesebb lenne

bárhol másutt: a liftesnéni például

ma talán nem paprikáskrumplit,

hanem fasírozottat eszik

a portásfülkében,

255

256. oldal

kint nem északi szél fújja a képedbe a havat, hanem valami délies mocorgás

bizseregtet

(és ettől eszedbe juthat esetleg, ha minden klappol, az a nyeszlett kis fa is, amit

ma láttál a buszból, mielőtt beleszaladtatok volna a járdaszegélybe attól a

kettyent taxistól, aki minden kétséget kizáróan annál a kis pipinél akart jó

lenni, aki mellette ült átmenetileg –

rá se hederítve ezekre a koincidenciákra a nyeszlett kis fa virágzott, füstben-

illatban állt, füstben és illatban, amely puha és nedves és finoman remegve

feszül, mint frissensimogatott mellnek a blúz finom anyaga – mint könnyű és

nedves füst illata volt ez a kis fa és bizonyosan bódultan köröznek most körülötte

kába rovarok a esteli lámpa oktalan hívásától szédült fejjel és gyengén a téltől s

ennek ellenére máris, félénken bár és ostobán, de az elhivatottság fura, gőzös

révületében vibrálnak a szirmok között, a csábító-csalafinta izzószál felé),

és láthatnád, ha ebben a pillanatban esetleg éppen lefelé mendegélnél a lépcsőn,

milyen várakozón billegnének a letépett és összetaposott plakátok fecnijei, hogy

léptedtől egyszerre valamiképp fáradékony és petyhüdt lepkékbe menjenek át,

melyek réveteg és szeszélyes röpködésekkel vennék körül lábaid, ahogy egyre

lejjebb helyeznéd őket az engedelmes kövek egymásutánján,

és, ha szerencséd, neadjisten kifejezetten mázlid volna, még azt is

meghallhatnád esetleg, ugyanakkor, ahogy az üres liftaknába köpköd a Hold,

amikor jártában belebámul –

ha elmégy most, és nem hiszed, hogy ami van, az rosszabb és kevesebb, mint ami

lehetne, mert hiszen ezen múlik, hogy táncoló léptekkel lejtesz-e végig az utcán

az unatkozó kirakatok sorfala között, vagy ismét belecsusszansz a bánat

hálójába azon a picike lyukon át, melyet vakok és bolondok számára tart fönn

a Nagy Halász – akkor észreveheted akár, hogy egy centivel magasabban,

ameddig nézni szoktál, veszedelmesen megrepedtek a falak, és ezért nagyon,

nagyon fog tetszeni neked az ég a felszabadulás tere fölött, amilyen tisztességes,

repedezetlen fekete, kikezdhetetlenül egész, üres és könnytelen –

„…Feltámadott, valóban feltámadott! – de hát elég, elég, nagyonis

kifárasztottalak, szegénykém, madárkám, kedvesem” –

még mindig az íróasztalnál ülve mondta ezeket, és meg sem mozdult, felém

se nyúlt, csak szemeit nyitotta rám,

szemeiben pedig egyforma két Nap sütött, úgyhogy nem lehetett belenézni,

…akkor hát – szia – mondtam én, felállva a földről, és olyan gyorsan csuktam

be magam mögött az ajtót, hogy azt se hallottam már, elköszönt-e ő is, és

csak otthon jutott eszembe, hogy talán ez volt az egyetlen mondat,

amit hallott tőlem

aznap.

256

257. oldal

Márc. 29. szombat este

Ma tehát Nagyszombat van – a pokoljárás napja:

ma még a harangok se szóltak, hogy enyhítsék a fájdalmat és a gyászt…

,Aki dudás akar lenni’ – akarunk pokolra menni?

ki akar bennünk és mit akar tőlünk?…

Talán maga az akarás a pokol, minden sötétség szellemi szülőatyja?… a

fekete lyukakban összesűrűsödött világfaló erő?…

És mi akarunk-e a sötétségben, tudunk-e a nem-fényben élni, tudjuk-e a fény

hiányát a jó manifesztációjának látni vagy az árnyék sötétjét fénnyé

szeretni?… tudunk-e a cet barlanghomályú, zsigerbűzös gyomrában lakozni?…

,Miért én, Uram?!’… még a gyerekek is ezt kérdezik kórusban, ha Anya elkiáltja

magát – Valaki vigye ki a szemetet!…Ricsi, lennél olyan jó?… – ,Mért pont én?!’–

de enyhítőleg máris hozzáteszi: ,Szingaléz kérdezni: ti a hullákat is

újrahasznosítani?’…

Ki akar szemetet kihordani, a másik ember szennyét felmosni?… ki akar

hullarablóval barátkozni a keselyűk tornyában, hátha az elküldi barátjához,

az ópiumkereskedőhöz, az pedig a pénzváltóhoz, aki majd egy másik bejáratra

mutat, míg sok-sok utat bejárva, sok-sok kapun bekopogtatva végül esetleg ott

állhat az ajtó helyére függesztett gyékény előtt, amelyen csak egyetlen szó van,

az igazság végső neve, és amely mögül úgy tódul a fény, mint ha egy csillag

robbant volna fel a kozmosz szívében?…

Ki akar bizonytalan célok ígéreteivel a szeme sarkában szellemi istállókat

kiganézni, a kétes igazságot hirdetni mindenek ellen,

ki ne szaladna világgá, mint a próféta, midőn lőn az Úrnak szava Jónáshoz,

az Amittai fiához, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba,

és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe!

És felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől…

Csak az örök Túlélők, a Nagy Kígyó hasában hullahegyen furulyázók, a hős

lovagok és az igaz szeretők nem futamodnak meg,

akik maguk ugranak be a sárkány szájába, hogy kivágva magukat onnan,

örökre legyőzve a pokol (a saját tudattalanjuk, a másik ember, az

elkülönültség, a két-ség, a hazugság és a halál) rémületes kísérteteit, bedobva

az utolsó, egyetlen szál rózsát a reménykedő emlékezés tűz-tavába,

megtalálják akkor a soha-el-nem-égő igazságot,

önlelkük halhatatlan szerelmének tündérországát…

257

258. oldal

Délelőtt fejeztem be a naplóban az előző részt, gyorsan bekaptam egy vajas

kenyeret néhány szem kicsi hónapos retekkel (Apa hozta nagy büszkén a

gazdaság fóliasátrából a húsvéti asztalt feldobandó, amiből nem lett semmi),

és lerohantam a buszmegállóba. Mehettem volna gyalog is, de annyira hajtott

valami, hogy nem volt hozzá türelmem. Felszálltam a buszra. Ezt gyakran úgy

csinálom, hogy szinte nem is tudok róla. Még a zajok, ütődések se mindig

riasztanak fel. Én magam egészen máshol vagyok, a testem meg lép,

kapaszkodik, néha még tolakszik is értem... Most is – hol nem jártam én! Mély,

homályos, keskeny horhosban, jobbról sötét szikla, balról még sötétebb szakadék

– egyensúlyozni – itt nem szabad megbotlani, mert… és a vékony csapán

gyökerek, törzstelen és virágtalan, elhalt gyökerek, mindet észre kell venni,

mindet kikerülni,

kövek és gyökerek, és meleg van, mint egy kemence fenekén…

de ez a busz – persze, a busz. Egy kövér középkorú mellett üres a belső hely, mi

meg, mint a sózott heringek… „Miért nem mondja valakinek, hogy üljön le?”-

gondolom szinte félálomban… beszorulok valami táska és egy farmernadrág

közé, néhány percig lehúnyt szemmel aggódom, mozdul-e vagy sem a férfi, aki

ilyen szorosan mögém került. Talán ma megúszom – ugyan állítólag, ezt a

barátnőm mondja, rájuk is lehet szólni – dehát az pokolian megalázó – hogy

mindenki rájöjjön – már a gondolattól kigyullad a bőröm, ez az alattomos

áruló – vagy rálépni a lábára? és ha észre se veszi? vagy úgy tesz, mintha nem

venné észre? esetleg szitkozódni kezd és akkor én kérjek bocsánatot? – vagy?… jaj,

nem, ne. Legalább ma ne. Jobbról egyenletes lélegzés veri a fülem (dohányosé),

balról szégyentelenül hangos női hadarás („na és képzeld hogy úszómedencéjük

is van de hát a telek is kicsi gyep is kellett meg miegymás nézem a medencét

valami eszméletlenül szép csak egészen pici érted talán négyszer hármas vagy

ilyesmi hát mi a fenére jó ez kérdezem én hát most mondd csakhogy itt jön a

poén látom úszik ám benne valaki de egyhelyben érted hát én teljesen paff voltam

azt hittem káprázik a szemem aztán kiderült hogy mizújs hogy ez a legújabb

divat valami állítható villanymotorral áramoltatják benne a vizet pont olyan

sebességgel ahogy te úszol csak persze szemben veled úgyhogy te úszol tempózol

rendesen csak éppen egy centivel se jutsz előbbre na mit szólsz hozzá hát nem

zseniális?”…

biztos, csak én egyáltalán nem akarom ezt hallgatni, ezért bekapcsolom a

szemem, a hang zümmögéssé változik, a busz éppen megállt, a szemközti ház

ablakában egy szőke nőt látok, meztelen, azonkívül fél kézzel fog egy néger

kisbabát, aki kinn ül a párkányon, vagy hat méterre az utca fölött, a bájos fekete

babuci nyugodtan üldögél a vékonyka bádoglemezen a piros rugdalózójában

és a szomszéd párkányon sütkérező macska felé kapkod, az pedig őfelé pislog,

a szőke nő viszont fésülködik a másik kezével,

jesszusom!…

258

259. oldal

…de már kiindultunk a megállóból, a látvány eltávolodik, és én érzek,

a pasi nem mozog a hátam mögött, hálistennek, hanem a keze, az furamód

közel került az enyémhez a kapaszkodón, „képzelődsz… a döccenések rázzák

arrébb”, „te, ne csináld ezt, teljesen meghülyíted itt magad”, odébbhúzzuk egy

kicsit, mindjárt kiderül – ki is derül, az övé is jön utána, épp csak érintés-közelbe,

úgy, hogy a rázkódásoknál egy pillanatra hozzáérjen, egy kicsikét rácsússzon,

aztán elszakadjon megint, a következőig, nézem, egy pillanatra úgy tűnik, az

én kezem az is, az én két kezem érintgeti egymást finoman borzongva?... nem,

az enyém kisebb és keményebb… hát mire jó ez neki?… szépvonalú kéz,

értelmiségié, kár, hogy az arcát nem látom – jó volna látni? akkor nem merné

ezt – így, inkognitóban, névtelen-arctalan marad a ,bűn’ – de bűn ez? az érintés

bűne?… Azt mondják, a fasizmus abból nő ki, hogy az apák a mi kultúránkban

nem érintik meg gyengéden-elfogadólag, gyógyító-felszabadító szeretettel a

fiaikat (legfeljebb durván, elutasítóan vagy harciasan, úgyhogy némelyik

szerencsétlen kisfiú valósággal fuldoklik apja kemény ölelésében, és bőre csak az

ütések fájdalmas érintésén keresztül ismeri apja bőrét, hogy egy életre

belevésődjön az atyai hatalom) –

és vajon Jahve nem ezt játssza-e az ő választott népével? amikor tüzes bokorban

vagy vulkántűzben vagy a sivatag felhőoszlopában jelenik meg, amikor megtiltja

az ábrázolást, hogy még szoborként se legyen megérinthető, amikor magához

vonz és eltaszít, kénye-kedve szerint jutalmaz és büntet? És vajon nem azért

játssza-e ezt, hogy fiai, alávetvén magukat az ő hatalmának, megpróbáljanak

egymással és magukkal kezdeni valamit, és a „noli me tangere” tilalmát

egyszerre elfogadva és megszegve, ha másképp nem, kései Tamásokként egymás

sebeibe helyezve ujjukat igyekezzenek kiszabadítani a még forró hegekben és a

kihűlt, idegenné hanyagolt felületekben, az érintéshiánytól szorongó bőrben

bennrekedt fényt?…

mert hiszen az érintés világteremtő-világgyógyító áldozat,

„és illeté annak kezét és elhagyá őt a kín” …

…két kéz, egybeveri a döccenés, a gödör, a rosszul vett kanyar, két összeverődő

kavics a mozgó víz fenekén, miféle bűn?… mégis: nem nézett vissza, amikor

leszállt, csak a hátát láttam, az arcát nem, kicsit puhány és hajlott, de értelmes

hát, siet az emlék elől? …vagy a feltámadás hajnal-illata elé fut? „Földet csókol

a talp és föld a talpat – rés nyílik: hiány sebzi az időt –

a tér remegve tágul, nő a harmat, s egy perc kinyúl és megérinti Őt.”

Néztem utána, míg be nem lepte a többi ember, az oszlopok, a távolság.

Fennmaradtam a buszon,

mentem még egy

megállót –

259

260. oldal

Most viszont abba kell hagynom az írást, rettenetesen fáj a fejem, a vállaim,

a kezem, mindenem… talán később még folytatom.

Másfél óra múlva

Azt hiszem, aludtam egy kicsit. Mintha álmomban a kisfia száradó pelenkáit

szedegettem volna a földről (van gyereke egyáltalán? nem is tudom): lefújta őket

a szél a kötélről, nagyszárnyú fehér madarak, a füvek feje fölött repkedtek. Senki

nem jött ki a házból… Fogalmam sincs, hány óra lehet – mindegy, ezt be akarom

fejezni, mert addig nem fogok megnyugodni. Valahogy ilyennek képzelem a

szülést: az ember már fáradt, olyan fáradt, hogy legszívesebben becsukná a

szemét és nem is mozdulna többet, de az a valami ott benne mozog és ki akar

jönni, a legfiatalabb lét elképzelhetetlen erejével akar, és nem hagy békén, rúg

és kapáldózik és dörömböl, míg fel nem adod, és összeszedve erőid maradékát

világra nem hozod késéles kínok közepette – hogy meglátva, rögtön belészeress,

megértvén: nem ,valamit’, hanem éppenséggel az egyetlen dolgot hoztad a

világra, amiért te magad a világra jöttél. Hát valahogy így vagyok én most ezzel.

Az emlék dörömböl, látom magam a buszon, amely megy ki a lakótelepről a

végállomás felé…

Ott kezdődik az erdő, az út túloldalán indul befelé egy ösvény. Nem álltam meg

a köveknél, bokroknál, mint amikor Timivel megyünk – mentem egyenesen és

tempósan, ahogy azok mennek, akik tudják, merre van az útjuk. A tűzre

gondoltam már akkor (valahogy nem arra a szörnyűségre, arra a groteszk,

fonák, felemás feltámadásra, ami pénteken történt: ahogy az egészséges, fiatal

szervezet is néha feltűnően gyorsan, könnyen esik ájulásba a fizikai fájdalomtól,

éppen mert erős és ép még a védelmi rendszere, úgy volt valahogy az én tudatom

is; megérezve a határt, amin túl már nem tudna befogadni, egyszerűen bezárult

a tények előtt, mint csiga a gyerekkéz első apró mozdulatára, mintha tudná,

milyen ütés következik ezután, mely még a háza maradványait is bőrébe

préselné emlékeztetőül – ezért bebújik a házába, bár törékenyebbé és

védtelenebbé teszi magát ezzel, mint ha bőrizomtömlői nyálkás csupaszságát

szegezné szembe az erőszakkal, amely emettől talán elundorodnék, bújásától

viszont fölingerlődik

és a végig-vitel kényszerével tüzeli föl a kegyetlenséget) –

így nem tudtam én, nem is akartam a nagypéntekre gondolni, hanem egy

régebbi, ezért már elfogadhatóbb sérelem kínzott, ha ugyan lehet ezt a szót

használni arra a lehetetlenségre, amikor az ember egyszerre elveszíti a

hatalmát valami fölött, ami fölött sohase volt hatalma

és nem is remélhette, hogy lesz

260

261. oldal

(olyasmire gondolok, mint az álmok vagy a szépség, melyek már az első

pillanattól kezdve, hogy megjelennek nekünk, a függetlenség jegyét hordják

magukon a legfeltűnőbb helyen, és a függésnek csak egy módja lehetséges velük

kapcsolatban – hogy mi magunk kerülünk az ő hatalmukba, mi válunk

védtelenné öntudatlan és kegyetlen létükkel szemben).

És ezt én tudtam elejétől fogva, amikor először néztem bele a káprázatnak abba

a mélységes kútjába, amelyről folyton beszélek, bár inkább hallgatni kellene

róla, már csak a megóvása miatt is, mert már nincsen,

mert csak a szavakban él már,

és én okkal tartok tőle, hogy egy sincs a szavak között, amely meg tudná akár

csak sejtetni, mi lehetett az, ami arra kényszerített, hogy a hamus-kormos-seprűs

leleplezés-lelepleződés vérfagyasztó bohóckomédiája után – jóllehet féltem akár

csak visszagondolni is arra, ami történt, nemhogy megpróbálkozni azzal, hogy

megértsem – egyszer csak azon kaptam magam, hogy az erdőben gyűjtött sok

apró ágat meg száraz mohát még kisebbre tördelem és a nagy hamutartóban

meggyújtom. A moha jó sokáig ég. Olyan fura és izgalmas volt – mentünk az

erdőben Timivel. ,Szedjünk ágakat.’ Nem kérdez. Soha nem kérdez semmit.

Bemegy a sűrűbe, a bokrok felszívják, csak vibrálás marad belőle a levelek között,

ahogy a forró levegő vibrál nyár végén a mezőn. Aztán megjelenik,

tévedhetetlenül és pontosan az ember orra előtt, fűszál se hajlik jöttére. ,Ez jó

lesz?’ Szoknyája tele apró, száraz, letört gallyal, szikkadt mohával. ,Pontosan ez

kell. Éppen ez.’ Bólint, elém önti. ,Hozok még,’ és eltűnik újra. A szemem csukva,

ahogy fekszem a fűben, de látok – egy csupasz, erős, gyönyörű vállat látok,

mélyében megkötött izmok lázadása, megtört csontok szenvedése, mégis sima,

fényes és meleg, mint az olvasztott arany, és oly törékeny a maga szépségében,

hogy vissza kell tartanom a lélegzetem, mert úgy érzem, sebezhetőbb mindennél,

egy sóhaj is összeroncsolná, mert képtelen bárminő növekedésre körülhatárolt

tökéletessége, mely csupán az ismétlődés során válik örökké, hogy a mulandó

létből megteremtse a maradandót, hogy a megformált tér túlélje az időket...

mert sohasem éri el önmagát, és minél tökéletesebb, annál inkább nő

kétségbeesése, mert foglya az önmagában végződő örök visszatérésnek és ezért

kemény, kemény az emberi szenvedéssel szemben,

mert az nem jelent neki mást, mint mulandó létet...

és így megmutatkozik az embernek a szépség mint kegyetlenség –

hát nem lélegzem inkább, nem lélegzem és nem gondolkodom, csak nézek és

vagyok, mert mindent tudok most róla, a szépségről és magamról is mindent,

egyszerre mindent térben és időben,

hogy nincs a világnak, sem önmagamnak

egyetlen olyan részecskéje sem,

amellyel ne volna

kapcsolatom,

261

262. oldal

és érzékelem azt is, hogy ők is mind kapcsolatban állnak és szüntelenül

kommunikálnak egymással, a kozmosz minden eleme az összes elemmel, és

én egy vagyok közülük, minden sejtem is egy ezek közül, és ezért mindegy,

hogy atom vagy sejt vagy én vagy egy gondolat vagy a mindenség –

Timi már ott guggol mellettem, ki tudja, mióta, és ha nem hullik rám egy

beleakadt ágacska a szőke hajából, nem is veszem észre. Így viszont felülök,

visszazsibbadó tudatomban még rögzül egy rémült felismerés, hogy az ember

a maga izolált gondolkodásával kiiktatta önmagát a dolgok és jelenségek

kommunikációs rendszeréből és magányra ítélte magát öntelt fogalmai és

szavai által, amelyek a világegyetem legpontatlanabb, legreménytelenebb

információs rendszerét alkotják –

és aztán már úgy elvesztem a fonalat, hogy megetetném boldogságom

morzsáival ezt a kis verebet, aki mellettem ugrál, mesélni kezdenék neki arról,

amit átéltem, de ő felhúzza a vállát, nevetgél, elszaladgál mellőlem, és mikor

megunja értetlenségem, összeráncolt szemöldökkel, feddőleg így szól: „Én is ott

voltam – hát nem vetted észre?!”…

Ugyan mi vitt rá, hogy ez után az élmény után, hazaérve, mégis és újra,

megbocsáthatatlanul kezembe vegyem a gyufát? hogy a tűz lelepleződött

illúziójába nézzek újból, azzal a titkos vággyal, hogy talán sikerül ezúttal

egészen kívül maradnom? és tudván tudva bár, legalább nem látni azt, ami

mögötte rejtezve mozgatja az álmodás délibábos mechanizmusát…

Így esett, hogy amikor – leküzdve az önmagamtól és a képzeletben tettenért

valóságtól való iszonyodást is – meggyújtottam a tüzet a nagy hamutálban,

a legképtelenebb ürességgel találtam magam szemközt: a lepecsételt jelen-nem-

léttel, amely nem egyszerű hiány, hanem szándékos és nyomatékos távolmaradás

neked címzett ítélete, melyről felbontatlan is tudnivaló, hogy életfogytiglanra

szól és a legmegfellebbezhetetlenebb módon jogerős, mivel nem csak hogy törvény

nincs, amely visszahelyezhetne sosemvolt jogaidba (hogy láthattad, amit látnod

végképp megfoghatatlan kegyként adatott, mellyel szinte rögtön, még fel se

ocsúdva a bámulatból, visszaéltél, mint a kisgyerek, amikor azon frissiben kiköpi

a csak az imént kikövetelt és szájába gyömöszölt rózsaszín rágógumit), és

kiskapuk sincsenek azon a falon, melyet magad emeltél vágyaid ellen a hit

törvényeinek megszegésével,

sőt rés sincs, amin bekukucskálhatnál abba a paradicsomba, amiről magad

derítetted ki, hogy nem létezik –

így hát erre a tűzre – és egyáltalán: a teljes lényemet, létem egészét felemésztő

űr-közepű tűzre – gondoltam ma délben, ahogy

legmélyebb, egyetlen sérelmére gondol az ember,

és egyre gyorsabban mentem az erdei úton,

keményen és nyugtalanul.

262

263. oldal

Aggódtam, hogy a tisztás a pataknál nem lesz üres, vagy hogy megzavarhatnak,

de egy lélekkel sem találkoztam.

A tisztáson, a kövektől nem messze letettem a táskámat, leterítettem a

magammal hozott gyerekplédet és elkezdtem ágat gyűjteni a tűzhöz. Alulra

nagyobbakat tettem, aztán egyre vékonyabbat, felülre gallyat. Amikor

úttörőtáborban máglyát raktunk a tábortűzhöz, jól megtanultam, hogyan kell.

Ha jelzéshez akartuk használni, akkor nedves ágakat kellett keresni, a tetejére

pedig mohát és rothadó avart szórtunk, hogy jó nagy füstje legyen, messzire

lássék… De most nem kellett füst.

Nagy tűz kellett, füsttelen, tiszta.

Megraktam, aztán még egyszer körüljártam a tisztást. Sehol senki. A patak két

oldalán madarak énekeltek, elámulva saját hangjuk erejétől, és zizzenések,

roppanások, reccsenések, a csönd szólamai szóltak. Vigyázva, hogy semmit meg

ne zavarjak, levettem a cipőm és beleléptem a vízbe. Jóságos volt a patak,

beengedett szó nélkül, nem is duzzogott.

Ó, a víz mindent-befogadó, lágy engedékenysége, anyai egykedvűsége! Az élet

forrása… mely által összeszövődve és egymás testévé váltan sarjad növény, állat

és ember, egymás árnyékában, egymásba kapaszkodva,

örökre testvérként…

Megnedvesítettem a kezem, a homlokom, a melleim, a szemhéjaimat. Aztán csak

álltam. Hagytam, hogy megülepedjen bennem a nap,

a zaj, a fájdalom, a fény.

Csak amikor már átlátszóvá tisztult bennem az anyag, úgy, hogy beláthattam

a legfenekéig, akkor mentem ki a partra és vettem elő a gyufát. Még mindig

ugyanaz a skatulya gyufa volt nálam. A közéjük gyömöszölt papírzsebkendőktől

a gallyacskák meggyulladtak, én pedig elfordultam. Leültem és vártam.

A hátammal éreztem, hogyan nő, növekszik és erősödik a tűz. Csak akkor

fordultam meg, amikor ereje teljébe ért és perzselni kezdett.

Megfordultam, felálltam és beleléptem. Nem úgy, ahogy tanította. Nem vártam

meg, hogy megjelenjék.

Egyszerűen átléptem a tűz falán, ezen a sötéten átlátszó,

a mindent átlényegítő pusztítás teremtő hevét

magába záró falon,

és egyenesen beléptem

a tűzbe.

263

264. oldal

Március 30. Húsvét vasárnapja

Feltámadott, valóban feltámadott! – ezt mondta akkor, nagypéntek este,

amikor még szinte alig múlt el a pillanat, amelyben Ő mosolyogva beszélt a

szögekkel s ellökte a szivacsot bocsánatos, könnyű grimasszal, pedig az mézédes

ecettel átitatott volt hűsíteni ajkát, de most keserűre száradt a meghasadt fekete

égen, ahol zöldeshasú döglégy hordta halála halvány, hűlt híreit, s ahonnan

még alig-dermedten csöppent le, mint a viasz, és féltek megfogni törékeny

csuklóit, melyekből fény szivárgott –

valójában csak épp hogy leszedték (a hiányától összeomló időben, a végtelenné

sötétedő térben reszketve) a halálra-sápadt, halottra-sebzett testet, csak épp

odatették a leroskadt anya ölébe, amíg előhozták a fából ácsolt hordágyat, hogy

az előkészített sírhoz vigyék a zokogó asszonyok között –

és akkor ő ezzel a korán-jött örömével mintha engem szegezett volna oda a saját

megbomló tudata keresztfájára, ahonnan nincs menekvés,

csak a hibátlan áldozat,

a lélek által megvalósítható legteljesebb önátadás árán –

így hát én – a pokolraszállás éppen aktuális és örök és elkerülhetetlen

szükségessége szerint – engedelmeskedtem a hívásnak

(„mert a lélek állandóan indulófélben van, indulásra készen és önnön leglelke

felé indulóban, teremtményi mivolta és teremtményen-kívülisége felé, mert

felhívásának mégise az, amire az ember rálát, a tömlöcbe zárt ember mégise,

kiolthatatlan szabadságának és kiolthatatlan megismerni-akarásának

mégise, mely oly hajlíthatatlan, hogy az ember a földi elégtelenség fölébe

magasodik,

túlnő önmagán

az emberiség titáni mégise;

mert bármennyire foglya is az ember földi elégtelenségének , bármennyire nem

számíthatott mindez másnak, csak tévútnak, sőt... alig egyetlen mozdulat egy

első lépés megkezdésére és félresikerült máris, még a kezdet kezdete előtt,

ó, bármennyire úgy látszik is most,

hogy meghiúsult ez az egész élet,

bármennyire

meghiúsult

is...

264

265. oldal

ó, mégis és mégis: nem történt semmi szükségszerűtlenül, nem történik semmi

szükségszerűtlenül, mert az emberi lélek szükségszerűsége, mert az emberi

feladat szükségszerűsége uralkodik minden történés fölött, még a tévút,

még a tévedés fölött is, mert az embernek szüksége van a hiábavalóság

felismerésére...

mert csak így válik lehetővé, hogy a rettenet szarvas kapuján át megérkezzék

a létbe)...

… csak így vált lehetővé, hogy végül megérkezzem a tűzbe.

Ó, a tűz! a szellem kísértete! a mindent felfaló és újraszülő lángvihar! Dionysos

átlátszatlan, forró és sötét téboly-tüze, Apollón átlátszó, hideg és fényes szépség-

tüze! a körkörös védelmi vonalak, falak mögé elsáncolt ego-tűz, a mohó vágyak

és akarások, a hatalom pokol-tüze! tigris és bika, rózsa és vihar! a tűzben-

született, akiről a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy

kísértet! a tűzbe-mártogatott, akinek így kell istenné edződnie!… a leszállás-tűz

és a felemelkedés-tűz! a kemence-száj koromló tüze és a tulipánok égrenyújtózó

szirmainak feltámadás-tüze! a pokol lángjai és a csillagok mindenség-tüze

az éjszakai égbolton, a sötétségből előlángolón!…

Egy szobában álltam – ablak, ajtó, falak… Egy kopott szőnyeg a kopott padlón.

Úgy tűnt, valaki gúnyosan néz rám. Virágillat helyett olcsó cigaretta füstjének

bútorba-függönybe áporodott szaga. Kegyetlenül ismerős. És a hatalmas

szárnyak árnyékának éjsötét csillámlása helyén csak egy kosztól besötétedett,

ócska nylon csipkefüggöny. „A szárnyad…” Akkor felnevetett. Most néztem meg

jobban. A szeme, igen… De a haja, az a megátalkodott fekete láng – csaknem

ősz… És láthatóan pocakosodik. Az ingét elöl kiverte valami sötét pára. Bezárta

az ajtót kulccsal, az ajtót… Miféle ajtót, Krisztusom?… miféle kulccsal?… és

ugyan miért? Fogoly voltam úgyis – menni?… hova?… minek? És maradni?…

Maradni, érintései alatt? A csend érintései alatt? Micsoda csend… Lassan

nyúlt hozzám – futni? …elfutni! …de hová? és mikor? Most? vagy soha? …

Maga az idő kiáltozott gúnyolódva, a megmásíthatatlanul tovaáradó idő,

hangjainak egész változatosságával és azzal a teljes szívóerővel, amely benne

és kizárólag benne lakozik,

hiszen lehetett volna más is, tér vagy kék boltozat, a magasság vakító élein

szikrázó tollal billegő madár, harmatos csöndet káprázó vad ég, amelyből

fény szitál,

de csak falak, falak, az egyik kicsikét meg is hajolt,

és egy asztal

négykézláb,

265

266. oldal

(…ó, az isten megmásíthatatlan embersorsa, hogy le kell szállnia, le kell

szállnia a földi fogságba, a gonoszba, a bűnösbe, hogy először a földiekben

teljesedjék be a körforgás és záruljon egyre szűkebbre a születés kikutathatatlan

létoka körül, amely egyszer majd minden teremtés újjászületésének létokává

változik, mihelyt isten és ember betöltötte feladatát –

ó, az ember megmásíthatatlan sorskötelessége, hogy készségesen egyengesse az

utat istennek, a kigúnyolhatatlanság útját, melyet el akar érni

s ezért egyesül isten és ember) –

pedig naptüzű tulipán is lehetett volna, hullámzó mező lángszínű pipacsból,

rebbenő kézen a madár bizalma, a szél kezembe ülne, mint galamb, szép szívem

óriás, piros virág…

de csak csupasz padló, fáztam,

lovaim a Napba, szülőházukba tértek a lombos tűz virágait legelni,

segített, mert reszkettek az ujjaim, gondosan, tárgyilagosan vetkőztetett,

(öltözni: külső hideg ellen, vetkőzni: belső hideg ellen,

vér hadserege: támadj!)…

parancsolóan,

(a parancs a kikutathatatlanból hangzott föl, és benne szólt a lázas,

fáradt-fekete ragyogás, amely mozdulatlanul ömölt végig a tetőkön, odafolyt

az ablakhoz, és átölelte őt is, aki itt állott, beborítva az éberségre szólító

paranccsal, mintha ez az éberség része volna hideg lázának. És lázasan a

láthatóra szegezte éberségét, a virágligetek valóságára, és ami mögött,

felismerhetetlenül, megismerhetetlenül ott a valóságos valóság, a soha nem

hallott, mégis kezdettől fogva feledett, mégis kezdettől fogva ígért szó

valósága, az újratámadó természet valósága,

a kifürkészhetetlen szem csillagának sugárzásában) –

egyetlen szó nélkül, hangtalan csöndességben, amely csak a hangra várt

(hogy a semmiből és mindenségből előtörve, minden megértésnek fölötte… ama

tiszta szóként előtörve, ami volt, tiszta szóként zengjen el fölötte,

hogy semmi se tudjon megállni előtte, mert az állat és az isten némasága között

áll a szó, arra várva, hogy révületbe szédülve ő maga elhallgasson, ama szem

sugárzásában, melynek vaksága révülten látó lett) –

oda? - kérdeztem szótlanul, hangtalanul mutatva a padló felé, bólintott,

megdideregtem, akkor kinyúlt (…KINYÚLT A TŰZBŐL!… gondoltam rémülten,

milyen iszonyú hideg van itt, a tűz szívében!…)

és beemelte

a plédet,

266

267. oldal

kockás, világoskék gyerektakaró, egyik kockában nyuszi, fehér alapon kékkel,

a másikban…

(Ó, az örökké tartó éj, melyben az anya az úr, a gyermek elszenderült a

megmásíthatatlanban, a sötétben szenderedve a sötétből a sötétbe, ó, az egyszer-

s-mindenkor édes megmásíthatatlansága) –

sikítani kellene, gondoltam hirtelen, velőtrázóan sikítani, és úgy megkívántam

ezt a tébolyodott hangot, hogy kiszáradt a szám belé,

(a hang a mindenség fölött lebegett, a semmi fölött lebegett… és minél jobban

benyomult az áradó zengésbe, annál elérhetetlenebb és nagyobb, annál

súlyosabb és elszállóbb lett a szó, lebegő tenger, lebegő tűz) –

a csodát, Uram! add elő a csodát! mondd ki!…

(hogy elenyésszen a mindenség a szó előtt, feloldódjon és megszűnjék a szóban,

mégis benne foglaltassék és megőrződjék, megsemmisülve és örökre újrateremtve,

mert semmi sem veszett el, mert a vég a kezdethez illeszkedett, újjászülten,

újjászülőn) –

még ha minden csoda is, vagy semmi sem az,

(harc a gonosszal, az alsó világ szörnyeivel, leküzdeni a testetöltés köreit,

mert csak akkor ragyoghat fel a megszabadító ÉGI SZERELEM) –

de csak kiszámított, éles mozdulatok voltak,

csak kíméletlen, pontos gyönyör-pótlék adatott helyette, a csoda helyett,

(pedig csak a pontatlanságban lepleződik le az emberi sors termékeny

gyönyörűsége, amely önmagán való túlterjedés) –

pontos pótlék, csúszós, pirosas fájdalommal keverve,

(a vér fénye, a világ zsigerei – igen! most!… És büszkén tűrjük a fájdalmakat…

A fájdalom magas rangunkra emlékeztet; ámde ott, Uram, ahol egy szűzi, éber

fül hallaná zengésedet partjain: üdvösségébe belepusztulna, vagy a Végtelent

hordozná, s megtermékenyített agyának az örökös szüléstől

meg kéne szakadnia)

megszakadó, akaratlan, befejezetlen, mint egy gyilkosság, mint egy kés, mint

egy vérfolt a padlón,

(a feketelyuk-nyilas-nyílás, amely az alsó világból, a pokolból, az emberi

tudattalan alvilágából kivezető egyetlen út: fagyökér-lépcső, barlang,

,nagy büdös lik’, hókuszpókusz, békanyál, kicsi tölgyfám, táruljál) –

lehetett volna rózsa!…

267

268. oldal

(szűzies és szenvedélyes egyszerre, olyan, amilyennek az érzékek, a szív és az

elme megálmodják az igazi szerelmet) –

bele is lehetett volna halni, ahogy az ajkak redőin átszivárog a vágy,

(de az ajaka a földet érte, a felső szája az égen volt… ordenáré-hatalmas fekete

lyuk, felszívott mindent, ami ég és föld között dagonyázott)–

fel is emelhette volna a kezét, hogy a vér lomha áramlását megállítsa az

erekben, hogy meggyújtsa a bőr fáklyáit és csillagokká imádkozza a padló

réseiben szorongó port,

(hogy megvalósíthassam a lebegő sejtést… hogy megérinthessem a szárnyakat, és

kikutathassam az arc leleplezett mélységét a csillaggyűrű fényében) –

de gyakorlottan és pontosan mozdult, ahogy öreg papok osztják az ostyát,

,ez az én testem, vegyétek és egyétek’,

(elefántcsont-csillogással, teste csillogón a testetlenbe játszva, csillag-fúttan a

haja, hűvös-törékeny láng) –

lapockája fölött a két szimmetrikus anyajegy megriadt az ujjaim alatt, és csókjai

mint hűvös ezüst szemcsék a számban, és homlokáról és vállairól súlyos, lassú,

hideg csöppek hulltak a mellemre, mint az imádság,

mint a végre-végre felhangzó szó,

(egész közelről, magától értetődőn közelről, hold-szétszórtan és egész halkan

csillogva: - Ne taszíts el. Én vagyok a te utad… én vagyok a te társhangzásod

kezdettől fogva és minden halálon túl, örökkön-örökké.) –

„Mint valami kísértés, olyan volt ez, csupa édes csábítás, csupa egyszerűség és

csupa álom”

(soha többé nem lehetsz magányos, soha többé, mert ami felhangzott belőled,

nagyobb volt, mint te magad, nagyobb, mint a magányod… a te magányod

énekében ott van minden hang, minden világ, ott vannak nálad

visszhangjukkal együtt, és mindörökre áttörték magányodat,

mindörökre összefonódtak minden eljövendővel) –

és íme a mocskos kagylóba víz f olyt, magányos vízsugár,

patak is lehetett volna, pisztránggal, fényesen gördülő, tisztára mosott

kavicsokkal,

(lehetne akár egy gyöngyre gondolni, amelyben víz alatti világának

bizonytalansága olyan szellemi jelentőségűvé fokozódik, hogy úgy látszik:

a sors egész felismerhetetlensége

panaszkodik ártatlan cseppjében) –

268

269. oldal

de nem patak volt, csak önnedveink ülepítéssel tisztává álcázott reinkarnációja,

és a Paradicsom, az emberi szív kelyhében alvó igazgyöngy szörnyethalt

az iszonyattól,

így hát én megmosdattam és felöltöztettem a halottat, ő pedig még mindig

alsónadrágban ült a földön, sebeit nyalogatta és mosolygott,

(Nem tudom elfelejteni soha, miként néztél rám.

Mint valami könnyen lebillenő tárgyat, úgy tartottad ezt a tekintetet hátrahajló

arcodon. Sejtelmesen zárt ajkak és szemek: túl mindenen, álomszerűen tágra

nyíltak, örök, holdas éjbe nézők:

mosolyuk nincsen rögzítve sehol…

Ez a szó: „MOST”, olyan lett ebben a mosolyban , akár egy időzített bomba,

ami egyszercsak bezuhant az ablakon és azóta ketyeg) –

végre mégiscsak felállt, gondosan összehajtogatta a foltos gyerektakarót,

eltette a szekrénybe, kimérten felöltözött és udvariasan kinyitotta előttem az

ajtót.

Esteledett odakinn, a hamvadó tűzön kívül szendergő mindenségben.

Az ég azalatt, míg nem láttam, váratlanul kivirágzott, fürtökben lógtak rajta

a frissiben kipattant csillagok; az égbolt részeként egy opálos szelídségű csillag

csillogott, már szinte pirkadati fényben úszva, amely nem egyéb,

mint folyékony egyetértés nyugalom és mozgás között…

Illatok hevertek szét a füvek közé egymással játszani, a fák szíve furcsán,

hangosan vert, csupasz ujjaik között szél imbolygott reszketve, és hallani

lehetett, ahogy a hangok mélyében keletkezik, érlelődik, duzzadozik a csend.

Kifosztottnak és kopárnak éreztem magam, mint egy fiatal fa, amely a még

gyümölcstelen virágzás után az első telet megéli.

Ugyanakkor valami bennem teljes egészében annyira kiterjeszkedett, mintha túl

lenne a halálán. Mindenütt egészen belemélyedtem a létbe, mint aki

odatartozik, s mindaz, ami velem történt, örökre ott élt a természetben…

Lassanként minden porcikámat egyformán átjárta egy különös benső ritmusban

lüktető áram, mintha csak arra lettem volna alkalmas, hogy tisztán és

óvatosan legyek jelen, akár egy kísértet, az immár másutt lakozó, aki biztosan

újra felölti levetett burkát, hogy még egyszer, habár szórakozottan, de mégis

ehhez a hajdan nélkülözhetetlennek hitt világhoz tartozzék.

Moccanás nélkül lassan körbetekintettem:

egyszerre ismerős lett

minden,

269

270. oldal

de mindehhez mintha csupán azért tértem volna vissza, hogy testemből,

akár egy elhagyott ablakmélyedésből nézzek vissza ide, a dolgokra,

…és akkor madárrikoltást hallottam; a hang kívül és bennem egyképp jelen

volt, mert valahogy nem tört meg testem határain;

kint és bent valami folytonos térré egyesült, ahol rejtélyes módon oltalmazva,

a legtisztább és legmélyebb tudat fészkelt.

Akkor, nehogy testem körvonala zavarjon a tapasztalásban, lehúnytam a

szemem,

és hirtelen úgy éreztem,

mintha egyszerre két szerelem eresztett volna gyökeret belém:

az egyik, mondjuk úgy – az élet teste iránt,

a másik az iránt, ami az élet lelke.

Mindenfelől áramlott belém a végtelenség, s oly bizalommal zúgott át rajtam,

hogy szívemen éreztem a vándorló csillagok könnyű pihenőjét.

…Beledobtam a doboz gyufámat a vergődő tűzbe. Szinte robbant, ahogy egyszerre

gyulladt meg a sok kénes, pokolszagú gyufafej. Fogtam egy jó erős ágat, és

szétvertem a tűz maradékát. Nehogy bánthassa mindazt, ami itt gyökerezett és

lombozódott, lélegzett, tágult és növekedett,

egyszerre a belső és a külső térben.

A tűz a Gonosz inkorporációja. A szellem anyaggá-degradáltságának

szubsztanciája…

A tűz magjában sötét van. És hideg. És én belementem.

És magamba engedtem.

Március van és fáj a fény is, zöld füvekből fekete por pereg…

ébredjetek – az ördög jár a vetésben és azt mondják, hogy hideg a magja

(vakító tiszta vagy {gyermekkorom sajduló ízei} – hisz le lehetne térdepelni

hozzád, jaj, összesímuló kezed csókkal magasztos, arany ajkad hámló

oltáriszentség, ruhátlanul hogy’ hazudhattál volna –

bőröd lenne az áruló? …Segíts) –

Teljes erőmből ütöttem a tüzet, aztán ráugrottam és jól megtapostam. Az erdő

miatt… nehogy véletlenül lángra lobbantsa

egy arra járó ostoba szél.

Az ilyesmi nagyon veszélyes.

270

271. oldal

Március 31. hétfő

Húsvéthétfőre virradtunk, és én hajnalban róla álmodtam. Nem is álom volt

ez, hanem inkább hosszú, fehér szalagok, összefogták széthullani készülő

tagjaimat egyetlen mozdulatlan, fehér lánggá.

A szalagokon imádság szavai. Így szól az imádság:

Uram: vagyok. Vagyok, szeretem. Szeretem, s lenni látszik: látszani döntött.

Engedelmesen emeltem fel a tekintetemet: néki elhittem volna, hogy nincs hová,

de a remény meztelensége egyre kivillant a festett szavak alól.

(Álmomban anyám a Mari karjára ültetett, mondta, vigyen le a térre, a Mari

meg elbámészkodott: vándorkomédiások jártak arra. Sikítoztam a

gyönyörűségtől: a paraván fölött kifestett bábuk, megannyi síkba bűvölt béka; a

kínai keze-lába sárga, de még a képe is, vékony, íves fekete szemöldöke szinte

táncol, fekete hajcsimbók ragasztva neki, buggyos nadrágja zöld, kopik róla

a festék; koponyája fénylik, egyenesen rám néz: mint ha félnék tőle, nem tudom

róla levenni a szemem. Anyám már a rendőrséget hívta, hisztériás rohamot

kapott, lekurvázta a Marit, kitépett a karjából. A kínai egyik fonala elszakadt,

bal karja bénultan lecsüngött.

Sírtam, ütöttem, karmoltam, rúgtam. Különösen az a barnás folt… az a világos,

csupasz fa, ahol lekopott a zöld festék. Jobb keze még mindig mozog, föl és le,

föl és le. Helyén apró, vérző seb marad.)

Nincs olyan kicsike szó, amely nála nagyobb ne lenne. De a legkisebbet se tudom

kimondani. Kezére hajolok, elkezdek nevetni. A könnyem is csorog tőle.

Elhúzódik, körvonalai megszilárdulnak, fájdalma pontosan kimért. Kezét

fölemeli, leereszti, föl és le, föl és le: megsimogat. Sebeim eltüntetni marad az

utca: az talán nem ütközik meg, ha egy bicegő szív szaggatott, szivárványos

foltokat hagy az aszfalton. Rálépnek, széthordják ezerfelé.

Az egész városban hallani – ha elül a szél, elhallgatnak a madarak és leállnak

az autóbuszok a napsütésben – , ahogy a cipőtalpakon imádkozik és énekel.

Kérlek, Uram: tedd, hogy a dolgok azzá lehessenek, amik.

Lásd, így örökké önmagukra vágynak.

Tükörbe csak a halott lelke nézne, s nem vakítanák kormos, sűrű vásznak.

A nevetés lehetne nevetés – s a boldogság áttetsző, tiszta látszat.

És tedd, Uram, hogy minden úgy legyen,

ahogy magától lenne:

hogy vagyok, őneki ne fájjon;

hogy nincs –

nekem ne.

271

272. oldal

Április 5. szombat

Máig nem derült ki, mi történt húsvétkor, de vészterhes és egyben mákonyos

szélcsönd van itthon azóta. Apa látványosan, demonstratíve szakított a

szeretőjével. A lakásban minduntalan a szexuális kibékülés alattomos

pókhálóiba keveredik az ember. Együtt vacsorázunk: a ,szent család’ és én,

az ,idegen közöttük’… Fogaim között már megcsikordulna a fölöslegesség

homokja, de Anya megelőz, ,Egyetek csak, majd én közben elmosogatok’… Ettől

mindenki varázsütésre abbahagyja az evést, erőlködve lenyeli az utolsó falatot.

Apa ellilul a fékentartott iszonytól, a gyerekek becsapottan merednek a

tányérjaikba. – Gyere, egyél te is nyugodtan – mondom Anyának, rosszul,

elkésve, hamisan, – letesszük a gyerekeket, utána majd együtt rendbe rakjuk a

konyhát. – Mint ha csapot nyitottam volna meg, úgy kezd folyni a könnye.

,Ugyan. Hiszen mindig így volt ez. Sohase volt ez másképp, most miért lenne? Hát

ki segített volna nekem? (Apa kimegy, bevágja az ajtót.) Apátok? (A gyerekek

egyenként kisomfordálnak. Vétlen bűntudatukat hosszan húzzák maguk mögött

a földön.)… Vagy ezek a taknyosok?... Hát egyik se, soha. Hiszen tudod. Egyszál

magam csináltam én mindig mindent. A lakást. A gyerekeket. Főztem, mostam,

takarítottam. És hát dolgoztam is közben, mert a pénz is kellett, mert Apa

hiába keres sokat, mindig el is költi! Az isten pénzét is elkölti az utolsó

garasig, nem törődött az senkivel egész világéletében, se velem, se a

gyerekekkel, de azért a házikosztja, az meglegyen! A tiszta, vasalt inge, egy nap

kettő is! Ha a kurvájához megy, a harmadik! Hogy miből, hogy hogyan, az neki

édesmindegy, ő fontos ember! Neki nyugalom kell, „családi háttér”! Neki milliók

vannak a kezében, nem ér rá apróságokkal bíbelődni! Olyan apróságokkal,

mint az én életem. És én ne legyek olyan önző, hogy ilyesmivel zavarom

őuraságát! Merthogy ő a közért dolgozik. Rajta egy ország szeme! Közben ő

maga már zöld meg sárga az önzéstől és a hiúságtól, és nem ismer se istent, se

embert… De akármit tesz is, az jó. Mert a gazdaság megy, nagyon is jól megy.

Én pedig tönkrementem bele. Mert nem szóltam egy szót se. Mert szerettem…

Szép ember volt Apa, de nagyon szép! És szép lenne még most is, ha el nem csúfítja

a lába… a bicegés, tudod. Pedig hiszen alig látszik, de a tudata… Azóta

megvadult. Vadállat, tiszta vadállat. Annyiba nem vesz, mint a sarat a

cipőtalpán. Engem, aki az egész életemet nekiadtam. Akinek soha más célja az

életben nem volt, mint őt boldoggá tenni. Neki mindent biztosítani… Hogy

nagy lehessen… Az anyja keserves istenit! Az egész rohadt életet…

Mert én még azt se tudtam, mi az, hogy ,én’! Hogy vagyok-e egyáltalán. Mintha

csak az árnyéka lettem volna. Csak abból jöttem rá, hogy vagyok én is, nem csak

ő, amikor belém rúgott és fájt.

Fájt, a leborult hétszentségit,

úgy fájt, azt hittem, beléveszek.

272

273. oldal

Nem is csak az, hogy engem itthagy folyton egyedül – hogy nem ad elég pénzt,

és sokszor úgy kell kéregetnem őkegyelmét, hogy adjon vacsorára a gyerekeknek

– hogy szeretőt tart – hanem hogy végighurcolja mindezt az emberek előtt –

hogy ne állhassak meg előttük, hogy ujjal mutogassanak rám… És csak rugdal,

nem fárad bele. Pedig én nem panaszkodtam. Én szerettem érte lenni. És

örömmel adtam oda mindent – érted te ezt?! Dehogy érted, hogy a fenébe

értenétek ti bármit is – ti másképp, egész másképp éltek. Én örömmel áldoztam

fel magam az utolsó gondolatomig, minden szál hajamig, „semmiért egészen’”…

nekem ez volt az élet, másért lenni, dolgozni, világítani… „mint a lámpa, ha

lecsavarom, ne égj, ha nem akarom” – úgy volt, úgy! hogy én egyáltalán ne

legyek, csak ő, csak ő! Meg ti!… a gyerekek!… az ,ő gyerekei’! És én belementem

ebbe, és mindent megtettem… Hát akkor miért történik ez velem?... miért kapom

ezt cserébe a sok önfeláldozásért?… Egy embere hibáján, egy téves hívás miatt,

egy jogtalanul kiszabott tizenegyesen jobban felindul, mint ha én meghalnék…

hát hogy lehetséges ez, hogyan?’...

És a nyakamba borul. És sír. Rázendítek én is. Sokáig, jólesően bőgünk egymás

vállán. Lassan, nagyon lassan csitul a hüppögés, egy-egy mosoly szorul közénk:

távolodunk… Fokozatosan visszakeményedik, talpra áll, már a szégyen is ki-

kikezdi a csöndet. Óvatosan megy kifelé, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék

– pontosabban befelé megy, be Apához. 'Tudom, mi jön ezután. „Van fogalmad,

milyen szörnyű az, amikor…” Van. Jobban szeretném nem tudni. Semmit se tudni

– egyáltalán semmit, soha többé. Holott sajnos azt is tudom, azt is muszáj volt

észrevennem, hogy Anya egyre féltékenyebb rám. Pedig ha a dolgok rendben

lennének, soha semmi ki nem kezdhetné a volt és leendő anyák szótlan

cinkosságát, sejtszintű minden-tudásuk örök összetartozását. De semmi nincs

rendben – semmi.

Féltékeny, mert Timi nagyon ragaszkodik hozzám – hozzám (talán Apát kivéve),

egyedül a világon. Együtt járunk a természetben, néma, tökéletes egyetértésben.

Apró titkait, kövek és bogarak intimitásait, lélegzetének és lépéseinek ritmusát

mind velem osztja meg.

Nekem megmutatta a nagy, piros kalapos, fehér pettyes gombákat, amelyek

tövében szoktak aludni az elfek és a trollok, a bolondító fekete hunyort, amely

szentestén karácsonyi rózsát virágzik, a sötét trombitagombákat, oszlásnak

indult tölcséreik ehetők ugyan, de dög közelét jelzik, a nadragulyát, amely

megszünteti az izzadást és kitágítja a pupillát, a sötétveres és duzzadt szárú

sátángombát, és megmutatta azokat a gyökerekkel és indákkal keresztül-kasul

hálózott domboldali kis üregeket, amelyek az ősz hajú aggastyánnak látszó, de

dörgő hangon beszélő gnómok odújának

bejáratát jelzik…

273

274. oldal

Azt is elmesélte, miként lehet észrevenni a tündéreket, főleg húsvét és pünkösd

között, délben, s úgy is hívják őket ilyenkor, hogy „déli démon” –

táncolnak, virágot esznek: ,növelje isten a táncotokat!’… s úgy énekelnek, mint

a halottak… az égben laknak, ők vezetik a felhőket, táncuk a forgószél; s a

menyasszonyként, öngyilkosként meghalt szűzlányok lelkei a hatalmas,

magánosan álló ősi fák körül lejtenek körtáncot, ezt még te is láthattad

Csontváry képén (teszi hozzá a gyengébbek kedvéért).

És akkor még Ricsi dévaj kedveskedései is…

És Apa! Egy idő óta azt játsszuk, hogy ő tegez, én meg magázom. ,Annuska-

bogárka, hagyd már azt a tanulást. Nem tudnál egy kicsit velem is foglalkozni?’

,Ma nem, kedves uram, értse meg, záródolgozatok, beszámolók, vizsgáznom

kell’… ,Dehogy értem. Nem értem. Te úgyis mindent tudsz. Még annál is többet.

Még hogy vizsgázol… És pihenned is kell. Gyere, kimegyünk a területre.

Megmutatom neked a búzámat, gyönyörű, de nád van benne, szerinted mi az

ördögöt csináljak vele?!’… Képtelen vagyok szembeszállni vele. Erősebb nálam.

Egy telefon a sofőrnek, és tíz perc múlva már hárman döccenünk a dűlők

hepe-hupáin…

A lakótelep a préri szélén van. Én direkt prérinek csúfolom az ő szentséges

birodalmát, ami valójában egy irdatlan nagy állami gazdaság. Apa úgy ül a

szolgálati Ladában, mintha lovon ülne, valahogy magasról néz le a violásodó

tájra (alkonyatkor szeret kimenni, vadászni is, terepszemlére is), és én minden

pórusomon érzem, ahogy testét és agyát elönti a teremtő szellem gőgje… Amikor

pedig fölfogja, hogy én érzékelem ezt, már nincs, amit határt szabjon a teljesség,

a hatalom mámorának, melyben ő maga egészen eltűnik: már fölvetett fejű

koronás vad, remegő orrcimpáján fűszeres, méltóságteljes hullámokban tódul

be a szabadság…

én pedig ülök mögötte a kocsiban, belerögzítve a hamvas tájba, nézem göndör

tarkóját, erős nyakát, és azt szeretném, ha nem történne soha többé semmi, csak

így ülhetnék örökké a háta mögött,

és feltöltve hatalmas és gazdag létezésének erejével csak hallgathatnám, szavak

nélkül, ahogy a vérünk egymással beszélget. –

Amikor aztán ott benn a gazdaságban olykor meggyűlik egy kissé a levegő, vagy

ha kidobja a szeretője, és ő úgy látja, hogy minden lámpaoszlopra az van kiírva

kockás papírfecniken apró piros betűkkel: ,Megöregedtél, Véged, Oda a Szépséged,

Oda a Hatalmad, NEM KELLESZ SENKINEK, SENKINEK, SENKINEK”… – vagy ha

otthon Anya kiégett életének kormába nyúl és utána iszonyodva nézegeti fekete

kezét – akkor kiparancsol-kikönyörög a konyhába és kezdetét veszi a rítus:

megmossa szemeimben, ezekben az áttetsző, hűvös vízzel teli tavakban

az arcát, a kezét, a lábát,

a lelkét.

274

275. oldal

És amikor már minden hatalmat és hiúságot lemosott magáról, és kicsi lett és

pucér és fázós, mint egy kisgyerek, akkor még le kell dörzsölnöm érdes szavakkal,

hogy kimelegedjék, végtére bebugyolálnom puha, meleg hallgatásba, hogy

megnyugodjék, mintha langyos tejet ivott volna, és elcsöppenő-nyállal-édes,

mélységes mély álma legyen. Ez népgazdasági érdek. Sok száz ember másnapi

teljesítménye függ ettől. Talán még a tehenek tejhozama is –

Így hát én megértem, hogy Anyának haragudnia kell rám. Még külön azért

is, mert általában vidám vagyok… pimaszul fiatal és vidám. Testvérkéimnek

néhanapján olyanokat mondok, hogy sikítoznak a gyönyörűségtől. Még ma is

sokszor órákon át énekelek nekik, mint amikor még kicsik voltak: „Hová mész

te, kiscsibe? Megyek a csibe-bölcsibe. Mit csinálsz ott, kiscsibe? Amit a nagy

csibe, csak kicsibe…”

Anya pedig fáradt… Ahhoz is fáradt, hogy megoldja léte övét, ahol nagyon

szorít. Az ő szemében én fiatal vagyok, felelőtlenül szabad és szemérmetlenül

boldog. Fiatal, szabad és boldog… És talán igaza is van.

A szerelemben föltárult előttem a túlvilág kapuja, mennyeken át repültem,

láttam a munkálkodó Istent, szent szenvedéseket szenvedtem, és semmi ellen

sem védekeztem, semmitől sem féltem, elfogadtam mindent, mindenek előtt

kitártam a szívem. A szenvedés tengere fölé csapó drága, illanó boldogságárban

az ember egy-egy pillanatra oly magasra száll saját sorsa fölé, hogy

boldogsága csillagként sugárzik, és akit beragyog, az öröknek és saját

vágyálmának látja…

Ám én egy angyalt szeretek, ha bukottat is. Vajon ha úgy akarja az ég, hogy

hűségesek legyünk földi vonzalmainkhoz, miért hagyja, hogy angyalok

tévedjenek erre? Szegény angyal! … – Nem az én lelkem, ez a tékozló, riadt

madár pillantott-e rám az ő fekete szeméből is?… Tekintetétől – s nekem úgy

tűnt föl, mintha ebben a tekintetben saját lelkem nézne rám – összeomlott a

valóság. Megigézve bámulunk egymásra, megigézve néz rám szegény,

gyámoltalan lelkem. Vajon mindig démon lakozik-e a kedvesben, mely

hatalmat vesz rajtunk és kínoz, míg csak tart a szerelem?…

Vajon az, ami bennünk születik általa, több-e, fontosabb-e az ártatlanság

nyugalmánál, amit örökre elveszítettünk?

Van-e ilyen nyugalom egyáltalán, hogy folyton siratjuk?…

Hesse szerint már „a kezdet kezdete sem ártatlan és egyszerű; minden

teremtmény, a látszólag legegyszerűbb is bűnös és bonyolult, a létezés mocskos

árjába vettetett, és az árral szemben nem lehet úszni. Az ártatlansághoz, a meg

nem teremtetthez, Istenhez nem visszafelé visz az út, hanem előre, egyre

tovább a bűnben,

egyre mélyebben az

emberré válásban.

275

276. oldal

Nem szűkítheted le világodat, nem egyszerűsítheted lelkedet, egyre többet és

többet fogadsz be a világból kínok közt táguló lelkedbe, míg végül magadba nem

fogadod az egész világot, hogy egyszer talán célba érj és megpihenhess. Ezt az

utat járta Buddha és minden nagy ember, ki tudatosan, ki ösztönösen, és addig

jutott, ameddig merészkedett.

Minden születés elszakadás a Mindenségtől, elhatárolódás, elkülönülés Istentől,

gyötrelmes megújhodás. És akkor térsz vissza a Mindenségbe, akkor szűnik meg a

gyötrelmes egyénné válás, akkor válik az ember Istenné, amikor annyira

kitágította a lelkét, hogy át tudja ölelni a Mindenséget.”

Amikor annyira kitágította a lelkét… amikor majd annyira kitágítottam a

lelkemet. Akkor leszek valóban boldog… Ha igaz.

Kata felhívott tegnap este. Én nem mentem be az utolsó órára – nem voltam képes.

Mint kiderült, jól tettem. Kata elmesélte, mi történt:

a szobája ajtajára egy gyűrött cetli volt felrajzszögezve, rajta ceruzával írva

az állt: TANSZÉKVEZETŐ. Nem mertek bekopogni sem, a szemináriumi teremben

várták, mi lesz. Ő, aki mindig előbb volt ott, mint a hallgatói, most vagy fél órát

késett, és akkor… franciául kezdett beszélni, hadarva – nem értettek belőle

semmit (csak egyetlenegy francia szakos volt a csoportunkban, most az se volt

ott), de ez láthatólag egy cseppet sem zavarta, roppant élvezettel szavalt,

gesztikulált, néha oroszra vagy németre, máskor megint magyarra váltott,

megkísérelte elénekelni a ,Tavaszi szél vizet áraszt’ kezdetű népdalt, szegény

hallgatói számára teljesen érthetetlen, összefüggéstelen és dagályos szövegeket

adott elő hihetetlen hevülettel (Kata megpróbálta felvenni nekem a magyar

nyelven elhangzottakat legalább):

…,Hát nem a véres könnyek, a fájdalomkiáltás és a ruhák szaggatásának ideje

volt ez? És mindenekelőtt nem volt-e itt az ideje, a legfőbb ideje a cselekvésnek? A

tetteknek? A példaadásnak? Ország- s népmentésnek a biztos pusztulás elől?…

Én csak kiáltoztam, mint egy értetlen gyerek a sötétben: „Légy még türelmes,

én Istenem! Ne pusztítsd el ezt a világot!” Az ő hangja mérhetetlen távolról

zengett: „Gondolj mindarra, ami a világban történt! Abból megértheted, hogy

az én türelmem végtelen. Ne zavarj többet!”… Nem, ez nem képzelgés! Ez a

legfélelmetesebb valóság, ami az ember számára feltárható. De a többség sosem

válik felnőtté…

…Vannak napok, mikor a ,másik ember’ terhünkre van. De nincs szomorúbb,

főleg nevetségesebb, mint egy szegény ördög, aki utolsó órája bűvkörében forog

és hetekig-évekig alkudozik a halállal… A többiek gúnyolódnak rajta –

körülállják, nézik és kiáltoznak, mint nézők egy kétbalkezes vásári mutatványos

körül, aki nem tudja elszánni magát,

hogy elrugaszkodjon az ugródeszkáról.

276

277. oldal

„Leugrik! Nem ugrik le!” Az emberek joggal nevetnek a szemébe annak, aki sem

itthagyni, sem elviselni nem tudja őket… Figyeljetek rám, gyermekeim. Ha

harangszót akartok hallani, akkor ne bádogot ütögessetek!

…„Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások

essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik”… Ki kell vágni

a beteg fát, hogy a többinek legyen esélye egészségesnek maradni; le kell

metszeni a hervadó virágot, hogy pusztulásával meg ne rothassza a zsenge

bimbót, amely még megpróbál hinni a virágzásban. Jézus azt mondja: „Ha

pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd

el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két

kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tûzre. És ha a te szemed botránkoztat

meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól”… Mert mindennek oka az

ártatlanság elvesztése, igazságosságra törekvés a törvény alatt, az ebből fakadó

kétségbeesés a hasztalan harcban, hogy cselekedetekkel vagy felismeréssel

legyűrjük a bűnt… Ahhoz, hogy valaki végül tán még a Világmindenségbe is el

merjen rugaszkodni, szembesülnie kell önmagával, teljesen tudatára kell

ébrednie önmagának. Egy napon talán elérkezik

e végső lehetőséghez. Talán megismeri önmagát, akár úgy, hogy a keze ügyébe

kerül valamelyik kis tükrünk, akár úgy, hogy találkozik a halhatatlanokkal,

vagy netán valamelyik mágikus színházunkban rábukkan arra, ami

felszabadítja elárvult lelkét. Számtalan lehetőség vár rá… pokolhintán vad,

szédítő körök… varjak örvénye fenn s egy ember idelenn segítségért kiált és

űzi a halált a deres tereken… varjak örvénye fenn, lázak törvénye benn

kétszemnyi csillogás, egyszívnyi lángolás pokol-vermeiben – varjak örvénye

fenn s egy ember idelenn: magány fogja kezét, hó hamvazza fejét és szíve

megpihen – mert eljő a felbukkanás a pokolból egy megváltozott világba és egy

újfajta ártatlanságba Istenig, a szellem tiszta létéig, ahol az anyagi létezés

kínjai ismeretlenek.

…Csak ne tűzzetek ki célokat ott, ahol a végtelennel álltok szemben!…

…Nehéz élni anya nélkül, kedveseim, nehéz élni otthon nélkül, haza nélkül, nép

nélkül, dicsőség nélkül, az együttlét minden édessége nélkül. Rossz élni a

hidegben, és a legtöbben, akik ezen az úton járnak, belepusztulnak. Az embernek

közömbösnek kell lennie a pusztulással szemben, ha meg akarja ízlelni a

magányt és számot akar vetni a sorsával. …A magány az út, amelyen a sors

önmagához vezeti az embert. Azért vagytok kiválasztottak, hogy

szenvedésetekben önmagatokká váljatok, a fájdalomban visszanyerjétek saját

lélegzéseteket és szívveréseteket, melyet elvesztettetek. Azért vagytok

kiválasztottak, hogy csillaglevegőt lélegezzetek’ –

Ezután hosszú francia szavalás következik (talán a Cid-ből,

kockáztatta meg Kata óvatosan),

277

278. oldal

aztán egy csomó szám meg valószínűleg valami szerzők nevei kerültek viharos

tempóban a táblára, amit letörölt (mesélte Kata), még mielőtt bárki bármit

leírhatott volna belőle,

majd oroszul hadart valamit egy rózsáról, ami maga a szerelem és ami egy

rossz szótól elhamvad (talán?…) és amit egyetlen szóval szárba lehet

szökkenteni mégis (csak egy szót kell súgni neki, mondta titokzatosan)…

és akkor meg egy agg kintornásról kezdett énekelni, akivé a kis herceg lett öreg

korában, és aki ott ült a kicsi bolygóján

„s bár hallotta: hívják – nem mehetett,

és a szelíd, jó rókákat a Földön megkínozták a gonosz gyerekek…

S a kis herceg nem jött többé a Földre, már nem látott és sosem kérdezett, vén

volt s nyekergett hályoglepte szemmel és lábánál a rózsa nevetett” –

és valaha volt kedves tanárunk és mesterünk, a Démon így tombolt, őrjöngött,

játszott és énekelt, váltogatta szándékait, váltogatta az idézeteket, és saját s a

világ életét dagályos kifejezésekből, selejtes versekből, sóhajokból, könnyekből és

vérből összetevődő értelmetlen, fantasztikus s egyúttal rettenetes álommá,

lármás zűrzavarrá változtatta.

– Hát ez volt – mondta végül Kata kissé szomorúan, mert alapjában véve mélyen

együttérzett velem, de hangjában mégis ott bujkált az abszurditás szenzációja

fölötti visszás öröm.

,És bár talán ezt, ennyire, így… talán ezt az egészet azért mégsem lehetett előre

tudni, de tulajdonképpen várható volt’ és ,ő vagy bárki épeszű akár meg is

jósolhatta volna, ha ugyan lett volna kinek, és nem lett volna eleve falrahányt

borsó’.

És ,mindez teljesen tipikus a mániás szakaszban’, és ,tudtad-e, hogy ez a

bipolaritás éppen az erkölcsileg kimagasló emberek betegsége vagy minek

nevezzük’, és hogy ő régen látja, hogy ,nagyrabecsült tanárunk valahogy erkölcsi

téren törekszik haszonra, mert minden látszat ellenére igenis szereti önmagát,

és Isten, önmaga és kisszámú szerettei előtt akar nagyra nőni… mert ő kacér,

erkölcsi értelemben… saját lelkiismerete és különös szeretete tükre előtt

kacérkodik’…

Nem tudtam, mit mondjak. Mintha valami nehéz, sűrű folyam indult volna el

belőlem lefelé, a föld felé, és kényszerített volna, hogy vele tartsak, egész

testemmel, de a lelkemmel is. A tudatom mint egy hálóba akadt madár verdesett

valahol, a sötétség lezuhanó és felemelkedő, súlyosan hullámzó terében,

az érzékelés egyre szűkülő határain túl.

Arra sem emlékszem, mikor tettem le a telefont, és Kata nem beszélt-e tovább,

bele a tavaszi éjszaka

készülődés-zsibongásába…

278

279. oldal

(Itt most egy csomó visszakapott levél következik, amelyeket valamikor

találomra bedugtam a napló lapjai közé.

Ebben a sorrendben találtam őket:)

(1.levél)

Kedves Uram,

kezdhetném így is, kissé ledéren: Maga fél! s nagy kedvem volna ledérkedni, mert

a tiltás és a parancs, amit nem szívesen veszek magamra, a Hetérának szólt s a

Szűzet akarja előerősködni belőlem (mintha az kevésbé volna veszélyes!);

pedig jól tudja, hogy sem ez, sem az:

Amazon leszek legfeljebb, ha nem lesz, aki Anyává tegyen;

s jaj lesz akkor azoknak, akiknek gyávasága felfegyverzett engem önmaguk

ellen: szó, gondolat és tett mind kopja és pajzs lesz ellenük s a rettegett mélységek

még iszonytatóbb felszínné alakulnak: ellenséggé, amely rájuk hasonlít, mint

egy szörnyű ikerkép: tükrözi s félelmetesen ismeri őket kívül és belül, és nincs előtte

rejtve soha semmi: egyetlen lágy, sebezhető kis pont sem, a lélek egyetlenegy

gyengesége, a gerincoszlop legkisebb hajlása se, a hús egyetlen kívánsága se: s

akkor: „Fegyverbe! fegyverbe!”… kezdődik a harc életre-halálra!…

Ezt akarja? Harcolni a megteremtett ellenséggel? vagy megfutni előle?…

Vajon tényleg végiggondolta, mi elől szalad úgy? egy életen keresztül? a

körülbástyázott házasság és a szándékos gyermektelenség, a mások fölött szerzett

morális hatalom, a tudás mesterséges kozmoszába vezető szellemi munka

kapuin át – mi elől menekül? s tulajdonképp: hová? …

Én elhiszem – nem: én tudom: gyakran szeretne nem-látóvá lenni, akár a

többiek; szeretné, ha a tudat édesdeden szunyókálna a homloka mögött s áldott

álma fátyolként eltakarná, amit látni olyan kín, hogy folyton fáj a feje és

görcsberáng a gyomra tőle és minden porcikáján átsajog:

mert az ember olyan szerencsétlen állat (így tanítják a bölcsek), akinek – mióta

a fa kiszökött alóla – lúdtalpa s hozzá lelke van,

s azok mindketten a háton jelennek

s jelenítik meg magukat:

279

280. oldal

a manifesztálódott rossz tartás és a lelki görcsök láthatatlan kötőszöveti csomók

képében nyomják szegény idegeinket, sajgást vagy rossz parancsot keltve – és

megzavarodik a máj és az epe, a szív, a gyomor – az orvosok a fejüket

csóválgatják: hisz minden eredmény NEGATÍV! (…) – az embervolt, lám, nem

gyógyítható: talán a lúdtalpat?… vagy inkább

a lelket kellene végleg felszámolni? és megszűnnének a fájások?…

Ó, nem! nem!… maga már lát, s ha lát, hát engem lát, tisztelt Tanár úr;

mert én állok az utak elején és végén; tőlem, rajtam keresztül és hozzám

menekül: mert én vagyok az az óriási, sötét és meleg barlang, melyből kiszakítva

magát egyenként tépte át születő lényéhez majdani tagjait, mozdulatait,

fogalmait, s apránként megnevezve önmagát így teremtett meg újra engem is,

aki a Más vagyok, a Más világa, az Ént körülfolyó idegen otthon, az életet sorssá

szövő valóság;

mert minden mi vagyunk, ami születik, él és elpusztul; az Anya(g) vagyunk: a

szellem ágya; boldog anyaföld, amelyből kinő és visszanő az élet; dús sziget,

sötétvizű öböl vagyunk, ahová megtér a fáradt utazó, ha útja végére ért, s

melynek rejtett vizében az élni induló lüktetve vár; anyák vagyunk minden

bölcső fölött és illatos emlőnkből szavakon túli bölcsesség édes, sűrű teje csorran;

így várjuk mindig azt, ki megszomjazott a hosszú úton s hozzánk tér haza:

mert ami élet, az halál is,

s aki bármelyiktől fél, a létezéstől fél; és ami fél, az nem egész, nem teljes, az csak

egy rész, csak egy fél-elem;

pedig emlékeznie kellene anyja ölére, mézes mellére, édes szép szavára, hogyan

nevezte mindenének s kincsének és királyfinak hogyan nevelte, győzni világbíró

gonosz királya ellen, bitorló ellen lázadónak – őt! istennek! s ő hogyan

fogadkozott, hogy megöli a szörnyet és a kincset elhozza s anyját így

megszabadítva feleségül veszi;

milyen gyanakvón figyelte apja érthetetlen és gyűlöletes hatalmát és hogyan

fogadta meg: nem tűri már soká;

hogyan készült ifjúsága lüktető burkában a nagy, végső kitörésre, mellyel világát

birtokba veszi: megharcol szemtől-szembe a gonosszal, levágja minden förtelmes

fejét s király lesz földön, vízen, téren és időn;

a labirintushoz hogyan jutott el s milyen csábító mosoly lökte be; hogyan

bolyongott benne úttalan sötét mélységek alatt és fölött, és kiáltozva hogyan

hívogatta elveszett anyját, huhogó kacajoktól s bűztől s ocsmány látomásoktól

meggyötörve;

s hogyan talált a legsötétebb mélyben a szörnyetegre, aki apja volt,

miként pusztította el s bukkant a fényre

ordítva és vakon

és véresen;

280

281. oldal

s mint látta meg ekkor anyját, valahogy ifjan, valahogy úgy, hogy az és mégse

az, édes nyáltól csillog s nyitva a szája, öle kitárva és bő tejjel teli – hogy

hirtelen borzongva nyilallja át: becsapták:

apja, királya, istene halott; és ha halott, hát nem isten s nem király, hanem

halandó, és gyilkosa is az;

már elvetette önhalála magját e síkos és édes ölben, amelyből egykor és most újra

kicsusszant sírva, fény-kések közé;

az meg ott, az óvó dús homályban pezsegve nő, osztódik lelkesen; már édes vérrel

etetik és gyűlnek a mákonyos hazugságok az anyaszájban, hogy őt, a drága

gyilkost, fölneveljék, a soros királyfit, a győztes fiúistent –

s hogy néki már nincs hátra más: ölelni az áruló testet, gyilkosa fészkét, s

mind sűrűbben a holtakkal beszélni: saját lelkével s apja szellemével, s vélük

múlatván megszámlált idejét, saját óráját várnia, mikor az Anya eljön érte

újra, s a Rettenetest is megcsalván, megenyhíti a kínt,

s emlőjében a megcsalattatás ím a dolgok örök visszatérésének legédesebb tejévé

változik –

Tanár Úr, kedvesem, édes uram:

hiszen tudja, hogy Éden nincs, csak ez;

még hogyha volt is Paradicsom egyszer, ha létezett is valahol-valaha a sértetlen

egész-lét makett-paradicsoma, a szaporodás igája és a túlélés szégyene nélküli

halhatatlanság birodalma, a kudarcot és lelepleződést nem ismerő öntudatlan

hatalom Édene,

úgy azt az Édent bezárták;

lángos angyal-p(h)allos őrzi ellenünk, a tűz maga, amellyel minden kezdődött

s minden végződni fog, a világot felemésztő és újrateremtő tűz

titkos hatalma, mely kiterjesztve a férfi hatalmát, megkísértette azt;

és minden elveszett;

a hatalom kiterjesztetett és megosztatott, s tudóvá lett az ember:

megtudta, hogy nem öröklétre, hanem a tudás kínjára született, hogy átkozott

legyen a föld ő miatta s fáradságos munkával éljen belőle életének minden

napjaiban; töviset és bogáncskórót teremjen néki s egye a mezőnek füvét; orcája

verítékével egye az ő kenyerét, míglen visszatér a földbe, amelyből vétetett... ám

Éva lugost varázsla, s ott a keservekkel teli munka és tudata kínjai után a

férfiú megenyhülék; s ugyan hová mehetne onnan?...miféle tárt kapuk délibábja

felé pusztákon és sivatagokon át?…

Ha nem Éva vagyok, legyek a sivatag kígyója én;

hisz én vagyok a kígyó; hadd marjam örök életre-halálra!

A Magot akarom, mert én vagyok a föld;

kelj fel, Napom, soká

ne késlekedjél!

281

282. oldal

P.s.: Vígasztalásul, és mert olyan érdekesnek találtam:

nemrég egy műtétet mutattak be a TV-ben: egy olyan csecsemőt operáltak, aki

nyitott mellkassal született, és a szíve kívül volt testén. Az a szív kinn dobogott,

kívül a kicsi csecsemőtesten, a technika jóvoltából láthatta az egész világ,

dobogott nyugodtan és halálraítélten és csak egy vékonyka hártya védte az

egész világ ellen… És éppen aznap… az a vak lány, aki ott szokott ülni a

buszmegállónál és szinte minden nap látom az egyetemre jövet, ahogy

szüntelenül és némán himbálódzik előre-hátra piros sámliján, mindig

egyforma mosollyal, télen és nyáron, napsütésben és hóesésben is ott osztogatja

azokat a fura kicsi szentképeit Jézussal meg a kis hableánnyal – szóval ez a

lányka most énekelt, és olyan különös volt az a dal, hogy hirtelen előkaptam a

kismagnómat és szemérmetlenül odatartottam a közelébe, abban reménykedve,

hogy nem veszi észre…

Ezt énekelte egészen halkan, mintegy csak magának (az eleje lemaradt):

(A vásártér?) „…közepén asszony állt. Csönd volt… a tömeget megbabonázta.

Mind hallgattak, figyelték, mit csinál… nem akármit: saját szívét kínálta.”

(Itt hirtelen a dallam is megváltozott és ő is másképpen, egészen magas

hangon, erőteljesebben kezdett énekelni:)

„Kikiáltó a szívem árverésén, kiabáltam: Jó urak, érdemes! Friss ez a szív, nézzék,

még egyre vérzik! és mily gyöngéd! s formára mily nemes!”…

(Most megint halkabb, mélyebb, elbeszélő hang:)

„Alig is értve, hogy miért s minek, de pimaszságig udvariasan / a szívre most

alkudni kezdenek / a férfiak, kinek csak pénze van; csak én nem mentem közéjük

tolongni, ki zsebemben egy krajcárt sem találtam, s nem tudtam csak egy

könnyű csókot dobni / a szívre messziről – onnan, hol álltam. És kiderült

(mikor megkapni senki / nem tudta azt a szívet, mert túl drága): milyen nehéz

a nő szívét szeretni… Megölni könnyű; megvenni – hiába.”

(S most ismét a magas női hang és a másik dallam, halkulóban):

„Kikiáltó a szívem árverésén, kiabáltam, míg torkom berekedt,

és madzagon lógattam ki a szívem, amíg a fagytól végig nem repedt,

akkor azután csöndben visszadugtam, ahonnan egyszer kitéptem, oda,

és szóltam: Urak! tönkrement az áru…

most már menjenek

békével

haza.”

282

283. oldal

(2. levél)

Megtaláltam! Ugye ez az? Ugye ez!

„Köszönöm, hogy árnyul elfogadtál tündöklő életedhez”…

Mivel nem tudok, nem merek reagálni erre (magamban persze órákon át mást

se tettem), azzal köszönném meg azt, hogy részesévé tett egy ilyen

megrendülésnek, hogy kiírok ide néhány oldalt a kedvenc Móriczomból, azt

kérve, hogy olvassa ugyanolyan türelemmel és szeretettel, ahogy én lekörmöltem

(és vegye számításba, hogy mennyivel egyszerűbb feladatot adok ezzel

Magának, mint megkeresni azt az egyetlen sort egy egész könyvben!…);

és kérem, ne vélje abszolút véletlennek,

hogy itt is egy kedves kis Annáról esik szó…

Bethlen Báthori Annához:

„- Lásd, te kedves, ez az, hogy aki a főúrisághoz hozzászokott, az nem gondol

másra, csak hogy lehetne még több díszt s nagyobb hatalmat szerezni… De lásd,

nem ez a fejedelemség. Annak, aki országnak feje kíván lenni, annak egész

életét, éjt s napot munkában kell tölteni, és ha valakit nem a lélek hajt,

annak a legiszonyúbb fáradság és gond a fejedelemség. Vagy úgy tesz, mint

a te szegény bátyád, Gábor tette, aki, megvallom előtted, édes angyal, a

legnagyobb elme volt, kit valaha látnom adatott… Én úgy gondolok rá, mint

egy isteni küldöttre, aki fiatalsága miatt nem jutott, ahová akart, és a

szenvedélyei miatt… Én itt neked megvallom – s az Anna finom hosszú ujjait

kezébe vette és morzsolgatta -, hogy ha arra gondolok, hogy evvel a szegény

országgal mit kelljen csinálni, mindig arra erőltetem a fejem, hogy őneki egy-

egy szavát elmémbe visszahozzam, s ilyenkor könny ömlik a szememből, s míg

örülök, ha meglelem a vezérlő szót és gondolatot az ő elejtett igéiből,

egyszersmind szánom és sajnálom a szegényt, hogy ott fekszik kinyújtóztatva

a Báthori-templomban és temetetlenül…

már hét hónap óta.

…Anna csak nézett nagy, kék szemeivel, nézett a fejedelemre,

s az hátravetvén magát, elhallgatott.

- Meséljen még kegyelmed, nagyságos uram.

- Mit meséljek? - mondta Bethlen mosolyogva. - Ládd-e, én csak éppen ennyit

akarok, mindenkinek elrontani az örömét.

283

284. oldal

- Igen - mondta Anna.

- …Azt az örömöt, hogy egyik nép a másikra rágyüjjön. Úgy vélem, más idők

jönnek, mint eleddig voltanak… Mert úgy akarom megőrözni ezt a kis országot,

mint pacsirtafészket a kaszás elől. Hadd nevelje kicsiny magzatait a madár

a fészek alján… A magzat, ez az egy, ami ér… Ama semmi, a holnap, igen… csak

a jövendőért kell cselekedni.

Anna könyörögve s alázatosan nézett rá:

- S elmegy.

- Elmegyek, de itt maradok… Anna… Köszönöm neked ezt a szép emlékezést, amit

magammal viszek…

Evvel leült szemben a más székben. Úgy omlott le, mint a bánat férfia.

- Még soha ily nehezen sehonnan el nem mentem.

Anna előreborult, s a térdére tette a fejét. Bethlen lassan simogatta haját és

szép fejét… Szédült… a nőből szikrázott az idegen szépség… Még soha a

szépséggel nem találkozott, csak itt, csak evvel.

Ez a hallgatag szép, aki nem pöröl, nem ellenkezik, nem szól: bizonyára nagyon

megismerte már az életet, és nem tiltakozik és nem utasítja el, amit az ég

neki ad…

Mélyet s nagyot sóhajtott:

- Elmegyek, Anna, mert el kell mennem. Nehéz életem vagyon…

Érezte, hogy ujjai alatt megvonaglik a nő szép nyaka s válla, mintha sírás

hajtaná…

- Ha te tudnád, milyen nehéz… hogy milyen magános állat vagyok. Ezer és

egy emberrel kell harcolnom…

…Hallgatott. Soká.

- Anna, kedvesem, kis leányom… én nem panaszolkodom… megverne az Isten…

Zsuzsanna az Istennek különös és egyetlen lángoló okosság. De beteg… Nem

a teste… nem csak a teste, mert az is… a lelke beteg… kínzó, nagy betegség

vagyon benne, s nekem abba meg kell halnom… meghalok abban a levegőben.

Istennek minden arkangyalai kevés ahhoz , amit nekem el kelletik viselni…

Már nem, s nem bírom…

Anna most megmozdult és felkúszott az ölébe

és a szájára tapasztotta ajkát, s soká úgy maradt…

284

285. oldal

- Hideg… és beteg… de oly ész van benne, hogy én amellett senki vagyok és

semmi… Keresztüllát a levegőn és a legkisebb gondolatomban olvas… Nem

lehet előle menekülni, fekete szemei itt égnek, s ha szememet behunyom, akkor

még jobban látom szegényt… szegény, mást nem mondhatok rá, csak azt, hogy

szegény… S nem tudom, mi baja… mártír, de nem asszony,

és szeret, de nem nyújt megbékítő és megvigasztaló szerelmet…

mintha jégcsap lenne az ágyában, és én egy halottat ölelek.”

Hát ennyi. Nagyon szeretem az egész regényt, de ezt a részt különösen sokszor

elolvasom. Talán Magának is ad valamit…

Szeretettel küldöm:

Anna

285

286. oldal

(3. levél)

Kedvesem,

olyan furcsa, olyan jó: rájöttem, hogy még sohasem mondtam Neked – le sem

írtam – és nem csak Neked: olyan szerencsém van, hogy még senkinek, soha – és

most leírom, mert nagyon fáj valami és mert ez jó – és talán egyszer majd

ki is mondom, hogy halljad – és ha azt hiszed, hogy nehéz – hogy az, ami

volt és ami lehet még, hogy az mind elébe tornyosul ennek a szónak, nehogy

eljátssza önmagát – ne hidd:

nézd, milyen könnyű: leírom egyszer, s még egyszer, könnyebben, mint egy pontot,

mint a semmit, leírom a szót:

szeretlek,

szeretlek s nem vagy

pedig minden fénnyel-hímzett levél feléd törekszik s feléd fut a fény

hajlítva ágat és kedélyt léted iránt

bokrok- s füvekből tépett illatok lebegő fátylával az út fölött

lohol feléd

s én benne állok

talpig kifosztva

mozdulatlan e laza áradásban

s nézem ahogy egy felajzott madárpár

édes dala

sok-sok apró

remegő rebbenéssel

egymásba bomlik

szívem

helyén

286

287. oldal

(4. levél)

A kezedre gondolok, az ér lüktetésére a kézfejeden, az ajkad lágyságára, és

nagyon jó élni tőle. Pénteken, amikor másfél órát vergődtem az ajtód előtt,

miután egy álló hétig gyűjtöttem magam Neked, és Te elküldtél – láttad: el

tudtam jönni harag nélkül,

és a szomorúságomból is ima lett aztán a sorsban lakozó apró istenekhez, hogy

vegyék el a fájdalmat tőled, és ne nyugtalanítsák miattam a lelked. Hiszen úgyis

velem vagy. Sokat, órákat beszélsz hozzám, valahányszor oda tudok figyelni,

a buszon, a kádban, az utcán. Jössz velem,

mint vándorral a hold.

De most pihenj, kedves. Gondolatban megöleltelek, válladra hajtva a

homlokomat,

aztán elengedtelek – és most repülsz a szélben.

Az én isteneim fogják a kezed.

287

288. oldal

(5. levél)

Csábítanálak hamvas zuhataggal –

de te ne tudnád? mosogatni kell még.

Hűlt tényekre ül behúzott szavakkal

varázslatom – és kiadja a lelkét.

Köröznek egyenruhás, bamba tárgyak.

Tegnapi ráncok bujdosnak kezedben.

Hitté kövült csupasz fénnyel dobállak –

árnyad se rebben.

Akarom: énekelj,

szél szabadítsa zsebedből a morzsát,

akarom: talpig remegésbe öltözz,

kulcsod a tegnap ajtaját ne nyissa,

átkod, ha van, nedves zölddé bomoljon,

ajkad sebesre szárítsa az álom,

azt akarom: ne szólj,

szótlan halj meg, ha

megérintelek

288

289. oldal

(6. levél)

Ha most itt lennél, úgy ölelnélek meg, hogy beleroppannának a csontjaid,

úgy csókolnálak meg, hogy kicsordulnának belé a könnyeid,

átölelném a lábad, úgy könyörögnék: ne rontsd el! …

hadd szeressem ki belőled az angyalt,

akinek a nyelvén megtanultál beszélni –

de nem vagy itt,

s mire elérnélek a kezemmel, talán késő lesz:

fáradt leszel, gyomrodban krumpli, fejedben zavaros fájdalom,

angyalod alszik…

én pedig okosan és szomorúan megállok majd a küszöbödön

s hallgatom, ahogy a szerelem

lassan

összecsukja

szárnyát

289

290. oldal

(7. levél)

Nem hallom a hangod.

Kihúztad magad belőlem, szótlanul, mint nő testéből kihúzza magát a túl

korán, magányosan kielégülő férfi, magára hagyva a másik testet, a lágyat

és befogadót, a találkozástól sebzettet saját vágyai és reményei váladékaiban

és az ő akaratával fölkenten

megszenteltnek és megalázottnak,

hogy büszkén hordozza magában elhagyottsága sebét, mint ha remény volna,

és léte átváltozását a szentség edényévé, mint ha átok volna,

hogy soha többé ne lehessen és ne reméljen bármi más lenni, mint hiány, beszélő,

járó, étkező, ürítkező és lélegző hiány, amely csak azért tartja fönn magát,

hogy a valóság egy pillanatra se feledkezhessen meg önnön sebezhetőségéről

(ami benne öltött testet) a szerelem által (aminek talán nincs is más

valóságos létformája, mint ez a visszájára fordított létezés a hiányban mint

sebben, melyet a valóság testén ütött).

És ahogy az sem tehet egyebet, mint hogy várakozik, azaz a türelem teljességét

gyakorolja a keresésben, pillanatról pillanatra bejárva léte egészét valami

után, amely egy sóhajtásnyi időre benne foglaltatott

(még ha csak azért is, hogy hitelesítse saját különvalóságát a másik létben

hagyott negatív lenyomata, a hiány létezése által),

úgy várakozom én is, vákuummá lett életem középpontjában keresve téged,

és ámult döbbenettel látom, ahogy a valóság minden gazdagsága beáramlik

figyelmem elvékonyodott hártyáján át pótolni ezt a hiányt, képzeletem pedig

kiáramlik belőlem és csordultig tölti a világot a rejtőzés és a hívás

reménytelen és csapongó képeivel.

Mert reménytelen a hívás, és maga a remény is reménytelen, hiszen csak

önmagát hívja.

„A sötétségbe űzettem, de nem a magam akaratából, beléje hatoltam, ölébe

nyomultam, de alá nem merültem…

most visszatérek beléd, hívásodra, az idő időtlen múlásában, melynek te vagy

nyugvó vezérlője.

Aki nem szeret, azt betegség sújtja,

és csak aki újra

szerelemre ébred, az tud

meggyógyulni.”

290

291. oldal

Nem szabadna zokon venned e sorokat – de hát észrevenni sem fogod; egyszerűen

tudom, olvasatlanul adod majd vissza mindet, rájuk ütvén a

megfellebbezhetetlen hiábavalóság fáradtrózsaszín pecsétjét:

mert hiába hogy téged kereslek, bennem-született hiányod úgysem töltheti be

semmi, legkevésbé te magad, talán csak magának e céltalan várakozásnak az

észveszejtő pompája. Én pedig, e kincs halálraítélt várományosa, szelíd és

értelmetlen áldozatként küldöm föl e várakozás iszamos oltárán leölt fehér

óráim és napjaim égőáldozatát és az őrült himnuszokat, melyek annyira sem

jutnak el hozzád, hogy tüsszentésre ingereljenek;

de az a magasság, amelybe küldöm őket, egy hang ígéretével van tele: a

teljesség gyöngédségének hangjával, ami megszólalt és elhallgatott bennem,

hogy lehetségességének emléke kísértsen mindig és reménytelensége szenteljen

titkos edényeddé, melybe megtérni örökké késlekedni fogsz.

Ne csodálkozz hát leveleimen:

már régóta saját, belőled-nőtt-belőled-kiszakadt, csodákkal és szenvedésekkel

teli boldogságommal beszélgetek bennük;

és ne lepődj meg, ha megcsókolnám a kezed,

amikor végleg elküldesz magadtól.

Amikor megláttalak tegnap, hosszú fehér kabát volt rajtad;

amikor megláttalak tegnap éjjel álmomban, bő, gyűrött, értelmetlenül világos

kabátot viseltél, és amikor levetetted, hátadra kis fehér cédulák voltak

gombostűzve, gyöngybetűkkel teleírva, és senkinek sem lehetett ideje, hogy

elolvassa őket, épp csak annyi ideje maradhatott bárkinek, hogy úgy tegyen,

mintha nem venné észre, és mindenki úgy köszöntött, mintha nem látná, kinek

köszön, vagy mintha az, akinek köszön, nem az volna, akinek látja;

és én akkor elfutottam a templomig, az öncsalás hűvös, pompázatos és józan

váráig, és ott térdre estem a feszület előtt, kifáradva a futástól,

de Jézus tehetetlenül tárta szét a karját,

akkor elcsúsztam onnan az üvegkoporsó felé, Szent Teréz napsárga ruhája felé,

amely tévedésből fekete volt, de én mégis megcsókoltam az üvegen át, mint a

motyogó öregasszonyok, akik folyton azt várják, hogy egy napon megcsapja

orrukat a hullaszag, amely a koporsó fedele alól szivárog,

holott a szentek teste nem indul oszlásnak (és az övé különösen nem, aki

fekélyeket tisztított és szoborrá lett az utókor kegyeletéből)… és ugyan miben

hihetnének, ha nem ennek a csodának a lehetőségében, ó, Igazságnak Istene,

ám hirtelen széttörött az iszonyat tojása és epeszínű belsejének édeskés illata

még megcsapta az orrom, de már tudtam, hogy felébredtem,

és csak a porszemek viháncolásának illatát érzem

a napsugarak ütései alatt –

291

292. oldal

(8. levél)

Tisztelt Tanár Úr!

Kérem, hogy a könyveim közül a könyvtáriakat sürgősen szíveskedjék

visszahozni, mert lejárt a kölcsönzési határidő.

Köszönettel:

Anna

292

293. oldal

Május 10.. szombat

Tegnap reggel belegondoltam: éppen hat hete,

hogy azt mondta utoljára: „de hát elég, elég, nagyonis kifárasztottalak,

szegénykém, madárkám, kedvesem”, én pedig: „Hát akkor – szia”, és azóta

nem láttam többé.

A leveleimet sorra betettem a fachjába. Semmi válasz, semmi reakció. És semmi

hír róla, a botrányos utolsó óráját kivéve. Annyit mondtak, hogy beteg…

Mindegy. Tegnap délután megint bementem, hátha most mégis bejön a szokott

időben… Az indexemet alá kell vele íratnom –

már így is baj lesz belőle.

Dehát az semmi… a legszörnyűbb az volt, hogy azelőtt mindig beszélt hozzám

– egész nap beszélgettem Vele, amikor csak akartam, most pedig egy idő óta

hallgatott, nem hallottam lassú és meleg hangját magamban, egyetlen szót sem

szólt hozzám – később ő maga is eltűnt belőlem – rémülten, fejvesztetten róttam a

köröket létezésem belső útjain, erekben, sejtfalak apró nyílásain át vándoroltam

önmagamban és kerestem őt, aki egyszer már mindenütt ott volt, ahol csak

gondolat vagy érzet vagy emlék vagy vágy mozdul, és most nem találtam sehol,

és ez sokkal rettenetesebb volt, mint ha sose lett volna, mert minden, ami tele

volt és mozgott bennem, az ő hiányával volt tele és betájolhatatlan léte felé

mozgott, tanácstalan összevisszaságban.

Nem volt benn. Félelem növekedett bennem, és valami értelmetlen harag… Az

ajtón cédula: „A mai konzultáció betegség miatt elmarad”. ,Konzultáció’…

Még hogy konzultáció!… Letéptem a papírt. Aztán leültem a folyosón egy

padra és megpróbáltam gondolkozni. Ha beteg, hogyan tette ki a cédulát? Az

ő kézírása… Nem megy. Félelem és apró, alattomos fájdalmak. Mindenütt fáj.

Ültem és vártam. Ültem és fájtam és féltem. Ez a pontos. Egy cseppet se

lepődtem meg, amikor másfél óra múlva meghallottam a lépéseit. Vidám volt,

egy könyvekkel teli zacskót lóbált. Rémülettel vegyes megdöbbenés ült ki az

arcára, amikor meglátott: „Bocsásson meg, közbejött valami”. Bólintottam,

mint aki már réges-régen tudja ezt.

Nem engedett be rögtön magához, negyedórát váratott. A folyosó úgy tett, mint

ha sötét volna, a végén bizonytalan fénnyel. Mindenki arrafelé ment, az összes

pillanat is arra futott, égő talppal.

Bent a szobában állva maradtam;

ő is állt.

293

294. oldal

Azt mondta: – Az index, persze. Nos? Akar egy ötöst is, Anna?… – helyesbített

– …akarsz egy ötöst is – azokért a szép versekért? Megérdemled. Igazán meg. És

ugye visszakéred őket? Ugye vissza? Tessék. Itt van minden leveled is, fogd.

Megőriztem, látod?… És majdnem mindet elolvastam becsülettel, nem

mondhatod. Csak néhányat nem, egyszerűen nem volt érkezésem. Bocsánat, kezet

kell mosnom. Elnézést… –

A mosdó. A víz. A törölköző.

Nagyon megváltozott.

Mint akit láng éget belülről, láthatatlan, olthatatlan: arca csupa gőg, buja

kegyetlenség, átszellemült, vad érzékiség. Homlokára tette a kezem: – Lázas

vagyok, ugye? hűts le! hűts le!… – De a bőre hideg volt és nyirkos, novemberhajnali

nyálkás kövezet, amin szétmázolódnak az ablakokból kiugráló, borzas és

riadt, ostobácska álmok.

– A könyveim – mondtam, – nálad van egy csomó könyvem. A regényedhez

hoztam, emlékszel. Egy része nem is az enyém. Vissza kell adnom őket – mondtam.

– Bocsánat, mea culpa, mea maxima culpa. Elfelejtettem, teljesen kiment a

fejemből. Azaz nem felejtettem el, dehogy. Hanem a táskámba nem fért bele.

Kikészítettem már napokkal ezelőtt, csak nem fért bele a táskámba. Hát persze.

Nem fért bele –

– Akkor – hogyan legyen?

– Feladom postán, jó?… az lesz a legjobb. Akkor egyikünknek se kell feleslegesen

befáradnia… Jó, Anna? holnap feladom. Szeptemberben pedig, ha úgy

döntene, bocsánat, ha úgy döntesz, hogy hozzám írod a szakdolgozatodat –

örömmel állok a rendelkezésedre.

És most elnézést, dolgom van.

Nem válaszoltam.

A csöndre felriadt, mintha valami felébresztette volna hirtelen,

sietve kikapott egy fekete határidőnaplót a táskájából, kinyitotta és az orrom

alá dugta. Hideg csapott meg, és valami furcsa, éterre emlékeztető szag.

– Hogy a kedvességed irántam ne lankadjon. Itt van, látod? – Semmit nem

láttam: pörgő lapokon bejegyzések, apró gyöngybetűk…

– Hogyan – csak nem?!…

kész van?…

294

295. oldal

– Persze. Hiszen mondtam!… nem vesztegetem a drága időt,

ne félj.

Persze kiadva még nincs, de kisülni kisült,

ropogósra,

pirosra…

Ugyanolyan fürgén visszadugta a táskába a könyvecskét,

és nyugtalanul pillantott körbe: – Mindent visszaadtam? –

A szekrény felé nézett, mint ha valamire emlékezni akarna.

– És azt – azt nem kéred?…

Ragadozómadár-mosoly csapott le

megrebbenő tekintetemre.

– Mit? Mit?!…

– Semmit – hát persze… Ahogy akarod. De azért tőlem is kapsz majd valamit…

hogy mit, Anna?… Tudod-e, mit?… Örök nyugodalmat. –

És józanul hozzátette:

– Most pedig már hamarosan el kell mennem. Teljesen függő viszonyban vagyok.

A kezelőorvosom…

– Igen – mondtam.

– De dolgozom. Megírok mindent. – És elindult, mintegy tolva engem maga előtt,

az ajtó felé.

Nem tudtam, mit mondjak, hogyan búcsúzzam el.

Tehetetlenségemben kinyújtottam a kezem.

– Akkor hát a viszontlátásra, tanár úr.

Ellökte a kezem, közelebb lépett hozzám, és leeresztett karral, mereven fölém

hajolva megcsókolt.

Ajkai hidegek voltak és élesek, mint a borotvapenge.

– Viszontlátásra, Anna – mondta.

Se csodálkozás, se beletörődés

nem volt a hangjában.

295

296. oldal

Május 15. csütörtök

A verebekre ébredtem ma reggel. Nem nagyon szeretem a verebeket: szürkék,

erőszakosak és hangosak. Régebben sok pacsirta volt itt: őket szerettem. Pedig

egyszerű madár az is, rögszínű, némán jár a gödrök és kupacok között, észre

sem vennéd – hanem amikor fölrepül!... Hányszor kértem magamban, hallgass

el, ha meglátsz, ne szégyeníts meg! – de magasan volt, sokkal magasabban,

semhogy hiúságom nyomorúsága eljuthatott volna hozzá.

Ma reggel mégis jó volt a verebek szemérmetlen locsogására ébredni: mert

feneketlenül mély volt mögöttük az ég, és csivitelésükben meg annak a kékségnek

a némaságában ott volt a nekem szóló üzenet, hogy valahol van egy pacsirta

is, széttárt szárnyakkal, mozdulatlanul vibrál a felhevült mező fölött és nyitott

torkából ömlik a boldogság,

mert május van,

hála és könnyű bánat és tűnődő csodálat és hulldogáló lágy szirompehely

s napbafeszülő tárt virágkehely s fölsajduló seb s kínzó röpke féltés

és csalogató mézédes kísértés s fények és fulladások s eszelős vad futások

és a rigók nem szűnő füttyei s langyos esők oldozó cseppjei

s színek illata és illatok íze s szegény Teremtés kalimpáló szíve –

ó, május ezer törékeny csodája!…

s a mélyről halkuló várakozás: időbetárt terek; közeledés egy pont felé: eléd

hulló remény varázsa félmosollyal (tudón és rejtőn): május hamvai – – –

Jó volt verébzsivajt hallani ezen a májusi napon, mert hosszú álmokból és

fekete nappalokból ébredtem én erre a reggelre,

és kikönyököltem magamból mint egy ablakból és láttam: a hamvazó eső derék

rózsát nevelt a satnya tarackból, és megkívántam hirtelen:

ne gyere el, akárhogy várlak.

Mert akkor minden így marad, sűrűn és biztosan, mint a halál,

s a körben forgó álmok tengelye sem lesz egyszerű pókfonál, amit

szétzilálhat egy visszafojtott nevetés.

Mert üres országokban jártam, melyeken az iszonyat testetlen folyója folyik

keresztül, és árnyékká változtam magam is, amely nem emlékszik,

nem tud és nem érez, de mint vérébe csimpaszkodott féreg gyötri egy sejtés,

hogy valamit elfelejtett, és hogy

semmi fontos nincs az egész világon,

kivéve, hogy eszébe jusson

az a valami…

296

297. oldal

…Eleinte még egyszerűbb volt: csak fájdalmaim és félelmeim voltak. Amikor az

aláírást megkapva hazaértem az egyetemről, lefeküdtem az ágyamra, és

egyenként kihúzogattam magamból szavai és tettei késeit. De már a vérzést

elállítani nem tudtam. És tehetetlenül hagytam, hogy a remény az utolsó

cseppig elfolyjon belőlem és én teljesen kiürülve belesüllyedjek valami puha

feketeségbe…

Az utolsó pillanatban egy őrült gondolat térített észhez: a telefon!… Meg fog

szólalni. Megszólal, és minden megváltozik. Kiderül, hogy félreértés volt az

egész, valami esztelen rémálom, és minden úgy van, ahogy egyedül lehetséges:

szeret és vár engem, megpróbált vonásai elpihentek a kiharcolt, immár valódi

öröm önfeledtségében, én pedig áttöröm magam a hamis távolságokon, az

események sorfalain, az embereken, az emlékeimen, és megérkezem hozzá…

Igen, csöngeni fog! Behunyom a szemem és várok. Lassan elszámolok húszig,

egy, kettő, nagyon lassan, és akkor …mindjárt!… érzem, ahogy készülődik a

csöngés. Szinte hallom, ahogy elindul... tizennyolc, tizenkilenc... már

megrezzent valami, most!…

csöng a telefon,

és én nem rohanok felvenni, mert valami megállít, tudássá bomló gyanú: ez

a telefon ráz! Igen, most már biztosan tudom: valami rá van kötve. Ha

hozzányúlok, megráz, meghalok… De csöng, hív, esedezve hív. Mennem kell.

Elindulok felé. Sokáig, sokáig megyek. Már karnyújtásnyira van – de milyen

hosszú az ember karja, ha lépésekkel mérik – csak nehogy lekéssem, jaj, csak

nehogy abbahagyja! Nagyot lépek. Kinyújtom a karom, hozzányúlok a

kagylóhoz és fölkapom… és a mozdulat megáll a levegőben: az elektromos

áram szörnyű fájdalommal ver végig rajtam. Az ujjaimban indul el, a kezemen,

a karomon fut végig, összeránt... Nem tudok mozdulni. Homályosan érzem,

hogy ha eldobom a kagylót, talán még megmenekülök.

De nem tudom elereszteni. Mintha hozzánőtt volna a kezem. Meghalok... Iszonyú

erőfeszítést teszek, hogy szétnyissam az ujjaimat. Nem sikerül.

A kagyló fogja a kezemet. A szorító fájdalom a váll felől megy tovább, a szív

felé. Tudom, hogy csak annyi időm van, amíg odaér. Semmi időm nincs… És

meg kellene hallanom a hangját, legalább a lélegzetvételét, amint

hozzákészül, hogy az első szót kimondja, azt is felismerném, az is elég

lenne, elég!… de a gyors, hideg fájdalom a szívemhez ér –

egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítés –

nem tudom elereszteni a kagylót –

nem hallok semmit – Meghaltam.

297

298. oldal

Hideg verítékben ébredek, a jobb karom teljesen merev. Pillantásom a telefonra

esik. Hallgat. De vajon…

Soha nem fogom megtudni.

Soha.

És amikor már újból nem volt mire várni, megint lehúzott az örvény – sűrű,

nyugodt, sima és közömbös, teljesen egyenletes mozgással szívta be lelkem

fellobogózott, lakkozott fedélzetű, fehér hajóját, és mire felbukkant –

már csak egy-egy gyufaszál (árbócmaradvány) hányódott a tajtékos vízen,

a harag néhány elgörbült szöge valahavolt-sosemvolt események deszkáiban,

örömök egy-egy rongya, álmok foszlányai…

Álmodtam.

Például tigrist álmodtam; a tigris velem lakott, az én szobámban; az én tigrisem

volt. Csodálatos állat volt: simaszőrű, óriási, erős. Tudtam, hogy mancsa egyetlen

ütésére úgy törne el a gerincem, mint a gyufaszál, de ő óvatosan emelgette a

lábát, hogy még a mozdulataival se riasszon engem, lefeküdt a lábaimhoz a

földre, és királyi fejét a térdemre fektette. Semmim nem volt rajta kívül.

Nappal mozdulatlanul ültem az üres szobában, míg ő aludt a térdemen, éjjel

pedig összekucorodtam az ágyon, és hallgattam, nem születik-e valami

szokatlan zaj a városban – nem került-e bajba. Mert éjszakánként kijárt, hogy

élelmet szerezzen magának. Etethettem volna én is – hozhattam volna neki akár

friss, a vértől még iszamos húst is – de hát hogyan fogadhatta volna el?…

Hiszen vad volt, fiatal és erős. Hogyan alázhattam volna meg az alamizsnával?

– hogyan köthettem volna magamhoz azzal, hogy élete tőlem függ? Akkor

nem az lett volna, aki - akkor kóccal kitömött játékállat lett volna.

Mind a ketten tudtuk ezt, így hát ő esténként kisurrant, én pedig megpróbáltam

elaludni, de közben állandó, feszült éberséggel figyeltem, nem hallom-e

meg a vészjelzését…

Féltem, igen; féltettem, de ugyanakkor erősen bíztam is benne, hogy vele nem

történhet semmi baj;

nem tudtam, hol jár, mit csinál, hogyan és mire vadászik – de meg sem fordult

a fejemben, hogy rosszat tehetne; nem is attól tartottam, hogy ilyesmiért

kapják el – csakis azért, mert félnek tőle, mert irigyelik a szépségét és az erejét.

Mert az emberek nem tudják, hogy az erőtől nem kell félni – hogy éppenséggel az

erő az, ami nem szorul sem erőszakra, sem hamisságra,

sem kegyetlenségre, sem önigazolásra, mert ezek

a gyengeség

bűnei.

298

299. oldal

Az én tigrisem pedig erős volt és gyönyörű,

és én félálomban láttam, ahogy jön a hamvasodó hajnalban, nesztelenül

surran a sötét utcákon, kihalt lépcsőkön és függőfolyosókon át, be a

,nyitvafelejtett’ ajtón, hogy végül, száját nyalogatva nagy, érdes nyelvével,

hangtalan léptekkel beosonjon hozzám, gyengéden megböködjön a nedves

orrával és aztán egész fáradt, hatalmas lénye elnyugodjék

a lábaim előtt…

A gyerekek behoztak valami vacsorát, – Anya küldi. Anya azt mondja, meghalsz

– újságolta Ricsi. – Tényleg meghalsz?

– Hülye – mondta Timi. – Anya viccel. – Dehát ha nem eszik? – Ki mondta, hogy

nem eszik?!…

Haraptam a mézes-vajas kenyérből. – Mondjátok meg Anyának, hogy nagyon

köszönöm, de most még nem vagyok éhes. – Nem vagy éhes… attól még miért kell

itt feküdni és bőgni? – Menjetek, gyerekek. Elkapjátok a náthát. Majd ha

elmúlt, kimegyek, jó? – Kisomfordáltak (Ricsi duzzogva és aggódva, Timi

szótlan tapintattal) – és kezdődött megint az örvény –

álmok – emelkedések – zuhanások… -

Egyszer például, emlékszem, nagy, négyszögletes épület lépcsőin mentem fel, egyre

feljebb és feljebb, míg már nem volt több lépcső, és én egy teraszon találtam

magam. A terasz nagyon magasan volt, és alatta, egyre szűkülően, újabb és

újabb teraszok következtek, négy oldalról közrefogva a mélyben egy csillogó

négyszöget. Minden márga-sárga kőből volt, hanem az a parányi négyszög ott

lenn, az olyan volt, mint a smaragd, és szinte megbabonázott. Álltam a terasz

szélén, és iszonyúan féltem, hogy megbillenek, lezuhanok és szétzúzódom az

alattam lévő teraszokon, de ellenállhatatlanul vonzott az az áttetsző, zöld

mélység… Előreléptem, lenéztem, megszédültem, meginogtam – és saját hosszú

sikoltásomra ébredtem fel.

Ilyenkor az ébrenlét bénult és fekete órái következtek – nem is tudom, csináltam-

e valamit, ettem-e vagy ilyesmi – álom és valóság ragadós és csomós masszává

sűrűsödött és én erőlködve úsztam benne, hogy fenn maradjak, aztán elhagyott

az erőm, és akkor kiderült, hogy nem süllyedek el, szépen lebegek a tetején – és

mégis, valahányszor erőre kaptam, újból úszni kezdtem és rettegni, hogy ha

elfáradok, akkor végem.

Néha arcok bukkantak fel, valóságosnak látszottak, csodálkoztam – temérdek

ember él, de mennyivel több az arc, hiszen senkinek sem elég belőle egy.

Igaz, vannak, akik ugyanazt az arcot hordják éveken át,

el is kopik persze… hát félreteszik.

Majd elhordják a gyerekek…

299

300. oldal

Mások félelmetes gyorsasággal váltogatják arcukat, sorra egymás után, és

hamarosan el is hordják mind. Először azt hiszik, örökre el vannak látva, de

aztán máris az utolsónál tartanak. … Nyolc nap alatt elkopik, kilyukad,

elvékonyodik, akár a papiros, és lassacskán előbukkan, ami alatta van, vagyis

a semmi… Az arcok kérdeztek, aggódtak, fenyegettek, de válaszaimtól gyorsan

foszladozni kezdtek. Még védekeztem… pedig tudtam, hogy szívem már kicsüng,

és akkor sem tudnék élni tovább, ha kínzóim nyugton hagynának… mert

bennem olyasmi történik, ami lassan mindentől elválaszt és eltávolít.

Valahányszor azt mondták egy haldoklóról: már nem ismer meg senkit,

magányos arcot képzeltem magam elé, amint a párnák mélyéből felágaskodik,

és egyre keres-kutat valamit, ami ismerős, amit egyszer már látott – de semmit

nem talál. Talán lehet másképp látni mindent,

és mégis élni tovább?…

Anya bukkant fel, és láttomra megriadt, felmerült önmagából, ámde túl

gyorsan és hevesen: arca a tenyerében maradt.

Időnként mintha a gyerekeket is láttam volna – később felderengett bennem,

mennyire eltökéltem annak idején, hogy nem szeretek soha, nehogy bárkit is

olyan szörnyű helyzetbe hozzak, amely azokat fenyegeti, akiket szeretnek. Mint

a többi elhatározás, ez is lehetetlennek bizonyult…

Egyszer Apa is bejött. Azt mondta,

– Levizsgáztál, itt az ideje, hogy megünnepeljük, gyorsan öltözz fel, bálba

megyünk, azt a hosszú nyersselyem ruhádat vedd fel,

– Nincs is hosszú ruhám – akartam mondani, de akkor már rajtam is volt,

gyönyörű vajfehér ruha, mell alatt szabott, a vállát csat fogta össze,

sűrű redőkben omlott le, mint Nausikaa ruhája,

– Karolj belém és engedd el magad – parancsolta Apa,

– Dehát… – próbáltam tiltakozni, ám ekkorra már karonfogva vitt befelé egy

tarka lampionokkal díszített, homályos, ordenáré nagy terembe, ahol olcsó

mártás-, sör- és rezesbanda-szag volt,

feszengő, ízléstelen nyakkendőkbe, kétségbeesetten repedező fehér ingekbe

gyömöszölt vörhenyes arcú alakok hajlongtak – ,Hát eljött, igazgató ets,’ –

,Micsoda megtiszteltetés, drága igazgató úr!’ – ,Ide parancsoljon a

kisasszonnyal, ide a díszhelyre, önöknek tartottuk fenn’ – a rezesbanda tust

húzott, – ,Ha megtenné, kedves igazgató úr, hogy megnyitná a táncot, keringőt,

fiúk!’,

– Gyere - súgta Apa, ez a mi táncunk –

és forogni kezdtünk, minden forgott, egyre gyorsabban, egyre bolondabbul,

– Ne, jaj, ne!… – a kocsiban tértem magamhoz, homlokon vizes zsebkendő,

– Én vagyok a hibás, bocsáss meg, Annus, hogy is gondolhattam…

de most jóváteszem, ne félj –

300

301. oldal

és én nem is féltem, fiatal bak a világoszöld zabban, fejét hátraszegte (fejemet

hátraszegtem) az elsötétült erdők előtt, a következő percet ízlelgette remegő orral

(a következő percet ízlelgettem remegő orral),

– „Kedves édesapám, rám te sose célozz”… – láttam magam, homlokomon a

remegő célkereszttel, és nem féltem,

a tükrös ablakoktól se, a pálmáktól és az aranyozott székektől se, a falnyi

színestévétől se, pedig a betörő arcán akkora volt az anyajegy,

mint egy dinnye,

még a fekete csipkébe öltözött, fehérkötényes kiszolgálónő maszkjától se féltem,

pedig túl volt húzva rajta minden vonás, a két ,exkluzív’ vendég pedig úgy

imbolygott a teremben, mint két diszkrét, szomorú kísértet,

de nem is a félelemtől voltam sápadt,

– Anna – mondta Apa – , meg szeretném valamire kérni – először is ne

csodálkozzon, hogy magázni fogom ezentúl, de olyan komoly és fontos

dolgokról kell most beszélnünk, hogy ez nem lehet másképp,

másodszor emlékeztetni szeretném, mennyit beszélt Maga a lelkemre a

családom miatt, emlékszik? én nem haragszom, ne higyje, sőt, hálás

vagyok ezért Magának, észre kellett vennie a hálát is meg azt is, hogy

megváltozott valami – nevezzük nevén a gyermeket, én a nyers igazságok

embere vagyok: szakítottam a szeretőmmel, ezt Maga is tudja, Anna, és

elkezdtem vigyázni a feleségem lelkivilágára – ezt is észre kellett

vennie, nyilván észre is vette és örült magában, biztos azt gondolta, jól

megneveltem ezt a vén csontot, és örült, –

csakhogy én, Anna – azaz, fogalmazzunk pontosabban: mindez azért is

történt, mert én megértettem, amit mondott, hogy a sértett hiúság

változtatott ilyen kegyetlenné és ezt át kell gondolnom

és tennem kell róla –

csakhogy az nem megy csak úgy, magától – arra a sebzett hiúságra

gyógyír kell, Anna – és most arra kérem, ne ijedjen meg, ha

a közepébe vágok a dolgoknak,

Maga értelmes ember,

én pedig ilyen vagyok és kész, nem szeretem a köntörfalazást:

Maga az a gyógyír, Anna,

az egyetlen, ami begyógyíthatja az én sebemet…

Látja, milyen tisztességes, amit mondok,

nem azt mondom: ,szeretem,

legyen a feleségem’,

301

302. oldal

Maga okos lány, nincs szükség rá, hogy hazudjam és nem is vagyok

hozzászokva, hogy hazudnom kelljen,

nem, semmi ilyesmiről nincs szó, de Maga kell nekem, nagyon kell nekem,

a feje és a teste kell nekem, Anna, ilyen egyszerű, még sohasem láttam

ilyen nőt, mint Maga, ilyen okosat és szépet egyszerre,

hát ez volt – nem az OK, hanem a CÉL, amiért radikálisan szakítottam az

eddigi életmódommal, és megnyugtattam a kedélyeket, mert azt

akartam, igen, akartam, Anna, hogy Maga lássa, még mielőtt tudná,

miért, már akkor érezze, hogy én mindenre kész vagyok,

csak hogy ne utasítson el –

hogy minden úgy legyen megcsinálva, szépen és okosan, ahogyan kell,

mert én a Maga testének és eszének gazdagságából nem botránykövet

akarok csinálni, nekem az már nem kell többé –

ha én megkapom Magát, akkor nekem már semmi nem kell az életben;

hiszen nem is volt benne semmi, pontosabban ami volt, csak azért volt,

hogy mindazt, amit létrehoztam általa, egy napon – és a mai nap az a

nap – a Maga lábai elé tehessem és azt mondhassam: ez vagyok én, és

ez az egész a Magáé –

és cserébe nem kérek mást

(lássa, még a lelkét se kérem: lehet, hogy az nekem túl bonyolult lenne,

bejárhatatlan, ami mögött mindig ott virraszt egy ezer hangból szőtt

nagyívű melódia… hadd maradjon az szabad) –

csak a gyönyörű fiatal testét meg a ragyogó gondolatait akarom, hogy

megossza velem és fénnyel töltse meg életem utolsó éveit;

és erről nem kell tudnia senkinek – nem, erről csak nekem szabad tudnom

és Magának, ezt csak nekem kell éreznem és Magának, és én ezt

megoldom, Anna, én mindent biztosítok, ami ahhoz kell, hogy korlátok,

gondok, nehézségek nélkül, szabadon és teljesen boldogok lehessünk

együtt, és hogy ne tudja meg senki, hogy Maga az enyém;

és nem is fogják megtudni, mert én leszek a legjobb férj, a legjobb

családapa, a legmegértőbb főnök, ha ez meglesz, és ez nem üres fecsegés,

ezt Maga is végiggondolhatja, mert

nekem mindenem megvolt: pénzem, tehetségem, hatalmam, családom –

csak ez hiányzott nekem, egy ilyen csodálatos nő, akit szerethetek –

és ha ez így lesz, én leszek a legboldogabb ember a világon,

és mindenki boldog lesz, aki körülöttem van,

boldog, mint én, erre

megesküszöm Magának – – –

302

303. oldal

…Hirtelen úgy tűnt, a magas tükrök folyvást őt ismételgetik, mintha könyv nélkül

kellene megtanulniok szavait és lényét… és Apa egy ideig ott maradt a tárgyak

fölött, aztán pedig, úgy látszott, beszivárog a sok sötét tükörbe, s ott

elnyugszik bennük, mint tavakban az ezüst.

– Jaj, ne, jaj, ne válaszoljon most – fogta könyörgőre, mint az olyan ember,

akinek már semmi sem számít, egyetlen dolgot kivéve…

mint aki szélén jár földjeinek, önnön leglelke felé indulóban;

végül kínjában rágyújtott egy szivarra és leverte a hamutartót, ami nyolc

példányban tört ripityára a lúdbőrző tükrökben, nyolc agyonsminkelt

kiszolgálónő vett erőt magán, hogy ne csapja össze a kezét, hanem bűbájos

mosollyal azt mondja Apának – Ó, igazán ne aggódjon, uram, rögtön

eltüntetjük, máris – és nyolc kisfiú söpörte össze kakaószínű aranysújtásos

libériában a csillárok fényében szikrázó cserepeket, Apa pedig egészen

összehúzta magát, és rohamosan zsugorodni kezdett,

– Jaj, ne …! – kiáltottam most én, újra és újra – jaj, ne!… –

de egyre kisebbé halványuló, holttá fehéredő alakja eltűnt az asztalterítő

csipkéjének egy lyukában, mint egy fekete kútban.

(Ó, az ős-forrás!… kútmély kútmély után, az emlékezés tere… és látható lett

a vizek kút-feneke is, a legmélységesebb gyökér-mélyük, a kút a kútban, és

ott, a kútnak mélységes mélyén, szivárványszínűen, mégis jegesen átlátszón,

időkörré zárulva, maga a kígyó feküdt. És én kígyó-sorsom merev szemébe

néztem. ,Mindig kerested magad, hogy meglelj engem,

és magad meglelve engem kerestél’.)

Apa eltűnt akkor, és én már nem is láttam soha többé.

…A sötét álmokba némelykor fénysugár vágott sebet – nem, nem is fénysugár,

csak egyetlen szál élő hegedűhang, kifeszült a homály két partja közé, pókfonál-

híd, melyet hajszálnyi öntestével hozott létre,

és remegett, mint a kín,

nekem pedig át kellett kelnem rajta ezerszer is, mert eszembe juttatta, hogy

keresek valamit, ami fontosabb, mint az élet, és mindig úgy tűnt,

hogy az a valami a túlsó parton van – mindig a túlsó parton…

Egyszer e hang törékeny hídján átkelve, bolyongásomban eszembe jutott az

az utca – hogy is mondta a néni? Árnyas utca?… hát persze. Árnyas utca négy.

Vár az árnyék, mire várnék?… Ott nem ismer senki. A nénivel jól elleszek.

Megkapálom a rózsáit. A szomszédok átkukucskálnak a kerítésen, nézegetnek,

gondolnak valamit. Célozgatnak. Nem fogok válaszolni.

Vagy muszáj lesz? Kinéznek?…

Kinézik a hasamból a gyereket? …

303

304. oldal

Tera néni könyörgőre fogja. ,Mondd nekik, hogy meghalt… Úgyse hiszik el, de

elhallgatnak egy időre. Azzal senki se mer játszani. Ujjat húzni’…

(„Mert úgy csináltok, mintha ismernétek. Emeljétek föl a szemeteket, és ne

ismerjétek… éheztessétek ki rá nem ismeréssel. És egyszer csak, nemléttől rémülten,

odasikoltja majd nektek nevét a rettenetes, és elhanyatlik”…)

És mindentudón bólogat: ,Próbálj csak nem hazudni ezeknek.

Vagy bárki másnak. Ugyan, kislányom.’

(„Nincs senki, aki ne volna kapható rá, hogy megvesse embertársát, és az

alávalóság tolongásában, amely névtelenül, mondhatatlanul minduntalan

újra feltárul és bezárul, ott dereng az ember tudása a maga emberségre való

képtelenségéről, aggódása azért a méltóságért, amely megadatott neki, mégsem

képes birtokába jutni.”)

Megteszem, amire Tera néni kér. Jó hozzám. Minden nap megmenti az életünket.

Rá nem tudok haragudni, az ő igazságát értem. A többiekre se haragszom, de…

megfagy körülöttem a levegő.

Fázom… hideg volna? a szobában, ahol alszom… alszom? Álmodom, hogy Tera

néni szomorú, de nem szól, begubódzik, pakolgat – a halálra készül?… Hogy

otthon se különb a helyzet?… Nem merek Anya szeme elé kerülni… Meglesem

Timit vagy Ricsit, ha jönnek haza az iskolából: sivalkodva a nyakamba

ugranak, de riadtan néznek körül, nem látja-e őket valaki… Később egyre

hűvösebbek lesznek, ahogy nő otthon a feszültség, ahogy szokják a létezést

nélkülem, ahogy okosodnak: ,nem vagy velünk, nem tudhatod’ –

S ki lát beléjük? talán már okolnak valamiért. Talán már mindenért engem

okolnak… Nem mondják, de szinte hallom a gondolataikat: ,Elmentél. Nem

tudhatod. Minden rosszabb lett. Hogyan tehetted? És ha már így van, minek

kérdezel?… minek jössz?… mit dugod az orrod abba, amihez már nincs semmi

közöd?’

Aztán egyszerre csak karácsony van, akkor mégis rá kell szánni magam. De

persze addigra még sokkal, de sokkal nehezebb… Már semmi nem oldja a

megmagyarázhatatlan, hosszú távollét bánatait. Anya ránéz a mindenperces

hasamra, halottfehérre sápad. (Ezek szerint a gyerekek nem árulták el neki…)

Nem tudja, mit mondjon.

– Anya. Szenteste van. Karácsony… – Kirobban. – Miféle karácsony, azt mondd

meg! Karácsony… És ezt te mondod? – sikoltja, – éppen te?…

A konyhában nyitva az ablak, a kék linóleumpadlón morzsa,

hideg van, a tűzhely üres.

Leülök egy konyhaszékre,

aláfogok a hasamnak, húz.

304

305. oldal

Anya megáll az ajtókivágásban (az ajtót valamiért kiszedték),

üres és hideg a szeme, mint a tűzhely. Nézem őt,

a mélység hűlt helyét, amely valaha istenmód kinyílt benne…

Az emberek mindig máshol keresik Istent. Fent kutatják őt a fényben, amely egyre

hidegebbé és élesebbé válik. Isten pedig máshol vár… csak vár… lent, mindenek

alapjánál. A mélyben. Ahol a gyökerek vannak. Ahol meleg van és sötét. Az ember

mindig Őfölötte van, akár egy gyümölcs, mely alá valaki egy szép tálat tart.

Aranyból, mely a lomb között csillog. És ha a gyümölcs beérik, beléhull… Azelőtt

mindenki tudta, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a mag. A

gyermeké kicsi, a felnőtté nagyobb. Az asszonyok méhükben hordozták, a férfiak

pedig a szívük táján. Anya már a halállal viselős öregség küszöbén áll, és az

ajtófélfát markolássza tehetetlenségében.

– Nem is akartál főzni valamit?… – Ugyan kinek, miért? – A kedvemért.

Hazajöttem, nem lehetne most az egyszer minden úgy, mint régen? – Most

viccelsz?… úgy már semmi sem lesz soha. Csak libát vettem. Apa nem bírja már

megenni azt se, de hát úgysincs itt… Magamnak vettem meg a gyerekeknek

holnap ebédre, nincs iskola, mégis kell valamit enni nekik. – Anya. Csak most

az egyszer. A kedvemért. Régen is így volt…

(…Karácsonykor ez volt a szokás nálunk: az én virágtündér-anyám véres

húsokat aprított iszonyodó kézzel, sütötte-főzte, lassú tűzön kevergette… és íme

összegyülekezének és megölék őt… Szenteste. Jó éjszakát mindenkinek) –

…Az egész iszonytatóan hosszú, önkívületben töltött idő alatt csak

egyetlenegyszer álmodtam őróla.

Azt álmodtam, hogy álmodik; azt álmodja (láttam az álmát), hogy óriási

elefánt fején ül szép, díszes párnán, és az elefánt halad vele előre, egymás mögött

sorakozó kerítéseken át;

ormányával kitördelte a rácsok egy részét, úgyhogy kapu keletkezett,

méltóságteljesen átment ezen a kapun, aztán szépen visszaállítgatta a rácsokat

és a kerítés újra bezárult…

Az elefánt végtelen sokáig ment, mert végtelen sok rács volt, amelyen kaput

kellett törni, mindig újabb és újabb jött, és ringató volt a fején ülni, biztonságos,

magasztos és értelmetlen,

és ő sokáig álmodta azt az elefántot, és én sokáig álmodtam őt –

aztán valamikor, mintegy az időn és az időtlenségen, a szűzi nappalokon

és az anyaság éjszakáján, az álmokon és a kínokon túl

egyszercsak tényleg megszólalt a telefon.

Összeszedtem magam, odamentem és fölvettem.

305

306. oldal

,Szia, Annus, én vagyok, Zsuzsa. Nem zavarlak, csak azt akartam elmesélni, hogy

a buli pocsék rosszul sikerült, ez a csoport nem ér semmit… Nem tudom, most

azért-e, hogy te nem voltál ott, vagy már amúgyis szétesett az egész, de csak

lötyögtünk ott össze-vissza, sehol semmi… Úgyhogy ne sajnáld.

Na és te? Veled mi van? Leszigorlatozom holnap, utána fölugrom hozzád,

majd mindent elmesélek, megint elköltöztem, Palit egyszerűen nem lehet kibírni,

de hát ezt magad is tudod, na légy jó, szióka…’

(„Palit egyszerűen nem lehet kibírni”… különösen azóta, hogy elvette Zsuzsát,

aki az egyik csoporttársam az egyetemen – leírom most, később lehet, hogy

elfelejteném, nem vagyunk annyira nagyon nagy barátnők… van egy folyamatos

enyhe feszültség köztünk,

mert hogy eredetileg én mentem el hozzá, mármint Palihoz, a ,kisdokihoz’ –

felfáztam, rossz szokásom a park vaskorlátján üldögélni a téli zegernyében is

– szóval ő volt az ügyeletes orvos akkor, ez a kis Pali-madár – eléggé kezdő

lehet, gondoltam – és amikor először voltam nála a véres vizelet miatt, meg hogy

azok az eszméletlen fájdalmaim voltak – olyan mosolyt eresztett belém, hogy a

bacik azonnal felfordultak tőle. Szinte láttam, hogyan úsznak a vérben égnek

fordított apró tappancsokkal, alattuk pedig harangoznak a sejtek nagy

igyekezetükben: „Giling-galang-giling-galang”… Anikó? –kérdezte. – Anna –

feleltem elbámulva. – De honnan?… A táskámon függő arany betűre mutatott.

– Mégis hogy vette észre?… – A recept szinte fölöslegesnek tűnt. Következő

alkalommal megkérdezte, mit olvasok. A harmadik héten szomorú volt és

megkért, szerezzek neki albérletet. Remek lehetőséget találtam ki direkt az ő

számára: eszembe jutott Tera néni, akivel az első találkozás óta is folyton

összefutunk, és már teljesen összemelegedtünk… Megszerveztem, de nem jött el.

Momentán dühös lettem (azt képzeltem róla, hogy még a csontjait is látom), de

nem tudtam haragudni rá: csermelymosolya volt és gyermekmozdulatai;

szinte láttam a fehérre és gömbölyűre csiszolt kavicsokat a lelke fenekén.

Muszáj volt túróspitét vinnem neki – lábujjhegyre állva csókolt meg érte.

Nem mintha kisebb lenne nálam. Hát ez az. Fehér orvosi ingében és

nadrágjában olyan volt, mint egy fiatal, védtelen gyertya. Ha ránéztem, később

meg ha csak rágondoltam is, szétfutott az arcomon az öröm. Ez sokszor

megriasztotta egy kicsit: – Megmondanád, most min mosolyogsz? – Hát azon,

hogy te mosolyogsz. – Hitetlenkedve nézett rám, de megint csak elmosolyodott. És

mosolyától leestek a legyek a falról, felfordultak a bacik, énekelt a mozgólépcső

a metróban, és mindenféle bánat léhaságnak tűnt.

Szóval Zsuzsát én küldtem hozzá annó, amikor egyszer ,jó orvost’ keresett,

és aztán később kiderült, hogy összejöttek,

valahogy én nem is tudtam róla,

306

307. oldal

és ők meg ripsz-ropsz összeházasodtak, és azóta már gyerekük is lett, és mi

Zsuzsával mostanában keveset beszélünk.

Mióta a kisfia megszületett, férjén kitört a ,leplezetlen feudalizmus’.

„Aki anya, az elsősorban anya. És feleség. Megkérlek, próbálj néha erre is

gondolni.” És Zsuzsa megpróbál: szép piros mosogatóban zsíros, langy-szürke

mosogatólevet gondol, benne lerágott idő-csutkák, gondolat-morzsák

úszkálnak, aztán a kihúzott dugót látja, és ahogy mindez hirtelen eltűnik a

lefolyóban, beszívja valami ismeretlen örvény… És tanul is közben és próbál a

szerepeinek megfelelni és szűköl. „Csitulj – mondom neki néha, – így minden kiég

körülötted…” – „Égjen. Égjen! Remélhetőleg a tűz nagyobb lesz, mint ami elég”

– feleli.

És elmeséli, hogy amikor áll a konyhában és mosogat, a gyerek meg a szobában

sír, Pali odasündörög mögé és elkezdi lehámozni róla a bugyiját… – Nem

bírom! – sikítja ő, és erre Pali is ordítani kezd, – Te egy senki vagy, mikor fogod

fel már végre, kivel állsz szemben, én orvos vagyok, egy csomó ember megbízik

bennem, én embereket gyógyítok és pénzt keresek, hogy meglegyenek a

luxuscuccaid, én megcsináltam magam, én lettem valaki és én eltartalak téged

meg a porontyodat, érted? téged is, mert te még arra is képtelen vagy, hogy

magadat eltartsd, nemhogy másokat, azt se tudod, mit fogsz kezdeni

magaddal, ha lediplomáztál, hát hogy mered kinyitni a szádat?!… hogy mersz

nekem nemet mondani?! – és keze ütésre lendül,

és a fogát csikorgatja.

És mindeközben bigott vallásos lett, panaszolja Zsuzsa, minden vasárnap

templomba kell vele menni, a gyereket megkereszteltette és már most

fenyegetőzik, hogy egyházi óvodába meg iskolába fogja adni és én meg se

próbáljak beleszólni, mert úgyis ő dönti el,

mindent ő dönt el meg a jóisten,

és a jóisten azt akarja, hogy a férfi legyen az úr a háznál,

és a nő, aki a férfi oldalbordája csupán, pontosabban „a férfi szexuális része,

amely túlságosan terjedelmes, semhogy állandóan magánál tartsa, tehát

idejének jelentős részében megválik tőle, s csak szükség esetén veszi magához,

engedelmeskedjen az ő urának, bármi történik is, akármi!…

és ő tényleg bármit megtehet és meg is tesz, mert utána elmegy gyónni

és Jézus megbocsát és ilymódon ő üdvözülni fog mindenképpen, mert ő

úgy csinál mindent, ahogy a Jóisten elvárja tőle, és ő nagyon igyekszik,

hogy ne vétkezzen, és ha mégis,

akkor az csak

véletlenségből

történik,

307

308. oldal

mert ő soha-de-soha szándékosan meg nem szegné a szabályokat

és az esküjét meg pláne nem

és ezért én ne is gondoljak válásra, mert „mi Isten színe előtt esküdtünk örök

hűséget egymásnak és ezt az esküt senki nem szegheti meg, még egy ilyen kis

bölcsészkurva se, mint te”… –

és Zsuzsa ilyenkor általában már zokog, én pedig bénultan próbálom megérteni,

hogyan lehetséges mindez)…

és ekkor megint csörgés,

és én megint felkapom, és hihetetlen, de a Pali hangja,

,Szevasz, Anna, Pali vagyok. Csodálkozol?… Jó régen nem beszéltünk… Nem

zavarlak?… Ne haragudj, csak ezt muszáj elmondanom valakinek most…

neked… mert ez titok, érted?… és te tudsz titkot tartani, hát senkinek ne

beszélj erről, főleg Zsuzsának ne…

…Azt még biztos tudod, hogy elvettem a barátnődet, és ma épp egy éves a

kislányom… de amit nem tudtok, az az, hogy a kisfiam is néhány napja volt

szintén egy éves… és én olyan boldog vagyok!…

Az úgy volt, hogy a lakodalom túl jól sikerült és sokat ittam és ott volt a fél

csoportotok, annyi szép lány… és még ha nem is lett volna szép, ki tudta azt

már a végén és sötét is volt… na és általában senki se tudta,

ki hol és kivel…

és még mikor Zsuzsa mellé bújtam hajnalban, akkor se nagyon tudtam, mi

van, és csak homályosan emlékszem, hogy kibotorkáltam a konyhába, és a

sok maradék kaja között találtam egy nagy tál málnahabot, amit mindig is

imádtam, hát én fogtam azt a nagy tálat és bevittem a hálószobába, és

leszedtem a Zsuzsáról azt a sok fehér ünnepi cafrangot és jól bekentem a

málnahabbal tetőtől talpig az én kis menyasszonyomat és aztán szép

tisztára nyaltam…

Most biztos jót derülsz ezen, te szeretsz nevetni, vagy nem jól emlékszem?… Sebaj.

Különben te jól vagy? Egyszer igazán eljöhetnél hozzánk, Zsuzsa is örülne,

tényleg…

Hát vigyázz magadra és te is menj gyorsan férjhez, az a legtutibb!’

Nem hiszem el…

Megint csörög.

,Szia, Annácska, na mi van? ezer éve nem beszéltünk,

képzeld, kinn vagyok Cannes-ban, beneveztük

azt az öregasszonyos filmemet,

amit megmutattam neked, emlékszel?…’

308

309. oldal

[…már hogy ne emlékeznék? …felejthetetlen, ahogy rohant előttem feltűrt ujjú

fehér nyloningében a kijevi utcán a patakzó nyárban, az éjszakai esőtől

vakítóan fehérre mosott csempékkel borított, teljesen egyforma tömbházak

tövében tanyázó dinnyeárusok között,

időnként megállt, hogy beérjem, ilyenkor mögém-sündörögve

(ahogy szokása volt) rögtönzött egy aszfaltbetyár-jelenetet

(,látom, egyedül van, drága hölgy, egy ilyen gyönyörű nőnek sosem szabadna

egyedül menni sehová, mert még megkörnyékezi valami kétes szándékú

gazember, amilyen én is vagyok, és akkor aztán

ki tudja, mi történhetik’ …és így tovább,

én pedig felháborodtam vagy úgy tettem, mint ha nem figyelnék oda,

nevettem és elfutottam felváltva,

és ez így ment minden áldott reggel, ahogy mentünk a nyelvi előkészítőre, szinte

mindig ugyanúgy, mégis minden nap kicsit másképp,

mint a játék vagy álom…),

aztán berángatott abba a valószínűtlenül modern üvegpalotába, amit

úttörőháznak neveztek ott (vajon miért?… valóban ott törtek volna utat a

legfényesebb jövőbe, vagy éppenhogy összetörték?!…),

mindenesetre nekünk már a puszta látványától is elállt a lélegzetünk, beljebb

pedig (a süppedő szőnyegpadló pasztellszíneitől, az óriási, csillogó üvegajtóktól

és ablakoktól, az elhúzható falaktól) annyira megilletődtünk, hogy szinte

lábujjhegyen mentünk végig rajta,

pedig ebben a túlvilági kristálypalotában

kiáltozó (bár láthatóan azért mindig öntudatos) srácok futottak egyik teremből

a másikba, kislányok vonultak – elmaradhatatlan fehér köténykéjükben,

kottákat szorongatva – próbálni, és a műhelyekben talpig sáros-maszatos

kisdiákok ültek az apró fazekaskorongok mellett, domborították a vörösrezet,

faragták a puha, fehér fát, formálták koraérett agyagszobrocskáikat –

és valóságos, hétköznapi apró emberkék forgatták az obszervatórium hatalmas

távcsövét és rajzolták a csillagok pályáját, és ők énekeltek és zenéltek

picinyke hangszereiken az állítható, lyuggatott fa-lemezekből készült falú

zeneszobácskákban és próbatermekben, és a színházterem vörösbársony

ülésein ott látszott kicsike popsijuk alig-lenyomata –

és nem sokkal azután, a kirakat mögötti valóság

ijesztően nyomorúságos

sikátoraiban,

309

310. oldal

egy kicsiny oroszos gerendaház egyetlen parányi szobájának falára kifeszített

nagy fehér lepedőn bámultuk (nagylelkű és csupa-szeretet, csupa-befogadás,

vodkás-zakuszkás házigazdáinkkal együtt, akik egy szót sem értettek az

egészből) a homályosan pergő fekete-fehér filmkockákat,

az ő első filmjét

(„Öregasszonyok”, talán épp ez volt a címe):

egy anyókát láttunk, aki egy szintén aprócska, de (a magyar falvakra jellemző)

meszelt falú vályogház előtti lócán ül, kezében egy egészen kicsi

dunyhahuzattal, és szinte megfeketedett arcának ráncaiban – mint

vékonyka föld-erekben – valami elementáris közönnyel folydogálnak, végig

az egész jelenet alatt, a könnyek…

Csak ül ott az árnyékban és motyog magában. Még a kamerán keresztül is van

benne valami félelmetes: rongyos a ruhája, kócos az ősz haja, és folyamatosan

beszél, beszél, mintha varázsigét mondogatna, titokzatos erőkkel társalkodna,

azok meg mintha körülötte csúszkálnának, térdreborulnának a rongyai

előtt… És csak mondja, mondja, eleinte alig néhány szót érteni, aztán

már egy-egy mondatfoszlányt, félmondatot is:

,…nincs énnékem semmi bajom, kedveskéim, csak a menyem, az kínoz halálra…

nem bírok aludni… mit ki nem talált a gonosz pára: nyolc méteres

dunnahuzatot adott nekem, abba az én dunnám elvész, mind a szélibe

megy, egy csomóba, osztán lejön rullam az egész, semmi se marad

rajtam egész éccaka’…

és, mint Ágnes asszony a bűnjelet, előmutatja ő is a magáét:

rendes, tiszta, még a normálisnál is kisebb huzatot…

És valamit hadar a családjáról (mintha sokat-játszott, szomorú öreg lemezt

hallgatnánk):

hogy ő eladta a házát, odaadta a pénzt a fiának, az Pesten vett lakást, őt

meg odavették, hanem neki rossz ott, kinézik, megvetik, szólni se szólnak hozzá

– és nem köszönnek az emberek se az utcán!… el is jött onnan, inkább ez a

viskó, mert ,hát millen egy világ a, édes jó istenem?’…

Aztán még egy másik jelenetre is emlékszem, a budapesti metró, a kamera az

arcokat pásztázza, nincs rajtuk egyetlen szikra érzés se – egy részük fáradt,

tompa, üres, szomorú vagy feszült, a többi meg olyan, mintha leöntötték volna

majonézzel, csöpög róluk az önelégültség bárgyúsága,

és közben, a képek sora alatt egy kissé melankolikus,

kedves férfihang azt mondja,

mintegy kommentálva a látottakat,

310

311. oldal

,Járhatnál naphosszat vagonról vagonra, szerelvényről szerelvényre, végig a

sötét alagutak hosszában, hogy csak egyetlenegy olyan arcra találj, amely

átlátszó és megközelíthető ’…

(és most mintha olvasni kezdene ez a hang):

…„mert a Benső, amiből ez a kor áll, formátlan, megfoghatatlan: folyékony.

És mi vándornép vagyunk… nincs közös házunk. Majd ha áll mögöttük egy

háttér, akkor lépnek csak kapcsolatba egymással ezek a zárt arcok. Hiszen

hivatkozniuk kell és lehet közös hazájukra…

…Mihelyt az ,én’ tudatára ébred önnönmagának, a növekedéstől múlhatatlan

érvényűen tudatosul benne a mindenség egysége, amely jelenvalóságának

erejével egyetleneggyé egyesíti mindazokat a tereket, amelyekbe az ember

belekerül, az eredet egyetlenegy terévé…

oly mértéktelenül átlátszón, hogy az érc-szelíd kéz által égnek fordított és

nyitott emberarcon tükröződvén, sors-beszőtten, csillag-beszőtten fölragyog a

nem-hiábavalóság megígért ajándéka,

a véletlentől örökre mentes idő ajándéka”…

(És most tovább beszél a maga szavaival):

…,és ha megtalálnád azt a nyílt, testvéri arcot – egymásra néznétek mosolyogva,

talán egy kicsit szomorúan, mert tovább kellene menni, tovább… Sehol nem

olyan tapintható a magány, mint ezekben a bádog-dobozokban, ahol merő

véletlenségből egymáshoz szorul egy csomó élet és a fizikai közelség

leleplezi az össze-nem-tartozást…

…és a mohóság! – főleg ezeknek a kiöltözött kis csajoknak az arcán – szinte

kiszárad a bőrük ettől az érthetetlen mohóságtól, feszül rajtuk a smink, mint egy

halotti maszk, és csicseregve és hadarva beszélnek, fülbántóan éles és magas

hangon, szinte csivognak, mint egy éhes seregély-raj, mint akik állandóan attól

félnek, hogy lekésnek valamiről…

és hallgassák csak ezeket a beszélgetéseket!… mindig ugyanaz’ …

(és miközben a kamera megy végig a vagonon, halljuk a metró kerekeinek

ütemes kattogását és az alagút süvítő zajának hátterében

egy-egy beszélgetés-foszlányt:

a nőknél: cuccok és általában a ,kinézés’, vásárlás, pénz, férfiak,

,…Ne viccelj, nem rossz pasi, ezerötös Ladája van.…’,

a férfiak között: fizetés, főnök, foci, kocsi, nők…

…,Öregem, az a pipi ott – micsoda friss hús!’)…

311

312. oldal

Aztán már mintegy kívülről látjuk, ahogy az alagút egyhelyben vonaglik, mint

egy amputált százlábú, kitágul és összehúzódik, kilöki magából az

emészthetetlen maradékot, a többit pedig szállítja tovább rejtélyes

szükségleteinek sötét útjain, a mozgás esztelenül állandó törvénye szerint…

Mindez gyorsan és csaknem zajtalanul megy végbe, csak mintegy a részecskék

egymáshoz ütődése hallatszik, meg a súrlódás, ahogy a tartalom megindul a

maga formájának szűk terében…

aztán egy öregasszony jön, kissé sántikálva, de sietősen átvág az állomáson,

egyenesen odaáll a kamera elé és azt mondja halkan, nehogy a ,többiek’

meghallják:

,Kedvesem, te csak álldogálsz itt, nézelődöl – vigyázz, nehogy elérjen a bánat!

Mi – koldusok, zsellérek, bolondok vagyunk – azt mondják.

De ti onnan jöttetek – ti mind!’

Szeme mint két izzó vasszög.

Az előbbi férfihang azt feleli neki:

,Meglehet, nénike, meglehet, csakhogy tessék nézni, a mi szatyraink mind

lyukasak, még a levegő is mind kifolyik belőlük, sehogyse fér el bennük a bánat

– aztán meg nem is várunk mi semmit, úgy sincs, aki elhozhatná nekünk,

gazdagoknak.’

,Jól van, kedveském’ – mondja erre (mintegy megnyugodva) az öregasszony,

és arcáról úgy potyog le az érdeklődés, mint öreg házról a vakolat – ]

… ,na szóval rábeszéltek (hadarja közben az én filmrendező barátom),

és nem is bánom, mert nagyon izgi itt lenni, tudod, ez a pompa meg nyüzsi

meg minden, szorgalmatosan építjük a kapcsolati tőkét meg az

internacionalizmust meg a kozmopolitizmust, nem tudom, érzed-e a nagyon

kicsi, finom különbségeket,

merthogy az utóbbi kettőben egyaránt valami elvadult álmodozás van (és, mint

tudjuk, az álmodozó maga a testet öltött bűn…), és ami hiányzik, az a

kiteljesedés lehetősége,

előre bocs, ezt a remek bakit tegnap láttam egy cikkben, de hát pont ez nincs

meg bennük: a „kitejesedés” lehetősége,

ami pedig a kiszakadás sebének gyógyulását hozhatná a szűz teje által,

miközben a visszafogadás sebe már magától (a magjától) is gyógyul, ha

ugyan érted, amit beszélek, ha-ha-ha…

hát persze hogy érted, te mindig mindent értesz és érzel is,

engem is te értesz, te érzel a leginkább,

sokkal jobban, mint én saját magamat,

312

313. oldal

és én minden jót tőled kapok és te bátorítasz, hogy egyáltalán legyek, csakhogy

hiába, édes Anna, kis barátom, tök hiába, mert ez se megy, az igazság

se megy, a valóság pedig már régen egy cseppet sem menő,

úgyhogy én tejjesen (ha-ha) esélytelen lettem ebben a világban ezzel az idétlen

idealizmusommal, és te hiába is próbálsz győzködni

(hozzám keserűvizet inni jár, koldushoz a király… a megváltó igazságot belőlem

issza),

én ezt feladtam, összeszedtem egy jó kis bandát

és most remek reklámfilmeket csinálunk, tudod, ősanya hisztizik ősapának:

„Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozz, bontott csirkét, bontott csirkét?!”

– na ez aztán kapós, rengeteg lóvé és ha nem tetszik valakinek a pofája,

akkor berúgom vagy kirúgom,

és a csajokat is kirúgom, ha nem teszik azt és úgy,

amit kell és ahogy én elvárom tőlük,

és teszek az egész mindenségre, az egész mindenség nekem tejel és én meg

összespriccelem az egész nyamvadt plafont a fölösleggel, és minden reggel

egy órát futok a hóban akár egyszál gatyóban

(és nem fázol? – hogy én?… hogy ÉN?… HOGY ÉN?!… ),

és – jól figyelj – én már szabad vagyok…

úgy kitágult a sors, hogy nem-lennem is szabad…

és hát csak ezt akartam közölni veled: nagyon boldog vagyok’ (és ásít) –

…S tessék!… alighogy letettem, megint csörög az az átkozott,

és én megint felkapom, hátha most…

,Szervusz, kislányom. De régen láttalak… Emlékszel még Tera nénédre? Meg hogy

híttalak, gyere hozzám lakni? Most is hívlak ám, ott az az üres szobácska, ahogy

volt… Ne félj, nem leszek terhedre. Már akkor se lettem volna, de most minden

sokkal jobb is lett… A szememet megoperálták, már nem csukódik le, látok, mint

a sas. Egy ,szociális munkás’ is eljött hozzám – dehogy munkás, micsoda

hülyeség, egyszerűen egy jó ember,

gondozónő vagy hogy híjják, istápolja az öregeket a környékbe, hogy meg ne

fagyjanak télen a nagy hidegbe, akinek nincs tüzifája meg ilyesmi. Nálam van

rendes gázos fűtés, úgyhogy rám így nem is kell rám nézni, csak hogy nem

lettem-e rosszul esetleg, meg nem kell-e gyógyszert felírni. El is hozza, hogyha

kell. Ő egy jó ember,

és vannak jó emberek,

ha hiszed, ha nem.

313

314. oldal

Az emberek alapból jók, csak néha elromlanak, megsavanyodnak, mint a tej,

nem szabad rájuk haragudni ezért. Én nem is tudok haragudni senkire se,

pláne amikor ilyen jó sorom van. Mindenem megvan, ami kell, és még több is:

annyi befőtt van arról a sok szép gyümölcsfáról, amit még a szegény öregem

ültetett, isten nyugosztalja, hogy alig győzöm föletetni a gyerekekkel.

Mer azt még nem is mondtam, hogy egy csomó gyerek jár mostanába hozzám,

egy egész osztály… Alsósok, és a tanító nénijük megtudta valahonnan, hogy én

tudok befőzni meg sütni meg hímezni, és osztályfőnöki meg környezet-órákon

elhozza őket hozzám (ott az iskola a szomszédba), hogy megtanítsam őket

ezekre a dolgokra… Hát még a kertet is megcsinálják nekem, megtanultak

kapálni, hiába hogy városi gyerekek, együtt ültetünk, palántázunk, locsoljuk a

virágokat, csudálatos, komolyan mondom. Sütünk, aztán megesszük a sütit,

annyira élvezzük, hogy azt ki se lehet mondani. Már sok mindent maguktól is

tudnak, én meg tőlük az új dolgokat tanulom, csak én sokkalta bénább vagyok,

mint ezek a kicsik, lassan tanulok és gyorsan felejtek, dehát ez a normális az

én koromba, ők meg olyan édesek, ahogy nevetnek rajtam, csupa élet lett a

házam…

Annuskám, meg se kérdeztem, buta öregasszony, te hogyan vagyol, most meg

már szaladnom kell haza, az utcáról hívtalak s mingyárt gyönnek a

gyerekek, de te csak gyere bármikor, látogatóba vagy örökre,

Árnyas utca négy, tudod.’

…És most megint csöng, és ezúttal Kata az,

,Szia, én vagyok, nagyon aggódom, nemrég ott voltam és mintha nem lettél

volna magadnál, tisztára mintha félálomban motyogtál volna

és kihúztál a párnád alól egy verset és a kezembe nyomtad,

„Egy forradalom halálára”, rémes egy iromány

(„Okosul a ricsaj. Az általános zsendülés csitul.

Még egy-egy eltévedt dongó felzümmög és elhallgat:

becsapódott… Fedezékük elhagyják a bibék.

A Törvény éles, zöld tőröket állít Bomlott virágok lábai közé.

Ritkább és mélyebb érintések. Még Néhány áramütés, és megered

A föld nyála. Ó, május!… Május!… Vége”)

…biztos nyugodtabb lennék, ha nem is láttam volna,

persze jellemző módon én is pont egy verssel akartalak meglepni,

és fogalmam sincs, elolvastad-e,

el tudtad-e olvasni egyáltalán

ilyen állapotban…’

314

315. oldal

(persze hogy elolvastam, kicsit magamhoz is tértem tőle, kivételesen olvashatóan

volt leírva, láthatólag nem a piszkozatot adta ide:

„Májusra gondolok, mikor az ég egy éjszakán elkezd virágzani

és szertedőlnek részeg illatok a park füvén egymással játszani

s oly őrülten ver a világ szíve, hogy minden hangban tisztán hallani

és mindenütt bimbós vágyak feszülnek egymás felé titkokról vallani

s minden virág egy érintésre vár s köztük remegve imbolyog a szél –

májusra gondolok, amikor minden saját hangján énekel és beszél,

az ég, a föld, a víz, a levegő százezer hangon ujjong és dalol –

s a lüktető és zengő éjszakában a legnagyobb csönd érik valahol”),

,de most nem is ezért hívlak, csak hogy megkérdezzem, hogy’ meg-vagy (szóval

megvagy-e még?) meg hogy elújságoljam, képzeld, Anyuék elváltak, most lett

vége a tárgyalásnak – (Te jó ég, Kata, nem is mondtad) – hát mert mással

vagyunk elfoglalva folyton – (ez most célzás akart lenni?) – nem, ez

telitalálat, különben pedig nem is volt ez olyan nagyon fontos – (ezt meg

most miért mondod, az ilyesmi mindig szörnyű mindenkinek, én csak

tudom, Anya és Apa is már-már…) – az talán mégis más, vagy ti másképpen

élitek meg, de nálunk ez nagyon sima ügy’…

és most derűsen elmondja, hogy milyen egyszerű ez és főleg hogy vége (végre!),

mert most minden még sokkal-de-sokkal jobb lesz, nincs több feszültség, ő az

anyjánál marad, és minden úgy lesz, ahogy eddig is (már amíg össze nem

jön valami komolyabb fiú, teszi hozzá huncutul), épp csak hogy az apjának

most majd több ideje jut rá, illetve most már az is külön remek program

lesz, hogy főz valami finom kaját és odaviszi és utána kettesben elmennek

moziba (Apu, tudod, moziőrült, de eddig többnyire egyedül ment megnézni az

összes létező filmet, most viszont kénytelenek leszünk jóelőre megbeszélni, hogy

velem, kiskorúval – kuncog – mit lehet és egyáltalán mit vagyok hajlandó

megnézni, ő pedig előre megveszi a jegyeket a legjobb helyre és együtt

odavonulunk

és esszük a pattogatott kukoricát és a film után beülünk valahová és iszunk

egy finom tejszínhabos kávét és jól kidumáljuk magunkat

a filmről meg az életről úgy általában (amire eddig sose jutott idő), szóval

hogy megint egy új és még izgibb és vidámabb időszak jön,

és ahogy mondja és mondja, nekem szinte elzsibbad a fejem, és alig tudok egy-

egy szót vagy kérdést közbevetni, hogy ,de hát…’ meg

…,és anyád nem szomorú?’… és ,mégiscsak egy fél életet…’,

de nem és nem, ilyesmi nincs, „az élet szép, tenéked magyarázzam?”,

– nekem ugyan ne, magam is élem ezt az

eszeveszett és gyönyörű világot,

315

316. oldal

csakhogy számomra valóban eszeveszett, tisztára őrült is ez a világ,

csodálatos és iszonyú is egyben,

neki meg csak csodálatos,

neki merő egy örömködés,

szerinte nincs is rossz egyáltalán, csak a hülye emberi tudat gyártja a rossz

gondolatokat és az vetíti ki a világra az általa kigondolt rosszat –

(nade akkor ez a hülye emberi tudat a rossz, tehát mégiscsak van Rossz),

dehogy, hát nem érted?… az is jó, ha hülye, az is jó, ha kvázi rossz, mert

akkor az ember megláthatja a saját hülyeségét és átgondolhatja,

hogy miért is szeret ő rosszakat gondolni, és hogy ha csupa jót gondolna,

akkor a világ is csupa jó lenne,

mert a világot a mi gondolataink teremtik percről-percre, és amikor szépet

és jót gondolunk, akkor szép és jó világot teremtünk, és ez nagyon könnyű,

csak mindenkinek rá kellene állnia erre,

hogy ha valami zörög vagy büdös vagy gonosz, akkor gondold azt, hogy ez

neki se olyan nagyon jó így és ha te kedvesen nézel rá, akkor már attól

elcsendesedik és rögtön megpróbál illatos vagy jóságos lenni,

ehhez pedig kizárólag szeretet szükségeltetik

(és itt a húga dolgozatát szokta idézni, miszerint „a szeretet az, amikor apu

izzadt és büdös, de anyu akkor is azt mondja neki, hogy sokkal helyesebb, mint

Robert Redford”),

és persze azt is gondolja, hogy szeretni nagyon egyszerű és könnyű dolog, csak

nem szabad áldozatnak érezni magunkat soha, hanem mindig azt kell

csinálni, ami örömet okoz, és ehhez csak meg kell tanulni együtt úszni a

vízcseppecskékkel (mert persze ő hal, akinek nemlétező fülében állandóan szól

a hal-dal s ő együtt úszik a dallal – egészen a hatalmas szeretet- óceánig, ahol

minden egy, ahol minden vízcsepp azonos minden másikkal),

…együtt áramlani a végtelen áramlással, mondja habozás nélkül, mert az

élet olyan, mint egy gyönyörű kavicsos medrű patak, amelyben

egymáson görögnek fénylő álmaink –

(csak sajnos az enyéimet – szólnék közbe – összetörik a kövek,

és szétfröccsennek a fáradt füvekre és elalszanak tőlük a fáradt füvek…),

mert nézd csak meg, minden jó valamire és ha valami mégse tetszene,

hát el lehet siklani mellette, ki lehet térni előle,

és ilyenkor Kata beidéz

egy bennszülött tanítást:

316

317. oldal

„Feltétel nélküli szeretetnek is nevezik, ha valaki figyel, de nem ítél. Az

Örökkévalóság szemében nincs vétek, mert felfedezőúton vagyunk.

Megfigyelhetjük, mi történik, és anélkül, hogy ítélnénk fölötte, eldönthetjük, hogy

az íze, a szaga, vagy az általa keltett benyomás nem felel meg a mi utunknak.

Ne nevezzük rossznak, ne pazaroljunk rá energiát,

se szóban, se tettben, se gondolatban.

Ha ítélünk, akkor meg kell tanulnunk megbocsátani is – másoknak, a

helyzeteknek, önmagunknak. Ha csak figyelünk és nem ítélünk, nincs is szükség

a megbocsátásra. A megfigyelés kéz a kézben jár a megértéssel, annak a

tudásával, hogy csak a mi halandó elhatározásunkon múlik, ha nem nőttünk

még fel tökéletességünkhöz. Naponta közelíthetünk lehetőségeinkhez,

és velünk együtt lesz tökéletesebb a világ”…

És ő a maga részéről így is tesz, nem ám erőlködve vagy mert például ezek a

vademberek így mondják, ő ezt csak a gyengébbek kedvéért hozza fel, mert ő

maga ezt nem tudná ilyen szépen megfogalmazni,

mivel ő csak egy ,csekélyértelmű medvebocs’, aki szereti a mézet,

és persze mindenki jobban tenné, ha a taoista Micimackóval azonosulna

ahelyett, hogy holmi démonokkal vagy olyan demiurgoszokkal cicázik, akik

a saját tükrükbe nézve is szarvas-patás fekete ördögnek látják magukat…

és ilyenkor édesdeden kacagni kezd

(„és felnevetett az isten hétszer: első felnevetésére megjelent a világosság, és

ragyogás ragyogott be mindent; és felnevetett másodszor, és volt minden: víz…

és felnevetett hetedszer úgy, hogy elakadt a lélegzete

és nevetés közben könnyet ejtett és lett Psyché: a Lélek”)…

a rózsát nevető leány,

kacagása, mint a tenger… telt, nevető életáradás,

(„és a nevetés néma nyelve és a zene néma nyelve a nyelven kívül, az emberi

kötöttség határa alatt és fölött új nyelvvé szövetkezik,

olyan nyelvvé, amelyben a nevetés kezdettől fogva társa a szépségnek, és

mindörökre benne lakozik, és mosolygásként csillog benne a megismeréstől

szabadult, megismerést-megvető isten tréfája és merészsége,

mert a nevetés a teremtés-előttiség nyelve,

ahol a csillagok a vizek fenekén áramolnak”) –

És én így, az ő csillagnevetésével a fülemben alszom el

(„csilingelő csillagaid lesznek”)

és álmodom megint,

317

318. oldal

és álmomban egy nő közelít felém… nem ismerősek túl erőteljes arcvonásai,

sűrűszálú, eleven, sötét haja, de nagy, ragyogó barna szemében a megjárt

mélységek és magasságok villódzása belém sajdul. A kezében tart valamit. Egy

kicsiny, tojás alakú kő fekszik a tenyerében, mintha egy fülönfüggő egyik

darabja lenne. Millió apró fazettája színesen lövelli a fényt.

Odanyújtja, én elvenném, de kettőnk között a földre esik és szilánkokra robban.

„Nem baj – mondja az ismeretlen nő –, van másik.” Előveszi a zsebéből az ékszer

párját. Ekkor veszem észre, hogy az ő nyakában egy ugyanilyen csiszolt kristály

függ, csak sokkal-sokkal nagyobb. Rámeredek a hatalmas

kőre, és az növekedni kezd, még tovább és tovább, már szinte eltakarja az

ismeretlen arcát és én hirtelen úgy látom, nem is egy nő az, hanem

egy aggastyán hosszú fehér szakállal, furcsa kapucnis köntösben, különös ívű

bozontos ősz szemöldökkel, ősöreg-arcú, akinek szemében felfoghatatlan

bölcsességgel és nyugalommal teli szigorú, mégis szelíd tűz világol. És ez az

agg a kezében tartja ezt az óriásivá nőtt követ, amelynek apró lapjai tükrök, és

az Igazság Véne semmi egyebet nem tesz, mint folyamatosan forgatja ezt a

tükrökké csiszolt tojást mintegy valaki szemei előtt, aki nem látszik, de tudható

valamiképp, hogy ott van, középen, és hogy Ő az Álmodó, akinek álmait a

parányi tükrök milliárdjai tükrözik öröktől fogva és mindörökké. És tudom,

hogy ha ez a tojás megszűnne forogni,

az Álmodó felébredne hirtelen és az álmok örökre eltűnnének,

és ezzel eltűnne maga a világ is.

Álmomban tudom, hogy akit álmodom, az Igazság és az Álom hordozója,

az Igazság Tüköre, a Korok Öregje, aki mindent tud, ami volt és lesz (és

mindig, egyszerre van) – és talán arról is tud, ami nincs és nem is lehet.

És tovább álmodom, és most egy másik lényt látok, aki mintha én magam lennék,

holott egy cseppet sem hasonlít rám…

Ez a Lény óriási, felfoghatatlanul nagy, létével egész világokat betöltő. Teste nem

húsból való, hanem fényből és hangokból összeszőtt. Hatalmas erejének meg sem

kottyan, hogy egyik kezével a Tejutat, másikkal az egész Univerzumot tartsa és

meg se rezzenjen belé. Áll, és tartja a világokat öröktől fogva és az

örökkévalóságig. Nem is tehet mást: ha elengedné,

az egész véle együtt semmivé omolna…

És eközben a bensejében leírhatatlanul, elképzelhetetlenül gyönyörű hangok

születnek, és kiáramlanak a száján, ami nem száj, a szemén, ami nem szem, és

ezek a hangok kitöltik a világegyetem tereit, mint valami fény-ragasztó, valami

ragyogás-éter, ami összetartja a dolgokat, nehogy túlságosan eltávolodjanak

egymástól,

nehogy annyira szétváljanak,

hogy végül elveszítsék egymást örökre.

318

319. oldal

És valahogy tudom (mert én Ő vagyok): a teremtésben folytonosan születő és

növekvő szabadság teremti a teret és a távolságot,

hogy a dolgok és lények, elkülönülvén, megismerhessék egymást

és a másikban önmagukat,

és csak ennek a fényből születő hangnak a szeretet-vonzása tartja meg őket a

létezés peremén, nehogy a nemlét szakadékába zuhanjanak. E nélkül a teljes

mélységű, végtelen terű Hang nélkül kétségbeesve bolyonganánk mindannyian

az űr végtelen sötétségében, örökké egymást szólongatva, mindhiába.

És ez a Lény (aki én voltam álmomban) álmodott.

A világon valaha létezett legszebb lényeket álmodta. Tündérifjakat zuzmószínű

ezüstfényből szőtt ruhákban. Karcsún, hajlékonyan állnak, mint örökéletű fák,

akik felülről tartják a földet és alulról az eget a föld felett. És ők a patakok és a

folyók, akik elfekszenek a földön és összekötik csobogásukkal, áramlásukkal a

hegyeket, a síkságokat, a réteket és az erdőket. Ők a tavak, tükreikben a múlt

csillagai nézegetik magukat, évmilliárdok fényének emlékeit. De ők az élő

csillagok is,

és törékenyen, gyönyörűen és ragyogón állnak a tündérleányok előtt, akiknek

tündöklését szavak le nem írhatják. E leányok áttetsző, kecsesen hajlékony

ujjaikkal a jövő szépségének ezerszínű fonalát pödörgetik arany rokkáikon. Ők

szövik a virágok végtelen finomságú sziromszövetét. És ők a virágok, közepükben

a Nappal, az élet titkával. Színesek, mint millió szivárvány, és mindegyikük

más, mégis mind fényes és mívesen formázott és ragyogó és szelíd, illatos és

tökéletes.

A csodálatos tündérifjak elragadtatott szemekkel bámulják a tündökletes

tündérleányokat attól a pillanattól fogva, hogy megálmodójuk a világra

képzelte őket.

A hatalmas Lény, aki szíve bőségéből teremtette mindegyiket, üde vidámságba és

finom, lengedező szomorúságba öltöztette és szétküldte a világba őket, és ők

betöltötték a Kozmoszt, elmentek mindenhová, ahol élet van, megkeresték a

bolygók lelkét, és örömmel, gondoskodással, hamvas szeretettel töltötték meg a

világ tereit. Ők lettek az Idő, a mindent éltető Természet gazdagságtól illatozó

ideje,

és ahol hagyták őket teljes szépségükben kibomlani,

gyönyörűséges lett a lét a nyomukban,

és minden létező boldog lett

az érintésüktől.

319

320. oldal

Ezt álmodta a Lény valamikor réges-régen (most), ezt teremti szíve legszebb

álmából. Látom az álmot, és a hatalmas Lényt is, aki ezt álmodja és közben

mindent betöltő fény-zenével tartja össze az univerzumot –

közben pedig az jut eszembe (álmodom ezt is),

hogy vajon Ő lát-e engem?… Tudja-e, ahogy én tudom most (álmomban), hogy

mi ketten (Ő, az Óriás és én, a parány) – egyek vagyunk?…

És ha igen (mert Ő mindent tud, sok olyasmit is, amit én elképzelni sem vagyok

képes),

vajon mit szól az én picike életemhez (amely az Övé is)?…

Mit szól az én esendőségemhez:

bukásaimhoz, hibáimhoz, méltatlanságaimhoz?…

És látom magam az Ő nem-emberi türelmű, jóságos szemében, mint egy

megértésből csiszolt tükörben, hogyan araszolok a magam föld-útján, akár egy

hangya,

porban és sárban, göröngyök és lelkek között botolva,

és hogy miféle hitek csapdájába estem:

miért kellett, hogy valakit imádjak, egyszerű, kicsiny hangyának, nekem,

s miért kellett, hogy térdre hullva várjak s csodában kezdjek hinni hirtelen…

„S a hangyát akkor elhagyta nyugalma;

oly köznapinak tűnt minden megint –

s istent teremtett magának a hangya

a maga hite s vágyai szerint.

…Imbolygó árnyuk a küszöbre tévedt,

s ők csak beszéltek, nem is ejtve szót,

bölcsek, akár az istenek és szépek,

és szomorúak, mint a földlakók” –

…és ekkor, látván-látva az Ő kozmikus titán-tekintetével földhangya-

magamat, sírvafakadtam álmomban.

Arra ébredtem, hogy a párnám csupa víz,

és arcom fázik

a lassan kihűlő

könnyektől.

320

321. oldal

Május 18. vasárnap

Reggel van, és még szinte magamhoz se tértem, már megint csöng a telefon, és

megint Tera néni…

,Ne haragudj, kedveském, csak az éjjel eszembe jutott, hogy egyszer beszéltünk

valami fiatalemberről, aki szeretett volna nálam lakni és hát ti nem jöttetek

azzal a fiatalemberrel – nagyon sajnáltam ám, nem a pénz miatt, bár jól jött

volna a kis nyugdíjamhoz, de hogy megbízható ember lett volna, akit te küldesz,

abban biztos voltam… Akárkit mégse merek idevenni. És tudod, megint csak azt

gondoltam, mi ketten nagyon jól ellennénk itt, ha te mégis idejönnél lakni,

valahogy úgy éreztem most, hogy ez neked is nagyon jó lenne… Tudom, ott a

családod meg minden, de hát te… mégiscsak felnőtt ember kezdesz lenni, talán…

meg hát itt kert is van, meg minden… Attól ne félj, nem vagyok én még olyan

öreg, nem szorulok én segítségre, ellátom magam rendesen, meséltem neked

tegnap, egyedül se vagyok már annyira – de azért az jó lenne, ha volna kivel

komolyabban meghányni-vetni a dolgokat, kiülnénk este a kertbe, vagy rendbe

tennénk a rózsákat, a fákat, közben meg beszélgetnénk erről-arról… Gondold

meg, aranyoskám, én pénzt se kérnék tőled a szobáért, úgy örülnék, ha

jönnél’…

Akkor szólaltam meg először.

,Tera néni – ha holnap délfelé ott vagyok a holmikkal, az úgy jó?…’ – – –

…Miért válik minden idegenné, amikor utoljára néz rá az ember?…

A kiserdőben a fák úgy bámultak rám, mintha sose láttak volna. A bogarak mind

elbújtak előlem, teljes egy órát hasaltam az irtáson, a távvezetékek alatt, mire

egy árva imádkozó sáskát tudtam fogni

(pedig most nagyon kellett, Timinek búcsúajándék… A kis bestia persze már

elolvasta Dalit, sokat kuncogott rajta. Hogy Millet „Angelus” című képén a

mezőn álló férje mellett imádkozó nő valójában egy ilyen ,ájtatos manó’,

aki a párzás után először leharapja a hím fejét,

majd szépen bekebelezi az egészet,

egy morzsát se hagy

belőle…

321

322. oldal

„Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban az Angelus látványa igen különös

felindulást keltett bennem, hasonlóan a szecesszió csodálatos építészeti

alkotásaihoz. Nagyon gyakran előfordult, hogy egy-egy napon alkonyattájt

kiszöktem a városból a mezőre… a fényváltozásnak ebben a pillanatában a

rovarok éneke rendkívül komoly érzelmi hatással volt rám. Visszavonhatatlanul

letűnt a földtörténeti őskor, s vele együtt megszűnt létezni e kor növény- és

állatvilága; utána fokozatosan megjelent az emberi civilizáció, mely lépésről

lépésre tönkreteszi a világ szűzi állapotát…

Az ,alkonyi atavizmusok léte’ szoros kapcsolatba hozható a misztikus

eksztázisokból jól ismert szimbolikus erotikával; ez a testtartás az áll alatt

összekulcsolt kezekkel valójában a felkészülés tipikus testtartása, a kirobbanó

erőszakot megelőző mozdulatlanság… Különösen jól ábrázolja ezt a testhelyzetet

az imádkozó sáska. Mifelénk a tőzegerdők populációjára emlékeztető rovartani

anomáliák között első helyen a sáskaféléket kell megemlíteni, ezek sorába

tartozik az imádkozó sáska is, mely mind erkölcsét, mind felépítését nézve,

fölöttébb figyelemreméltó… Mint mondják, a szerelem erősebb a halálnál. Jelen

esetben ez szó szerint értendő: ebben a lefejezett, melléig megcsonkított

holttestben még mindig hat az életadás vágya. Majd csak akkor hagy fel az

öleléssel, amikor a nemzőszerveire is sor kerül” –

…tehát először a fejét, reccs, aztán a szárnyát, ripp-ropp… Timinek sáska,

Ricsinek a kismozdony, csak ne felejtsem el)…

Egyetlen toboz sem esett a fejemre – az erdő hűvösen búcsúzott. A patakhoz se

fértem hozzá – bekerítette magát térdig érő gazzal, csalánnal, katánggal,

lapuval, megközelíthetetlen volt és sietett… Ő tudta;

ők mindent tudnak; mert „csak a közvetlenül s öntudatlanul létező létezik

igazán. Te, Világ befejezője: akárcsak az, ami esőként hull a földre és a vizekre…

majdnem láthatóan, derűsen s törvényét követve mindenből száll, lebegve

emelkedik és eget formál: így támadt belőled a mi csapadékaink párája is, s

zenébe burkolta a világot. Ez a te zenéd: bárcsak a világé lehetett volna és nem

a miénk… És akkor szerteáradtál volna, Túláradó, átadva ismét a

Mindenségnek, amit csak a Mindenség viselhet el. És szertesugárzik ottan a

mag”…

Eszembe jutott a sok lélegzetelállító gyönyörűség, amit itt, eddigi életemben

átéreztem. „Vadon erdők! kusza bozót! patakok, hegyek és remegő, dús síkok! az

ég mély ívein át ájulva hanyatló csillagok! emberi szív! ó, szarvasok! állt a vad

erdő csúcsán, büszke patáit a légbe emelve a Dámvad s emberi hangon szólt s

tovaszökkent bátran a lombok rengő tengerein, láng vére hevét puha orrán

fúva a holdra. Dalolt a világ,

pergetve csodái hulló évszakait vörösen…

táncoltak a nyírfák, s hajladozó derekuk

zizegett!

322

323. oldal

Ó, föld, levegő, szél, tűz és víz, elemek! bölcsőnk s temetőnk! kavarogva forrt a

zavar, s formáit a Rend szigorúan emelte: dúlva teremtett! s ültek az égi szelek

szomorú, szép partjain, oldva fehér hajukat s kék könnyüket ontva bőven a hold

szűz lányai; úsztak a mámoros árban rőten a csillagok… – Alkonya ormán állt a

Varázsló, pálcáját fölemelte, s a lét hullámai zúgtak: virágok és füvek, szemeiből

források, szájából nagy vizek, vállaiból hegyek… a fény a fényben csodái. – És

íme, csoda jelenék meg az égen, egy asszony, kinek köntöse a Nap, lábainál a

Hold, feje körül tizenkét csillag. – Három dimenziónk nyűgei elszakadnak, s

kitárulnak körül a világtengerek. – És új Eget és új Földet láték! Mert az első

Ég és az első Föld elmúltanak” –

…A pakolást reggelre hagytam, hogy a gyerekeket ne zavarjam meg túlságosan.

Együtt vacsoráztunk, Apa kivételével – láttam Anya arcán a növekvő, lassan

minden mást elmosó kétségbeesést – engem kérdezett meg: – Neked se mondta

meg, hova megy? – Én napok óta nem találkoztam vele – Látod, pedig már

kezdtem hinni, hogy tényleg rendbe jönnek a dolgok…

Elő kellett állnom a hírrel: – Én holnap elköltözöm, Anya. Ne haragudjatok.

Megígértem valakinek, szüksége van rám. Nagyon sajnálom – jó volt nekem

itthon, szeretlek és mindig szeretni foglak benneteket, nagyon…

Anyának egy arcizma se rándult. – Te tudod… Bár minek úgy sietni, beteg

voltál, le vagy gyöngülve… Igaz, nem is látszik rajtad. Már akartam is mondani,

megleptél, úgy kiteltél valahogy, sima az arcod, szinte kigömbölyödött… Hát

csak vigyázz, ostobaságot ne csinálj…

A gyerekek döbbenten néztek, nem hittek a fülüknek. Timi elsápadt, Ricsi

kidöntötte a tejét és remegett a szájszéle, látszott, rögtön sírva fakad. Elő kellett

kapnom az ellenszert – Ricsinek egy élethű kismozdonyt, a fényképem volt

eldugva benne, aminek a hátára kiírtam a Süsüből: „Üdvözöllek, dicső lovag,

szép a ruhád, szép a lovad, mi szél hozott, mondssza, erre, mi vajon a szíved

terhe?”… Timinek pedig az imádkozót. Rögtön mindketten elfeledkeztek rólam

és a költözésről. – Lesz mivel etetni? tudod, ragadozó – ezt inkább nem kellett

volna, hogyne tudná, már éppen be akart rohanni a pálmaházába, amikor

békítőleg gyorsan hozzátettem: – …kénytelen leszel a többi sáskádat

feláldozni… – Pont erre tartom őket, meg egy csomó temetőbogaram is van. –

Nem sajnálnád, hogy megegye őket? – Miért sajnáljam? ha egyszer éhes, neki is

enni kell szegénynek. – Mély együttérzés volt a hangjában, és nemsokára

elmélyülten bámulta, ahogy az ájtatos rovar két karmos fogólába közt tartva

áldozatát (az üvegben hetek óta gondosan pátyolgatott kis sáskát), mintha

csak imádkoznék,

leharapja a fejét…

Ricsi a forgatóra tette az új mozdonyt,

hogy a megfelelő vágányra kerüljön.

323

324. oldal

Anyának odaadtam a naplómat (lefénymásoltattam az eddig írottakat), s

kissé szorongva bevallottam, tudom, elég meredek egy dolog ezt odaadni neki,

de azt gondoltam, ebben a nehéz helyzetben mégis az a legjobb, ha mindent

tudunk egymásról – ha megértjük, miben, milyen élethelyzetben van a másik,

talán nem kell megbocsátani sem – és hogy remélem, nem zavarom össze még

jobban a dolgokat ezzel – mire Anya azt mondta, – Tudod, a mi

gondolataink olyan egyszerűek, hogy minket nem tudsz összezavarni…

Apának pedig „A Tűzőrző Öreg” magam-írta meséjét szántam – nem jött meg

reggelre sem, még este odatettem az ágyára, hogy biztosan észrevegye, de

érintetlen volt a párna is, a nagy fehér boríték is, és a selyemszalaggal rákötött

rózsa is teljesen elhervadt – beletettem egy vázába, hátha még magához tér, de

nem tudtam, mit kellene súgnom neki, hogy feltámadjon halálából, és

nagyon szomorú lettem ettől (is), nagyon fáradt és szomorú –

„Kelj fel, mert elmegyünk – szólt a Nagy Főnök. – Én nem mehetek sehová –

mondta az Öreg, – beteg a lábam, és a tűzre kell vigyáznom. – Majd találunk

tüzet útközben. – Nem – mondta a sánta Öreg, – az a tűz nem ez a tűz lesz már.

– Nem mindegy az? – horkant fel a Nagy Főnök. – Nekem nem mindegy, mert az

én erőm ebben a tűzben van. – Ej, micsoda ostobaságokat beszélsz! Nincs már vad

a környéken, a nép éhezik, s te naphosszat itt kuporogsz a tűz mellett, füveket

kotyvasztasz s az asszonynéppel sugdolózol. Ez nem mehet így tovább, hallod? A

nép éhezik. Indulnunk kell… Elmegyünk, gazdag zsákmányt szerzek a

népemnek, s az elégedett lesz és dicsőíteni fog újra, mert húst adok néki. Ez az

én erőm. – Én pedig nem megyek veletek. Itt maradok a tűz mellett, és rád fogok

gondolni, mert az én hatalmam az emlékezés. – Ostoba! – nevetett fel a Nagy

Főnök, – ha emlékezni tudnál rám, a hatalmamra kellene emlékezned, s az

mindannyiszor porba sújtana. – Néha mégis sikerül majd emlékeznem rád, s

porba is fogsz sújtani, uram. De úgy lesz jól. Mert hatalmad ostora alatt újra és

újra felfedezem az igazságot, hogy felkelvén alóla, új életre keljek és

elfeledhessem megint. Így fogok néked áldozni emlékezettel és feledéssel, porba-

sújtottsággal és feltámadással az idők végezetéig, így várakozom haragod

napjaiban és örömöm napjaiban arra a beláthatatlan napra, amikor majd

visszatérsz. – S nem fogsz-e felkelni ellenem, hatalmam és emlékem ellen,

mondd? – Amíg a tüzet őrzöm, addig bizonyosan nem, uram. De ha felkelek és

elmegyek innen, akkor elfelejtek emlékezni, arcomat az eljövendő igazság felé

fordítom s akkor emlékezni is, felejteni is elfelejtek, széttöröm emlékezetem

láncait, mellyel fogva tartalak az idő méhében s kezemben a láncot csörgetve

megyek a nép közé s a láncszemek csörgésével megrontom majd a népeket,

idegen leszek majd a népek között

és gúnyuknak tárgya,

324

325. oldal

ördögnek neveznek majd s isten majmának s minden rossz szülőjének és

tudatlanságuk ártatlanságában démonnak is, nem is sejtve, hogy a ,daimón’

az ismeretlen isten megnevezése s az Ő egyik nevét jelenti a kilencmilliárd

között, amelyeket ha egyszer mind kimondanának, elsötétedne a világegyetem

és a csillagok egymás után kialudnának;

egy név, melyben az isteni sorstalanság, nevetés, könnyűség és kegyetlenség mint

sors jelenik meg és a komolyság fátylát vonja a hős gyermek-arca elé, aki

kiválasztatván, tudatlansága szavával megátkozhat és bűntelensége kardjával

istenné apríthat engem; te pedig eljössz haragodban, mert idő előtt

megszabadítottalak s az idő előtti idők poklát hozod magaddal, megkésve

mégis, a sivatagi hegyek tüzes barlangjaiból és a homokra épült városok

múlandó délibábjából, de aki eljön, nem te leszel már, aminthogy nem te vagy,

aki most elmegy – ám én, aki emlékezetemmel lekötöztelek az idő mélyeibe,

felismerlek téged minden alakodban, felismerlek és megváltoztatom az arcom

és az erény csóváját vetem a virágzó hazugságok derűs fészkeibe s az igazság

könyörtelen zászlaját bontom ki viruló országaid felett, hogy megmentsem őket

rejtve pusztító, álságos hatalmadtól –

– Te szerencsétlen, nem tudod, mit beszélsz! – kiáltott fel a Nagy Főnök és

megfordította a lovát, – az én hatalmam örökkévaló! mert emlékezni fog rám a

nők szerelme és fiaim csodálata és gyűlölete és a felkelő Napot köszöntő kakasok

bíborvörös és hencegő dala és minden harci kiáltás és minden szó és minden

gondolat, amely a lehetetlen falait ostromolja és minden tárgy, amely a

mesterek érzékeny keze alatt formálódva tökéletességről álmodik… – Bocsáss hát

meg nekem, uram, mert valóban nem tudom, mit beszélek – szólt ekkor reszkető

hangon az Öreg, a Nagy Főnök pedig visszafordult egy pillanatra,

megmerevedett és éktelen haragjában – Megbocsátani?! – iszonyatosat kiáltott,

– Lóra!… lóra mindenki! – s a harcosok, ölükbe kapva asszonyaikat s a rúgkapáló

gyermekeket, mind lóra kaptak és sebtében fölragadott botjaikat mélyen

megmártva a szent tűzben, lobogó fáklyáikkal elvágtattak némán: csak lovaik

dübörgése hallatszott s rémült és büszke asszonyaik megrendült suttogása

húzódott utánuk, mint egy hosszú fátyol, mint a haldokló tüzek füstje: – Ég

áldjon, Öreg… ne felejts el minket… az Ősök szelleme oltalmazzon téged.”

…Így aztán Apát nem is láttam már. A gyerekeknek lefekvés előtt, amikor megint

előkerültek, még bedobtam a szokásos csalit:

– Tudok egy jó nótát, megtanuljátok? A dallamát ismeritek, csak a szöveg új…

„Ég a suli, ég,

el ne aludjék,

aki lángot látni akar, benzint hozzon még”…

Az este elszivárgott, mint a többi este,

az éjszaka résein át.

325

326. oldal

Május 19. hétfő

Ma hajnalban pedig fülemülét hallottam (álmomban?)… Mélyről, a ház előtt

álló csenevész fácska lombjai közül jöttek a trillák, szabályosan váltakozva,

mintha a rendet ünnepelnék, a változások ismétlés-természetét. Álomittasan

még, nem is tudtam, álmodom-e ezt a hangot és a tudást a szívben, remegve

megnyílván a hangnak, amely nem hang többé, hanem tett már, mert alászáll,

hogy fölhozza a nevet… mert csak, aki eredete szerint mentes a véletlen alól,

csak az képes újraegyesíteni a véletlent olyan végső törvényesség csodájával,

amelynek hatalma még a sorsot is igába hajtja…

Még nem és immár mégis –

mert a szeretet megkülönböztetés: készenlét a teremtésre.

És akkor meghallottam az álom szívverését. Úgy éreztem, mintha a remegő

fénylüktetésben, ebben a végső gyökér-mélységben a forma örök tartalommá való

átváltozásának kellene ismét megtörténnie: az ébredésnek.

Mert a szeretet várakozó készenlét, türelmes várakozás benne minden;

mert a szeretet teremtés-készség: még nem és immár mégis,

ezen a küszöbön áll a szeretet, a valóság pitvarában,

még derengés-övezetten, sugárzó teljessége végtelen hangzás-tengerében…

a szférák várakozó kristályedénye.

Nem tudtam, álmodom-e a hangot, és felhangzik-e, felhangzik-e majd az

álomból a világegységnek, a világrendnek, a világ-minden-megismerésnek az

a magamagát újra felzendítő visszhang-akkordja, amely a világfeladat végső

megoldása lesz, a hang-teljesség ölelésében…?

Az átváltozásnak kellene megtörténnie: az ébredésnek.

És én változásra ébredtem, és éreztem, hogy a változás küszöbén én magam

vagyok a megoldás… egy lépés csupán, és nagy nyomorúságom

üdvömmé lehet.

Mint oly sokszor, most is eszembe jutott a gyermekkorom:

szinte most is látom, amint ott fekszem kicsi, rácsos ágyamban (az igazság

bűbájos álomnak álcázott börtön-cellájában) álmatlanul, s valahogy

homályosan előre érzem már, milyen lesz az életem: csupa különös dolog,

amit csak egyvalakinek szántak, s amit nem lehet kimondani.

Annyi bizonyos, hogy lassacskán valami szomorú, nehéz büszkeség tornyosult

fel bennem. Elképzeltem, miként jár-kel az ember a világban, önmagával

zsúfoltan s hallgatagon.

Érthetetlen rokonszenv fűzött a felnőttekhez; csodáltam valamennyit,

s elhatároztam, hogy megmondom nekik, mennyire csodálom őket.…

326

327. oldal

És most idekerültem erre a küszöbre, a saját életem, felnőtt-létem, a csak nekem

szánt különös dolgok küszöbére, és arra készülök, hogy átlépjek oda; hogy

szeressek, mindennél jobban szeressek és ezáltal világot teremtsek magamból.

És mégsem volt sem súly, sem zsúfoltság mindebben, ahogy gyermekként

elképzeltem. Épp ellenkezőleg: furcsa áhítatot éreztem a történés reszketeg fény-

fuvallatában, készenlétet és valami szent felelőtlenséget, és könnyű voltam,

habosan, tejesen könnyű, mert megláttam magamban valami újat, ami

fontosabb nálam. Csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni,

hogy átadja magát az örök változásnak.

…A pakolás gyorsan ment, megdöbbentett, milyen kevés tárgy van, ami elkísér.

Jószerivel csak könyvek, könyvek. A szobám alig változott meg, hogy megszűntem

benne lenni – épp csak egy kicsivel rendezettebb lett így, felsóhajtott és kitágult

egy csöppet, felfúvódott büszkeségében, hogy nélkülem is az, ami – és ez minden.

Most ülök az ágyamon, és azon gondolkodom, mi van hátra még. Tejet hoztam,

betettem a hűtőbe. A teknősöknek enni kell még adni, Timi tegnap az imádkozó

miatt elfeledkezett róla. Ricsinek itthagyni a Bojtorján-kazettámat… Az

ablakokat megnézni, nehogy nyitva maradjanak, zivatart mondtak mára, és

ötig nem lesz itthon senki. A vízcsapok… A gáz. Apától el se tudtam búcsúzni,

egyáltalán nem jött haza. Talán majd máskor. Talán majd máshol…

Szóval kész. Most majd még egyszer végigmegyek a szobákon, gyorsan, nehogy

túlságosan rossz legyen, aztán bezárom kívülről a bejárati ajtót alul is, felül is,

a kulcsot bedobom a levélnyíláson (látom gondolatban, ahogy – szinte puhán

– leesik az előszoba kék melegpadlójára), és odamegyek a lifthez…

Letettem a kék füzetet, mert itt véget ért a naplóm. Megigazítottam a párnámat, és visszafeküdtem, miközben még egyre azok az utolsó pillanatok jártak az eszemben, amikor a gyermekkor kapuja végérvényesen bezárult mögöttem. Visszaemlékeztem arra a sokszor-volt, most mégis különös és egyszeri, utolsó várakozásra a liftajtónál: ezt is kékre festették, a boldogság és a bilik színére (a boldogság azért kék, mert a tiszta égbolt látványa mindig elhiteti velünk, hogy az élet szép és minden rendben van, holott minden éjszaka kiderül, hogy csak a nap fényének és a légkör molekuláinak megtévesztő összejátszásából alakul ki, mindig csak átmenetileg, az a világoskék búra, amely hathatósan kitakarja a fölötte lévő valóságot, az éjsötét kozmosz igazságát, ahol örökké tart az éj, melyben az anya az úr, és a gyermek elszenderül a megmásíthatatlanban, a sötétben szenderedve a sötétből a sötétbe, ahol mélyen a lét televénye alatt rontástól mentesen lakozik az éj, megtermékenyülve az álomtól, minden nászforróság forrásától…

mert a visszatérés átkát az álom áldása rejti.

327

328. oldal

Mozdulatlanul nagy az éjszaka szeme, amelynek mélyén a szerelem nyugszik. Ott lüktet a szív az éjszaka lebegő barlangjában, az éjszakáéban, az ezüstlő tér barlangjában, a végtelen éj- boltozatban, melynek véget-nem-érő falait oly sokszor végigtapogattuk)…

mint a falakat mindig, ha nem kézzel, hát a tekintetünkkel, hogy ott vannak-e még, biztonságot adón és a biztonságba bezárva minket, a nappal fénnyel telített illúziójába, hogy minden határ megvan még és működik, meghatároz és elválaszt minket, és így pimaszkodhatunk kedvünkre a kicselezett valósággal, és például a nappal bárgyúság-kék, boldogság-kék színére festett liftajtóra

(erre a csalóka fal-rejtvényre, ami fal is meg az ellenkezője is, zárul és véd, de ijesztő, bár ravaszul elrejtett mélységekre is nyílik)

odakarcolhatjuk: ,Ágyka, szeretlek’, összevonva ilyképp a szerelem tárgyát a tárggyal, melyen a „a szerelem nyugszik”, mert az ember fölegyenesedve áll, egyedül ő, egyenesen, növekedésre szántan, fölnyúlik az emberi lélek a lét televényének sötét gyökér-örvényeiből egészen a fény elárasztotta csillagvilágig; és minél inkább fény-átitatta formává teszi növekedése, minél inkább árny-forma lesz, fa módjára szétágazva és kibontakozva, annál inkább képessé válik rá, hogy ágainak árnylombjában egyesítse a sötétet a fényessel; ám megpihenni: aludni, szeretni, meghalni lefekszik, s akkor, ahogy égrenövő fából szétterülő tájjá válik, akkor, amikor behúnyja szemét, se nem jó, se nem rossz többé –

odavéshetjük a rejtekajtóra a lényeget, hogy

(miközben mindnyájan szanaszét kódorgunk a világban, mindenféle liftajtók előtt, remények és akadályok labirintusaiban, kiáltozunk egymásnak és hangunk csak súrolja a másikat, felhorzsolja a várakozást és elsikkan a másik mellett)

egyszer s mindenkorra rögzítse és tudassa velünk a szétválaszthatatlan dolgok együvé tartozását: hogy a szeretők mosolya egymás arcába világít, és összedőlt az idő. S ők: viruló virágok a romjain. Száz és száz ajtó mögött szunnyad e mély-mély álom, két ember közös álma, és idevilágít a mi arcunkba is, akik álldogálunk egy álomtalan mélységbe zuhanó (álomtalan magasságba vergődő) élettelen szerkezet harákoló zárófala előtt, amely kék színű és nyílni tud, kinyílni és befogadni éjszakáktól és leélt évektől elporhanyósodott bármilyen testet, amely íme alászáll, liftakna, függőleges alagút a biztonság puha melege és a színtér markáns fénye között, benne egy homályos doboz, mindig két állomás között, zuhan vagy repül? erők egyensúlyozzák, húzzák le és tartják fönn, kicsit nyiszorog a kasztni, a szinteknél kattannak a tértelenített tér és a szűkülő idő jelzőhangjai,

328

329. oldal

az éjszaka világítóhangjai, az álom néma világítóhangjai fölé idő áramlik fönn, idő áramlik lenn, az éj rejtett ideje, pillanat pillanathoz illeszkedik tértelenül, képek és képmások láncai ölelik körül az időt, ami egyszer majd többé nem lészen, ami valójában most sincs, mert az idő voltaképpen csak tévelygés-tréfa, az agy neuron-kisüléseinek térképén kirajzolódó félreértés-ábra, az önhitt emberi gondolkodás tévedése a világot teremtő hőterjedés megértésére… az idő maga a teremtettség-illúzió, egy végtelen örökkévalóság- pillanatban kibomló álom, és mi – a mélységhez közeledvén a hangok sötét erdejében – tulajdonképpen szorongunk egy kicsit…

milyen lenne, ha felébrednénk, és kiderülne, hogy nincsenek hangok, se csönd, se fények, se sötét, se mélység, se magasság, csak a minden van és a semmi (egyszerre, egymásban) és mi mindent tudunk mindenről, ami nincs már és ami nincs még, ami csak merő lehetségesség, és arról is, ami lenni látszik,

a szerelemről, ami túl van mindenen, a teremtett rend és a mindig-volt-mindig-lesz káosz végzetesen összenőtt, egymásba-lombozódott, kusza bozótján is túl, még az épp csak megszülető álom üveghegyein és üvegtengerén is túl…

a várakozásról, amely formaként tapad a mezítelen sors mozdulatlanul ragyogó sugár-lényege köré…

vagy akár erről a liftről, a tárgyiasult szorongásról, amely egyszer talán nem áll meg a földszinten (a felszínen? a föld színén…), hanem valóban alászáll – Ó, tárgyakat elnyelő éjszaka… Ó, lépcsőházban felkúszó csönd, szomszéd szobából szivárgó csönd, fenn a tetőn hasaló csönd. Ó, anyám, te egyetlen, ki egykor, gyermekkoromban útját álltad e csöndnek… A mélység csöndjének, amelynek homályos gyomrából néhanap fura gőzök keringélnek föl, dohos erjedések ernyedt bűzei szivárognak a lépcsőház banális szagkombinációiba, sejtetve, hogy valami gyanús és sötét terpeszkedik ott lenn az életünk alatt –

talán azoknak jobb, akiknek ez soha nem jut eszükbe, kiszállnak a földszinten felvetett fejjel, megigazítják a ruhájukat és jobb lábbal kilépnek a kapun át a fénybe…

akikben fel sem merül a gondolat, hogy lehetnek (vannak) homályos dolgok is, sötét ügyek, pincék például, ahol a nyirkos melegben csótányok futkosnak létük eredendő izgalmával a csöveken és éppúgy nem gondolnak az emberre, mint az rájuk,

pedig azért mindez ott van valahol, a sötét meg a lent és a csótányok a rozsdás csöveken, a lenti pokol, amitől az emberek félnek, amikor felnőtt-tudatuk egy pillanatra kihúny

329

330. oldal

és átélik újra, hogy békává változtak és a kénes mocsárgőzök és a nesztelenül surranó, merevszemű kígyók elől menekülve egy szuronyos tekintet boncasztalán végzik –

a száműzött rossz, a minden emberi pokla, a másik ember pokla, a pókként leselkedő besúgás, a kegyetlenség, az aljasság, a jósággal, együttérzéssel és szeretettel való visszaélés pokla, a fájdalom és a félelem poklai, az ellökött kezek és az ajakseb pokla („nem az fertőzteti meg az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön belőle … a száj túlságosan intim testrész, befogadó, szemérmetlen, maga a gyönyörű seb”) –

Sziszifosz pokla, Sziszifosz valósága (mindünk egy-valósága, ahogy fölgurítjuk a sziklát, reménykedünk, izzadunk, szenvedünk – és mire fölvisszük a hegyre, legurul a kő, és kezdhetjük megint elölről! de az igazság még ennél is rettenetesebb, mert tegyük fel, hogy ott a kő, és nem gurul le, és akkor mit csinál Sziszifosz?… lelöki a sziklát ő maga! mert nem tehet mást, egyszerűen nincs más választása) –

ó, a választás-nélküliség, a kényszerűség, a kiszolgáltatottság pokla! és az egó, a lélek- gyilkos énkép, a másik ember kényszerítő tekintetének pokla!…

az Éden elvesztésének pokla, ahol a szemek almái értek… és a mindent látó tekintet égető pokol-tüze, Isten szeme, ahogy külön-külön néz le ránk, mint egyetlen-egyre, egyszülött, méltatlan gyermekére!… („Lehetséges, hogy a világ egész történelmét félreértették, mert mindig csak a tömegeiről beszéltek – ahelyett, hogy az Egyetlent tekintették volna, akit mindenki körülállt, mert idegen volt és meghalt?”)…

a halál és az élet félelmének pokla, amely együttes pokol;

mert aki a haláltól fél, az az élettől fél, az élet labirintusától, a labirintusban bolyongó énjétől, aki végtelen hosszú ideje keresi az utat szülőjéhez és halála urához, a meddő nőstény-bikává gyilkolt ős-Földanyához,

Tehozzád, aki „hastalan akartál fennmaradni… A fehér törpe meghalt, s neutroncsillag született. Seb hasadott hasadon, ketté vált az egy, ami kettő: ,ott fönn a kusza Nap, idelenn Aszterión’. Csak e két dolog maradt, ami egyszeres a világon, de a Nap, s így Aszterión is, elpusztul. Kétes összetartás, avagy csak egyszerűen: bánat a Minotauroszért. Az utolsó kő: a fel nem görgetett, s a végtelen falakból megmaradott. Ez Aszterión kedvese: a halvaszületett bolygó, Aszterión utolsó lakóhelye, utolsó halóhelye. S Aszterión lecsúszik róla, szétrobban vele, összetartja, felfalja, megöleli, meghágja, megszüli. Az eltéveszthetetlen labirintus. A ház, melybe bemenni nem lehet, melyből kijönni nem lehet. A meztelen bolygóroncs, részecskék alkotta felhő, fél-gáz, ház-váz, Aszterión házának váza, vázának háza,

330

331. oldal

Aszterión sírkamrája, gázkamrája, nászkamrája. Aszterión násza. A kettő eggyé válása. A seb beforr, valaki megkönyörül, s Aszterión vázát felszegzik az égre: új félszeg vázlat, új csillagkép, új világ körvonalai lángolnak fel a sötét végtelenben. S ott, a távolban, egy tengerszegte vidéken, két kar az első követ elhelyezi.” Az első kő és az utolsó: a „szegeletkő, amelyet az építők elvetettek”. A kőhideg, ahol a törvény képe kering és tőle elkülönülve a soha le nem ereszkedő, a mindig csak sejthető igazság a maga emberen túli szükségszerűségében;

a várakozás pokla, a kőszoboré, amely ott áll egy templom hajójában hétszáz esztendeje már-már megremegő ajakkal;

a szükségszerű és a megmásíthatatlannak látszó dolgok pokla;

a rész-szerűség, a szétszaggatottság, a felaprózottság, a beláthatatlanság, a kuszaság és zavarosság pokla;

a magány és vele szemben a kényszerű együttlétben megjelenő elfordulás a másiktól: a félrekapott tekintetek pokla,

a bejárhatatlanság, a végtelenített utak, a nem-saját élet megélésének pokla,

a hazugság, a megtévesztés, a cselek, a lélektől megfosztott cselekedetek, a hatalmi játszmák soha véget nem érő, kiúttalan labirintus-pokla… és mindez: zuhanás, és mindez: soha-meg-nem-érkezés, egészen a mindent feloldó, mindent magába olvasztó magmáig, a létezés újraszülő tűz-kohójáig, ahol maga a mindent túlélő lélek is visszaolvad a teremtés lét-okába, hogy először a földiekben teljesedjék be a körforgás és záruljon egyre szűkebbre a születés kikutathatatlan lét-oka körül, amely egyszer majd minden teremtés újjászületésének lét-okává változik, mihelyt isten és ember betöltötte feladatát – –

és ekkor hirtelen, mintegy az idő látszatán kívül, egyszerre tudatára ébredtem a bennem munkálkodó megismerésnek, tudtam, hogy az nincs alávetve a véletlennek, tudtam megismerő erőim reménytelen várakozásáról, mely mentes minden türelmetlenségtől, és készen álltam a beteljesületlenségben való szükségszerű beteljesülésre. És ekkor mind szelídebb és szelídebb lett a kéz, amely megtartott fönt és lent között, és oltalommá vált. És közel jött a földi világ. Mert aki túlhaladt a rettenet első kapuján, új eszmélet veszi körül és tartja meg… ő az, aki újra fölegyenesedett, aki fölfelé növekszik és visszatalál önmagához, és bárkája immár bevont evezőkkel siklik tova, mert aki áthaladt a rettenet első kapuján, az bevonult a valóság pitvarába, mert megismerése, fölfedezve önmagát, és mintegy első ízben önmagára szegzett szemmel, kezdi fölfogni a szükségszerűt a mindenségben,

331

332. oldal

s minden szükségszerű történésben tulajdon lelke útját kezdi látni, s akkor rálát a lét egységére, a tiszta jelenvalóságra, amely közös a mindenségben és az emberben.

Immár elhittem, megértettem és tudtam, és létem középpontjává lett e felismerés,

hogy világ-teremtő szerelmemben befogadtam és magamban minden szépségen túli csodává szeretem, új kozmosszá szülöm a Gonoszt;

hogy a világon-túli, időn-túli semmi kútjába pillantva (az ős-forrásba, melynek mélységes mélyén, szivárványszínűen, mégis jegesen átlátszón, időkörré zárulva, a kígyó feküdt) megszelídítettem őt, a Rettenetest, mint a kis herceg a maga kígyóját, hogy segítsen hazatalálni

(ó, hazatérés! a megismerés, melynek hazatérő hullámverése mindig a szív partján törik meg!),

és most betelt az idő, az én időm: a csillagom pontosan a fölött a hely fölött van, ahol földet értem, és olyan csillagaim lesznek, mint senki másnak: nevető csillagaim lesznek… Olyan lesz ez, mintha csillagok helyett egy halom apró csengettyűt kaptam volna, amelyik mind nevetni tud…

Meddig tart a most és meddig az emléke?… miközben a lift egyre gyorsulva zuhan lefelé (elszabadult lelkem zuhanni látszik, pedig repül – ez egy a végtelennél), minden kacag velem együtt, a lift falai is, közéjük szorul a nevetés, egyre tágulnak a repeső sejtekkel együtt,

nevető sejtek, nevető falak, atomok, bolygórendszerek, csillagok, szédületes sebességgel repülök bele a végtelen űrbe, egy hatalmas élő kristály filamentjein mint egy lélegző hálózat eleven sugarain suhanok, mintha egy meleg test erei volnának, de nem vér, hanem fény, ezerszínű fény kering lüktetve bennük, mindörökre feloldva az elkülönült tudat kompenzálni-akarásának boldogtalan, liláskék csomóit, a teremtés- infarktusok heges nyomait a jóság, bőség, tágasság és élet végtelenjeinek meleg szín- óceánjában, melynek mélységes és jóságos hangja így szól hozzám:

„Sose felejtsd el a Föld megtartó erejét és rokonaid, a hegyek, a fák üzenetét!” És hosszasan mesél az ősidők szövetéről, az éj titokzatos varázsáról, a háborgó lelkek beavatási próbáiról, a bátor asszonyokról és hős férfiakról, és arról, ahogy a Változás átszövi az újra és újra születő életet. „Emlékezz a változás gyógyító erejére, az élet újraálmodásának képességére… az asszonyokra, az élet hordozóira, akik olvasnak a füst színéből, alakjából, jósolnak a tűz parazsából, az elszórt virágszirom formáiból és a patakok vizének gyöngyöző mélyéből. Mi vagyunk az út, mi küldjük az álmok jeleit, szemünk olvas a Természet jeleiből, a kérdező meghallgatja szavunk.

332

333. oldal

A mi kincseink a virágok, erdők, bokrok, a zöld fűvel borított rétek… Táncolj a zölddel, táncolj a réttel! Egy család vagyunk, gyógyító erőnk a szolgálat nagyságában rejlik… A Tanulás útját a Tisztelet hozza el… A szíveddel láss! És én éreztem, szívem minden dobbanása egy lépés önmagam és a világ felé. Úgy éreztem: mindenkit szeretnék megölelni – és ekkor a fátyol lehullott rólam: felébredtem a múltból, megérkezvén a mostba. És ebben a mostban tudom: minden, amit átéltem, eleven kincsként nyugszik bennem, élő csillag-magzatként, csak arra várva, hogy világra segítsem… –

csilingelő csillagok, jut még eszembe, „olyan szép lesz, nevető csillagaid lesznek”,

„Mama, te nevetsz? – hallom messziről, – hát felébredtél végre!”… és talán csakugyan felébredtem végre, egészen, végleg, örökre – nagyon világos van, a nyitott ablakon (én hagytam nyitva az este? rettentő meleg volt) dől be a napfény, lebben az áttetsző függöny, de nem, nem a függöny az, kis tejfehér habos hálóingen tűz át a vakító sugárnyaláb, benne két tejfehér lábacska körvonalai, két felemelt karocska, vállra hulló fehérszőke haj, Noa áll a párkányon a nyitott ablakban, nevet, ahogy a csillagok nevetnek, és íme megszólalt a néma hattyú-fióka, emberi szóval engem szólongat, és én mozdulni sem tudok, kiáltani sem, én, az anya, a feltört és kifosztott, forrássá sebzett ősélet, világnyi hatalmas kővé dermedetten, rezzenetlenül (nehogy felriasszam a sarkokban leselkedő sorsot) fekszem az ágyban, ahová gondolataimból, emlékeimből, múltamból és jövőmből zuhantam (Hány óra van? kérdezte bennem valaki, s ugyanő azt válaszolta: örökkévalóság…) –

Noa pedig ott áll a nyitott ablakban, a bokrok és távoli füvek csilingelő, nevető zöldjének hátterében, látom, hogy a karját kitárta, mintha az ily módon átölelt távolsággal több irányban birtokolhatná a világot… de azt is látnom adatott, hogy mindez a sorson kívül történt, s az egek mintegy a természet felett vonultak, és neki maradt annyi ideje, hogy csak egy madár legyen, semmi több,

és

Mama, figyelj! – csilingeli a nevetős hangocska, – tudok repülni!… meglengetem a karjaimat, így ni, felemelem az egyik lábamat – és most figyelj! mindjárt kezdek repülni, már csak a másik lábamat kell felemelni

333

334. oldal

334