1. oldal
A REGÉNYRŐL
,A DÉMON HAGYATÉKA’ egy 1983-2016 között íródott ún. ,gondolatfolyam-regény’, amelyben a fiatal főhősnő egyetlen éjszakájának belső történéseit követhetjük nyomon az éberség és az álom közötti tudat-terület hullámzásaiba merülve.
Emlékei és gondolatai ,tengeréből’ emelkednek ki azok az ,esemény-szigetek’ (szövegtömbök), amelyek részben az előtte álló nap (értelemszerűen még a jövőhöz tartozó, tehát fiktív) történéseit vetítik előre, részben – saját korábbi Naplója olvasása során – az ide vezető múlt rögzített (tehát valóságosként megjelenő) élményeinek újra-átéléséhez vezetnek,
útban a jelen pillanat megváltódása felé.
Mivel ,polihisztorikus’ regénytípusról van szó, az írott anyagba ,vendégszövegek’, idézetek és önidézetek illeszkednek, melyeket idézőjel vagy kurziválás különít el a saját szövegtől.
A regény szellemi alapzatát az emberi életet uraló fény/sötétség, jó/rossz, szellem/lélek, férfi/nő polaritásokról való gondolkodás képezi. Ennek egyfajta esszéisztikus sűrítményét, nem-irodalmi összefoglalását egy – a regény szövegtörzsétől elkülönített – Függelékben csatolja a szerző. Ez az egyetemi előadás formájában megjelenített tudásanyag nem tartozik szorosan a regényhez, ill.
(a ,Napló’-ban élményszerűen leírt aktuális történés és rövid, szubjektív beszámoló kváziobjektív kifejtéseként)
külön olvasandó.
RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL:
„Mert mindennek oka az ártatlanság elvesztése, igazságosságra törekvés a törvény alatt, az ebből fakadó kétségbeesés a hasztalan harcban, hogy cselekedetekkel vagy felismeréssel legyűrjük a bűnt… Ahhoz, hogy valaki végül tán még a Világmindenségbe is el merjen rugaszkodni, szembesülnie kell önmagával, teljesen tudatára kell ébrednie önmagának. Egy napon talán MINDENKI elérkezik e végső lehetőséghez.”
„A mi kísértőnk… nem akarja már a lázadást… azt sem akarja, hogy ilyen jó tanítványai legyünk. Hogy a hideg számítás gonosz Elméjének fagyos világába zuhanva, örökké egy virtuális tér kietlen és kegyetlen labirintusában bolyongjon elrablott lelkünk… A feladat most tehát: a megértések és felismerések nyomán lemondani erről a tévképzetről… Feloldódni a befogadásban, az adakozó szeretetben és a szerelemben…mert az igaz szerelemnek a mindenség kell. És mindebben… felismerni az örökkévalót, azt, aminek a kedvéért a szenvedés is jó, a teher is anyaság, a fájdalom is szép.”
„Jer csak, te sors… semmire se mégy a teljes, végtelen jövő nélkül. Ami rombol, még az is magával hurcolja a fennmaradót, halálnak nincs érkezése a háta mögötti sok elevenség nélkül.
Hajnal nyitottsága legyen a te szíved levegőjében… csak érintkezést ismerj, véletlent ne.
Ugyan hol nem sajátod bármi is, ha szereted a jövendő méhében közelgőt, és hogy is ne jönne az a te valóságos gyermekedként a világra?
El ne határold magad, szív, jótól-gonosztól és a felismerhetetlentől…”